Az átok

VIII. fejezet A Montjoie fedélzetén

Egy kötélcsomón ülve Aigues-Mortes vadonatúj kikötőjében Renaud a tengert nézte, mely alig látszott ki a keresztes hadjáratra egybegyűlt számtalan hajó között. A napnyugta enyhülést hozott. Augusztusban jártak, a nyár legmelegebb időszakában, és egész nap tűzött rájuk a nap. A horgonyzó hajók lámpásai ezernyi apró szentjánosbogárként gyulladtak fel, és ahogy teljesen beesteledik majd, más nem is fog látszani a hadigályák és teherszállító hajók hatalmas együtteséből. Egyelőre a lenyugvó nap utolsó fényei még megvilágították az úszó erődítmények fantasztikus formáit: a földi erődöket utánozták ugyanolyan fegyverzettel, a híd fölé magasodó „kastéllyal” és kis, szögletes toronyra emlékeztető, csipkés és élénk színűre festett árbockosarakkal.

Általában három tartozott egy hajóhoz, egy az orr kanyarulatában, egy hátul, a tatnál, a harmadik pedig a főárboc tetején17. Az utazásra induló lovagok nagy pajzsai a fedélzet szélén sorakoztak, megerősítve a védelmet. Néhány kivétellel – egy-két nagyúrnak saját hajója volt – a járművek Marseille-ből és Genovából érkeztek. A király két éve itt tartotta őket, és olyan felszerelést kaptak, hogy a lehető legkényelmesebben szállíthassák a hadsereget és a lovakat. Lajos semmit sem bízott a véletlenre: a legkülönfélébb élelmiszerkészletek sokasága várta már Ciprus szigetén, melyet az utánpótlás biztosításának helyszínéül választott. Ciprus volt az utolsó latin királyság, a Lusignan család viselte a koronáját, és mindössze huszonöt szárazföldi mérföldre feküdt a szír partoktól.

Renaud szikár mozdulattal agyonnyomott egy szúnyogot a nyakán. Ezek a szörnyetegek képezték a megnagyobbított lagúnából született, mocsarak övezte, új, az egész hadsereget befogadni kész kikötő gyenge pontját. Az átkozott rovarok jelentették az utolsó kellemetlenséget a nagy utazás előtt a nyílt tenger felé, a zafír tenger felé, mely az ígéret földjéhez vezet… Hisz végre indulnak… amikor már kezdte elveszteni a reményt!

Pedig milyen sok utat megtett Robert d'Artois mögött, aki, ahogyan előre megmondta, mindig a király nyomában járt. Ami nem azt jelentette, hogy a királyné közelében, éppen ellenkezőleg!

A pápának sikerült Lyonba összehívnia bosszúálló zsinatát II. Frigyes ellen, és ragaszkodott a francia uralkodó jelenlétéhez és egyetértéséhez. Lajos sokáig visszautasította, meg akarta őrizni illendő kapcsolatát a javíthatatlan német császárral, ugyanakkor védeni kívánta a szentatyát is, és igyekezett lehetőséget teremteni a 17 Később ez az egy maradt, és vált az árbockosárrá.

kibékítésükre. Hatalmas feladat volt ez, hisz Ince a bíborosok helyeslésével hivatalosan kihirdette a kiközösítést a „megkeresztelt szultán” ellen.

Azzal a céllal, hogy enyhítse a pápa haragját anélkül, hogy a lyoni forró üstbe vetné magát, a jó diplomata Lajos meghívta Incét, hogy semleges területen találkozzanak: a Lyontól nem messze fekvő nagy clunyi apátságban, Európa egyik szellemi központjában, mely mind között a legjelentősebb volt, hisz körülbelül ezerkétszáz szerzetes testvért indított útjára a keresztény Nyugaton. Ide utazott tehát, nagy kísérettel, a francia királyhoz méltó pompával. Vele tartott édesanyja és a minden eddiginél jobban Isten felé forduló Isabelle húga, az elengedhetetlen Robert és a fiatal Charles d'Anjou. Renaud felháborodására Marguerite királyné18, akit nem terhesség tartott Párizsban, kénytelen volt otthon maradni…

Renaud mégis szép emléket őrzött meg Clunyről, nem annyira az apátság gazdagsága, a hatalmas Saint-Hugues-templom miatt, ami a legdíszesebb, a leghosszabb és a legmagasabb volt a világon, hanem mert kellemes meglepetés várta: Konstantinápolyi Balduin és emberei – beleértve a skót dudást is – kísértek Incét.

Miután a pápa megáldotta, mélységes örömmel hajtott térdet az uralkodó előtt, aki megmentette szörnyű sorsától. Balduin a tőle megszokott melegséggel ölelte meg, és gratulált, hogy valóra váltotta az álmát. Renaud ezután barátja, Guillain d'Aulnay nyakába ugrott. Annyi mesélnivalója volt mindkettőjüknek, hogy a legfelsőbb szinteken folyó fontos megbeszélések szinte észrevétlenek maradtak számukra.

Egyetlen dolog számított igazán: együtt mennek majd vissza Párizsba, mivel Lajos úgy döntött, hogy jelentős segítséget nyújt szerencsétlen rokonának kárpótlásul, amiért az

– Ince határtalan örömére meghirdetett – keresztes hadjárat a tengeren utazik majd, és nem a birodalmán át.

Egy pillanatra majdnem úgy festett, megint el kell válniuk. Provence gróf, Marguerite édesapja meghalt, hajadonon hagyva hátra legkisebb lányát, Beatrixet, akinek kezére máris többen pályáztak.

A nagybátyja, a lyoni érsek, Philippe de Savoie, aki Clunyben tartózkodott a pápával, azt kívánta, hogy a fiatal Charles d'Anjou-hoz adják, ha kell, ráerőltetve az akaratát az özvegy grófnéra, a húgára.

Charles-t azonnal elküldték Forcalquier-ba egy kis hadsereg élén, melyet a hatalmas királyi kíséretből szakítottak ki. Robert d'Artois, aki mindig készen állt útnak indulni, amint csetepatéról volt szó, ajánlkozott, hogy elkíséri, a király azonban nem engedte:

– Bár meg kell mutatnunk az erőnket, szó sincs arról, hogy kardélre hánynánk a kérőket, akik Provence grófnő körül sürgölődnek! Monseigneur de Lyon sokkal békésebb és hitelesebb kísérő lesz, mint tüzes természetű öcsém!

Charles d'Anjou tehát egyedül indult útnak, hogy feleségül vegye Beatrixet, akit három hónappal később diadalmasan hozott magával a Cité szigeti palotába. Ragyogó ünnepséget rendeztek – Marguerite legnagyobb örömére, aki boldog volt, hogy 18 A négy Provence lányból, akik között Marguerite volt a legidősebb, a második. Eléonor III. Angliai Henrik felesége lett. a harmadik. Sancie annak öccséé. Cornwalli Richardé, a legfiatalabb. Beatrix pedig még hajadon volt.

viszontláthatja a húgát…

Az elkövetkező hónapokra Robert d'Artois engedélyt adott Renaud-nak, hogy egykori ura mellett maradjon, míg az vissza nem indul Konstantinápolyba. Balduin kíséretében elutazott Angliába, ahol a császár átvette a segítséget, mellyel Henrik király látta el. Látta Marguerite két húgát, és sokkal kevésbé találta szépnek őket – bár némi rosszindulat is volt ebben, hiszen egyik Provence lány sem volt csúnya. Azután Namurbe mentek az északi Courtenay rokonsághoz, hogy megtárgyalják Balduin jogait a márkiság fölött. Végül Renaud meghatottan láthatta viszont gyermekkora vidékét, amikor a császár gátinais-i kastélyába utazott, melyet Mária császárnénak, a feleségének adományozott, hogy elrendezzen néhány peres ügyet és egyéb feudális kötelezettséget. Renaud viszontlátta az elfeledett tornyot is, melynek közelében tulajdon kezével temette el azt a férfit, akitől mindent kapott: a nagy Thibaut de Courtenay-t, akit az apjának tartottak.

Egyedül Gilles Pernon kísérte el, fáradhatatlan és hűséges árnyéka lett, egy karnyújtásnyira sem távolodott el tőle, fegyvernöki kötelességeibe furcsa, apai érzelmeket vegyítve, aminek következtében végtelenül vigyázott rá. Tehát szó sem lehetett arról, hogy a fiú egyedül induljon el a sűrű és ismeretlen erdőbe!

Renaud-t aznap kissé zavarta ez a kíséret, ám végül hálát adott érte az égnek.

Pernonnak döbbenetes tájékozódó tehetsége volt, mindig, minden körülmények között megtalálta az utat még olyan környéken is, ahol azelőtt sosem járt. Neki és a néhány begyűjtött felvilágosításnak köszönhetően hamar rátaláltak a toronyra.

A fák között megpillantva a kezdetleges kereszttel jelzett kis halmot, mely alatt az öreg lovag pihent Renaud-nak elszorult a szíve. Leszállni készült nyergéből, hogy még nagyobb tisztelettel lépjen oda hozzá, de Pernon visszatartotta:

– Nem vagyunk egyedül, nagyuram! – suttogta.

A kis tisztáson egy ló legelészett szabadon a friss fűben, kantárja a nyakába dobva.

Egy ló, amit a szerszáma alapján a két férfi gond nélkül azonosított:

– Egy templomos – morogta Renaud összevont szemöldökkel. – Mit keres itt? És először is hol van?

A két férfi csendben leereszkedett nyergéből, egyazon mozdulattal kivonta kardját, és megindult a torony felé. A ló annyira belemerült a számára ízletes, friss fű

élvezetébe, hogy eszébe sem jutott jelezni. Egy férfi volt odabent, egy templomos, aki magas lehetett, bár fél teste eltűnt az öreg ládában, melyben Thibaut egykor kevéske kincsét őrizte, köztük a piros kereszttel díszített fehér köpenyt, melyben Renaud eltemette.

– Megtudhatjuk, mit keres itt? – szólította meg kimérten az idegent.

A betolakodó meglepő gyorsasággal felegyenesedett, megfordult, és az acélsisak nyílásában hangsúlyos rajzolatú arc, kérlelhetetlen személyiségre utaló, keskeny és könyörtelen száj és kőkemény, szürke szempár tűnt elő.

– Nem hiszem, hogy magára tartozna – szólalt meg lassan, Renaud kardját nézve, ám minden érzelemtől mentesen. – Először mondja meg, ki maga.

– Visszafordíthatnám a kérdést, ha olyan udvariatlan lennék, mint maga. Ami igencsak meglepő egy templomos lovagtól. Elég, ha annyit tud, hogy annak a fia vagyok, aki a tisztáson a kereszt alatt nyugszik, a nevem pedig Renaud de Courtenay –

felelte a fiú továbbra is előreszegezve a kardját. – Most maga következik.

A férfi oldódni látszott, még el is mosolyodott:

– Ebben az esetben tegye el a kardját, mert ugyanannyi jogom van itt lenni, mint önnek. Roncelin testvér vagyok, a joignyi parancsnokságról… Mivel az apja a maga választotta elszigeteltsége ellenére a Templom tagja maradt, arra gondoltunk, az örökségében talán maradtak a rendünkhöz tartozó tárgyak… vagy iratok, melyek…

– Roncelin micsoda? – szakította félbe hajlíthatatlanul Renaud. – Az ember nem veszíti el a nevét, amikor belép a rendbe.

– Roncelin de Fos! Ne keressen az emlékeiben – felelte az idegen megvetően –, nem erről a vidékről származó név. Most pedig engedje, hogy befejezzem a dolgom!

– Felesleges. Thibaut testvér szent szegénységben élt. Csak száraz füveket őrzött ebben a toronyban, és néhány orvosságot, melyet azokból készített a sebesült állatok és az erdei kisemberek gyógyítására. Valamint a lovagi köpenyt, melybe beburkoltam, amikor eltemettem… mert én temettem el… és én zártam be ennek a toronynak az ajtaját, mielőtt átadtam volna a kulcsot Adam Pellicorne testvérnek, akire talán még emlékeznek a parancsnokságában!

– Igen, igen! Tisztelettel övezzük az emlékét.

– Akkor miért törte be az ajtót? Megkaphatta volna a kulcsot!

– Senki nem tudja, hova lett. Kénytelen voltam…

– Rendben – sóhajtotta Renaud, s végre visszatette kardját a hüvelyébe. – Most lenne olyan szíves, és hagyna nyugodtan imádkozni?

– Természetesen. Ön bizonyára Balduin császár kíséretéhez tartozik, aki éppen courtenayi kastélyában időzik – tette hozzá Roncelin de Fos hirtelen megenyhülve.

– Nem. Robert d'Artois lovagja vagyok, de nemrég még a császárt szolgáltam, akinek kölcsönadtak, míg vissza nem indul Konstantinápolyba…

– Csodálatos! Nos, hagyom imádkozni. Sajnálom az ajtót!

Ezzel távozott. Renaud és Pernon figyelték, ahogy felszáll a lovára és eltűnik az erdőben, az öreg fegyvernek azonban szemmel láthatólag nyugtalan volt:

– Az ördögbe is, miért mondta el neki mindezt? – morogta. – Nem tartozik rá az élete! Nem tetszik nekem ez az ember.

– Nekem sem, de nem tapasztaltam semmi rendkívülit. A kastélyban bárkitől megtudhat ennyit, ha kíváncsi rám. Nincs titok az életemben.

– Reméljük!

Miközben Renaud letérdelt a sírnál, Gilles Pernon amennyire lehetett, megpróbálta rendbe hozni az ajtót, kiadósan átkozva magában a kíváncsi templomost. Renaud hosszan imádkozott, megpróbált közel kerülni a halott szelleméhez, hisz képtelen volt megszabadulni a kellemetlen érzéstől, melyet Roncelin de Fos jelenléte keltett benne.

Nyugtalanság tört rá a gondolatra, hogy vajon mit keresett az ismeretlen, és meddig lett volna képes elmenni, ha nem érkeznek meg. Rettenetes gondolat nyilallt belé, melyet megpróbált elhessegetni, de az makacsul tartotta magát. A templomos a sírt is ki merte volna kutatni?

Olyan erős volt ez a nyugtalanság, hogy Courtenayba visszatérve felkereste a császárt, hogy beszámoljon a történtekről:

– Nem vagyok nyugodt – mondta végül. – Természetesen nem tudom, mit keresett, de nagyon elszántnak tűnt, és szeretném egy ideig felügyelni a sírt… Ha felséged hajlandó elengedni…

– Nem. Két nap múlva visszamegyünk Párizsba. De talán jobbat is tehetünk.

Holnap visszamegy oda a káplánnal, díszőrséggel, szekérrel, egy koporsóval és sírásókkal.

– Ki akarja ásatni? No de miért?

– Hogy elvigyük oda, ahol a nemes lovagnak, a leprás király hűséges barátjának és fegyvertársának a helye van: ennek a kastélynak a kápolnájába…

Renaud könnyben úszó szemmel meghajolt, és köszönetképpen megcsókolta a nagylelkű férfi kezét, aki a lelki békét kínálta fel neki. Másnap a Balduin előírta kísérettel visszatért az erdőbe. Henri Verjus volt a vezető, és amikor megérkeztek, egyértelmű volt a természet jeleiben olvasó férfiak számára, hogy a sírt felforgatták, bár megpróbálták visszarendezni a földet:

– Az a szörnyeteg biztosan visszajött az éjjel! – dühöngött Renaud. – Itt kellett volna maradnom, és csak Gilles Pernont kellett volna visszaküldenem, hogy hozzon segítséget. Milyen ostoba vagyok! Éreztem, hogy meg fogja tenni! De mit keresett?

