Az átok

I. fejezet A parancsnokság

Esteledett, mire Renaud végre megpillantotta: négy, lőrésekkel tűzdelt torony és vastag falak uralták félelmetes sziluettjükkel a folyó mentén kanyargó földutat. Az erőd körül köpenyként szétterítve szőlők szorították vissza a sűrű erdőt. Vörös keresztes, fehér lobogó lengedezett az enyhe szélben a keleten már egészen fekete ég keretében.

Mögötte Joigny meredek tetői, harangtornyai és védelmi rendszerei látszottak, melyek a Yonne felett átívelő, római korban épült kőhidat vigyázták.

A fiatal vándor megkönnyebbülten felsóhajtott. A reggel óta megtett hét mérföld kikezdte mindössze durva szandálba bújtatott lábát. Az utolsó szakasz volt a legnehezebb, attól kezdve, hogy a folyónál a révész, aki kapzsibb volt annál, hogy tiszteletet érezzen szerzetesi csuhája iránt, fel akarta túrni a vállára akasztott vászonzsákot… Muszáj volt meggyőzni, hogy nem kincs van benne, csak egy vaskos, fűzfaszállal összekötött papírköteg, melyet a Szent Tamás rendi templomosoknak visz.

A jóember csak ezután volt hajlandó beültetni Renaud-t a csónakjába, mely alig volt nagyobb egy dióhéjnál. A meggyőzésben szerepet játszott a fiatalember széles válla is a csuha alatt… és a hideg szalonnadarab, mely az útra magával hozott élelméből maradt.

Végül Renaud-nak mégis sikerült szárazon átjutnia a Yonne vizén, és folytathatta útját a folyó mentén. Sántikált. Jéggé fagyott. Nem szokott hozzá a bőrpántokhoz, melyek feltörték a lábát. Sóhajtozva gondolt a toronyban hagyott csizmájára, de az álöltözéke csak így lehetett hiteles. Ki látott valaha csizmás szerzetest? Kivéve természetesen a püspököket.

Végre elérte a bejáratot, mely felett a zászló keresztje állt kőbe vésve. Mint a kolostoroknál, itt is csengő lógott mellette, melyet megrángatott. Nem védte árok vagy felvonóhíd a birtokot, ahol a szerzeteskatonák úgy művelték a földet, akár az egyszerű

parasztok, de úgy tudtak harcolni, mint a katonák, mert örökre azok maradtak. Egy fekete, piros kereszttel díszített zubbonyos őrmester nyitott kaput fáklyával a kezében.

Egy szempillantással végigmérte, köszöntötte, és megkérdezte, mit kíván.

– Találkozni szeretnék Adam testvérrel… Ha még mindig ő ennek a háznak a vezetője.

– Még mindig az, Istennek hála!

– Kérem, mondja meg neki, hogy Renaud a nevem, és Thibaut testvér küldött…

hogy elhozzam neki ezt – mutatta meg a táskát.

– Adam testvér a kápolnában van az esti imán, de kérem, jöjjön velem a melegedőbe. Ott kényelmesen megvárhatja. Úgy látom, kifáradt és átfagyott, testvér –

felelte a férfi azzal a makulátlan udvariassággal, melyet a templomosok szabályzata írt elő mind a rendtársakkal, mind a külvilággal szemben.

Az őrmester testvér nyomában Renaud egy tágas udvarba lépett, melyet különféle épületek vettek körül: istálló, hálóhelyiségek, refektórium, egy ház a szőlőprésnek és egy szép kápolna, mely ugyanúgy román stílusban épült, mint a vele szomszédos káptalanterem és a melegedő, ahol padokat állítottak a kellemes meleget árasztó tűzhely köré.

Renaud elégedetten leült, és sietve levetette kényelmetlen szandálját, mely alól gyulladt, piros víz-hólyag bukkant elő. Ezt látva az őrmester testvér vizet hozott, hogy megmoshassa a lábát, és kötszert a sérülés ellátására. Azután egy darab kenyérrel és egy kupa borral kínálta, hogy erőre kapjon, míg véget ér a mise, és értesíthetik a parancsnokot.

Nemsokára visszajött, hogy a káptalanterembe kísérje Renaud-t, ahol egy magas, szálfaegyenes öregember várta, akit a fiú a kézirat leírása alapján azonnal felismert. A szinte kopaszra nyírt ősz haj és a hosszú, fehér szakáll vöröses nyomokat őrzött, és bár a kék szem megfakult kissé, Adam Pellicorne hatalmas alakja mit sem változott.

Ruháját és fehér köpenyét lebegtető nagy léptekkel, kezét a háta mögött összefonva járt fel-alá, olyan életerőről tanúskodva, mely csodálatot keltett a fiatalemberben. Renaud arra gondolt, hogy őket, a szentföldi harcokban és tűző

napsütésben edzett férfiakat más anyagból faragták, mint a közönséges halandókat!

Adam testvér pedig már elmúlt kilencvenéves! Hihetetlen!

A parancsnok abbahagyta sétáját, és megállt a terem közepén, hogy alaposan megfigyelje a felé közeledő Renaud-t. Valami nyugtalaníthatta, mert mit sem törődve a templomosoknál megszokott kifinomult udvariassággal, hirtelen megkérdezte:

– Hogy van Thibaut testvér?

Nem volt szüksége szóbeli válaszra: az előtte meghajoló fiú könnyes szeméből mindent kiolvasott.

– Ó! Tehát meghalt – jegyezte meg.

– Igen. Tegnapelőtt éjjel. Én… én eltemettem, ahogy tudtam, miután ráadtam a fehér köpenyt.

– Jól van. De… hogy lehet, hogy éppen mellette volt?

– Teljes szívemből hiszem, hogy a mindenható Isten vezetett hozzá, amikor nagy veszélyben forogtam. Engem… engem fel akartak kötni, de sikerült elmenekülnöm az erdőn át… és az utamba került az elfeledett torony…

Adam testvér összerezzent, és sűrű fehér szemöldöke kérdőn felhúzódott:

– Felkötni? Milyen rossz csengésű szó.

– Sajnos nem ismerek más kifejezést az… ilyesmire.

Ezzel Renaud elismételte a parancsnoknak a beszámolót, melyet annak a férfinak is adott, akit lelke mélyén most már nagyapjának szólított. Az aggastyán arca lassan megenyhült.

– Kár, hogy ilyen jó királynak ilyen rossz elöljárója van – állapította meg végül Adam testvér. – Szerencsére nem mind olyanok, mint ez a Jerome Camard, de Párizsnak meg kell tudnia, mi a helyzet… Mi ez a táska? – tette hozzá a csomagra mutatva, melyet Renaud a lábához ejtett, s most sietve felemelt és a karjába szorított.

– A könyv, melyet Thibaut lovag írt hosszú magányában. Nem hagyhattam ott.

– Elolvasta?

– Még a halála előtt. Azt mondta, hogy nekem írta. Mégis nehezen tarthatnám meg, hisz nincs otthonom. Ezért úgy gondoltam, önre bízom, aki a barátja volt. Az egyetlen, azt hiszem…

– Igen, hisz Olin de Courtils és a felesége már nem élnek. Mit gondol minderről? –

mutatott a kötegre, melyet Renaud nehéz szívvel felé nyújtott.

– Nagyon sajnálom, hogy mostanáig semmit sem tudtam arról, ki volt Thibaut lovag. Így nem maradt túl sok időm, hogy szeressem.

– Az egész élete hátra van még erre, tudva, hogy végtelenül kedves volt neki. Most mit akar tenni? Lovaggá ütötték?

– Nem. Az apám azt tervezte, hogy elküld fegyvernöknek az auxerre-i grófhoz, hogy később lovaggá üthessenek, de most már erre nem is gondolhatok. Hisz szökött elítélt vagyok…

– Ezt felejtsük el egy pillanatra! A Templom befogadhatja, és lovaggá ütheti.

Maradjon, és a megfelelő próbaidő elteltével megkapja a kardot és a köpenyt…

Csakhogy – tette hozzá Adam a fiú zavart arckifejezését látva –, talán nem vonzza önt a kolostori élet? Még a miénk sem, mely pedig ugyanannyira harc is, mint mások szolgálata?

– Nekem… küldetést kell teljesítenem… messze innen. Egy küldetést, melyről nem titkolták, hogy nehéz lesz.

– … melyet azonban a rend megkönnyíthet? Elmondjam, miről van szó? Thibaut de Courtenay megbízta, hogy keresse meg az Igazi Keresztet, ott, ahová a hattini katasztrófa előtt elrejtette. Nehezen tudom elképzelni önt, amint egyedül indul oda, amikor a rend egyik hajója is elviheti, testvérek kíséretében. Mostanra II. Frigyes császárnak és különösen az utolsó keresztes hadjáratnak hála, melyet Champagne-i Thibaut és Cornwalli Richard vezetett, ismét létezik a frank királyság, és a testvéreink elfoglalják erődjeikét…

Renaud egyre bánatosabb képpel táncolt egyik lábáról a másikra, nem tudta eldönteni, hogyan mondja el az igazat. Leginkább attól félt, hogy megbántja az aggastyánt, aki olyan kedvesen fogadta. Végül mégis elszánta magát: úgy érezte, Adam lovaggal szemben még mindig az őszinteség a legjobb megoldás.

– Ha… a Templom keretei között megyek el oda, akkor… a Templomnak kell átadnom a szent relikviát…

– Szerintem ez természetes. A hadjáratokon mindig a templomosok biztosították a védelmét, és a Templom udvarnagya adott parancsot az elásására egy olyan helyen, melyről senki sem tud, s melynek titka még kínzás alatt sem adható ki.

– Tudom. Olvastam – mutatott Renaud a kéziratra. – Ugyanakkor… Thibaut lovag úgy kívánja, hogy Lajos királynak vigyem el, aki szerinte az egyedül méltó személy a fogadására…

– Egyedül méltó? – lepődött meg a parancsnok. – És mi?… Azt hittem, Thibaut szereti a rendünket, és a kizárása ellenére hűséges maradt hozzá.

– Én is így hiszem. Mégis meglehetett rá az oka. Homályos dolgokat említett, de nem részletezte, hogy mire utal.

– Ó!

– Nekem pedig engedelmeskednem kell a végakaratának. Ezért nincs jogom templomosnak állni.

– Értem… de különben lenne hozzá kedve?

Nem volt könnyű a válasz, és a szerencsétlen fiú azt sem tudta, mit mondjon.

Megint az igazság mellett döntött.

– Nem!… Bocsásson meg, nagyuram, de mielőtt a csapás ért volna, mely lerombolta egész eddigi életem, ugyanolyan fiú voltam, mint bárki: arra vágytam, hogy kardot és lándzsát fogjak, és nagy tetteket vigyek véghez…

– Pontosan erről álmodik egy templomos is.

– Bizonyára, de én… szeretném a hölgyeket is szolgálni.

A fiatalember naiv, elragadtatott arcát látva Adam Pellicorne akaratlanul is elnevette magát:

– A hölgyeket? Tudja, hogy a nagyapja egész életén át egyetlen hölgyet szeretett, akinek a szerelméért mindenki mást visszautasított, és megőrizte tisztaságát a forróságban, ahol ez talán a világ legnehezebb dolga?

– Annyira nehéz? Úgy tudom, a templomosok szüzességi fogadalmat tesznek, és be is tartják. Legalábbis azt hiszem. Ráadásul Thibaut lovagot a leprás király iránti odaadása vezérelte, akinek nem volt joga szerelemre.

– Úgy látom, sok mindent tud, hisz ez az igazság. De térjünk vissza magához. Van kedvese?

– Nincs – felelte Renaud kissé túlságosan gyorsan, hiszen egy arc jelent meg előtte a vaskos oszlopok és alacsony boltívek szigorú díszlete előtt.

Adam testvér azonban ha észre is vette, mindössze egyetlen jóindulatú következtetést vont le:

– Bőven lesz időnk erről beszélgetni. Semmi sem sürget, gondolom? Lajos király, isten tartsa meg, keresztes hadjáratra készül. Látja, számos lehetőség nyílik maga előtt.

Most azonban vacsorára kongatnak. Menjünk, mossunk kezet, és üljünk asztalhoz.

Azután imádkozunk, és maga aludni tér. Gyakran megfigyeltem, hogy az éjszaka sokszor hozza meg a szükséges tanácsokat és megoldásokat…

Azonban úgy volt megírva, hogy a békés program új fordulatot vegyen. Ahogy Adam testvér mondata végére ért, erőteljesen megrángatták a kapu csengőzsinórját, a súlyos tölgy ajtószárnyon pedig vaskesztyűs ököl dörömbölése hallatszott. Szinte azonnal feltűnt az iménti őrmester.

– Châteaurenard elöljárója az, parancsnok úr – jelentette elborzadva. –

Fegyvereseket hozott magával, és követeli, hogy adjuk ki a foglyot, aki hozzánk menekült.

– Châteaurenard elöljárója? – dörögte Adam visszatéve fejére a karima nélküli fehér, posztó fejfedőt, mely eddig széke karfáján pihent. – Vezessék ide! De egyedül!

Bármennyire ostoba is, tudnia kell, hogy katonák nem léphetnek ebbe a házba!

Álmai szertefoszlása és minden erőfeszítésének hiábavalósága láttán Renaud felnyögött:

– Mindennek vége. De talán elbújhatok?

– Hogy jobban hazudhassak? Egy templomos nem hazudik, fiam. Legalábbis aki méltó erre a névre. Maradjon itt.

Nem kellett sokáig várakozniuk. Adam testvér leült parancsnoki székére, miközben a lovagok szép rendben bevonultak, és elfoglalták a helyüket. Renaud egyedül maradt a terem közepén azzal a borzalmas érzéssel, mintha a bíróság előtt állna az ítélethirdetés után arra várva, hogy érte jöjjön a hóhér.

Jerome Camard valóban úgy festett, akár egy hóhér. Kissé hajlott volt a háta, mintha eltorzult volna növekedésében, s sovány, inas testalkata veszedelmes erőt rejtett. Fekete csuklyája keretében az arca nem lett volna csúf aszimmetriájában, ha nincs a száj keskeny és kanyargós vonala, és meghatározhatatlan színű szeme állandó rebbenése, mely mintha mindent egyszerre akart volna szemügyre venni.

Természetesen szegény Renaud-n állapodott meg a tekintete:

– Jól van! – kiáltott fel az elöljáró elégedetten. – Örömmel látom, hogy a királyi igazságszolgáltatás érvényben van a jó templomos parancsnokságokon is!

Máris előrelépett, hogy megragadja zsákmányát, aki szinte kővé dermedt a pillantása alatt, amikor Adam testvér hangja megállította.

– Nem tanították meg köszönni? – dörögte. – Vagy talán elfelejtette, ki maga?

Camard-t arculcsapásként érték a szavai. Ügyetlenül engedelmeskedett, de gondosan kihangsúlyozta királyi elöljárói címét…

– Elöljáró Châteaurenard-ban, de ott sem mindenhol! Vagyis semmi keresnivalója itt, hisz a körzetén kívül vagyunk: a Templomos Szent Tamás parancsnokság a Joigny grófság része. A gróf pedig Châteaurenard társura.

– A királyt képviselem, és a király mindenhol otthon van.

– Itt nem! A mi jó parancsnokságaink, ahogy mondani merészelte, a szentföldi nagymester és őszentsége a pápa alá tartoznak. Mit akar?

– Tudnia kell, parancsnok úr, mert rögtön elém állította azt, akiért jöttem –

sziszegte az elöljáró, aki a rá szegeződő harminc szempár ellenére visszanyerte magabiztosságát.

– Nem állítunk maga elé senkit! Éppen ellenkezőleg, magyarázatot követelünk. Mit keres itt?

– Ezt az embert, aki néhány nappal ezelőtt megszökött a bitófáról, melyet a bűntettével érdemelt ki: meglopott engem, és megölte az anyját!

– Igazán? Hajlandó lenne legalább a nevét megmondani? Ujjal mutogatni az első

útjába kerülőre, azt állítva, hogy őt keresi, túlságosan könnyű feladat.

– Ezen ne múljon!… Adja át az igazságszolgáltatásomnak nevezett Renaud de Courtils-t, kérem…

Adam testvér ősz szakállát mosoly ragyogta be, felfedve még mindig erős fogait.

– Látja, milyen könnyű tévedni? Ez a fiatalember nem Olin de Courtils fia.

– Ugyan! Az álöltözetében is megismerem, és végül is, ha Courtils asszony más fiát szülte meg a férjének…

A Renaud-hoz legközelebb álló két lovagnak minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a fiút, aki üvöltve Jerome Camard-ra akarta vetni magát:

– Kutya fattya! Hazudsz! Alais asszony tiszta volt és szent…

Adam testvér felállt a helyéről, és nyugtatólag a fiú vállára tette a kezét:

– Nyugalom, fiam! Maga pedig Jerome Camard, fogja vissza a viperanyelvét, és tudja meg, milyen nagyot téved: Renaud de Courtenay áll maga előtt, az egykori edesszai és turbesseli grófok leszármazottja, a nemesi család sarja, melyről maga is tudja, hogy francia királyi vérből ered…

– Igazán? Honnan veszi?

– Az iratból, melyet levéltárunkban őrzünk: tanúk előtt írta alá Thibaut de Courtenay, aki nemrég tért meg teremtőjéhez, és a Templom lovagja volt. Elismeri, hogy ő a fiatalember apja.

– És az anyja?

– Túlságosan rangos hölgy ahhoz, hogy megemlítsük a nevét.

– Vagyis fattyú! – recsegte Camard.

– Egyedül az apai vér számít, és ha elismerik, nem igazán fattyú. Csak az öröklés jogát veszíti el. Még valamit?

– Igen. Egy gyilkos akkor is gyilkos, és…

– A maga helyében én ezt nem kiáltanám ki olyan hangosan. Vannak, akik úgy gondolják, hogy maga a gyilkos, maga követte el a bűntettet, egy másikkal súlyosbítva, hisz egy ártatlant akar büntetni érte, hogy „a király nevében” magának kaparintsa meg a Courtils család javait.

– Maga mondta: a király nevében! És ez mindent megváltoztat! Ezért követelem, hogy adja ki nekem ezt az embert!

– Nem, mégpedig három okból: ez a ház menedék, ahová magának sosem lett volna szabad belépnie. Azután Renaud de Courtils-t keresi, aki nem létezik. Továbbá –

feltételezve, hogy mégis létezik – soha nem ölt meg senkit. Végezetül azt javaslom, terjessze a király elé Párizsban ezt az ügyet, melyet annyira a szívén visel, és megígérem, meghajtunk a jó és igaz igazságszolgáltatás előtt. Hisz magunk fogjuk a palotába kísérni.

Helyeslő moraj futott végig a fehér köpenyek kettős során. Jerome Camard talán fenyegetést érzett a közakarat egyszerű, békés megnyilvánulásában? Mindenesetre sarkon fordult, és megindult az ajtó felé. A küszöbön mégis visszafordult:

– Nem lesz mindig minden a maguk akarata szerint, szép templomos urak! Ami pedig őt illeti, egy nap megfizettetek vele a bűntettéért!

– Igazán? Ebben az esetben úgy gondolom, mindenképpen elmegyünk a királyhoz

– jegyezte meg Adam testvér, és sértő iróniával hozzátette. – A Châteaurenard-iak érdekében éppen ideje, hogy felséges urunk megtudja, milyen remekül képviseli az elöljárója!

Camard távozása után a lovagok csendben elhagyták a káptalantermet, és a refektóriumba vonultak. Adam testvér maradt utolsónak. Magával vitte az összezavarodott Renaud-t, aki szerette volna megérteni, mi történik vele, ám amikor kinyitotta a száját, a parancsnok nem engedte megszólalni:

– Később! Most vacsorázunk, hisz máris késésben vagyunk, és az étkezések alatt nem beszélünk. Azután imát éneklünk a kápolnában.

Renaud kénytelen volt beérni ennyivel, de miközben jó étvággyal befalta a kiadós káposztás bárányragut, melyet felszolgáltak, megpróbált rendet teremteni a gondolataiban, és egy szót sem hallott az ájtatos felolvasásból, melyet egy testvér végzett egy kis pulpituson állva. Megállapíthatta, hogy a hallgatás szabálya nem vonatkozik a parancsnokra, aki szinte az egész étkezés alatt halkan értekezett a káptalannal. Róla lehetett szó, hiszen mindketten gyakran pillantottak felé. Azután szép rendben a kápolnába vonultak. A zsoltárok és a Nunc ditnittis éneke alatt Renaud azonban képtelen volt odafigyelni, gondolatait betöltötte az imént hallott különös hír.

Megszokta az imákat – Courtils-ék nagyon ájtatosak voltak –, és most gépiesen mozgott az ajka. Egyedül a templomosok komoly hangján szárnyaló Simeon éneke törte át kissé elmélkedését. Amikor azonban csatlakozni akart hozzá, a torkából felszálló vékony hang olyan nevetségesnek tűnt számára, hogy inkább elhallgatott.

Képtelen lesz úgy elaludni, hogy ne tudja meg, miféle csoda folytán lett hirtelen a nagyapja fia… És egy templomos, akinek tilos hazudnia, miért jelentett ki ekkora valótlanságot?

Adam testvér, aki őt figyelte, sejtette, mi zajlik a tizennyolc éves fejben. Meghagyta a lovagjainak, hogy nélküle teljesítsék az esti istállószemlét, és maga vezette be Renaud-t a herbáriummal szomszédos, üres kis cellába.

– Itt fog aludni – mutatott a keskeny fekhelyre. – Előbb azonban beszélgetünk egy keveset. Nagyon figyelmetlen volt a kápolnában, és azt hiszem, tudom, mi gyötri.

– Az az… irat, ami állítólag a birtokában van…

– Állítólag? Tartsa féken a nyelvét, fiam! Nem állítólag! A birtokomban van az irat, melyet Thibaut úr írt és pecsételt le, itt, ezen a helyen. Egy templomos nem hazudik!

– Ő mégis megtette! Méghozzá írásban! Nem a fia vagyok, hanem…

– Igaz, megtette. Tette súlyának teljes tudatában – az akkori káptalan egyébként feloldozta a bűn alól! –, és kizárólag a maga érdekében. El tudja képzelni, milyen jövő

várna magára, ha kitudódna, hogy egy antiochiai hercegnő és egy szaracén gyermeke?

Thibaut megtette, amit kellett, hogy a törékeny ágacskát, amelyet maga képvisel, odakösse a Courtenay hercegek erős fájához. Azt akarta, hogy az ő nevét viselje, én pedig egyetértettem vele. Beéri ennyivel?

Renaud túlságosan beleszédült a hallottakba, hogy válaszoljon. Lerogyott a keskeny matracra, majd végül dadogni kezdett:

– Courtenay herceg… ez…

– Lassabban, fiam! Thibaut-nak sem volt más címe, mint egyszerű lovag. Maga is az lesz, miután lovaggá ütik. Aztán magán múlik, hogy a kardja segítségével más címeket is megszerezzen, ez azonban a jövő titka…

Renaud felállt, hogy elköszönjön a parancsnoktól, és félénken megkérdezte, hogyan látja Adam testvér ezt a jövőt.

– Gondolkozom rajta – felelte az aggastyán. – Jó éjszakát…

Az éjszaka és az elkövetkező délelőtt megerősítette Renaud-t a meggyőződésében, hogy nem vágyik a számára túlságosan behatárolt, kolostori templomos életre. Bár szülei őszinte hitben nevelték, és hozzászoktatták a vallási kötelességek pontos betartásához, mindez csak halvány mása volt a parancsnokság szigorú szabályzatának.

Hajnali négykor imára szólító harangszóra és az azt követő járkálásra ébredt.

Felmérte, hogy a testvérek a kápolnába tartanak, s úgy gondolta, neki is velük kell mennie. Sietve magára kapta a ruháját, felvette a szandálját, és álomittas szemmel csatlakozott a fehér köpenyek sorához, mely átszelte az udvart. Teljes volt a sötétség, hisz éjszakai miséről volt szó, melyet nyáron hajnali kettőkor tartanak, és a még mindig hideg idő száraz volt. A fiatalember fagyoskodó lábára gondolva hálát adott ezért.

A kápolnában a két nagy, sárga viaszgyertya alig világította meg a sűrű árnyak átjárta boltíveket, de fényében felragyogott az ezüstkereszt és a tabernákulum. Renaud az ajtónál maradt, a testvérek kettős sorának legvégén, akik a hajó két oldalán, egymással szemben sorakoztak fel, és igyekezett szerényen részt venni a szertartásban, de sosem énekelte még a hajnali misét, és kénytelen volt beérni azzal, hogy a férfiak nem mindig csengő hangját hallgatja. Az imákhoz azonban csatlakozott: tizenhárom miatyánkot mondtak el Szűz Mária tiszteletére, valamint tizenhárom másik imát az aznapi szent, Lubinus emlékére, akihez március tizennegyedik napja tartozott. Azután szigorú rendben visszatértek a sötétségbe, és csendben az istállókba vonultak, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e, végül pedig visszafeküdtek. Renaud azonnal újra elaludt… de nem sok időre: két órával később ismét imára szólított a harang, a kolostor ismét a kápolnába vonult, ez alkalommal teljes mise hallgatására, melyet kötelezően hatvan miatyánk kísért: harminc az élőkért és harminc a holtakért.

Ezután a refektóriumba mentek a mindig nagyon tartalmas reggeli étkezésre, melyet állva elmondott áldás és miatyánk előzött meg. Az étkezés csendjét csak a felolvasó hangja törte meg. Ha nem jelölték volna meg a helyét a hosszú asztalnál, pontosan ott, ahol előző este ült, Renaud azt hihette volna, láthatatlanná vált, hisz úgy tűnt, senki nem látja: senki nem szólt hozzá, és az asztal végén mintha Adam testvér is elfeledkezett volna róla. Különös érzés volt: nem túl kellemes! A parancsnoknak vajon tényleg ennyi időre van szüksége, hogy eldöntse, mi legyen vele?

Csak a kompié után jött érte egy testvér, hogy az öreg templomoshoz kísérje, aki a szobájában várta. A fiatalember beleszédült kissé a rendszeres imákkal szabdalt programba, melyben a templomosok visszatértek a kápolnába, miközben művelték a földet, a szőlőt, ellátták az istállót, és jelentős mennyiségű munkát végeztek a kolostor körül. Közben pedig a számos miatyánkból merítettek erőt. Ő maga nem csinált mást, csak imádkozott, evett és énekelt a többiekkel, mégis fáradtnak érezte magát. Kissé elgyötört arckifejezése mosolyra fakasztotta Adam testvért.

– Nos? Milyennek találja a parancsnokság életét? Egy vidéki parancsnokságét, mely természetesen más, mint a nagyvárosbelieké Párizsban, Lyonban, Lille-ben, vagy éppen a keleti Házban, ahol a harcművészeteké a főszerep.

Az öregember értett a nehéz kérdések feltevéséhez, és Renaud többször is megköszörülte a torkát, mire meg tudott szólalni:

– Igencsak szigorú élet… még egy olyan fiúnak is, akinek, mint nekem, mostanra hat láb mélyen a föld alatt kellene lennie. Ha… ha választhatnék, inkább Keletre mennék.

– Ott is ugyanennyit imádkoznak, tudja?

– Bizonyára… bizonyára, és szeretek is imádkozni, de… nem a fegyverforgatás egy lovag igazi hivatása? És…

– És a mezei munka nem vonzza? Pedig muszáj elvégezni, hisz amit megeszünk, megiszunk, vagy ilyen-olyan módon elfogyasztunk, mind a földünkről ered. Így alamizsnát is oszthatunk mindennap, ahogyan azt a szabályzatunk előírja. A felesleget a Templom kincstárának javára eladjuk. Ugyan, ne vágjon ilyen képet! Nem azért vetettem alá ennek a kis próbatételnek, hogy kényszerítsem. Világi életre vágyik, és segítek ebben. Az apja – úgy értem, a jó Olin úr. – Auxerre grófjához akarta küldeni, hogy a fegyvernöki szolgálata után lovaggá üsse?

– Igen. Már félre is tette a szükséges összeget, hogy ha eljön az idő, megvásárolja nekem a páncélt, a sisakot és a felszerelést, mely, mint bizonyára tudja, nagyon drága…

Az apám már nem él, az elöljáró pedig mindent elvett. Egyszerű fegyveres lehetek csak… talán őrmester?

– Semmit sem ért az egészből, de ez természetes is, hisz egy kisvárosban nevelkedett. Ha jól szolgálja, egy magas rangú úr megteszi, amit kell, és a hercegeket leszámítva az egyik leggazdagabbhoz viszem el.

– Letett hát arról, hogy Párizsba kísér?

– Azt reméltem, hogy… a királyt szolgálhatom!

– Álmodik, fiam! Nem léphet be úgy a király szolgálatába, mint egy malomba. Az imént még azon kesergett, hogy csak őrmester lehet, most meg azt kifogásolja, hogy nem mehet a palotába? Mint kamarás? Ó! Bocsásson meg, egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy egy templomos csak kedvesen… és nyájasan fordulhat másokhoz! De úgy felbőszített – sóhajtott fel Adam hátradőlve támlás székén.

Néhány pillanat alatt egészséges fehérről bíborvörösre váltott az arca, majd visszatért eredeti színéhez. Renaud aggódva figyelte, szidva magát ostobaságáért. Nem most tapasztalta először zavaró tulajdonságát, hogy túlságosan sokat beszél, és túlságosan nyíltan kimondja, amit gondol. Néha az anyja is megfeddte ezért…

– Kérem, bocsásson meg – suttogta lehajtott fejjel. A parancsnok azonban máris visszatért eredeti gondolatmenetéhez:

– Ami Párizst illeti, odamegy. Kíséretet adok maga mellé egészen az ottani Templomig, mely a legjelentősebb központunk francia földön, nehogy eltévedjen vagy baj érje a nagyváros ezernyi veszedelmében. Azután elviszik a Coucy-palotába, ahol úgy gondolom, fogadni fogják a levélnek hála, melyet Raoul bárónak küldök magával.

Isten segedelmével ott kezdi meg pályafutását.

Ha azt képzelte, védence hálás köszönetet rebeg majd, Adam testvérnek tévednie kellett. Renaud többet akart megtudni az ismeretlen házról, ahová küldik, de mivel nem tudta, hogyan adja elő kérdéseit, inkább hallgatott.

– Nos? – nyugtalankodott Adam testvér. – Remélem, megfelel? – kérdezte minden nyájasság nélkül.

– Én… ó, igen, nagyuram… de egyáltalán… nem tudom…

– Mit? Hogy kik Coucyék?

– Nos, igen.

Olyan ártatlanul hangzott a válasz, hogy Adam testvér elmosolyodott:

– Maga lehet az egyetlen Franciaországban, aki nem tudja. Sőt a Szentföldön is, ahol a vérüket ontották, tudják róluk, hogy előkelő és nagy hatalmú bárók, igen gazdagok, hatalmas birtokaik vannak, és úgy élnek, akár a hercegek. Ami engem illet, öröktől fogva ismerem őket: szülőföldem, Dury szomszédos a hűbérbirtokukkal.

Mindig keménykezű nagyurak voltak, akik sok gondot okoztak a királynak…

– Lázadók? – nyögte Renaud.

– Néha nagyon úgy festett. Enguerrand báró, aki két évvel ezelőtt halt meg, közéjük tartozott. Coucy hegycsúcsán felépítette a létező legnagyobb, legmagasabb, legerőteljesebb várat… kizárólag azért, hogy nyakaskodjon Fülöp Ágosttal, aki éppen akkor építtette fel a Louvre tornyát. Nyugodjon meg, azóta minden rendeződött, és Raoul báró, aki az örökébe lépett, ugyanolyan vitéz lovag, mint az édesapja lehetett, de lényegesen barátságosabb a természete. Elégedett, remélem?

– Jobban, mint elmondhatnám, és teljes szívemből köszönöm. Isten és Szűzanyánk segítségével mindent megteszek, hogy soha ne kelljen megbánnia, hogy megmentett, és ilyen nagyvonalúan segített.

– Jól van – veregette vállon Adam testvér. – Van még kérdése?

– Több is van, sajnos, melyet szeretnék feltenni, mióta ezt elolvastam – szedte össze a bátorságát Renaud az egyik ládán pihenő kéziratra mutatva. – De nem szeretnék visszaélni a türelmével…

– Az én koromban már nem sokat alszik az ember. Ráadásul – éppen a korom miatt – lehetséges, hogy nem találkozunk többé. Mit akar tudni?

– Csak két dolgot… és mélységesen szégyellem a merészségem.

– Nem hiba, ha bölcsen használja fel.

– Nos, amikor találkozott Thibaut lovaggal Belin mellett, egy kincset keresni tartott Jeruzsálembe. Megtalálta?

– Igen.

– Mégsem ment egyenesen a Templomba, hanem Balduin király szolgálatába állt.

– Így van. Akkoriban a Templom rossz befolyás alatt állt, és érdekelt minden, ami körülötte történt. Ráadásul, bevallom, szerettem volna megismerni a fiatal leprást, akiből hihetetlen jellemerő és belső ragyogás áradt. Ott is megtaláltam, amit kerestem.

Ez minden?

– Engedelmével, nem. Önt Laon, egy olyan város püspöke küldte el, mely, ha jól értettem, szomszédos a szülőföldjével. Hogy lehet, hogy mégis Burgundia kapujában találom, a szülőföldjétől ily távoli parancsnokságon?

– Egy templomos oda megy, ahová a parancsa szólítja, és úgy gondolom, hasznosabb lehetek a rend számára itt, Burgundia kapujában, ahogy maga találóan mondja. Ez a vidék szomszédos a királyi birtokkal és a champagne-i grófsággal is. Egy útkereszteződés mindig érdekesebb, mint egy városi ház, ahol leginkább kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkoznak. Legalábbis az én ízlésem szerint. De most maga jön: nagyon sokat tud az életemről. Thibaut testvér világosította fel?

– Inkább a kézirat. Magáról is szól…

– És még sokakról, gondolom. Nagy érdeklődéssel fogom elolvasni, mielőtt bekerülne az irattárunkba, de jelzem, hogy a maga tulajdona, és át kell adniuk magának, ha egy nap érte jön.

– Nagyon hálás vagyok önnek – mosolyodott el szélesen Renaud. – Ugyanakkor jeleznem kell, hogy… hiányzik egy-két oldal…

Nem kellett többet mondania. Élemedett kora ellenére Adam testvér szelleme mit sem veszített éberségéből. Szemében enyhe háborgással kevert vidámság, sőt tisztelet tükröződött, ahogy elnézte a sovány fiút, aki szép volt, akár a szobrok, melyeket Görögországban tett utazásain megcsodálhatott, és akinek barna bőre és fekete szeme szerencsés kontrasztot alkotott szőke hajával. Ráadásul intelligens volt a kölyök, bármennyire naivnak hatott is, és Thibaut-nak, bárhol legyen is, minden oka megvolt a büszkeségre…

– Feltételezem, azok az oldalak, ahol az Igazi Keresztről van szó?

– Pontosan. Bocsásson meg ezért.

– Ugyan, ugyan. Jó ügyért harcol. Most menjen aludni. Holnap megkap mindent, amire szüksége van ahhoz, hogy eljusson Párizsba anélkül, hogy beleesne a csapdákba, melyeket az elöljáró, ebben egészen biztos vagyok, felállít.

– Meg merészelné tenni azok után, amiket ön mondott neki?

– Az ilyen ember mindig mindent meg mer tenni, ha az érdek úgy diktálja.

Magának is tudnia kellene, hisz nem habozott bűntettet elkövetni, és magát, az ártatlan nemest bitófára küldeni.

– Ezért az utóbbi körülményért szinte hálás vagyok neki: sokkal nehezebben szöktem volna el a tőkéről a hóhérbárd alól.

– Ez is egy nézőpont. Mindenesetre életben van, és ez a lényeg…

A változás, melyben Renaud szökevényből egy előkelő úr szolgálója lett, az éjszaka zajlott le.

Amikor a hajnali imára ment, elfelejtette felvenni a szerzetesi csuháját, és amikor a reggeli harang az első misére szólított, már nem találta sehol. A helyén kendering, tartós vászonnadrág és egy rövid, bőrrel bélelt zubbony feküdt, mely nem volt új, de jó állapotban volt, és főként rá várt egy igazi, vastag bőrcsizma, melybe megkönnyebbült sóhajjal bújtatta lábát. A szandál meztelensége volt a legkellemetlenebb számára.

Talált egy barna gyapjúsapkát és egy gondosan összehajtogatott gyapjúanyagot, mely a vállára vetve köpenyül szolgál majd: szinte szent köpenyül, melyet egyedül a lovaggá ütöttek viselhetnek.

Elragadtatta a ruhatára. Igaz, letartóztatása előtt szebb, jobb minőségű ruhákat hordott, még selymet is, hisz Alais asszony csinosnak akarta látni a fiát, ám az utóbbi napokban olyan kemény lett az élete, hogy nem is emlékezett rá, érzett-e valaha nagyobb örömet, mint most, hogy felöltötte a durva inget és a kopott bőrzubbonyt. O, akinek az édesanyja legutóbbi születésnapjára piros selyemzekét hímzett arannyal, mely mostanra biztosan Jerome Camard ládáiban pihent…

A szertartás végeztével Adam testvérhez sietett, hogy köszönetet mondjon, de éppen a böjt vége volt, így a refektóriumba kellett mennie a többiekkel, ahol csendben, az üres tálak előtt állva várták a parancsnokot.

Amikor megjelent, Renaud látta, hogy acélsodrony inget visel a hosszú, piros kereszttel díszített fehér köpeny alatt, és a sodronysapka, melyet a sisak alá vesz majd, a vállán csüngött. Négy másik testvér is a hadi öltözéket viselte. Az étkezés végeztével Adam testvér bejelentette, hogy Párizsba megy néhány ügy elintézésére, de nem marad sokáig.

Renaud zavartan, amiért az aggastyán fárad miatta, meg akarta köszönni a jóságát és az öltözéket is, ám Adam testvér félbeszakította:

– Nem a maga kedvéért megyek – jelentette ki mogorván. – A helyzet az, hogy felkeresem a rend kincstárnok testvérét, és mivel kíséretet ígértem magának, kihasználom az alkalmat.

Még egy öröm várt Renaud-ra ezen a reggelen egy életerős paripa képében, melyre megengedték, hogy felüljön. Imádta a lovakat, és szenvedélyes lovas volt. Balsorsában azt hitte, soha többé nem érezheti combjai között az érzékeny, súlyos és ideges izmok tömegét, s most, hogy ismét a kengyelbe tette a lábát, kis híján elsírta magát. Ennek elkerülésére, valamint hogy kipróbálja a jószágot, léptetett vele néhány figurát.

– Ne fárassza ki. – morogta Adam testvér. – Nem lovagi tornára indul, és hosszú út áll előttünk.

Szeme azonban nevetett, ahogy figyelte, mint él tovább ebben a fiúban a lovaglótehetség és a ló szeretete, mely Thibaut-t és leprás királyt jellemezte.

Kora ellenére még mindig úgy ült a nyeregben, hogy sok fiatal is megirigyelhette volna. Még akkor is, ha a felszálláshoz már egy sámli segítségére volt szüksége…

Szép rendben hagyták el a parancsnokságot: Adam testvér az élen, azután Renaud, végül pedig a négy templomos kettesével. Lefelé ereszkedtek a Yonne völgyében Sens felé, ahonnan Montereau-n és Melunön át érik majd el Párizst.

Tiszta, szép és hideg volt a reggel. A fűszálakat vékony rétegben dér vonta be, az egyik faágról azonban pacsirta szállt a sápadt napfény felé. Renaud követte a pillantásával: úgy érezte, kedvező előjel új életének küszöbén. Hamar megértette azonban, Adam testvér bölcsen tette, hogy kíséretet rendelt mellé. Nem sokkal Saint-Aubin után, ahogy elhaladtak egy erdő sarkánál, mely az útig futott le, egy csapat lovast pillantottak meg. Vagy tucatnyian lehettek, nagyon mogorvák voltak, és fenyegető árnyként állták el az utat. A lovagok felemelték pajzsukat, és előreszegezték lándzsájukat. Ezt látva Renaud elővette a nyergére erősített kopját1. Adam testvér előreléptetett a lován az útonállók felé. Egyedül ő nem nyúlt a fegyveréért.

– Mit akarnak? – kérdezte keményen. – Ha az erszényünket, csalódniuk kell.

Nincs…

– A fiút akarjuk, aki mögötted rejtőzködik. – felelte a parancsnoknak látszó gonosztevő.

– Nem rejtőzködöm – tiltakozott Renaud, és kopjáját előreszegezve a parancsnok mellé léptetett. – Ha pedig el akarsz kapni, gyere ide értem!

– Nyugalom – utasította az öreg lovag. – Azt hittem, értésére adtam az uratoknak, mit gondolok erről az ügyről, és bár nem lep meg, hogy belénk köttök, hisz számítottam ilyesmire, az meglep, hogy bár mi kísérjük Renaud de Courtenay-t, mégis le akarjátok fogni!

– Meglep? – nevetett a másik. – Öten vagytok, meg egy gyerek, mi meg tizenegyen…

– Gyerek? – üvöltött Renaud. – Mindjárt meglátod, hogy harcolok, gazember!

– Jó hír! – dicsérte Adam testvér. – Ami minket illet, tudjátok meg, hogy egy a kettő

ellen éppen csak elfogadható harc egy templomosnak. A három jobb lenne. Tehát…

Hihetetlen sebességgel kirántotta hosszú kardját, és rárontott az ellenségre, miközben négy társa azonnal követte lándzsájával. Annyira gyorsan történt minden, hogy Renaud lemaradt, és szinte azt sem értette, mi történik. Természetesen követni akarta a társait, de a harc máris véget ért: a lándzsák átdöfték Jerome Camard néhány emberét, miközben a villámsebesen lecsapó kardok folytatták a munkát. Adam testvér olyan erővel hadakozott a bandavezérrel, hogy kiütötte a nyergéből. Ezt látva a többiek elmenekültek, éppen csak annyi örömöt hagyva Renaud-nak, hogy megsebezhette egyikük karját.

– Ez jólesett – jelentette ki a parancsnok arcát beragyogó széles mosollyal. – Rég nem volt már alkalmam ilyesmire. Jót tesz.

Egy perccel később Camard pribékje – akit Edme Goujonnak hívtak –, erősen megkötözve a lován elfoglalta helyét a legyőzői között, s megindult velük az úton, melyről tudta, hogy egyenesen a bíró, majd a hóhér elé vezeti.

Eközben Renaud, akit elkápráztattak a látottak, dicshimnuszt zengett Adam testvér rendkívüli fürgeségéről az élemedett korban, amikor az emberek többsége 1 A lovaggá ütés előtt a fegyvernökök ezt a hosszú, erős, lapos és hegyes vasban végződő botot használták.

inkább már csak a tűz mellett üldögél, takaróval a térdén, hogy átmelegítse berozsdásodott vérkeringését.

– Ha megadatik, hogy olyan sokáig éljek, mint ön, parancsnok úr, szeretném tudni, mi a csodaszere.

– A gyakorlás, fiam, a mindennapos edzés és a megfelelő, vagyis bőséges, de nem eltúlzott táplálkozás. És az, hogy nem szabad túlságosan odafigyelni a fájdalomra, mely itt-ott felüti a fejét. Egyébként nem vagyok kivétel. Jean de Brienne, aki Jeruzsálem királya volt, miután feleségül vette Isabelle királynő és Conrad de Montferrat lányát –

és akivel bizonyára találkozott Thibaut kéziratában –, később Konstantinápoly császára lett, és az utolsó csatáját kilencvenévesen vívta a városa falai alatt. És vannak még mások is: ha nem maradunk ott a csatamezőn, hosszú élet vár ránk…

Adam testvér szemmel láthatólag boldog volt, hogy megmutathatta a tejfölösszájú ifjúnak, mennyit érnek az öregek: hosszasan idézte a régi szép emlékeket Renaud legnagyobb gyönyörűségére. Nagyon kellemes volt az út…

1244. március 16. volt, nagyon szép kora tavaszi nap, mely arra termett, hogy a gyönyörű vidéket járják, melyet uralkodója erélyének hála régóta elkerült már a háború borzalma.

Mégis ugyanabban az órában, amikor Renaud Adam testvért hallgatta, nagyon messze, a Pireneusok pompás hegyei között óriási dráma zajlott. Montségur-ben történt, a bevehetetlen erőd alatt, mely a katárok utolsó menedéke volt. Ezek az eretnekek különös vallást követtek, mely szerint a föld átkozott, a házasság visszataszító, az öngyilkosság pedig erősen javallott. A bevehetetlen erőd mégis elesett, és a király nevében, aki semmit sem tudott minderről, hatalmas máglyát raktak, melyre több mint kétszáz férfit és nőt vetettek. Nemcsak nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, de követelték a mártíriumot, mint a boldog öröklét elnyerésének legjobb eszközét.

Órákon keresztül kavargott a hideg és tiszta levegőben a sűrű, fekete és undorító szagot árasztó füst, bűzbe burkolva a környéket, melyben akkora iszonyat ébredt, hogy az elkövetkező évszázadok sem oszlathatták el.

Még sokáig parázslott a máglya az őrzésével megbízott fegyveresek szemében, akiknek arca semmit sem tükrözött, hisz jobb volt így. Már tudták, hogy az inkvizíciónak, mely nemrég telepedett meg a Languedoc vidéken, számos láthatatlan szeme van mindenütt…

A legyőzött várból is figyelték a máglyát – mindazok a férfiak és nők, akik nem az eretnek valláshoz tartoztak, mely beférkőzött a családjukba, és akik tehetetlenek voltak, és nem tudták megmenteni szeretteiket a lángoktól. Montségur ura, Raymond de Pereille a feleségét, Corbát látta a kisebbik lányuk, a tizenhat éves Esclarmonde kíséretében a szörnyű halálba vonulni, és képtelen volt felfogni, mi történik vele: a hatalmas fájdalom megbénította gondolatait.

Még valaki nézte a máglyát, s az ő fájdalmában nem volt lesújtottság. Éppen ellenkezőleg, percről percre növekedett haraggal és szenvedéssel táplálkozva a gyűlölete, melyet az idő sem olt ki sosem. Gyűlölet, mellyel Renaud egy napon szembetalálja majd magát…

II. fejezet Az apród

Renaud-t, aki csak Châteaurenard szűk kereteit és szerény pompáját ismerte, elkápráztatta Párizs felfedezése, még akkor is, ha útközben megcsodálhatta Sens városát öt apátságával és szép új katedrálisával, ahol tíz évvel korábban Lajos király esküvőjét tartották Provence-i Marguerite-tel. Párizs egészen más volt!

Először is pompás volt a vidék, az idő pedig, mely hirtelen lágyabbra váltott, ahogy elhagyták Sens-t, ragyogó tavaszt ígért. A fák, az erdők, a gyümölcsösök finom, zöld lombfátyol mögé rejtették ágaikat. A völgyekben kizöldültek a legelők. A domboldalakon büszkén hajtottak a gondosan ápolt szőlőtőkék, és ahogy közeledtek a főváros felé, egyre több és egyre gazdagabb faluval, kisvárossal és apátsággal találkoztak. A lovak minden lépésére – majdnem négy napig tartott az utazás, mely közben pihenőt tartottak más parancsnokságok, például Dormelles „csűrjében” –

erősödött a meggyőződés, hogy Franciaország békében él egy bölcs király jó uralma alatti Ahogy a város látótávolságába értek, Renaud csodál lattal kiáltott fel a több mint harminc láb magasi szép, fehér falak láttán, melyeket Fülöp Ágost emeltetett Párizs körül. Kerek tornyok őrizték, és húsz kapu biztosította a ki-be járást – ahogyan Adam testvér magyarázta fiatal útitársának.

A fenséges keretben harangok, tornyok, tornyocskák emelkedtek a magas, piros tetők és csipkén oromzatok fölé, melyek látképét csillogó szalagkent vágta ketté a Szajna. A látkép háttereként egy dombon malmok emelkedtek, melyek nagy lapátjai mintha a számos építkezés zajának, a kiáltásoknak, a székek zörgésének, a lovak léptének, a hangok csengésének, egyszóval a nagyváros lüktetésének ritmusára forogtak volna.