– Templomos, ez mindent elmond! – vonta meg a vállát Verjus. – Amennyire tudom, képesek a legjobbra és a legrosszabbra is. A legjobbra, amikor harcról van szó, és a legrosszabbra, amikor a rend érdekéről. Ennek ellenére megtesszük, amiért jöttünk. A sírgyalázás után a nemes testnek egy templom megszentelt földjére van szüksége…

A hallgatag Henri Verjus-től ritka volt egy ilyen hosszú szónoklat, s ez Renaud-t csak még inkább megindította. A szomorú ceremónia alatt megállapíthatta, hogy a sírgyalázó gondosan járt el: a meglepően jó állapotban megmaradt test most is a fehér köpenyben feküdt – mely időközben megfeketedett –, és gondosan elrendezte körülötte. Renaud-t felkavarta, hogy szinte mumifikálódva, de teljesen felismerhetően látja viszont ősét, és ragaszkodott hozzá, hogy maga fektesse a koporsóba, melyet a káplán megáldott. Azután betemették a sírgödröt, és halotti zsoltárokat énekelve megindultak.

Amikor mindennel végeztek, a szép és egyszerű szertartás után, melyet a császár vezetett, Renaud kijelentette, hogy Joignyba szeretne menni, hogy számadásra hívja Roncelin de Fos-t szentségtörő tettéért. Verjus és más lovagok is ajánlkoztak, hogy elkísérik, Balduin azonban nem engedte:

– Az éjszaka nem mehetett vissza a gaztett miatt: Joigny túl messze van. Biztosan a Piffons tanyán volt, itt a szomszédban. Egyébként sem kapnánk választ: a templomosok mindenki másnál jobban őrzik titkaikat. Különösen, ha egy tisztségviselőről van szó. Ami valószínű, hisz az egyszerű testvérek mindig kettesével járnak.

– Semmit sem tehetek tehát a nyomorult ellen, aki be merte mocskolni az apám sírját? – háborgott Renaud.

– Maga nem, de én igen. Joignyba küldöm az egyik futáromat egy levéllel ennek a Roncelin de Fos-nak, és megkérem, hogy jöjjön el hozzám. Néhány nappal elhalasztjuk az elutazást…

Így is lett, de amikor a császári követ visszatért, visszahozta a levelet, s egy másikat is a parancsnok kezétől, aki sajnálkozását fejezte ki: Roncelin testvér valóban ott tartózkodott egy ideig, de már két hete elutazott… a Szentföldre.

– Ebben az esetben – fogadta meg Renaud – nem lehet elég nagy az a vidék, hogy meg ne találjam, és meg ne fizettessek vele a gaztettéért, fegyverrel a kézben!

Az elkövetkező hetekben, míg az udvar Poissyban tartózkodott, II. Balduin, aki az erdő túloldalán a Saint-Germain kastélyban időzött, emelkedett külsőségek között átadott Lajosnak egy aranybullát, a legszentebb bizánci dokumentumot, melyben véglegesen nekiajándékozta a töviskoronát és Krisztus passiójának egyéb tárgyait.

Ezután a kis hadsereggel, melyet sikerült összegyűjtenie, és a pénzzel, melyet támogatásként kapott, végre visszaindult régóta magára hagyott fővárosába. A társai közül sokan úgy gondolták, hogy miután sikerül helyreállítani a rendet a császárságban, csatlakoznak majd a keresztes hadjárathoz. Renaud is közéjük tartozott volna, hisz a szeretetteljes tisztelet, melyet Balduin iránt érzett, és a mély barátság, mely most már Guillain d'Aulnay-hoz fűzte, erre sarkallta, de Robert d'Artois visszautasította:

– Nagyon kedvelem konstantinápolyi rokonomat, de ön az én emberem, és meg akarom tartani. Ne felejtse el, az az elsődleges feladata, hogy a királyt védelmezze!

Renaud engedett tehát, és nem is nagyon bánta: közeledett a nagy utazás időpontja, és ahogy teltek a napok, egyre nőtt benne az izgalom… különösen, mivel Marguerite is ott lesz a régóta áhított úton. A szerelem érintetlenül megmaradt a szívében, bár az elmúlt hónapokban alig látta a királynét.

A Szent Kápolna felszentelésén pillanthatta meg végül, a királyi pompa teljes ragyogásában, melyet, szépsége tovább növelt. Most először elhomályosította az anyakirálynét is. Blanka nehezen titkolta szomorúságát. 1248. április 26. volt, és nem egészen két hónap múlva imádott fia hosszú évekre elutazik mellőle. Az ő kezében marad a királyság és a gyerekek is, de hirtelen öregnek érezte magát, és egy belső hang azt súgta, hogy soha többé nem látja viszont az útra kelőt. Marguerite ragyogott a boldogságtól, ahogy belépett az új szentélybe, ahol a tavaszi reggel napsütésében szikráztak a hosszú ablakok rubinjai, zafírjai és topázai. Pierre de Montreuil mesterműve tökéletesre sikerült a kövek és a fény kettős ragyogásában.

A király és öccsei hozták mezítláb, fehér szerzetescsuhában a szent relikviákat, amik aztán elfoglalták helyüket a számukra tervezett mesés tartóban. Majd megtartották a párizsi érsek, Guillaume d'Auvergne által celebrált, emelkedett misét, végül bőkezű alamizsnát osztottak. Renaud-nak sikerült odaférkőznie a mestermű

készítőjéhez, aki legszebb ruhájukba öltözött munkásai mellett a király forró köszönetnyilvánítását fogadta.

– A csoda elkészült, Pierre mester – mondta, miután megölelte. – Nem fog most unatkozni?

– Unatkozni? Ha Isten engedi, hogy véghezvigyem a hátralévő feladataimat, hálás leszek érte – felelte a férfi nevetve –, de nem hiszem, hogy lehetséges lenne.

Mindenhová hívnak…

– Ez természetes: ön nagy művész. De majd a fiai folytatják a munkáját…

– Igaz. Egy olyan család, mint az enyém, Isten ajándéka. Erről jut eszembe, Renaud lovag, mivel szent utazásuk először Ciprus szigetére viszi, hajlandó lenne elvinni egy üzenetet Eudes öcsémnek, aki a nicosiai Szent Zsófia-katedrálison dolgozik? Mint látja, a hírnevünk máris messzire terjed…

– Most még tovább szárnyal majd. Boldog leszek, ha megismerhetem az öccsét, és átadhatom neki az üzenetét. Sajnos azonban azt hiszem, a válaszra várnia kell egy ideig.

– Az nem számít. Az a fontos, hogy maga épen és egészségesen visszatérjen!

Ettől a naptól kezdve felgyorsult az idő a nagy indulás lázában, és egy szempillantás alatt eljött június 12., Barnabás, a Ciprusról jött szent ünnepe, akit apostolként tiszteltek, bár nem ismerte Krisztust, csak Pál hűséges társa volt. Előző

este Renaud merészen kihallgatást kért Kasztíliai Blankától.

A királyné magánkápolnájában fogadta, talán a félhomály miatt, mely kedvezett az imának, és jótékonyan elrejtette sírástól kivörösödött szemét.

– Mit akar tőlem? – csattant fel egykori keménységével.

– Semmit, felséges királyné… hacsak nem az engedélyét, hogy elköszönjek… és még egyszer köszönetet mondjak a jótéteményeiért. Elsősorban a kardért, melyet remélem, méltón viselek majd… méltón ahhoz, akitől kaptam, ahogyan azt lovaggá ütésem napján megfogadtam.

– Kövesse a királyt, és hű marad ígéretéhez. Ami a jótéteményeimet illeti, nem halmoztam el velük, amikor ide érkezett négy évvel ezelőtt.

– Ezt el szeretném felejteni, madame, és csak a jósága emlékét viszem magammal.

Ugyanakkor bevallom, akkoriban sokat tűnődtem azon, felséges királyunk édesanyja miért tisztel meg… a gyűlöletével. Igaz, az ellenszenvre nincs mindig magyarázat.

– Nem homályos ellenszenvről van szó – felelte végtelen nyugalommal Blanka. –

Őszintén gyűlöltem, ahogyan a rossz emléket, melyet tudta nélkül felidézett bennem.

Egy pillanatig habozott, míg hirtelen elrévedő tekintete a szép fiatalemberre szegeződött, aki letérdelt előtte, hogy ne magasodjon túlságosan fölé.

– Tizenkét éves voltam – suttogta végül –, amikor Alienor királyné, a felmenőm, eljött értem Angliából király apám udvarába, hogy elvigyen Franciaországi Lajos feleségének. Volt akkor Burgiosban egy fiatal nemes, akinek a neve nem számít, és akiről azt beszélték, hogy az apja egy szaracén emír volt. Lehetséges, hogy így volt, mert azt hiszem, varázslattal, de minden lány szívét magához vonzotta… az enyémet is.

Észrevette ezt, de csak nevetett rajtam, és még a házasságkötésem után is, még boldogságom idején is sokáig hallottam a nevetését…

– Madame – dadogta a fiatalember elszörnyedve attól, amit Blanka szeméből kiolvasott, de az asszony csendre intette.

– Még nincs vége… Bizonyára csak gyerek voltam a szemében. Mégis gyűlöltem, még akkor is, amikor a halálhírét hallottam. Rútul meggyilkolta egy felbőszült férj!

Maga pedig… hasonlít rá. Azzal az egyetlen különbséggel, hogy szőke. Most álljon fel!

– Még nem… hisz bocsánatot kell kérnem az arcomért.

Renaud mindent megértett, és őszinte sajnálattal, sőt csodálattal tekintett a királynéra, aki közismert volt gőgjéről, s most mégis ilyen egyszerűen, őszintén megvallotta neki, miért üldözte gyűlöletével. Ebben a pillanatban Blanka rámosolygott, és csupa gyengédség volt ez a mosoly:

– Ha nem jött volna el, magam hívatom: el kellett mondanom, hisz szent háborúba indul, és bizonyára nem találkozunk soha többé. Nem! Ne mondjon semmit…

Hozzáhajolt, felsegítette, két kezébe fogta az arcát, magához húzta, és megcsókolta a homlokát:

– Menjen, lovag! Isten óvja!

Renaud a lépcsőn azon kapta magát, hogy sír…

Másnap a király a Szent Dénes-bazilikában magához vette a zászlót, ahogyan az háborúba induláskor szokás. Elhozta a zarándokbotot és köpenyt is, melyet magára terített, majd mezítláb visszatért a Notre-Dame-bal nagymisére, végül pedig a Szent Antal-apátságba vonult hatalmas, könnyező tömegtől övezve, hogy elmondjon még egy utolsó imát. Végül nyeregbe szállt, és Corbeil kastélyába lovagolt, ahol az első állomást tűzték ki. Az utolsó napon édesanyja, bármennyire próbálta is eltitkolni, feldúlt arccal kísérte mindenhová. Másnap reggel, miután emelkedetten átadták neki a királyság régensségét, Lajos nem engedte, hogy tovább kísérje. Mostantól az ő feladata volt egész Franciaország és a rá bízott három gyermek is, a fájdalmas pillanatban azonban sovány vigasz volt ez mindahhoz mérve, amit elveszített. Minden idegszálában érezte, hogy nem látja többé a fiát, akit annyira szeretett, a fiatal uralkodót, akinek első lépéseit irányítgatta, s aki mellett oly sokszor lovagolt. Ráadásul elvesztette Robert-t és Charles-t is: hármat a négy fiából! Szinte elviselhetetlen volt…

Hirtelen annyira erős lett a fájdalom, hogy mint bármely anya az elválás pillanatában, elájult az út mellett… Lajos felemelte, hosszan magához ölelte, majd Alphonse öccsére bízta, aki később indul majd útnak. Nyeregbe pattant, és embereivel beleveszett az út porába. Folytak a könnyei.

Megkezdődött a hosszú utazás a Földközi-tenger felé. Lehetetlen gyorsan haladni, ha hadsereg, rakomány és csomagok utaznak együtt. A király kihasználta a lassúságot, számos templomban és kolostorban megállt, mintha „tartalékot” akart volna gyűjteni az imából. Marguerite számára felszabadulást jelentett az utazás. Ahhoz túlságosan jószívű volt, hogy ne érezte volna át Blanka bánatát annak ellenére, amit eddig elszenvedett tőle. Annál is jobban megértette, mert ő maga is hátrahagyta gyermekeit.

Ám mostantól csakis az övé lesz a király, és olyan jó volt átszelni a gazdag Burgundiát Anjou új grófnéja, Beatrix húga és a sógorai, Charles és Robert társaságában. Ez utóbbi egyedül utazott, Mahaut terhessége miatt Párizsban maradt.

Az arcára nyíltan kiülő boldogság keserűséggel töltötte el Renaud-t, ahogyan az utazás lassúsága is. Ilyen ütemben akár egy-két évbe is beletelik, míg elérik a Szentföldet.

– Vajon a felségünk valaha is úgy érzi majd, elég áldást kapott? – csattant fel egy este, amikor a sátrában, melyet minden szállásnál jobban szeretett, Robert d'Artois összehívta a lovagjait, hogy együtt kóstolják meg a helyi bort. A herceg odalépett hozzá, barátsága jeléül erőteljesen hátba veregette, és felkiáltott:

– Türelmetlen vagy, te csikó? Azt várod, hogy összeakaszkodj a hitetlenekkel, vagy hogy ellenőrizd, tényleg olyan felkavaróak-e a lányaik, mint mondják?

– Inkább az elsőt, nagyuram. A hadsereg is türelmetlen. Egyfolytában zsoltárokat énekelünk!

– Semmit nem értetek, sem te, sem a hadsereg. Elfelejted, hogy a keresztes hadjárat zarándoklat, melyen úgy illik, hogy minden szent helyen imádkozzunk.

Láthatod, hogy a király sosem válik meg zarándokköpenyétől.

– Erre nem gondoltam. Még szerencse, hogy nem gyalog megyünk!

– Így van. Vigasztaljon a tudat, hogy a tengeren nem sok templommal találkozunk majd!

Lyonban tartották a leghosszabb megállót. Úgy tűnt, a pápa tartósan itt akar berendezkedni, és nem utazhattak át a városon anélkül, hogy ne találkoztak volna vele.

IX. Lajos, akiben az ájtatosság nem homályosította el a politikai érzéket, kihasználta az alkalmat, és Incére bízta a királyságát, hogy a kereszttel felfegyverkezve útját állja III.

Angliai Henriknek, ha az az ötlete támadna, hogy közelebbről is belekóstol Franciaország földjébe. Ezenkívül még egyszer megkísérelt alapot teremteni a kibéküléshez a szenti atya és a vén fekete bárány, Frigyes császár között.

Természetesen hiába, de Lajos abból az elvből indult ki, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet… Nyugodt lelkiismerettel folytatta útját.

Beesteledett. Szép, csillagos éjszaka volt, de nyirkos a szomszédos mocsár miatt, melynek vize erősen párolgott a nappali hőségben. Renaud kinyújtóztatta hosszú lábait, és megmozgatta tagjait. Túl sokáig üldögélt a kötéltekercsen, elnézve a kikötő

forgatagát és az állandó jövés-menést a hajók és az új mólók között. Holnap vitorlát bontanak. Holnap végre megkezdődik a nagy kaland!