A Szent Jakab kapun átlépve, melyhez felvonóhíd és erős, két kerek torony védelmezte őrház tartozott egy széles utca futott a folyó felé, először egy nagyi jakobinus kolostor mellett haladva. Szokatlan módon kövekkel rakták ki, melyek közé cserepeket kevertek, szerencsésen kiküszöbölve a megszokott keréknyom okozta mélyedéseket, melyek az időtől függően hol szárazak, hol sárosak voltak.

– Milyen szép! – kiáltotta Renaud. – Az egész város ilyen?

– Ó, nem. – sóhajtotta Adam testvér. – Fülöp Ágost király, aki mostani királyunk, IX. Lajos nagyapja volt, szerette volna, hogy ilyen legyen, de nem maradt elég ideje.

Csak a két nagy utca, mely a Szajnán túl keresztezi egymást, kapott kövezetet. A déli Szent Jakab kaput kötik össze az északi Szent Dénes kapuval, nyugaton és keleten pedig a Saint Honoré kaput a Szent Antallal. Már ez is nagy fejlődés, de a királyok élete, mint mindenki másé, egyszer véget ér… Fülöp fia, VIII. Oroszlán Lajos nem folytatta a munkát. Sokat hadakozott, és mindössze három évig uralkodott. Mostani urunk újra magasba emelte a zászlót, és más csodálnivalója is lesz még. Éppen az iskolák kerületében járunk, ahová messziről is érkeznek tanulni. Ott pedig, a híd után, melyet Kis hídnak neveznek, a Cité szigete: ott áll a király palotája nagy lakosztályaival, gyümölcsöskertjével és tornyaival. A másik végén pedig az a csodálatos, két, szögletes tornyú templom, melynek fehér kövei magukhoz vonzzák a napsugarakat, a Notre-Dame-katedrális. Csak hat évvel ezelőtt készült el, és gyönyörű építmény. Innen nem is látja a szépséges színeit és az aranyozásokat, melyek beragyogják a három kaput és a felső galériát.

A Kis hídról, melyen később áthaladtak, csak a két ikertorony látszott az Hotel-Dieu épületei felett. Renaud elkerekedett szemmel bámult, különösen, amikor az út a palota előtt vezetett el, mely hatalmas sürgés-forgás középpontjának látszott: szemmel láthatólag éppen építettek valamit. Adam testvér ismét felvilágosította:

– A király egy kápolnát építtet: csodálatosat akar, hogy a Szent Töviskoronát és Megváltónk passiójának egyéb ereklyéit őrizze, melyeket Velencében megvásárolt a konstantinápolyi császártól.

– Megvásárolt? – döbbent meg Renaud. – Ilyen szent dolgok is alkudozás tárgyát képezhetik?

– Ó, van ennél rosszabb is! Szegény II. Balin, akiről Thibaut testvér már mesélt magának, annyira pénzszűkébe került, hogy elzálogosította őket Nicolas Querininél, egy zsidó uzsorásnál. Lajos király kiváltotta és Franciaországba hozatta a kincseket. Öt évvel ezelőtt Sens határában vette át őket.

– De az Igazi Kereszt nem lehet nála – il a ózott Renaud.

– Említettem volna? Az ereklyék között úgy tűnik, itt van egy kis darabkája, de semmi ahhoz fogható. Amelynek most már csak maga tudja a titkát…

Bizonytalan talajra léptek, és Renaud inkább témát váltott:

– Thibaut lovag szerint a császár éppen a királyságban tartózkodik.

– Már nem. Itt volt, de mostanra biztosan elutazott. Talán őszentségéhez a pápához.

– Miért ez a sok utazás?

– Mindig nagy pénzszűkében van. Azt hiszem, ő a világ legnincstelenebb uralkodója.

– A konstantinápolyi császár? Azt hittem, gazdag!

– Már nem a Komnenoszok pompás korában vagyunk. Mióta a velencei dózse a saját hasznára eltérítette a negyedik keresztes hadjáratot Bizánc felé, megváltozott a helyzet. A maga császára és Courtenay rokona a legvégső eszközökhöz kénytelen nyúlni. Még courtenay-i birtokát is áruba akarta bocsátani. A király megtiltotta neki, és rá kellett bíznia az irányítását fiatal feleségére, Marie-ra, Jean de Brienne lányára. Azért csak kapott kölcsön pénzt, de cserébe, zálogba kellett adnia felséges urunknak a namuri márkiságát. A szerencsétlen állandó hadban áll két nagy, görög csoportosulással, akiket a dózse kisemmizett. Biztosan hamarosan eljön megint vendéglátásért, jó tanácsért… és anyagi támogatásért.

– Őszintén megmondom – kiáltott fel Renaud –, öröm önnel beszélgetni! Úgy látom, mindenkiről mindent tud!

– Sokat megéltem – felelte nevetve Adam testvér –, sokat láttam és sokat tanultam.

Ráadásul a Templomnak a lehető legtöbbet kell tudnia mindarról, ami az Akra-Jeruzsálemi királyság – ahol fő rendházunk van – és ami a nyugati országok között történik. Ó, mi történt?

A Nagy híd főjénél, mely a Cité szigetet a Szajna jobb partjával köti össze, veszekedés tört ki két teherhordó között: jó okuk lehetett az egymás iránti haragra, amennyire azt ökölcsapásaik erejéből sejteni lehetett, a bámészkodók legnagyobb örömére, akik mindig kéjes lelkesedéssel fogadták a hasonló jeleneteket: kör képződött a küzdők körül. Elég gyakori jelenség volt ez, és a palota őrei nem siettek a közbeavatkozással: tudták, hogy a lovaikon tiszteletet parancsoló látványt nyújtó templomosok közeledtére visszatér majd a rend. Valóban, a bámészok köre szétnyílt előttük, és a két szereplő a világ legtermészetesebb módján úgy döntött, más helyszínen folytatja nézeteltérése rendezését. Miután igen udvariasan köszöntötték a lovagokat, továbbálltak az Herbes rakpartra. A templomosok haladhattak tovább az erős fahídon, melyet vastag deszkák tartottak, és malmok szegélyeztek.

A jelenet, s különösen a végeredménye, elszórakoztatta Renaud-t.

– Milyen meglepő!

– Engem kevésbé lep meg, mint magát. Nem tudom, Lajos király hatása-e, akit sokan máris szentnek tartanak, de mióta ő uralkodik, a párizsiak mintha megfogadták volna, hogy a világ legudvariasabb emberei lesznek.

– Pedig az a két rakodó nem éppen udvariaskodott egymással.

– A vitákat valahogy csak le kell rendezni… és nem mondtam, hogy minden párizsi glóriát érdemelne…

A Nagy híd végén egy kis erődítmény emelkedetté egy sötét és ijesztő, öreg épület, a Châtelet, mely egyszerre volt a felügyelő lakhelye és egyben börtön. Ezek voltak a furcsa város egyedüli fekete falai, hiszen az épületek újnak látszottak, ha éppen nem most álltak építés alatt. Például a Szajna bal partját őrizendő egy hatalmas torony fenyegető kontúrja ostromolta az eget, tiszteletet parancsoló, kisebb tornyokkal szabdalt hármas körfallal körülvéve.

– A Louvre. – magyarázta a parancsnok. – Fülöp Ágost – megint csak ő! – azért emeltette, hogy megvédelmezze Párizst az angolok mohóságától, akiknek normann földjei nincsenek messze innen. Látja, nem aprócska urak a királyaink!

A hídon és a fülsüketítő zajjal dolgozó malmokon túl terült el a város legfiatalabb része. Egymás mellett épültek házak, paloták, műhelyek és üzletek, nem is beszélve a nagy piacról, melyet Vásárcsarnoknak neveztek. A hat lovas jobbra fordult, és elhaladt a Polgárok fogadóhelyisége előtt, mely a vízkereskedők kikötői tevékenységének központja volt. Kikötőjük a Grève térnél volt, ahol a kivégzéseket is tartották. Mögötte állt a Saint Gervais „halom”, a Szent Anasztázia kórház, ahol a kapucinusok fogadták a szükséget szenvedő betegeket. Itt emelkedett a Templom is: egy megerősített ház a vízparton2. Renaud meglepetten figyelte:

– Tényleg ez a párizsi templomos rendház? Kisebb, mint az ön parancsnoksága, nagyuram…

– Ezért lesz nemsokára másik házunk. Négy éve a birtokunkban van egy nagy, mocsaras és homokos földterület nem messze innen, melyet kiszárítunk, és művelés alá vonunk, hogy szép birtokká alakítsuk, falakkal, tornyokkal és egy nagy donjonnal, ahol a kincstár védettebb lehet a párizsiaknál néha előforduló, őrült ötletek ellen. Az a rendház méltó lesz a templomosok franciaországi központja névre. Egyelőre azonban ez is elég.

Renaud mindig éber kíváncsiságában majdnem megkérdezte, hogy Adam testvér a kincstár alatt a rend pénzét érti-e, vagy azt, amit a Szentföldről hozott el, de még időben megérezte, hogy úgysem kapna választ. Ráadásul Adam testvér éppen egy vadonatúj, még egészen be sem fejezett palotára hívta fel a figyelmét a Szent Anasztázia kórház mellett:

– Ez Coucy báró párizsi otthona. Ha minden jól megy, maga holnapra itt lesz.

– Vagyis ha befogadnak? És… ha minden rosszul megy?

– Nagyon meglepne.

A fiatalember elfogadta a megnyugtatást. A király nagy városa elkápráztatta, és erősen vágyott rá, hogy itt éljen. Nem annyira rendkívüli gazdagsága, mint nyüzsgése, túláradó életkedve miatt. Izgalmas lehet ilyen forgatagban élni.

Igen, ez volt a megfelelő szó: hallatlanul izgalmas. Aznap éjjel a fiú alig aludt a templomos rendházban, ahol egy évszázaddal korábban Beckett Tamás II. Henrik angol király haragja elől menekülve védelmet talált. Abban az esetben, ha Coucy báró nem hajlandó a szolgálatába fogadni, el sem tudta képzelni, mi lesz vele. Főként, ha kizárja azt a lehetőséget, hogy belép a templomosokhoz – ami egyre kevésbé vonzotta, mióta meglátta Párizst. Ha legalább az a furcsa császár még itt lenne, ahogy azt Thibaut lovag gondolta, beállhatna az ő szolgálatába. Ha azonban valóban olyan szegény, biztosan nem vágyna arra, hogy a nyakába vegyen egy időben és térben egyaránt távoli rokont. Különben is, semmi izgalmas nem lenne abban, hogy egy pénzért kuncsorgó uralkodó kíséretéhez csatlakozzon.

Ilyen gondolatok foglalták le Renaud-t. Végül megnyugvást merített a tudatból, hogy Adam testvér mellett van, aki nem az az ember, aki magára hagyná a bizonytalan jövővel szemben. Annál is inkább, mert úgy tűnt, nagy tisztelet övezi a rendben. Talán titkos posztot tölt be? A fogadtatás, melyben érkezésekor részesítették, majdnem olyan pompás volt, amilyen a Nagymesternek járna, ha Franciaországba jönne, és Renaud néhány jelből felmérhette, hogy nem csak élemedett korának köszönheti…

A fiúnak hevesen dobogott a szíve, amikor másnap a mise után Adam testvér nyomában belépett az erőteljes falak körülvette kis gyümölcsöskertbe, melyre Coucy 2 1255-ben. tizenegy évvel később került a templomosok birtokába a híres erődítmény.

báró palotája nyílt, ám a gazdagság, mely már a kapuból a szeme elé tárult, megnyugtatta. A szép, fehér kövekből épült, finom pergamennel fedett, virágdíszes ablakos palota egy hercegnek is megfelelt volna, olyan sok faliszőnyeg, faragott bútor, csodálatos ezüsttárgyakat, kristály- és aranykupákat tartó konzol állt benne. Puha selyem- és bársonypárnák tették kényelmessé a székeket egy előkelő, címerrel faragott kandalló körül, melyben illatos fenyő- és bükkfahasábok égtek. A szárított füvekkel meghintett padlót szép vörös és fekete kövek alkották, és egy magas, nagyúri dísztetővel ellátott ébenfa karszék előtt egy vörös bársonnyal letakart asztal állt a báró kényelmére, aki éppen írt valamit. Meglepő volt a látvány, hisz az előkelő urak általában nem bajlódtak a tintával és a tollal, inkább egy írnokra bízták az írnivalókat.

Bárhogy is volt, a báró letette a tollát, ahogy a vendégek beléptek, és szívélyes üdvözletre nyújtva karját közeledett feléjük:

– Adam testvér! Micsoda öröm, de sajnos ritka öröm, hogy láthatom. Régen nem találkoztunk!

– Az én koromban már nem sokat utazik az ember, Raoul báró. És nagyon gyorsan múlik az idő. – felelte a parancsnok leülve a székre, melyhez Coucy vezette, miközben Renaud szerényen a támla mögött maradt. Kihasználta az alkalmat, és szemügyre vette a férfit, akit valószínűleg szolgálni fog.

Közepes termetű, vékony, de jó felépítésű férfi volt, szép, ráncok barázdálta arccal, melyek ideges és szenvedélyes természetről árulkodtak. Úgy harminc körül járhatott.

Miközben Adam testvér bemutatta neki fiatal társát, barna szeme megállapodott rajta, s figyelme csak tovább fokozódott, ahogy a parancsnok beszámolt a fiú

„származásáról”.

– Egy szentföldi Courtenay, aki templomosnak állt… és egy nagyon előkelő hölgy, ha jól értem?

– Királyi vérből. De kérem, fogadja el, hogy nem mondok többet.

– Természetesen. A nemességnek ezen a fokán a fattyúság már nem hátrány.

Egyedül a vér számít. Boldogan a házamba fogadom. Annál is inkább, mert kegyetlen zavarban vagyunk. A feleségem, Philippa asszony szolgálatára kirendelt nemes apród, csúf körülmények között elhunyt, és a hölgy olyan szomorú miatta, hogy visszautasít mindenkit, akit csak ajánlok. Talán maga tetszeni fog neki.

– Apród? – nyögte Renaud, aki nem ismerte pontosan a szót, és nem igazán tetszett neki a női vonatkozás. A báró elmosolyodott:

– A nemes apród – magyarázta jóindulatúan – fiatal nemes, árva és nincs birtoka, még nem lovag, de egy nap az lesz. Azokat, akiknek van földjük és vazallusaik, bachelier-nek, vagyis lovaggá avatandó fiatalnak nevezik. Megnyugodott?

Renaud füle búbjáig elvörösödve bólintott, ám Adam testvér, aki bár pontosan tudta, mit jelent egy nemes apród, többet akart tudni:

– Mi történt azzal, akit oly nagyon sajnál Philippa asszony? Nem azt mondta, hogy csúf körülmények között halt meg?

– Így van. Szegény Omer de Ferienne gyilkosság áldozata lett. Kést döftek a hátába két hónappal ezelőtt, amikor a palotából jött hazafelé, ahol a feleségem ottfelejtette a szép zsoltároskönyvét, amit elvitt megmutatni a királynénak, s melyhez különösen ragaszkodott…

– Bizonyára azért ölték meg, hogy ellopják tőle.

– Bizonyára. A könyv nem volt a holttest mellett. Innen ered a feleségem kettős fájdalma… és múlhatatlan bánata. Véget kell azonban érnie, ha itt akar maradni. A szolgák nem elegendőek. Közeli védelmezőre van szüksége, és Ferienne tökéletes volt ebben a szerepben.

– Nem értem – folytatta Adam testvér. – Ön nélkül kell Párizsban maradnia?

– A királyné melletti szolgálata erre kötelezi. Legalábbis időszakonként. Nekem pedig vissza kell térnem Coucyba, ahová fontos ügyek szólítanak, melyeket Gilles unokatestvérem, aki a kastélyt felügyeli, nem tud elrendezni.

– És a fivére?

Mintha felhő borult volna a báró arcára, melyről könnyen leolvasható volt, hogy nem igazán kedveli a nevezett fivért. A hangja is keményre váltott, ahogy válaszolt:

– Enguerrand? Nem szeretném, ha hosszasan ott időzne a távollétemben. Az a benyomásom, hogy a saját javai és a Marguerite de Gueldre-rel kötött gazdag házassága ellenére el akarja venni tőlem Coucyt. Egyelőre ő az örökösöm. De hagyjuk ezt. Inkább próbáljuk meg bemutatni a fiatalembert a feleségemnek.

– Próbáljuk. De mi lesz, ha nem felel meg neki?

– Akkor én gondoskodom róla, ne féljen. Ön azt mondta, nincs már mit tanulnia fegyverforgatásban és lovaglásban, és egy olyan házban, mint az enyém, mindig van hely egy harcos számára. Idővel a lovagom lesz…

Egy szolgát megbíztak, hogy kérje meg a hölgyet, csatlakozzon a ház urához, úgyhogy néhány perccel később Philippa belépett a terembe, ahol három férfi várta, köztük Renaud, aggodalommal vegyes kíváncsisággal. Milyen asszonnyal lesz dolga, ha elfogadják apródnak?

Szép, arisztokratikus, finom arcvonású nő volt, szemmel láthatólag idősebb a férjénél. A fiatalság virága már elhervadt, és bár alakja karcsú és elegáns maradt, úgy festett, mint aki mélységes fáradtság terhét cipeli a vállán. Bizonyára még mindig siratta Omer de Ferienne-t, hisz kék szeme fénytelen volt, és csak kedvetlenséget tükrözött.

Raoul de Coucy eléje sietett, arcon csókolta, és megfogta a kezét, hogy a vendégekhez vezesse. Az asszony lágyan rámosolygott Adam testvérre, akit bizonyára ismert, és nagy tisztelettel köszöntötte, de fiatal társát egy pillantásra sem méltatta.

Ahogy férje a fiút szólította, összevonta a szemöldökét.

– Ez itt Renaud de Courtenay, akit Adam testvéri hozott hozzám, hogy egyszer lovaggá üssem. Nincsenek szülei és vagyona, így nemes apród lesz a házunkban. Ha megfelel, állhat az ön szolgálatában…

Az asszony azonnal elutasító mozdulatot tett. A férje úgy tett, mintha észre sem venné, és folytatta:

– Ért a fegyverforgatáshoz, hisz nemesként nevelkedett. Tizennyolc éves, és nemrég szenvedte el fogadott szülei elvesztését. Még annyit mondok róla, hogy a Szentföldön született…

A szó varázslatos hatást tett. Philippa tekintete életre kelt, és a fiatalemberre szegeződött, akit eddig pillantásra sem méltatott…

– A Szentföld. – sóhajtotta. – Szerencsétlen Omer olyan szépen beszélt róla!

– Anélkül, hogy valaha is látta volna – szakította félbe a báró. – Csak azt ismételte, amit az apjától hallott…

– Én sem láttam sosem – tiltakozott Renaud. Talán azért ragaszkodott az igazsághoz, mert a melankolikus asszony egyáltalán nem ébresztett benne lelkesedést.

– Csak hallomásból mesélhetek róla: Olin de Courtils, drága fogadott apám, Isten fogadja be a lelkét, kimeríthetetlen volt ebben a témában – tette hozzá sietve, ahogy látta, hogy közbeszólása nem tetszik Coucynak.

– Szép hangja van – jegyezte meg Philippa. – Énekel? Szegény Omer úgy énekelt, akár egy angyal… és olyan szép verseket tudott.

Kitörölt szeméből egy könnycseppet az ibolyaszín fátyol sarkával, melyet hálóba összefogott haján egy szépen kidolgozott aranykarika rögzített.

– Apródot kínálok önnek – mordult föl a báró –, nem dalnokot vagy trubadúrt! Épp elegen kopogtatnak az ajtónkon, azokról nem is beszélve, akiket Coucyban tartunk el.

Tudni akarom, megfelel-e önnek a fiatalember. Ha nem, elviszem a kastélyba… és magát is, hisz nem vagyok hajlandó itt hagyni, egyedül a szolgákkal, minden igazi védelem nélkül.

– Miért nem marad ön is? Gilles rokona csodálatosan irányítja a kastélyt…

– De nem a hűbérbirtokot, ahová Hermelin, az udvarnagyom hív.

– És talán De Blémont asszony? – vetette oda az asszony haraggal teli hangon, mire Raoul szemében dühös villám cikázott át.

– Elfelejti, hogy nem vagyunk egyedül, és bár Adam testvér elnéző, hisz Isten szolgája, a nézetet eltéréseink a legkevésbé sem érdeklik. Kegyeskedjen válaszolni, hisz a viselkedése kezd sértő lenni. Elfogadja apródjának Renaud de Courtenay-t?

– Szép… előnyös név… és a fiú sem rossz. Kipróbálhatjuk, hisz mindenképpen a királyné mellett kell maradnom a maubuissoni apátság felavatásáig, melynek ügyét nagyon a szívén viseli.

Raoul de Coucy nem is próbálta visszafojtani megkönnyebbült sóhaját, mire a parancsnok szemében vidám kis láng csillant. Renaud letérdelt a pár elé hogy hűséget fogadjon, majd meghatottan elköszönt öreg védelmezőjétől, és megindult egy szolga nyomában. A palota mosdóhelyiségébe vezették, hogy megszabaduljon a többhetes piszoktól, melyet az elfeledett toronyban, a joignyi parancsnokságon, az út megállóinál és a templomos rendházban elvégzett gyors mosakodások nem tudtak eltüntetni.

Már a fürdés puszta gondolata is gyermeki örömmel töltötte el. Courtils-ban nevelőanyja a tisztáság megszállottja volt, s talán még inkább az volt Olin aki Keleten élt, a frank királyságban, ahol már régen megszokták a legkülönfélébb – hideg, meleg, langyos, gőz stb. – fürdők használatát, nem is beszélve az illatos füvekről és olajokról, sőt, a gazdagoknál a parfümökről.

El is időzött kissé a meleg vízzel teli dézsában, mielőtt beszappanozta és erőteljesen végigsúrolta magát. Azután egy inassal néhány vödör hideg vizet locsoltatott magára. Végül lepedőbe burkolózva egy borbély gondjaira bízta magát, aki megszabadította serkenő szakállától, és rendbe szedte rakoncátlan frizuráját.

Itt tartottak, amikor egy fiatal lány lépett az alacsony terembe. Karját a mellkasán összefonva megállt a küszöbön. Homloka elégedetlen ráncba húzódott.

– Micsoda? – kiáltotta. – Még nem készült el? Fel sem öltözött? Mit lustálkodik itt, amikor az úrnő várja?

– Csak még egy pillanatot. – kérte a borbély. – Sok dolgom volt…

– Azt elhiszem. Abban, amit az imént láttam, nem volt semmi biztató. Lássuk az eredményt!

Lesétált a mosdóhelyiségbe vezető néhány lépcsőfokon, és fontoskodva megállt Renaud előtt, akit kritikusan végigmért. A fiú ezért rögtön ellenszenvesnek találta.

Pedig szép lány volt: szőke, szemtelen zöld szemmel, kiteljesedett, mégis karcsú testtel, melynek formáit gyengéden ölelte körül a sötétzöld ruha, ami az arany paszomány övvel csípőtől bővülő vonalban hullott alá. Hullámos haja szabadon omlott a hátára, a ruhához illő kis főkötőt viselt, melyet könnyű kendő rögzített az álla alatt.

Az arca olyan volt, akár egy macskáé, melyet a természet szeszélye olyan piros és húsos szájjal áldott meg, akár egy cseresznye.

– Megtudhatom, kihez van szerencsém, szép hölgy? – kérdezte Renaud beletörődve, hogy nyíltan méregetik, hisz mozdulatlanságra kárhoztatva nem tehetett mást.

– Kisasszony, ha kérhetem! Flore d'Ercri a nevem, és Philippa asszony – akinek teljes bizalmát bírom – környezetéért felelek. Ó, úgy látom, kész a feje! Lássuk a többit.

Mielőtt a felálló Renaud megakadályozhatta volna, a lány gyors mozdulattal letépte róla a lepedőt. Meztelenül állt előtte. Meztelenül és dühösen.

– Kisasszony! Így viselkednek a párizsi hölgyek? Flore elnevette magát, lágy és rekedt, egyszerre különös és csábító nevetéssel:

– A párizsiak és a többiek is. Szép apród, tudjál meg, hisz szemmel láthatólag még nem tudja, hogy amikor a lovag visszatér a csatából, a hölgyek és a kisasszonyok fürdetik meg, kötözik be a sebeit és öltöztetik fel. Ugyanez vonatkozik a kastélyba érkező illusztris vendégre is. Amennyire tudom, senki sem fürdik ruhástul. Úgyhogy kicsit előbb vagy később. Meg kell hagyni… öröm lesz magát fürdetni. Most jöjjön felöltözni. Segítek.

Egy zsámolyon ruhák várták. Ügyesen, de – iménti sietségének ellentmondva –

cseppet sem kapkodva Flore d'Ercri egymás után ráadta a ruhadarabokat, hiába tiltakozott. Renaud remekül és gyorsan fel tudott öltözni egyedül, és nem értettel miért kell körülményeskedni. Kissé nevetséges tánc volt ez, mely felkavarta, hisz a lány minden ruhadarabot érintéssel, sőt simogatással kísért. Fehér vászongatyát és inget adott rá, majd ibolyaszín nadrágot és rövid, szép bőrcsizmát, melyből többel is fel kellett próbálnia, mire megtalálták a megfelelő méretet. Azután combközépig érő

ibolyaszín felsőrészt kapott kapcsokkal, s a gallérjánál finom hímzéssel. Ugyanilyen színű köpeny pihent egy másik zsámolyon.

– Philippa asszonynak a fehér és az ibolya a színe – magyarázta Flore. – Nem lesz nehéz emlékeznie rá…

Ezután lábujjhegyre emelkedett, és határozottan megcsókolta. Renaud beleremegett, de nem viszonozta.

– Fogadjunk, hogy még szűz, szép barátom – nevetett a lány.

– Kisasszony – botránkozott meg Renaud. – Micsoda kérdés…

– Természetes a maga korában… és a maga tapasztalatlanságával. De segíthetünk rajta… mindkettőnk megelégedésére – tette hozzá szinte suttogva. – Mindenesetre nyugodjon meg: ha ugyanolyan bátor, amilyen szép, dicsőségére válik a háznak.

Ezzel az úrnőhöz kísérte, aki most már hajlandó volt rámosolyogni, és hangot adott elégedettségének, mely csak fokozódott, ahogy megtudta, hogy a fiú tud Olvasni, írni, sőt némi műveltséggel is rendelkezik:

– Talán végül ugyanolyan kellemes társaság lesz, mint szegény Omerom…

Különben is, ha Párizsban akarok maradni egy időre a férjem nélkül, kénytelen vagyok elfogadni a védelmét.

A kis beszéd nem volt Renaud ínyére, akit csak jólneveltsége tartott vissza, hogy ne jegyezze meg, a maga részéről sokkal jobban örülne a férfitársaságnak, még ha eleinte nehéz dolga is lenne, mint hogy egy asszony szoknyája mellett szolgáljon, akit túlságosan siránkozónak és bájtalannak talált, egy olyan, amely tulajdonképpen félúton helyezkedik el az inas és az udvarhölgy között.

Eközben még nem ért a vizsgái végére. Raoul báró a fegyverterembe hívatta, hogy felmérje, hogyan bánik a karddal és a lándzsával. Egy idős, Pernon nevű őrmesterrel találta szemben magát, aki aszott volt, de ördögi ügyességgel bírt, s mintha acéllábakon állt volna.

Pernon tanította fegyverforgatásra a Coucy fivéreket, az unokatestvéreiket és a nemes fiúkat, akiket a kastélyba adtak nevelkedni. Mestere volt a szakmájának, és bár Renaud nehéz pillanatokat élt át mellette, melyekben megállapíthatta, hogy semmit sem tud, némi elégedettséggel töltötték el a mester báró hoz intézett szavai:

– Van mit tanulnia, és ki kell javítani a hibáit, de jó az alapja. Jó oktatásban részesült.

– Ki tanította? – kérdezte a báró.

– A... nevelőapám, Olin de Courtils, aki keresztes hadjáraton járt Jean de Brienne, Jeruzsálem királya és Konstantinápoly császára alatt.

Pernon halkan füttyentett, ahogyan azt csak egy régi, kipróbált szolgáló engedhette meg magának:

– Ez mindent elmond! Azon túl, hogy semmi sem ér többet a fegyverforgatás gyakorlásában, mint a szaracénok elleni harc, ön is sokat hallotta. Sir Raoul, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez János király, s dicsősége átsugárzott mindazokra, akik követték. Megnézzük – tette hozzá Renaud-hoz fordulva –, mit ér a lovon. Őszintén hiszem, hogy ez a fiú gond nélkül felér majd legjobb lovagjaihoz is. Kár, hogy itt hagyjuk! Nehogy elpuhuljon!

– Nem lesz rá ideje. Philippa asszony tavasznál tovább nem marad, Coucyban pedig tökéletesítheted a tudását. Egyelőre az a fontos, hogy jól meg tudja védelmezni a feleségemet, és bizalmat nyújtson a szolgáknak, ha kellemetlen találkozások éri őket.

– E tekintetben megnyugtathatom. Erős fiú.

– Ez a lényeg. Öltözzön fel, Renaud, és jöjjön a szobámba – fordult a fiú felé, aki éppen az ingét kötötte be, mielőtt felöltötte zubbonyát. Egy perccel később az asztal előtt találta magát, ahol a báró megérkezésükkor írt. Raoul visszaült a székébe, de nem vette fel a tollat. Gondterheltnek látszott. Időről időre, mintha megnyugvást keresne, felnézett a fiúra, majd a karfára könyökölve, állát öklére támasztva álmodozásba merült, melyet Renaud nem mert megtörni.

Végül felsóhajtott és elszánta magát:

– Azon tűnődöm, nem követek-e el súlyos óvatlanságot azzal, hogy egy ilyen fiatal fiúra bízom a feleségemet?

– Erre én nem adhatom meg a választ, báró úr. Csak annyit mondhatok, hogy minden erőmmel és véremmel védelmezni fogom a hölgyet, de ha nagyuram ennyire aggódik, talán el kellene halasztania az utazását… vagy magával kellene vinnie Philippa asszonyt.

– Hallotta az imént: mindkét megoldás lehetetlen: muszáj visszamennem Coucyba, a feleségem pedig itt akar maradni. Nagyon ragaszkodik a királynéhoz, aki szinte anyai kedvességgel viseltetett iránta, amikor udvari kisasszonya volt…

Renaud-ban még túlságosan erős volt vidékies őszintesége, és képtelen volt elfojtani meglepetését:

– Szinte anyai? Úgy tudom, a királyné egészen fiatal. Naiv felkiáltása mosolyt csalt Raoul báró arcára.

– Nemes feleségem pedig már nem egészen az? A tévedésének az az oka, hogy nem járatos az udvar dolgaiban. Két királyné van, akik közül nem Provence-i Marguerite, Lajos királyunk felesége a fontosabb, hanem az édesanyja, az előkelő és rendkívül bölcs Kasztíliai Blanka, aki igen járatos a királyság ügyeiben, ahogyan azt bebizonyította a régensség során, melyet a fia kiskorúsága idején töltött be. A király sokat ad a tanácsaira. De térjünk vissza az eredeti témánkhoz. A habozásom nem bizalmatlanság önnel szemben, Renaud, mindössze attól tartok, hogy a feleségem veszélyben van…

– Az előző apród meggyilkolása miatt?

– Részben, de ez nem minden: két évvel ezelőtt fiunk született, szép volt és egészségesnek látszott, mégsem élt sokáig. Három hónaposan szörnyű hasmenésben meghalt. A csecsemőknél gyakran előfordul ilyesmi, és az orvosok azt mondták, egyszerű balszerencse. Philippa asszony azonban azóta sem jött rendbe. Ráadásul rosszullétek törnek rá, mindig az után, hogy közeledtem hozzá.

– Nagy szomorúság… De mi lenne a kapcsolat a szolgája halálával?

– Mindent elmondok magának, hisz tisztában kell lennie a helyzettel. A fülembe jutott, hogy a rossz nyelvek azt beszélik, a feleségem, miután feladta a reményt, hogy gyermeke szülessen tőlem, neki adta magát. A bánat, melyet a halála ébresztett benne, tovább erősítette a szóbeszédet. Ha a közeljövőben valami baj éri a bárónét, engem vádolnának, hogy megöltem…

– No de… miért?

– Hogy feleségül vehessek egy másik nőt… aki fiatalabb és szebb. Ami, ezt feltétlenül el kell mondanom, meg sem fordult sem a fejemben, sem a szívemben.

Renaud-nak a fülébe csengett Philippa asszony vádja egy nővel szemben, akinek már nem emlékezett a nevére.

– Ki merészelné nagyuramat vádolni?

– A sógorom, a nagy hatalmú Dammartin gróf, aki nagyon szereti a húgát, és azt hiszi, rosszul bánok vele. Azután ott van a saját fivérem is, és nem lehetetlen, hogy kettőjük gyűlölete egymásra talál. Ezért kell nagyon vigyáznia új úrnőjére. És saját magára is egy idő után. Alighogy megérkezett, nem vádolhatják azonnal azzal, hogy a kedvese. Mindenesetre csak elkötelezett szolgákat hagyok itt, akikre bizton számíthat.

Úgy gondolja, változatlanul el tudja látni a nehéz feladatot, mellyel megbízom?

Becsületbeli kérdés volt, hogy igennel feleljen, és Renaud így is tett. Ugyanakkor egyre furcsábbnak találta ezt a történetet. Adam testvér, aki sok mindent tudott, bizonyára nem tudta, mi folyik a szép, új palotában, ahová elhozta őt, s még kevésbé azt> milyen súlyos felelősség nyomja majd a vállát. Itt volt rögtön a hihetetlenül bizalmas vallomás: nem volt természetes, hogy egy előkelő úr azonnal bizalmába avat egy zöldfülű újoncot. Renaud mégis őszinte rokonszenvet érzett új ura iránt.

Szomorúsága és aggodalma nem volt tettetett, erre esküdni mert volna. Ebből vajon az következik, hogy olyan nagy bajban van, hogy inkább egy fiatal ismeretlenbe veti a bizalmát, mint számos fegyvernökébe, inasába vagy más kipróbált emberébe, akik háza népét alkotják?

Renaud egyelőre letett róla, hogy kibogozza az erősen összekuszálódott szálakat, és úgy döntött, az a leghelyesebb, ha a lehető legpontosabban ellátja a feladatát.

Megkezdte szolgálatát, és elkísérte Philippa asszonyt és Flore d'Ercrit a közeli Saint-Jean-en-Grève-templomba, mely úgy húsz éve a kerület fő parókiája volt arra az időre, míg kibővítik és újjáépítik az öreg Saint-Gervais-Saint-Portais-kápolnát. Vecsernyére igyekeztek, és gyalog indultak el, annyira közel volt a templom, elfátyolozva, ahogyan az előkelő hölgyekhez illik.

Az egyszerű szertartás, melyet jól ismert, sokat elárult Renaud-nak. Új urainak viselkedése talán kissé különös volt, de a hölgyek őszinte áhítatához nem fért kétség.

Felemelt fátyluk alatt megfigyelhette, milyen elmélyülten imádkoznak. Még a szépséges kísérő, akinek fellépését nagyon merésznek találta, ő is áhítat átjárta arccal fordult az oltár fénye felé. Raoul felesége meg sem próbálta elrejteni a lehunyt szemhéja alól csorgó súlyos könnycseppeket: nagyon mély lehetett a bánata. Renaud megcsodálhatta a nagylelkűséget is, mellyel a templom kijáratánál adakozott az ott tolongó nyomorultaknak…

Másnap reggel Coucy útnak indult nagy északi kastélya felé, mindössze fegyvernöke és szűk kísérete társaságában, hogy a lehető legkevesebb embert vonja el felesége védelmétől. Az új apródnak hátrahagyta Gilles Pernont, akivel a fiú közelebbi ismeretséget kötött, és akivel kitölthette a napját, ami társasága nélkül igen unalmas lett volna. Philippa csak a mise kedvéért hagyta el a házat, hímzéssel és szövéssel töltötte az időt hölgyei körében, és nem hívatta magához. Renaud nem minden aggodalom nélkül várta, hogy felkéri, hogy énekeljen vagy mondjon el egy verset, de semmi ilyesmi nem történt. Lassan, nyomasztóan teltek az órák. D'Ercri kisasszony is gondterheltnek látszott, és alig szólt hozzá. A másnap ugyanígy kezdődött: a mise után Renaud megkérdezte, mi lesz a dolga, mire azt felelték, foglalja el magát kedve szerint, de maradjon a közelben. Szerencsére ott volt Gilles Pernon, különben csak fel-alá járkálhatott volna az udvarban vagy a gyümölcsösben, ahol megjelentek a rügyek, vagy a fegyverterem és a kis kamra között, melyet szobaként kapott az istálló mellett. Nem volt szabad felfedezőútra mennie a nagyvárosba, melynek lüktetését maga körül érezte, s melynek forgataga álmodozásra indította.

Csalódott volt. Annyira, hogy miután egy órán át gyakorolt az öreg mesterrel, a sör mellett, melyben felfrissülést kerestek, akaratlanul is panaszkodni kezdett:

– Örökké ezt kell majd csinálnom? – sóhajtotta. – Ilyen körülmények között Philippa asszonynak igaza volt, hogy nem akarta helyettesíteni Ferienne urat.

– Az úrnő – pödörgette bajszát Pernon – most éppen egy ruhakereskedőt és a cipőkészítőjét fogadja. Szívesebben lenne az asszonyok és a kelméik között, ahelyett, hogy békésen iszogat velem?

– Isten ments! Azt reméltem, hogy kísérgethetem a városban, és a királyi palotában is, hisz azért maradtunk Párizsban, hogy gyakran elmehessen oda. Valójában – tette hozzá újabb sóhajjal – kezdem azt hinni, hogy ennél az is jobb lett volna, ha templomosnak állok!

– Azt leszámítva, hogy tucatjával mondják a miatyánkot, és naponta hatszor mennek templomba, nem sokkal vidámabb az életük, mint az itteni. Igaz, sokféle elfoglaltságuk van, köztük egészen tudós dolgok is, de nagyon szigorú életet élnek.

Párizs messze van a Szentföldtől, és egészen más az élet.

– Pedig én éppen oda szeretnék elmenni. Pontosabban visszatérni, hisz ott születtem. Ehelyett egy melankolikus báróné apródja vagyok. Ha legalább Raoul báróval tarthattam volna!

– És Coucyban szolgálhatna. Ebben a kérdésben egyetértek magával. Coucy a legnagyobb, a legerősebb és a legszebb várkastély a világon! Egy nap csak elmegyünk oda. Addig is – jelentette ki az egész arcát ráncokba gyűrő, széles mosollyal –

vigasztalódjon azzal, hogy az úrnőjére vigyáz. Ez is valami, nem igaz?

– Bizonyára, bizonyára. Nos, akkor csak várjunk!

Nem kellett sokáig várniuk. Vacsoránál Philippa asszony utasította, hogy készíttesse elő a hintóját és a fáklyavivőket, fegyverkezzen fel, és válasszon maga mellé egy társat.

– Elutazunk? – kérdezte a fiú, akit meglepett a késői óra.

– Honnan veszi? Csomagokat nem említettem. Az Outre-Petit-Pont kerületbe megyünk, és mivel a takarodó után közlekedünk, jobb, ha megteszünk néhány óvintézkedést.

Az asszony idegesnek és rosszkedvűnek látszott.

– Asszonyom – szabadkozott Renaud –, nem ismerem ezt a nagyvárost. Épp csak átszeltem a Templomba menet, majd onnan a palota felé, ami igencsak rövid út.

– Nos, majd megismeri. – felelte idegesen az asszony. – Hozza magával Pernont. Ő

itt született, és akkor lépett néhai apósom szolgálatába, amikor az a néhai Lajos király tanácsosa volt.

Renaud megfogadta a tanácsot, és az öreg fegyvernök keresésére indult. A férfi nem sok lelkesedést mutatott az éjszakai kirándulás iránt, sőt, határozottan elégedetlen volt:

– Az Outre-Petit-Pont kerületbe, ilyenkor? Micsoda ötlet!

– Veszélyes környék?

– Minden környék veszélyes a takarodó után, hisz több gonosztevő járja az utcákat, mint becsületes ember. Ebben a kerületben vannak a régi római romok, és az iskolák birtoka, akiknek a kollégiumai a Sainte-Geneviéve-hegy oldalában állnak. A diákok gyakran izgágábbak a kelleténél. Vannak a kerületben kolostorok is.

– Talán ezek egyikébe igyekszik Philippa asszony?

– Ugyan! Oda fényes nappal megy az ember. Az apácák és a szerzetesek a tyúkokkal fekszenek… Egyébként nem tehet mást, mint engedelmeskedik. Majd meglátjuk… ha alkalmunk lesz egyáltalán látni valamit – morogta végül az öreg.

Egy perccel később Philippa és Flore nagy, bélelt köpenybe burkolózva, vastag fátyol alá rejtőzve helyet foglaltak az elfüggönyözött hintóban, és a hölgy megparancsolta, hogy vigyék őket Albert mester házához az Elveszett utcába. Renaud és Pernon nyeregbe szálltak, és megindultak a hintó mögött, mely előtt a fáklyavivők haladtak. A szűk kis utcákon, ahol a házak oromzata szinte karnyújtásnyira volt egymástól, lehetetlen volt az ajtók mellett léptetniük. Szerencsére a hold elég jól megvilágította az utat, különben gyakran bűzös árnyak között kellett volna tapogatózniuk, melyet párzásra hívó kandúrok és szaladgáló patkányok hangja töltött be, kiegészülve a tompa morajjal, mely a kocsmákból, mulatókból és örömtanyákról áradt. Útközben az öreg fegyvernök megállás nélkül mormogott a bajusza alatt. A hintóban ülők nem hallhatták, de Renaud-nak sikerült elkapnia néhány szót:

– Teljesen őrült!… Mi ez az egész?… Nem meglepő… A férj elutazott… titkos látogatás… Gyalog megyünk, a falhoz lapulva!… Miért nincs trombita?…

A Nagy hídon átkelve a fiatalember közelebb léptetett társához:

– Tudja, ki ez az Albert mester, akihez igyekszünk? – suttogta.

– Ő, ismert ember! Német tanfelügyelő ördög, aki az egyetemen oktat… túlságosan is sokat tudni róla. Amikor szép az idő, kitelepszik a szőlőbe, egy háromcsúcsú halomra az út végén, ahol lakik3. Tömegekben jönnek hozzá a diákok, ahogy tudom…

– Philippa asszonyt… érdekli a tanítása?

– Őt? Maga tréfál! Kölni Albertet nagy mágusnak tartják, állítólag alkimista, és megtalálta a varázslatos követ, mellyel aranyat csinálhat ólomból vagy akármilyen fémből, és a végtelenségig meghosszabbíthatja az életet és a fiatalságát. Érti?

– Az úrnő fél az öregedéstől, és segítséget akar kérni tőle?

Gilles Pernon némán mérlegelte a felvetést, majd felsóhajtott:

– Lehet, hogy a lényegre tapintott. Idősebb a férjénél, és ez kezd látszani is.

Ráadásul a kis Enguerrand halála óta nem tudott megfoganni… Igen, lehet, hogy magának van igaza…

A kocsis megálljt kiáltott, ezért az öreg elhallgatott, és a hintó elé sietett, hogy megnézze, mi történt: csak egy részeg volt, aki a Barillerie utca közepén kis híján a lovak patája alá tántorgott. A közjáték az egyik oldalról káromkodással, a másik oldalról némi szitokkal megoldódott.

A Citét és a Kis hidat elhagyva elérték a könyvek kerületét, mely az egyetemi kollégiumok szomszédságában állt. Itt csoportosultak az új Saint-Séverin-templom köré a tekercskészítők, a másolók, a kötők, a képkifestők és a közírók. Ragasztó, bőr és tinta szaga érződött. Azután elhaladtak a kis Saint-Julien-le-Pauvre perjelség mellett, mely a gazdag Longpont apátság alá tartozott, és melynek egyszerű kápolnája mindössze négy éve készült el. Az Elveszett utca a mezők, szőlőföldek és kertek határán, melyeket a néhai Fülöp király emeltette nagy városfalak fogtak közre, a háttérben húzódott, és a Notre-Dame lábánál futott ki a Szajnához. Minden békés és nyugodt volt a mezei környezetben, az éjszaka tompa moraja a hidak környékére összpontosult. Nyugati szél kerekedett, mely kis, tejfehér hullámokban sodorta arra a folyó vizét, és rátelepedett a tetőkön nyikorgó szélkakasok fémjére.

A hintó megállt egy ház előtt, melynek erős falai kertet fogtak közre, ahol különféle füvek nőttek egy almafa körül. Vastag, nagy vasalatokkal ellátott kapu nyílt rá, de nem volt könnyű a bejutás. Flore d'Ercri vitte a szót, miután Renaud kopogása nyomán megjelent egy arc a rácsos kémlelőben:

– Nyisson kaput – parancsolta. – Az a hölgy van itt, akit a mester hajlandó fogadni.

Engem pedig nemrég láthatott!

Egy gyertya fénye esett a lány arcára, s a látvány bizonyára megelégedésre szolgált, mert a kapuszárny nagy nyikorgások közepette kinyílt, s mögötte előtűnt egy se széle, se hossza férfi, akit még a papi ruhához hasonló öltözéknek sem sikerült megnyújtania.

Harminc körül járhatott, arca a legkevésbé sem emlékeztetett elmélyült gondolkodóra: bizonyára a mester szolgája volt. Kritikus pillantással végigmérte az érkezőket, Philippa azonban kiszállt a hintóból és megindult felé. Megjelenése nagy hatást tett a férfira, aki meghajolva félrehúzódott:

– Kövessen, kérem, nemes hölgy…

Egyedül Flore kísérhette el az úrnőjét, s a kapu ridegen bezárult Renaud orra előtt, 3 A mai Maubert tér

aki a nyomában lépkedett:

– Maguk várjanak itt! – kiáltotta ki a cerberus a kémlelőn át. – És legyenek türelemmel: sokáig tarthat…

Nem tehettek mást, követniük kellett az utasítást, és míg a változatlanul morgolódó Pernon félrehúzódott, hogy szükségét végezze, Renaud egy fához kötötte a lovát, és a Szajna felé indult, hogy jobban megcsodálhassa a katedrálist, melynek sziluettjét kísérteties fehérségbe vonta a hold. Ekkor egy lovát kantáron vezető férfi bukkant fel az utca végén: amikor odaért az alkimista házához, a hintóhoz tartozókkal mit sem törődve kesztyűs kezével erőteljesen bekopogott a kapun. Hamarosan ismét felbukkant a kémlelőben a szolga:

– Messziről jövök, hogy lássam a mestert – jelentette ki a jövevény, le sem halkítva a hangját. – Most rögtön találkozni akarok vele!

A szemtelen magatartáson felbőszülve Renaud közelebb lépett, és hallotta, amint a kapus udvariasan megkéri az idegent, hogy jöjjön vissza később, lehetőleg egy másik este, mert a mester éppen vendéget fogad, és nem tud időt szakítani rá.

– Itt egy hintó! Kit fogad? Beteget? Egy nőt?

– Nem tartozik magára. Jöjjön vissza később!

– Az lehetetlen. Tovább kell mennem. Maga pedig vigyázzon, mit beszél!

Biztosíthatom, ha Albert mester megtudja, hogy a kapu előtt várakoztatott, lesz nemulass! Először is nyissa már ki a kaput! Nem szokásom szolgákkal tárgyalni. A benti személy pedig nagyon is boldog lesz, hogy átadhatja nekem a helyét…

Renaud úgy érezte, eleget hallott. A hangos beszédű, arrogáns férfi felbőszítette.

Megveregette a vállát:

– Nagy zajt csap, úgy tűnik, idegen úr.

– Annyi zajt csapok, amennyi tetszik! Honnan került ide?