A nagy, kerek torony felé fordult, mely egy nyárilak-féleség fölé magasodott. Ez volt a király által tervezett erődítmény egyetlen befejezett része. Vasketrecben tűz égett a tetején, mivel a Konstanca-torony – ez volt a neve – egyben világítótoronyként is szolgált. Renaud tudta, hogy Marguerite, a húga és a hölgyei itt szálltak meg, és meghatotta a gondolat, hogy ilyen közel van hozzá. Hamarosan még közelebb kerülhetnek, ha Isten úgy akarja, hogy egyazon hajóra szálljanak fel… Mindennap láthatja, a közelébe mehet, ami már régen nem történt meg. Talán beszélhet is vele?

Sajnos már nem volt a királyné mellett a kis csúfság, aki eltűnt valahová. Mikor…? A lovaggá ütése másnapján. Hersende asszonytól megtudta, hogy a lány elveszítette az édesanyját, az apja pedig hazahívta, de soha nem tért vissza. Renaud-nak néha eszébe jutott, és eltűnődött, vajon mi lehet vele. Hiányzott neki Sancie közvetlen stílusával, kendőzetlen véleményeivel, és különös csillogású, huncut zöld szemével…

Egy pillanatig elnézte a torony tetején lobogó lángokat, majd visszafelé indult Robert nagyúr táborába, amikor hirtelen Pernon alakja rajzolódott ki egy hordó mögül:

– Ó nagyuram! Magát keresem…

Nem olyan volt, mint szokott, ám ezért most nem a túl sok bor volt a felelős. Mióta Renaud fegyvernöke lett, az egykori fegyvermester nagyon ritkán ivott. Olyankor arca rózsás árnyalatot öltött, most azonban halottsápadt volt.

– Nos? Mi történt?

– Én… én Raoul bárót láttam!

– És ez ennyire felzaklatta? Várható volt, hogy ő is csatlakozik a sereghez. Az apja is részt vett az utolsó keresztes háborúban.

– Így van, és nem lenne ebben semmi meglepő, hanem maga a báró döbbenetes.

Először is egyedül őgyelgett a város bejáratánál, semmibe révedő tekintettel, mintha azt sem tudná, hova megy…

– Lehet, hogy magányos sétára vágyott, és mivel nem ismeri a környéket…

– Tudom, de ráadásul betegnek látszott. Láttam amikor felém jött, én viszont nem mertem elé állni. Sosem láttam még ilyen sápadtnak, ilyen szomorúnak! Átkarolta a vállam, mintha természetes lenne, hogy itt vagyok, mintha csak tegnap váltunk volna el, és azt mondta… igen, azt mondta, hogy a megváltás az út végén vár… hogy azért jött, hogy megfizessen az elkövetett bűnért, és az ég küldött hozzá, hogy tanúja legyek ennek. Belém csimpaszkodott, amikor el akartam húzódni, hogy elmagyarázzam neki, más szolgálatában állok, de hallani sem akart erről. Szerencsére odajött az egyik lovagja, d'Amigny nagyúr, aki ismer. Ketten visszavittük a sátrába, ahol az emberei gondjaikba vették.

– Mi történhetett, hogy ilyen állapotba került?

– D'Amigny nagyúr szerint nem sokkal azután, hogy én eljöttem, rájött, mi az igazság a szeretőjével és Philippa asszonnyal. Iszonyatos haragra gerjedt, és megparancsolta, hogy fogják le Flore-t. Bíróság elé állította, és boszorkányságért máglyahalálra ítélte.

– Egy nemes lányt máglyára vetnek, mint boszorkányt?

– Ó, volt már ilyen! De ne aggódjon! Nem sütötték meg: a kivégzés előtti este eltűnt a börtönből. Senki nem tudta, hogyan, és hova mehetett. Azóta Raoul báró egyfolytában magát hibáztatja, és Isten bocsánatáért esedezik. Kétségbeesésében csak támogatja Enguerrand öccse, aki arra akarta rávenni, hogy álljon szerzetesnek, mert akkor a kolostorában, csendben megöletheti. De a király keresztes háborúra szólított, és Coucy lovagjai meggyőzték a bárót, hogy öltse fel a keresztet, mint az isteni megbocsátás elérésének legjobb eszközét, és harcoljon Jeruzsálemért… ráadásul ez volt a legbiztosabb módja annak is, hogy megvédjék az öccsétől. Úgy tucatnyian tartottak vele, és eleinte minden rendben volt. Úgy tűnt, Raoul nagyúr újra önmaga, és örül az eljövendő csaták ígéretének. Ráadásul útközben majdnem annyit imádkozott, mint király urunk. Azután, talán az utazás lassúsága miatt, inni kezdett, ami nem tesz jót az egészségének: amikor részeg, mindent összekever: tüzes megváltás igényét… és az égető vágyat, mely még mindig emészti az átkozott Flore után. Nos, ez a helyzet.

– Istenem! Hogyan segíthetnénk rajta?

– Imádkozhatunk Istenhez, hogy hamar összegyűljenek a keresztesek, és ne időzzünk sokáig Cipruson. Úgy hallottam, az a hely testi szerelemre csábít egy ókori istennő miatt, akinek bujább szolgálólányai voltak, mint azok a könnyűvérű nők, akik egy hadjáratban a sereg nyomában vonulnak. Ha így van, a báró egészen meg fog őrülni…

– Vagy meggyógyul? Ki tudja…

Másnap a flotta felvonta nagy, szögletes, aranykeresztes vitorláit, miközben a papok lelkesítőn zengték a Vera Creator-t, s hangjukhoz csatlakoztak az útnak indulók is, akik nem tudták, viszontlátják-e még valaha szülőföldjüket. A napfényben úszó reggelen, a tengeren, mely olyan kék volt, mint Franciaország címere, a távoli földek varázsát hozó könnyű szélben egyetlen férfi – vagy nő – sem volt, aki felesleges sajnálkozásnak adta volna át magát, hisz Krisztus sírjának felszabadítására, a paradicsom elnyerésére indultak, ráadásul a legszebb utazás várt rájuk.

Három hajó lebegett az élen – a Montjoie, a Reinel és a Demoiselle, élénk színekbe öltöztetve egészen az árbocok tetejéig. Mindenfelé kis zászlók lengtek. Közvetlenül mögöttük uszályhajók követték őket; ahol az értékes lovak szálláshelyét rendezték be.

A jószágokat a hátul lenyitható fedélzetnek köszönhetően könnyű volt beszállítani.

A király és az övéi – mintegy ötszáz ember! – az ezüsttrombiták hangjára a Montjoie fedélzetére léptek, aminek a hátsó felét hölgylakosztálynak alakították ki kárpitokkal, selyempárnákkal és kényelmes fekhelyekkel. Renaud-nak lényegesen szerényebb szállás jutott a hajó orrában, a többi lovag mellett. Ha egy pillanatig remélte is, a királynéja közelébe kerülhet, hamar megértette, hogy ez lehetetlen lesz.

Ugyanakkor láthatta a reggeli misén és napközben, amikor kisétált a hátsó felépítmény elé, melynek narancssárga és piros csíkos ellenzője megvédte a nap erejétől… Dél méltó leányaként szerette a világos ruhákat és fátylakat, gyakran öltözött fehérbe, ami néma csodálója szemében csak még gyönyörűbbé tette. Renaud egy sarokba húzódva órákon át képes volt elnézni félig lehunyt szemhéja alól, miközben alvást tettetett.

Az első estéken másfajta varázslat érte el. Mióta Beatrix húga hozzáment Charles d'Anjou-hoz, Marguerite mellett élt egy fiatal nő, akit az édesanyja küldött hozzá a vidám trubadúrok helyettesítésére, akiket Blanka királyné ki nem állhatott. A kisasszony tudott verselni, mesét mondani, és leginkább énekelni, miközben lanton kísérte magát. Marguerite szeretett provence-i anyanyelvén énekelt. Bársonyos, varázslatos hangja volt, olyan csábítóan lágy, hogy a hajó zajai elcsendesedtek, és mindenki visszafojtotta a lélegzetét, amikor a csillagok alatt helyet foglalt egy párnán a királyné lábánál, és hosszú ujjai végigfutottak a lant húrjain. Akik hallgatták, úgy érezték, a szerelem hangját hallják, és nem egy rejtett könnycsepp gördült le a dús bajszok közé annak ellenére, hogy néhány kivételtől eltekintve az északi harcosok nem értették a dalok szövegét Egyedül Lajos király utasította el a varázslatot, és általában véget vetett a koncertnek, megparancsolva, hogy a Montjoie utasai kórusban énekeljenek zsoltárt Isten vagy Szűz Mária dicsőítésére. Harmónia tekintetében sokat vesztettek ezen, hisz a hangok távolról sem voltak angyaliak, lelkiekben azonban sokat nyertek.

– A fivérem bizonyára szentnek született – jegyezte meg Robert d'Artois egy este, amikor a feltámadt szél miatt a hölgyek visszavonultak, ő pedig felment az orrba, hogy megtöltse tüdejét friss levegővel. – Ez azonban nem elég ok arra, hogy azt állítsa, hogy csakis a szerzetesek mormogása lehet a művészet kifejezése. A magam részéről sosem hallottam még meghatóbbat, mint ennek az Elvirának a hangja. Órákon át tudnám hallgatni…

– Éppen ezért nem engedi a királyunk – felelte Antoine d'Avrincourt barátja. –

Attól tart, hogy elpuhulunk, és nem is téved egészen. Ne felejtsük el, szent háborúba tartunk! A női bájnak nem sok keresnivalója van benne. Még szerencse, hogy az a lány nem olyan szép, mint a hangja. Mindannyian veszélyben lennénk…

– Ebben az esetben királyi fivérem képes lenne… a vízbe dobatni, Isten legnagyobb dicsőségére! – nevetett d'Artois.

Igazság szerint Marguerite új kedvence, bár szép nem volt, nem volt visszataszító sem. Közepes termetű, kissé testes lány volt, erőteljes, nőhöz kissé túlságosan hangsúlyos arcvonásokkal, fodros szája azonban nem nélkülözte a bájt Sötét szemének különös vonása volt, hogy nem tükrözött sem fényt, sem érzelmeket. Fekete haját füle fölött két csavart fonatba fésülte, melyek olyan vaskosak voltak, hogy szélesebbnek mutatták arcát. Szerényen öltözködött, mindig sötét színekbe, s legalább úgy elrejtette a testét, mint egy apácai csak az arca és a keze látszott belőle. Szirénhangja nélkül meglehetősen átlagos lett volna, és Marguerite; nem habarodott volna bele, kiváltva a többi udvarhölgy, s különös módon Renaud féltékenységét. Nem mintha a fiú irigyelte volna az énekesnőtől a királyné ragaszkodását, de gyakran eszébe jutott Sancie de Signes. Csúnyasága ellenére a lány szeretetre méltó volt büszke és kitartó természetével, továbbá szórakoztató is, és tartása máris a leendő előkelő hölgyet idézte. A lovag nem értette, hogyan adhatta Marguerite Elvirának azt a helyet a szívében, melyet egykor a „jópofa kis csúfság” foglalt el, akiről nem tudta, mi lehet vele.

Indulás előtt megpróbált érdeklődni felőle Hersende-nál, az egyetlen személynél, akit ismert Marguerite környezetében, az asszony azonban nem tudott – vagy nem akart – semmit sem mondani, hacsak azt nem:

– Mintha tavaly esküvőről hallottam volna, de nem mernék megesküdni rá.

– Esküvő? Ilyen fiatalon?

– Nincs ebben semmi különös: mostanra tizenhat éves lehet, és természetes, hogy tizenöt évesen férjhez adnak valakit. Azt ellenben sosem hittem volna, hogy érdekli magát.

Hersende szeme sarkában kissé gúnyos vidámsággal méregette.

– Hogy a maga szavait idézzem, ez természetes! Hisz barátságot tanúsított irántam. Hálátlanság lenne megfeledkeznem róla.

Különös módon ez a rövid beszélgetés jutott eszébe Elvira kapcsán, aki teljességgel ismeretlen volt számára, mégis emlékeztette valamire… vagy valakire. Nagyon zavarta, hogy nem tudja azonosítani ezt a valakit, hisz büszke volt a memóriájára, s tudta, hogy sosem felejt el egyetlen arcot sem…

Az elkövetkező napokban nem látta viszont a lányt. A királynak nem tetszettek profán dalai, amikor éppen keresztes háborúba indultak, s paranccsal felérőn adott hangot véleményének. Ráadásul zsúfoltan voltak a hajón, ahogyan a többin is, és a kényelmetlenség inkább imára, mint románcra indított. Azt leszámítva, hogy egy széllökés zátonyra futtatott egy hajót, az utazás nagyobb károk nélkül zajlott. Ideális idő volt, a Földközi-tenger selymesen, lágyan hullámzott, akár egy simogatásra vágyó macska. Renaud ideje legnagyobb részét a korlátnak támaszkodva töltötte, elnézte, ahogy suhan alatta a kék folyam, s minden tarajos hullám, minden ragyogó csillogás gyermeki örömmel töltötte el. A tenger fennkölt szépségében, melyet kevésbé kegyesnek ismert meg, amikor Rómából tartottak visszafelé, ígéretet látott arra, hogy a szent küldetés diadallal végződik majd, és közelebb viszi lelkét a paradicsomhoz.

Leginkább Ciprus szigetét várta azonban, és ahogy teltek a napok, egyre többször álldogált a hajóorrban, remélve hogy ő pillanthatja meg elsőként a körvonalait.

Annyit tudott Ciprusról, amennyit Thibaut leírása elárult róla: nagyon szép sziget volt, és elragadó nagyanyja, Jeruzsálemi Isabelle, akinek sikerült minden kalandon át is megőriznie a képét, a koronáját viselte Amaury de Lusignannal, a negyedik férjével!

Tudta, hogy itt született az anyja, Mélisande, és hogy a sziget nagyon közel fekszik a szír partokhoz, melyeket türelmetlenül várt már.

Mégsem ő pillantotta meg elsőként a földet: a szeptember 17-éről 18-ára virradó éjszaka az árboc tetejéről figyelő őrszem kiáltása jelezte. Mindenki azonnal az orrba futott, s a hajó majdnem elveszítette egyensúlyát. Limassol kikötőjéhez közeledtek, a sziget déli részéhez. A jelzőtorony szélben lebegő lángjait leszámítva csak az erdős dombok és az erődítmények körvonalai látszottak. A szem nem talált táplálékot, az orr azonban egyenesen a paradicsomba került. Az éjszakai szellő hozzájuk fújta a sziget illatait, melyet az ókoriak a szerelem istennőjének szenteltek, s melyen a természet ezernyi édes parfümöt termett. Mirtusz, nárdusfű, fahéj, mirha, tömjén és levendula illata érte el a hajókat, elfeledtetve a tenger szagát és az emberekkel és állatokkal teli építményeknél elkerülhetetlen bűzt…

A felkelő nap felfedte az eukaliptuszerdőkkel és szőlődombokkal övezett fehér várost, a kék kikötőt, a távolban a Troodos hegységgel, melyet cédrusok és ciprusok nőttek be. Limassol előtűnt védelmi rendszerével, világítótornyával, színes zászlórúdjainak sokaságával s a kecses Szent György-kápolnával, ahol egykor Oroszlánszívű Richard angol király feleségül vette Navarrai Bérengére-t. Mindezek felett egy nagy kastély uralkodott. Felfedezték a francia király előrelátásának bizonyítékait is: csűrnyi magasságban felhalmozott hordópiramisokat, hegyekben álló búzát és árpát: zöld hegyeket, mivel az esőben kicsírázott a halmok felszíne, de pontosan így is tervezték: a hajtások megőrzik a gabona frissességét.