– Innen a közelből, és szerencse, hogy a ház a szőlőkre néz, különben már fellármázta volna az egész kerületet! Pedig én úgy tudom, hogy a mester, ahogy maga nevezi, ragaszkodik a nyugalmához, hisz éjszaka kell felkeresni. Legyen olyan jó, vonuljon vissza.

– Micsoda szemtelen! Ki maga, fiam, hogy hozzám mer szólni, sőt, még a vállamat is meg merészeli érinteni?

Hatalmas volt az idegen felháborodása, és Renaud egy pillanatra azon tűnődött, nem őrülttel áll-e szemben. Első ránézésre nem annak festett: huszonöt-huszonhat éves, göndör barna haj a fekete csuklya alatt, kerek szakáll, hosszú bajusz, arrogáns orr, világos szem. Szemmel láthatólag nemes úr volt.

Renaud úgy döntött, Alais asszony illemtanításához folyamodik: rámosolygott a kemény idegenre, és enyhén ironikusan meghajolt előtte:

– Ilyen magas rangú urat sértettem volna meg? Ebben az esetben mélységesen sajnálom, ismeretlen uraság, de nem vagyok sem leprás, sem méltatlan, bár még nem ütöttek lovaggá…

– Igazán? Tehát fegyvernök…

– Nemes apród vagyok egy előkelő hölgy szolgálatában…

Még időben észbe kapott, hogy majdnem elszólta magát, és elhallgatott. A másik azonban többet akart tudni:

– Kinek a szolgálatában, ha kérdezhetem?

– Nem mondhatom meg.

– Diszkrét, igaz? Helyes, ha hölgyekről van szó. A saját neve talán csak nem titok.

Kegyeskedne megosztani velem?

Gilles Pernon nyugtalanul figyelte a szócsatát, de nem mert közbeavatkozni.

Próbálta jelezni a fiúnak, hogy hallgasson, de Renaud nem értette, miért kellene titkolnia a kilétét. Megvonta a vállát:

– Ha örömére szolgál, a nevem Renaud de Courtenay, szolgálatára.

Legnagyobb meglepetésére az idegennek az álla is leesett, és csak dadogni tudott:

– De Cou…

Majd a legkiszámíthatatlanabb módon hirtelen elnevette magát. Igazi kirobbanó nevetéssel, melyben annyi vidámság, annyi fiatalság csengett, hogy elvette sértő élét.

Kétrét görnyedve próbálta visszanyerni komolyságát, de hiába. Renaud ismét felbőszült:

– Hagyja abba, kérem! – jegyezte meg szigorúan. – Maga az első, aki nevetségesnek találja a nevet, mely…

– Elismerem. Egyáltalán nem nevetséges – szakadt vége hirtelen a nevetésnek. –

Elég régóta viselem már!

– Maga is Courtenay?

– Nos, igen. Csakhogy én ráadásul Konstantinápoly császára is vagyok. És az sem nevetséges!

Kinyílt a kapu a két asszony előtt, és véget vetett a fiatalember rémült döbbenetének, akit megbénított a magas rang említése. Philippa asszony és Flore a beszélgetőtársára rá sem pillantva odalépett hozzá, és megmentette szorult helyzetéből. Egyébként a „császár”, miután kecsesen meghajolt a két alaposan eltakart alak előtt, besietett a házba, mielőtt a szolga becsukhatta volna a kaput.

Sóbálvánnyá dermedt apródja különös viselkedése mégiscsak felkeltette Philippa asszony érdeklődését:

– Nos, Renaud! Mit bámulja azt a kaput? Hazamegyünk!

A hölgy rendreutasítása, valamint Pernon erőteljes hátbavágása visszahozta Renaud-t a földre. Zavarában fülig pirulva sietve besegítette a két hölgyet a hintóba, mely azonnal megfordult, és megindult vissza az úton, melyen érkezett. Renaud gépiesen nyeregbe szállt, és elfoglalta helyét Gilles Pernon mellett a kocsi mögött, de csak a Kis hídhoz érve mert megszólalni:

– Gondolja, hogy ez az úr… tényleg az, akinek mondja magát?

Pernon, aki jót derült magában, szélesen rámosolygott:

– Egészen bizonyosan, Renaud úr! Ő Konstantinápolyi Balduin! Többször is láttam a palotában és másutt. Gyakran eljött. Sőt, Lajos urunk ütötte lovaggá saját kezűleg… öt évvel ezelőtt, Melunban. De ne eméssze magát! Elég jó fiú! Maga pedig, mivel nem találhatta ki, kicsoda, úgy cselekedett, ahogy kellett.

– Azt mondja, Balduinak hívják?

– Igen. Balduin, a második ezen a néven, II. Péter, császár és a második felesége, Yolande de Hainaut fia. Állítólag ott született egy porfír és bíbor palotában.

Renaud visszamerült álmodozásába. A keresztnév. még inkább megérintette, mint a mesés korona, melyet iménti beszélgetőtársa viselt, mert visszarepítette nagyapja történetébe, s mert Thibaut a keresztnév említése nélkül felvetette, hogy esetleg szolgálhatnál ezt a Courtenay-t, akit a történelem oly váratlanul az egykori Bizánc trónjára emelt. Ó, ő nem volt leprás, s Renaud szinte haragudott rá ezért.

Elfogadhatatlan volt, hogy ezt az arrogáns herceget ugyanúgy hívják, mint az emelkedett, fiatal királyt, aki örökre Renaud hőse lett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy bármennyire császár is, a bokájáig sem ér fel…

III. fejezet Két királyné

Másnap reggel Renaud d'Ercri kisasszony kíséretében, a mintegy negyven, gyakran bűzös és hulladékkal teli kis utcácska egyikében találta magát, melyek a Cité szigeten a szép új katedrálist választották el a királyi palotától. A Palu piac és a Saint-Germain-le-Vieux kápolna körül mindenféle üzletek álltak, köztük gyógyfű, kenőcs- , üveg- és viaszkereskedők, valamint értékes fűszereket és parfümöket árusítók és borkereskedők, akiknek áruja a Cité kikötőjébe futott be. Csupa olyasmi, amiért rajongtak a Notre-Dame kanonokjai: néhányuk szinte nyíltan űzte az alkímiát. Ráadásul az Hotel-Dieu kórház és a ki-be járó betegek és nyomorultak áradata nem elhanyagolható vevőkört jelentett. A Zsidó utca hasonló, enyhén nyugtalanító hangulatot kölcsönzött a kerületnek, mely az est leszálltával csendes pandemóniummá alakult át, ahová jobb volt nem bemerészkedni. A még napsütésben is sötét utcákban különös arcokat, szokatlan alakokat lehetett látni, melyeket úgy tűnt, nem riaszt el a palota és a katedrális fenyegető szomszédsága…

Egy kis tekerccsel felszerelkezve, melyen a bevásárolnivalók listája állt, Flore különféle üzletekbe sietett. Mindenféle füveket vásárolt, köztük tárnicsot és merkurfüvet, melyeket Renaud nem ismert. Különben sem értette, miért Philippa asszony udvarhölgye végzi a bevásárlást, ahelyett, hogy az intézőre vagy a konyhai személyzetre hagyná a feladatot, akiknek ez általában dolga volt. Flore mézet is vásárolt, kikötve, hogy csakis narbonne-i lehet, amit kísérője botrányosnak talált, hisz úgy érezte, gyermekkora vidékének mézei a legfinomabbak, de a szép Flore keményen ránézett, és megkérte, hogy törődjön a maga dolgával. Renaud sértett hallgatásba merült. Ettől kezdve beérte annyival, hogy berámolja a vásároltakat a kosarakba, melyek az öszvér két oldalán lógtak, miközben a kisasszony nyeregbe szállt.

Vettek még egy bizonyos fehérbort, három üvegflakont, egy mozsarat törővel, és miután betért egy sötét boltocskába, melynek olvashatatlanul piszkos volt a cégére, Flore egy nagy vászonzsákba tekert csomaggal jött vissza, melyből szalma lógott ki.

Végre a lány elmosolyodott:

– Megvan minden, amit akartam. Menjünk haza – jelentette ki, és kecsesen visszaült az öszvérre.

– Biztos, hogy semmit nem felejtett el? – morogta a fiú.

– De… elfelejtettem köszönetet mondani. Maga nagyon kedves!

Ezzel felé hajolt, átölelte a nyakát, és szájon csókolta. Végül is nem volt kellemetlen, hisz a lány ajka lágy volt, gyengéd és mézízű, melyet bizonyára megkóstolt, Renaud azonban még véletlenül sem mutatta volna ki, hogy örömét lelte benne: Flore túlságosan az orránál fogva akarta vezetni. Amikor hazaértek, meglehetősen szárazon megkérdezte, hogy „mindezt” a konyhába vigye-e.

– Nem, barátom! Vigye fel Philippa asszony ajtaja elé, aztán térjen vissza a fegyvereihez…

Renaud így is tett, nem titkolva rossz hangulatát: miért neki, a leendő lovagnak kell elvégeznie a feladatot az inas helyett? A palotában bőven vannak szolgák. Még szerencse, hogy az az ördögi nőszemély nem kényszerítette arra, hogy szekérrel kísérje a vásárlásra4! Az ajtó elé érve kissé mérgesen tette le a csomagokat, végigmérte a kisasszonyt, és kijelentette:

– Legközelebb, ha vásárolni támad kedve, vigyen magával egy inast vagy egy hordárt! Én Philippa asszony szolgálatában állok, nem a magáéban!

– Nicsak, a lázadó! Azt teszi, amit mondanak magának, szép kis kakasom, mert ha engem szolgál, az úrnőt szolgálja!

– Én nem így látom. Ha így megy, hosszú ősz szakállam lesz, mire egyszer lovaggá ütnek. Jobb, ha most rögtön visszamegyek a templomosokhoz. Ott legalább férfimunkát végeznék, nem cseléd lennék!

Ezzel Renaud sarkon fordult, és elsietett Gilles Pernonhoz, aki éppen az egyik ló lábát ért könnyű sérülést kezelte. Fortyogó felháborodását rögtön rá is zúdította egyetlen itteni barátjára, aki mosolyogva hallgatta:

– Nyugodjon meg! Annak alapján, amit Flore bevásárlásából látott – és amit nem látott –, bizalmas kísérőre volt szüksége. Albert mester biztosan ellátta Philippa asszonyt valamiféle csodarecepttel, amit titokban kell elkészíteni. Az ilyesmihez felesleges egy inas jelenléte…

– Igaza lehet. No de ha így van, vajon milyen receptért járt ott… Balduin császár?

– Ó, nagyon is másmilyen receptért, ha hinni lehet annak, amit megtudtam. Albert mesterről azt tartják; hogy a birtokában van egy csodatévő kő, mellyel a legócskább fémet is arannyá tudja változtatni… Az a fiatalember pedig a világ legszegényebb uralkodója.

– Szegény? A bizánci császár? Ugyan!

– Pedig így igaz. Amikor nem éppen a királyokat járja segítséget kunyerálva, a megmaradt birodalmát kénytelen védelmezni a görög hercegek mohósága ellen, akiket a dózse kisemmizett, amikor a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt. Annyira pénzszűkében van, hogy elzálogosította a töviskoronát és Krisztusunk kálváriájának más kegytárgyait a velencei zsidóknál.

– Zsidóknál? – nyögte Renaud, aki, bár már hallotta a történetet, ismét fulladozott a felháborodástól. – Ez aljasság! Az az ember őrült!

– Őrültnek nem őrült. Viszont annál szegényebb! Nyugodjon meg, a királyunk ugyanúgy fogadta a hírt, mint maga, és öt évvel ezelőtt kiváltotta az értékes ereklyéket.

Még elébük is ment Sens-ba, hogy ott fogadja őket. Megható, szép látvány volt: Albert 4 A szekér egy lovag számára a bukás jelképe.

öccsével mindketten zarándokruhában, mezítláb vitték a szent ládát a városon át egészen a bárkáig, melyet pompásan feldíszítettek Franciaország díszeivel, liliomokkal és pazar szövetekkel. Ez a hajó vitte az ereklyéket vízi úton egészen a párizsi palotáig, ahol azóta Pierre de Montreuil építi a világ legkülönösebb kápolnáját a befogadásukra.

Az emlék felidézése annyira meghatotta az öreg fegyvermestert, hogy kövér könnycseppek gördültek végig az arcán.

– Istennek hála legalább a töviskorona biztonságban van – sóhajtotta Renaud az Igazi Keresztre gondolva, mely még mindig elásva pihent a Hattin-szarvi katasztrófa előtti utolsó táborhely közelében. – A konstantinápolyiak bizonyára fájdalommal váltak meg tőle, és talán egy nap felajánlják a francia királynak, hogy kifizetik a zálogot, hogy visszakaphassák. Akkor mire szolgál majd a kápolna?

– Ha csak Isten dicsőségére, akkor sem haszontalan! – jegyezte meg Pernon szigorúan. – Igaz, a császár még nem mondott le a szent ereklyék feletti jogáról, de azt hiszem, csak idő kérdése… hacsak Albert mester nem osztotta meg vele a titkát. Ami meglepne…

D'Ercri kisasszony zajos érkezése szakította félbe a beszélgetést. Bejelentette, Renaud-nak készülnie kell, hogy a vacsora után elkísérje Philippa asszonyt a palotába.

– A királyné üzenetet küldött, melyben kéri az úrnőnket, hogy keresse fel.

Remélem, most elégedett? Ez nem inasi feladat. Ráadásul az úrnő a szobájába küldetett egy rend ruhát, melyben illendően jelenhet meg az előkelőség környezetében!

Mint a növény, melyet hosszú szárazság után megöntöznek, Renaud újjászületett, és két órával később finom vászonba és mókusprémmel bélelt bársonyba öltözve belépett a Szajnára merőleges palotába. Egy tágas udvarra érkezett, melyet kolostorra emlékeztető, árkádos galériák fogtak közre. Sokan tolongtak ott: tisztek, egyházi személyek, hölgyek, sőt még egy csoport nyomorult is, akiket szomorú sorsuk és a királyi együttérzés az uralkodó színe elé engedett, aki nemcsak számos jótéteménnyel látta el őket, de az asztalához ültette és saját kezűleg szolgálta ki őket.

A lakóépület nem volt nagy. Szögletes tömege részben elfoglalta a Cité sziget alsó részét, s szépséges kertben folytatódott, ahol árnyas szőlőlugas látszott és egy gyümölcsöskert, melyben virágoztak a körtefák. Mögötte, mint a halak a víz felszínén, két vagy három kis szigetecske zöldellt a napsütésben. Nagyon szép idő volt. Az épületek szigora ellenére, melyet ellensúlyozott a stílus eleganciája, a katonák fegyvereinek csillogása és a ruhák pazarsága, a francia királyok otthona mosolygós, sőt kedves látványt nyújtott. Természetesen hozzájárult ehhez a munkások vidám lármája, akik a szomszédos udvarban serénykedtek a fenségesnek tervezett Szent Kápolna építésén.

Renaud leszállt a nyergéből, lesegítette Philippa asszonyt a kancájáról, átadta a két kantárt a lovásznak, és megindult úrnője nyomában, aki azonban megállította:

– Várjon itt! Nem illendő engedély nélkül belépnie a királyné lakosztályába. Legyen türelemmel.

Renaud csalódottan, hogy nem elégítheti ki kíváncsiságát, látni, megismerni, megérinteni vágyását, mely azóta lakozott benne, hogy megmenekült a haláltól, kénytelen volt engedelmeskedni. Egyszerűen csak megkérdezte, elmehet-e megnézni a munkálatokat. Közönyös mozdulat volt a válasz, mely nem derítette jobb kedvre. Így amikor látta, hogy Philippa bevonul a palotába, sarkon fordult, és megindult az építkezés felé, ahol a meglepő látványtól hamar megfeledkezett csalódásáról.

A jövendő templom távolról sem volt katedrális méretű, sokkal inkább nyüzsgő

méhkasra emlékeztetett. Munkások serénykedtek az állványokon, melyek a világ legkülönösebb építményét fogták körül. Első ránézésre kétemeletes templom volt. A földszinten az erős pilléres, rövid, csúcsos ablakokkal ellátott, masszív alsó falból nagy lyukakkal tarkított fehér kövek törtek felfelé egy gerendázat mentén, mely hihetetlenül magas csúcsú ablakokkal meredt az égre. Olyan volt, mint egy gigantikus ereklyetartó, amilyenek előtt Renaud azelőtt tisztelgett, de annyira törékenynek látszott, hogy a fiú akaratlanul is megjegyezte magában:

– A nagy téli szelek el fogják sodorni…

– Pedig állni fog… méghozzá a faszerkezet nélkül, melyet elvesznek, amint kész az épület…

Renaud hátrafordult, és egy idősebb, magas és életerős férfit látott, aki vastag vászontunikát viselt bőrövvel, melyről szintén bőrerszény csüngött. Erőteljes orrú, virágos arcát rövid, göndör szakáll keretezte, mely ugyanolyan szürke volt, mint a szeme. Gyapjúsapka fedte a fejét, alóla néhány hajtincs bukkant elő. Durva cipője poros volt, és Renaud ebből arra következtetett, hogy a kápolna építésén dolgozik. Nagy hatást tett rá határozott fellépése, mégsem adta meg magát:

– Nem szeretnék makacsnak tűnni, mindazonáltal úgy látom, túl sok a lyuk, és kevés a kő…

– Több van, mint gondolná. Nem látszik, de minden oszlopot erősen megtámasztanak, hogy tartsa a boltívet. A lyukak pedig nem maradnak üresek. Nagy, színes üvegek kerülnek beléjük.

– Üvegek? Ilyen hatalmasak?

– Igen. Az ég minden fényessége beáramlik majd a kápolnába, és életre kelti az üvegek színét.

– Igazán csodálatos lesz! – jelentette ki Renaud nem titkolva elragadtatását. –

Boldogság lehet itt dolgozni…

– Nagyon nagy boldogság… annál is inkább, mert én vagyok az építész. A nevem Pierre de Montreuil… De bocsásson meg – tette hozzá, és kis biccentéssel magára hagyta az apródot, hogy egy harminc körüli férfihoz siessen, akinek kalapja alól szőke tincsek bukkantak elő.

Nagyon magas volt, és szinte sovány, így kissé hajlottan járt. Hosszú, barna gyapjúruhát viselt ugyanebből az anyagból készült ujjatlan zekével, melynek nyílásaiból vakondprém bélés látszott ki, s gondolataiba merülve lépkedett. Szép volt az arca hangsúlyos vonásaival és néhány ráncával, nem is beszélve a széles mosolyról, melyben azúrkéken ragyogott föl a szeme. Menet közben összedörzsölgette a kezét, hogy felmelegedjen, és amikor Pierre de Montreuil odaért hozzá, üdvözlésül megölelte, majd belekarolt az építészbe, hogy együtt folytassák az utat, és kényelmesebben beszélgethessenek.

Ebben a pillanatban egy fiatal inas érkezett oda, és teli tüdőből Renaud de Courtenay nevét kiáltotta, hogy túlszárnyalja az építkezés lármáját. A fiú odasietett hozzá, s útja közben kis biccentéssel köszöntötte az építészt és társát.

– Engem keres – jelentette. – Madame de Coucy-nak szüksége van rám?

– Nem. A királyné kéreti. Jöjjön gyorsan! Nem szeret várni.

Renaud a nyomában belépett a palotába, és a lépcsőt elhagyva átszelt két termet, melyek egyike a tanácsterem volt, a másik pedig az ebédlő, s végre elért egy míves ajtóhoz, melynél két őr posztolt. Itt nyílt az anyakirályné, Kasztíliai Blanka lakosztálya, akit a menye, Provence-i Marguerite jelenléte ellenére továbbra is királynénak hívtak.

A kertre néző két ablak megvilágította tágas helyiségbe lépve Renaud úgy érezte, mintha templomba érkezett volna. Nagy személyiség élt itt, és nem is volt szükség a faliszőnyegek pompájára, melyeken Kasztília tornyai forrtak egybe a francia liliommal, hogy átérezze a hangulatot. A kép középpontjában egy termetes asszony állt talpig fehérbe öltözve, ahogy az a királyi özvegyekhez illik, ennek a gyásznak azonban nem sok köze volt az első napok szigorú flandriai vásznához. A ruha bársonyból készült, hermelin díszítette, és muszlinfátyol hullott rá egy mesterien kidolgozott, zafírral ékesített aranykarikából. A fátyol alól ezüstszálakkal átszőtt fekete haj sejlett elő. Az ötvenhat éves Kasztíliai Blanka még mindig szép volt előkelő arccsontozatának köszönhetően, melyre feszesen simult elefántcsont bőre, s sötét szeme intelligensen csillogott. Magas támlás széken ült egy kék és arany szőnyeggel letakart asztal mellett, és sápadt kezével, melyet a reuma csomói kezdtek eltorzítani, egy ezüstveretes, borjúbőr pergamenlapokra írt könyvet simogatott. Más hölgyek vették körül, Renaud azonban, akit elkápráztatott a hófehér alak, csak színek kavalkádját látta, melyből azonban kiemelkedett Philippa de Coucy, aki bemutatta:

– Íme, madame, az apród, akiről beszéltem, és aki a Templomos Rend egyik méltóságának barátságából került hozzánk. Renaud de Courtenay a neve…

A kasztíliai hölgy szeme elszakadt a könyvtől, hogy a bemutatottra szegeződjön, aki azonnal úgy érezte, a veséjébe látnak. Egy perc múlva a királynő megszólalt.

Kellemesen csengett mély hangja:

– A Szentföldön született, úgy mondta, barátnőm? Meglepő. Azt hittem, arrafelé már nem élnek Courtenay-k. Úgy tűnt, mind itt vannak… vagy Konstantinápolyban.

Hol látta meg a napvilágot, fiatalember?

Mivel egyenesen hozzá szólt, Renaud térdre ereszkedett:

– Antiochiában, madame, ha hihetek annak, amit mondtak, hisz pelenkás gyermek voltam még, amikor Nyugatra hoztak.

– És ki volt az apja?

– Thibaut, aki a jeruzsálemi udvarban nevelkedett a szent IV. Balduin király mellett, akinek társa, fegyvernöke és leghűségesebb szolgája volt egész dicsőséges és fájdalmas élete során…

– A leprás? Úgy hallottam, nagy király volt, ahogyan mindenkinek annak kell lennie, aki azon a földön uralkodik, ahol szentséges urunk halálát lelte. Ebből azonban nem derül ki, kinek a fia volt ez a Thibaut.

– III. Joceliné, Edessza és Turbessel utolsó grófjáé. Az egyetlen fia volt. Fattyú –

vetette oda Renaud szinte kihívásként, hisz tudta, hogy muszáj megmondania –, de elismert fia!

– És az édesanyja?

– Sosem mondták meg a nevét. Csak annyit, hogy nagyon magas rangú hölgy volt…

és meghalt. Azután az apám templomosnak állt.

A királyné ajkán még hangsúlyosabbá vált a megvető ránc:

– Más szóval maga is fattyú, aki bizonyára házasságtörő feleségtől született, hisz eltitkolták maga elől a nevét. És az apjával ellentétben magát nem ismerték el?

– De igen, madame! – vágott vissza Renaud, és felegyenesedett. Képtelen volt tovább görnyedni a királyné előtt, aki nyíltan megvetette. – Az elismerési okmány Adam Pellicorne testvérnél van, aki Joigny parancsnoka, és a frank királyságban az apám társa és barátja volt. Ő vitt el Raoul de Coucy báróhoz, hogy teljessé tegyék lovagi nevelésemet.

– És ki kezdte meg?

– A nevelőapám, Olin de Courtils úr, Isten fogadja be lelkét. Ő nevelt fel gyengéd feleségével, Alais asszonnyal, aki szintén megtért a Teremtőhöz…

– Ebben az esetben miért nem maradt ott náluk? Lovaggá üthette volna a környékük legrangosabb ura is. Hol is van az?

– Gastine-ban, nem messze Châteaurenard-tól. A fogadott szüleim meghaltak, mint mondottam. Ahogy előírták számomra, elmentem a joignyi parancsnokságra, hogy Adam testvérre bízzam magam… aki a keresztapám – tette hozzá Renaud visszaemlékezve az öregember szavaira.

– Jól van, akkor miért nem maradt ott? Nemes dolog a Templom szolgálata!

– Igaz, madame… de Isten hívó szava kell hozzá. Engem bizonyára nem talált méltónak.

– Mit tud maga erről, és kinek képzeli magát, hogy értelmezni merészeli a Mindenható szándékait? – kiáltott fel a királyné villámokat szóró szemmel. – Novícius lehetett volna, és egy idő után, sok-sok ima révén talán megjött volna az elhivatottság!

Viharossá vált a hangulat, és Renaud nem értette, miért fogadja ennyire tüskésen az anyakirályné. Mintha személyesen haragudott volna rá. Körülötte mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Philippa asszony dermedten állt, és eszébe sem jutott, hogy megvédje a szolgálóját: elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Renaud a nyomasztó csendben mély lélegzetet vett:

– Mindig sokat imádkoztam, madame, ahogyan arra mélyen vallásos nevelőanyám tanított, s még többet imádkoztam a halála után. Ennek ellenére továbbra sem érzek vonzódást a kolostori élet iránt. Még a Templom címere alatt sem!

– Pedig jól állna magának. Visszatérhetne a szülőföldjére, mely a világ legszebb vidéke, hisz ott született isteni Megváltónk.

– Vissza szeretnék menni, de nem templomosként!

– Igazán? No de miért? – nevetett fel szárazon Blanka. – Talán… más is vonzza, mint a keresztes szellem? Meg akarná találni… a gyökereit?

– Nem értem, madame…

– Maga szőke, de a bőre kissé barnás, ami arra utalhat, hogy a titokzatos hölgy, aki szülte, esetleg… szaracén?

– Ó! Ezt a méltatlanságot!

A felháborodott fiatal hang, mely tiltakozón felcsattant, belefojtotta a fiatalemberbe a haragot, melyet képtelen lett volna tovább türtőztetni. Arannyal díszített, vidám piros ruhás, karcsú alak lépett elő a terem sarkából, elhaladt Renaud mellett, és az egybegyűltek tiszteletteljes meghajtásával mit sem törődve odalépett Kasztíliai Blankához. A királyné nyugalmát megőrizve, kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Nos, leányom, mi lelte?

– Egy ideje már itt vagyok, és mindent hallottam. Ó, madame, hogy lehet ennyire kegyetlen? Mit tett maga ellen ez a fiatalember, hogy így bánik vele?

A kedves akcentus színezte hang dallamosan csengett, de az anyakirályné érzéketlennek tűnt rá. Megvető ráncba húzódott keskeny ajka:

– Mit tett ellenem a fiatalember? Elfeledkezik magáról, lányom. És főként arról, kivel beszél!

Provence-i Marguerite – természetesen ő volt – nem hátrált meg a szemrehányás elől. Nyugodtan felelt:

– Férjem nemes édesanyjával beszélek, s a férjem a legkönyörületesebb, a legnyitottabb és a legkevésbé megvető ember a világon, és nem hinném, hogy valaha is eszébe jutna, hogy valakinek szemrehányást tegyen a születéséért, melyért senki sem felelős. Még kevésbé tenne sértő feltételezéseket.

– A házasságtörés halálos bűn, és a gyümölcse…

– Ki ne mondja! Bűn az is, ha megaláz valakit, aki nem érdemli meg. Nézze meg ezt az apródot, és mondja meg…

Visszafordult, hogy Renaud-ra nézzen, és a fiú döbbenten, zúgó füllel egy szót sem hallott többet abból, amit mondott. Gépiesen újra térdre ereszkedett, és csak nézte a rózsás árnyalatban játszó, finom elefántcsont arcot, melyet a világ legszebb szürke szempárja ragyogott be… Pontosan ugyanolyan volt ez az arc, mint a kép, melyet az elfeledett toronyban talált, és melytől sosem vált meg. Képtelen volt moccanni, a villámcsapásként érkező látványban megfeledkezett a pompás környezetről, a kegyetlen kasztíliairól, a jelenlévőkről, sőt tulajdon személyéről is. Élete a ragyogó, együttérző tekinteten csüngött, mely mosolygott rá.

Egy kéz erőteljesen megrázta, és kimozdította éber álmából, miközben egy férfihang megparancsolta, hogy álljon fel. Engedelmeskedett, s újabb meglepetés érte, mely azonban nem volt olyan erőteljes, mint az iménti: a megszólaló férfi az az egyszerűen öltözött ember volt, akit nemrég Pierre de Montreuil-jel látott a kápolna építkezésén. Azonnal rájött, ki az, hisz a fiatal királyné férjemuramnak szólította. IX.

Lajos király, akit máris az egész királyság glóriával övezett földi koronája mellé.

Szent ég! Milyen idióta voltam! Ostobának fog vélni! gondolta magában, fel sem mérve, mi van születőben a szívében Marguerite iránt. A király ismét hozzá szólt, miután a felesége befejezte magyarázatát.

– Nos, fiatalember? Mi lelte? Mintha kővé vált volna?

– A… a királyi felség! – dadogta a szerencsétlen.

– Vidékről jöttem… és nem vagyok hozzászokva!

– Majd megjön az is. Bár… nem gyakori, hogy rosszul bánik valakivel az egyik királyné, és megvédelmezi a másik. Legalább most már tudni fogjuk, kicsoda. Most köszönjön el a hölgyektől, és várja meg a bárónét odakint! A jelenlétünktől távol könnyebben összeszedheti magát!

Hogy megmutassa, nem elzavarja, Lajos csókra nyújtotta a kezét a fiatalembernek, aki hálásan fogadta, meghajolt, és óriási megkönnyebbüléssel indult az ajtó felé. A királynak igaza volt: össze kellett szednie magát. A felhajtóhoz futott, ahol megállt, hogy az égre emelje a tekintetét, és mélyen belélegezze az enyhe, napsütéses levegőt.

Ekkor vette észre, hogy valaki követte, és megállt mellette, majd megszólította.

– Kíváncsi vagyok – mondta a lány –, miért fogadta ilyen rosszul az öreglány?

– Az öreglány? – mérte végig meglepetten Renaud a szemmel láthatólag neveletlen kísérőjét, aki Marguerite-éhoz hasonló színű selyemruhát és főkötőt viselt. Nagyon fiatal lány volt. Alig tizenkét éves lehetett, s olyan egyenesen tartotta magát, akár egy kiskakas. Határozottan csúnya volt hosszú orrával, zavaros vonásaival, furcsa vörös hajával és gunyoros szájával, melyben azonban szép fehér fogak látszottak. Renaud arra gondolt, úgy fest, akár egy kis boszorkány.

– Ha Blanka királynéról beszél, kisasszony, úgy tűnik, nem tiszteli kellően!

– Öreg, nem? – felelte a lány. – Mégsem fogadja el a korát, hisz ahogy a palotabelieket halljuk, még mindig ő a királyné, az igazi. Pedig tíz éve Madame Marguerite-nek járna ez a cím, de az anyósa rosszabbul bánik vele, mint a cselédeivel.

Mert féltékeny.

– Mire?

– Ilyen ostobaságot csak egy férfi kérdezhet… magától értetődik! Féltékeny, mert Madame Marguerite fiatalabb és szebb, mint ő valaha is volt, és király urunk nagyon szereti!

Ugyanazzal a napsütötte akcentussal beszélt, mint az úrnője, és Renaud arra következtetett, hogy bizonyára ő is Provence-ból származik. Mégis bizonyosságot akart:

– Úgy tűnik, maga is nagyon szereti Madame Marguerite-et. Az udvarhölgye?

– Méghozzá a legközelebbi, mert távoli unokatestvére vagyok. Sancie de Signes a nevem, és Marguerite királyné a keresztanyám.

– Sancie, szép név – dicsérte Renaud, aki hirtelen kezdte rokonszenvesnek találni a kislányt, aki oly közel áll Provence-i Marguerite-hez.

– Köszönöm, de csak a királyné és azok szólíthatnak így, akiket szeretek –

jelentette ki a lány szigorúan. – Nem akárki!

– Mostanáig azt hittem, nem vagyok akárki – sóhajtotta a fiú –, de Blanka királyné emlékeztetett, hogy egy senki vagyok.

– Ne beszéljen ostobaságokat! Ha az öreglány megveti is, mindenki felfigyelt az értékére, legyen akár fattyú is. Courtenay-nek, a császár rokonának lenni nem semmi.

Ráadásul az apja a legendás leprás király lovagja volt, az édesanyja pedig egy titokzatos hölgy: ez igazán lángra gyújtja a képzeletet! Igaz is, maga előtt is titok övezi az édesanyja kilétét?

– Nem. Tudom, ki volt, de hallgatnom kell róla.

– Én nem fogom a titka kiadására kérni. De biztos lehet benne, hogy sok hölgy kacsintgat majd magára.

– Kockáztatva, hogy kiváltja Blanka királyné nemtetszését, aki, ahogy mondja, mindenható? Képzelődik.

– Tudom, mit beszélek: ismerem őket, és biztos vagyok benne, hogy ketten-hárman máris arról álmodoznak, hogy kifürkészik a titkát… És ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz: még mindig nem tudjuk, miért támadt magára az első pillanattól az öreglány!

– Könyörgök, ne nevezze így! Még ha rám is támadt, ahogy maga mondja, zavarba hoz vele: mégiscsak királyné!

– Igaz, és felséges királyunk kiskorúsága idején igazi uralkodó volt, aki tudta, hogyan törje le a lázadókat – akik közé a maga Coucyjai is tartoztak! –, és bölcsen kormányozta a királyság hajóját. Mostanra felséges urunk harmincéves: elég felnőtt, elég vitéz és elég bölcs ahhoz, hogy egyedül rendezze az ügyeit!

– Csakhogy továbbra is hallgat az édesanyjára? Ez érthető!

Sancie felháborodottan felvonta az orrát:

– Szent Jánosra, úgy érvel, akár egy szerzetes. Az ördögbe is, miért nem állt templomosnak ahelyett, hogy a siránkozó Philippa de Coucy apródja lett, aki a világ legunalmasabb nője? Csak az öreg… úgy értem, Blanka királyné választhatja barátnőjének. Igaz, mindketten nagyon ájtatosak, és a királyné azokat a hölgyeket kedveli a legjobban, akiknél boldogtalan a házassága! Megvigasztalják özvegyiségében…

Ez alkalommal Renaud-nak nem maradt ideje válaszra. Egy királyi ajtónálló Coucy asszony hintóját kérette, és Sancie szó nélkül eltűnt, míg az aprón Philippa elé sietett.

A hölgy mélyen gondolataiba merült, és nem szólt kísérőjéhez, amikor az besegítette a kocsiba, sem a hazafelé vezető úton. Renaud ideges volt, és azon tűnődött, vajon nem küldik-e el a botrányféleség miatt, melynek tárgya volt. Nagyőri nem szerette volna.

Nem mintha annyira ragaszkodott volna új helyzetéhez, de azon túl, hogy a báró ígérete szerint a lovaggá ütéshez vezető utat jelenteti te, nem juthatna be többé a palotába, és nem láthatná viszont a fiatal királynét. Máris kegyetlen volt ez a gondolat.

Olyan különös dolog történt vele, hogy úgy érezte, nem is érti igazán. Amikor megtalálta a portrét melyet Thibaut igaz szerelemmel rajzolt, szinte ájtatos csodálatot érzett, olyasmit, mint Szűz Máriai iránt: az az arc Jeruzsálemi Isabelle-é volt, akiről most már tudta, hogy a nagyanyja, és bár ideálként tűnt fel előtte, gyengédség és tisztelet járta át az érzéseit. Szembetalálkozni élő, és milyen kecses, gyönyörű és magával ragadóan élettel teli másával, a testéből áradó vonzerővel, egészen más dolog volt, és Marguerite előtt térdelve Renaud életében először érezte meg az ölelés izzó vágyát, melybe imádat vegyül. A villámcsapás-erejű érzelemben egy csapásra megértette, hogyan tölthette Thibaut az egész életét egyetlen asszonyt szeretve, egyetlen asszonyra várva, ha az az asszony ilyen volt! Nemes apródi címét pedig, mely a legkevésbé sem volt ínyére, boldogan, sőt büszkén viselte volna, ha Marguerite-et szolgálja, és nem ezt a Philippát, aki az imént egy szót sem szólt, meg sem próbálta megvédelmezni a koronás fő karmaitól. Nem meglepő, hogy barátnő az a két asszony!

Haragja mélyén kezdte úgy gondolni, Sancie-nak igaza lehet szigorú ítéletében. Ahogy jobban belegondolt, a lánynak tényleg teljesen igaza volt, hisz szerette Marguerite-et, és gyűlölte a kasztíliait. Talán nem lenne rossz összebarátkozni vele… ha egyáltalán lesz még alkalma a közelébe kerülni, és holnapra nem kerül az utcára…

Sajnos aggodalmát nem tudta megosztani Gilles Pernonnal. Az öreg fegyvernök nem szerette Párizst. Amikor rátört a rosszkedv, felkereste valamelyik belvárosi mulatót, ahol törzsvendég volt. Ilyenkor ritkán tért haza a takarodó előtt. Legalábbis ezt közölte Renaud-val az egyik lovász, amikor bevitte a lovát és a hintót az istállóba.

Magára maradva csak várta, hogy hívatják, de semmi sem történt. Úgy tűnt, Philippa asszony kihagyja az esti misét. Nem sokkal vacsora előtt Flore d'Ercri kereste fel. Az apród gondterhelt arcát látva szórakozott fény csillant a szemében:

– Nos? Részesült a félelmetes megtiszteltetésben, hogy magára vonta a királyné figyelmét?

– Szívesen kihagytam volna. És nem értem, miért akart annyira látni, csak hogy sértegessen, ahogy tette!

– Ó, ő ennél sokkal többre is képes, ha sértegetésről van szó. A kasztíliai vére teszi, gondolom. Elkeveredve a Plantagenetek és az Aquitániaiak ugyanolyan fortyogó vérével. Ne felejtse el, hogy a híres Alienor unokája… Azért akarta látni, mert az úrnőnk dicsérte a képességeit… és a külsejét.

– Jobban örültem volna, ha nem teszi. Az első pillantásnál láttam, hogy a királyné gyűlölni fog. Nemi tudom, miért.

– Ne is kutassa! – vonta meg a vállát a lány. – Talán egy rossz emléket idézett fel benne? Ugyan, ne vágjon ilyen arcot! Ennyire meggyötörte?

– Igen! Minden becsületes embert megvisel, ha a szüleit támadják. Gondolom, azért jött, hogy bejelentse, Philippa asszony nem kér többet a szolgálataimból, hisz nem kísérhetem el többé a palotába.

– Micsoda ötlet, istenem! Honnan veszi ezt? Elfelejti, hogy először is Raoul báró szolgálatában áll, és csak „kölcsönadta” a feleségének! Ha az úrnő nem akarná látni többé, elküldené Coucyba, de erről szó sincs. Továbbra is elkíséri az udvarba5 és mindenhová, míg csak vissza nem megyünk a kastélyba, ami már nem várat sokáig magára.

– Azt hittem, Philippa asszony maradni akar még egy ideig.

– Már nincs rá annyi oka, mint a múltkori esti kiruccanásunk előtt. Éppen ellenkezőleg. Ráadásul Blanka királyné közölte vele, hogy a maubuissoni apátság felavatása előtt el kíván zarándokolni a rocamadour-i Fekete Madonnához…

– A királlyal… és a fiatal királynéval?

– Nem. Isabelle lányával, aki már Isten felé fordult, és a legkisebb fiával, Charles herceggel, aki tizenhét éves, és az anyja szerint nem fordult eléggé Istenhez. Megkérte az úrnőnket, hogy kísérje el, de ő természetesen visszautasította.

– Miért természetesen?

Flore elnevette magát bájos, rekedtes kacagásával:

– Istenem, milyen kíváncsi, szép barátom! Ha egy kicsit elgondolkozna, nem kérdezné: azért utasította vissza, mert azt reméli, hogy amikor a királyné útnak indul, Albert mester elixírje már megteszi a hatását, Raoul báró ismét megtiszteli az ágyát, és nagyon kell vigyáznia magára, nem járhatja a zötyögős utakat. Kivéve a Notre-Dame-de-Liesse-be vezetőt, mely sokkal rövidebb, és ahol fogadalmat tesz, amint visszatérünk Coucyba…

A gondolatra, hogy az anyakirálynénál megélt kínos perceknek nem lesz folytatása, Renaud-t eltöltötte a megkönnyebbülés. Jó hír volt az is, hogy hamarosan visszatérhet a férfiak világába a családi kastélyban, és csak néha kell betöltenie az apród szerepét, mely határozottan nem tetszett neki. Arra vágyott, hogy folytassa a tanulást, és a lehető leghamarabb megkapja a szép lovagi címet, melyben minden reménye összpontosult.

Másrészről – az ember örök ellentmondásban él önmagával – érezte, hogy fájdalmas lesz elhagyni Párizst, és eltávolodni a királyi palotától, ahol a hölgy élt, aki most már betöltötte a szívét és a gondolatait. A tény, hogy királyné volt, egy kitűnő

uralkodó felesége, ráadásul a nagyanyja hasonmása, semmit sem számított. Szerette Marguerite-et, ahogy egykori Thibaut Isabelle-t, és ez az ideálokból, a szívnek kedves költészetből és szinte vallásos rajongásból szövődő szerelem boldogsággal töltötte el, hisz nem vegyült bele testi vágy – legalábbis egyelőre nem –, és nem hágta át a lovagság szigorú szabályait. A szerelmet megengedte a szívének, a vágyat nem. Renaud azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy felmérje, ez a boldogság nem tarthat örökké. Nem tudta, hogy eljön majd valaki, és a fülébe súgja, hogy a madonna külső mögött kívánatos test rejlik, és az álmok édes kora a pokol kapuira nyílik.

Az elkövetkező napokban sok szabadideje volt. A reggeli misét leszámítva Philippa a szobájába zárkózva élt Flore-ral, végeérhetetlen gyógyfüves fürdőket vett, kenőcsöket alkalmazott, vagy kereskedőket fogadott, hogy új öltözékeket találjon ki. Magára 5 Így nevezték az uralkodó környezetét, akkoriban azonban kevesen alkották, és sokkal egyszerűbb, családiasabb életet éltek, mint XIV. Lajos korában.

hagyatva Renaud kihasználta az időt, és Párizs felfedezésére indult Pernon társaságában, vagy a leggyakrabban egyedül, ahogy kezdte kiismerni magát az utcák szövevényében. Az öreg fegyvernök mindig talált ürügyet, hogy lemaradjon valamelyik ivóban.

A fiatalember szívesen sétált le a Szajnához, a Grève kikötőhöz, melyet egy cölöpsor választott el az azonos nevű tértől, és figyelte a hajók kirakodását.

Szénahalmok, farakások, hordópiramisok emelkedtek itt a vízimalmok és a mosónők lármájában, akik énekszóval kísérték sulykuk csapásait. Néha elmerészkedett a palotához, hogy megnézze a káprázatos kápolna és a nagy galéria építkezésének állását, mely a királyi lakosztályokkal köti majd össze. Pierre de Montreuil mester barátságába fogadta a naiv csodálattal teli fiút, és jókedvvel fogadta türelmetlenségét, hogy meglássa végre a magas, üvegezett ablakok elkészültét, melyek beragyogják majd a mesterművet. Az építész elmagyarázta az építkezés menetét, mely a csodával tűnt határosnak, sőt, egyszer még a Notre-Dame-ba is elvitte, ahol a keresztfákon dolgozott.

Bemutatta neki az unokatestvérét, Jean de Chelles-t, aki éppen a tornyok építését fejezte be, és megcsodáltatta vele a nagy rózsaablakot, amikor az felragyogott a napnyugta fényében, és semmihez sem fogható látványt nyújtott.

– Így elképzelheti, milyen lesz a kápolna. Minden irányból csillogni fog, és a késői miséken úgy ragyogja majd be az éjszakát, mint egy mesés lámpás.

A két építész olyan remekül megértette egymást, és olyan hasonló zsenialitásról tett tanúbizonyságot, hogy meglepő volt, hogy Jean de Chelles nem vett részt az unokatestvére művében, hisz a katedrálison kívül együtt dolgoztak a Saint-Denis-bazilikán, ahol a francia királyok nyerik el végső nyugalmukat, a Saint-Martin-des-Champs-apátságon és a Saint-Germain-des-Prés építésén.

Természetesen az építkezést látogatva Renaud homályosan abban reménykedett, hogy a palotában legalább megpillanthatja Marguerite királynét, de egyetlenegyszer sem teljesült a vágya. Szomorú volt, de nem nagyon. A hirtelen támadt szerelem megóvta a test kísértéseitől, melyekkel Flore a legtöbb éjszakáját telehintette. Pedig a fiú a legkisebb reményt sem hagyta meg neki az első estétől kezdve, amikor a lány egy szál köntösben besurrant a szobájába. Nagyon izgató volt a teste, Renaud mégis azt mondta:

– Rossz dolog, Flore kisasszony, hogy bűnre akar csábítani. Nem tudja, hogy aki lovagnak készül, tisztán kell eljutnia a felavatásig?

– Ne legyen ostoba, barátom! A kastély káplánja a gyónása után olyan tisztává teszi, mint a ma született bárány!

– Nem így kell érteni a dolgot, és én nem is így értem. Túlságosan vágyom arra, hogy lovag legyek, igazi lovag, aki mindenben méltó a hatalmas megtiszteltetésre, hogy nem tehetek engedményt. Legyen olyan jó, ne kísértsen többé!

Flore mégsem adta fel. Kegyetlen, égető szeszély ébredt benne a fiú iránt, Renaud azonban ki tudta úgy kerülni, hogy ne sértse meg a tüzes lányt, akiről érezte, hogy veszélyes lehet. Flore végül megadta magát, és talán nem tettetett jó kedéllyel megállapította:

– Ha így állunk, sietnünk kell vissza Coucyba, hogy meggyőzzük a bárót, üsse lovaggá pünkösdkor. Tanácsolni fogom Philippa asszonynak, hogy hozzuk előre az indulást. Egyébként sincs már semmi dolga Párizsban. A királyné holnapután indul.

– Egy hónap múlva pünkösd!

– Pontosan. Ezért kell sietnünk!

Flore magabiztosnak látszott, és Renaud, aki nem szívesen veszett volna össze vele, azzal nyugtatta magát, nem sok esély van arra, hogy rávehetik Raoul bárót, ilyen hamar lovaggá üsse. Nyugodt lehet tehát.

– Ebben azért ne bízzon annyira! – jósolta Pernon. – Az a lány nagyon erős, és azt hiszem… sok mindenre képes, hogy elérje, amit akar.

– Azért csak nem Raoul bárónál?

– Hé, hé! – mosolygott sokatmondóan az öreg fegyvernök.

– Mi az, hogy hé, hé?

– Értem én…

– De én nem. Magyarázza el!

– Ó, egyszerű: Flore kisasszony nagyon szép… arra az esetre mondom, ha nem vette volna észre.

– Észrevettem. De… a báró mást szeret…

– Egy másik szép hölgyet, aki kéreti magát. Úgyhogy addig is, a szórakozás kedvéért… Például fürdő idején? Igaz, sosem tartottam a gyertyát!

– No de Flore Philippa asszony hűséges szolgálója… szinte barátnője.

– Philippa asszony túlságosan előkelő ahhoz, hogy barátnője legyen… Blanka királynén kívül! És túlságosan nemes ahhoz, hogy érdekelje, hogy mi történik a fürdőkben a vadászatok után. Ugyan, Renaud úr, ne vágjon ilyen képet! – tette hozzá a fiatalember el-felhősödő tekintetét látva. – Csak figyelmeztetni akartam, hogy a szép Flore mindig eléri, amit akar. Végül is – zárta le nevetve – csak át kell vészelni a nehéz perceket. Vannak ennél rosszabbak is!

Renaud-nak nem sok ideje maradt az elmélkedésre afelett, hogyan kezelje a jövő

problémáját: másnap, amikor visszatért a miséről a Saint-Jeanból, egy lovas tiszt és négy gyalogos őrmester letartóztatta a király nevében, s mielőtt még bármit is szólhatott volna, a háta mögött összekötötték a kezét, és a fegyveresek gyűrűjében útnak indították a királyi börtön felé… Philippa asszonynak, aki megkérdezte, hogy mit jelent mindez, a tiszt csak annyit ismételgetett? „A király nevében!”, s hozzátette, hogy a foglyot gyilkossággal vádolják.

A váratlan csapásba beleszédülve Renaud tiltakozás nélkül hagyta, hogy elvezessék: megérezte, hogy semmire sem menne az ellenállással. A jövő, melyet oly gazdagnak és kalandokkal telinek tervezett, bezárult előtte. A tiszt kiejtette a gyilkosság szót, és bizonyára nevelőszülei halála érte utol, hogy visszarepítse a kiindulási pontra: talpa alatt egy vesztőhely deszkáival, feje fölött egy kötél hurkával…

hacsak nemesi származására tekintettel nem jogosult inkább tőkére és bárdra?

Sovány vigasz: nem kellett messzire mennie a baljós kísérettel, hisz a Nagy Châtelet-be vezették.

Egykor a Cité sziget védelmét biztosította, mostanra azonban csak a bíráskodás helyszíne volt, hisz a Fülöp Ágost emelte falak kitágították a város határait, s a Châtelet ettől csak még baljóslatbúb lett. Nagy, négyszögletes épülete a Szajna partján állt, két kerek, a régi külváros felé néző torony tartozott hozzá, s a Saint-Denis utca tengelyében egy sötét, boltíves átjáró vezetett ki a folyóhoz a szűk Saint-Leufroy utcán át. Háromemeletes börtöne donjonféleséget zárt körül a keleti részben, s a palotánál sokkal súlyosabb fenyegetésként uralta az új kerületet. Különösen, mivel tudták, ez csak a látható rész, de a föld alatt még öt szint nyúlik mélyen lefelé egészen a levegőtlen, fény nélküli, borzalmas cellákig, melyekben azonban annál több volt a víz, hisz a folyó magasabb vízállásnál ki-be járt bennük.

A boltív alatt nyíló kettős rácson áthaladva Renaud-t egy kis terembe, a törvényszéki irodába vezették. Gyertyák nyújtottak halvány fényt, és az egyik férfi felvett egyet, hogy minden oldalról szemügyre vegye a foglyot. Különösen az arcnál időzött el, és hosszú percekig vizsgálgatta. Renaud még nyugtalanabb lett:

– Miért néz így? – tiltakozott. – Nagyon kellemetlen!

– Ez a törvény! Minden gonosztevőt, aki ide érkezik, alaposan szemügyre kell vennie valakinek, akinek jó az arcmemóriája, hogy felismerjék, ha később megszökne6.

– Én nem vagyok gonosztevő, és azt akarom, hogy szolgáltassanak igazságot. Nem fogok megszökni!

– Mindenki ezt mondja! Aztán kínálkozik egy alkalom…

– Nem látom, honnan kínálkozhatna.

Feljegyezték a nevét a jegyzékbe, majd megbeszélést folytathatott a házmesterrel, aki a fogadós szerepét töltötte be a börtönben: jobb vagy rosszabb szállást, jobb vagy rosszabb ellátást kaphatott mindenki annak függvényében, mennyit tudott fizetni.

– Nekem egy lyukas garasom sincs! – felelte Renaud a férfinak, aki miközben méregette, a szállodája különféle szolgáltatásait ecsetelte.

– Ez kellemetlen! Kénytelen leszek a „szalmásokhoz” tenni… hacsak nem adja ide a zubbonyát, amit jó áron eladhatok…

A tiszt azonban, aki idehozta Renaud-t, közbelépett:

– Fontos fogoly, a „titokba” kell tenni.

Ezután a házmester füléhez hajolt, és súgott néhány szót, amit Renaud nem hallhatott. Azt azonban látta, hogy két vagy három ezüstpénz vándorolt egyik kézből a másikba. A házmester meghajolt:

– Teljesítjük az utasításokat!

Két őrmester gyűrűjében Renaud megindult a házmester mögött a torony első

emeletére, ahol egy hosszú és keskeny cellába vezették, melyet egy kis ablak világított meg, túl magasan ahhoz, hogy ki lehessen nézni rajta. Egy száraz levelekkel megtömött szalmazsák és egy kőpad szolgált fekhelyül, kitöltve a helyiség nagy részét. A 6 Bizonyos értelemben ez volt a bűnügyi nyilvántartás elődje.

bútorzatot egy vödör és egy kancsó egészítette ki. Zsíros és vizeletszagú volt minden, a házmester mégis elégedetten pillantott körbe:

– Nem a legjobb szobánk, de azért, amit kaptam, csak ennyit adhatok. Itt legalább nincsenek patkányok.

– Ha nem ez a legjobb, azt jelenti, vannak rosszabbak is?

– Sokkal rosszabbak is! – emelte fel tudálékosan az ujját a férfi. – Például az árok, melyet Hippokratész szobájának is neveznek. Legalul van a föld alatt, és tölcsér formája van. Kötéllel és csigával eresztjük le a foglyot, aki nem tud benne sem állni, sem leülni, sem lefeküdni, s még a falának sem támaszkodhat a hajlott forma miatt. A közepén egy káva nélküli kút van, mely egyenesen a Szajnába vezet. Előbb-utóbb beleesik a fogoly… Látja, nem olyan rossz a szállása…

Renaud inkább nem felelt. Annál is inkább, mert a köteleket, melyek a hátán összefogták a kezét, hamarosan láncok váltották fel, vaskarikával a csuklóján és a bokáján. Csak aprókat léphetett… és nagy zajjal. Lerogyott a zsákra, hogy belemerüljön kétségbeesésébe, amikor végre magára hagyták, és rázárták az ajtót.

Dél felé járhatott. Mégis olyan fáradtnak érezte magát, mintha legalább tíz mérföldet gyalogolt volna. Ráadásul annyira összezavarodtak a gondolatai, hogy képtelen volt világosan átlátni a helyzetét. Hagyta, hogy hatalmába kerítse az álom. Az ébredés talán meghozza a tisztánlátást, és sikerül megértenie, mi történik vele.

IV. fejezet A király lugasa

Ha Renaud azt remélte, hamar szembenézhet a gyilkosság vádjával, csalódnia kellett. Több nap telt el anélkül, hogy bárki is törődött volna vele. Csak a foglár ment be hozzá minden este, hogy kicserélje a vizet, kiürítse a vödröt, és bevigye neki a darabka fekete kenyeret és egy tál levest, mely igencsak spártai volt: gyökér és káposztalevél úszott meghatározhatatlan színű lében, melybe egy csontot is belefőztek, néha egy kevés hússal.

A sovány kosztot a hangulata is megsínylette. Még az elöljáró börtönében, Châteaurenard-ban is jobban táplálták, és ha ez a menü volt az, amelyre a tiszt néhány pénzdarabja feljogosította, azok, akiket a házmester „szalmásoknak” nevezett, bizonyára csak vizet kaptak, amivel arra indíthatták őket, hogy hamar átköltözzenek a másvilágra, és felszabadítsák helyüket a királyi börtönben. Hacsak a házmester nem csapta be rútul. Arra is képes lehetett! Mindenesetre a fogoly minden este az utolsó morzsáig befalta fekete kenyerét, és a csontot rágcsálta, sajnálva, hogy fogai, melyek bár erősek voltak, nem bírtak annyit mint egy kutya fogazata.

Hangulatát tovább rontotta, hogy képtelenség volt bármit is megtudnia a foglártól.

A férfi minden kérdésére csak egy mordulással felelt, birkatekintettel ránézett Renaud-ra, megvonta a vállát, és ment a dolgára.

A legrosszabb mégis az volt a fogoly számára, hogy nem tudott mosakodni.

Nevelőanyja, Alais asszony gyermekkorától arra tanította, hogy a tiszta lélek jobban érzi magát tiszta testben, akkor is, ha a gyóntatója ellenezte a sok mosakodást, mondván, Krisztus amikor a sivatagba vonult, hogy Isten-atyjával értekezzen, nem mosakodott. Erre a jóasszony azzal vágott vissza, hogy Isten bizonyára gondoskodott erről is mindenhatóságában. És tovább sikálta a kisfiút, természetesen hideg vízben, hisz a meleg víz puhánnyá tehet, és fogékonnyá a rossz csábítására. Renaud télen sírt a hidegtől, az anyja azonban felmelegített törölközőbe csavarta, és meleg tejet itatott vele. A kisfiú ilyenkor a mennyekben érezte magát.

Milyen messze volt már a gyermekkor paradicsoma! Egy ember mohósága elszakította tőle, és elverte jó szülei életét. Jerome Camard, bár a király elöljárója volt, meggyilkolta a szüleit, hogy megkaparinthassa a javaikat, és őt, Renaud-t vádolta a gaztettel, hogy így szabaduljon meg tőle. A szerencse, majd Thibaut testvér, végül Adam testvér segítsége megmentette, visszasegítette a becsület útjára, abba az életbe, melyre vágyott, most azonban megértette, hogy csak haladékot kapott, az elöljáró alaposan közészőtte hálóját, és a sorsát nem kerülheti el.

Erről meg is győződhetett, amikor másnap végre kivitték börtönéből, és láncra verve a Châtelet boltívének túloldalára vezették, ahol a Párizsi Elöljáróság, az Igazságszolgáltatás és a Pénzügy székelt.

Egy hosszú és keskeny terembe vitték, melyet olyan rosszul világított meg a vastag falba vágott kis ablak, hogy három gyertya égett egy vastartóban egy lépcsőfokkal megemelt szék mellett, mely felett a királyt jelképező liliomos baldachin feszült. A férfi azonban, aki helyet foglalt benne, bár körülbelül annyi idős lehetett, nem Lajos volt, hanem a főbíró, Étienne Boileau, aki azért volt jogosult a szép külsőségekre, mert a király nevében képviselte az igazságszolgáltatást. A terem egyik oldalán egy fekete ruhás írnok jegyzett állva egy pulpitusnál, a másik oldalon pedig egy harmadik személy várakozott, kezében kibontott tekerccsel. Az egyik a törvényszéki írnok volt, a másik a vádló. Az előbbi mögött alacsony ajtó nyílt, melynél két pirosba és kékbe, a város színeibe öltözött őrmester posztolt. A terem végében két vagy három sötét árny rajzolódott ki, közönség azonban nem volt: zárt tárgyalást tartottak.

Renaud-t a kísérői a bíró elé állították, majd néhány lépéssel hátrébb húzódtak. A bíró, egy telt, szigorú, de intelligens arcú férfi kihúzta magát a székén, és kezével intett a vádlónak, hogy megkezdheti a felolvasást.

– Előttünk, Étienne Boileau, a király főbírája előtt ma megjelent nevezett Renaud des Courtils…

– Renaud de Courtenay a nevem – tiltakozott azonnal a fiú. – A des Courtils csak a…

– Elég. Majd akkor beszél, ha kérdezik – vetette oda a felolvasó elégedetlenül, amiért félbeszakították. – Hol is tartottunk? Igen. Nevezett Renaud del Courtils, aki hamisan de Courtenay-nak nevezi magát, egyaránt sértve az igazságot és jelen bíróságot.

Renaud-nak nem volt vesztenivalója, és elhatározta, hogy megvédi magát:

– Minden jogom megvan rá, hogy ezt a nevet viseljem, mely vér szerinti apámé, ahogyan azt tanúsítja az okmány, mely Adam Pellicorne testvér, a Szent Jeruzsálemi Templom parancsnoka birtokában van Joignyban…

– Adam Pellicorne testvér a múlt hónapban meghalt – szólalt meg egy hang, mire Renaud-nak hideg veríték csorgott végig a hátán. A terem végének árnyai közül egy alak lépett a gyertyák sárga fényében.

Kétségnek nem maradt helye: Jerome Camard volt az, kegyetlen ragyogással a szemében, gonosz ránccal csúf szája sarkában.

– Nehéz egy halottra hivatkozni – tette hozzá megvető mosollyal.

– De nem egy élőre! – kiáltott fel Renaud, akit a gyűlölet egy csapásra felrázott az iménti fájdalomból. – Mélységesen fáj hallanom, hogy Adam testvér megtért az Úrhoz, mert szerettem őt, de Pons d'Aubon testvér, a párizsi templomos parancsnok, aki Franciaország nagymestere, Adam testvértől tudja a történetemet. Ő is meghalt volna?

Most először a bíró is megszólalt, határozott mozdulattal csendet parancsolva az elöljárónak.

– Istennek hála nem! Egyszerűen elutazott, ahogy a templomos rendházban megtudtuk…

– Hosszú időre? – nyögte nyugtalanul Renaud.

– Erről nem nyilatkoztak, de bizonyára elég hosszú időre, hisz La Rochelle-be7

ment.

Renaud amennyire csak tudta, igyekezett megőrizni tartását az újabb csapás alatt is. Nem akarta megadni az örömöt az ellenségének, hogy összeomlani lássa.

– Ebben az esetben kérdezzék meg az uramat, Raoul de Coucy bárót, aki mindent tud rólam, és akihez Adam testvér vitt el, Isten fogadja be kegyelmébe szent és nemes lelkét. Éppen a birtokán tartózkodik, de Philippa asszony, akinek a szolgálatára kirendelt…

– A nemes hölgy néhány órával a maga letartóztatása után elutazott Coucyba –

jegyezte meg nyugodtan a bíró. – Indulása előtt azonban közölte, hogy nem kíván belekeveredni egy ilyen csúf történetbe, nem ismeri magát, és a férje csak egy régi jó barát iránti könyörületből vette magához.

Bátorsága ellenére Renaud megremegett felháborodásában és fájdalmában.

Mennyire igaza volt, hogy irtózott az asszony szolgálatától, aki talán boldogtalan volt, de ez semmiképpen sem mentette az alól, hogy magára hagyta őt. A báró bizonyára nem így tett volna. Ő meg tudta volna védeni, de Philippa megvető kijelentése után senkinek nem jutna eszébe, hogy a nagy Coucy bárót erődítményében zavarja ezzel az üggyel. Felszegte a fejét, és mélyen a bíró szemébe nézett:

– Jól van. Halljuk, mivel vádolnak!

– Mintha nem tudná, pedig bitófára ítélték a kettős gyilkosságért, s csak hallatlan szerencsének köszönhetően szökhetett el.

– Kettős gyilkosság? Ezek szerint két ember megölésével vádolnak?

– Olin de Courtils úr és Alais asszony két személy nemde?

– Olin úr hasmenés következtében halt meg…

– Hála a maga mérgének. Azután meggyilkolta a feleségét, remélve, hogy megszerezhet magának mindent, ami azoké volt, akiket apjának és anyjának nevezett!

– A mennyek minden szentjére! – tört ki Renaud – Látom, hogy előre meghozta az ítéletét, és hamis jelentések alapján a lehető legtöbb rosszat akarja nekem. Én azonban azt mondom, nem így történt! Azt mondom, hogy Olin úr igazán betegségben halt meg, és soha nem emeltem bűnös kezet az asszonyra, aki felnevelt. Azt mondom, hogy Olin úr halála után a házunkat ellepték az elöljáró emberei, aki a vesztemre esküdött, mert irigyelte a Courtils-okat. Az elöljáró emberei ölték meg az anyámat a szemem láttára, aztán letartóztattak, és börtönbe vetettek…

– És elítélték!

– Renaud de Courtils-t ítélték el, én pedig Renaud de Courtenay vagyok, készen fegyverrel a kézben megvédeni az igazam bárkivel szemben, aki ezt kétségbe meri 7 Ekkoriban La Rochelle volt a templomosok fő kikötője az Atlanti-óceánon, innen indultak útnak a hajók, melyek állítólag jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Mexikót.

vonni…

– Szép, szép! Csakhogy ha jól tudom, nem lovag.

– Becsületes ember vagyok, és a lovagság szellemében neveltek. Jogom van megvédeni magam azzal szemben, aki megtámad, és legfőképpen azzal szemben, aki ilyen aljas bűnnel vádol. És…

– Ezt még bizonyítani kell. Addig is érje be annyival, hogy felel a kérdésekre, melyeket feltesznek magának.

– Nos, kérdezzen!

– Válogassa meg a szavait, kérem! Nem érdeke szemtelennek mutatkozni és felbőszíteni. Nem világos az ügye. Vésse eszébe, hogy a szemünkben csak egy elítélt, aki megszökött, és akit újra elfogtak… Tehát tagadja, hogy elkövette volna a kettős gyilkosságot a… nevelőszülei ellen?

– Határozottan. Olin úr, ismétlem, betegségben halt meg, melyet a Szentföldön kapott el, s mely régóta gyötörte. Ami pedig a gyengéd és jóságos Alais asszonyt illeti, Istenre esküszöm, hogy ártatlan vagyok a gyűlöletes bűntettben: nem én, s nem egy szolgálatomban álló valaki ölte meg. Láttam meghalni, az egyik pribék csapása alatt, akit ez az ember küldött hozzánk, Châteaurenard királyi elöljárója…

– Nem egész Châteaurenard-é. A város másik fele néhai Robert de Courtenay, Franciaország főpohárnoka birtoka volt, aki öt évvel ezelőtt halt meg, és a fia, Pierre úr, annak révén, hogy nemrégiben feleségül vette Perenelle de Joignyt, a kezében egyesítette az egész várost és Châteaurenard földjeit. Jerome Camard többé nem a király elöljárója tehát, hiszen a kölcsönt, melyet Joigny gróf, Nivernais udvarnagya vett fel, mielőtt keresztes hadjáratra indult, visszafizették a királyi kincstárnak. Tehát Pierre de Courtenay emel vádat maga ellen.

– Ellenem, akit nem is ismer? Mit vétettem neki?

– Neki semmit, de a király elöljárója ítélte el, akinek ő hűbérese! Ami engem illet, csak jóságból tudatom magával mindezt. Megtehettük volna, hogy egyszerűen végrehajtjuk az ítéletet, és minden további formaság nélkül felkötjük!

– Nem hiszem, hogy a király helyeselte volna. A király, akivel találkoztam, és aki hallotta a történetem…

– Igaz… Blanka királyné is hallotta. Az a helyzet hogy nem sikerült meggyőznie.

Annál is inkább, mert a nemes Courtenay-k kedvesek a szívének kikezdhetetlen hűségükkel, melyet mindig is tanúsítottak a korona iránt. Leginkább a nagy veszedelmei* idején…

– És mielőtt zarándoklatra indult volna, ő fogatott le! – suttogta Renaud, aki kezdte megérteni és felfogni, milyen reménytelen a védekezése ilyen erős ellenféllel szemben.

Azt hitte, magában beszél, a bíró mégis meghallotta:

– Pontosan – mondta. – Megértheti, nincs ínyére, hogy ezt a nagy nevet egy bűnöző viselje.

– Nem vagyok bűnöző! – kiáltotta Renaud magánkívül. – Nem öltem meg senkit!

– Jól van! Ebben az esetben nincs más megoldás… A bíró felemelte a kezét, és az őrmesterek ismét megragadták a fiatalembert: az alacsony ajtóhoz vezették, mely a terem végében nyílt, és levitték a mögötte húzódó lépcsőn. Miután néhány fokot ereszkedtek egy boltív alatt, mely olyan sötét volt, hogy fáklyák égtek benne, Renaud-t belökték egy baljóslatú helyiségbe, egy pinceféleségbe, ahol a fényt mindössze egy apró hasadék és a falba mélyesztett parázsló tűztér szolgáltatta, melynek rácsai közt különféle eszközöket tartottak a parázsba: hosszú vasbotokat, csipeszeket és harapófogókat, melyektől a fogolynak a haja is égnek állt. Megértette, hogy meg fogják kínozni.

Megvolt itt hozzá minden szükséges felszerelés. Iszonyodó tekintete a kemencén kívül egy nagy, szögekkel kivert kereket látott, egy kőpadot, melyen pántokkal felszerelt, keskeny bőrmatrac feküdt, alvadt vér fekete foltjait és égésnyomokat mutatva, különféle eszközöket, melyek rendeltetését nem ismerte, köztük egy tölcsért és vödröket, egy durva fából készült ágyféleséget, melynek csigára tekert kötelek alkották a fej- és lábrészét. Erre a félelmetes ágyra fektették Renaud-t, miután megfosztották ruháitól. Bokáját az alsó csigához kötözték, karjait pedig, melyeket egy maszkot és vörös ruhát viselő férfi, akit eddig észre sem vett, durván felrántott, a felsőhöz. Az írnok elhelyezkedett egy tintatartó mellett, miközben a bíró, az aljas elöljáró, aki szemmel láthatólag boldog pillanatot élt meg, és két másik személyiség, köztük egy szerzetes, helyet foglaltak a fekhely körül. A hóhér a fogoly fejéhez állt, az egyik segédje a lábához. Elsőként a bíró szólalt meg:

– Kínvallatásnak vetjük alá a királyság törvényei értelmében. Kész elismerni a bűnösségét?

– Soha! Soha nem ismerem el a bűnösségem az aljasságban, mellyel vádol!

Ekkor a szerzetes hajolt hozzá. Világos tonzúrája alatt Renaud hangsúlyos rajzolatú, aszketikus arcot látott, s a mélyen ülő szempárban szánalom tükröződött:

– Fiam – mondta –, mielőtt a fájdalom átjárná a testét, és helyrehozhatatlan károkat okozna, kérem szabadítsa meg lelkét a bűn terhétől. Isten annál könyörületesebb lesz magához, minél őszintébb…

Jeges izzadság csorgott a fiú hátán és homlokán. Tudta, hogy hatalmas bátorságra lesz szüksége, de a gondolat, hogy bűnösnek vallja magát szerettei meggyilkolásában, még elviselhetetlenebb volt.

– Ártatlan vagyok, atyám! Isten előtt, aki hall engem, esküszöm…

A mondat vége fájdalmas ordításba fulladt. A bíró intésére a két kínzó megtekerte a csigát, és a szerencsétlen fiú úgy érezte, kiszakítják a tagjait. Égető könnyek homályosították el a látását, és csorogtak, végig az arcán, de olyan erős volt a fájdalom, hogy nem is érezte. A bíró ismét hozzá hajolt:

– Vallja be, fiam! Túl fiatal még ahhoz, ami magára vár. Szabadítsa ki magát, és gyors halála lesz…

– Azt mondják… a király… igazságos és könyörületes… Miért akarja, hogy bevalljam… amit nem követtem el?… Aaaa!

Másodszor is megtekerték a csigákat, és Renaud testének egyetlen apró porcikája sem maradt, melyet ne járt volna át az éles fájdalom… Azután egy harmadik tekerés…

– A király az igazságot akarja! Vallja be!

– Ha… jobban szereti a hazugságot… mint az igazságot… ám legyen…

Egy kéz zárta le a száját, és szenvedése mélyéről arra gondolt, ha ez a kéz meg akarja fojtani, hatalmas szolgálatot tesz, de csak egy pillanatig érintette. A megkínzott fiú lehunyta a szemét, és igyekezett összeszedni a bátorságát a következő húzáshoz.

Mely azonban nem érte utol. Renaud nem látta a szerzetes határozott, tiltó intését. Azt sem látta, hogy a bíró meghajol. Csak annyit hallott:

– Mára elég lesz. Hadd gondolkozzon az éjszaka. Holnap folytatjuk. Talán egy más módszerrel…

Eloldozták, de amikor fel akarták állítani, képtelen volt megtartani magát.

– Vigyék vissza a börtönébe! – adta ki az utasítást a bíró.

Eközben a hóhér kezei végigtapogatták sajgó vállát, bokáját és térdét:

– Erős – állapította meg. – Ha észhez tér, a saját lábán mehet a vesztőhelyre…

Renaud azonban nem hallotta. Elvesztette az eszméletét.

A cellájában tért magához, s minden ízülete fájt, de ahogy tapogatózva megállapíthatta, egyetlen csontja sem törött el. A szerencséje biztosan nem tart majd sokáig, hisz másnap ismét megkínozzák. Borzalmas éjszaka következett: Renaud képtelen volt elaludni a kenőcs ellenére, mellyel a foglár – a fiút meglepte együttérzése, hiszen el sem tudta képzelni, ki fizetett volna érte – bekente a vállát, a térdét és a bokáját. A gondolatai nem hagyták aludni, és – valljuk be – a félelem attól, ami rá várt.

A bíró más módszert említett, és lelki szemei előtt felidézve a kemencét és az irtózatos eszközöket, melyek benne izzottak, szinte pánikba esett. Elég erős lesz, hogy továbbra is megtagadja a vallomást, melyet várnak tőle? Hazugság lenne, de legalább megszabadítaná a szenvedéstől. A legrosszabb talán a reménytelenség és az értetlenség volt: vajon miért fordult hirtelen ennyire rosszra a sorsa? Tudta, hogy Camard gyűlöli, mert meg akarja tartani az ellopott javakat, de az ismeretlen Courtenay miért lett az ellensége? Mert nem tetszett az előkelő úrnak, hogy egy hozzá hasonló jelentéktelen személlyel ossza meg a nevét? Vagy azért, mert az anyakirályné első pillanattól kezdve gyűlölte? Természetesen ő tört a vesztére, de miért?

Mivel nem tudott aludni, úgy imádkozott, mint még soha, erőért könyörgött, hogy ne engedjen a fájdalomnak, és főként ne tagadja meg önmagát, ő, csak arra vágyott, hogy a legjobbak nyomába lép a lovagi páncél alatt, ő, akinek a legnagyobbak voltak példaképei. Talán mindenki másnál erősebben a fiatal király, akit a lepra élve emésztett el, de nem sikerült legyőznie. A fiatal királyt, akiről most már tudta; hogy a rokona, a szorongás, a sötétség éjszakáján hívta segítségül, mintha védőszentje lenne, és mert bár az egyház nem övezte glóriával, tudta, hogy a sírján csoda történt.

– Balduin felség – könyörgött –, hallgasson meg engem, ön, aki egy napon meghallgatta Thibaut de Courtenay-t, akinek vére folyik az ereimben. Álljon mellettem a szenvedés órájában, hogy az utolsó pillanatban legalább méltón viselkedhessek, hisz nem adatik meg, hogy álljam az eskümet, és megkeressem az Igazi Keresztet, hogy átadjam a királynak, aki eltaszít! Sosem fogom megismerni az Isten dicsőségére kivont kardokon megcsillanó nap ragyogását. Sosem fogom meglátni a földet, ahol születtem, s melyről annyit álmodtam. Nyomorúságosan fogok meghalni, tönkretett testtel, bitófára lógatva, mint egy tyúktolvaj. Segítsen, hogy legalább az enyéimnek ne kelljen szégyenkezniük, amikor bemutatnak nekik Isten királyságában!

Lassanként imája monológba folyt át, melyet időnként félbeszakított, mintha csak párbeszédet folytatna, melyben a másik is elmondja a véleményét. Lázas volt, és úgy érezte, suttogást hall, melynek jelentését azonban nem értette… de végül a reggel közeledtével sikerült elaludnia.

Rövid, de áldásos álom volt, melyből a retesz kattanása, kulcs csörgése és a katonák hangja rántotta ki, akik érte jöttek. Megértette, hogy eljött a rettegett óra, de sikerült eltitkolnia félelmét. Felállt, de minden lépés iszonyatos fájdalmat okozott, és két őrmester a hóna alá nyúlt, hogy támogassa… A hóhér szentélyébe vezették. Ahelyett, hogy a deszkára fektették volna, a bőrmatracra lökték… nagyon közel a kemencéhez, melynek pokoli torkából izzó hőség áradt.

A bíró nem volt ott. Csak az írnok állt a helyén. Vártak. Renaud-nak hevesen dobogott a szíve a mellkasában, lüktetett a halántéka és az erek a nyakán. Most a legrosszabbal kell szembenéznie: a tűzkínzással!

Amikor nyílt az ajtó, összerezzent, és tekintete rémülettel telt meg: a bíró lépett be az előző napi szerzetes társaságában. Ez utóbbi szólalt meg:

– Igaza volt, bíró úr. Már itt van. Miért ez a felesleges kegyetlenség?

– Nem azt mondtam tegnap, hogy ma folytatjuk a kínvallatást? Az embereim csak a parancsomat követték.

– Nekem más parancsaim vannak, és maga is tudja. Mondja meg az embereinek, hogy hozzák, és kövessenek.

Engedelmeskedtek neki. A szerzetes hatalma megkérdőjelezhetetlennek látszott.

Pedig csak egyszerű Domonkos rendi volt, ahogy azt fehér csuhája, bőröve és ujjatlan, csuklyás kámzsája mutatta. Szemmel látható tiszteletet ébresztett a bíróban, aki, talán úgy érezve, hogy ettől csorbát szenvedhet méltósága a fogoly szemében, magyarázkodni kezdett:

– Adjon hálát Istennek a szerencséjéért! Geoffroy de Beaulieu testvér, aki Lajos királyunk gyóntatója, kegyeskedik figyelmet szentelni a maga nyomorúságos személyének. Azért még ne képzelje, hogy mostantól egyenes az útja a büntetlenség felé!

– Ha igazi igazságszolgáltatásban lesz részem, hálát adok az Úrnak. Ha más kínzás vár rám, nem.

– Mindketten túl sokat beszélnek – szakította félbe a szerzetes szárazon.

Az őrök ismét Renaud hóna alá nyúltak, hogy segítsék útját a szerzetes nyomában, aki velük többé nem is törődve nagy léptekkel, hangosan imádkozva megindult. A Saint-Leufroy utca felé hagyták el a Châtelet-t, és megindultak a folyó mentén. Renaud meglepetten tapasztalta, hogy valamivel kevésbé fájdalmas a járás. Igaz, két őre erősen tartotta. Mégis amikor meglátta, hogy a palota megerősített bejáratához közelednek, összerezzent. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Marguerite királyné megpillanthatja egy ablakból, hiába vigasztalta magát azzal, hogy nyomorúságos állapota felismerhetetlenné teszi:

– Kérem, szeretnék megpróbálni egyedül járni.

Az egyik férfi azonnal elengedte, a másik azonban habozott. Tekintetében együttérzés csillogott.

– Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Szeretném megpróbálni – suttogta a fiatalember, bár belesápadt a fájdalomba, ahogy az első őr elengedte.

A második támasza fokozatosan engedte el, és nem is egészen. Sajgó ízületei szinte felsikoltottak, miközben verejték patakzott a homlokán, de felemelte a fejét, és tett egy lépést, majd még egyet. Az emberek miatt, akik sugdosva figyelték – szokás szerint most is sokan voltak a nagy udvarban –, minden erejét összeszedve igyekezett tartani magát, de nagyon nehéz volt, és a kocsifeljáróhoz érve megrogyott a térde. El is esett volna, ha jószívű őre nem kapja el. Ugyanabban a pillanatban a másik oldalról is erős karok támasztották meg.

– A mennyek minden szentjére, mi történt magával, Renaud úr?! Micsoda állapotban van!

Pierre de Montreuil jött ki a királytól. Egy percig sem habozott felismerni a szerencsétlent, sem segítségére sietni. Renaud-nak nem maradt ideje válaszra, Geoffroy atya, aki végre észrevett valamit, megtette helyette:

– Ezt az embert a nevelőszülei meggyilkolásával vádolják, a király azonban hajlandó meghallgatni!

– Nos, akkor együtt megyünk be hozzá! Ismerem ezt a fiatalembert, és mivel azzal hízelgek magamnak, hogy első ránézésre meg tudok ítélni minden embert, sosem hinném el, hogy képes ilyen aljasságra. Mit tettek vele, hogy ilyen rossz állapotban van? Megkínozták?

– Természetesen: nem volt hajlandó bevallani! Egyébként még mindig tagad…

Pierre mester tekintete minden szónál jobban elárulta, hogy szívesen megnézné, mit tenne a szerzetes hasonló körülmények között, azonban min össze azt morogta:

– Kérdezzük meg királyi felségünk véleményét! Óvatosan a nyakába fonta Renaud karját, és átfogta a derekát, szinte felemelte a földről, s úgy szelte át vele a palotát a kert felé. Aznap reggel Lajos a szép napsütésben a nagy lugasban helyezkedett el mely bájos szögletét képezte otthonának. Egy egyszerű zsámolyon ült, s két tanácsadója állt melléttel A ruházata is ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyet akkor viselt, amikor az építkezést látogatta, azzal a különbséggel, hogy ruhája és zubbonya finom kéli vászonból készült, s egyetlen dísze a csat volt, mely a nyakánál összefogta. A füle vonala alatt egyenesre vágott szőke haján a fehér pávakalapot három liliommal díszített aranykarika váltotta fel. A jobb oldalán álló tanácsosával beszélgetett, amikor magára vonta figyelmét a fogoly érkezése, akit az építész támogatott. Pierre mester tőle megszokott nyíltságával meg sem várta, hogy az uralkodó megszólaljon:

– Felséges királyom – jelentette ki –, látja, milyen állapotban van ez a nemrég még erős és vitéz fiatalember?

– Igencsak felmérgelte magát, Pierre mester – mosolyodott el halványan a király. –

Ismeri tán ezt az apródot, hogy a védelmére kel?

– Nem védelmezem, felség, hanem segítek neki. Felséged tudja, hogy képtelen vagyok tétlenül nézni mások szenvedését, és Montreuilbe menet mindig elkerülöm a Grève teret, amikor kivégzést tartanak. Még rosszabb a helyzet, ha barátról van szó.

– Ez az ember a barátja?

– Természetesen, felség! Napok óta eljön megnézni, hogyan épül felséged kápolnája. Minden érdekli, ami az építéssel, a kövek művészetével összefügg! A rokonom, Jean de Chelles is tanúsíthatja. Ha nem lenne nemes, szívesen megtanítanám a szakmára.

– Talán neki is lett volna kedve hozzá, de a dolgok jelen állása szerint vagy tisztázódik minden gyanú alól, és nemes apród marad, vagy meghal. Ültesse le ide erre a szőnyegre!

– Felség – tiltakozott az egyik tanácsos. – Nem illendő magatartás ez a számára az uralkodója előtt!

Renaud eközben kiszabadította magát az építész támogatásából, és a ruhájába kapaszkodva sikerült térdre ereszkednie.

– Felséges királyom – szólalt meg lehajtva a fejét –, mindig az ártatlanságomat hangoztattam, de sosem hallgattak meg, és nem fárasztom felségedet azzal, hogy tovább ismételgetem. Alázatosan kérem Isten ítéletét!

Lajos szép, békés arca szigorúra váltott: – Úgy értsem, nem bízik a király ítéletében, akit Isten szentelt fel?

Renaud tudva, hogy már nincs mit veszítenie, merész lépésre szánta el magát, mely könnyen a fejébe kerülhetett:

– A király tévedhet, ha azok, akiktől az ismereteit szerzi, csak a maguk igazát tárják elé. Isten mindent lát. Isten sosem téved…

– Meglehetősen szemtelen, ám jogos észrevétel, és a király, aki Isten hű szolgája, nem cáfolhatja meg, no de furcsa kérés ez, amikor alig áll a lábán. Hogyan tudna küzdeni?

– Ha Isten mellettem áll, erőt ad majd…

Eközben a nemesek köréből, akik a kertben sétálgattak, s a fogoly érkezésére félkörben a király köri gyűltek, valaki előlépett:

– Küzdeni? Ki ellen? Ellenem nem! Egy Courtenay nem harcol egy kétes származású kalandorral, aki még csak nem is lovag!

– Jól van, rokon! – kiáltotta Lajos. – Ne legyen ily tüzes egy olyan harcban, melyet senki sem kér magától: annál is kevésbé, mert túlságosan könnyű dolga lenne a meggyötört ellenféllel szemben…

– Ezt ne vegye figyelembe, felség! – kérte Renaud. – Felséged tudja, hogy Isten segítségével egy haldokló is harcolhat. Én pedig még nem haldoklom…

– Az Úr nem mindig fegyvercsörgésben nyilvánítja ki az akaratát – szólalt meg ismét Courtenay. – Az egyház tagjainak, a nőknek és a kisembereknek ott az istenítélet.

Vízben vagy tűzben. Ez illik a csalóhoz. Miért nem azt követeli? Ha Isten vele van, a folyó nem fojtja meg, az izzó vas nem égeti meg!

– Nos, akkor azt követelem! – kiáltotta Renaud mindenre készen, hogy végre véget vethessen a megalázó helyzetnek.

– Nyugalom! – parancsolta a király, akinek arca dühtől vöröslött. – Nem szeretem az istenítéletet… sem azt, ha az értelmezésével irányítani próbálják Isten kezét!

– Pedig muszáj, felséges férjem, döntést hoznia! Sőt, kettőt is: ez a szerencsétlen vagy Courtenay, vagy nem az. Vagy gyilkos, vagy egy mohó elöljáró áldozata… ahogyan az előfordul néha!

Elragadóan susogó, halványsárga, aranypaszománnyal díszített ruhájában Marguerite királyné jött le a kertbe, nyomában a fontoskodó arcot vágó Sancie de Signes-nyel.

– Ön itt, kedvesem? – jegyezte meg Lajos nem titkolva nemtetszését. – Pedig tudja, hogy nem szeretem, ha jelen van, amikor ítélkezem.

– Azért vagyok itt, mert úgy érzem, kissé elhamarkodott az ítélete, drága felségem, és úgy gondolom, kötelességem, hogy segítséget nyújtsak, bármennyire kis segítség legyen is, ha lehetőségem van rá. És – tette hozzá kis, szemtelen nevetéssel – én is királyné vagyok, és mivel jó édesanyánk távolléte lehetőséget nyújt, hogy helyettesítsem… szerény képességeim mértékében…

Istenem, milyen elragadó volt! Renaud nyomoráról megfeledkezve megtelt rajongással. Ha hamarosan meg kell halnia, legalább viszontláthatta! És megint a védelmére kelt! A férje kevésbé elragadtatottnak tűnt:

– Ezek szerint úgy gondolja, világosságot tud teremteni ebben az ügyben?

– Legalább egy pontban, felség. Itt van Jean de Milly testvér, akit jól ismer, hisz a Templom kincstárnoka, s egyben az öné is. Jean d'Aubon testvér távollétében elhozta a dokumentumot, mely legalább a fiú születését igazolja.

Renaud határozottan úgy érezte, angyal testesült meg a királynéban, és az ég nyílt meg felette, ahogy megpillantotta a templomost, akivel találkozott, amikor megfordultak a párizsi rendházban. A férfi egy tekercset tartott a kezében, melyet azonnal felismert. Átnyújtotta a királynak, aki figyelmesen elolvasta majd megkérdezte:

– Franciaország nagymestere tudott erről a… gyónásról?

– Adam Pellicorne testvér kezéből vette át, aki a rend egyik bölcse és nagy tisztelettel övezett tagja volt. Adam testvér állításai kétségbevonhatatlanok! Mivel tudta, hogy a védencére nehézségek várnak útja során, a fiatalemberrel egyetértésben a rend levéltárában helyezte el, hogy biztonságban tudja, hisz ennek a szerencsétlennek semmi mása nincs a világon. Ha hihetek az itt látottaknak, hamar szüksége lett a segítségre…

– Nem mondom, hogy nem, de szeretném tudni, honnan szerzett tudomást róla.

– A királynétól, akinek egyik fegyvernöke értesített!

– És ön, madame? Önt ki értesítette?

– Coucy asszony társalkodónője. Egy bizonyos Flore d'Ercri. Mielőtt elhagyta volna Párizst Couca felé, írt nekem egy levelet, hogy tudassa, mi lett az apróddal, akinek védelmére keltem… Blanka királynéval szemben…

Marguerite hangja egyértelműen jelezte, hogy a szemében a letartóztatás csakis az anyakirálynéi rosszakaratának eredménye lehetett. Lajos a szemöldökét ráncolta:

– Miért merészelt írni önnek az a lány, amikor ez a feladat inkább az úrnőjére hárult volna?

– Ó, ezt is elmagyarázta: pontosan tudja, hogy Philippa asszonytól a világon senki sem várhat segítséget. Őt csak saját maga érdekli. És attól a pillanattól kezdve, hogy az apródja nem tetszett az egyetlen személynek, aki némi barátságot mutatott iránta, remek alkalmat láthatott a helyzetben, hogy megszabaduljon tőle. Annál is inkább, mert nem tud vigasztalódni előző apródja elvesztése felett, akit nemrég gyilkoltak meg a palotából hazatértében. Nem hiszem, felséges férjem, hogy szemrehányással kellene illetnie, amiért meghallgattam az egyik alattvalója kérését – zárta le szavait a királyné bájos mosollyal.

– Valóban nem, kedvesem, sőt köszönöm a segítségét. Jean testvér – tette hozzá a király visszaadva a tekercset –, örülök, hogy elhozta ezt. A tartalma kétségbevonhatatlan, és kijelentjük, hogy ezt a fiatalembert el kell ismerni, mint a nemes Courtenay család szíriai ágának tagját… vagyis…

– Vagyis – avatkozott közbe merészen Pierre herceg – attól még, hogy a fiú nem vádolható apagyilkossággal, ugyanúgy gyilkos marad, és én, a nemes ház feje határozottan tiltakozom, hogy az illusztris nevet a hóhér zsákmányául dobják. Más szóval, felség, megtagadom ettől a Renaud-tól, hogy ugyanazt a nevet viselje, mint én!

– A gyilkosság nem bizonyított, rokon. Geoffroy testvér, az itt jelen lévő

gyóntatom, akit Blanka királyné, nemes édesanyám nagy becsben tart, személyesen követte a kihallgatást. A kínzás ellenére a vádlott továbbra is ártatlanságát hirdette.

Ezért kívánta Geoffroy testvér, hogy meghallgassuk.

– Mit állt ki? A nyújtópadot? Néhány tekerést? Rendesen dolgoztassa meg a hóhéraival, felség, és meglátja, be fogja vallani.

A fiatal királyné felháborodott kiáltása elveszett egy új szereplő kitörő

nevetésében, aki belépett a lugas árnyai alá, s akit minden jelenlévő mély meghajlással köszöntött, amint elült a váratlan felbukkanása keltette meglepetés. A férfi gúnyos, kicsit orrhangú, elnyújtott hangsúlyú, de nem kellemetlen hangja hallatszott:

– Magát mindenesetre a legkevésbé sem kellene megkínozni ahhoz, Pierre rokon, hogy bevallja, hogy átkozott hazudozó… és csaló! Mióta lett maga a család feje?

IX. Lajos sietve felállt, és szemmel látható örömmel megölelte az érkezőt:

– Isten hozta, testvérem! Annál is inkább, mert mivel nem kaptunk híreket maga felől, azt hittük, még mindig Konstantinápolyban van. Mi szél hozta?

– Ugyanaz, mely évek óta mindig, felséges fivérem!! Az utakat járom katonák és arany után. Az adott pillanatban azonban mondjuk inkább, hogy az igazság szele hozott, mert remélem, hogy sikerül kimentenem egy áldozatot a ragadozó karmai közül. Megtudhatom, szép rokon, mit vétett magának ez a szerencsétlen? Elvett volna magától némi földet?

Renaud már felismerte a furcsa személyiséget, akivel Albert mester háza előtt találkozott, és aki császárnak mondta magát. Szemmel láthatólag igazat mondott, és mivel úgy tűnt, ellenszenvet táplál a jelen lévő Courtenay ellen, aki Renaud ellensége lett, nagyon örült a felbukkanásának. A nevezett ellenség eközben zavaros magyarázkodásba fogott, melynek II. Konstantinápolyi Balduin hamar véget vetett:

– Tudom, hogy nagyon ért a harácsoláshoz, hisz egykor meg akarta szerezni namuri márkiságomat, mert azt remélte, hogy sosem lát viszont, de a helyzet az, hogy isten tudja, miért, olyan ügyben foglalt állást, melyhez semmi köze… hacsak nem az, hogy a feleségének akarja juttatni a szerencsétlen Courtils-ok birtokát. Felséges fivérem

– tette hozzá ismét a királyhoz fordulva –, talán kínvallatásnak kellene alávetnie…

– Engem? – fuldoklóit a másik.

– Ugyan! Azt az elöljárót, akiből kíméletlenség szaga árad, ahogy az előfordul a hozzá hasonlókkal, ha a bukszájuk megtöméséről van szó.

– Talán jó a tanácsa. Mit gondol, Geoffroy testvér?

– Igaz, hogy ez a Jerome Camard megveszekedetten a vádlott vesztét akarja…

– Mit mondtam! Hozzáteszem, hogy Courtenay-ből jövök, ahol egy több éve függőben levő ügyet kellett elintéznem, és furcsa szóbeszéd járja a környéken erről a Jerome Camard-ról! Ha megenged egy tanácsot, felség, adja vissza Madame de Coucynak az apródját, és ne folytassa tovább ezt az eljárást. A koronámra le merném fogadni, hogy ártatlan…

– Nem sokat kockáztat, hisz nem sokat ér a koronája, felséges rokon – nevetett keserűen Courtenay. – Honnan tudja egyébként, hogy ez a nyomorult Madame de Coucyhoz tartozik?

– Onnan, hogy találkoztam velük nem sokkal ezelőtt, amikor Namurből jövet átutaztam Párizson ősi földem felé. Elégedett?

A másik folytatni akarta a vitát, de a király szárazon közbelépett:

– Nyugalom, rokon! A mi dolgunk ennek az ügynek a rendezése, és kérjük, ne avatkozzon bele többé. A fiú valóban Philippa asszonyhoz tartozik, de ő megtagadta tőle a támogatását, ahogy azt megtudtuk…

– Felség, kegyelem! Könyörögve kérem felségedet, hogy engedje, Isten döntse el a kérdést! Adjanak fegyvert a kezembe, hogy szembenézhessek az elöljáróval, vagy dobjanak a folyóba8! Túlságosan jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy ilyen rangos személyiségek vitázzanak rajtam. Ha Isten megkönyörül rajtam, meghalok, ez minden!

8 Az istenítélet vízi változatának lényege az volt. hogy a vádlottat szorosan megkötözve egy folyóba dobták. Ha lebegett a víz felszínén, elismerték az ártatlanságát, ami ritkán fordult elő. A tűzpróbában az érintettnek izzó vasat kellett a markában elvinnie bizonyos távolságra anélkül, hogy a parázs nyomot hagyott volna a tenyerén.

De hiszek a könyörületében és az ártatlanságomban!

– Miért ne? – kiáltotta Courtenay. – Az istenítélet igen jó dolog, de a víz helyett inkább a tüzet választanám!

– Micsoda kegyetlen szörnyeteg maga, Courtenay úr! – sikoltott fel Marguerite királyné. – Ne egyezzen bele, felség! A fogoly így is nagyon elgyötört, úgy látom…

– Ilyen kevésre becsülné Isten hatalmát, madame? – vetette a szemére Lajos. –

Tudja meg, érvényre juttathatja az igazságát akkor is, ha a próbának alávetett már haldoklik.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem, ezt ön is tudja, felséges uram, de a szánalmát kérem…

A szó szinte arcul ütötte Renaud-t:

– Nem a király szánalmának, hanem igazságszolgáltatásának szeretném az életemet köszönni! Ugyanakkor – tette hozzá lágyabban – köszönöm a királynénak mindazt, amit tett. Ha életben maradok, örökre a szolgálója leszek…

– Én nem így gondolom! – szakította félbe a császár. – Az utolsó Szentföldön született Courtenay szerintem olyan ritkaság, melyet meg kell őrizni. Ráadásul tetszik a bátorsága. Adja nekem, felséges fivérem! Magammal viszem, és kezeskedem érte!

Lajos némán ránézett, eltávolodott néhány lépést, és letérdelt a kert közepén álló kőkereszt elé. Hosszan imádkozott, de amikor felállt, arca ismét azt a ragyogó derűt sugározta, mely mindig meglepte a környezetébe kerülőket.

– A magáé! – mondta II. Balduinnak. – Oldozzák el! – tette hozzá hangosabban, majd ismét a császárhoz fordult. – Kiadjuk az utasítást, hogy vigyék el magához. Igaz is, hol lakik?

– A Notre-Dame fogadóban – nevetett a császár. – Kissé szűken vagyok, de egy csavargó hercegnek nem nagy a kísérete. Egy ügyes görög orvos azért tartozik hozzá.