A város kormányzója kijött a partra, hogy szertartásosan fogadja a francia királyt és a nagyurakat, majd a kastélyba kísérte őket, ahová I. Henrik, akit a postagalambok értesítettek, hamarosan megérkezik, hogy személyesen kísérje francia testvérét Nicosiába, a fővárosába. Lajoson és fivérein kívül a nagy, díszes hajók elhozták IV.

Hugo flandriai grófot, Guillaume de Dampierre-t, V. Hugot, Saint-Paul grófját, Raoul de Coucyt és egy másik kétségbeesettet, Hugues de Lusignant, La Marche grófját. A gróf nemrég özvegyült meg, elveszítve az asszonyt, akit egész életében, s még most is imádott: Isabelle d'Angouléme-et, az egykori angol királynét, aki kétszer is IX. Lajos és az anyja életére akart törni. Képzelni sem lehetett volna szomorúbb lovagot, mint ez a már idős, fekete címeres férfi, akit nem is annyira felesége halála sújtott le, hanem az elutasítás, melyben az asszony részesítette, amikor bezárkózott Fontevrault apátságába első férje, Földnélküli János sírjával, aki szerencsétlen ember volt, de Anglia királya, ami visszaadta értékét… Mint Raoul de Coucy, Lusignan is félrehúzódott lovagjaival, nem törődött senkivel, a lázas tekintetű, sápadt arcára kiülő kétségbeesés megvédte a többiek kíváncsiságától. Mindenki tudta, hogy a halált, és csakis a halált keresve állt keresztesnek… Az sem érdekelte, hogy a ciprusi királyok rokonai. Csak átutazóban volt.

Mint a beszállás, a kiszállás is harsonák hangjára történt, vidám forgatagban, melyben minden nagyúr igyekezett megtalálni az embereit, hogy rendet teremtsen közöttük. A többi lovaggal együtt Renaud is elment a lováért. Aggódott kissé, de a nemes jószágok bámulatosan tűrték az utazást hála a gondoskodásnak, melyben a király parancsára részesültek. Hagyta, hogy Vihar megmozgassa a lábait, majd csatlakozott d'Artois embereihez, akik egy nagy fenyői alatt gyülekeztek, hogy azután díszsorfalat alkossanak a pápai legátus, Eudes de Cháteauroux előtt, akinek templomos hajója a kikötő közepén vetett horgonyt. Hugues de Croissilles és most már elválaszthatatlan Fresnoy-ja éppen vitatkoztak. Az előbbi sajnálta, hogy véget értek a királyné hölgyének esti koncertjei. Cipruson már nem lesznek olyan közel a hölgyekhez, és nem nyílik több alkalom, hogy meghallgassák:

– Igaz, nem szép – jelentette ki túlfűtötten –, de amikor énekelt, ezt észre sem vettük többé. A magam részéről olyan magaslatokba ragadott, hogy alig találtam vissza a földre.

– Nos, akkor legalább nem kell elhagynod többé a földet! – gúnyolódott Fresnoy. –

Elismerem, csodálatos hangja van, de miért énekel mindig a provence-i anyanyelvén?

Marguerite királynénak biztosan tetszik. Nekem jobban tetszik a mi oil nyelvünk!

– Ilyenek a költőink! Elvira kisasszony bizonyára csak az anyanyelvén tud dalt szerezni… Igaz is, azt sem tudjuk, mi a neve. Mindenki Elvira kisasszonynak nevezi, mintha családja nem is lenne.

– Biztosan nem jelentős család. A nemes családok nem értékelik, ha a lányaik a dalnokok közé állnak!

– Milyen utálatos vagy, szegény Fresnoy-m, nyakig elmerülve északi földjeidbe!

Tudd meg: a déli nagyuraknál egy énekes költő az ég áldása, és nagyon büszkék rá.

Még egy aquitániai herceg is trubadúr, meg még egy másik herceg is. Tehát ahhoz, hogy a királyné mellett lehessen, ennek az Elvirának nemesi család gyermekének kell lennie…

Nyeregbe szálltak és megindultak, de míg a két fiatal folytatta a vitát, Pernon kissé félrevonta Renaud-t:

– Tudom, hogy hívják az énekesnőt – mondta egészen halkan, mintha félne, hogy meghallják.

– Honnan tudod? És miért vagy ilyen titokzatos?

– Hogy honnan tudom? Segítettem egy kicsit az öreg Adéle-nek, a királyné szobalányának, aki mosni akart, de nem talált vizet. Azóta barátként kezel, és mivel ő

is arról a vidékről való, kérdezés nélkül is elárulta. Csak úgy… beszélgetés közben! És azért beszéltem halkan, mert nem vagyok biztos benne, hogy örülni fog annak, amit mondok. Én sem örülök egyébként!

– Ne körülményeskedj! Ki vele!

– Elvira de Fos-nak hívják – szakadt ki Pernonból. – Egyetlen rokona a fivére. Aki templomos lovag!

– A húga lenne… a sírgyalázónak? – képedt el Renaud. – Biztos vagy benne?

– Ó, kétségnek nincs helye. Adéle egyébként megnevezte a bátyot is: Roncelin testvér! Nem idevalósi szent, és biztos, hogy a templomban sem sokan választották a nevét!

Renaud-ra hirtelen gondolatok áradata tört, és nem is válaszolt. Szemét a távolba szegezve gondolkodott. A férfi emléke, aki ragadozóként vetette rá magát Thibaut szerény hagyatékára, és még a sírját is megszentségtelenítette, undorral töltötte el.

Ellenére volt, hogy a férfinak van egy húga, és ez a húg éppen Marguerite mellett van: végre rájött, kire emlékeztette Elvira, és most már tudta, miért irtózott tőle ösztönösen…

Pernont meglepte a hallgatása:

– Nos, Renaud úr, csak ennyit mond a híremre?

– Mit gondoltál? Hogy örömteli kiáltásokban török ki? Ha tudni akarod: félek.

Félek, hogy ezt az asszonyt, akinek szirénhangja elkábítja a szíveket és a lelkeket, nem jó célból küldték a királynéhoz. A király jól tette, hogy csendet parancsolt.

– Egyetértek, de mit akar tenni?

– Egyelőre semmit, de amikor elfoglaltuk a szállásunkat a sziget fővárosában, felkeresem Hersende asszonyt, és figyelmeztetem. Ő vigyázhat leginkább a királynéra.

– Ő is provence-i.

– Igen, de józan gondolkodású asszony, és ráadásul annak szenteli az életét, hogy vigyáz azokra, akiket ápol. Amennyire ismerem, nem szeretheti túlságosan Elvira de Fos-t.

– Az öreg Adéle sem. Földre köpött, ahogy kimondta a nevét, ami nem éppen a gyengédség jele…

Ismét felharsantak a trombiták. A lovagok felsorakoztak a szőnyeggel borított út mentén, ahol a legátus vonul majd, amint partot ér. Megjelent a hajóhídon, impozáns sziluettként vörös ruhájában, s alakját még magasabbnak mutatta a kezében hordozott aranykereszt. A kereszt, mely a francia ereklyekincsek közé tartozott, s mely magába foglalta az Igazi Kereszt egy darabkáját.

Egyazon mozdulattal mindenki leszállt a nyeregből, és térdre ereszkedett a porban.

Renaud szíve szokatlan ritmusra vert a gondolatra, hogy a gazdagsága ellenére is szerény relikvia talán hamarosan átadja helyét a nagy keresztnek, melyet egykor Thibaut elásott, s melyet az ő küldetése megkeresni, hogy ismét keresztény király emelhesse magasba a serege élén, hogy felszítsa a bátorságot, s hogy a haldoklók felé emelhessék utolsó pillantásukat, és belőle merítsenek utolsó vigaszt…

IX. fejezet Aphrodité szigete

Aggodalmai ellenére Renaud számára felejthetetlen maradt a ciprusi fogadtatás: a rendkívül nagylelkű, szívélyes vendégszeretet, amit a legőszintébb öröm itatott át.

Mialatt a hadsereg felverte táborát Limassol mellett, a királyi család a lovagok és a szolgálatukban álló emberek kíséretében I. Henrik király vezetésével a fővárosba, a mintegy tizenkét mérföldre fekvő Nicosiába vonult.

Ezüstös levelű olajfaligetek, illatos fák, cédrusok mellett haladtak el – melyekből a sziget kézművesei finom illatú bútorokat és ládákat készítettek, melyek sosem rohadtak szét –, és gyümölcstől roskadozó narancs- és citromkerteket csodálhattak meg. Átkeltek a Troodos hegyen, a sziget vízgyűjtőjénél, amelynek legmagasabb pontja az éltető illatot árasztó fenyvesekkel borított Olümposz. Megálltak a kolostorokban, ahol – hosszasan – imádkoztak különös Isten és Szűz Mária-szobrok előtt, melyek egyszerre voltak merevek és pompásak, s szigorú arcukban hatalmas meredt és kitágult szem ült, éles kontrasztot alkotva a díszes bíborral és arannyal. Istenien lágy volt az idő, az ég bájos kékben ragyogott, a hófehér bárányfelhők csak kiemelték gyönyörű

színét, a szőlőkben a piros és kék vásznakba öltözött parasztok súlyos, lédús fürtöket szüreteltek.

Nicosiába, a nagy rózsaszín „oázisba” érkezve, mely a Pedieos völgyben terül el pálmafák kékes koronájával és ciprusok fekete oszlopaival övezve, a városiak elébük siettek rózsavízzel átitatott mirtuszcsokrokkal, mellyel üdvözlésképpen s a szeretet jeleként minden utazót megajándékoztak. Az ókori hagyomány egészen Aphrodité kultuszához nyúlt vissza. Ugyan az ország sok bizánci tradíciót őrzött, s bár a népesség görög volt, folyékonyan beszélték a frank nyelvet. Olyannyira, hogy a rendkívüli királyság fővárosába érkezve a keresztesek nem is barátoknál, hanem szinte otthon érezték magukat, olyan kedves fogadtatásban részesültek. Ráadásul a Lusignan királyi család ősi poitoui vérébe az Anjou-Ardennes-eké keveredett, valamint a Champagne grófoké, kiegészítve a bizánci császárok egzotikus felhangjával.

I. Henrik tökéletes példája volt a keleti földön uralkodó frank királynak. Magas termetű, de testes volt, aminek köszönhetően „Kövér Henriknek” hívták, kedves, vonzó arccal, barna szakállal és kék szemmel. Vitéz lovag volt, jó bajtárs és bölcs uralkodó, akiben egyesült mindaz, ami igazán nemes volt az egykori jeruzsálemi királyságban, hiszen anyja,

Alix révén Isabelle királyné és harmadik férje, Henri de Champagne unokája volt, apja, I. Ciprusi Hugo oldalán pedig Amaury de Lusignan – Isabelle negyedik férje – és az első felesége, Echive d'Ibelin unokája. Ciprus királya volt, és az előző év, 1247 óta IV.

Ince pápa áldásával viselte Jeruzsálem koronáját is, melyet II. Frigyestől vettek el, aki azzal szerezte meg magának, hogy feleségül vette Isabelle királynő – már megint ő! – és a második férje, Conrad de Montferrat épphogy eladósorba ért unokáját. Ekkoriban Frigyest már kiközösítették, és mivel senki sem akarta méltatlan fejére helyezni a koronát, maga tette fel, egy füst alatt kijelentve, hogy mostantól Ciprus királya is, ahol megszálló hadsereget hagyott hátra, mellyel I. Henrik végül leszámolt, és 1232. június 15-én a tengerbe szorította. Azóta az ismert módon kiéleződött a harc IV. Incével, aki ismét kiközösítéssel sújtotta Frigyest a lyoni zsinaton, s ezzel hivatalosan is felszabadította Ciprust a német szorítás alól. Így Franciaországi Lajos Jeruzsálem legitim királyát ölelte magához a limassoli kastélyban.

Renaud-nak nem volt szüksége nagy számolgatásra – a gyönyörű Isabelle, akinek képét a szíve felett őrizte, s akinek különböző férjeitől született leszármazottai igen népes családfát eredményeztek –, könnyen megállapította, hogy Henrik király az unokatestvére, hisz az anyja, Mélisande, és Henrik anyja, Alix, féltestvérek voltak.

Természetesen szó sem lehetett róla, hogy ezt felfedje, de szórakoztatónak találta a helyzetet, és ösztönös rokonszenv támadt benne a férfi iránt, aki szó szerint elsöpörte az eretnek császár bérenceit, és ilyen lélegzetelállító fogadtatásban részesítette őket.

Nicosia őt is, mint minden társát, aki sosem látott még keleti várost, elkápráztatta.

Virágos balkonokat, galériákat, teraszokat láttak, ahol az ember elheverhetett, hogy belélegezze az est friss levegőjét, fedett utcácskákat, melyek árnyékában szépen kidolgozott réztárgyak, hímzett kelmék, bútorok, fűszerek, borok, cukor, olaj és aromák sorakoztak a szemmel láthatólag tehetős kereskedők minden kincsét felvonultatva. Renaud megtudta azt is, hogy bár nem övezi fal, a város gondosan védett éjjel-nappal: fegyveres, de furulyával és dobbal is felszerelkezett őrök járják. Ráadásul mivel a lakosok legnagyobb félelme a tűz volt, mindenfelé vízzel teli nagy edények álltak, melyeket bármikor a lángokra üríthettek. A házakat selymes kárpitok és szövetek díszítették, és a teraszokról legszebb ruháikba öltözött nők szórtak virágokat és mirtuszágakat az érkezőkre.

A palota kapujában Stefánia királyné, az örmény király, I. Hethum lánya sietett a hölgyek elé kíséretével, hogy személyesen vezesse őket lakosztályaikba, ahol megpihenhetnek, miközben a két király és a lovagjaik Lajos kérésére a közeli katedrálisba mentek hálaadásra.

Az Isten szent bölcsességének – görögül sophiának – szentelt templom háromhajós, tágas szentély volt, melynek építését a néhai Alix királyné kezdte meg, s még mindig nem fejeződött be. A munkások, akik a hármas portálon dolgoztak, mesterükkel az élen térdet hajtottak a francia király előtt, aki minden protokollt félretéve megölelte Eudes de Montreuilt, és gratulált a már elkészült részekhez. Ezután énekes misét tartottak, s lelkesen dalolták a Te Deum-ot, majd végre visszamentek a palotába, ahol a pazar lakomán felfrissülhettek: ecetes pipiskepástétom, korianderrel marinált sertés, olívaolajos, fűszeres hal, fokhagymás kolbász, valamint zöldségek, gyümölcsök és mézes vagy cukros édességek, a sziget specialitásai, s mindez finom helyi borokkal megöntözve, melyek nem egy résztvevőnek a fejébe szálltak.

Renaud szokása szerint mértékkel ivott. Szerette a bort, de sosem engedte, hogy átvegye az irányítást felette, és elveszítse valóságérzékét. Annál is óvatosabb volt, mert a szigeti borok mámorítóak voltak, és könnyen részegséget okoztak. Így történt Gerard de Fresnoy-val is, aki az asztal alá itta magát, és mindkét hóna alatt meg kellett támogatni, hogy el tudják vinni lefeküdni. Croisilles és Renaud vállalták magukra a feladatot, miközben más lovagok Bacchus többi áldozatának nyújtották ugyanezt a szolgálatot. A király és Charles öccse közvetlen környezete könnyebb helyzetben volt, hisz ők a palotában kaptak szállást. Nem ez volt a helyzet Robert herceggel és a lovagjaival. Ok a pazar Ibelin-palota vendégszeretetét élvezték, mely Ciprus legelőkelőbb családjának lakhelye volt, és csak egy dominikánus kolostor választotta el a palotától. Annak köszönhették ezt az elhelyezést, hogy a herceget nem kísérte el a felesége, de a tüzes természetű Artois elégedetlen volt. Elveihez hűen egy percre sem akart eltávolodni a királytól, és ezt el is mondta, de hamar megnyugodott, látva, hogy csodálatos otthon nyílik meg előtte, melynek küszöbén a királyság udvarnagya várjál Baudouin d'Ibelin, Jaffa grófja, és az édesanyja, egy idős kora ellenére még mindig szép, királyi megjelenésű hölgy. Melisande d'Arsuf egy olyan férfi özvegye volt, akinek emlékét nagy tisztelet övezte az egykori Jeruzsálemi Királyság maradványaiban: Jean d'Ibeliné19, „Bejrút uráé”, aki hősiesen megvédelmezi te a szír partvidék frank városait minden ragadozótól, akik közül a legutóbbi Frigyes császár volt, ám neki is meg kellett hajolnia nyugodt elszántságai előtt. Abból, ahogyan meghajoltak előtte, és kérték, hogy érezze otthon magát az elragadó helyen, mely tele volt élő vizekkel, árnyas udvarokkal és kertekkel, Robert megértette, hogy rendkívüli megtiszteltetésben részesült: ő volt az első vendég, akit az öreg hölgy befogadott, nemcsak elsőszülött fia, az egy éve elhunyt II. Balian halála, hanem illusztris férje elvesztése óta.

– Itt szabadabb lehet, nagyuram, mint a palotában – jelentette ki az asszony fia üdvözlő szavait kiegészítve.

Kellemes volt hallani. Ugyanakkor az, hogy már az első este egy kalimpáló, finoman szólva szaftos katonadalt harsogó részeget hozzon az előkelő hölgy fedele alá, különös módon zavarta a herceget, aki máskor sokkal elnézőbb volt a bűnnel szemben, melynek néha ő is áldozatul esett.

– Intézzék el, Courtenay és Croisilles, hogy kijózanodjon, mielőtt beviszik! Ma este nem akarom, hogy bármelyik lovagom akár a legapróbb botrányt is kavarja – jelentette ki, amikor indulni készült „ép” embereivel a fáklyahordók nyomában, akik rájuk vártak.

Könnyebb volt mondani, mint megvalósítani. Hiába mártották a fejét egy szökőkútba, Fresnoy ugyanolyan részeg maradt, és tovább harsogta dalát, melyben a dallamnak csak halvány emléke maradt felfedezhető.

– Ki látott már ilyen makacs részegséget – morgott nyugtalanul Renaud. – Kezdem azt hinni, az lesz az egyetlen megoldás, ha leütjük. Legalább akkor elhallgat, és 19 Balian d'Ibelin és Komnenosz Mária elsőszülött fia volt bevihetjük.

– Mindenki mással szemben igaza lenne, de vele lehetetlen – felelte Croisilles, aki jól ismerte barátját. – Fresnoy-nak van egy sérülés a fején, melyet tavaly szerzett egy tornán a nagybátyjánál, Ribemont grófnál. Megesketett, hogy titokban tartom, mert nagyon félt, hogy Robert nagyúr nem akarná elhozni a keresztes hadjáratra. A csatákra gondolva a megszokottnál erősebben kitömette a sisakját. Ha pedig a csupasz fejére csapunk, baj lehet belőle…

– Ebben az esetben találnunk kell egy helyet… talán egy fogadót, ahol befejezheti az éjszakát. Úgy láttam, van egy a szomszéd utcában…

Ismét talpra segítették terhüket, és éppen befordulni készültek az említett utca sarkán, ahol egy mécses megvilágításában szent szobor állt, amikor egy nő körvonalai rajzolódtak ki a fal mellett. Megérintette Renaud karját:

– Jöjjön velem, nagyuram. Van itt egy hölgy, akii segíthet…

– Egy hölgy? Kicsoda?

– Biztosan egy kurtizán – nevetett Croisilles.

– Azt mondtam, hölgy! – folytatta az ismeretlen, – Aki ismeri magát, Courtenay úr.

Szigorú volt a hangja, ahogyan az öltözéke is. Sötét ruha és fátyol keretezte a hétköznapi, ötven körüli arcot: Renaud nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

– Hogyan ismerhet, amikor csak most érkeztem. Maga kicsoda?

– A hölgy szolgálója. Majd ő maga megmondja a nevét. Hozzáteszem, várja magát… és a fogadó, ahová indultak, zárva van. Fél talán?

– Mitől félnék, hacsak attól nem, hogy felzavarjuk az egész várost, ha még sokáig itt maradunk – felelte Renaud, kezét Fresnoy szájára tapasztva, aki egy pillanatnyi hallgatás után most még hangosabban zendített rá újra. – Hova megyünk? Remélem, nem túl messze.

– Csak ide szembe!

Egy kis, teraszos ház állt ott, fölszintjén egyetlen nyílása egy alacsony ajtó volt, az emeleten pedig egy oszlopos ablak, ahol a vastag szövésű függöny mögül halványan fény szűrődött ki. Az asszony nyomában a két társa oda vitte elázott barátjukat.

Sikerült úgy belépniük az ajtón, hogy nem verték be a fejüket, és terhüket sem ejtették le. Egy belső udvarra jutottak, ahol egy narancsfa és két mirtusszal beültetett kőedény állt, valamint három zsámoly és egy kerek kőmedence egy kis szökőkút körül. Egy földre állított, háromcsőrű rézlámpás világította meg az udvart. A medence mellett egy kék ruhás, sűrű, szőke, vállára omló hajú nő állt, kezét széles ruhaujjába rejtve: Flore d'Ercri…

Egy pillanatra Renaud azt hitte, káprázat áldozata, csak hasonlóságról van szó, így nem mutatott meglepetést. Valóban ő volt azonban, ahogyan azt lassú mosolya és felragyogó szeme elárulta:

– Gratulálok, Renaud úr! Úgy látom, nem lepi meg a találkozás.

– Pedig meglep! Keresztes háború idején élünk, amikor előfordul, hogy a hölgyek is útnak kívánnak indulni, hogy a fegyverek védelmében zarándokoljanak…

– Jól gondolja… Most azonban az lenne a legjobb, ha lefektetnék a zavarkeltő

társukat erre a padra. Aztán mutassa be néma barátját!

Finoman fogalmazott: a gyönyörű nő hirtelen felbukkanása olyan hatást tett Croisilles-ra, mintha Medúza-fejet látott volna… csak kellemesebb formában. Teljesen elképedtnek látszott.

– Szép hölgy – nyögte végül –, szívesen a lába elé omlanék, oly gyönyörű, de vegye figyelembe, hogy akadályoztatva vagyok. A barátunk olyan részeg, hogy még a hideg víz sem tudta elhallgattatni.

Fresnoy, aki kásás hangon inni kért, belefojtotta a szót, nevetésre fakasztva Flore-t… Renaud-t félretolva segített Croisilles-nak lefektetni a részeget, párnát tett a feje alá, utasította a két társát, hogy támasszák meg, és szólt a szolgának, hogy hozzon egy vödröt, törölközőket és egy kevés olajat.

– Az egyetlen megoldás, ha meghánytatjuk – jelentette ki.

Hárman is szinte kevesen voltak a feladathoz, annyira küzdött az áldozat, de hamar felülkerekedtek: a lány nagy pohár olajat diktált Fresnoy-ba, majd szilárd akarattal ledugta az egyik ujját a torkán. Csodálatos volt az eredmény, és éppen annyi idejük maradt, hogy félreugorjanak, és a vödör fölé tartsák a részeg fejét. Fresnoy mindentől megszabadult, és amikor a végére ért, nemhogy csendben maradt, de végtelenül kimerültnek is tűnt. Ismét lefektették a padra, hogy megmossák az arcát rózsavízzel, megszabadítva a kellemetlen szagtól.

– Azt hiszem – jelentette ki néhány perc múlva Flore –, most már visszavihetik a szállásukra anélkül, hogy felzavarná az egész várost.

Croisilles-nak azonban nem volt ínyére, hogy ilyen egyszerűen elbocsátják:

– Szép hölgy – nyögte –, nagy segítségünkre volt, és szeretném, ha tudná, hogy lekötelezett. A nevem Hugues de Croissil es lovag, és…

– És szeretné megtudni az én nevem? – mosolyodott el gúnyosan a lány. – És bizonyára azt is, honnan ismerem a barátját. Nos, tudja meg, hogy… az unokahúga vagyok. A nevem Flora… de Baisieux – tette hozzá kihívón Renaud-ra pillantva. – Most, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson, azt hiszem, ideje elbúcsúznunk.

– Visszajöhetek még… üdvözölni?

– Az illendő látogatási órákban bizonyosan! Ami magát illeti, Renaud, szeretném viszontlátni, amint teljesítette jótékony küldetését.

– Ma éjjel? – kérdezett vissza a fiú minden lelkesedés nélkül.

– Kérem! Beszélnünk kell, és minél előbb, annál jobb!

– Ahogy akarja…

Fél órával később, miután Fresnoy-t, aki mélyen aludt, és egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, ágyba fektették, Croissilles pedig édes álmodozásba merült, Renaud visszatért. Flore várta, ez alkalommal azonban a szobájában, az emeleten. Az ágy lábánál ült a parázstartó mellett, melyben tűz égett. Feltámadt a szél, lehűtötte az éjszakát, és a rossz évszak előjelét hozta. A lovag beléptére, akit cselédje vezetett be, nem állt fel, mindössze hellyel kínálta egy széken, mely mellé egy kancsó bort, két kupát és egy kosár kis perecet készítettek. Fel sem pillantva jelezte, hogy töltsön bort, a fiú azonban visszautasította:

– Köszönöm. A lakomáról jövök, mely olyan állapotba hozta Fresnoy lovagot, amilyenben látta… köszönöm, hogy segített.

– Enélkül is eljött volna ide, amikor magáért küldtem? Mert magát, és csakis magát leste a szolgálóm.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Láttam megérkezni a királyokkal és d'Artois nagyúrral, akiről megtudtam, hogy ön a lovagja lett. De üljön le! Túlságosan magas, zavar!

– Nem áll szándékomban sokáig maradni.

Különös párbeszéd volt, melyben a tekintetek kerülték egymást. Flore az öve végével játszott, Renaud az ágy kárpitját nézegette. Úgy tűnt, egyikük sem tesz semmit, hogy eloszlassa a kettőjük között feszülő zavart. A beállt csend is ezt bizonyította.

Renaud emlékeiben feléledt, amit Pernontól hallott, és habozott az egykori barátság és a mostanra kialakult bizalmatlanság között. A lány jó és segítőkész volt vele, nehezen hitte el, hogy ez a csodálatos teremtmény – még szebb volt, mint utolsó találkozásukkor – szíve egyetlen tiltakozása, gyomra egyetlen összerándulása nélkül úgy dönthetett, hogy az asszonynak, aki oly tökéletesen rábízta magát, meg kell halnia.

Mégsem maradhatott így reggelig, a szoba közepén állva, ahol semmi dolga nem volt.

Végre megtörte a csendet:

– Hogy kerül ide? – kérdezte szinte suttogva, mint ha a hangja visszafojtásával katasztrófát kerülhetne el.

A lány röviden felnevetett, és végre összetalálkozott a pillantásuk. Flore szemében egy percre felragyogott az egykori gunyoros fény.

– Mint mindenki: Marseille-ben felszálltam egy zarándokhajóra, mely Akrába tartott, és megállt Cipruson.

– Miért Cipruson?

– Mert tudtam, hogy a király, a testvérei és a keresztes hadjárat legvitézebb férfiai is mind ide jönnek. Csakhogy jóval előttük megérkeztem, és gond nélkül kibérelhettem ezt a házat, ahonnan remekül figyelhetem, kik jönnek-mennek a palota kapujában.

– Nem ezt kérdeztem. Hogyan tudott elmenekülni Coucyból, amikor elítéltként biztosan szigorúan őrizték?

– Tud róla? Sejthettem volna, hisz láttam, kit választott fegyvernökéül. Az öreg Gilles biztosan nem kímélt.

– Képzelje magát az ő helyébe! Maga meg akarta ölni!

– Épp elég a magam helye… és nem akartam megölni: csak azt akartam, hogy megijedjen és elmenjen. Képtelen voltam tovább elviselni, hogy mindenütt a vádló pillantásával találkozom. Békében akartam élvezni a boldogságom.

– A boldogságát? Amikor megmérgezte azt, aki tökéletesen megbízott magában?

Sosem hittem volna, hogy képes ekkora gaztettre.

A lány hirtelen elkerekedő szemmel bámult rá, s tekintetében eddig sosem látott mélység tükröződött.

– Én sem. Isten a tanúm, hogy eleinte hűséges és elkötelezett szolgáló akartam lenni! Akkor, amikor Raoul báró beleszeretett Blémont asszonyba. Akkoriban minden erőmmel a megcsalt feleség oldalán álltam. Segíteni akartam neki. Azt akartam, hogy megszülje végre a gyermeket, aki megakadályozza majd, hogy a férje eltaszítsa a másik miatt. Azután a másik meghalt egy vadászaton…

– Segédkezett benne?

– Nem. Ahol most tartok, semmi okom nem lenne titkolni, ha így lett volna. A férjnek talán volt benne némi szerepe, de nem kutattam. Csakhogy ez a váratlan haláleset felfedte előttem, amit magam elől is régóta titkoltam már: a szerelmemet Raoul iránt. A szerelmet, mely hirtelen fellángolt, akár egy szénával teli csűr, ha szikrát dobnak rá. Magamnak akartam… és megkaptam. Istenem, hogy szerettük egymást!

Egész éjszakákon át… és nappal is, amikor csatlakoztam hozzá a fürdő forróságában, vagy az erdőben a vadászat alatt! Ugyanolyan éhséggel vágyott rám, mint én rá, és tudtam, hogyan tartsam fenn a vágyát.

– Bájjal és varázslattal? – vetette oda Renaud megvetően, mire a lány hirtelen felpattant, és két kézzel testére szorította a vékony ruhát, mely alatt semmit sem viselt…

– Gondolja, hogy ilyen testtel szükségem van bájitalra? Amikor társaságban voltunk, éreztem, hogy a mellemet, a hasamat nézi, elképzeli a simogatásokat, melyekben később részesítjük egymást. Bolondult értem, ahogyan én is érte… Azután minden elromlott, amikor megtudta az igazságot.

– Annyira irtózott a bűnétől, hogy máglyahalálra ítélte!

– Pontosabb lenne azt mondani, hagyott elítélni, de maga azt kérdezte, hogyan sikerült megszöknöm Coucyból…

– Nos?

– Kedvesem, ő szabadított ki egy föld alatti járaton keresztül. Aranyat is adott, és megkért, hogy menjek el jó messzire, a lehető legmesszebbre, hogy soha többé ne lásson… Mielőtt elengedett volna, még utoljára szeretkeztünk.

– És mire következtetett?

– Hogy sosem fog tudni elfelejteni – vetette oda büszkén a lány. – Ó, engedelmeskedtem neki, mint látja. Nagyon messzire elmentem… de oda, ahol tudtam, hogy megtalálhatom.

– Nem fogja megtalálni – szólt rá szigorúan Renaud. – Megundorodott önmagától, és irtózik a bűnétől, ezért öltötte fel a keresztet. Isten bocsánatát keresi, és Krisztus katonájaként akar meghalni. Nincs joga megakadályozni.

– Maga nem érti. Nem tudok nélküle élni… sem ő nélkülem!

– Bizonyára ezért akar meghalni… Betegnek tűnik…

Flore szép arcára azonnal kiült az aggodalom:

– Beteg? Majd én meggyógyítom.