– Ilyen közel, anélkül, hogy tudtam volna? Tudja, hogy megsért? Miért nem a vincennes-i kastélyomban szállt meg, ahogy szokott? Olyan rosszul érezte ott magát?

– Tudja, hogy nem. Mindig… királyi a vendéglátása! De csak átutazóban vagyok őszentségéhez, a pápához. Csak azért jöttem el ma a palotába, mert lelkiismeret-furdalásom támadt: nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy itt vagyok, és meg sem ölelem, felséges fivérem…

– Azt hiszem, nehezen bocsátottam volna meg.

– Ó, amilyen nemes keresztény, végül csak sikerült volna!

– Ne legyen olyan biztos az elnézőségemben. Előfordul, hogy habozok. Mint magával szemben Renaud de Courtenay. A császár azzal, hogy kikérte, és felelősséget vállal magáért, valószínűleg megmentette az életét, de nem szabadítottuk fel minden gyanú alól. Így míg nem derül fény az igazságra, amíg Courtils úr és a felesége halálának rejtélye nem tisztázódik, megtiltjuk magának, hogy megjelenjen előttünk császári fivérünk kíséretében. Tilos francia földre lépnie is, leszámítva Courtenay-t, mely az ura birtoka. Megértette?

– Felség! – dadogta a fiatalember, akit lesújtott a száműzetés. – Sosem volt más vágyam, mint hogy a királyt szolgáljam…

– Egyetlen szolgálatot várunk magától az ártatlansága bebizonyosodásáig: az engedelmességet, a teljes engedelmességet! Megértette?

– Igen, felség… és köszönöm a könyörületet.

Az utolsó szavak nehezen fakadtak fel belőle, hiszen Renaud soha nem szánalmat, hanem igazságot kért. Szükség esetén a legrosszabb módszerekkel is. Istenbe vetett hite, a hit, melyre Alais asszony tanította, olyan mély őszinteséggel élt benne, hogy meggyőződése volt, az Úr gondoskodna róla, hogy bebizonyosodjon ártatlansága. Igaz, épségben volt, és a csigák okozta fájdalom nem tart majd örökké, de az előtte megnyíló élet nem vonzotta. Mi lesz most belőle: szolga egy furcsa uralkodó mellett, semmi több! A lovagi sarkantyút sosem csatolják egy olyan ember sarkára, akire gyilkosság árnya vetül, és erre a gondolatra mélységes kétségbeesés lett úrrá rajta. Most ha sikerül is megtalálnia az Igazi Keresztet – ebben a kérdésben legalább tudta, hogy Konstantinápolyban félúton lesz Galilea felé! –, nem lesz joga elhozni Lajos királynak.

És ki tudja, ha esetleg sikerrel jár is, nem vádolják-e meg, hogy hamis ereklyét mutat be?

A kertet elhagyva utolsó pillantása Marguerite királynénak szólt. A gondolat, hogy nem láthatja többé, komoly szerepet játszott bánatában, és amikor az imént a királyné a védelmére kelt, hatalmas öröm áradt szét benne, mert annak bizonyítékaként értékelte, hogy hisz benne és az ártatlanságában. Most azonban, hogy már megmenekült a veszélytől, nem érdekelte többé. Talán csak jó alkalmat látott a tragédiájában, hogy versenyre keljen uralkodó természetű anyósával, akit bizonyára gyűlölt. Attól a perctől kezdve, hogy Renaud megmenekült Blanka királyné karmaiból, újra névtelen senki lett Marguerite szemében! A fiú ezt abból is lemérhette, hogy egy pillantásra sem méltatta, amikor távozott: kilépett a lugas árnyékából, és megindult a napsütötte sétányon, miközben borzalmas udvarhölgyére mosolygott. A meleg fényben felragyogott ruhája aranya, és úgy festett, mint az Egek Úrnője a gyertyák fényében.

Szűz Mária azonban ebben a pillanatban sokkal megközelíthetőbbnek tűnt, mint Franciaország királynéja a szerencsétlen számára, aki sosem láthatja viszont… még az arcképét sem, hisz a pergamentekercs, melyet egyetlen kincsének tekintett, a Coucy-palotában maradt, gondosan elrejtve egy belső zsebben, melyet maga varrt a szép ibolyaszín zubbonyba melyet azokra az alkalmakra szántak, amikor a palotába vagy valamilyen szertartásra kíséri az úrnőt! A reggeli misére nem ezt vette fel, és ez bizonyos értelemben szerencse volt: Isten tudja, mi lett volna, ha a képet megtalálják a letartóztatásakor. A hasonlóság Marguerite királynéval csak súlyosbította volnál a helyzetét. Mindenesetre semmi esélye sem maradt, hogy visszaszerezze a szépséges portrét. Mindössze annyit remélhetett, hogy nem kerül túlságosan méltatlan kézbe.

Ebbe a gondolatba kapaszkodott, mialatt a császárt követve az udvaron váró két tiszt kíséretében új ura szállása felé tartott. Nem volt olyan boldog amennyire boldognak kellett volna lennie egy olyam embernek, aki másodszor is megmenekült a hóhértól. Mégis köszönetet mondott, ahogy illik, de olyan szomorúan csengett a hangja, hogy Balduin a pillanat komolysága ellenére elmosolyodott:

– Hány éves?

– Tizennyolc, felség…

– És azelőtt, amit most elszenvedett, annyira boldogtalan volt, hogy elvesztette az élni vágyását?

– Ó, nem, felség! Éppen ellenkezőleg. Azoknak a halála előtt, akiket szüleimnek tekintettem, nagyon boldog voltam, és nem aggódtam a jövő felett, mely egyenesnek és reménytelinek tűnt.

– És most már nincs reménye?

– Hacsak végre ki nem derül az igazság szeretett szüleim haláláról, nem igazán látom, miféle jövőt remélhetnék.

– Egy pénztelen császár mellett, úgy érti? Még egy nincstelen uralkodó is lovaggá üthet bárkit.

– De nem egy kétes becsületű embert, felség. Felséged végtelenül jó hozzám, és a tőlem telhető legjobban fogom szolgálni, bátran és hűséggel, bárhová vigyen is. Még ha…

– A szolgák között is? Ugyan, fiam, ne beszéljen ostobaságokat! Érthető a maga korában, amikor az ember az illúzió csúcsáról zuhan alá, és nagyon megüti magát, de elfelejti, miért döntöttem úgy, hogy megmentem a mocsártól, melyben éppen elmerülni készült: maga Courtenay, és talán az egyetlen, aki barátságot érdemel a francia águnkban.

– No de nem is ahhoz tartozom.

– Igaz, el is felejtettem, hogy maga kivétel. Gratulálok hozzá, hisz egy kivételre szilárdan építhetünk. Tehát minden oka megvan rá, hogy ne lássa túl sötéten a jövőt.

Nagy fájdalmai vannak?

– Nem igazán. Úgy érzem, már nem olyan nehéz a testem, és jobban mozognak a tagjaim.

– Az orvosom egészen meggyógyítja… Legtöbb kollégájával ellentétben ügyes férfi, akinek csodatévő keze és hatalmas tudása van. Talán túlságosan is hatalmas…

Mivel nem tartotta fontosnak, hogy megmagyarázza, mit ért ezen, Renaud nem mert kérdezősködni. Csak egyre vágyott: megérkezni egy helyre, ahol megmosakodhat, hisz a király lugasában tett látogatása és a találkozás Marguerite-tal még kegyetlenebbül éreztette vele nyomorúságos állapotát. Szerencsére nem volt hosszú az út.

A Notre-Dame fogadó, mely az előző király alatt épült, még viszonylag új volt. A téren állt, az Oszlopos házzal szemközt, és kiváló hírnévnek örvendett, melynek köszönhetően előszeretettel szálltak itt meg átutazó nagyurak és külföldi utazók. Ezt a részletet Renaud Gilles Pernontól tudta, aki szívesen járt ide, ha jó ételre vágyott, hisz a Coucy-palota olyan közel állt, hogy a kísértés néha ellenállhatatlanná vált. Itt tehát a vendég jó szállásra, finom ételekre és még szórakozásra is számíthatott, amikor kivégzést tartottak a téren. Nem is beszélve a Grève kikötő forgatagáról és mindazokról, akiket foglalkozásuk a folyóhoz kötött.

Kefalónia grófja név alatt a konstantinápolyi császár az emelet nagy részét elfoglalta kíséretével, mely a következőkből állt: egy bizonyos Guillain d'Aulnay, aki a császárság marsallja előkelő címét viselte, egy Théodore nevű káplán, akit Blachernes császári kápolnájából hoztak el, és egy lovag, Henri Verjus, akii Balduin gyermekkori társa volt. Mindketten rendszeresen betöltötték a hírnök, sőt a követ szerepét is, amikor a francia királlyal és az édesanyjával folytatott levelezésről volt szó, amikor azonban maga is utazott, a császár szerette maga mellett tudni őket, mert jól ismerték Nyugat-Európát és különösen Franciaországot, ahol mindkettőjüknek éltek rokonaik.

Mellettük ott volt még az orvos, Hilarion Kalliparios, egy hallgatag, makacs és gyakran piszkos ciprusi, aki három szót sem szólt óránként, kivéve, ha magához ragadhatott egy üveg malváziát, melynek csodatévő hatására szóáradatot zúdított a környezetére, ami tökéletesen érthetetlen volt mindazok számára, akik nem a Korfu, Konstantinápoly és a krétai Heraklion kijelölte háromszögben látták meg a napvilágot.

Úgy ragadta meg Renaud-t, mintha személyesen haragudna rá, húzta, gyúrta, sőt ütögette, megvizsgálta minden izmát, minden ízületét és minden csontját. Fél óráig dolgozott, s ez majdnem ugyanolyan fájdalmas volt, mint maga a kínzás. Amikor a végére ért, bekente az érzékeny pontokat egy csípős szagú kenőccsel, vászonkötésbe bugyolálta, és egy szót sem szólva a betegéhez ágyba küldte, megtiltva, hogy másnap előtt felkeljen. Ez ellen a nevezett betegnek nem is volt ereje tiltakozni: soha nem érezte még ennyire fáradtnak magát, és nem vágyott ennyire alvásra. Mély álomba zuhant, s ennek boldogsága arra emlékeztette, amit előző nyáron érzett, amikor az Ouanne-ban, a szép, fűzfák árnyékolta folyóban fürdött a Courtils család udvarháza közelében. Szinte mindennap úszott egyet…

Amikor felbukkant az álomból, világos nappal volt, és erős, mégis óvatos kéz rázta: Guillain d'Aulnay, akivel megosztozott az ágyon anélkül, hogy észrevette volna.

Először bizalmatlanul méregette az ismeretlen arcot, melyet gondosan nyírt, gesztenyebarna szakáll nyújtott meg, s melyben furcsán felfelé kunkorodó orr foglalta el a legtöbb helyet, merészen túlnyúlva a dús, hosszú bajuszon. A barna szempár vidáman csillogott:

– Jól aludt? – kérdezte az ismeretlen, miután bemutatkozott. – Feltételezem, igen!

Tegnap óta meg sem moccant.

– Igen… köszönöm! Úgy érzem… már nem fáj – tette hozzá Renaud óvatosan kinyújtózkodva.

– Nem lep meg. Az orvosunk csodákra képes, ha jó hangulatban van. Úgy tűnik, most abban volt! Nos, először is azért ébresztettem fel, mert hamarosan indulunk, de leginkább azért, mert egy hölgy keresi.

– Egy hölgy?

– Vagy kisasszony… Bár ahogy elnéztem, nem mernék az erényére fogadni!

Biztosan nem halvérű természet. Nagyon szép kisasszony különben. Na, öltözzön fel…

hacsak nem… az ágyban akarja fogadni? i

– Ó, istenem, dehogy!

Nem is remélt ruganyossággal kiugrott az ágyból és belebújt az egyszerű, de rendes ruhákba, melyeket egy gondos kéz az ágy végébe készített. Aulnay segédkezett, majd elindult, hogy bekísérje a látogatót. Egy perccel később Flore d'Ercri parfümje töltötte be a szobát. Kis mosollyal köszöntötte Renaud-t, mely azonban a szemében nem tükröződött.

– Úgy látom, jobban van!

– Igen, és tegnap még nem is reméltem volna… ha csak nem az örök nyugalomban.

De azt hittem, elutazott.

– Nem. A letartóztatása rémülettel töltötte el Philippa asszonyt, aki sietve elment, de az utolsó pillanatban sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon hátra. Arra hivatkoztam, hogy beszerzek néhány dolgot ami Coucyban elérhetetlen, de szükséges a gondozásához. Beleegyezett…

– Mennyire félhetett, hogy elveszíti Blanka királyné kegyeit! – vetette oda megvetően Renaud. – Így csak még nagylelkűbb öntől, hogy írt Marguerite királynénak, és megkérte, hogy keljen a védelmemre. Miért tette?

Flore megvonta a vállát:

– Egyszer már érdeklődést mutatott maga iránt, miért ne tette volna meg másodszor is?

– Azt hiszem, azért tette, hogy ellenkezzen az anyósával.

– Talán… de vajon nem emiatt?

Erszényéből elővett valamit, amit Renaud felgyorsuló szívveréssel ismert fel: a kis tekercset, melyet úgy sajnált. A lány feléje nyújtotta, és nem titkolt keserűséggel megjegyezte:

– A zubbonyában találtam… és megértette velem, miért akarja mindenáron a királyt szolgálni! Kedvesnek kell lennie a királyné szívének, hogy megkapta a portréját…

– Nem az ő portréja!

– Ugyan már! Ez ő… Ráadásul a rajzon is korona van rajta…

– Ez igaz… elismerem. Mégsem az a hölgy, akinek gondolja! A becsületemre, melyet ön megpróbált megmenteni, esküszöm.

– Akkor kicsoda?

– Ne kérdezze. Nincs jogom megmondani. Bocsásson meg. De honnan tudta meg, hogy itt vagyok?

– Gilles Pernon segítségével, aki megkedvelte magát, egy percre sem vesztettem szem elől. A Châtelet foglyára azért gondoskodott némileg magáról, mert megfizettük.

– Nagyon köszönöm. De miért akart segíteni nekem, az idegennek?

A lány ismét megvonta a vállát, de most kedélyesen:

– Szavamra, fogalmam sincs. Azt kell hinnem, tetszik nekem. Philippa asszony önzése néha elviselhetetlen. És az öreg Pernon vigasztalhatatlan volt a balsorsa miatt.

Ráadásul a báróné azzal, hogy megtagadta magát, vétett a feudális törvény ellen. A férj az emberei közé fogadta, ez mindkét részről kötelezettségeket szül. Philippa asszony nem teljesítette a kötelességét, és ki sem kérte Raoul báró beleegyezését. Isten tudja, mit mondhatott neki. Gondoskodom róla, hogy megtudja az igazat.

– Ne tegye, kérem! Magának, a királynénak és a császár segítségének köszönhetően elmúlt a veszély.

– De kitaszították, mert a király nem akart olyan ítéletet hozni, mely kiválthatja az anyja nemtetszését. Pedig elég csak magára nézni, hogy tudjuk, hogy nem követhette el a bűnt, mellyel vádolják. Raoul de Coucy szót fog emelni magáért. Ezért mondom el neki, amit tudok…

– A házassága Philippa asszonnyal már így sem túl jó. Ne növelje az ellentétüket miattam. Hamarosan elutazom, és talán sosem találkozunk újra. Konstantinápoly messze van!

– Nem úgy tűnik: a császára az ideje felét nyugati útjain tölti. Egyelőre csak Rómába mennek. Szeretném viszontlátni. Úgyhogy engedje, tegyem, amit akarok.

– Nem akadályozhatom meg, és bevallom, fájdalmas számomra a száműzetés, de semmi olyat ne tegyen, ami felboríthatja a törékeny egyensúlyt. Különben is, a báró biztosan nem fog hinni magának…

Erre Flore olyan vidáman nevette el magát, hogy átmelengette a fiatalember szomorú szívét.

– Erre ne fogadjon, mert veszítene, barátom! Most jó utat kívánok, és kellemes életet az elkövetkező napokra. Távol tőlünk, sajnos! – tette hozzá hirtelen szemébe szökő könnyekkel.

Renaud odalépett hozzá, megfogta remegő kezét, és megcsókolta:

– Édes a tudat, Flore kisasszony, hogy egy barátot hagyok hátra… egy barátot, akit remélem, egy nap viszontláthatok!

A lány elhúzta a kezét, hirtelen előrehajolt és erősen szájon csókolta, majd az ajtóhoz futott, de kezét a kilincsen nyugtatva még visszafordult:

– Isten hallgasson meg minket! Azért hadd adjak egy tanácsot: gondosan rejtse el ezt a képet, amit visszaadtam. Sajnálom is, hogy visszaadtam, mert olyan súllyal nehezedhet magára, mint a hóhér bárdja! A király szereti a feleségét, és bármennyire ájtatos és jámbor is, azt hiszem, mint minden földi halandó, ő is ismeri a féltékenységet! Vigyázzon magára!

– Megígérem!

A következő pillanatban a lány már messze járt. Csak a parfümje illata lebegett a levegőben. Renaud néhány pillanatra beszívta, és arra gondolt, végül is nagyon bájos lány ez a Flore d'Ercri!

V. fejezet Egy pápa gondjai

Ha Renaud azt hitte, mostantól a távoli és kissé varázslatos Konstantinápolyban fog élni, beleveszve egy francia bazileusz virágzó és aranyos udvarába, súlyosan tévedett. Először is meg sem közelítették a Boszporusz partjait, hisz Balduin képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy üres kézzel térjen haza.

A császár sokat remélt a hosszú vándorlástól, melyre a tél közepén vállalkozott egy álom után, melyben egy fennkölt és szakállas alak mágikus, csillogó követ mutatott neki, amiből, mint egy bőségszaruból, arany hömpölygött elő. Miután érdeklődött, és kikérte az egykori Bizáncban a múlt századi romok közt burjánzó, dudvaként hemzsegő asztrológusok és jósok véleményét, arra a következtetésre jutott, hogy a híres Kölni Albert, vagyis Nagy Albert, a gondviselés embere, aki feltűnt álmában, és aki mint a bölcsek köve birtokosa, az egyetlen alkalmas személy arra, hogy véget vessen kincstára örökös ürességének…

Ürügyet kellett találnia, hogy elhagyja Konstantinápolyt anélkül, hogy a fiatal Mária császárné és a népe úgy érezné, magára hagyja őket.

Végül a pápa szolgáltatta ezt az ürügyet: felkérte, hogy keresse fel és legyen tanúja kibékülésének a lel hetetlen II. Hohenstaufen Frigyessel, a német császárral, aki jobban szerette Szicíliát az országánál, és a muzulmán életet a kereszténynél… Szép menetben útnak indultak tehát Róma felé, majd a szertartási után, melyben a kiátkozott uralkodó visszanyerte a pápa kegyeit, sokkal diszkrétebben a Rajna felé vették az irányt, a kíséret nagy részét a Lateran palotái ban hagyva. Kettős előnye volt ennek: könnyebben utazhattak – és inkognitóban –, továbbá az éhes szájak nagy részét őszentsége a pápa eteti majd.

Sajnos Kölnbe érkezve Balduin megtudta, hogy Albert mester elhagyta a Rajna partját, és a Szajna mellé tette át székhelyét, hogy a híres Saint-Jacquea kollégiumban hirdesse tanításait, és belekezdjen enciklopédikus művébe, mely a görög-arab tudomány ismertetését célozta.

Renaud tudta, hogyan végződött a látogatás az Elveszett utca magányos házában, és tudta, milyen nagy szükséget szenved szerencsétlen uralkodója. Azt is kitalálta, hogy nem annyira a feleslegessé vált kíséretért mennek vissza Rómába, hanem azért, hogy megpróbálják meghatni IV. Incét a kincstár problémáival kapcsolatban, melyek megoldhatatlanná váltak a francia, király kevéske „segítsége” ellenére. Igencsak elégtelen segítség volt ez egy olyan uralkodónak, akinek annyi aranyra lett volna szüksége, hogy erős hadsereget állíthasson fel, mellyel egyszer és mindenkorra leszámolhat a környezetét alkotó konkurenciával és Vatatzesszel, aki Nicea császárának nevezte ki magát, és a lehető legtöbb görögöt megmozgatott, hogy megszerezze a bizánci trónt.

Ugyanakkor IX. Lajos nagylelkűségének köszönhetően, aki bár eszetlennek tartotta, de szerette unokaöccsét, legalább kellemesen utazhattak. Szép, enyhe idő volt, és Renaud-ba, akit stratornak, a császár fegyvernökének neveztek ki – ami sokkal hízelgőbb cím volt, mint az apródság egy siránkozó báróné mellett –, visszatért életkedve, és ezzel együtt megszokott kíváncsisága és felfedezővágya is. Életében először látta a Földközi-tengert, és elragadtatva bámulta kék hullámait.

Táplálta a császár keltette remény, hogy a szentatya talán meghallgatja a gyónását, hisz neki, és tisztára mossa az ellene felhozott vádak alól, újra megnyitva előtte a hőn áhított lovagság felé vezető utat. Ám ennek a lovagi címnek most már csak akkor lesz igazi értéke, ha a francia királytól kapja, a királytól, aki elítélte őt. Természetesen nagyon halvány remény volt ez, a pápának bizonyára ezer fontosabb dolga volt, mint egy szerencsétlen fattyú, de Balduin azt állította, hogy nem lehetetlen az ügy, hisz ő

maga fogja előterjeszteni a kérést…

Ahogy teltek a napok, Renaud egyre jobban kötődött kóbor császárához, akit leginkább Guillain d'Aulnay szavaiból ismert meg, aki a köztük lévő tizenöt évnyi korkülönbség ellenére barátjául fogadta. A fiatal, bölcs, művelt és jóindulatú férfi először is lefestette, milyen volt a huszonöt éves herceg élete. Balduin Pierre de Courtenay ötödik fia volt, akinek egyszer csak, már a hatvanon túl, tizenhárom gyermek apjaként a nyakába szakadt a koronái III. Honorius pápa koronázta meg Rómában, majd Epireusban a halálát lelte még azelőtt, hogy megcsodálhatta volna birodalma fővárosát. Útközben halj meg, miközben a felesége, Yolande de Hainaut és több leányuk Konstantinápoly felé hajózott, ahol az új császárnénak éppen annyi ideje maradt, hogy megszülje Balduint, mielőtt megtudta, hogy özvegy. Az újszülött azonban a császári bíborban látta meg a napvilágot, és így „bíborban születettnek” tudhatta magát. Nagyon büszke volt erre a címére. Ugyanakkor még nem volt császár, hiszen a korona Pierre elsőszülött fiának, Philippe-nek járt, aki Franciaországban maradt, és hallani sem akart róla: sokkal jobban szerette ardennes-i birtokát a szinte legendás országnál, mely a keresztény világ végén terült el, és melyet furcsa, jöttment emberek népesítettek be… Pierre második fia szerzetesnek állt, így kiesett a sorból. A korona teljes természetességgel szállt a harmadikra, Robert-re, aki elfogadta, és akit az Aja-Sophiában koronázott meg Máté pátriárka. A férfi királyi mivoltában elsősorban arra látott remek alkalmat, hogy vígan éljen. Kishitű és tehetségtelen hercegként egymásra halmozta az ostobaságokat, melyek közül a legnagyobb az volt, hogy visszautasította egy görög hercegnő kezét, hogy egy jelentéktelen nemes, Baudoin de Neufville lányát vegye el. Robert olyan reménytelenül beleszeretett, hogy félresöpört minden ellenvetést: felajánlotta neki a jegygyűrűt és a koronát. Sajnos a szép Beatrix már egy burgundi nemes úr menyasszonya volt, aki nem tűrhette, hogy elhagyják.

Összeesküvést szőtt néhány báróval, akik hozzá hasonlóan elégedetlenek voltak, és egy szép éjszakán a csapat berontott a hitvesi szobába, lefogta Robert-t, megragadta Beatrixet, és levágta az orrát, majd a teljesség kedvéért egy zsákba csomagolta Neufville asszonyt, Beatrix anyját, és bedobta a Boszporuszba. Azután elengedték Robert-t, aki szégyen és közmegvetés tárgya lett. A pápához ment panaszra, és végül 1228-ban belehalt a bánatba.

Konstantinápoly koronája ekkor Pierre negyedik fiára, Henrire szállt, aki egy másodpercnyi habozás nélkül visszautasította, hisz mélységesen felháborította a botrány. Maradt tehát az ötödik fiú, vagyis a kis Balduin.

A szerencsétlen kölyök nem ismerte az apját, és az anyja nyomorúságos körülmények között halt meg, félőrülten bánatában, amikor ő kétéves volt. Robert császár, bármennyire jelentéktelen volt is, nagyon szerette. Osztozott gyengédségében a húgával, Marie de Courtenay-vel, aki máris egy niceai császár özvegye volt.

Konstantinápolyban élt, s leginkább ő törődött Balduin nevelésével. A fiú a legjobb mesterek kezén megtanult több nyelvet, köztük a görögöt, tanult matematikát, történelmet, és mindent, amit tudnia illett valakinek, aki egy nagy népen uralkodik majd. Robert halála után, mivel a Courtenay családban kimerült a férfiak készlete, hozzáadták Marie de Brienne-t, a híres Jean de Brienne második lányát, aki Jeruzsálem királya volt, és akit II. Frigyes német császár űzött el, miután feleségül vette elsőszülött lányát, Isabelle de Brienne-Jeruzsálemet9. Az öreg unatkozott Itáliában, és örömmel fogadta a gondolatot, hogy a fiatal Balduin gyámja legyen, és a nagykorúságáig Konstantinápoly társcsászári koronáját viselje.

A hétköznapi életben II. Balduin kedves ember volt, szerette az örömöket, és kellemes társaság volt, de bár előszeretettel tréfálkozott kóbor császári mivoltán, őszinte fájdalommal és a szégyenhez közeli sajnálattal viselte helyzetét. Egy olyan birodalom nincstelen uralkodója volt, melynek egykor közmondásos volt gazdagsága, egy olyan városban uralkodott, ahol patakokban folyt az arany: szinte elviselhetetlen volt ez a tudat. Természetétől fogva bátor volt és nagy tettekről, hódításokról és pompáról álmodott, melyben az egykori bazileuszok Isten csillogó földi másának, tűntek. Csakhogy átlagos intelligenciával áldotta meg az ég, és hiányzott belőle a jellemszilárdság, mely elengedhetetlen egy igazi, nagy uralkodónál. Szüksége volt IX.

Lajos és az édesanyja támogatására, és csakis az ő tanácsaikat fogadta meg. Igazán kedvelték, de a király szívélyessége és barátsága őszintébb volt, mint Blanka királynéé.

Az anyakirályné büszke volt rá, hogy szinte gyámkodik Konstantinápoly császára felett, de szeretetét erősen átitatta a megvetés. Ki venne komolyan egy olyan férfit, aki a duda kesernyés hangjával kísérteti álmait?

A különös szenvedély Balduin első angliai útján kezdődött, amikor megpróbálta rávenni III. Edwardot egy keresztes hadjáratra, mely a Boszporusz partjain és Anatólián áthaladva segíthetne jobb belátásra bírni Nicea császárát és más görög hercegeket, akik meg akarták fosztani trónjától. A brit uralkodónak épp elég gondja volt a Plantagenet-

örökség megtartásával, így a szegény Balduin mindössze kedves szavakat kapott tőle és 9 Isabelle királynő és Conrad de Montferrat unokája volt.

egy homályos ígéretet, hogy gondolkozik az ajánlaton. Egy londoni kocsmában azonban megismerkedett a Vörös Angusszal és a dudájával. Balduint elkápráztatta a különös zene, szolgálatába fogadta a zenészt, s ettől kezdve szinte mindenhová magával vitte.

Renaud csak Rómába érkezve ismerte meg a királyi kíséretnek ezt a tagját. Amikor Balduin útnak indult Köln és Párizs felé, Angus túlságosan részeg volt ahhoz, hogy lóra üljön, és muszáj volt hátrahagyni. Megható volt a viszontlátás, és Balduin egy egész éjszakát azzal töltött Lateran palotabéli lakosztályában, hogy Angus dudajátékát hallgatta.

Szerencsére vastagok voltak a falak, mert a kor nem kedvezett a zenei élvezeteknek. Kiújult a végeérhetetlen vita a római pápa és a német császár között.

Végigkísérte a majdnem százéves, szívós IX. Gergely uralmát, s most az utódjának, IV.

Incének is szembe kellett néznie a természetétől fogva szakadár és a megengedhetőnél galádabb császárral. Ez alkalommal a Róma közeli, de II. Frigyes bekebelezte Viterbo városa volt az ok, ahol Capocci bíboros és a város püspökének emberei ölre mentek a császári kormányzó képviselőivel. Ez elegendő volt ahhoz, hogy darabokra hulljanak a törékeny megállapodások. Az egyik ellenfél a pápától kért segítséget, a másik a császártól, és mivel mindketten feleltek a hívásra, hamarosan tűzbe és vérbe borult a város… A legrosszabbra lehetett számítani.

Balduin visszatértekor Róma mégis viszonylagos nyugalmat élvezett: a hét dombon épült pápai városban általában mozgalmasabbak voltak az éjszakák mint a nappalok. A császárok Rómájának maradványain felépült tornyok és erődítmények körül, melyeket a szinte mindig ellenségeskedő nemesi családok emeltettek részben védelmükre, részben a többiek bosszantására, gyakrabban töltötte be az utcákat fegyvercsörgés hangja, mint énekszó. A Frangipanik Orsinik, Colonnák, Massimik, Anabaldik és még néhány család osztozott a dombokon, miközben a nép a Tiberis környékén zsúfolódott: a bal parton, a Mars mezőn, ahol a mészégető kemencék az antik márványokat – legalábbis azokat, melyeken nem emelkedtek nemesi tornyok – új építőanyaggá alakították, és a jobb parton, a Trasteverén, ahol a folyami tevékenységek és a zsidó kereskedők kaptak helyet. Mindezt a Hadrianus-mauzóleum elítélő szeme figyelte, melyből az Angyalvár született, a félelmetes erődítmény, az Aelius híd és a kis, félig romos Szenti Péter-bazilika mellett.

A pápa birtoka a Caelius domb volt, a IV. század óta itt kaptak helyet a pápai lakosztályok és az adminisztráció. A Lateran palota ekkoriban épületek zavaros halmaza volt, melyeket egy oszlopcsarnok kötött össze, a „Lateran folyosó”. Több ebédlő volt, köztük a legcsodálatosabb III. Leó tricliniuma, ahol pazar lakomákat rendeztek. Itt volt a Zsinatterem is, melyet gyönyörű mozaikok díszítettek, közepén pedig kék-arany szökőkút állt. Tartoztak hozzá kápolnák is, köztük a Sancta sanctorum az énekiskolákkal, egy szeminárium a fiatal papoknak, egy fenyőkkel beültetett kert, és természetesen minden kiszolgáló létesítmény, melyre a pápai palotának és lakóinak szüksége lehetett. Olyan hatalmas palota volt, hogy a szomszédja, a Laterani Szent János-bazilika, „a Város és a Világ összes templomának anyja” pompája ellenére is csak melléképületnek hatott. Az együttes fenséges elszigeteltségben állt, hisz a néhai IX.

Gergely pápa a környéken lebontatta a nemesi tornyokat, melyeket túl közelinek talált.

A fenséggel, szépséggel és nagysággal teli hely, melyről az első benyomásnak derűsnek kellett volna lennie, egyáltalán nem ilyen hangulatot árasztott. Ahelyett, hogy termei és kertjei a bíborosok szertartásos, a papok alázatosan kimért és a szolgálók szinte légiesen sikló lépteit visszhangozták volna diszkréten az egyházi énekek aláfestésével, óriási gong csengéseként fegyvercsörgés, lódobogás, katonák menetelése és erőteljes hangon elkiáltott parancsszavak töltötték be Róma meleg és nyirkos levegőjét. Még szerencse, hogy a harangok hallgattak, hisz csak vészharangként zúgva járultak volna hozzá az apokaliptikus tablóhoz.

A megérkezők magán-dolgozószobájában találták a pápát, mely sokkal inkább egy hadseregparancsnok főhadiszállására, mint Szent Péter utódának elmélkedőhelyére hasonlított. Azt leszámítva, hogy bár páncélok, sisakok és más fém fejfedők népesítették be, tökéletes rend és csend uralkodott, melyben egyedül IV. Ince száraz, precíz hangja hallatszott.

Bár nem rendelkezett hirtelen haragú elődje megtermett alkatával, az egykori Sinibaldo Fieschi bíboros ugyanolyan tiszteletet parancsoló volt. Az ötven felé járó genovai férfi hideg, számító intelligenciával bírt, tevékeny személyisége kizárólag a realitások felé fordult, óvatosan visszafogott és rugalmas volt aminek köszönhetően lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználhatta a megszerzett előnyöket. Egykor II. Frigyes barátja volt, aki azt remélte, hogy a megválasztását támogatva végre valóra válthatja álmát, és egy mindenben neki engedelmeskedő pápára találhat! Amint azonban a bíboros elfoglalta Szent Péter trónusát, a legádázabb ellenfele lett, hisz csakis az egyház érdekeit tartotta szem előtt, és habozás nélküli feláldozta személyes rokonszenvét.

A konstantinápolyi császár belépte – akit egy ajtónálló jelentett be – félbeszakította a megbeszélést, mely valójában haditanács volt: a bíborosi köpenyek több sodronyinget, mint selyemreverendát takartak. A pápa elfoglalta a megemelt széket, mely minden fogadóteremben ott állt, míg a többi jelenlévő elhelyezkedett körülötte.

Egységük nagy hatást tett, különösen a fiatal fegyvernökre. Az, hogy a pápa közelébe kerülhet, több volt, mint amit Renaud valaha is remélt, és őszinte alázattal ereszkedett térdre, míg Balduin megcsókolta az Ince jobb kezét díszítő nagy zafírt.

– Felséges uralkodó, fiunk Jézus Krisztusban, máris visszatért? – szólalt meg a pápa hideg mosollyal. – Honnan érkezett?

– Franciaországból, szentatyám, ahol rövid kihallgatáson fogadott Lajos király…

– És milyen hangulatban találta irányunkban?

– A lehető legjobban. Lajos az anyaszentegyház engedelmes fia kíván lenni, és őszintén örül szentatyám megválasztásának…

– Ebben nem kételkedünk, no de Frigyes császár?

– Erről a témáról nem sok szó esett. A király elégedett volt a megállapodással, melyet tavasszal kötött a pápa és a császár.

– Az a megállapodás hamar széthullott Viterbó-ban, melyet Frigyes ádáz katonái ostromolnak egy hónapja. Nem tudta? – tette hozzá Ince vendége meglepett arcát látva. – Hogyan kelt át azon a vidéken?

– Genovában hajóra szálltunk Civita Vecchiáig, szentatyám. Nyugodt volt az út…

A pápa fekete szeme megtelt iróniával:

– Szerencsés volt… és persze óvatos: szárazföldi úton talán nem ért volna ide élve.

Annak a szörnyetegnek a zsoldosai, akik inkább szicíliaiak, mint németek, inkább muzulmánok, mint keresztények, lemészárolták volna, bármennyire császár is. Az Alpoktól Viterbóig és Nápolytól Szirakuzáig övék az ország, és más vágyuk sincs, mint hogy megfojtsanak! Visszatérve Lajos királyra, megkapta a remélt segítséget emberben és aranyban?

Balduin sóhaja minden szónál többet elárult. Bánatosan hozzátette, hogy kapott egy kevés aranyat, hogy hazatérhessen. Nem mert Ince pápára nézni, de látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul az elefántcsont karfán.

– Nyomorúságos adomány, amikor magának hadsereg kellene! Hogy lehet, hogy a francia király nem méri fel, mennyire fontos az ön… sovány birodalma, ha újabb keresztes hadjáratra kerül sor? Ő a nyugati világ leggazdagabb embere!

– Nem vagyok benne biztos – szólalt meg félénken Balduin –, hogy pillanatnyilag napirenden lenne a keresztes hadjárat…

– Amikor elindult tőle, talán még nem volt, de lehet, hogy azóta meggondolta magát. Tovább ott kellett volna maradnia.

– Miért?

– Mert Jeruzsálem ismét elérhetetlen a zarándokok számára.

– Felbomlott volna a muzulmánokkal kötött megállapodás?

– Nem, még rosszabb a helyzet: egy Közép-Ázsiából érkezett invázió árasztotta el a Szentföldet néhány héttel ezelőtt. Khorezme, Kipcsak és Perzsia hitetlenjei, akiket tizenöt évvel ezelőtt űztek el Dzsingisz kán mongol hordái, csapatokba gyűltek, és rárontottak Szíriára és Palesztinára. Gyújtogatnak, ölnek, fosztogatnak útjuk mentén…

– No de a szentföldiek testvéreik Mohamedben!

– Nem érdekli őket. Új földeket, új királyságot, új hatalmat akarnak. Látja, nagy szükség lenne egy keresztes hadjáratra! Én pedig a német „szultánnal” csatározva el sem mehetek, hogy fegyverbe szólítsam a nyugati királyokat, akiknek saját kis ügyeik fontosabbak Krisztus királyságánál. Ó, én fel tudnám rázni őket! De itt kell maradnom, hogy megvédjem az egyházi államokat a méltatlan fiúval szemben! Nem a maga hibája, fiam – tette hozzá lágyabban Balduin rémült arcát látva. – Hosszú utat tett meg, és biztosan fáradt. Pihenjen meg a lakosztályában. Majd később találkozunk.

Hosszú keze áldásra emelkedett, és a látogatók visszavonultak. Aznap éjjel Konstantinápoly császára a skót duda hangjába fojtotta gondjait. Renaud keresztes hadjáratról álmodott. A pápa kiejtette a varázslatos szót, megtoldva a határtalan veszedelemmel, mely a Szent Sírt fenyegeti: a távoli földekről érkező barbárok még képesek és lerombolják! Franciaország királya nem maradhat érzéketlen a csapással szemben: össze fogja gyűjteni a seregeit, és megindul Jeruzsálem felé. Az útja Konstantinápolyon át vezet majd. Renaud pedig tudta, hogy ekkor nincs az az erő, mely visszatarthatná, hogy álnéven beleolvadjon a fegyveresek tömegébe, és velük tartson az egykori frank királyság felé, hogy Tibériástól nem messze megkeresse az Igazi Keresztet, melyet Thibaut rejtett el a Hattin-szarvnál elszenvedett katasztrófa előestéjén. Megkéri majd Balduint, hogy engedje el, hisz a császárnak biztosan túl sok tennivalója lesz otthon ahhoz, hogy csatlakozzon a keresztesekhez. Ráadásul, ha Lajos ilyen hosszú időre elhagyja Franciaországot, a felesége is elkíséri, ahogy az természetes.

A gondolatra mélységes öröm töltötte el Renaud-t: viszontláthatja Marguerite-et! A palotakert egyik fenyője alá húzódva, távol Vörös Angus nosztalgikus zenéjétől, a fiatalember élete egyik legszebb éjszakáját töltötte el…

Másnap reggel rossz hírek érkeztek a pápához, majd szabályosan katasztrofálisakra váltottak.

Azzal kezdődött, hogy lóhalálában megérkezett Szent Miklós bíboros, akit Ince küldött Viterbóba, hogy közvetítsen a lázadó város és a császáriak között. Az egyház hercegei máskor nem vágtattak így, a bíboros mondanivalója azonban nagyon komoly volt. II. Frigyes csapatai három hónapja ostromolták a várost, mely börtönbe vetette a kormányzóját és a garnizonját. Eredménytelenül: az élelemmel jól ellátott és erős falak védelmezte Viterbo szinte a végtelenségig ellenállhatott. A hír azonban, hogy a császár személyesen is megérkezett, arra indította a pápát, hogy békére törekedjen. A városba küldött Szent Miklós bíborosnak sikerült egyezséget kötnie: feloldják az ostromot, és a város visszakapja szabadságjogait. Cserébe az ott maradt császárpártiak és a garnizon szabadon távozhat, magával viheti javait, és csatlakozhat az ostromlókhoz, akik már nem maradhatnak sokáig. Különben mindannyiukat kivégzik.

Egy Frigyes-vérmérsékletű férfival szemben a fenyegetésnek nem sok súlya lett volna, legalábbis normális időkben, hisz néhány száz ember nem számított neki.

Csakhogy – ezt Ince a kémeitől tudta – a császár nem maradhatott tovább: lázadás tört ki Frankfurtban, és rendet kellett teremtenie. Úgy gondolva, hogy előbb vagy utóbb úgyis visszatér, és megfizettet Viterbóval, Frigyes elfogadta a bíboros javaslatát, aláírt egy fegyverszünet-féleséget, és megindult észak felé.

Ekkor, amikor éppen minden rendbe jönni látszott, következett be a tragédia: amikor a foglyok és a gibellinek10 áthaladtak a városon, hogy csatlakozzanak a császáriakhoz, a viterbóiak rájuk rontottak, és az utolsó szálig lemészárolták őket…

azután felgyújtották a házaikat.

– Nemcsak Viterbo negyedét semmisítették meg a lángok, de az egész környék lángol, és a tűz könnyen átterjedhet az egész északi vidékre – magyarázta a bíboros. –

A guelfek és a gibellinek újult erővel hadakoznak, és azt beszélik, a császár erőltetett menetben siet visszafelé…

10 A pápaság és a császárság közötti végeérhetetlen vitában a pápa híveit guelfeknek, a császár híveit gibellineknek nevezték.

Balduin császár a meditáció csendjébe burkolózott, és most az egyszer a palota izgágái is hajlandók voltak nyugodtan viselkedni.

– Gondolja, hogy a császár idáig is eljöhet? – kérdezte Renaud Guillain d'Aulnay barátjától.

– Hogy megostromolja Rómát? Azt hiszem, mindig is ez volt a leghőbb vágya, és attól tartok, most semmi sem állítja meg. Annál is kevésbé, mert keserű csalódás érte: azt hitte, engedelmes bábot választatott a pápai trónra, és egy második IX. Gergelyt teremtett, csak kevésbé elhamarkodottan és sokkal intelligensebben. Meggyőződésem, hogy nem áll meg Viterbónál, és nemsokára a város előtt látjuk a fekete sasos lobogókat.

– Szép és erős, jól védelmezett város, gondolom.

– Rosszul gondolja, barátom. Itt is vannak gibellinek, köztük a legfélelmetesebb, Gaetano Orsini…

– A pápa ellen merészelne lázadni?

– Bármire képes lenne. Fékezhetetlen dúvad. És ő Róma szenátora. Akarja, hogy jellemezzem? IX. Gergely halála után ő szervezte meg a konklávét, hogy megválasszák az utódát. Bezárta a bíborosokat a Septisoniumba, a Septimus Severus palota romjai közt megmaradt terembe, és cellákba a Palatínus dombon. Hozzáteszem, erővel vitte oda őket, és igazi kínszenvedésben volt részük a nyári hőségben a rovaroktól és patkányoktól hemzsegő helyiségekben. Katonák őrizték és sértegették őket, akiket felettük szállásoltak el, és a latrinájukból rájuk csöpögött a szenny a repedezett mennyezeten át. Ráadásul enni sem kaptak. Tízből – ahányan maradtak, miután Frigyes megtámadtatta a Franciaországból érkezők hajóit, s hárman meg is haltak – az egyiküket, az angol bíboros Robert of Somercote-ot haldokolva vitték át a holtaknak fenntartott kis cellába, ahol a zsoldosok hashajtót adtak neki, majd kitették a tetőre, hogy egész Róma láthassa a hatását…

– Micsoda borzalom! – kiáltott fel elszörnyedve Renaud. – Őszentségét ilyen iszonyatos körülmények között választották meg?

– Nem. A szerencsétlenek egy még éppen élő vén embert, Geoffroi de Sabrinát választották meg… aki tizenhét nappal később meghalt. Képzelheti, hogy a kaland után senki sem kívánt újabb konklávéra vonulni, és egy évig üresen maradt a trón. Meg kell mondanom, Lajos királyunk teremtett rendet. A jó és megfontolt király olyan szigorú levelet írt Frigyesnek, hogy az elgondolkozott: becsülte Lajost, és nem akarta magára haragítani Franciaországot. Megválasztották Incét… a többit pedig már tudja.

– Most mi lesz?

– Nem tudom. Csak az biztos, hogy mi, konstantinápolyiak, nem sok segítséget remélhetünk… hacsak nem szerveződik meg nagyon gyorsan a keresztes hadjárat.

– Elutazunk, és hátat fordítunk mindennek?

– Nem ismeri a császárunkat. Lojális és vitéz lovag. Soha nem hagyná el a pápát, aki barátja. Valószínűleg harcolni fogunk érte… Orsinival a hátunkban!

– Hogyan? Az az ember még él? A szentatya nem fizettette meg vele a gazságát?

– Azzal csak feltüzelte volna a családját. Mert sajnos nem egyedül van, és a család kezében van Róma fele. Bizonyára ők lennének a királyok, ha nem lennének a Colonnák, esküdt ellenségeik, akik ugyanolyan félelmetesek, mint a Frangipanik és a Massimik, akiknek a leggyakrabban sikerül fenntartaniuk az egyensúlyt. Ostrom esetén azonban…

A marsall kitérő mozdulata nyitva hagyta az utat minden feltételezés előtt.

Néhány napig a lovasok ritmusára éltek, akik egyre nyugtalanítóbb híreket hoztak, miközben, mint egy egeret elnyelni készülő macska, ragyogott fel Gaetano Orsini durva arca.

Egy este, amikor Balduin éppen vacsorája végére ért, melyet kis társaságban, meghitt embereivel, minden protokolltól mentesen fogyasztott el, bejelentés nélkül belépett a pápa. A császáron kívül a három jelen lévő sietős rendetlenségben térdre ereszkedett. Renaud-nak, aki éppen palermói bort készült felszolgálni az urának, a mellkasához kellett szorítania a kancsót, nehogy kilöttyintse az italt.

– Álljanak fel, gyermekeim! – szólalt meg a pápa szokatlanul lágyan. – Csak beszélgetni kívánunk a császárral, de nem kell kivonulniuk. Tudjuk, hogy teljes bizalmát bírják… és nem utasítjuk vissza a bölcs tanácsokat.

Leült a kertre nyíló ablak elé, melyet gondosan becsukott. Balduin csatlakozott hozzá, a többiek pedig udvarias távolságban maradtak. Renaud úgy látta, Ince megváltozott. Keskeny, finom vonalú arcát gondterhelt barázdák vésték, a szeme alatt húzódó árok álmatlanságról tanúskodott, hangja azonban határozott és metsző

maradt, semmit sem árult el a gondjairól:

– Ha nem csal az emlékezetünk, egy genovai haja hozta Civita Vecchiába.

Visszatért, miután kitette önt?

– Nem, szentatyám. Utasítottam a kapitányt, hogy várjon meg, akár a jövő tavaszig is, hogy a lehető legbiztonságosabb úton juthassak vissza a császárságomba, ha…

– … ha megkapná az aranyat, amire szüksége vad a sereghez…

– Így van… de a jelen helyzetben…

– Úgy gondolja, nem sokat várhat tőlünk, szegény barátom. Ez a helyzet azonban változhat, ha sikerül megvalósítanom a tervemet…

A hangnem változása nem kerülte el a figyelmet. Az egyes szám első személyt használva a királyi többes helyett Ince jelezte, hogy a terv egyedül őt érinti. A hallgatóságnak nem kellett sokáig várnia, magyarázattal szolgált:

– Hajóra kell szállnom Genova felé, onnan pedig el kell jutnom Franciaországba, ahol összehívom a zsinatot, és újból kiközösítem Frigyest, a császárságát pedig egyházi átok alá vonom…

– Szentatyám egyedül akar utazni?

– Pontosan. De nem innen. A következőképp határoztam: maga bejelenti a távozását, én pedig, mivel nagyon rosszul érzem magam a kegyetlen események súlya alatt, Civita Castellanába vonulok, mely félúton van Viterbo felé – és közel a maga kikötőjéhez –, hogy pihenjek, s hogy találkozzak Frigyessel, és megpróbáljak ismét kibékülni vele.