– Nem hinném. A lelkiismeret-furdalás emészti.

– Vagy a bánat? Renaud, kérem! Hűséges és elkötelezett barátja voltam. Nem viszonozza legalább a barátságom egyetlen morzsáját?

– Szívesen a szolgálatára állok – enyhült meg a lovag –, feltéve, ha senkinek sem kell szenvednie emiatt…

– És az én szenvedésem? Az nem számít magának?

– Tudja jól, hogy számít. Nálam jobban senki sem szeretné boldognak látni… de nem akármilyen áron. Elfelejti, hogy a boldogságért, mely után bánkódik, valaki az életével fizetett?

– A szerelem mindenek felett áll. A szerelem mentség mindenre.

– Nem a bűnre! Valójában mit vár tőlem, Flore kisasszony?

– Hogy segítsen! Lajos király Cipruson gyűjti egybe a keresztes sereg minden erejét, de nem marad sokáig, hogy elkerülje a rossz évszakot a tengeren. Nekem pedig, aki nem vagyok sem királyné, sem hercegkisasszony, sem egy nagyúr felesége, itt kellene maradnom. Én pedig a sereggel akarok tartani!

– Hacsak nem lép valamelyik nemes hölgy szolgálatába, azt hiszem, lehetetlen…

ebben pedig nem segíthetek. Még elmenne, ha d'Artois grófné velünk lenne, de Robert nagyúr egyedül van. Madame d'Anjou-hoz nincs bejárásom… Marguerite királynéhoz még kevésbé. Azért csak próbáljon szerencsét, hátha nem ismeri fel senki.

– Van más megoldás is: vegyen feleségül.

Renaud hátrahőkölt. Megőrült ez a lány?

– Szó sem lehet róla. Ne vegye sértésnek – tettel hozzá lágyabban –, de gondoljon bele, hogy semmim sincs, csak annyi, amennyit Robert gróf ad a föld nélküli lovagjainak…

– Nekem kettőnknek is elég vagyonom van!

– Ami azt jelenti, hogy nincs feleslege! Ráadásul épp eléggé nehéz volt nevet szereznem… melyre szégyent hoznék mindenki szemében, ha kiderülne az igazság.

Szánalomból nem tette hozzá, hogy irtózik a gondolattól, hogy ezt az oly szép s számára még oly új nevet egy gyilkos nőnek adja. Talán Flore így is megértette, mert hirtelen lendülettel leült a lábához egy selyempárnára, hogy a fiú tekintete belemerülhessen ruhája dekoltázsába, orra pedig megteljen a két keble között vékony láncon lógó parfümös golyó illatával.

– Akkor tegyen a szeretőjévé! A szerelem nevében ez is megengedett, és csak nyerhet rajta a hírneve: elég szép vagyok hozzá. Irigyelni fogják, és amikor Raoul báró visszafogad… a becsületén nem esik csorba.

Karjával átfogta Renaud térdét, és simogatni kezdte, miközben hangja egyre lágyabb, egyre meghittebb lett:

– Legyünk szeretők, Renaud! Legalább gyönyörben megfizethetem a segítségét, melyet végül nem fog megtagadni tőlem…

A lovag hirtelen veszélyben érezte magát. Pernonnak igaza volt: egyetlen egészséges férfi sem maradhat érzéketlen a különös lány bájával szemben. Természetes érzékiség áradt belőle. Renaud hirtelen felállt.

– Szép gondolat, nem mondom! Azt reméli, hogy felszíthatja Raoul báró féltékenységét, míg csak párbajra nem hív? Párbaj egy keresztes hadjárat közepén? Mit gondol, mit szólna a király?

Azt mondta, a király, valójában azonban a királynéra gondolt. Valami azt súgta benne, hogy irtózna a hasonló helyzetektől, de nem számolt Flore kifinomult érzékeivel:

– Még mindig szerelmes Madame Marguerite-ba?

– Nem hiszem, hogy magára tartozna.

– És még mindig szűz, ahogy az illik, amikor valaki ilyen magasra tekint, és azt reméli, hogy önmegtartóztatással válhat méltóvá a szeretett hölgyhöz?

Renaud legszívesebben pofon ütötte volna, de hirtelen olyan egyértelműen kirajzolódott előtte a helyzet nevetséges volta, hogy inkább elnevette magát:

– Maga mindenre képes, csak hogy elérje a célját, nem igaz? Felajánlja azt is, hogy elveszi a szüzességem! Elkésett, szépségem! Robert nagyúr már gondoskodott róla.

Nagyon ügyel a lovagjai testi és lelki egészségére…

Flore megvetőn elhúzódott:

– Gondolom, valami örömlány volt?

– Természetesen. Vannak közöttük nagyon szépek, ha az ember tudja, hova forduljon, és Robert nagyúr is felhasználja a szolgálataikat, amikor a felesége nem fogadja. Ő választott nekem.

Szép emlékként őrizte beavatását. Nicole, a lány, akivel a sánta Gila házában találkozott, a párizsi Bruneau szőlőskert mellett, szőke volt, fiatal, friss, simogató és vidám. Nevetve tanította meg a szerelemre, és Renaud többször is visszament hozzá, kiváltva Robert gróf elégedettségét:

– Ezek a találkozások bölcs óvintézkedések az udvari hölgyek és kisasszonyok csábítása ellen, akikről tudom, hogy ugyanolyan szajhák, mint az örömlányok, csak sokkal veszélyesebbek és drágábbak! Lajos urunk természetesen nem így látja a helyzetet, az ő szemében a prostituáltak mind a pokol teremtményei. Ha nem tartana lázadástól, legszívesebben a Szajnába fojtatná őket – jelentette ki kirobbanó, ellenállhatatlan nevetésével.

Renaud hálás volt neki, amiért rávette a nagy lépésre, hisz így megszabadulhatott teste kínzó vágyától és felkavaró gondolataitól. Attól kezdve nyugodtan szerethette a királynét, anélkül, hogy felségsértésszámba menő gondolatokkal mocskoltál volna be a képét. Nem felejtette el, mit állt ki Pontoise falai alatt, miközben Marguerite a kis Philippe-et szülte. Bár tudta, hogy még mindig kívánja őt, most már legalább képes volt féken tartani képzelete megvadult lovait.

Hirtelen észrevette, hogy csend telepedett közéjük Flore-ral. A lány felállt, az ágy egyik oszlopának támaszkodott, kezét összefonta a mellkasán, és kifelé nézett, mintha megfeledkezett volna jelenlétéről. Renaud azt hitte, mindent megbeszéltek, és az ajtó felé indult, de megállították:

– Az imént, amikor Henrik király hazahozta a vendégeit, nem láttam Raoul bárót…

– Nem is fogja látni, hacsak nem megy el Limassolba. A báró úgy döntött, hogy ott marad.

– Miért?

– Tart a királyi fogadások és ünnepségek pompájától. Inkább kivárja, amíg újra tengerre szállunk, és a másik, vigasztalhatatlan özveggyel marad: La Marche grófjával, Hugues de Lusignannal, aki az egykori angol királynét, Isabelle-t siratja. Remekül megértik egymást, és egymás mellett állították föl a táborukat.

Flore nem mutatta csalódottságát, és tekintete megfejthetetlen maradt, ahogy feltette a kérdést:

– Továbbra is visszautasít, és nem segít nekem?

– Nem utasítom vissza, de nem tudom, hogyan segíthetnék… Őrültség volt ide jönnie, és nem is tudom, mit tanácsolhatnék: nagy kockázatot vállalna, ha elmenne Limassolba. Ha a báró egyedül lenne, biztosan nem esne nehezére visszanyernie felette egykori uralmát, de ott vannak a lovagjai is, akik mind ismerik önt…

Flore nem válaszolt, elfordította a fejét, hogy Renaud ne lássa kicsorduló könnyeit.

– Menjen el! – mondta tompán. – Hálátlan alak! Amikor én a segítségére siettem, nem mérlegeltem, vajon az a tejfölösszájú tényleg megölte-e apját-anyját. Olyan volt, mint egy elveszett gyermek, és tetszett nekem. Nem kutattam tovább…

Annak ellenére, hogy elküldték, Renaud megállt, szíven ütötte a jogos szemrehányás. Ez a lány – anélkül, hogy bármit is tudott volna róla – mindent megtett, hogy megmentse őt borzalmas helyzetéből. Milyen jogon léphetne fel ezután igazságosztóként? Flore egyedül volt egy idegen országban, melytől nem sokat várhatott. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, és meghitten megcsókolta a tenyerét:

– Visszajövök! Egyelőre ne tegyen semmit!

Nem igazán tudta, mit tehetne a lány megsegítésére a rövid idő alatt, míg a szigeten vannak, de remélte, hogy az álom némileg rendet teremt gondolatai között, melyek a lakoma és a mozgalmas este után ködösen keringtek a fejében. Hogyan fizethetné vissza tartozását Flore-nak anélkül, hogy magára vonna a fegyvernöke haragját? Szerencsére Gilles Pernon eltűnt, mielőtt a palotába indultak volna, bizonyára türelmetlenül várta, hogy megízlelhesse a híres ciprusi bort. Mivel Renaud az Ibelin-palotába visszatérve sem találta, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára valamelyik tavernában maradt. Ma estére jobbi volt így, de azért a fegyvermester magyarázattal tartozik majd. Elalvás előtt Renaud arra gondolt, talán az lenne a legjobb, ha őszintén felfedné előtte a problémát, és egyszerűen tanácsot kérne tőle.

Amikor azonban a nevezett Pernon – tökéletesen frissen és józanul felrázta a reggeli napsütésben, nem maradt idejük a beszélgetésre: Robert hercegnek és a lovagjainak a palotába kellett menniük, ahol a király beszélni kívánt velük.

Renaud azt hitte, arról van szó, hogy hamarosan indulnak a Szentföldre, és némi nyugtalansággal készülődött: ha néhány napon belül útra kelnek, milyen megoldást javasolhat Flore d'Ercrinek? Főként miféle olyan megoldást, mely összeegyeztethető

tulajdon lelkiismeretével? Ha segít neki abban, hogy elterelje Raoul de Coucyt vezeklésétől, és ismét belevigye a bűnbe, azzal hatalmas hibát követ el. Ha azonban magára hagyja a szerencsétlen lányt, isten tudja, mi mindenre nem lesz képes Flore!

Most már tökéletesen felébredt, és rádöbbent, hogy szánalomból olyan kötelezettséget vállalt, melyet nem lesz könnyű teljesítenie… Bárhogy is van, megígérte, hogy visszamegy hozzá. Nos, ezt az ígéretét legalább betartja, remélve, hogy világosság gyúl gondolataiban.

Az, amit IX. Lajostól hallottak, annyira összezavarta, hogy egy pillanatra egészen megfeledkezett Flóréról: amint a nagyurak – mint Burgundia hercege és Alphonse herceg – megérkeznek Ciprusra, együtt megindulnak… Egyiptom felé!

A király iránti tisztelet ellenére hatalmas hangzavar kerekedett:

– Egyiptomba? – mordult fel a legátus, Eudes de Cháteauroux. – Amikor alig húsz mérföldre vagyunk Antiochia kikötőjétől, felség! Megfeledkezik róla, hogy az a feladatunk, hogy Krisztus földjét visszafoglaljuk? Semmi keresnivalónk Egyiptomban, ahol igaz, a szent család eltöltött egy kis időt, amikor Heródes mészárlása elől menekült. De ez apróság… és nincs nagy jelentősége!

Számos hang helyeselt, köztük Robert d'Artois-é, aki égett a vágytól, hogy végre ráronthasson a hitetlenekre:

– Felséges fivérem, akár holnap elindulhatunk, két nap múlva a Szentföldön lennénk, és máris rájuk ronthatnánk!

Lajos megvárta, míg magától elül a vihar, s mindössze végighordozta rajtuk nyugodt, kék szemét:

– Uraim, öcsém, úgy látom, nincsenek tisztában a Szaladin után maradt birodalom jelenlegi állapotával. Igaz, a Jeruzsálemi Királyságot II. Frigyes kétes uralkodása, s különösen Cornwalli Richard és a champagne-i gróf keresztes hadjárata után többé-

kevésbé helyreállították, de 1244 augusztusában a hvárezmi törökök, akiket a mongolok űztek, sáskajárásként zúdultak Jeruzsálemre, és elfoglalták. A múlt évben újra elvesztettük Tibériást és Askalont is. Ugyanakkor mindez 1245-től El-Aziz Ajub szultán kezében egyesült, aki egyiptomi királyságához hozzácsatolhatta Damaszkuszt is ahol a nagybátyja, Szaladin nyerte el végső nyughelyét. A frankoknak csak egy keskeny partsáv maradt, El-Azil Ajub pedig nem hagyja el kairói palotáját Ráadásul idős, és betegnek mondják. Ezért hát a birodalma szívében kell megtámadnunk. Ha Egyiptom a kezünkre kerül, csodálatos eszközt nyerünk: csak a Jeruzsálemi Királyságért cserébe adjuk vissza! Méghozzá az egész Jeruzsálemi Királyságért!

– Jó gondolat – ismerte el a legátus –, de miért nem szállunk partra Szíriában, és rontunk onnan Egyiptomra?

– Pazaroljuk el az erőnket bizonytalan harcokra és kimerítő menetelésekre a sivatagban? Jó hajóink három nap alatt elvisznek a Nílus deltájához. Tudniuk kell azt is, hogy a sereg még nem teljes: meg kell várnunk szeretett öcsénket, Alphonse de Toulouse-t, aki segédcsapatokat állít majd fel, és rokonunkat, a burgundi herceget. És ők csak a legfontosabbak.

– Ha késnek, az időjárás már nem engedi meg, hogy tengerre szálljanak – kiáltott fel Robert. – Itt fogjuk tölteni a telet?

Türelmetlen, sőt megvető volt a hangja. Lajos a szemöldökét ráncolta:

– Bőséges és nagylelkű vendéglátásban részesítenek, amíg csak kell. Úgy illik, hogy megbecsüljük, és hálásnak mutatkozzunk, öcsém. Ráadásul tudja meg, régen elkészült már a tervünk, és mindent előre így akartunk. Van még mondanivalója?

– De még mennyire! Ha jól értettem, mindig is úgy tervezte, hogy Egyiptomot támadjuk meg! És egy szót sem szólt erről! Miért?

– Több okból. Először is, hogy Frigyes császár ne tegyen semmit. Olyan nagy barátja a muzulmánoknak, hogy akár még képes lett volna figyelmeztetni őket…

– Egy keresztény uralkodó elárulna egy másik keresztény uralkodót?

– Senki sem tudná megmondani, keresztény uralkodó-e még. Úgy tűnik, nem zavarja Ince pápa kiközösítése. A második ok maga, öcsém… és a magához hasonlók.

Valami azt súgta, hogy kevésbé lennének lelkesek az előkészületekben… Tegyük hozzá végül, hogy édesanyánk, akinek távolléte kegyetlenül érint, egyértelműen helyeselte a tervet!

Lajos felállt a magas székről, melyen a Hősök termében ült a ciprusi trón mellett, amit Henrik király diszkréten üresen hagyott, és néhány pillanatig elnézte nemesei és lovagjai mozgolódó gyülekezetét:

– Most már – jelentette ki – csak azért kell imádkoznunk, hogy akiket várunk, hamar csatlakozzanak hozzánk. Ha az elkövetkező napokban megérkeznek, remélem, lehetővé válik, hogy még a tél előtt elinduljunk. De semmit sem bízunk a véletlenre, és csakis szép, nagy hadsereggel szállunk partra Egyiptomban, hogy biztosak lehessünk a győzelemben! Most menjünk imádkozni, hogy Isten mindig mellettünk legyen, hisz a segítsége nélkül semmi sem lehetséges! Kérjük tőle azt is, hogy ajándékozza meg önt türelemmel – tette hozzá Robert-re mosolyogva, akinek arca még bíborvörösen virított dühében. – A türelem létfontosságú erény! És olyan csillapító!

Az új rendelkezések – melyek, mint hallották, nemi is voltak olyan újak! – legalább azzal az előnnyel jártak, hogy átmenetileg megszabadították Renaud-t Flore d'Ercri problémájától. Időt nyertek, és ezt készült elmondani a lánynak, előbb azonban viharos beszélgetést folytatott Gilles Pernonnal:

– Megölte Philippa asszonyt, engem elűzött, elvarázsolta Raoul nagyurat, és maga még segíteni akar neki? – kiáltott fel az öreg fegyvernök elkerekedő szemmel. – Az isten szerelmére! Renaud úr, elment az esze?

– Nem, és nem is felejtettem el semmit. Életem legnehezebb pillanatában mellettem állt, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy még életben vagyok. Nincs jogom magára hagyni, mert adósa vagyok, és törleszteni akarom a tartozásom.

– Úgy, hogy elősegíti, ismét a karmaiba kerítse a bárót? Csak ártott neki!

– Őszinte szerelemmel szereti, és meg akarja akadályozni, hogy a báró megölesse magát, ahogy tervezi!

– Jobb a halál, mint a becsület elvesztése. Ami Flore mellett elkerülhetetlen lenne!

Ami engem illet, a szolgája vagyok, és túl sokkal tartozom magának ahhoz, hogy kioktassam. Azt sem akadályozhatom meg, hogy belátása szerint cselekedjék, de könyörögve kérem, ne parancsolja meg, hogy törődjek vele. Esetleg még megfojtanám!

– És én még a tanácsodat akartam kérni!

– Úgysem fogadná meg. Tegyen, ahogy jónak látja. Én nem próbálkozom semmivel, ami keresztezné a terveit, de ennél többet ne kérjen. Mivel úgy tűnik, az a lány semmiben nem szenved hiányt, és csak az fáj neki, hogy eltaszították, hagynia kellene Istent… vagy őt magát cselekedni. Ha elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy visszaszerezze a bárót, tegye meg nyíltan: menjen el Limassolba…

Renaud nem makacskodott, és megbízta Croissilles-t, akiről tudta, hogy időnként meglátogatja, közölje a hírt a lánnyal.

Bár néhány vitorla feltűnt a tengeren az elkövetkező napokban, csak egy-egy hajó volt, nem pedig a flotta, melyet vártak. Az idő, mely rosszabbra, majd az őszi szelekkel kifejezetten pocsékra fordult, eltüntetett minden vitorlát. Csupán a halászbárkák futottak ki, melyeket csak a nagy viharok tarthattak a kikötőkben. A keresztesek lassan beletörődtek a gondolatba, hogy Cipruson töltik a telet. Különösen a hölgyek, akiket elkápráztatott a keleties életmód. A leggyakrabban kegyes időjárásban mennyivel kellemesebb volt Nicosia mindig élénk kertjeit és utcáit járni, kilovagolni a partra, vagy vadászni, amikor a szél lágyan szétfújta a frizurákat, mint a csaták közepén járni a porban, vérben és halálhörgésben. Marguerite és Beatrix húga imádták a mély és hűs boltokat járni, melyekben ékszerek, illatszerek, arany- és selyemkelmék, teveszőr szövetek, fűszerek, gyapjú, hímzések és paszományok bő választéka várta őket, minden csoda, amit csak a kézművesek létrehozhatnak.

Volt azonban két vagy három üzlet, melyet különösen szerettek, hisz nem ismertek hozzájuk hasonlókat: a cukorkaboltok, ahol a sziget egyik fő bevételforrását nyújtó nádcukorból készült édességeket árultak. Boldogság volt a két hercegnő számára, hogy maguk vették meg a cukrozott gyümölcsöket, a cukortól megmerevedett rózsaszirmokat, a cukorban roi pogó mandulát, és még sok más finomságot, melyek egyetlen hátránya volt, hogy néha megfájdították a fogat… Úgy szórakoztak, akár a gyerekek. Időnként Stefánia királyné is velük tartott, és a boltok hamarosan a város elegáns találkozóhelyei lettek.

Renaud is hamar észrevette ezt, és szinte mindennap elsétált arra a környékre az egyszerű boldogságért, hogy megpillanthassa és köszönthesse a királynét. Marguerite most már jól ismerte, és mindig megajándékozta egy mosollyal, néhány szóval.

Bemutatta Beatrix hercegnőnek is, aki provence-i szókimondásával habozás nélkül kijelentette, hogy „bájosának” találja. Renaud fülig pirult, hisz Marguerite is helyeselt.

A találkozások egyetlen sötét pontja Elvira de Fos állandó jelenléte volt. Bár soha egyetlen szót sem váltottak, szinte tapintható volt kettőjük között az ellenszenv. A költőnő olyan mereven nézett rá fénytelen szemével, hogy Renaud úgy érezte, a falhoz szegezi. És amikor végre elfordította a tekintetét, hosszú szája ugyanilyen megfejthetetlen mosolyra húzódott. Renaud-nak az a jeges érzése támadt, mintha egy kígyóval állna szemben. Elvira nagyon hasonlított a bátyjára, és amikor a lovag azt látta, hogy a királyné erre az asszonyra támaszkodik, legszívesebben kiáltva figyelmeztette volna, közéjük vetette volna magát, hogy megmentse szíve szerelmét az ártó közelségtől.

Sikerült találkoznia Hersende-dal, és nem titkolta előle érzéseit. Örömmel látta, hogy az asszony osztozik bizalmatlanságában:

– Próbálok védekezni ellene – sóhajtotta Hersende –, hisz Elvira kisasszony soha nem mondott vagy tett semmi kifogásolhatót. Elkötelezett, szolgálatkész, mindig egyforma a hangulata, és csodálatosan énekel. Nem, semmit sem vethetek a szemére, de az ellenszenv erősebb nálam: van benne valami nyugtalanító. Marguerite királyné pedig napról napra jobban ragaszkodik hozzá… én pedig egyre jobban sajnálom, hogy Sancie de Signes elhagyott minket.

– Az a furcsa, hogy nem jött vissza. Imádta a királynét, és mindig, mindenhová követni akarta…

– Engedelmeskednie kellett az apjának, és mostanra férjhez ment.

– Férjhez ment? Ki vehette el? Olyan csúnya szegényke! Igaz, előkelő és gazdag a családja…

– Olyan csúnya, olyan csúnya! Túl könnyen mondja. Ilyenek a férfiak! Felületes a pillantásuk. Mindegy, azért akadt valaki, akinek kedve támadt hozzá, hisz feleségül vette.

– Azért, hogy gyerekei legyenek? Lelke rajta! Mindenesetre, ami azt illeti, amiről az imént beszéltünk, szerencse, hogy maga itt van, és vigyáz…

– Nem vagyok mindig a királyné mellett. Én ápolom ugyan a királyt, az egész családot és a környezetüket is, nem is beszélve a szolgákról. Az öreg Adéle ott van, de mostanában nincs jól, és a két közvetlen udvarhölgy semmit sem ér. Valaki másra lenne szükségünk. Az is meglehet, hogy kissé messzire száll a képzeletünk.

– Nem hiszem…

Néhány nappal később egy találkozás terelte el kissé Renaud gondolatait a problémákról.

A katedrálisból tartott visszafelé, ahol rendszeresen meglátogatta Eudes de Montreuilt, hogy megcsodálja munkáját, és elbeszélgessen vele. Természetesen így vitte tovább a barátságot az apa iránt, akire nagyon hasonlított a fia: ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, és ugyanaz a hajlíthatatlanság a munkában. Ugyanaz a tökéletességre törekvés. A két férfi között szinte szavak nélkül alakult ki a megértés. Az építészt megérintette a lovag nem titkolt elragadtatása, Renaud-t pedig az az elégedettség, melyet a fiatal mester békés, de máris ráncok barázdálta, kőpor belepte arcán látott… Gyorsan telt az idő, ha együtt voltak. Renaud aznap este sietett vissza az Ibelin-palotába, ahová vacsorára várták a két királyt, a királynékat és közeli embereiket, amikor egy különös csoportot pillantott meg.

Az élen egy nagyúr lovagolt, akit látásból ismert, s akit egyébként is nehéz lett volna nem észrevenni kedvenc harsogó almazöld ruhájában: a fiatal champagne-i udvarnagy, Jean de Joinville. Egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, aki nemrég azzal szerzett hírnevet magának a hadvezérek között, hogy teljes jó szándékkal a király elé állt, és előadta neki, hogy elfogyott a pénze, és a tíz lovag, akit magával hozott, könnyen itt hagyhatja és visszatérhet Franciaországba, mert attól félnek, hogy éhen fognak halni. Lajos nemcsak jóindulatúan meghallgatta, de a kincstárnokával leszámoltatott neki egy csinos kis összeget, hozzátéve, hogy mostantól ő gondoskodik az éhes champagne-iakról. Így visszatért a mosoly az udvarnagy jóságos, kerek arcára nagy, barna hajkoronája alatt, melyet a sisaknak sem sikerült megrendszabályoznia.

Most egy öszvért vezetett kantáron, melyen egy rosszul öltözött fiatal hölgy ült, aki annyira fáradt volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban leeshet nyergéből. Nagyon rossz színben volt! Egy cseléd külsejű másik nő kísérte szamáron. Joinville úr fegyvernöke gyalog jött, a lovát elfoglalta valaki, aki hirtelen örömkiáltásokkal integetni kezdett:

– Renaud de Courtenay! Renaud barátom! Micsoda öröm, hogy látom!

A fiatalember felismerte, és a többiekkel mit sem törődve kitárt karral futott hozzá:

– Guillain d'Aulnay! Áldott legyen az ég! Miféle csoda hozta ide?

II. Balduin társa máris leszállt a nyergéből, és kitárt karral sietett hozzá. A két férfi összeölelkezett, lelkesen hátba veregetve egymást, miközben Joinville úr nemtetszése jeléül felvonta a szemöldökét, ahogy felmérte, hogy az örömteli köszöntés hosszúra nyúlhat:

– Hm!… Nem feledkezik meg, d'Aulnay uram, arról, aki kegyes türelemmel várja, hogy befejezze az ölelkezést? – szólalt meg dühösen, megtörve a varázst.

A két férfi szétvált, és Aulnay zavartan odavezette barátját a hölgyhöz, aki előtt mélyen meghajolt:

– Felséges császárné, kérem, bocsássa meg a felindulásom, és engedje meg, hogy bemutassam Renaud de Courtenay lovagot, aki hűséggel szolgálta felséges férjét, amikor kimentettük Rómából őszentsége Ince pápát!

Renaud teljes elképedéssel hajolt meg a jelentéktelen külsejű, szőke, kissé színtelen, ráadásul rosszul öltözött asszony előtt, aki nem lehetett más, mint II.

Balduin felesége, Marie de Brienne, akinek bátorságáról, méltóságáról és igazán királyi tartásáról sok dicséretet hallott. Nagyon komoly megpróbáltatásokon mehetett keresztül, hogy ilyen állapotba került. Borzalmas gondolat nyilallt Renaud-ba: özvegy lenne? A szeretett Balduin meghalt volna élete virágjában? Természetesen a hölgy nem volt gyászban, nyomorúságos ruhái azonban semmit sem jelentettek.

A császárné könnyekben tört ki, ahogy meghallotta Renaud nevét:

– Drága férjem egykori szolgálója csakis kedves lehet szívemnek – nyögte. – Oly nagy szüksége van támogatásra!

Ezzel elfordult, és zsebkendőt kért cselédlányától, miközben a champagne-i udvarnagy Aulnay-ba fojtva a szót elmagyarázta, hogy a hajót, mely Ciprusra hozta a császárnét, elsodorta egy széllökés éppen abban a pillanatban, amikor befutott a limassoli tábortól nem messze fekvő Paphos kikötőbe, ő, Joinville pedig éppen ott tartózkodott az unokatestvérével, Erard de Brienne-nel, aki egyben a hajótörött unokatestvére is. Hisz a császárné valóban hajótörött volt, és nagy szüksége volt női segítségre. Ahogy a homokban találta magát, eszébe jutott, hogy a keresztes táborba küldi a fegyvernökét, Jauny urat, abban a reményben, hogy ott találja Brienne urat. A segítségére siettek, s míg Joinville öszvéreket keresett, hogy a lehető leghamarabb elvihesse a szerencsétlent Nicosiába, Brienne Paphosban maradt, hogy kivárja, nem sodorja-e partra véletlenül egy újabb széllökés a császári hajót…

– Reméljük, nem tört darabokra egy sziklán! A paphosiak látták, hogy a szél a nyílt vízre sodorja, a szír partok felé. A csónak, mely a partra hozta a császárnét, felborult egy nagy hullámban, mely – Istennek legyen hála – kifelé sodorta a szolgálójával.

Aulnay és Jauny úr úszva siettek a segítségükre. Most engedje meg, hogy menjünk.

Minél előbb találkoznunk kell a királlyal, s főként a királynéval. Tudja, hol vannak?

– Ma este az Ibelin-palotában vacsoráznak, ahol d'Artois nagyúr lakik. Nem tudom, megérkeztek-e már, hisz én magam késésben vagyok. Az lesz a legjobb, ha velem jönnek! Ha még nem érkeztek meg, Ibelin asszony gondjaiba veheti a császárnét…

Az uralkodók azonban már ott voltak, és a szegény Marie megérkezése drámai eseménnyé dagadt. A hercegnők körülvették, nyugtatgatták, elkísérték a hölgyek lakosztályába, ahol megfürdették, rangjához illően felöltöztették, és végül az asztalhoz vezették, ahol az este királynője lett. Marguerite és Stéphanie önként a háttérbe húzódtak, és átadták neki az első helyet. Marie eleinte örült, de ebben az elegáns, pazar és vidámsággal teli környezetben – Cipruson az ünnep szeretete az élet lényegéhez tartozott – lassanként kihunyt, mint egy lámpás, melyből kifogy az olaj, s végül kitört belőle a zokogás:

– Ó, Istenem, én itt vagyok a pompában, a bőségben, miközben szegény uram…

Guillain világosította fel Renaud-t a császár cseppet sem rózsás helyzetéről.

Balduin visszatérte mindazzal, amit csapatban és aranyban össze tudott szedni, könnyebbséget hozott, de csak keveset. A Vatatzesszel, a niceai császárral megkötött fegyverszünet nemrég lejárt, és az ellenség nem vesztegette az időt, azonnal megindult.

Több várost elfoglalt, és megtámadta volna Konstantinápolyt is, ha nem érkezik meg Balduin. Rákényszerítette a beteg Vatatzeszt, hogy térjen haza, de hamar rá kellett döbbennie, a császár csak azért húzódik vissza, hogy még nagyobbat ugorhasson, és Konstantinápolyt leszámítva, mely egy időre felszabadult, a helyzet nem sokkal jobb, mint mielőtt Nyugatra indult. A csapatok, akik hazakísérték, szétszóródtak, ki csatlakozott a keresztes hadjárathoz, ki hazafelé indult. Különben sem tudták volna tovább fizetni őket, az ajándékba kapott arany szétolvadt, akár a hó a napon: elvégezték belőle a falakon a legszükségesebb javításokat, és rendeztek néhány tartozást.