– Ez őrültség, szentatyám!

– Egyáltalán nem. Rászedem Orsinit, aki kitűnő alkalmat lát majd a helyzetben, hogy megakadályozza a visszatérésem Rómába. Így az út egy részét együtt tehetjük meg, fiam – tette hozzá a mosoly árnyékával. – Látszólag legalábbis. A valóságban együtt maradunk. Amikor maga fényes nappal elhagyja Civita Castellanát, lesz a kíséretének egy újabb tagja: mondjuk egy katona, akinek más nevet kell találni, mint az Ince. Genovában otthon leszek, biztonságos városban, védve az ördögi császár támadásaitól!

– No de… hamar észreveszik…

– Az elutazásom? A legkevésbé sem. Néhány napig nagyon beteg leszek, és Szent Miklós bíboros helyettesít majd. Franciaországban pedig kieszközöljük Lajos királytól a keresztes hadjáratot, melyre magának oly nagy szüksége van! – jelentette ki a pápa ellenvetést nem tűrő határozottsággal. – Mit gondol a tervről?

– Jónak tűnik…

– Ez az egyetlen lehetőség, ha el akarjuk kerülni az Antikrisztus karmait, akinek az lenne a legnagyobb boldogsága, ha bebörtönözne valami sötét lukba, miközben talán mecsetté alakíttatja a Szent János-bazilikát…

Balduin alázatosan térdre ereszkedett a férfi előtt, aki ismét pápává változott.

– Az embereimmel együtt az egyház elkötelezett alattvalói vagyunk, készen állunk szentatyánkat szolgálni mindenben…

– Ennél nem is vártunk kevesebbet magától, fiam. Isten segedelmével ragyogó nap váltja majd fel az elnyeléssel fenyegető árnyakat. Maga pedig uralkodóként térhet vissza Konstantinápolyba…

Áldásra emelt kéz, és a fehér alak csendben bele veszett a sötétségbe, melyet alig világítottak meg a palota folyosóinak és galériáinak fáklyái. Henri Verjus, aki imán és evésen kívül szinte sohasem nyitotta ki a száját, lassan megszólalt:

– Az, hogy megmentjük a pápát a császár haragjától, bizonyára nagyon szép dolog, de vajon a legjobb döntés Konstantinápoly ura számára?

– Hogy érted? – csattant fel keményen Balduin.

– Hogy a vállalkozás kudarcot is vallhat: a szentatyát elfogják, megölik, talán vízbe fullad, ha megtámadják a hajót. Mi lesz akkor Konstantinápoly reményeivel… és Marie császárné reményeivel, aki oly régóta egyedül van?

– Philippe de Toucy udvarnagy és a legbölcsebb minisztereim vigyáznak rá. Ami minket illet, jelen helyzetünkben nem sok vesztenivalónk van, hacsak nem az életünk, ami nem nagy dolog, ha azt vesszük, hogy csak csalódásokat hoz. A megválasztott és megkoronázott pápa az egyetlen esélyünk. És Lajos király, aki túlságosan keresztény ahhoz, hogy ne hallja meg a pápa panaszát. Nem maradhat süket a hangjára, és mi, akik megmentettük, mi is gondosabb meghallgatásban részesülünk… Ugyanakkor azt hiszem, ma éjjel inkább imádkoznunk kell, mint zenét hallgatni…

Másnap a zsinati terem mozaikjai között, a pápai udvar és Balduin embereinek jelenlétében IV. Ince kijelentette, hogy el kívánja hagyni Rómát, hogy Civita Castellanában a mocsár miazmáival telt rómainál egészségesebb levegőt szívjon.

– Civita Castellana klímája sem lesz jobb szentatyánk számára, ha odaér Frigyes császár – vetette oda Colonna bíboros. – Hamarosan ott lesz. Talán még meg is előz minket.

– Elismerem, ez a kockázat fennáll, de nem nyugtalanít minket. Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy a személyes találkozás a lehető legjobb fordulat lenne.

– Szentatya, szentatya! Ez őrültség! A császár az ön halálára esküdött!

– Egyszer mindenkinek meg kell halni. Tehát nem érdekes. Választanak egy másik pápát, és az egyház élete zajlik tovább. Sőt, a halálom alkalmat teremtene maguknak, hogy a legszigorúbb kiközösítéssel sújtsák Frigyest, melyben az összes államával együtt kívül kerül a keresztény világon. Egyébként már döntöttünk.

Így történt, hogy egy héttel később a kanonokok és a megszokott szolgák gondjaira bízták a Lateran palotát, és Ince impozáns kísérettel elhagyta Rómát. Nagyobb volt a kíséret, mint máskor, amikor valamelyik rezidenciájára utazott, de most Konstantinápoly császára is vele volt, és őszentsége olyan nagylelkű ajándékokkal halmozta el értékes fiát, hogy több szekeret megtöltött, melyekre számos szolga vigyázott. Valójában a hirtelen jött nagylelkűség Ince saját csomagjait takarta, aki rangjához méltón kívánt bevonulni Genovába.

A városfalról Róma szenátora, Gaetano Orsini vad örömmel figyelte a menetet, mintha régóta gyűlölt ellensége temetését látná, s nem törődött a furcsa kísérettel. Épp elég pápai kincs marad így is neki és a császárának. Megfogadta, hogy Róma kapui soha többé nem nyílnak meg IV. Ince előtt… ha egyáltalán sikerül élve visszatérnie. Lélekben már az örömre készült, mellyel kiszolgáltatja majd a pápai székhelyet II. Frigyesnek, s így a föld egyik legnagyobb hatalmú uralkodója lesz.

Az utazás Civita Castellanába, a mély szakadékok övezte fennsíkon emelkedő

erőteljes városba a lehető legjobban telt. A pápát úgy fogadták, mint a gyermekei látogatására érkező apát. Két napon át Ince tanácsot ült, audienciákat tartott, és számolatlanul osztogatta áldását. Olyannyira, hogy a harmadik napon megbetegedett, és ágynak esett: teljes pihenésre volt szüksége. Szent Miklós bíboros „alázatosan” helyettesítette. Diszkréten, nehogy tovább növelje a szentatya fáradalmait, II. Balduin útnak indult a tengerpart felé egy pápai kíséret védelmében, hogy épségben megérkezzenek a kikötőbe a pápa nagylelkűi ajándékai. Senki nem is sejtette, hogy a császár háza népe kiegészült egy szakállas, bajuszos tiszttel, aki fegyverzete alatt büszkén viselte Konstantinápoly címerét, ügyesen lovagolt és forgatta a fegyvert, s nem volt más, mint személyesen a pápa.

Civita Vecchiában a kíséret visszafordult, miután meggyőződött róla, hogy a genovai hajó épségben kifutott. A vezetőjük nem láthatta, hogy amint elérik a nyílt vizet, a kapitány térdre ereszkedik egy páncélos alak előtt, és az áldását fogadja.

A Földközi-tenger kegyes volt, s nem sokszor tért el mélykék, csillogó színétől, így Renaud fáradhatatlanul csodálta, ugyanúgy, ahogy az idefelé vezető úton is. Leült a hajóorrban egy kötélcsomóra, és hagyta, hogy teste felvegye a hajó ringatózását. Nem lett tengeribeteg. Guillain d'Aulnay gyakran vele tartott.

– Konstantinápoly felé kellene úton lennünk – sóhajtotta egy reggel, amikor elhaladtak Monté Cristo szigete mellett. – Mégis visszafelé megyünk. Maga nem bánja?

– Bánom? Ó, nem! Én Akra felé szeretnék hajózni. Maga is tudja, hogy amíg nem arra tartunk, minden más irány közömbös számomra. Bár örülök, hogy világot látok, én, aki sosem jártam messzebb Châteaurenard falainál… Egyébként pedig hogyne lennék büszke és boldog, hogy részt vehetek, bármennyire szerényen is, a vállalkozásban, hogy megmentjük a szentatyát ellensége kegyetlenségétől? Ez majdnem olyan jó, mint egy keresztes hadjárat!

Valaki elnevette magát mögötte, és visszafordulva Incét pillantotta meg a fehér ruhában, melyet az úton viselt. Az indulás óta a pápa Balduinnal a szobájában maradt, és csak éjszaka jött ki, hogy hosszasan elnézze a csillagokat.

– Annál is inkább, mert a legjobb út a Szentföld felé Franciaországon át vezet, és Isten segítségével hamarosan odaérünk – mondta.

Most először szólt a pápa Renaud-hoz, és a fiú azt sem tudta zavarában, mit mondjon… ha egyáltalán vártak tőle bármiféle választ is. Fülig pirult, és torkát köszörülve térdre ereszkedett. Ince ismét elnevette magát, és folytatta a játékot:

– Úgy látom, maga egyáltalán nem biztos ebben, fiatalember. Talán veszedelemtől tart?

– A… a császár! – nyögte nagy nehezen Renaud. – Hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy nem… nem állít csapdát?

– Attól fél, hogy a nyomunkba küldi a hajóit?! Meglehet, de nem hisszük, mert mint mindig, Istene re bízzuk magunkat. Frigyesnek nagy hajói és gyors gályái vannak, de mire mennek, ha Isten nincs velük? Látja, fiam, Péter bárkáját néha erős szelek és viharok tépázhatják, de Isten fuvallatára hamarosan nyugalom váltja fel a tombolást, és a tajtékos hullámokból megmenekülve a hajó békésen, épségben és biztonságban siklik az engedelmes, lecsillapult vízen… mint mi most.

Renaud zavartan, továbbra is térden állva megfogta a pápai ruha szegélyét, hogy megcsókolja. Incét előrehajolt, és megérintette a vállát:

– Álljon fel. Az ura elmesélte nekünk a történetét, és hangot adott vágyának, hogy hallgassuk meg a gyónását. Kész megjelenni a vezeklés bírósága előtt?!

– Mo… most rögtön? – dadogta kétségbeesetten Renaud.

– Miért ne? Amint Guillain úr visszahúzódik, csak az ég és a tenger lesz a tanúnk: ideális környezet…

Aulnay meghajolt, és egy kobold sebességével eltűnt. Ince leült a kötélcsomóra, és intett Renaud-nak, hogy csatlakozzon hozzá. A fiú olyan súlyosan rogyott térdre, hogy a híd deszkái megreccsentek alatta.

– Forduljon magába egy pillanatra – tanácsolta a pápa. – Azután beszéljen félelem nélkül, és semmit ne próbáljon eltitkolni. Mindent tudni akarunk. Kezdje a történetével.

Néhány percnyi gondolkodás után, mely alatt szinte képtelen volt két értelmes mondatot összekapcsolni, Renaud megkezdte beszámolóját rövid életéről, és a habozó, nehézkes kezdet után érezte, hogy egyre könnyebben halad előre. Ez a fehér ruhás férfi, aki itt ült előtte, igaz, az egész keresztény világ ura volt, figyelmes, bátorító tekintetében azonban együttérzés tükröződött. Semmit sem hallgatott el… még a titkot sem, melyet Adam Pellicorne magával vitt a sírba: a születése titkát. Már majdnem mindent elmondott, amikor a hirtelen lelkiismeret-furdalás ezt a vallomást is felszakította belőle.

– Tehát – suttogta Ince, aki egy percre mélyen gondolataiba merült – Thibaut de Courtenay a nagyapja volt… és nem az apja. Sejtettük egyébként… a nagy korkülönbség miatt. Nehéz elképzelni, hogy egy fiatal hercegnő beleszeret egy vénemberbe.

– Szentatyám elítéli őt ezért a hazugságért? Csak az irántam való szeretet vezérelte…

– Felesleges védelmeznie, nem szorul rá. Az ő helyében talán mi is így tettünk volna. Őszinte szeretet kell ahhoz, hogy hazugsággal terheljük a lelkünket a síron túl, ám amikor az apai nagyapa nem más, mint… Szaladin, nehezen oldható meg másképp a probléma. Hacsak nem ítéli magát nyomorult életre, kitaszítva a keresztény világból, ami túl nagy ár egy gyermeknek. Kivéve… egyetlen uralkodót talán.

– Kit?

– Az ördögi Frigyest! Félig, ha nem egészen muzulmán. Biztosan helyet szorítana magának a költői, táncosnői, háremhölgyei és furcsa állatai között…

Renaud-t elöntötte a felháborodás:

– Azt már nem! Már a tény is, hogy a Szentföldön születtem, érdekességet csinált belőlem, no de ennyire…

– Nyugodjon meg! Szó sem lehet róla, és úgy gondoljuk, hogy Thibaut de Courtenay jól választott, hogy megbízta az Igazi Kereszt felkutatásával. Most imádkozzon, megadjuk magának, és az ő szenvedő lelkének is, teljes és fenntartások nélküli feloldozásunkat. Kézjegyünkkel ellátott, írott igazolást kap róla, hogy kitörlődjenek a világból a maga ellen felhozott hazug vádak.

Miközben a szertartásos szavakat mondta, hosszú, sápadt keze a megváltás jelét rajzolta az előtte térdeplő fiatalember fölé. Azután felállt:

– Penitenciaként megparancsoljuk, hogy ha megtalálja az Igazi Keresztet a hitetlenek szennyezte földön, nekünk hozza el… ha még ezen a világon vagyunk. Vagy az utódunknak! Lajos király – tette hozzá közönyös, ironikus elégedetlensége által átjárt hangján – már szinte a kínhalál összes relikviáját begyűjtötte, a pápaságnak pedig szinte semmije sincs! Állítólag még egy kis darabkája is van a keresztből… Legyen elég neki annyi!

Ezzel visszament a hajó végébe, magára hagyva a szédelgő Renaud-t, hogy rendet teremtsen ellentétes érzelmeiben, s főként hogy hagyja, átjárja az öröm és a dicsőséges reggel szép napsütése. Mostantól nem kell cipelnie az aljas elöljáró vádjainak terhét, sem mások gyanúsítását. A pápa ártatlannak nyilvánította, és többé senki sem meri az arcába vágni az aljasságot. Még a francia király is kénytelen lesz elismerni, és Renaud máris megelőlegezte magának az örömöt, amikor Marguerite királyné rámosolyog majd. Hisz oly remekül védelmezte a nehéz napokban!

Egyetlen dolog árnyalta örömét: Thibaut megígértette vele, hogy Lajosnak viszi el a keresztet, és a megmentője, a pápa magának követeli! Egy ideig aggodalmaskodott ezen, de az öröm felülkerekedett. Ráér majd akkor gondolkodni ezen, ha megtalálja Isten jelenlétének legfontosabb szimbólumát, a keresztet, mely felé annyi arc fordult a remény és a halál pillanatában… Túl fiatal, túl egyenes volt ahhoz, hogy megtanult volna csalni másokkal vagy akár magával szemben. Azzal a gondolattal zárta le dilemmáját, hogy ha eljön az idő, Lajos király ítéletére bízhatja magát. Mindenesetre nem holnap lesz a napja.

A szentatya diadalmasan érkezett Genovába. A főárbocra felvonták a pápai lobogót, és amint kiderült, hogy Ince közeledik, az egész város díszbe öltözött, az emberek kitódultak az utcákra, ellepték a kikötőt, a legszebb szőnyegeket, kárpitokat, selymeket akasztották az ablakokba. A dózse11 beszállt aranycsónakjába, hogy a fogadására siessen a nagy kereskedőváros főnemességével.

Családjának tagjai, a Fieschik térdre ereszkedtek előtte, hogy megcsókolják ujján a pásztorgyűrűt az éljenző tömeg közepén. A katedrálisba kísérték, hogy hálát adjanak a szerencsés utazásért, mielőtt elfoglalta volna szállását az érsek palotájában, aki egyébként rokona volt.

Az alkalomra felöltött pompás díszek alatt IV. Ince szokásos visszafogottsága ellenére is ragyogott. Tudta, hogy Genovában nincs mitől tartania ellenség részéről, és most Frigyesen a reszketés sora. Valóban! megérkezésének híre égzengésként robbant a császárnál, és valóságos dührohamot váltott ki belőle:

– Sakk-mattot adtam neki, és most a genovaiak felborítják a sakktáblát – üvöltötte.

A bort azonban kitöltötték, muszáj volt lenyelni. Ince mégsem akart sokáig szülővárosában időzni. Franciaországba akart menekülni, összehívni a zsinatot, hogy az Antikrisztusra zúdíthassa villámait. Püspökökből és abbékból álló küldöttség indult a királyi hoz, akivel Citeaux apátságában találkoztak, ahol Lajos a rend általános káptalanján vett részt.

A követek letérdeltek elé, és emlékeztették, hogy elődje, VII. Lajos Sens-ban befogadta III. Sándor pápát, aki Rőtszakállú Frigyes ellen harcolt, és kérték hogy Ince Reimsben rendezkedhessen be. Meghatott pillanat volt, s még inkább az lett, amikor a király is térdre ereszkedett a követek előtt, hogy köszönetet mondjon a pápa belé vetett bizalmáért… de gyengéden kijelentette, hogy kikéri a nemesei tanácsát, hisz az, ha befogadja a pápát a koronázási városba, hogy ott közösíthesse ki a császárt, felér egy hadüzenettel. És Franciaország királya, aki udvarias kapcsolatokat ápolt Frigyessel, nem kívánta belevonni egy konfliktusba az országát, ahol sikerült békét teremtenie.

Ugyanakkor – ahogy azt egy magánmegbeszélésen felvetette – abban semmi kivetnivalót nem látna, ha őszentsége a határhoz egészen közel telepedne le: Lyon erős 11 Mint Velencében, a nagy tengeri köztársaság megválasztott vezetője a dózse címet viselte.

városában például, mely a császárság földje, de a savoyai gróf hűbérbirtoka, és főként a keresztény világ legimpozánsabb érseksége, s a Gallia Primátusa előkelő címet viseli.

Ekkoriban Philippe de Savoie volt a cím birtokosa, a gróf testvére. Amiből sejthető volt, hogy abban az esetben, ha a császárnak az a rossz ötlete támadna, hogy Lyon ellen indul, a király elkerülhetetlenül segítségére sietne a sokkal inkább francia, mint császári városnak.

A furfangos tanács tetszett az ügyes politikus Ince pápának. Megegyezésre jutni a savoyai gróffal és Philippe érsekkel szinte csak formaság volt. Ráadásul a város földrajzi fekvése megkönnyítette a többi európai országból érkező püspökök és abbék összegyűlését. Hamar megkötötték az egyezséget: a perspektíva, hogy számos előkelőséget ide vonzó zsinatot tartsanak a Saone és a Rhone találkozásánál, elragadtatással töltötte el a lyoniakat és egész Savoyát. Isten dicsőségére, egy uralkodó megdöntésére, aki erősen gyanúsítható volt azzal, hogy hátat fordított a kereszténységnek, valamint a kereskedők, fogadósok és mindazok legnagyobb megelégedésére, akik máris az elkövetkező pénzfolyamokra gondoltak.

A pápa magáévá tette a francia király nézőpontját, annál is inkább, mert döntéseiben és tetteiben felszabadulva Frigyes sorsa – akiről azt beszélték, hogy a dühkitörés után elbizonytalanodott – fokozatosan veszített fontosságából, ahogy az ősz utolsó napjaiban a pápai menet felfelé tartott a Rhone völgyében. A császár kérdése hamar megoldódik, és a keresztes hadjárat elindítása válik a fő üggyé, hisz annyi év, annyi szenvedés, annyi kiontott vér után a szent helyek körülbelül ugyanabban a helyzetben voltak, mint százötven évvel korábban, amikor Bouillon Gottfried és a társai a megsegítésükre indultak. Lyon nem volt túl messze Párizstól, és IX. Lajos bizonyosan nem marad érzéketlen. Egyszerűen csak meg kell győzni, és akkor minden remény megengedett.

Amikor azonban elérték a gall fővárost, borzalmas hír szakadt a városra és azokra, akik oly sokai vártak tőle: a néhány hete beteg francia király haldoklott…

VI. fejezet Pontoise lépcsőjén

A titkos lépcső egyik fokán ülve, mely a király hálószobáját összekötötte a királynééval, könyökét térdére támasztva, öklét fülére szorítva Sancie de Signes igyekezett semmit sem hallani. A szemét is szorosan lehunyta, mintha a végeérhetetlen moraj azon keresztül is bejuthatna a fejébe. Már három napja tartott! Azóta, hogy a hasmenés, melytől szenvedett, a halál közelébe sodorta IX. Lajost.

Nem is kellett elrendelni a nagy közös imákat: a város, a környék, az apátságok és a kolostorok maguktól belefogtak, és könyörgő énekük a körmenetek zsoltáraival váltakozva betöltötte a december jeges levegőjét, miközben vezeklők hosszú sora vonult mezítláb az Oise felett átívelő hídon, hogy a Notre-Dame-la-Royale-ba menjen imádkozni, a nagy maubuissoni apátságba, amit az anyakirályné építtetett, és melyet a tavasszal szenteltek fel.

Az egész nép az ég felé kiáltott, és Isten talán a vastag sárgásszürke felhők miatt nem hallotta meg, nem teljesítette kérésüket, vagy talán, csak azért mert nem volt hozzá kedve. A fiatal Sancie tökéletesen meg tudta volna érteni, hisz ő maga is elviselhetetlennek találta a baljóslatú, végeérhetetlen siránkozást. Szerinte egyedül csendben lehet igazára imádkozni, hisz úgy könnyebb megnyitni a szívet, és hagyni, hogy a kívánságok felszálljanak egy láthatatlan erő felé, melyet figyelmesnek érezhet az ember. A város zajos sirámai lesújtóan hatottak.

Az egész kastélyt tömjén és meleg viasz illata töltötte be. A szag – ahogyan a könyörgések – belopózott a keskeny lépcsőre is, melyet a vastag falba vájtak, s melyet Marguerite királyné mutatott meg szolgálólányának egy olyan napon, amikor boldog volt. Nem gyakran fordult elő ilyesmi. Elmesélte Sancie-nak, hogy Lajossal kötött házassága kezdetén, a zsenge szerelem édes időszakában Blanka királyné egy perc nyugtot sem hagyott nekik, és a lépcső nagyon hasznosnak bizonyult.

Minden a nászéjszakán kezdődött. Legalábbis azon, amit annak neveztek ki, hisz az esküvő szépséges napja nem a hagyományosan feldíszített és beillatosított nászágyban végződött.

Épp csak megnézték az ágyat, hogy engedelmeskedjenek a régi hagyománynak, melyet talán Blanka ásott elő kasztíliai szülőföldjéről, s melyet „Tóbiás éjszakáinak12” neveztek.

Az volt a lényege, hogy három napon át önmegtartóztatást kell gyakorolni, a szerelmi csatározásokat imával váltva fel. A nászágyat oltárféleségnek tekintették, amihez csak 12 A fiatal izraelita emlékére, akit a babiloni fogság idején maga Rafael arkangyal kísért az oltár elé, és aki három éjszakán át megőrizve tisztaságát elnyerte apja kigyógyulását vakságából.

hosszas előkészületek után juthattak el, melyekhez megfelelőbb lett volna egy kápolna, mint a beillatosított, felvirágozott szoba. Marguerite kénytelen volt engedelmeskedni, bár nem értette, hogy ha így van, miért fordítottak akkora gondot a tökéletesen felesleges szerelmi fészek elkészítésére. Bizonyára ez a szokás Franciaországban.

A negyedik éjszaka a fiatal pár végre megölelhette egymást. Két órát kaptak, egy perccel sem többet! Blanka királyné személyesen jött el a fiáért (Lajos húszéves volt ekkor!), kijelentve, hogy két óra elegendő időnek tűnik számára ahhoz, hogy a dinasztia fenntartásán dolgozzanak. Hozzátette, hogy a feleség zsenge kora kíméletet követel, és szó sem lehet arról, hogy minden éjjel találkozzanak. Egyébként is csak azok az éjszakák jöhettek szóba, melyek nem ellenkeztek a fiára kényszerített vallásos kötelezettségekkel, melyek igencsak leszűkítették Érosz naptárát. Szó sem lehetett szeretkezésről adventkor vagy a böjt negyven napja alatt, sem az ünnepnapokon és előestéjükön, sem pénteken vagy szombaton! Állandó felügyelet alatti élet kezdődött a fiatal pár számára. Ahogy telt az idő, egyre nehezebbek lettek a négyszemközti találkozások, mert Blanka a „szabad napokon” is közéjük állt ilyen vagy olyan ürüggyel.

Úgy tűnt, különleges érzéke van ahhoz, hogy rátaláljon a rejtekhelyekre, ahol Lajosnak és Marguerite-nek sikerült találkoznia. Halk volt a lépte, és villámként csapott le rájuk.

– Mit csinálnak itt? – választotta szét őket erős kézzel. – Rosszra fordítják az idejüket, és bűnt követnek el!

Egy szép nap Lajos azt hitte, megtalálta a megoldást. Öccse, a nála két évvel fiatalabb Robert megajándékozta egy kiskutyával, amelynek az volt a különleges tehetsége, hogy teli torokból ugatni kezdett amint megérezte az anyakirályné közeledtét. A nyugalmas időszak sajnos nem tartott sokáig! A kiskutya falánk volt. Egy nap holtan találták, és Marguerite annyira siratta, hogy Lajos úgy döntött, Pontoise-ba mennek egy időre. Gyermekkorának jói részét ott töltötte, és ismerte a kastély minden zegét-zugát. Leginkább egy bizonyos titkos lépcsőt, melynek létezéséről Blanka nem tudott.

Az anyakirálynéi hiába járőrözött a folyosókon, kutatta át a bokrokat, és rontott be egyre gyakrabban váratlanul egyikük, vagy másikuk szobájába, semmit sem talált: a királyi lakosztályokat őrző ajtónállók utasítást kaptak, hogy erőteljesen kopogjanak, amikor egy ügyes arab jelzőrendszer tudatja velük Blanka közeledtét. A lépcsőre menekült szerelmesek azonnal szétváltak, és visszafutottak szobáikba.

Nem volt túl kényelmes a kőlépcső. Hideg volt és nyirkos, és pókhálók váltották fel a párnákat és kárpitokat, melyeket egykor Lajos helyezett el, hisz már nem használták… A király most már teljhatalommal bírt, hiába ült ott a tanácsban az édesanyja, és Marguerite terhességek sorát hordta ki. A fiatal királynő azonban továbbra is gyengéden gondolt a biztonságos rejtekhelyre, ahol oly édes órákat élt meg.

Amikor Pontoise-ban voltak, Sancie, a titok egyetlen tudója szívesen menekült ide, amikor túlságosan nyomasztónak érezte a kastély levegőjét. Álmodozott, miközben belélegezte a gyengéd szerelem illatát, melyet, attól tartott, sosem ismer meg személyesen, hisz csúnya volt, és tudta is magáról…

Természetesen előkelő származása, hozománya s a királyné keresztlányaként megszerzett kiváltságai miatt egyszer férjhez fogják adni, de egyelőre még nem tartott a rá váró katasztrófától. Amíg Marguerite Lajos felesége, Sancie tudta, hogy védelmet élvez, de mi lesz, ha az özvegyeként a gyász fehér fátylába burkolózva apácának áll? A négy gyermek közül, akiket Lajosnak szült, egyedül a hároméves kis Isabelle maradt életben, és a másfél éves, törékeny egészségű Lajos herceg, valamint a méhében megfogant új élet reménye.

– Ha a király meghal, megint az öreglány lesz az úr – gondolta dühösen. – Elküldi Marguerite-et valamelyik kolostorba, miután megszüli a gyermekét, akit az öregasszony azonnal magához ragad majd, hogy a maga elvei szerint nevelje, s az anyának nem engedi, hogy foglalkozzon vele. Marguerite pedig belehal a bánatba…

A saját sorsával nem is törődött, annyira aggasztotta szeretett királynéja helyzete.

Az átkozott imáknál is jobban eszébe idézte, hogy odafönt a király haldoklik hamuágyán, melyre kérte, hogy a véget várva fektessék!

A véget, melyet Sancie nem volt biztos benne, hogy őszinte szívvel siratna, hiába tudta, hogy Lajos jó – sőt talán nagy – király volt, de rá nem hatott a szinte angyali báj, mely előtt annyian meghajoltak. Haragudott Lajosra mindazért, amit Marguerite az anyja miatt elszenvedett. Továbbra is hagyta, hogy irányítsa, mindig, mindenhol őt állította az első helyi re, a dinasztia fenntartásának egyszerű szerepéri visszaszorítva a fiatal királynét, holott őt illette volna meg az elsőség. A nagy hatalmú provence-i Signel báró lánya Lajosra hárította át Blanka iránti elleni szenvének egy részét…

Az anyakirályné miatt menekült a lépcsőre. Impulzív természetű, de inkább békeszerető volt, és tudta, hogy szinte lehetetlenség lenne tovább türtőztetnie magát, ha a királyi szobában marad még néhány pillanatig. Természetesen Blanka uralkodott ott is, az őszinte – fájdalom szigorú szobraként, de kordában tartotta ezt a kínt, miközben Marguerite, akit kimerített a terhessége első időszakát kísérő állandó: émelygés, elhagyta magát, rázta a zokogás, és kétrét görnyedt a párnákon, melyeken az ágy lábánál térdelt. Ez a kevéssé királyi magatartás természetesen nem volt ínyére az anyakirálynénak. Komoran azt tanácsolta a menyének, hogy menjen vissza a szobáját ba, szedje össze magát, és pihenjen.

– Ide hozzák a szent ereklyéket – közölte –, és nem illendő ilyen állapotban fogadni őket. Menjen a szobájába!

Marguerite gyóntatója, a jóságos Guillaume de Saint-Pathus türelemre és elnézésre kérte az anyakirálynét a nagy fájdalomra való tekintettel. Azt a választ kapta, hogy a király még él, és nem illendő az említett fájdalom.

– Talán én sírok?

A kanonok és az egyik udvarhölgye, Eudeline de Montfort támogatásával Marguerite a lakosztályába vonult Sancie-val a nyomában, akinek nem volt bátorsága visszamenni a máris halottas szobának tekintett helyre, ahol a gyertyák lángja próbálta felvenni a harcot a hideg ellen, és ahol az ima mormolása és a betegség beszennyezte lepedők szaga elviselhetetlenné tette a levegőt. A lépcsőre menekült, hisz azt nem engedték, hogy fiatal királynéja mellett maradjon…

Azonban nem maradhatott ott örökké. Különben sem hallotta már az imákat.

Több száz torokból felszálló Veni Creator indult a kastély ostromára, s elérte menedékét is. Sancie úgy gondolta, az ének bizonyára az anyakirályné által bejelentett ereklyéket kíséri, ezért fogta a gyertyáját, és visszament a keresztanyjához, akinek lakosztályába rejtekajtó vezetett. Látta, hogy Marguerite alszik, bizonyára kimerítette a fáradtság és a könnyek. Egy pillanatra habozott, hogy mitévő legyen, de mivel közeledett a zsoltár moraja, kiment a szobából. A menet betöltötte a széles kő

csigalépcsőt, melyet fáklyák és nagy gyertyák világítottak meg. Sancie letérdelt a küszöbön, összekulcsolta a kezét, és lehajtotta a fejét, míg elvonultak előtte az arany ereklyetartók, melyek a töviskoronát, a szent lándzsa vasát és a kereszt szögeit őrizték, majd kicsire összehúzva magát beállt a menet végére. Olyan sokan voltak most az ágy körül, hogy jelenléte észrevétlen maradt.

Ott voltak a király öccsei. Először is a legközelebbi, legjobban szeretett öccse, a két évvel fiatalabb Robert, Artois grófja, aki ugyanolyan szőke és ugyanolyan magas volt, mint a király, de testesebb, s általában buzgott benne az életkedv, a vidámság és a hevesség. Mellette a felesége, Mahaut de Brabant, akit hét évvel azelőtt vett el: szép, termékeny ölű fiatal nő, méltó társa a kedélyes óriásnak. Azután következett Alphonse, Poitiers grófja, aki három évvel ezelőtt Toulouse grófja is lett, miután feleségül vette a fiatal örökös hercegnőt, Jeanne-t, aki szintén itt volt. Ez a páros egészen más volt!

Alphonse barna volt, mint az édesanyja és kasztíliai nagyapja, aki után nevét kapta, s huszonnégy évesen diszkrét és hű férfi hírében állt, aki azonban jámborságát kissé túlságosan a királyéhoz igazította. Hideg és hallgatag, fukar természetével kötelességeit pontosan teljesítő, ám ítéleteiben nagyon szigorú földesúr volt. Kissé fennhéjázó, barna, alacsony felesége annyira büszke volt származására, hogy egy percre sem hagyta, hogy bárki megfeledkezzen róla. Házasságuk zárta le a kegyetlen keresztes hadjáratot az albigensek ellen, hisz Jeanne volt a béke záloga. A harmadik fivér – ha nem számítjuk azokat, akik nem maradtak életben – tizenhét éves fiú volt, Charles, Anjou és Maine grófja, aki még nem házasodott meg. Ő a család fekete báránya: ravasz, kegyetlen, viperanyelvét ügyesen használó fiatalember. Bármennyire fiatal volt is, remekül értett a hízelgéshez, és az édesanyja igencsak elnéző volt legkisebb fiával szemben. Végül Blanka árnyékában ott állt az egyetlen húg, a húszéves Isabelle, aki Istennek kötelezte el magát. A hölgyek lakosztályaiban ő és kedvenc udvarhölgye, Agnès d'Harcourt igyekeztek úgy élni, mint a kolostorban, melyet alapítanak majd13.

A szerzetesi ruhában, melybe öltöztették, a király a hamu közepén haldoklott, mely helyenként beszennyezte a fehér takarót, mellyel derékig betakarták a lábát. Úgy festett, akár egy halott, és ha gyenge lélegzetére nem emelkedett volna mellkasa, azt hihették volna, máris eltávozott, hisz elveszítette eszméletét. Lehunyt szemű arca hihetetlenül lesoványodott.

13 Ez lesz a Longchamp apátság, melyet a király épít a húgának. Agnès lesz az apátnő, és Isabelle itt ölti fel az apácafátylat.

Az anya félrehúzódott, hogy utat engedjen Párizs érseke, Guillaume d'Auvergne aranyköpenyének és az ereklyetartónak, melyet az ágy lábához állítottak.

A tömjénfüstben hosszan imádkoztak, hogy az úr még ne szólítsa magához a haldokló lelkét, majd a püspök kinyitotta a tartót, elővette a három ereklyét, hogy egymás után Lajos szívéhez, majd színét vesztett ajkához emelje őket.

Ebben a pillanatban Sancie érezte, hogy egy kéz érinti a vállát: szinte kísértetszerű

volt az alak a hosszú, szürke fátyolban, mely fejét, nyakát és vállát takarta, ám aranykarika övezte a fejét, olyan, mint amilyet az anyakirályné viselt. Szálfaegyenesen állt, és kisírt szeme száraz volt.

– Gyerünk! – szorította meg sokatmondóan keresztlánya vállát.

Mindketten előreléptek a hangjára hirtelen megnyíló folyosón. Pillantásra sem méltatták Blanka villámokat szóró szemét, letérdeltek az ereklyetartó mellett, és imádkozni kezdtek.

A szertartás végeztével a két királyné meghajolt a püspök előtt, és egymás oldalán kísérték ki. Túlságosan fennkölt volt a pillanat ahhoz, hogy Blanka ellenszegüljön Marguerite határozottan kinyilvánított akaratának. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor a fiatalasszony ahelyett, hogy visszatért volna a lakosztályába, leült a férje ágya mellé, s tekintetével szinti provokálta, hogy zavarja el.

Hosszú virrasztás következett, melyben egymással szemközt ültek, ki-ki saját szolgálóival a háta mögött. Marguerite határozottan megtagadta, hogy ismét visszavonuljon:

– Ha ma éjjel meg kell halnia, mellette akarok lenni…

Az imák elhallgattak, és átadták helyüket a néma könyörgésnek, melyet Sancie oly nagyra értékelt, a hangulat azonban feszült és nyomasztó maradt. A még mindig eszméletlen haldokló mozdulatlan volt, szemel és szája csukva. Ugyanakkor úgy tűnt, még az eddigieknél is sápadtabb. Még inkább elmélyültek, ráncokba húzódtak vonásai… Hirtelen d'Amboise asszony, aki a legközelebb állt az anyakirálynéhoz, felzokogott.

– Madame!… Azt hiszem, szeretett urunk eltávozott…

Valóban úgy tűnt, meghalt, s miközben a két királyné egyazon mozdulattal hullott térdre, Agnès kegyeletteljesen a mozdulatlan arcra akarta borítani a fehér lepedőt.

Ebben a pillanatban a király kinyitotta a szemét. Tisztán, éberen csillogott a tekintete.

A hölgy felsikoltott, mire az összes gyászba görnyedt jelenlévő felkapta a fejét.

Lajos felsőhajtott, összehúzta, majd kinyújtóztatta karját és lábát. Végigfuttatta tekintetét a fölé hajoló arcokon:

– Isten kegyelméből a felkelő nap megtalált az egek magasából, és visszaszólított a holtak közül – suttogta olyan mély hangon, mely mintha a síron túlról érkezett volna.

Talán így is volt…

Az ágy két oldalán felemelkedő két női arcon örömkönnyek záporoztak a ragyogó tekintetekből. Az egyikük azt mondta:

– Édes uram!

A másikuk:

– Szeretett fiam!

A két kiáltás azonban nem versengett többé. Éppen ellenkezőleg, egy szólamra csengett. A váratlan, nem remélt feltámadás öröme – egy időre – félresöpörte az idősebb asszony keserű féltékenységét és a fiatalabb lázadó haragját.

Szép téli nap volt, mely elűzte az éjszakát. Miközben orvosok és papok sürgölődtek a „feltámadott” körül, a királyi család a kápolnába vonult a hajnali misére, hogy hálát adjon Isten határtalan kegyelméért. Azután a hölgyek a lakosztályukba húzódtak pihenni egy keveset.

Marguerite olyan fáradt volt, hogy egyetlen szó nélkül, lehunyt szemmel hagyta, hogy hölgyei levetkőztessék és lefektessék, az ágyba érve azonban oldalára fordult, felhúzta a lábát, kezét védőn összekulcsolta a születendő gyermek körül, aki most mozdult meg először, és ismét eleredtek a könnyei. Megkönnyebbülésében sírt, kiöntötte aggodalomtól túlcsordult szívét, melyet csodálatos új remény töltött be. Isten visszaadta imádott férjét, és ez volt a lényeg, még ha továbbra is osztoznia kell rajta zsarnoki és mindenütt jelen lévő anyósával. Csak az számított, hogy él! Lassanként sikerült jótékony álomba merülnie.

Sancie nem aludt. Élénk mozdulattal elküldte Adéle-t, az öreg szobalányt, és egy darabig csak ült a Marguerite ágyához vezető lépcsőfokon, majd amikor hallotta, hogy egyenletesre vált a légzése, felállt, fölé hajolt, hogy meggyőződjön róla, valóban alszik, és lábujjhegyen visszament a titkos lépcsőre, ez alkalommal azonban felment a tetejéig, és óvatosan kinyitotta az ajtót, melyet egy falikárpit rejtett, ahogyan Marguerite szobájában is. A szövet eltakarta kis nyíláson át semmit sem látott, de mindent hallott. Nem puszta kíváncsiság vezérelte – bár ez volt kedvenc bűne! –, valami erősebb hajtotta. Az imént, mialatt a királyné ágyánál várakozott, támadt az a meggyőződése, hogy valami történik odafent, és neki érdemes megtudnia azt a valamit…

Geoffroy testvér hangjára ismerve majdnem visszahúzódott, hisz halálos bűn kihallgatni más gyónását… bár el sem tudta képzelni, miféle bűnnek terhelhette volna meg a király a lelkét kómája mélyén. A gyóntató szavai sem erre utaltak. Éppen ellenkezőleg:

– Nagy és szép gondolata támadt, fiam, melyet egyedül Isten sugallhatott…

Sancie tehát nem csukta be az ajtót…

Elragadtatással töltötte el, amit hallott, és boldog mosollyal hagyta el megfigyelőposztját, melyre már nem is tért vissza. Elhallgattak a nagy imádságok, hogy megkönnyítsék a beteg pihenését. Ismét elviselhető lett a kastély légköre.

Ha csak a lelkesedésére hallgat, Sancie azonnal felébreszti Marguerite-et, hogy elmondja neki a nagy hírt, ám ha kellett, fékezni tudta magát. Beérte annyival, hogy ismét elfoglalta kedvenc helyét, karját összefonta álla alá húzott térde körül, hogy békésen kivárja úrnője ébredését, amikor mintha szétrobbant volna körülötte a szoba, ahogy berontott a legendás önuralmát elvesztett anyakirályné:

– Lányom! – kiáltott föl a felindulásban visszatérve kasztíliai kiejtéséhez. – Isten újabb borzalmas próbatételt mér ránk!

Az utolsó ítélet harsonája sem szólt volna hangosabban, és az összerezzenve felébredő Marguerite rémülten figyelte anyósát. Annyira elszorította szívét az aggodalom, hogy eszébe sem jutott, hogy felálljon, csak iszonyodó tekintettel ült az ágyon…

– Anyám! Mi történt?

– Lajos… a király… A fiam keresztes akar lenni! – rogyott le egy padra. – Ez iszonyatos! Iszonyatos – folytatta a sírás határán.

Marguerite lassan magához tért:

– Úgy érti, hogy szeretett férjem… keresztes hadjáratra akar indulni?

– Hogyan másképp érteném? Világos, nem? Maga is tudja, hogy amikor visszatért a tiszta tudata, Geoffroy testvért kérette… ezért vonultunk vissza. Azt mondta neki, hogy ha Isten teljes gyógyulással ajándékozta meg, átkel a tengeren, hogy visszaszerezze a Szent Sírt a hitetlenektől, és máris azt kérte, hogy adják oda neki a keresztet.

– Olyan messzire utazna? A mostani állapotában?

Kasztíliai Blanka nem hagyhatta ki a remek alkalmat, hogy haragra változtassa aggodalmát:

– Ne beszéljen ostobaságokat, Marguerite! Nem rögtön az ágyból kikelve száll hajóra. Egy keresztes hadjárat hosszas és alapos előkészületeket kíván, ha nem akarják eleve kudarcra ítélni, de attól még tény, ha Lajos meggyógyul… és meggyógyul, ebben biztos vagyok, talán évekre elutazik arra a szörnyű vidékre, ahol a nap ereje ölni képes, és ahol gyakran rossz a víz. A gyenge emésztése nem fogja kibírni. Sem a királysága, mely igaz, békében él, de meddig lesz így, ha a király messze jár?… Istenem! Mi lesz szegény országgal?…

Ismét hagyta, hogy a bánata – mely most őszinte volt, hisz az anya beszélt belőle –

eluralkodjon rajta, de Marguerite, aki először nem igazán tudta, mit mondjon, hirtelen meglátta Sancie vidáman ragyogó tekintetét és kissé homályos mimikáját, melyet végül sikerült megértenie. Minden megvilágosodott:

– Anyám – mondta gyengéden –, nem gondolja, hogy Isten éppen ezért a szépséges tervért engedte meg, hogy szeretett férjem köztünk maradjon? Nagy szomorúság, ami a Jeruzsálemi Királysággal történt, és mindig a franciák siettek elsőként a segítségére*

Fülöp Ágost, Isten fogadja be lelkét, felszabadította Akrát…

– De megértette, hogy a királyságnak szüksége van a jelenlétére, és sietve visszatért. Talán meg is bánta, hogy elment.

– Amennyire tudom, nem olyan ember volt. Éretten végiggondolta a tetteit. A keresztes hadjárata lehetővé tette számára, hogy hosszú időre megszabaduljon Angliai Richard királytól.

– Igaz, de most más a helyzet. III. Henriknek, akit jól ismerhet a hírekből, melyeket a nővérétől, Eleonore-tól kap, aki a felesége, semmi kedve keresztesnek állni, nem igaz?

– Hónapok óta nem írt nekem az angol királyné – jegyezte meg könnyedén Marguerite. – Érthető, ha azt nézzük, hogy a férje nem olyan nagy király, mint az enyém. Tudta ezt már akkor is, amikor hozzáment, hisz az esküvő előtt az urunk… és ön is, madame, oly szépen megverték Taillebourg-nál Henrik királyt!

A büszke emlék megenyhítette kissé Blankát, de ez csak egy pillanatig tartott, s ismét szabadjára engedte indulatait:

– Gondolkozzon egy kicsit, lányom! Ha a király elutazik, Henrik remek alkalmat érezhet ebben arra, hogy eljöjjön és visszavegye, amit fel kellett adnia. Nem nagy uralkodó, ez igaz, de az anyja, a pokoli Isabelle, még mindig él. Tudja, hogy a vereség után, és azután, hogy megkísérelték megmérgezni a fiamat, kénytelen volt megalázkodni előttünk, és azóta is éberen őrzi gyűlöletét14.

– Most már apáca. Visszavonult Fontevrault apátságába.

– …ahol a Plantagenet királyok nyugszanak. Megtagadja a szerencsétlen Lusignant, a második férjét, és csakis arra akar emlékezni, hogy Anglia királynéja volt. Vissza akarja nyerni a rangját Akár a holtak közt is!

– Ott, ahol most van, Isten bizonyára megkönyörült bűnös lelkén. Ráadásul már öregasszony – tette hozzá Marguerite, csak későn ébredve rá ügyetlenségére.

– Csak két évvel idősebb nálam! – érkezett villámcsapásként a válasz.

– De mennyivel kevesebb bölcsesség és tapasztalat lakozik benne! Higgye el, anyám, a király pontosan tudta, amikor keresztesnek akart állni, hogy a királyságot nem éri veszteség… hisz ön itt lesz!

Az anyakirályné összeszűkülő szemmel méregette a menye finom vonású, ártatlan arcát.

– A király távollétében a régensség jog szerint a feleségét illeti!

– Mit kezdenék vele! – nyögött fel riadtan? Marguerite. – Én, aki semmit sem értek a politikából, miközben ön oly járatos benne, és oly sikeresen uralkodott szeretett férjem kiskorúsága idején? Egyébként sem értené senki, miért nem ön a régens…

Legelőször is én nem, én, akinek az a legfontosabb, hogy megadjam az örököst, akire egy nagy királyságnak szüksége van. Tudnia kell, anyám, hogy ha ilyen súlyos terhet akarnának rám róni, visszautasítanám!

– Igazán?

Marguerite kedves mozdulatot tett. Minden szívet megnyerő bájos mosolyával térdet hajtott Blanka előtt, megfogta és megcsókolta a kezét:

– Látja? Már most meghajlok ön előtt, ahogyan az első alattvalójaként illendő…

Szavai jótékony hatására Blanka arcáról eltűntek a felhők, felsegítette Marguerite-et, és homlokon csókolta:

– Tulajdonképpen jó lány maga – mondta. Azután visszatért lakosztályába, a fiatal királyné azonban még várt három-négy percet, csak azután fordult keresztlánya felé.

14 Isabelle d'Angouléme, Földnélküli János felesége. Oroszlánszívű Richard testvére miután megözvegyült, hozzáment Hugues de Lusignanhoz, La Marche grófjához, akit lázadásra bujtott fel Szent Lajos ellen.

Sancie boldogan felkiáltott:

– Éljen a magasságos Isten, madame, ön csodálatos volt. Az öregasszony milyen boldog, hogy megint uralkodhat! Mostantól nagyon kell vigyáznia magára, hogy szép gyermeket szüljön, mielőtt felkészülünk a keresztes háborúra!

– Gondolod, megengedik, hogy a férjemmel tartsak?

– Ez a legtermészetesebb dolog a világon! Egy királyné nem válik el a férjétől, amikor az szent zarándoklatra indul. Akkor sem, ha fegyverrel a kézben. Mindig is így volt.

– A királyné meggyőzheti drága férjuramat, hogy hagyjon itthon.

– A nép szereti önt. Akarata ellenére is árnyékot vethetne a régensségére. Nagyon is örülni fog, hogy megszabadul magától… de nem annyira, mint amennyire maga, hogy megszabadul tőle! A király pedig csakis az öné lesz.

– És Istené! Ne felejtse el!

Az elkövetkező napokban Lajos olyan remekül felépült, hogy a hatalom terhe mellett visszatérhetett lelkigyakorlataihoz is, melyek mindennapi élete elmaradhatatlan részét képezték. Komoly dolog volt ez, s csodálattal eltelt környezete és népe máris szentként tisztelte.

Minden reggel énekes ájtatosságot hallgatott, majd ének nélküli rekviemet és az aznapi szent énekes miséjét. Az étkezés után kis sziesztát engedélyezett magának az ágyán. Azután egyik káplánjával meghallgatta a holtak miséjét, majd este vecsernyét és kompletát. Természetesen böjtölt húsvét előtt, adventkor és az egyház előírta időszakokban, gondosan ügyelt rá, hogy rendszeresen jótékonykodjon, és ideje egy részét mindennap a nyomor enyhítésének szentelte. Mindemellett jelentős munkát végzett királysága szolgálatában, és ha páncélt kellett öltenie, ugyanolyan keményen harcolt, mint legjobb lovagjai! Ráadásul bár néha kemény ítéleteket hozott, képes volt az együttérzésre, de hajlíthatatlan maradt a becsület és az erény kérdéseiben. A hölgyek félelemmel vegyes csodálattal vették körül, tudva, hogy nem szereti a pompát

– kivéve ha királyi fensége bemutatásáról volt szó! –, és maróan gúnyosnak is mutatkozhat, amikor a túlságosan gazdag vagy illetlen díszeket ironikusan bírálja.

Gyakran tréfálkozott fiatal feleségén is, aki kedvelte a susogó selymeket, a pompás bundákat és a szép ékszereket.

– Mire jó akkor királynénak lenni – zúgolódott Sancie, amikor Marguerite-nek szemmel látható sajnálattal le kellett mondania egy-egy ékszerről, melyet magánkincstára nem tett elérhetővé számára.

Lajos mindig nagylelkű volt vele, de gyakran hangoztatta, hogy egy uralkodó pénzét inkább a szegényeknek kell adni, mint az ékszerészeknek, selyemkereskedőknek és egyéb kísértést hozóknak.

Marguerite aznap reggel is egy Vieille-Pelleterie utcai varrodába küldte, hogy közölje a kereskedővel, a királyné mégsem vásárolja meg a szép cobolybéléses bársonykabátot, melyet két nappal azelőtt mutatott meg neki. Sancie nagyon rosszkedvű volt: véleménye szerint attól, hogy valaki majdnem elveszítette a férjét, még nem kell régi ruhákba és gyászfátyolba burkolózni. Éppen ellenkezőleg, ünnepi hangulatnak kellett volna uralkodnia, de végeérhetetlenül folytak a hálaadások Istennek, és mással nem is lehetett volna jobban köszönetet mondani az Úrnak, mint bőséges adományokkal, és természetesen dicsőítő énekekkel és újabb imákkal! A kamaszlány nem értette, miért lenne összeegyeztethetetlen a körülményekkel a bársony és a coboly viselése. Különösen januárban, amikor csikorgó fagyban élnek.

Kiadósan morgolódva szürke, mókusprém béléses csuklyás köpenyében Sancie a palota kapuja felé sietett, amikor odakintről kiáltás harsant, melyet az őrök átvettek:

– Őszentsége a pápa követe!

Egy lovas vágtatott az udvarba, egy rántással lefékezte a lovát, és a hosszú lovaglásban elmerevedett izmok darabos mozdulatával leugrott nyergéből. Annyira belepte a sár, hogy bő köpenyén kivehetetlen lett a pápai kereszt, arca azonban, melyet a gallér megvédelmezett, felismerhető maradt. Sancie, akivel összetalálkozott, hátrahőkölt, megfordult, és visszasietett a palotába. Futott, máris a lépcsőkön járt, hosszú ruhája azonban zavarta a mozgásban, és nem tudta felvenni a versenyt a követ gyors léptével. Amikor utolérte, a férfit már egy ajtónálló kísérte a királyi lakosztály felé, a Zöld szobába, ahol Lajos éppen reggeli miséje végére ért, és két tanácsosát, Pierre de Fontaine-t és Geoffroy de Villéle-t fogadta. Sancie felmérte, hogy nem férkőzhet oda hozzá, hisz a pápai követet azonnal bevezetik a királyhoz. Egy pillanatig habozott, majd eldöntve, hogy nem megy a szőrméshez, felkapaszkodott a széles csigalépcsőn, és visszament a királynéhoz, aki éppen egy új ruhát próbált fel Isabelle lányára a dajka, Perrine társaságában. Nem volt könnyű feladat: a kislány szórakoztatónak találta a játékot, ficánkolt, akár egy sajtkukac, és az anyai élénkség méltó örököseként egy pillanatra sem tudott nyugton maradni.

– Sose fog sikerülni! – sóhajtott Marguerite, mielőtt visszafordult volna fiatal udvarhölgyéhez, akii szélvészként rontott be. – Sancie, hogyhogy máris itt vagy? Azt hiszed, meggondoltam magam?

– Nem erről van szó! Követ jött őszentségétől, és azonnal bevezették a királyhoz…

– Tudom! Hallottam. Mi olyan meglepő ebben? Feldúltnak látszol.

– Mert, madame… mert Renaud de Courtenay az… van miért aggódnunk.

Marguerite elengedte a végre lecsendesedett Isabelle-t, és felegyenesedett:

– Úgy érted, ő a követ, aki most érkezett? Hallatlan merészség… még a szentatya zászlaja alatt is! Blanka királyné a királynál van?

– Nem tudom…

– Akkor odamegyek. Nem tudom, miért, de úgy tűnik, ez a fiatalember életcéljául tűzte ki, hogy a lehető legtöbb gondot okozza magának. Visszatérni a palotába, amikor elűzték, őrültség!

– Én is így gondolom. Menjen gyorsan, madame!

A meglepett Marguerite egy pillanatra mosolyogva mélyen Sancie szemébe nézett:

– Nocsak, úgy látom, nagyon aggaszt a fiú sorsa.

– Ugyan, felség! Mint önt, engem is azért érdekel, mert Blanka királyné, ki tudja, miért, gyűlöli és az áldozatává tette. Keresztényi kötelességünk dacolni az igazságtalansággal.

Marguerite elnevette magát:

– Fogadjunk, hogy ha az áldozat nem lenne ilyen délceg, púpos lenne és kancsal, kevésbé izgatna a sorsa!

Sancie zöld szemében kihívó láng villant, és igen tiszteletlenül megvonta a vállát:

– Hm! Mintha felséged nem tudná, hogy mindig mellette állok, ha arról van szó, hogy ellenkezzünk az anyósa zsarnoki hajlamaival!

– Ha csak erről van szó, annál jobb! – felelte Marguerite újra komolyra váltva. –

Tudod, nem szeretném – az apád pedig még kevésbé! –, ha ennek a fiúnak adnád a szíved, akiről tulajdonképpen semmit sem tudunk…

– Nem adok én semmit! – kiáltott fel Sancie mindent eláruló haraggal. – Önnek pedig, madame, félretéve a tiszteletet, mellyel Franciaország királynéjának tartozom, önnek már szeretett uránál kellene lennie, ahelyett, hogy… hogy…

Nem találta a szavakat, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ezért felkapta a kis Isabelle-t és odavitte a kandallóhoz, ahol két kismacska aludt egy kosárban.

Marguerite együttérző pillantással követte. Szinte a születése óta félelemmel gondolt a pillanatra, amikor udvarhölgye felfedezi a szerelmet, hisz csúnya arca biztosan nem indít álmodozásra egyetlen fiatalembert sem… Bár rangja és hozománya vonzhatja a kérőket, akik közül Maximin de Signes szigorúan kiválasztja majd az előkelő családhoz legméltóbbat, és a lányára kényszeríti, ha Marguerite-nek nem sikerül előbb találnia egy olyan férjet, aki nem teszi majd nagyon boldogtalanná a lányt. Ha azonban Sancie beleszeret a vonzó, ám következetlen és talán veszedelmes Courtenay-ba, a legrosszabbtól kell tartani, hisz nem az a lány, aki harc nélkül lemondana arról, amit akar, ez a harc pedig katasztrofális lehet. Marguerite nem bánta, hogy megkísérelte megmenteni Renaud-t Blanka érthetetlen gyűlöletétől, alkalmatlan visszatérése azonban igencsak ellenére volt. Balduin császár azzal, hogy a szolgálatába fogadta, lehetőséget kínált számára, hogy megfelelő sorsot építsen fel magának. Miért nem érte be ennyivel? És miféle csoda folytán sikerült a pápa szolgálatába állnia… olyannyira, hogy a zászlaja alatt visszatérni is merészelt? Fogalma sem volt, mi indíthatta erre: teljes őrültség volt! Igaz, Lajos maga volt a megtestesült jóság, de makacs ember volt.

Ami pedig Blankát illeti, tőle az óvatlan fiú csakis a legrosszabbra számíthatott…

Éppen ez a legrosszabb volt készülőben, amikor az ajtónálló kinyitotta előtte a Zöld szoba ajtaját.

Az első pár perc elég jól zajlott. Lajos meg sem nézte a követet, aki térdre ereszkedett előtte, és a protokollt félretéve a fogadására sietett, hogy minél előbb átvehesse a pápa levelét, melyet megcsókolt. Feltörte a pecsétet, kigöngyölítette a tekercset, és olvasni kezdett…

– Mit keres itt ez az ember? Megengedte neki, hogy visszatérjen, fiam?

Lajos belépő édesanyja felháborodott hangjára pillantott fel:

– Kiről beszél, anyám?

– Erről az arcátlanról, akit ön kitaszított, mégis itt látom! Nézze csak meg! Nem ismeri fel?

A király szemügyre vette Renaud-t, majd a szemöldökét ráncolva odalépett hozzá:

– A szentatya követe, anyám – mondta. – Bevallom, nem figyeltem az arcára. Hogy lehetséges ez? – tette hozzá szigorúan a fiatalember felé.

Renaud-nak nem maradt ideje a válaszra. Az anyakirályné felcsattant:

– A szentatya követe? Ő? Ugyan már! Biztosan elbitorolta a követ helyét, talán megölte, hogy visszajöjjön engem zaklatni. Az ilyen ember mindenre képes! Őrség!

A Renaud-n eluralkodó harag elsöpörte a legelemibb óvatosságot is. Felállt, kihúzta magát a zsarnoki királynéval szemben, és azt kiáltotta:

– Madame, mit vétettem önnek? Miért üldöz ily makacs gyűlölettel, engem, akit sosem látott azelőtt?

– Gyűlölettel? Hízeleg magának! Csak megvetést és undort érzek az apagyilkossal szemben…

– Soha nem öltem meg senkit! – üvöltötte a fiú. – És valóban őszentsége követe vagyok, ahogy azt a menlevelem is tanúsítja – tette hozzá zekéjéből előhúzva egy kis tekercset, majd ismét térdre ereszkedett Lajos előtt. – Könyörgök, felség, hallgasson meg, és mondja meg, mit követhettem el, amiért ilyen kemény bánásmódot érdemlek…

– Éppen ezt szeretném tudni én is – szólalt meg nyugodtan Marguerite, aki ebben a pillanatban lépett be, és megjelenése egy csapásra lecsillapította a fiatalember dühét.

– Miért nem akarja elhinni, anyám, hogy ez a fiatalember az, aminek mondja magát?

– Mert lehetetlen! A pápa követe! Még mit nem! Csellel vagy erőszakkal elfoglalta a küldött helyét, hogy visszajöhessen, és itt ki tudja, mi mindent elkövethessen…

– Egy pillanat, anyám – szakította félbe a király, aki a szócsata közben elolvasta a pápa sorait. – Valóban az, akinek mondja magát. A szentatya itt igazolja.

– A pápa megemlíti a levelében?

– Nos, igen! Nézze meg maga is!

– Nem! A felháborodás elhomályosítja a látásom!

– Akkor összefoglalom. IV. Ince, aki elmondja, hogy sokat imádkozott a gyógyulásomért, atyai áldását küldi, és tudatja, hogy Lyonba költözött, ahol összehívja a zsinatot, melyre reményei szerint eljönnek Franciaország bíborosai és mitrás abbéi.

Kasztíliai Blanka egy csapásra megnyugodott, felülkerekedett benne az államügyek iránti szenvedélyes érdeklődés:

– A pápának sikerült elhagynia Rómát? Lyonbatt van? Hogyan lehetséges?

– Éppen azt írja, hogy a követe majd elmondja, hisz részt vett a menekülésében Balduin császárral együtt… Azt is írja, hogy jutalmul a császár kérésére különös kegyként hajlandó volt meghallgatni a gyónását…

– A pápa meghallgatta… – dadogta szinte fulladozva a királyné.

-… és teljes feloldozásban részesítette, miután minden bűnben és komoly hibában ártatlannak találta. Balduin császárral egyetértésben ezért választotta őt levele hozójának…

– Szinte hihetetlen!

– Pedig el kell hinnünk – jegyezte meg Lajos végtelen gyengédséggel –, és ha lehet, helyre kell hoznunk a hibát, melyet hamis ítéletünkkel okoztunk. Álljon fel, Renaud de Courtenay! A király bocsánatkéréssel tartozik… ahogyan nemes édesanyja is!

– Még mit nem! Egy királyné csak Istennek tartozik számadással! Ami engem illet, minél kevesebbet látom ezt az alakot, annál jobban érzem magam.

Ezzel kivonult, Marguerite-tel a nyomában, aki Renaud sorsa felett megnyugodva úgy gondolta, megkísérli megenyhíteni, majd sietve megviszi a jó hírt Sancie-nak. A követtel egyedül maradva Lajos leült az ágya végére, ahogyan gyakran tette, és az előtte leterített szőnyegre mutatott.

– Mesélje el, hogyan hagyta el a szentatya Rómát…

Renaud igyekezett a lehető legvilágosabb beszámolót adni, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy alig tudott valamit az Incét és Frigyest, guelfeket és gibellineket szembeállító végeérhetetlen konfliktusról. IX. Lajos azonban mindent tudott róla, és segített rendet teremteni a történetben. Amikor a végére értek, egy percig hallgatott, elgondolkozott, s csak azután jelentette ki:

– A hosszú út után, gondolom, nagy szüksége van pihenésre. Kiadjuk az utasítást, hogy gondoskodjanak önről. Közben végiggondoljuk a szentatyának adandó válaszunkat. Három nap múlva megkapja.

Renaud felemelkedett, és nem is próbálta titkolni csalódását, amiért egyszerűen visszaküldik oda, ahonnan jött:

– Felség – próbálkozott –, sem a szentatya, sem Balduin császár nem várja a visszatértem. Tudják, hogy most is az a vágyam, hogy a királyt szolgáljam… és elkísérjem a keresztes hadjáratra.

– És úgy gondolják, hogy magunk mellett tartjuk, most, hogy tisztára mosták a becsületét? – jegyezte meg Lajos kék szemét beragyogó jósággal. – Szívesen megtenném. Ez lenne a legméltóbb igazságtétel. Remélem, hogy eljön majd a nap, amikor lehetséges lesz. Talán ha útnak indul a keresztes sereg. Amíg azonban az anyakirályné ennyire neheztel önre, meg kell értenie, hogy nem lenne jó sem magának, sem neki, ha kénytelen lenne mindennap magát látni. Hagyjuk cselekedni az időt… és imádkozzunk! Jöjjön velünk a kápolnába, hogy máris kérjük az Urat, hogy enyhítse meg nemes édesanyánk szívét. Látja – tette hozzá ellenállhatatlan, csibészes mosollyal

–, úgy látjuk, egy ekkora horderejű vállalkozást nem lehet elég korán kezdeni!

– Az anyakirályné elkíséri felségedet, amikor Akrába utazik?

– Az anyakirályné lesz a felelős a királyságért, melyet oly kitűnően kormányzott gyermekkorunk idején. Nem utazhat el… de örömmel fogadunk minden jó harcost, aki kész elkötelezni magát Isten dicsőségére és a Szent Sír felszabadítására.

– Akkor visszajöhetek? – kérdezte Renaud újraéledő reménnyel.

– Bizonyára, de addig is vigye el a levelem a szentatyának, és térjen vissza a császárához. Tudnia kell, hogy egy ilyen hosszú expedíció előkészítése hónapokig, akár évekig is eltarthat…

Hónapok, évek! Vagy talán soha nem is indul útnak? Nem ez lenne az első

alkalom, hogy egy uralkodó egészségi vagy kormányzati okokra hivatkozva lemond arról, hogy ilyen távol kerüljön a birodalmától!

Az alig megszületett reményt máris aggodalom felhőzte el. Renaud mégis igyekezett elrejteni csalódását, és azt suttogta:

– Akkor Konstantinápolyban várom majd a francia királyt és keresztes lovagjait.

A király visszafordult a lépcsőn:

– Amikor útnak indult Jeruzsálem felszabadítására, az ősünk, a nagy Fülöp Ágost nem járt Konstantinápolyban – mondta gyengéden. – Tengerre szállt, ahogyan Angliai Richard is… akit nem akart szem elől veszíteni. Szicíliába hajóztak, ahol egyesítették erőiket. Azután Fülöp folytatta az utat Akra felé, miközben Richard Ciprus elfoglalásán dolgozott, melyet katolikus királysággá tett: remek bázis a visszahódításhoz…

Szent ég! Már csak ez hiányzott! Lajos, a szent is hajózni akart… és elkerülni az egykori Bizáncot?

– No de felség, ez alkalommal nem kell az angolra felügyelni. És a tenger veszélyes lehet az erősen megrakott hajók számára.

– Nem annyira, mint a szárazföldi út, ha azt a német császárral hadakozva kell megnyitni. II. Frigyes jóindulata a keresztes hadjárattal szemben, melyet nem akar, igencsak kétséges, hisz Jeruzsálem királyi címével ruházta fel magát. És Franciaország már így is nehezen tartja fenn az egyensúlyt a két esküdt ellenség, a császár és a szentatya között.

– Ebben az esetben – suttogta Renaud lesújtva – mi lesz szerencsétlen urammal, Balduin császárral? Olyan régóta reméli, hogy nagy hadsereg érkezik, mely a Szentföld felszabadítása előtt segítségére lesz, hogy megszilárdítsa ingatag hatalmát!

Beszélgetés közben a két férfi lesétált a lépcsőn. Leérve IX. Lajos megállt, és végigmérte fiatal kísérőjét:

– Nyugodjon meg, nem felejtem el. Ismerem a szükségleteit és jogos vágyát, hogy békében uralkodjon a birodalmon, melyben született, idősebb korára azonban majd ön is megérti, hogy a politika nem ilyen egyszerű. Ezért mondtam az imént, hogy mielőtt rárontunk a hitetlenekre, alaposan fel kell készülnünk, hogy senki ne szenvedjen kárt távollétünk miatt… azt azonban tudnia kell: mielőtt teljesítem fogadalmam, felkeresem a szentatyát és a császárt. Most menjünk imádkozni! Úgy látom, magának is szüksége van rá.

Ezzel a király lesietett a felhajtó lépcsőjén, és nagy léptekkel megindult a régi Szent Miklós-kápolna felé, melyet hamarosan Pierre de Montreuil csodálatos ereklyekápolnája vált fel. A hideg ellenére a király mókusprém béléses köpenye könnyedén lebegett léptei ritmusára. Az udvarban a katonák, tisztviselők és látogatók megálltak, hogy köszöntsék Lajost, aki intéssel és mosollyal felelt nekik. Renaud tőle telhetően követte, kissé zavarodottan, de tudatában annak, micsoda kegy, hogy Lajos meghívta, imádkozzanak együtt.

Hirtelen egy férfi lépett hozzájuk, meghajolt, de nem tért ki a király elől. Sőt, határozottan elállta az utat. Hatalmas termetével nem volt nehéz dolga. Fekete hajú, napbarnított ember volt, szemében érthetetlen izgalom ragyogott. Bikanyaka tölgyfaágnyi végtagok felett ült.

– Meg fog halni – szólította meg a királyt, s dörgő hangjára felrebbentek az istállók tetején ülő galambok. – Az isteni asszony meg fog halni szégyenében és haragjában, és te, Lajos, te ölöd meg…

A király egy mozdulattal megállította az őröket, akik futottak hozzá. Félelmetes volt a férfi, de Lajoson nem látszott ijedtség jele.

– Ki vagy? – kérdezte. – És ki az a nő, akinek halála a lelkiismeretemet terhelné?

– Hogy ki vagyok, az nem számít. Ami pedig őt illeti, senki sem méltó a neve kiejtésére. Még én sem, aki oly sok éve szeretem őt. Szenved megsebzett büszkeségében, asszonyi méltóságában, és azért jöttem, hogy megmondjam neked: add vissza a büszkeségét és a becsületét! Menj el hozzá, amíg még nem késő! Kísérj el hozzá, hogy letérdelj előtte és megkövesd, ahogyan ő tette előtted…

Beszéd közben egyre izgatottabb lett, és izzó tekintete nyugtalanságot keltett a gárdakapitányban. Közbe akart avatkozni:

– Felség… – kezdte.

A király egy mozdulattal elhallgattatta:

– Hagyja! Soha nem tagadtam meg a figyelmem senkitől, aki úgy gondolta, panasza van rám! Te pedig, aki nem vagy hajlandó megmondani a neved, honnan gondolod, hogy tudom, kinek okoztam ennyi bajt, ha nem árulsz el többet? Még egyszer kérdezem, ki az a nő?

Mivel az ismeretlen makacsul hallgatott, megkérte, legalább azt árulja el, hol van, hova kell elmennie hozzá. A férfi ekkor folytatta:

– A Loire partján, a királyi apátságban, ahová visszavonult, ő, aki királynő volt szépségében és koronájában egyaránt, ő, aki nem engedi többé, hogy a közelébe menjen nyomorult férje, aki elárulta, sem szerencsétlen gyermekei, akiket tőle szült!

Gyere velem Fontevrault-ba, és alázkodj meg előtte, ahogyan ő volt kénytelen előtted!

Lajos összerezzent, és hátrált egy lépést, szemöldöke szigorúan összeszaladt.

Megértette, kiről van szó:

– Arról beszélsz, aki Anglia királynéja volt, III. Henrik, a sógorom anyja, aki megfeledkezett a rangjáról és az isteni törvényekről, és megpróbált megmérgezni?

Isabelle d'Angouléme-ről, usignan grófnéról beszélsz…

– Nem, nem Lusignan! Ő csak egy tévedés! Azért vonult vissza a kolostorba, ahol a Plantagenetek nyugszanak, hogy örökre megszabaduljon tőle! Az apátságba, mely visszaadja a koronáját, és a helyet, ahol hamarosan talán mellettük pihenhet. Gyere el,j mondom! Megesküdtem az oltárra, hogy mielőtt örökre lehunyná szemét e világ szomorú fényeire, térden állva, sírva és bocsánatért esedezve fog látni téged! Gyere!

Még nem késő! Gyűjtsd egybe a lovagjaidat, és szép kísérettel siess hozzá, hogy még, nagyobb legyen a megbecsülés!

Ahogy beszélt, a király tekintetében a szánalmat fokozatosan harag váltotta fel.

– Őrült vagy! – szólalt meg gyengéden. – Ha nem az lennél, tudnád, hogy lehetetlent kérsz! Ha haldoklik…

– Nem haldoklik, de beteg, és a látogatásod lenne a legjobb orvosság. Gyere velem!

– Ő küldött?

– A szeméből olvastam ki, mert én vagyok az utolsó reménye.

– Nem. Az utolsó reménye a mindenható Isten! Egyedül ő irthatja ki a gyűlöletet a bezárt szívből, és tőle kell kérni, hogy visszaadja a lelke békéjét. Imádkozni fogok érte…

– Az imáiddal nincs mit kezdenie! Még egyszer kérdezem, eljössz?

– Nem.

Renaud, aki éberen figyelte a férfit, észrevette a kést. Ösztönös lendülettel a királyra ugrott, olyan erővel, hogy a földre lökte. A gyilkos penge a mellkasába hatolt.

Egy kiáltással a földre rogyott, s szeme lecsukódott…

VII. fejezet A király „orvosa”

A fájdalom! Az adta Renaud tudtára, hogy nem halt meg. Még így is beletelt egy kis időbe, míg elhitte… Meggyőződéses katolikusként egy percig sem kételkedett abban, hogy van élet a halál után, de úgy gondolta, hogy ha kegyelmi állapotban hal meg, homályos világba kerül – nem merészelte volna hinni, hogy a paradicsomba –, mely kellemes, friss és pihentető. Most azonban lázban égett, és minden lélegzetvétel fájt.

Biztosan ez a tisztítótűz? Ilyen gondolatok ébredtek benne, amikor eszméleténél volt, leggyakrabban azonban a láz lángoló szakadékaiba merült, melyekből különös formák emelkedtek ki. Ilyenkor kiabált, segítségül hívta a néhány szeretetteljes képet, melyet múltja nyújtott: leginkább nevelőanyját, a kedves arcú, gyengéd, kék szemű Alais-t, aki oly remekül csillapította gyermekkori bajait, kötözte be a kis sebeket, s mindig, mindig meg tudta nyugtatni! Néhány pillanatban azt hitte, visszatért Courtils-ba az almáskertbe, ahol zümmögtek a méhek, ám ahogy követni kezdte az egyiket – bár megtiltották –, az ellene fordult, és kegyetlenül megszúrta, hogy visszarepítse a pokolba, mely pontosan úgy festett, mint a Châtelet alacsony terme, benne az izzó, hegyes pontokkal teleszórt vörös katlannal.

Időnként úgy hitte, angyalt lát, és ahányszor a fehér, ragyogó alak megjelent, a kínzás abbamaradt. Sőt, úgy érezte, pihenőt kap a szenvedéstől. Mint egy friss fuvallat.

Az angyal azonban sosem mosolygott. Szigorú, nyugtalan tekintettel figyelte Renaud-t, bólintott, majd eltűnt… és nem sokkal később visszatért a fájdalom. Talán azért hagyta szenvedni a lelket, mert úgy ítélte meg, még nem érdemelte ki a bűnbocsánatot, és további kínzásra van szüksége? Borzalmas volt, hisz a fizikai fájdalomhoz az elhagyatottság szörnyű érzése társult, és a szerencsétlen egyedül találta magát a homályos árnyak között, bensőjében a tüzet szító fújtatóval, melynek hangja betöltötte fülét.

Egy este – este kellett legyen, hisz gyertya égett – Renaud úgy érezte, kiemelik a forró kútból, és kellemesebb hőmérsékletbe kerül. Eltűnt az izzó köd, és a fölé hajoló angyal egy halványszürkébe öltözött, kék fátylas nő képét öltötte. Tudta, hogy ő az angyal, mert felismerte szigorú vonásait, ez alkalommal azonban mosolygott, s ez mindent megváltoztatott. A sebesült érezte, hogy él, megszabadult démonjaitól, betegsége minden lázálmától.

– Nocsak! – szólalt meg az angyal, akinek vidám hangjában Marguerite királynééhoz hasonló kiejtés csengett. – Úgy látom, végül csak úgy döntött, hogy életben marad.

– Úgy tűnik… így döntöttek felőlem – felelte Renaud rekedten, mintha egészen mélyről szállna föl a hangja. – Szép hölgy, tényleg úgy gondolja, hogy élek? Olyan régóta nem tudom már…

– Biztosíthatom, hogy mára elmúlt a veszély, de napokon át aggódtunk az életéért.

Lassan bezárul a seb, és már nem sípol a tüdeje. Istennek legyen hála! Azért még nem gyógyult meg. Hogy érzi magát?

– Nagyon fáradt vagyok. Mintha minden erő elhagyott volna…

– Kiadós étkezésekkel és óvatos testgyakorlással visszatér majd. Egyelőre azonban sok pihenésre van szüksége.

A sebesült pillantása körbejárta a helyiséget. Szűk, cellaszerű kis szoba volt, a keskeny ágy azonban kényelmes volt, és a kis ablakban, melyen napsütés áradt be, egy cserépben bazsalikom nyújtogatta szép zöld leveleit, behozva a természet minden örömét. A csupasz falakon egy egyszerű barna fakereszt függött.

– Hol vagyok? – kérdezte Renaud.

– A palota padlásán. Felséges királyunk, akinek megmentette az életét, azt akarta, hogy nála ápolják. Engem bízott meg a feladattal. A nevem Hersende, és Provence-ból jövök, mint a fiatal királyné. A jó Raymond Bérenger, az apja, bár maga is beteg, ideküldött, amikor megtudta, hogy Lajos királyt halálos betegség fenyegeti. Tehát elhagytam Forcalquier-t, hogy a segítségére siessek, de mire megérkeztem, Isten már megtette.

– Maga… orvos? – képedt el Renaud.

– Inkább felcser… pontosabban felcsernő, hisz egyetlen iskolában sem kaptam pecsétet. Minden tudásomat az apámtól szereztem, aki a híres montpellier-i egyetemen tanult. Azt mondja, most már ugyanannyit tudok, mint ő, és nincs mit megtanítania nekem… Hadd nézzem meg a sebét!

Hersende ujjai könnyűek és ügyesek voltak. Nem okozott fájdalmat betegének, ahogy felemelte a sebet, védő kötést, egy borba áztatott tépessél kimosta, figyelmesen megvizsgálta a lassan összezáródó széleket, bekente egy kenőccsel, mely együtt főzött olívaolajból és vörösborból készült. Végül újra bekötözte a sérülést, és felsóhajtott:

– Szerencséje volt: a penge elkerülte a szívét, de a tüdejét megsértette. Gondolom, nem túl mélyen. Úgy látom, szépen gyógyul…

– Kicsit nehezen lélegzem. Elmúlik majd? Hirtelen olyan nyugtalannak tűnt, hogy Hersende rámosolygott:

– Azt akarja tudni, hogy képes lesz-e még harcolni? Kardot forgatni…

– Elmenni a keresztes háborúba! Igen, mindennél jobban vágyom erre!

– Tényleg mindennél jobban? A maga korában? Ez igen szomorú. De nyugodjon meg: bár eleinte kissé nehezen fog lélegezni, elmúlik, és annyi sebesülést beszerezhet még, amennyit csak akar!

– Hálásan köszönöm, Hersende asszony! Boldoggá tesz! S… itt lesz velem, hogy segítsen… hacsak nem megy vissza Provence-ba, most, hogy a király meggyógyult?

– Nem. Felségünk azt akarja, hogy maradjak. Először is Marguerite királyné kedvéért, aki gyermeket vár, és akit bábaként kell segítenem. A szegény királyné már elveszített két gyermeket, és most mindennek rendben kell mennie! Pihenjen! Éhes?

– Azt hiszem… igen!

– Hoznak enni. Erőre kell kapnia.

Távozni készült, kezében az elhasznált kötéssel. Renaud visszatartotta:

– Csak még egy szót, kérem. A férfi, aki meg akarta ölni a királyt… Vele mi lett?

– Kivégezték, természetesen, de ahelyett, hogy lovakkal négybe szakították volna, egyszerűen felkötötték, és előtte még csak meg sem kínozták, hisz mindent bevallott.

Így akarta jó Lajos királyunk. Most pihenjen!

Mást Renaud nem nagyon tehetett. Annál is inkább, mert nagyon fáradt volt, de örült, hogy él, ami csodálatos érzés, még akkor is, ha nehezen lélegzik, és azért is, hogy a palotában helyezték el. A palotában! Ugyanazon tető alatt, ahol Marguerite él, szeretett királynéja… Itt van valahol, valamelyik szobában a padlás alatt. Egészen közel!

Renaud álmodozni kezdett, hogy talán meglátogatja… Azonnal nyugtalankodni kezdett külseje miatt. Hogy festhet? Végighúzta kezét többnapos szakáll borította arcán: úgy érezte, minden irányban nő a szőre. A haja pedig valóságos szénaboglya! De talán a különös orvosnő lesz olyan jó, és hív hozzá egy borbélyt.

Meg is kérte rá, amikor az asszony visszatért egy flakonnal és egy kanállal, mellyel sűrű, zöldes, de kellemes, gyógynövényízű folyadékot diktált belé. A kérésre elnevette magát:

– Máris tetszeni akar? Jól van, elismerem, a hajának nagy szüksége van ollóra, de a szakállát én a maga helyében növeszteném még egy kicsit. Beesett az arca és karikás a szeme: a maga helyében nem sietnék megmutatni a világnak!

Ezt hallva Renaud nem makacskodott, beérte annyival, hogy jó étvággyal befalta a tál tartalmát, melyet egy cselédlány hozott be: sült csirke, fehér kenyér, friss sajt és egy kis kancsó bor. Úgy gondolta, bizonyára ez a legjobb módja, hogy előnyösebb megjelenésre tegyen szert…

Az étkezés végeztével hátradőlt az ágyán, hogy átadja magát az álomnak, ám ismét ruhasuhogásra nyílt az ajtó. Renaud azt hitte, Hersende tért vissza, hogy vigyázzon rá, és csukva tartotta a szemét, ám egy perc múlva érezte, hogy valaki mozdulatlanul áll az ágya mellett, és más a parfümje, mint az orvosnőé. Felemelte a szemhéját, és megremegett: Kasztíliai Blanka állt mellette. Kezét hermelinbéléses fehér köpenyének széles ujjába rejtette, és ijesztően átható pillantással figyelte őt. Renaud a legkevésbé sem vágyott a viszontlátásra, hisz előző találkozásaikról igencsak rossz emlékeket őrzött.

– Felség – dadogta. – Felség, én…

– Ne féljen! – szólalt meg az asszony tőle nem várt gyengédséggel. – Nem zaklatni jöttem, hanem hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Hersende sokáig aggódott magáért, mert a láza nem akart lemenni, de most már bizakodó… Mégis meg akartam bizonyosodni.

– Felséged… nagyon jó hozzám!

– Biztos, hogy így gondolja? Nem igazán adtam alkalmat rá, hogy annak értékeljen.

Igaz, nem szerettem, és ma sem szeretem sokkal jobban. Nagyon rossz emlékeket ébreszt fel bennem. De… megmentette a királyt azzal, hogy a gyilkos kése elé vetette magát, vagyis kockára tette érte az életét. Ezért a tettéért örökre hálás leszek. Azt hiszem, a király megköszöni majd, de én is szeretném jelét adni hálámnak. Mit kíván?

– Semmit… hacsak azt nem, hogy a koronát szolgáljam, ahogy azt megígértette velem a néhai Olin de Courtils, akit apámnak tekintettem.

– Nem szereti Balduin császárt?

– De igen! Alázatosan tisztelem, szeretem, és hálás vagyok neki, először is azért, mert a pártfogásába vett. Azután pedig… önmagáért. De… ő Konstantinápoly ura. Ott kell tehát lennie, és ez így természetes, hisz az a birodalma és ott született. Számomra azonban Konstantinápoly semmit sem jelent. Idegen, s így boldogtalan lennék ott…

– És hol nem lenne idegen?

– Franciaországban, természetesen, hisz ez az ország nevelt, táplált…

– De a Szentföldön született, nem igaz?

– Így van, és arról is álmodom. Ezért vágyom mindennél jobban arra, hogy kövessem a királyt, különösen mióta felöltötte a keresztet…

– A keresztes háború! – morogta Blanka… – Csodálatos és értelmetlen kaland!…

Elmenni a világ végére, szélben lengő zászlókkal és nyerítő lovakkal, miközben magára marad a királyság!

– Magára marad? Nem, hisz felséged itt marad.

– Már maga is kezdi?!… Gondoljanak bele, maguk fiatal bolondok, hogy én már nem vagyok fiatal, és meg is halhatok!

– Nem, madame. Isten nem engedné meg, hisz a király azért utazik el, hogy felszabadítsa a Fiú sírját…

Nyugodtan ejtette ki a szavakat, mintha csak evidenciáról lenne szó, az anyakirályné pedig elgondolkodva méregette:

– Mintha az evangélium szavai lennének. Honnan veszi a bizonyosságot, fiam?

– Nem tudom. Csak úgy magától jön…

A királyné megint végigmérte, mintha azt mérlegelné, nem gúnyolódik-e vele.

Nem, a sebesült derűs volt, és egyszerűen csak azt mondta ki, amiben hitt.

– Vigyázzon magára – mondta végül Blanka. – A király bizonyára felkeresi majd!

Ezzel távozott. Szembetalálta magát Sancie-val, aki két kézzel összefogva a ruháját, lábujjhegyen érkezett. A király néhány tisztjét szolgáló cellákhoz vezető folyosó keskeny volt, és elkerülhetetlenné vált a találkozás. A lány csalódott sóhajjal elengedte a ruháját, és meghajolt: az „öregasszony” volt az utolsó, akire itt számított. A királyné természetesen szárazon megkérdezte tőle, mit keres itt. Sancie bátran szembenézett az ellenséggel:

– Érdeklődni jöttem a… a… – dadogta magában káromkodva, amiért képtelen kimondani Renaud nevét.

– A saját nevében, vagy Madame Marguerite részéről?

Álnok volt a kérdés és a hang egyaránt, de Sancie hamar összeszedte magát:

– Mindkettő – felelte merészen. – Ezt a szerencsétlen fiatalembert már annyi baj érte, hogy keresztényi kötelesség érdeklődnünk a sorsa iránt. Ráadásul tudom, hogy a királyné – mintha csupa nagybetűvel hangsúlyozta volna a címet bitorlójával szemben!

– hamarosan érdeklődni fog.

– Elébe megy a kérdésének? Jó szolgáló! De mondja csak, hány éves, Sancie?

– Szent Magdolnakor leszek tizenhárom.

– Talán lassan haza kellene térnie. Signes báró, az édesapja számít a keresztanyjára, hogy segít jól kiházasítani, de attól tartok, az udvarban ez nagyon nehéz feladat. Provence-ban a neve és a hozománya könnyebbé teszi.

A lány fülig pirult:

– Nem ismerem édesapám terveit. Soha nem kegyeskedett beavatni, ahogyan az édesanyám sem. Talán úgy gondolják, még túl fiatal vagyok?

– Biztos, biztos! A maga esetében ez bölcs elgondolás, jobb, ha semmit sem sürgetnek, mert ha már most férjhez akarnák adni, sokba kerülne. Nem sok jutott magának a szépségből, szegény kicsikém!

Sancie bíborvörösből holtsápadtra váltott, szeme pedig villámokat szórt:

– Csúnya vagyok, madame, nagyon is tudom. Mostanáig azonban ezt senki sem merte a szememre vetni.

– Ki veti a szemére? Nem tehet róla, és néha arra gondolok, talán így csak kedvesebb Isten urunknak.

Sancie könnyeivel küszködve, de büszkén kihúzta magát a koronás asszonnyal szemben, aki mindent megkapott az élettől: rangot, szépséget, vagyont, szerelmet, hatalmat, és a szépséges fiúkat, akik közül a legidősebbet úgy isteníti, hogy úgy tartja, jó csakis Istentől és tőle érheti. Olyannyira, hogy gyűlöli fia feleségét is, akit pedig ő

maga választott ki, és ellenszenvébe belevonja mindazokat, akik szeretettel szolgálják, különösen a keresztlányát. Egyszerűen csak azért, mert a fia szereti a feleségét!

Szánalmas! Sancie úrrá lett hangja remegésén, és határozottan szólalt meg:

– Miért lenne kedves Istennek a csúfságom? Ha akarna, azt hiszem, már hívott volna. Csak a kizárólag hozzá forduló szíveket fogadja el. Az enyém… több emberhez is kötődik.

– Köztük ahhoz, aki itt az ajtó mögött fekszik? Vagy talán nem vette észre, milyen szép?

– Nem ő az egyetlen az udvarban.

– Bizonyára, mégis az ő ajtaja előtt találkozunk.

– De… a királyné…

– Ha a menyem hírekre vágyik, Hersende-tól megkaphatja. Menjen vissza a helyére, és ne kódorogjon többet erre, ahol semmi keresnivalója! Hacsak nem akar választás elé kerülni: vagy visszamegy Provence-ba, vagy, ami még jobb lenne, kolostorba vonul.

– Már megint a kolostor? No de miért, hisz…

– Hogy megtanulja mások tiszteletét és a szerénységet! Sosem mondták magának, hogy úgy néz ki, mint egy boszorkány, a vörös hajával, a hosszú orrával és a macskaszemével? A kolostorokban győzik le leghatékonyabban a rossz ösztönöket…

Sancie ezt már nem bírta elviselni. Hátat fordított a kasztíliai asszonynak, és futva menekült, hogy a kert mélyébe rejtse keserűségét, egy élő sövénnyel védett kis sarokba, ahová gyakran húzódott, ha bánata volt. Szívében olyan erős gyűlölet lángolt, hogy nem vihette a kápolnába, hisz a gyűlölet Isten elleni sértés, és az ő érzései még csak védelmezőre sem találnának: szeretett szentje, Mária Magdolna nem kapott itt szobrot.

Sancie sosem érezte még magát ennyire száműzöttnek az északi vidéken.

Mennyivel könnyebb volt az éggel békét kötnie az atyai kastélyban: Signes a Sainte-Baume lábánál emelkedik, a nehezen megközelíthető barlangnál, ahol Krisztus kedvenc bűnös asszonya töltötte vezeklése napjait. Egy ösvény vezetett oda Signes-ből.

Végeérhetetlen, nehéz gyaloglás volt, mégis a falu minden asszonya megtette életében legalább egyszer, hogy termékenységet kérjen házasságában. Signes úrnője is elment, szép kísérettel, nem sokkal az esküvője után, Sancie azonban még sosem kapaszkodott fel a barlanghoz, a hegyben nyíló fekete hasadékhoz, ahová csak a sziklába vájt, kezdetleges és egyenlőtlen lépcsőfokokon át vezetett az út. Azt beszélték, hogy nyirkos, sötét és meglehetősen félelmetes hely. Magdolna mégis itt élt több mint harminc évig, magányosan. Egy forrás vizét itta, gyökereket evett, semmije sem volt, a ruhái rongyokká foszlottak, s nem viselt mást, csak hosszú, dús hajkoronáját, a legenda szerint azonban naponta hétszer énekeltek neki az angyalok, és néha megpillanthatta Jézus arcát is, a Megváltóét, akit annyira szeretett, és a síron túl is imádott.

Sancie ismerte Mária Magdolna történetét, és néha eltűnődött, vajon Krisztus több szeretetet adott-e a szépséges bűnösnek, mint az emberiség többi részének. Másfajta szeretetet? Magdolnának elég volt csak megpillantania őt, máris teljes szívéből arra vágyott, hogy érte éljen, és méltó lehessen szeretetére. Ezért vonult vissza a szabad ég alá, ahol annyi könnyét elsírta, hogy a hegy minden patakja azokból született. Könnyű

lehetett a megtestesült Igét szeretni, hisz egész tömegek mentek hozzá, s követték.

Különben is, ha az ember szeret, minden egyszerű. Talán csak az nem, hogy annyit kapjon, amennyit ad; ha csúnya…

Csúnya! Ezt az állapotot nem lehet megszokni, ha valaki lány és tizenhárom éves.

Akkor sem, ha nem hagy időt másoknak, hogy a tudtára adják, hanem ki-* hívásként előretolja, abban a titkos reményben, hogy egy nap valaki azt feleli: „Dehogy.

Szerintem nem…– Eddig még senki nem felelt így, és biztosan így marad ez a jövőben is…

Babérbokra mélyén Sancie minden könnyét elsírta. Nem lett tőle szebb, de nem tehetett ellene. Gyűlölte az alternatívát, melyet a kegyetlen anyakirályné vázolt föl előtte, annál is inkább, mert nem nagyon látta, hogyan menekülhetne el előle: vagy egy borzalmas, gyűlöletes házasság, melyben nem fogják szeretni, vagy a kolostor, ahol belehal haragjába és kétségbeesésébe. Ahogy jobban belegondolt, a második lehetőség még mindig jobbnak tűnt. Renaud meg fog gyógyulni, és biztosan nem küldik vissza a császárhoz. Közel élnek majd egymáshoz. Mi lesz vele, ha egy nap azt látja, hogy a fiú beleszeret valamelyik csinos kisasszonyba? Elviselhetetlen látvány lenne, és biztosan hazamenekülne szeretett Provence-ába, ott azonban, ha nem akar férjhez menni, csak az apácafátyol marad…

Addig azonban vissza kellett mennie Marguerite királynéhoz, és Sancie elhagyta a kertet. A lépcsőn összetalálkozott Hersende-dal, aki a szemöldökét ráncolva megállította:

– Nem szabad sírni – mondta. – Bármi legyen is az ok, kár így kipirosítani ezt a szép zöld szemet!

– Gondolja? – nyögte Sancie meglepetten, hisz ez volt élete első bókja.

– Persze! Jöjjön velem, kisasszony. Beborogatom hársfateával. Nem szabad, hogy a szüléséhez közeledő királyné ilyen szomorú ábrázattal lássa…

Sancie elragadtatva, némán követte a sors által útjába sodort asszonyt. Mintha az angyalok énekét hallotta volna…

Aznap este Renaud a király szájából hallhatta, aki kegyeskedett felkeresni kis szobájában, mi lesz a jutalma: amint lábra állt, Robert d'Artois gróf, Lajos öccse szolgálatába áll. Azután pünkösdkor a király saját kezűleg üti lovaggá.

Végre valóra válik régi álma. Hatalmas volt a kegy. A fiatalember öröme mégsem volt teljes, és Lajos a tőle megszokott kifinomultsággal megérezte ezt. Félbeszakította a hálálkodást:

– Úgy gondolja, hogy azok után, hogy megmentette az életem, az lenne a legkevesebb, hogy a saját szolgálatomba veszem?

Renaud fülig pirult.

– Úgy gondolom, hogy d'Artois nagyúr, aki a király öccse, túlságosan szereti ahhoz felségedet, hogy ne maga legyen első szolgálója.

IX. Lajos meglepetten vonta fel a szemöldökét, és elmosolyodott:

– Szép válasz! Remélem, nem hízelkedő ember! Csalódást okozna.

– Nem, felség. Éppen ellenkezőleg, sajnos sokszor túlságosan nyíltan kimondom, amit gondolok…

– Ez még mindig jobb. Ami pedig az öcsém szolgálatát illeti, tudja meg, hogy nem tőlem származik az ötlet. Ő kérte magát, mert megtetszett neki, és szeretné, hogy egy magához hasonló, elkötelezett férfi szolgálja. Nem az első szolgálónk, tudja, hanem az, elsődleges védelmezőnk. Gyakrabban van mellettünk, mint Artois grófságában, és inkább Poissyban él, ahol pedig csak várúr15, mint lens-i, hesdini vagy bapaume-i kastélyában. Vagyis keveset van távol, és ha mellette van, mellettem is lesz.

15 A várúr a középkorban nem mindig a kastély tulajdonosa, csak őrzője és felelőse volt.

Távozni készült, de a küszöbön meggondolta magát, és visszafordult:

– Majdnem elfelejtettem – szólalt meg angyali szemében huncut csillogással. –

Amikor a keresztes háborúba indulunk, természetesen Robert gróf is velünk tart. Sőt, előttünk is haladna, ha nem tartana mindig attól, hogy valami baj ér a távollétében.

Nála jobban senki sem szeret az ellenségre rontani, lovagolni a csaták szelében, és mindenfelé szép kardcsapásokat osztogatni. Ezenkívül nem kell találkoznia Pierre de Courtenay rokonával, akit az öcsém nem szeret. És amikor Robert gróf nem szeret valakit, azt nem szokta véka alá rejteni…

Renaud-t végre tökéletes öröm töltötte el, és megpróbált felállni, hogy jobban köszönetet mondhasson a királynak, Lajos azonban határozott mozdulattal megparancsolta, hogy maradjon az ágyán.

– Leginkább azzal mondhat köszönetet, ha jól szolgál, vagyis gyorsan meggyógyul!

Új ura nagyra értékeli, ha az emberei készek éjjel-nappal követni bárhová, bármikor és bármilyen körülmények között.

Vonzó volt a perspektíva, és Renaud ezt nem is tagadhatta volna: a leghadakozóbb kedvű francia királyi herceget követheti, a király saját kezűleg üti lovaggá, ez nem kevés! Különösen egy olyan fiúnak, aki egy év leforgása alatt a bitófára ítélt rabból szép jövő előtt álló apród lett, majd megint egy cella mélyén találta magát, a legaljasabb vád alatt megkínozva, egy nagy királyné megmagyarázhatatlan gyűlöletének és a többi Courtenay megvetésének tárgyaként. Az egyetlen kivételt a leginkább rendkívüli családtag jelentette: egy olyan birodalom nincstelen császára, melynek gazdagsága egykor az egész világot elkápráztatta. Kalandos utakat járt be vele, megmentett egy pápát, akinek hála visszakapta a jogot, hogy emelt fővel járjon az országban, ahonnan elűzték. Volt mibe beleszédülnie! Nem is említve az őrült támadó kését!

Mindent összeadva alig néhány hónap leforgása alatt Robert gróf a harmadik ura lesz. Remélte, hogy nála nem olyan tiszavirág-életű szolgálat várja, mint Coucy bárónál vagy Balduin császárnál. Mi lesz azonban, ha a sebe rosszul gyógyul, és nem lesz képes a kemény edzésre, a kardforgatásra? A tüzes Artois gróf nem tudna mit kezdeni egy nyomorékkal, és…

Száguldozó gondolatai annyira lefoglalták, hogy mire beesteledett, felment a láza.

Hersende asszony nagyon elégedetlen volt:

– Szent Hippokratészra, mit mondhatott felséges királyunk, hogy ilyen állapotba került?

– Hogy d'Artois nagyúr a szolgálatába fogad – dadogta Renaud könnyeivel küszködve.

– Ez aztán az újság! A maga helyében jó hírnek tartanám. Ő a család legvidámabb és legszórakoztatóbb tagja. Jó bajtárs és vitéz lovag, ráadásul…

– Azt akarja, hogy olyan emberek legyenek körülötte, akik készek mindenhová követni, és sosem fáradnak el… Nézze, én milyen állapotban vagyok! Gyenge vagyok, mint egy újszülött, egy hétig sem maradok meg mellette! Rögtön szédülni kezdek, ha megpróbálok felállni.

– Súlyos volt a sebesülése, és ezt Robert nagyúr is tudja. Ha nem maga kapta volna a csapást, most egyszerre sirathatná a királyát és szeretett bátyját. Nyugodjon meg!

Bőven van ideje a gyógyulásra. Én pedig éppen ezért vagyok itt. Ideje bevenni az orvosságát.

Két nagy kanállal kimért a zöldes folyadékból, a beteg azonban megkérdezte:

– Mi van benne?

– Farkasherével főtt viperanyelv, békaagyvelő, mandragóra… gyűszűvirág és más összetevők – felelte az asszony egyetlen mosoly nélkül.

– Borzalom! Nem ártalmas ez?

Ez alkalommal Hersende vidáman felnevetett:

– A nevetséges kérdésekre nevetséges a válasz! Ki hallott már olyat, hogy kikérdezik egy orvos titkait? Nem csak Albert mester kotyvaszt csodatévő

folyadékokat.

– Ismeri Albert mestert?

– Hírből. Azt beszélik, tud… mit is… aranyat csinálni. Azt is beszélik, hogy nagy tudós, de az ő iskolája más, mint az enyém. Én az apám tanítása révén a nagy Salernói Trotula16 követője vagyok. De maga honnan ismeri Albert mestert?

– Sosem találkoztam vele. Ideérkezve Philippa de Coucy szolgálatába álltam, és egy este elkísértem Albert mester házához. Csak annyit tudok, hogy az úrnőm elégedetten tért haza, és…

– Coucy asszony, aki Blanka királyné barátnője volt?

– Miért csak volt?

– Mert nemrég meghalt. Hallottam, amikor Blanka királyné mesélte Madame Marguerite-nak. Egyébként nagy haraggal, de nagy sajnálattal is: a szerencsétlen, annak alapján, amit tudok, feltehetőleg abban halt meg, amit Arisztotelész és Trotula eklampsziának neveztek, miután kivetett magából egy négy hónapos magzatot. Ez megmagyarázná a borzalmas fájdalmakat, melyekben szenvedett… hacsak nem megmérgezték… Vagy talán mindkettő, hisz bizonyos mérgek ugyanilyen tüneteket okozhatnak.

– Megmérgezték? Philippa asszonyt? No de ki?

– Túl sokat vár tőlem! Honnan tudnám? Magának jobban kell ismernie a környezetét…

– Alig ismerem. Csak Párizsban szolgáltam, és csak néhány napig. Coucyban sosem jártam. Ott halt meg?

Hersende asszony kisegítette betegét az ágyból, egy székre ültette, és a vállára terített egy takarót, majd felrázta a párnáját, lepedőjét és paplanját, és megmosdatta egy kicsit. Nem törődött vele, hogy a fiú reszket és vacog a foga, kényszerítette, hogy állva maradjon egy keveset.

– Hogy érzi magát?

16 Híres XI. századi itáliai orvosnő, akinek munkássága, elsősorban a szülészet terén, határozottan megelőzte korát. Nagy tisztelet övezte salernói iskoláját Elsőként ő végzett gátvarrást.

– Fázom…

– Ez természetes… de nem szédül?

– Egy kicsit… de már sokkal kevésbé. Hersende visszafektette, állig felhúzta rajta a takarót, majd kedvesen megveregette az arcát:

– Ne eméssze magát! Nem válik szégyenére a fiatal harcbolondok gyülekezetének, akik körülveszik d'Artois grófot. Két hét múlva már lovagolhat. Mán csak azért is jó lesz, mert két hét múlva Poissyba megyünk, hogy Madame Marguerite ott szüljön, és neki kell szentelnem magam. Úgyhogy ne hazudtoljon meg! Gyűlölök tévedni!

– Mindent megteszek, hogy elégedett legyen – felelte Renaud, és végre visszatért a mosolya.

Két héttel később az udvaron figyelte a hatalmas költözködést, melyben a királyi család egyik rezidenciájából a másikba indult. Mindent elvittek, a hálószobabútoroktól kezdve a konyhai lábasokon, a kancellária iratain keresztül a zenészek hangszereiig. A király, amikor egyik kastélyából a másikba vonult, szerette, ha mindig a keze ügyében vannak megszokott tárgyai. Egyedül a Párizs kapujában álló vincennes-i kastély – a Fülöp Ágost által átalakíttatott egykori vadászlak, ahol Lajos szívesen időzött az erdő

örömei miatt – őrizte meg eredeti berendezését. Biztosan nem marad azonban sokáig így. Lajos megnagyobbíttatta, sőt, még egy kisebb kápolnát is felépíttetett, amit Szent Mártonnak ajánlottak, s a töviskorona egyik tüskéjét szánták neki…

Renaud nem volt ilyen boldog Courtils-ban töltött gondtalan gyermekkora óta.

Borzalmas idő volt, emberemlékezet óta nem láttak ilyen esős, kellemetlen áprilist, ám d'Artois gróf új fegyvernöke napsütésben látta a világot. Vadonatúj felszerelést kapott, erszényében aranyakkal, melyeket a királyi kincstárnok számolt le neki, hogy emelt fővel léphessen be új ura kíséretébe. Jövőjét máris Jeruzsálem fényei ragyogták be, s az élet császárának érezte magát.

Hersende asszonynak mindenben igaza volt: majdnem ugyanolyan jól érezte magát, mint sebesülése előtt, bár néha nehezebben lélegzett. Ráadásul Robert gróf szolgálata igazi öröm lesz: néhány perces beszélgetés elég volt, hogy megértse, szívének kedves házba került.

– Akik engem szolgálnak, elsősorban a fivérem, a király emberei – jelentette ki a gróf. – Sosincsenek messze tőle, mert azt tűztem ki feladatomul, hogy megvédelmezem, ő ugyanis nem sokat törődik a biztonsággal. Igaz, vannak testőrei, de a gyengéd csodálatból fakadó éberségnek nincs párja…

– Felséges urunk veszélyben lenne? – kérdezte Renaud.

– Egy nagy király mindig veszélyben van, és ahogy azt maga mindenkinél jobban tudhatja, a fenyegetés bárhonnan, bárkitől érkezhet. Felséges fivérem egy szent, akit legtöbb alattvalója csodál, de vannak mások is. Sokan mások. Ezért mindig szem előtt kell tartania, ha például egy csatában ő és én elszakadunk egymástól, magának először neki kell segítenie. Amikor lovaggá ütik, hűségesküt tesz nekem, de én neki tettem hűségesküt. Tehát mindig, mindenek előtt ő áll! Megértette?

– Tökéletesen, nagyuram. Ugyanakkor kérem, engedje meg, hogy önnek szenteljem magam… amikor a királynak nincs szüksége segítségre.

– Ezt el is várom! – nevetett Robert. – És elvárom magától a pontosságot is vallási feladataiban – az én lovagjaim kevésbé szigorúan élnek, mint az övéi. Reggelente misét hallgatni, étkezéskor hálát adni, este imádkozni és bőkezűen jótékonykodni elég az én lelki békémhez. Ami a többit illeti, a hősöknek gyakran rövid az élete. Hát tegyük kellemessé, amennyire Isten engedi. Ünnepségek, tornák, lakomák, jó borok és csinos nők… mind ezt szolgálják. Tehát ne gondolja, hogy szerzetesként kell élnie!

– Nem tisztán kell elérkezni a lovaggá ütés napjához?

– Igaz… no de azután! – felelte a herceg ragadós nevetéssel, melyben Renaud is csatlakozott hozzá.

A megbeszélés lezárásául Robert kedélyesen hátba veregette újdonsült fegyvernökét, aki még nem nyerte vissza tökéletesen az erejét, és belesápadt a csapásba, de sikerült megőriznie a mosolyát.

– Jól van! – értékelte a herceg, aki akarattal tette próbára. – Emlékezzen arra, amit most mondtam, és bármit elérhet nálam, amit csak akar!

Mi többről álmodhatott volna egy nincstelen fiú? Néhány perc múlva elfoglalja helyét Robert kíséretében, hogy a király előtt érjenek Poissyba. Ám mivel úgy érezte, elzsibbad a lába a tétlenségben, jóval a kijelölt időpont előtt lement az udvarra, hogy megnézze a kancellár, Jean Sarrasin felügyelete alatt álló szolgákat, amint az indulásra készülő szekerek körül serénykednek. A Szent Kápolna építkezése felé indult, hogy elbúcsúzzon Pierre mestertől, aki kétszer is meglátogatta betegsége alatt, amikor szeme megakadt egy arcon a tömegben, mely hozzá hasonlóan az indulás előkészületeinél bámészkodott. Ezt látva a másik hátat fordított. Renaud utat vágott magának:

– Gilles! Gilles Pernon, várjon meg! Beszélni akarok magával!

A d'Artois család címerével díszített zubbonyos, magas fiú előtt szétnyílt a tömeg, és gond nélkül utolérte egykori vívástanárát, aki egészen kicsire összehúzta magát az istálló falánál. A viszontlátás örömében Renaud kitárta a karját:

– Öreg barátom! Mit keres itt? Azt hittem, Coucyban van!

– Nos, már nem vagyok ott… De maga… fogadja gratulációmat! Egy herceg embere lett. És remekül néz ki!

Renaud most vette észre, hogy Pernonról ez nem mondható el. Rosszul öltözött, szeme beesett, egykor oly ápolt bajuszos arcát szürke szakáll nőtte be, elvesztette egészséges, magabiztos megjelenését, mely bizalmat árasztott, és erős társsá tette. Még a hajdan bortól vidáman kipirosodott orra is elvesztette a színét.

– Barátom… mi történt magával? Betegnek látszik! Jöjjön erre – tette hozzá Renaud megbizonyosodva róla, hogy ura még nem jött le az udvarra.

A Szent Miklós-kápolnához húzta az öreget, és leültette a lépcsőre, ahogy megérezte, mennyire bizonytalan a lépte.

– Most pedig meséljen! Hogy időt nyerjünk, mert sajnos nem sok van belőle, tudom, hogy Philippa asszony meghalt… és hallottam a csúf híresztelést is: nem volt egészen természetes a halála…

– Ebben biztos vagyok. Megmérgezték! Nem volt nehéz azzal a sok szerrel, amit az a szajha beadott neki!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a…

– A szép Flore? Természetesen ő volt! Már régen kinézte magának Raoul bárót, és jobb híján először – hisz türelmes az aljas, akár egy macska – Philippa-asszony kegyeibe férkőzött.

– Először?

– Igen, hogy kivárja, míg elmúlik Raoul báró szerelme. Amikor maga a házunkba érkezett, a báró szíve egy környékbeli uraság feleségéé volt, akinek nem árulom el a nevét, hisz nem is számít. Nem sokkal azután, hogy visszatértünk a kastélyba, amikor…

magát letartóztatták, a nevezett hölgy meghalt: megbokrosodott a lova, és egy ág szétzúzta a fejét.

– Baleset, gondolom? Flore kisasszony nem számíthatott rá…

– Ki tudja! Egy ló nem bokrosodik meg csak úgy magától. Hozzá kell segíteni.

– Flore-nak volt rá módja? Különben is, ha a báró annyira szerette azt a hölgyet, a halála kétségbeesést válthatott ki belőle, nem pedig vágyat, hogy mást szeressen.

– Igaz, igaz! Annyira szerelmes volt, hogy az alávaló lány igyekezett megvigasztalni. Szép az a lány… és ügyes. Miután a bárót a felesége ágyába lökte, akit végre teherbe ejtett, kényeztetni kezdte, apró figyelmességekkel vette körül, tudtára adta, hogy már régen szereti, és végül nekiadta magát… Egy olyan férfinak, aki már csak a feleségét ölelhette – és akit már nem volt hajlandó érinteni –, káprázatos lehetett Flore teste. Tudom, mit beszélek, mert egy este láttam a kastély tavában fürdeni. Istennő! Egy szentet is elcsábítana! Bevallom, magam is álmodoztam róla. A bárót egyenesen elbűvölte. Mintha bájitalt itatott volna vele. És talán így is volt…

Mindenesetre Philippa asszony sorsa hamar beteljesedett, amint sikerült behálóznia a bárót. A gyermek elvesztése miatt Raoul egy kicsit megsiratta a feleségét. Csak nappal, mert az éjszaka Flore-é volt. Most már nyíltan együtt élnek… és Enguerrand de Coucy, a fivére a kezét dörzsölgeti.

– Miért? Fel van háborodva?

– Nem. Éppen ellenkezőleg. Kedvesnek, megértőnek mutatkozik… az az érdeke, hogy a bátyja gyermektelenül haljon meg, és ő sem ér többet, mint az a lány. Ő ölette meg Ferienne-t, az apródot, akit maga váltott fel, mert Philippa asszony vele hált. Ami Flore-t illeti, gyakran gondoltam, hogy az ő szolgálatában áll, de most már azt hiszem, csakis magának dolgozik.

– Azt reméli, hogy a báró feleségül veszi? Ugyan, az lehetetlen! Túlságosan előkelő

úr egy kisnemes lányhoz! Azt azonban nem értem, maga hogyan került ilyen állapotba…

– Úgy, hogy képtelen vagyok befogni a számat, amikor rám tör a harag. Öreg katona vagyok, és nyíltan beszélek. Egy nap az az átkozott lány, aki máris bárónénak hiszi magát, megkorbácsoltatott és elzavart egy szegény lányt, aki tönkretette az egyik ruháját, és nem tudtam megállni, hogy ne mondjam meg a magamét… a szemén láttam, hogy nem telik sok időbe, és az én sorsom is beteljesedik. Elzavarnak vagy megmérgeznek… ki tudja, mi várt rám, amikor egy kutya döntött helyettem. Egy kutya, amelyik megette a napi kosztomat. Elszöktem, és azóta Párizsban csavargok.

Gondoltam rá, hogy elmegyek Blanka királynéhoz, és elmondom, amit a barátnője sorsáról tudok, de csúf dolog az árulkodás… és nem akarnám, hogy miattam érje baj a bárót. Tehát várok.

– Mire? Hogy új urat talál?

– Nem. Arra, hogy a király elinduljon a keresztes hadjáratra, és beállhassak a seregbe, de úgy tűnik, sok idő van még addig.

– Így van. Azt mondják, kikötőt építtet délen, hogy ott szálljon hajóra. Végül én is megértettem, hogy lassabban megy majd, mint gondoltam…

Ebben a pillanatban mozgolódás támadt az udvaron. Robert készült indulni, hogy Poissyban várja a királyt. Renaud megértette, hogy nincs több ideje, sietve kinyitotta az erszényét, és a döbbent Pernon kezébe nyomott egy aranyat.

– Fogja! Vegyen magának tiszta ruhát, és költözzön be a törzsfogadójába. És várjon meg!

– De… nem marad?

– Nem, de visszajövök. Beszélek magáról Robert grófnak. Talán neki is szüksége van egy jó fegyvermesterre.

– Megtenné? Ó… Renaud úr!

– Majd később megköszöni! Sietnem kell…

Már futott is a lovához, melyet egy karikához kötött, de futtában visszafordult:

– Ne igyon túl sokat!

– Megígérem! Majd együtt megünnepeljük, ha visszajön…

Egy ideje elállt az eső, de Renaud észre sem vette. Őszinte öröm töltötte el, hogy viszontlátta Pernont…

Az április harmincadikáról május elsejére virradó éjszakán a fiatal királyné Hersende segítségével egy kisfiút hozott a világra, akit a nagyapja emlékére Philippe-nek neveztek, és a díszbe öltözött városban kitört a boldogság. Reggel a fiatal lányok futottak az erdőbe, hogy leszedjék a május első virágait: füzéreket és csokrokat készítettek a királynénak és a gyermeknek, aki szép volt és életerős, ahogy azt tiltakozó kiáltásaiból felmérhették. A templomokban az Úr dicsőségét zengték, és a király, akit boldoggá tett a fiú születése, három misét hallgatott, melyek közül az egyiken maga énekelt, és olyan bőséges alamizsnát osztatott, hogy egy mérföldes körzetben nem maradt senki, aki ne evett – és ne ivott – volna Isten áldására, amiért ilyen jó királyt adott.

A szükséges pihenés után Marguerite díszes ágyában ülve kissé sápadtan, de ragyogva fogadta a család és a sógorok, illetve sógornők gratulációit, melyek természetesen a férj gyengéd és az anyós szinte diadalmas köszönete után következtek.

Meg kell hagyni, Blanka az egész éjszakát a szülés gyötrelmeit élő Marguerite ágya mellett töltötte, és végre igazi anyaként viselkedett, fogta a kezébe csimpaszkodó kezet, törölgette az izzadt homlokot, megnyugtató vagy bátorító szavakat suttogott, de egy pillanatra sem zavarta Hersende munkáját, akinek szakértelmét hamar felismerte.

Még akkor is ott volt azonban, amikor a káplán elvégezte a gyermek felkenését – bölcs óvintézkedésként a keresztelő előtt! –, és főképp, amikor az udvar és Poissy előkelőségei felvonultak jókívánságaikkal és gratulációikkal az ifja anya előtt. A kis Philippe egy pillanatra sem hagyhatta el nagyanyja karját, és ő mutatta be büszkén a látogatóknak.

– Mintha ő szülte volna! – morgott magában Sancie, aki szintén nem aludt az éjjel.

– Nézzék csak meg! Frissebb és élénkebb, mint én! Bárcsak Isten nem csupán ezt a boszorkánykülsőt adta volna, hat nem varázserőt is! Bagollyá változtatnám, hogy nappal aludjon, éjjel pedig nyugton üljön az ágán!

Mosolya ellenére egyértelmű volt, hogy Marguerite, szerette volna, ha másképp mennek a dolgok. Még rosszabb lett, amikor megtudta, hogy a dajkát és a kis herceg szolgálóit Blanka mellé költöztették, és nem őmellé. Így volt ez a kis Lajos születésekor is, és Marguerite, aki túl fiatal volt, és túlságosan kimerítette a hosszú és nehéz szülés, nem tiltakozott. Ráadásul akkor trónörökösről volt szó, most azonban azt remélte, hogy a második fiát meghagyják neki. Blankának mindenre volt válasza:

– Erős jellem lesz ez a fiú. Máris kiabál, ha elégedetlen, magának pedig pihenésre van szüksége, lányom! Nálam, aki alig alszom, senkit sem fog zavarni.

– Biztosíthatom, hogy engem sem zavar. Remekül érzem magam, és szeretném magam mellett tartani. Drága uram, kérem, mondja meg az édesanyjának, hogy hagyja meg nekem!

A király leült az ágy szélére, és megfogta a felesége kezét:

– Az édesanyámnak igaza van, drágám! Ön is tudja, hogy a legjobbat akarja nekünk… és magának pihenésre van szüksége a nagy megpróbáltatás után!

Marguerite lehunyta a szemét, hogy elrejtse haragos villanását:

– Bizonyára igaza van, felség! – mondta, de elhúzta a kezét…

Amikor mindenki elvonult, és a királyné egyedül maradt az orvosnő, Sancie és a többi udvarhölgye társaságában, kitört belőle a zokogás. Sancie hozzá akart sietni, de Hersende egy mozdulattal megállította. A kislány megtorpant, majd kitessékelték a többi hölgyet. Egy ideig csak Marguerite sírása hallatszott. Hersende megvárta, míg elcsitul, s csak azután hajolt az elkeseredett kis királyné fölé:

– Ne sírjon, madame. Nagy bánatot okoz magának. A király szereti önt, ez látszik, és csakis a javát akarja…

– A javamat? Amit az édesanyja dönt felőlem. Úgy akarja nevelni a fiaimat, ahogyan a sajátjait nevelte én pedig nem akarom, hogy szerzeteseket faragjon belőlük…

– Igaz, a felséges király igen ájtatos, de azt hiszem, természetes hajlamnak engedelmeskedik… Az öccsei nem hasonlítanak rá ezen a téren. Különösen nem Robert nagyúr… Talán a férje Istennek szentelte volna magát, ha nem lenne király… és ha nem ismerte volna meg önt. Sosem láttak még szerzetest, aki ilyen tüzesen ügyködött volna a gyermeknemzésben! Ráadásul ön is szereti őt.

– Igen, szeretem… legalábbis azt hiszem, még mindig szeretem, de lehet, hogy egy nap belefáradok. Túlságosan nehéz egy szent feleségének lenni! Főleg, ha az a szent megtagadja tőlem a jogot, hogy megosszam vele az életét, sőt, még korlátoz is: az anyjának adja, ami nekem jár… Nincs másra jogom, mint gyermekeket szülni, akiket azután elvesznek tőlem… ha a halál nem teszi meg helyettük. Nem akarok több gyereket!

– Madame! – ijedt meg Sancie. – Nemet mondana a királynak, ha közeledik magához?

– Miért ne? Jogom van betegnek lenni. Addig nem leszek hajlandó több terhességet vállalni, míg meg nem tudom a keresztes hadjárat indulásának pontos dátumát.

– Terhesen akar elutazni? – kiáltott fel Hersende.

Marguerite kihívón felvetette a fejét, és rászegezte még könnytől és haragtól csillogó kék szemét:

– Pontosan. Így teszek, és maga velem jön. Ott fogok szülni, ahol Istennek tetszik: a hajón, Cipruson vagy a Szentföldön. Azt a gyereket legalább nem veszik majd el tőlem!

– Nem fog sikerülni. Ön olyan szép, madame, és a király oly kedvesen tudja kérni a szerelemre, hogy nem fog tudni ellenállni neki…

Beszéd közben Sancie a mély ablaknyílásba lépett, hogy a kastély vastag falait nézze, melyeket több száz fáklya és tűztál világított meg. Mágikus látvány volt. A fények szőke villámokként tükröződtek az őrök páncélján. Az ünnepségek a városban folytak, nem sokan maradtak az udvarban: követték a várúr parancsát, hogy a kismama nyugodtan pihenhessen. Sancie macskaszeme – boszorkányszeme! – mégis kivett egy alakot, egy arcot: Renaud de Courtenay-ét, és hevesebben vert a szíve.

Napok óta nem látta. D'Artois gróf fegyvernökeként nem volt bejárása a királyi lakosztályokba. Még kevésbé a szüléshez közeledő királynéhoz, akit Sancie egy percre sem hagyott magára.

Még nem szenvedett ettől, hisz tudta, Renaud közel van, és remélte, hogy a kis herceg születésének örömteli hangulatában egy pillanatra őt is beengedik a királyi szobába, ahogyan szinte mindenkit a kastélyból. A fiú azonban nem mutatkozott…

Most mégis ott volt. A falnak támaszkodott, karját összefonta a mellkasán, melyen a francia liliom díszítette az új d'Artois gróf tornyát. Felemelt fejjel állt, és meredten nézte éppen azt a pontot, ahol Sancie állt. A lány ösztönösen hátralépett, de úgy helyezkedett, hogy láthassa anélkül, hogy Renaud észrevenné a jelenlétét.

A fegyvernök valóban nem vette észre. Amikor a kastély kiürült a látogatók után, visszatért erre a helyre, hogy lássa, amint fény gyúl az ablakban, mellyel szemközt az egész éjszakát töltötte árnyékba rejtőzve, fájdalomtól átjárt szívvel hallgatva a kiáltásokat, melyeket Marguerite-ből szakított fel a szülés kínja. Éppen egy másik férfi utódának adott életet, és az, hogy ez a másik a király volt, akinek szolgálatára és védelmére felesküdött, akit élete kockáztatásával megmentett, meg sem fordult a fejében. Ami odafent történt, a testi kapcsolatra irányította a figyelmét, mely az okozója volt, s mely elsöpörte ártatlan álmait, hogy felébressze benne a kielégületlen hím keserű féltékenységét. Annyit dicsérték előtte Lajos szent életét, végeérhetetlen ájtatosságait, vezekléseit, szigorú erkölcseit, hogy a végén isten tudja, mit nem képzelt már! Talán a Szentlélek nemzeti te a gyermekeket a királynénak, Lajos pedig csak homályosan, elvont módon vett részt benne. A fájdalom kiáltásai azonban más kiáltásokat idéztek fel, melyek talán kilenc hónappal korábban, a gyönyör csúcsán hangzottak el. Bár sosem érintett nőt Renaud tudta, hogyan zajlik a szeretkezés, és azon a rettenetes éjszakán szívet tépő pontossággal képzelte el az imádnivaló Marguerite-et, meztelenül sötét haja zuhatagában, amint egy férfi közeledését fogadja, aki koronájától és szerzetesi csuhájától megszabadulva ugyanolyan vágy átjárta férfi, mint bárki más…

Csak akkor ment el lefeküdni, amikor az utolsó felszabadító kiáltás után elültek a jajszavak. Nem tudott elaludni, próbálta megérteni, mi történik benne, mi lelte, holott eddig az ideális, elvont szerelemről álmodott. Ha nem állt volna annyira közel az ígért lovaggá ütéshez – egy hónap múlva pünkösd volt! –, talán egy nő keresésére indul, egy lányéra azok közül, akiket Robert gróf ajánlott, dicsérve gyönyöreiket, hogy kioltsa az ágyékát égető tüzet. Semmi ilyet nem tett azonban, nem sok értelme lett volna: Marguerite-et kívánta vére minden erejével, melyről tulajdonképpen semmit sem tudott. Hacsak nem azt, hogy részben a szaracén hercegektől ered, akikről a keresztesek azt tartották, hogy annyira szeretik a nőket, hogy tucatnyit tartanak belőlük a palotájukban, és mindannyiukat rendszeresen megtisztelik. Aznap éjjel ez a vér ébredt fel benne, jelezve, hogy óvakodnia kell tőle.

Este lecsillapulva, de boldogtalanul visszament ugyanarra a helyre, ugyanazon kivilágított ablak elé, mely a szobára nyílt, az ágyra, melyet Marguerite bizonyára beragyogott visszanyert fényével és szépségével…

Megfigyelőposztján Sancie most értette meg a jelenlétét. Rájött, hogy Renaud szereti a királynét. A szenvedély kiült az arcára, melyet egy fáklya táncoló fénye világított meg. A lány semmit sem remélhetett tőle, talán csak a bizonyosságot, hogy sosem kell látnia, amint az udvar valamelyik hölgye vagy kisasszonya felé fordul. Mivel pedig a királyné érinthetetlen…

Könnyes volt a szeme, amikor végre elhagyta az ablaknyílást, és visszatért Marguerite-hez, aki szólította. A királyné semmit sem vett észre, Hersende azonban mindent látott. Mióta összetalálkoztak a lépcsőn, megkedvelte a lányt, akinek csúnyasága szánalmat ébresztett benne, ugyanakkor pompás, élénk tekintete, mely zöld árnyalatokban játszott, akár a mély tenger, elkápráztatta. Maga is odalépett az ablakhoz, és meglátta Renaud-t… azonnal megértett mindent…

Amint ellátta a királynét, és megbizonyosodott róla, hogy Sancie a gondjaiba veszi, lesietett az udvarba, karon fogta Renaud-t, és elvezette, időt sem hagyva neki, hogy megértse, mi történik.

– Micsoda bolond maga! – dörrent rá, amint elmúlt a veszély, hogy meghallják őket. – Minek falja a szemével a királyné ablakát? Annyira megunta már az életét, melyet Isten segítségével sikerült megőriznem magának?

– A betegség alatt, Hersende asszony, egyszer sem jött el hozzám. Még csak el sem küldte azt a jópofa kis csúfságot, aki mindenhová követi… Pedig talán megérdemeltem volna a köszönetet.

– Nem volt olyan állapotban, hogy felkapaszkodjon a padlásszobáig. Ami pedig a jópofa kis csúfságot illeti, róla sokat mesélhetek majd, ha visszanyeri a józan eszét.

Márpedig vissza kellene nyernie. Méghozzá gyorsan! Ha ragaszkodik a bolond fejéhez, tudja meg, hogy rosszul teszi, ha mindenki előtt ezzel a bús szerelmes ábrázattal mutatkozik. Még ha az is. Szereti a királynét, ugye?

– Halálosan!

– Akkor ne zavartassa magát. Folytassa csak így, és sikerül belehalnia! – morogta Hersende hátat fordítva, a fiú azonban visszatartotta:

– Könyörüljön rajtam, Hersende asszony! Még ha senki nem is sejtheti, mit érzek…

– Senki? Annyira önhitt lenne, hogy azt hiszi, egyedül maga szereti, maga esett áldozatul a szépségének, a bájának? Ő talán a királyság legszebb nője, és seregnyien álmodoznak róla. Olvasta A rózsa regénye című szépséges verset?

– Nem.

– Meg is lepett volna. Egy fiatal írástudó, Guillaume de Lorris műve, aki nemrég halt meg. A szerelmet és a tiszteletet hirdeti – Hersende erősen megnyomta a tisztelet szót –, melyet a költő érez egy előkelő hölgy iránt, akit egy páratlan rózsához hasonlít, amit egy elzárt, allegorikus alakok őrizte kert-be zártak. A szerelmes a rózsa felé vezető

nehéz úton segítséget kap másoktól, de a virág körül az őrök újabb falat emelnek…

– És hogyan végződik a történet?

– Sehogyan. Guillaume de Lorrisnak nem maradt ideje befejezni. Marguerite királyné a páratlan rózsa, melyet a túlságosan heves kutatás végleg elrejt szerelmese szeme elől.

– Azt mondja, mások is szeretik?

– Ne legyen bolond, barátom. Túlságosan szép ahhoz, hogy másképp legyen. Ami magát illeti, gondoljon inkább a következő pünkösdre. A szellemének ugyanolyan tisztán kell oda érkeznie, mint a testének. Vagy mondjon le az aranysarkantyúk viseléséről, menjen el innen olyan messze, amennyire csak tud, és üttesse lovaggá magát egy másik királlyal.

Az asszony hangja szigorúra váltott, és Renaud lehajtotta a fejét:

– Ne kérje, hogy felejtsem el!

– Nem kérem. Csak azt tartsa szem előtt, ki ő. Szeresse a távolból, ahogyan Jaufre Rudel szerette a tripoliszi hercegnét, anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Már az is sok, hogy én tudom… Most az a kérdés, lovag akar-e lenni, vagy jó hírét vesztett szerencsétlen…

– A kérdésben már benne van a válasz is, de egy lovag a szíve hölgyének szentelheti az életét, én pedig neki szentelem az enyémet.

Hersende egy pillanatig szótlanul szemlélte az arcot, mely elfordult tőle, hogy ismét az ablakra szegeződjön. A szerelem veszedelmes karmai eltüntették a kamaszkor utolsó jeleit is. Igazi férfi állt előtte. És milyen vonzó! Szíve megtelt szánalommal a

„jópofa kis csúfság” iránt, akire Renaud sosem fog nőként tekinteni, de a fiatal királyné iránt is, akit ugyan szeretett a férje, de nem annyira, mint Istent és az édesanyját.

Vagyis rosszul szerette. Hersende tapasztalatból tudta, mekkora hatalma lehet a szenvedélynek…

– Szentelje, ha ehhez van kedve – sóhajtott fel – de távolról és csendben… –

jelentette ki, és távozott!

Az oltáron, melyet mindössze egyetlen gyertya és az örökmécses piros lángja világított meg, három meztelen kard csillogott karbunkulusokkal és topázokkal díszített, frissen aranyozott markolattal. Egyformák voltak. Így rendelte el Robert nagyúr a kíséretében tartozó három ifjú számára, akiket a király néhány óra múlva lovaggá üt.

A halvány fény körül a Notre-Dame-de-Poissy templom sötét volt és csendes, de három egyforma, fehér vászonba öltözött alak térdelt egy vonalban az oltár előtt.

Hugues de Croissilles, Gerard de Fresnoy és Renaud de Courtenay.

Korábban a kastély nagytermében, ahol a nagy lakomákat tartották, a gyónás után szertartásosan lemosták róluk testük mocskát, mely a lelkieket jelképezte. Azután fehérbe öltöztették, és körmenetben a templomba kísérték őket, ahol az éjszakát töltik, tíz órán át elmélkedve és imádkozva, állva vagy térden. Egy pillanatra sem ülhetnek le.

Renaud-nak eszébe sem jutott az ülés. Ezen a pünkösdön végre megélheti a pillanatot, melyet oly erősen és oly régóta áhított, hogy úgy érezte, egy évszázad telt el a courtils-i szörnyűség és a virrasztás között. Végre eléri a lovagi címet, mely eddig, mint egy délibáb, mindig szertefoszlott, ahogy megindult felé. Végre valaki lesz: Courtenay lovag, és nem az a határozatlan körvonalú valaki, félúton a szolga és a katona között, aki előtt nem nyílnak remények… Béke költözött lelkébe, ahogyan a többiekébe is, és pillantása megsimogatta az acélpengét, mely holnap az övé lesz.

Megfogadta, hogy a csaták napsütésében csillogtatja majd, melyek a szülőföldjén várnak rá. Mégpedig imádott hölgye pillantásától kísérve!

Délután kénytelen volt meggyónni a káplánnak szerelmét egy magas rangú férjes asszony iránt, a káplán azonban csak mosolygott:

– Nem is lenne természetes, ha egy nemes apród nem lenne szerelmes egy férjes hölgybe. A tiszta szerelem sosem sértette Istent!

– Én azonban minden idegszálammal, minden csepp véremmel kívánom őt.

– Ez is természetes, hisz fiatal és tüzes. Azonban súlyos bűn lenne, ha szándékában állna engedni a vágyának. Ebben az esetben nem oldozhatnám fel. Itt és most meg kell esküdnie, hogy sosem próbálkozik semmivel a hölgy erénye ellen.

Felfogva a szavak jelentőségét – ha nincs feloldozás, nincs lovagi cím! –, Renaud megvonta a vállát:

– Olyan hölgy, akiről csak álmodozni lehet. Esküszöm, hogy semmivel sem próbálkozom.

– Jól van. A bűn vezeklése a kielégítetlen testi vágy kínja lesz…

Renaud megesküdött, most pedig a jutalmát várta, az imája azonban könyörgés volt, hogy Isten és Szűz Mária adjon számára megnyugvást. Azután hosszan imádkozott Olinért és Alais asszonyért, gyermekkora szeretett szüleiért. Milyen boldogok, milyen büszkék lennének most!

Éjfél felé felállt, kissé nehézkesen, hisz érezte, hogy elzsibbadt a lába, és két társára nézett. Mindketten artois-i nemes urak fiai voltak, akiket Robert gróf különösen meg akart tisztelni. Nem ismerté őket. Szőkék, erősek és edzettek voltak, világos szemmel és pirospozsgás arccal, melyen nyomokat hagyott a borotva. Az egyikük Renaud jobbján, másik a balján térdelt, és ahányszor valamelyikükre nézett, rövid, kissé rebbenő pillantás volt a válasz, mely mosolyra fakasztotta. Tudta, hogy számukra ő

amolyan érdekességféle. Nem annyira azért, mert megmentette a király életét, inkább távoli, titokzatos születése miatt, melyet bőre elefántcsont-fehérsége még érdekesebbé tett.

Amikor a szomszédos kolostor harangja matutinumra szólított, látta, hogy fiatalabbik társa – Hugues de Croissilles – megtántorodik.

– Akarják – javasolta –, hogy hangosan imádkozzunk, vagy kórusban énekeljünk Szűz Mária dicsőségére? Ez az éjszaka legsötétebb órája, ilyenkor a legnehezebb küzdeni a fáradtság ellen. Az éneklés segítene.

A fiúk lelkesen helyeseltek, és nem sokkal később egyszerre szállt fel hármuk hangja, átmelengetve a templom hangulatát, mely mintha az idő múlásával egyre hűlt volna. A három fiúban lakozó reménység és öröm ellenére hosszú volt a virrasztás, míg egy vékony fénycsík lassan elkezdte megvilágítani a szentélyt. Végre hajnalodott!

Léptek zaja hallatszott. Egy pap jött diakónusaival, hogy elmondja a misét: fennkölt, énekes misét, melyen a leendő lovagok átéléssel vettek részt, mielőtt ájtatosan és alázatosan befogadták Krisztus testét, majd a pap áldását. Hat óra volt, amikor kiléptek a reggel hűvösébe. Kíséret várta őket, hogy visszamenjenek a kastélyba, ahol bőséges étkezés várt rájuk. A menetet vidám lárma kísérte a ragyogó ég alatt, ahol a magasban fecskék cikáztak.

Fehér kenyér, sült szárnyasok és vadak, sajt és lekvár várta a nap hőseit. Bőségesen ettek, és a reggelit alaposan meglocsolták könnyű borral. Mindhárman farkaséhesek voltak:

– Ráadásul – jelentette ki Fresnoy – vissza kell nyernünk az erőnket, mert hosszú volt az éjszaka, és kemény lesz a nap!

Először is fel kellett öltözniük. Egy szobába kísérték őket, ahol hölgyek és kisasszonyok vártak rájuk ünneplőbe öltözve. A két királyné és Mahaut d'Artois grófné kíséretéhez tartoztak. Könnyű kezek levetkőztették a három fiút, majd a hóvirágnál is fehérebb inget és nadrágot adtak rájuk selyemharisnyával, azután a ruha következett, szintén selyemből, aranysujtással a nyakában, a mandzsettájánál és az aljánál. Végül a brokáttal bélelt szép szövetköpeny díszes csattal. Eljött a legmagasztosabb pillanat.

Renaud és a társai mély lélegzetet vettek, hisz hevesen dobogott a szívük.

A hosszú ezüsttrombiták diadalmas harsogásában megjelentek a kastély széles felhajtóján, melynek alján a fűre leterített, nagy, vörös szőnyeg körül gyűlt össze az udvar. Csodálatos volt a látvány: mindenféle színű, arannyal vagy ezüsttel átszőtt, csillogó kövekkel díszített ruhák és fátylak, cizellált diadémok vagy virágfüzérek a hölgyeken, pompás páncélok a férfiakon. Renaud meghatottságtól elszorult torokkal nézte a királyt, koronával a fején, aranyba és azúrkékbe öltözve. Mellette a királynék.

Blankán épp csak átsiklott a pillantása, csakis „Őt” nézte, a lélegzetelállítóan gyönyörű

Marguerite-et igazgyöngydíszes, kék ruhájában. Az ő arcán kívül, mely finom volt, akár egy rózsa, egyetlen más arcot sem tudott kivenni.

Harsogtak a trombiták, és Hugues de Croissilles elsápadva a felindulásban lefelé indult, hogy elfoglalja helyét a szőnyeg közepén, ahol mélyen meghajolt! A keresztapja és egy szép öregember hófehér szakállal – talán valamelyik nagyapja – acélsodronyba burkolta a fiatalember lábát, és sarkára felerősítette az aranysarkantyút. Azután két további rokon következett, egyikük a mellvértet, a másik a sisakot hozta, és feladták rá.

Hamarosan már csak az arca egy része látszott belőle, két szemét elválasztotta egymástól a sisak orrvédője. Azután Robert d'Artois jött a bőrövvel felszerelt karddal, melyet felkötött a fiatalember baljára, miután rövid beszédet intézett hozzá. Azután csókra nyújtotta felé a markolatot, mely szent ereklyét foglalt magába.

– Hajtsd meg fejed – mondta. – Tarkón ütlek. Ezzel jobb tenyerével olyan erősen megtaszította a fiatalember tarkóját, hogy az megtántorodott. A gróf azonban máris a segítségére sietett, és megölelte.

– Légy lovag! És bátor az ellenséggel szemben!

Ismét megszólaltak a trombiták, és megismétlődött ugyanez a szertartás –

ugyanazzal a hűbérúrral, de más családtagokkal – Fresnoy számára.

Végre Renaud következett. A trombiták kirobbanó zajában, melyek kis zászlóit meglebegtette a szél, lement, hogy elfoglalja helyét a szőnyegen, ám nyugtalanság lett úrrá rajta: árva volt, egyetlen rokon nélkül. Vajon a jelenlévők közül, akiket meghatottságtól elhomályosuló szeme meg sem tudott különböztetni, ki köti fel rá az aranysarkantyút? Amikor odaért, térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét a király köszöntésére. Azután csend lett. Amikor Lajos intésére felemelkedett, látta, hogy minden arc a felé tartókra szegeződik. Nem hitt a szemének: a páncélzat különböző

elemeit és a piros párnát – melyen vidáman csillogtak az aranysarkantyúk – hozó fegyvernökök kíséretében Pierre de Courtenay tartott felé, a nagyúr, akiről bizonyosan tudta, hogy gyűlöli és megveti őt.

Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett egymással. Courtenay szikáran elmosolyodott, és kijelentette:

– Azzal, hogy megmentette király urunkat, jogot szerzett a szememben, hogy viselje nevünket és címerünket. Az én feladatom tehát, hogy felavassam.

Gondoskodjon róla, hogy ne kelljen megbánnom!

Hangjában nem volt semmi szívélyes, és Renaud megértette, hogy a váratlan hálát bizonyára királyi parancsnak köszönheti. Nehéz lett volna visszautasítani, amikor a család igazi feje, Balduin császár már biztosította támogatásáról. Ezért csak annyit felelt:

– Őseink tisztelettel övezett emlékére esküszöm, hogy soha nem árulom el senki bizalmát… még akkor sem, ha csak foghegyről adja – tette hozzá olyan halkan, hogy csak Courtenay hallja.

– Látom, értjük egymást – felelte a férfi ugyanolyan halkan.

Lovagjai feladták Renaud-ra az acélburkot, az aranysarkantyút azonban Courtenay kötötte fel:

– Remélem, sosem kell méltatlanság miatt megválnia tőlük! – súgta felegyenesedve. Renaud megvető mosollyal felelt.

Eljött a nagy pillanat. IX. Lajos elhagyta trónusát, és odalépett ahhoz, akit más emberré tesz, s akin hatalmas meghatottság vett erőt:

– Ezt a kardot édesanyánktól, s egyben királynéjától kapja – szólalt meg egyszerűen. – A markolat ereklyéje Szent Márton, a lovagság mintaképe köpenyének darabkája. Használja jól, Renaud de Courtenay, és ügyeljen rá, hogy a vér, melyet ont vele, mindig Isten vagy a királyság ellenségéé legyen. Sosem ártatlané!

A fiatalembernek elszorult a torka, képtelen volt megszólalni. Tisztelettel megcsókolta a markolatba foglalt vastag kristálytokot, és lehunyta a szemét, hogy megpróbálja visszatartani kicsorduló könnyeit, miközben a király saját kezével adta fel rá a derékszíjat. Egész teste beleremegett, ahogy a súlyos kard a combjához ért. Azután letérdelt, hogy fogadja a tarkóütést. Megfeszítette izmait, bár tudta, hogy a vékony uralkodó ütése nem lesz olyan erőteljes, mint a termetes Robert grófé. Azonban egy bivalyt is leterítő erejű ütést kapott, és bár szilárdan állt a térdén, annyira döbbent pillantással nézett fel Lajosra, hogy a király szemében vidám kis láng lobbant.

– Légy lovag! – mondta, és megölelte. – És karod legyen ugyanolyan erős, mint jellemed!

Mindenfelől éljenzés hallatszott, a hölgyek kendőjüket vagy zsebkendőjüket lengették, míg folytatódott a szertartás. Ezúttal a lovak léptek elő: fiatal, de nagyon erős jószágok hatalmas izmokkal, melyek elbírták a lovagot és teljes páncélzatát. A Renaud-nak szánt ló Robert gróf ajándéka volt, egy perche-i, melyet akkoriban kereszteztek a spanyol lovakkal. Szürke köpenyt adtak rá, szeme tüzesen csillogott.

Viharnak hívták, és szemmel láthatólag jól illett rá a neve. Miután megnézegette és a nyakánál megveregette, a boldogságban úszó új lovag a kengyelt nem is használva felpattant a hátára. Megtapsolta a tömeg. Odahozták két utolsó fegyverét: a lándzsát, melynek végén keskeny zászló lengett, és az egész testét megvédő hosszú pajzsot. A Courtenayk címere – arany a három bizantinussal, kiegészülve a fattyúságot jelző bal kanyarral – díszítette, és az újdonsült lovag szívét eltöltötte a büszkeség. Végre elismerték! Végre szélesre tárul előtte az élet kapuja! Már csak rajta áll, hogy hőstettei híre bejárja a világot, és a szép hölgy, aki minden gondolatát kitöltötte, mosolyogva forduljon felé!

A nap többi részét estig azzal töltötték, hogy a kastély szomszédságában elterülő

tágas mezőn az új lovagok lovastehetségét csodálták: vágtáztak, mire a hölgyek édes riadalommal sikoltottak fel, durván megrohamozták a babákat – Renaud anélkül, hogy kibillent volna nyergéből, szétverte a magáét –, majd udvariasan összecsaptak más lovagokkal, ahol a fiú igyekezett kitűnni, amennyire csak tudott. Marguerite többször megtapsolta, leírhatatlan boldogságot keltve benne. Az öröm netovábbja lenne, ha egy nap az ő jelvényét viselhetné…

Blanka királyné, akinek köszönetet mondott a lovaggá ütés után, szintén elégedettségének adott hangot a játékok végén, s a maga kétértelmű módján kijelentette, reméli, hogy ügyessége a fegyverforgatásban még erőteljesebben mutatkozik majd meg az eljövendő harcokban, mint a tornák pástján.

– A szaracénoknak vastagabb a bőrük, mint az európaiaknak. Emlékezzen erre, amikor ellenük emeli a kardot, melyet tőlem kapott…

Mindezt egyetlen mosoly nélkül. Azután felé nyújtotta gyűrűk díszítette kezét, melyet Renaud térdre ereszkedve ajkával érintett azt dadogva, hogy mindent megtesz majd.

Amikor leszállt a sötétség a Szajna völgyére, visszatértek a kastélyba a nagy lakomára, ahol költők és zenészek, zsonglőrök és egyéb mutatványosok szerepeltek.

Nagyon késő lett, mire véget ért az ünnep, Az újdonsült lovagok kicsit sokat ittak, és amikor Renaud vissza akart menni a szobájába, alig látott ki álomittas szemhéja alól.

Még le sem ért feje a párnára, már aludt is.

A szép nap másnapján, melynek emléke gyakran könnyeket csalt a szemébe, Sancie visszatért Provence-ba. Az édesanyja meghalt, az apja pedig hívta…