– A császár kénytelen a legvégső eszközökhöz folyamodni, hogy pénzt szerezzen –

sóhajtotta Aulnay. – Még az ólmot is eladta, mely a császári palotákat borította, sőt…

elzálogosította Philippe fiát a velenceieknek… Amolyan túszként a jövőre!

– Hogy lehet az?

– A velenceieknek a kereskedelem mindennél fontosabb, és az, hogy rátették a kezüket a leendő császárra, aki kénytelen az ő politikájukat követni, hasznos lehet. Ó, barátom, nehéz napokat élünk, és örülök, hogy a maga sorsa más irányt vett…

– Szinte sajnálom, hisz nagyon sokat köszönhetek a császárnak, és szeretem őt. De ne eméssze magát. Lajos király túlságosan nagylelkű ahhoz, hogy ne segítsen egy bajba jutott rokonon. Biztos vagyok benne, hogy Konstantinápolyba visszatérve…

– Nem térünk vissza. Balduin urunk segítségre vár, de nem akarja, hogy a felesége visszamenjen. Miután teljesíti itt a küldetését, el kell mennie – mennünk –

Franciaországba, hogy személyesen vegye kézbe Courtenay és a megmaradt földek igazgatását. Csak akkor tér haza, ha rendeződik a helyzet… ha egyáltalán valaha rendeződik.

– És maga vele tart? Hogy egyszerű földeket igazgasson, maga, aki egy császárság marsallja?

– Ó, agglegény vagyok! Nincs se feleségem, se gyerekem! Minden rokonom Franciaországban van… és szerintem nem áll már sokáig a császárság.

– Ebben az esetben jöjjön velünk Egyiptomba, harcolni a hitetlenek ellen! Talán vagyont szerezhet! Még fiatal ahhoz, hogy a kandalló előtt üldögéljen… és úgy örülök, hogy viszontlátom!

Ahogyan azt Renaud előre jelezte, IX. Lajos és I. Henrik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek a szegény uralkodón. Arról szó sem lehetett, hogy akár egy darabkát is leválasszanak a keresztes hadseregből, de több lovag is – köztük Robert d'Artois és az emberei – írásban kötelezte magát, hogy Balduin oldalán harcol majd, ha véget ér a szent háború, vagyis elfoglalják Egyiptomot és elcserélik az egykori Jeruzsálemi Frank Királyságra. Mindenki elégedett volt a megállapodással, és a császárné arcára visszatért a mosoly.

Amikor eljött a karácsony, Lajos elhagyta Nicosia számára túlságosan elkényelmesítő pompáját, és csatlakozott a seregéhez Limassolban, hogy az embereivel töltse a keresztények szívének oly kedves ünnepet, melyet a szülőföld messzesége bánattal itatott át.

Az öccsei követték a példáját, ahogyan Marguerite királyné és a húga is. Az ünnep végeztével azonban a hölgyek Charles d'Anjou kíséretében egyedül tértek vissza a fővárosba: a király és d'Artois gróf úgy döntöttek, hogy az indulásig a sereg mellett maradnak. Szükségesnek bizonyult állandó jelenlétük, a rengeteg ember itt tartózkodása Aphrodité szigetén nemcsak nehézzé, de nyugtalanítóvá is vált a lágy klímában, a tétlenségben és a tivornyákban: a sziget minden prostituáltja a táborba gyűlt.

Tudva, hogy nem tér már vissza Nicosiába, Renaud felkereste Flore-t, akit időnként meglátogatott, hogy megpróbálja rávenni, tegyen le tervéről, miszerint követi a keresztes sereget. A mostanáig számos felhozott érve ellenére kudarcot vallott. A lány nagyon messzire ment, hisz egyik este az ágyában fogadta. A cselédlány a kapuban várta, és azt állította, hogy az úrnője beteg. Valójában Flore az ágyon fekve, vörös selyemé lepedők között várta, parázstartókkal körülvéve, melyekben mirtusz égett, s mindössze egy teljesen átlátni szó fehér muszlint viselt, melyet rózsaszín árnyalatba vont átsejlő bőre, s körülötte szétterült dús, selymes szőke haja. A meglepetést kihasználva egyetlen szót sem szólt, mindössze kinyújtotta karját Renaud felé, aki nem tudott ellenállni. Pernonnak igaza volt: ez a lány kárhozatra csábította volna… magát a királyt is, bármennyire szent életű is, és a lovag előtt már sokakat magához vonzott.

Tüzesen szeretkeztek, s a fiatalember még a kábulat csúcsán is tisztán felmérhette, mekkora hatalommal bírhat ez a nő a férfiak felett. Ugyanakkor arra gondolt, talán Flore azzal, hogy a szeretőjévé teszi, azt akarja tudtára adni, hogy kész elfelejteni Raoul de Coucyt. A visszatérés a földre azonban kiábrándító lett. Amikor hajnalban Renaud indulni készült, és a lány fölé hajolt egy utolsó csókra, Flore elnevette magát:

– Csodálatos volt ez az éjszaka, és ha nem szeretném annyira Raoult, téged választanálak. Mindig is tetszettél… de nem tudod őt elfeledtetni velem…

– Tehát csak egyszerű tapasztalatszerzés volt? – jegyezte meg a fiú sértetten.

– Így is nevezhetjük. El kell ismerned, hogy egész lényemet beleadtam a játékba, de a szerelemmel semmi sem veheti fel a versenyt!

– Örülök, hogy hasznodra voltam! – vetette oda Renaud sebzettebben, mint elismerte volna. – Ismerek kurtizánokat, akik becsületesebbek nálad!

Becsapta maga mögött az ajtót, s ez volt az utolsó találkozásuk. Mielőtt elutazott volna, még visszatért, hogy végleg elbúcsúzzon. Azonban nem találta ott sem a lányt, sem a cselédjét. A házat bezárták, az ablaktáblákat behajtották. A két nő elment innen, és Renaud arra gondolt, talán nem is térnek vissza. Őszinte megkönnyebbülést érzett, melybe azonban aggodalom is vegyült. Flore végre megértette, hogy sérti az Urat makacsságával? Vagy talán belefáradt, hogy semmit sem ér el, és egyszerűen elment Limassolba, hogy még utoljára szerencsét próbáljon Raoul bárónál? A táborba érve majd meg kell győződnie erről…

Komolyan és meghatóan ünnepelték a karácsonyt, azzal a mélységes áhítattal, melynek a király oly szép példáját nyújtotta. A mélykék éjszakai ég alatt, melyet csillagok ragyogtak be, ugyanazok a csillagok, melyek egykor Betlehemben vigyázták a Megválta születését, a pápai legátus celebrálta az éjféli misét a tengerparti tábor közepén, egy oltáron, melyet gyertyák világítottak meg, ragyogón tükröződve a szenti edények aranyán és a vértek acélján. Páncélos férfiak énekeltek olyan lelkesedéssel, hogy a mise a legszenvedélyesebb, a legalázatosabb könyörgés lett. A mély hangok betöltötték az éjszakát, egybeolvadtak a környékbeliek hangjával, akik a fenyők és eukaliptuszok között gyűltek egybe. Amikor eljött az áldozás ideje, sírtak, de örömükben, mert érezték, hogy testvérként egyek a közös reményben, a közös vágyban, hogy hozzájáruljanak Isten dicsőségéhez. Hisz karácsony varázslata hatott rájuk…

Az oltár bal oldalán vörös keresztes, nagy fehér köpenybe burkolózó, rövidre nyírt hajú és szakállú lovagok alkottak figyelemre méltó, harmonikus egységet: a templomosok. Élükön a rend nagymestered aki Akrából érkezett, ahol azóta állt a fő

rendház, mióta Szaladin Jeruzsálemet elfoglalva feldúlta legfőbb kolostorukat, majd rózsavízzel megtisztította és visszaadta a muzulmán szertartásoknak az Al-Aksza – a Prófétának kedves – távoli mecsetet, a csodálatos” templomban pedig az istállót rendezte be.

A mostanra egész Európában elterjedt, de az egykori frank királyságbeli gyökerekhez erősen ragaszkodó, pompás lovagrend nagymestere Guillaume de Sonnac volt, egy tiszteletet parancsoló, félelmetes erővel bíró aggastyán, hős, akinek testét forradások borították, lelke pedig a csaták poklában acélosodott… Azért jött, pontosabban azért jött vissza, hogy békét kössön a francia királlyal, akivel az ősszel komoly nézeteltérés állította szembe. A Templom politikája – mely nem ismert el más uralkodót, csakis a pápát –, ha nem is volt ellentétes IX. Lajoséval, sokkal rugalmasabbnak tűnt. A templomosok rendkívüli diplomáciájukhoz híven titkos kapcsolatokat ápoltak bizonyos befolyásos emírekkel. Ugyanígy tettek egykor az utolsó jeruzsálemi királyok és a tripoliszi gróf is, akik a moszuli vagy aleppói atabégek lázadásait támogatva igyekeztek keresztülhúzni Szaladin hódító törekvéseit azzal, hogy távol tartják Szíriát Egyiptomtól. Guillaume de Sonnac októberben felkereste Lajost azzal a javaslattal, hogy összeismerteti azokkal a muzulmán hercegekkel, akik többé-

kevésbé ellenségesek az ajubidák dinasztiájával szemben, hogy elterelő

hadműveleteket tegyenek, mialatt a flotta Egyiptom megtámadására igyekszik. Szép fogadtatásban részesült.

Tüzes felháborodásában, hogy egy keresztény lovag, a Templom nagymestere azt merészeli javasolni neki, hogy egyezkedjen a hitetlenekkel, Lajos, aki a diplomáciát a hazugság gyermekének tekintette, ritka energikus szavakkal rendreutasította Guillaume de Sonnacot, és határozottan megtiltotta, hogy az engedélye nélkül egyetlen török követet is fogadjon. A mester feldühödött a bánásmódon, de magába fojtotta szemtelen válaszát, mely talán helyrehozhatatlan bajt okozott volna. Úgyhogy visszament Akrába, és magával vitte a francia nagymestert, Renaud de Vichiers-t, aki a királlyal érkezett, és akit egy szűk körű káptalanon nemrég a rend marsalljává választottak. Lajos mégis nyugtalan volt: ha a Templom, a hajói, a katona-szerzetesei és az anyagi támogatás távol maradnak, komoly nehézségei lehetnek. Ezért a tanácsosai mindent megtettek, hogy visszahívják az öreg nagymestert a fiatal királyhoz. A karácsony különbé is a kibékülések időszaka. És az imént, mielőtt a misére indultak volna, a két férfi megölelte egymást…!

A sereg természetesen ismerte a nézeteltérés történetét, és a maguk módján értelmezték, kijelentve, hogy „a Templom nagymestere és az egyiptomi szultán olyan remek békét kötöttek, hogy egyazon kupába csorgatták a vérüket”. Renaud a maga részéről nem hitt ebben a furcsa vérszerződésben, melyet nehéz volt elképzelni. A mise alatt azonban valami más kötötte le a figyelmét: a templomosok első sorában felismerte Roncelin de Fos-t…

Sokként érte a látvány. A joignyi parancsnok azt mondta, hogy a lovag a Szentföldre utazott, azonban Renaud arra nem számított, hogy itt fogja találni, alig néhány lépésre tőle, Guillaume de Sonnac közvetlen környezetében. Ám kénytelen volt magába fojtani haragját és a vágyát, hogy rávesse magát, és rákényszerítse, vallja be Thibaut sírjának meggyalázását. Azt óra, a hely és a körülmények szentsége, nem beszélve a király jelenlétéről, minden ellenséges lépést lehetetlenné tett, és a mise végeztével tűrnie kellett, hogy a lovag testvéreivel együtt távozzon, a Templomot mindig jellemző szigorú rendben…

Gilles Pernon is észrevette. Amint kezdtek szétszóródni a mise résztvevői, és a király megindult a Szentháromság-templomba, hogy ott töltse az éjszakát, odavitte a lovakat urához:

– Gondolom, követjük őket – mutatott a fehér köpenyes csoport felé. –

Érdeklődtem: a parancsnokságuk három mérföldre van innen, egy hatalmas toronyban, a szőlők között. Kolossinak20 hívják.

– Szívesen megtenném, de felesleges. Nézd!

Guillaume de Sonnac és az emberei éppen beszálltak egy csónakba, hogy visszatérjenek a rend vezérgályájára, mely az Akrotiri öbölben horgonyzott. Roncelin de Fos is velük volt.

– Ott fogják tölteni az éjszakát – sóhajtotta Renaud –, és a reggeli mise után a nagymester visszamegy Akrába. A fedélzetre pedig nem mehetünk fel igazságot követelve. Sehol sem erősebb a védelem, mint a templomosoknál…

– No de holnap, a templomba menet vagy visszafelé?

– A korod ellenére olyan türelmetlen és meggondolatlan vagy, mint egy csikó –

jegyezte meg Renaud félmosollyal. – Gondold végig, hogy semmi bizonyítékunk nincs, és ha Roncelin olyan ember, amilyennek gondolom, remekül hazudik majd. Csak az én szavam áll szemben az övével.

– A király és Robert nagyúr szemében a magáé biztosan többet ér! Igaz, Lajos királyunk talán nem bocsátaná meg, hogy konfliktust teremt a Templommal, éppen most, hogy rendbejöttek a dolgok. És mivel a nagymester és az emberei csatlakoznak majd hozzánk, amikor Egyiptomba indulunk, jobb, ha addig várunk. Ha felállnak a táborok, sokkal könnyebb lesz leválasztani azt a nyomorultat, és kitekerni a nyakát…

hacsak nem lesz szerencsénk előbb…

Nem lett szerencséjük. Mintha megérezné, hogy fenyegetés lebeg a levegőben, Roncelin minden perci ben szorosan Sonnac mellett maradt, a tisztségviselőkből álló szűk kíséretben. Szemmel láthatólag ő is rangos személy volt… És a piros keresztes, fehér vitorlás hajó békésen visszatért Akrába…

Nem sokkal karácsony után különös hírek érkeztek a keresztesekhez egy francia 20 A templomosok a törvényeket semmibe véve foglalták el, hiszen I. Lusignan Hugo király az ispotályosoknak adományozta.

dominikánus szerzetesi André de Longjumeau személyében, aki a kaukázusi hegyekbe is elment a mongolokhoz, hogy ott érdeklődjön a távoli völgyek keresztényeiről, hisz azt beszelték, hogy még Dzsingisz kán leszármazottainak csapataiban is vannak Krisztust követők. Nem sokkal később két Moszul környéki utazó – szintén keresztények – csatlakozott hozzá, akikre a mongol vezér Bedzsu üzenetet bízott a francia király számára. Méghozzá milyen meglepő üzenetet: felvetette, hogy szövetkezhetnének a frankok és a mongolok az iszlám fiai ellen. A felvetés először lelkesedést váltott ki, kivéve a királyt, aki bizalmatlanul fogadta.

Ugyanakkor a kán iránti udvariasságból készíttetett egy templomsátrat, melyet Krisztus életének jelenetei díszítettek, és átadta André de Longjumeau-nak, hogy vigye el az ajándékot. Ami a felajánlott szövetséget illeti, a felek közötti távolság túl nagy ahhoz, hogy érdemi tárgyalásokat folytassanak. Lajos egyébként is azt remélte, hogy jóval azelőtt elhagyják Ciprust, hogy a dominikánus teljesítené küldetését, hisz kezdte nyomasztani a szigeti tartózkodás. Nagyon régóta tétlenül táborozott a hadsereg a tengerparton. Fellazultak az erkölcsök, és felütötte fejét a betegség. Vérhasjárvány – a nyugati hadseregek sorscsapása keléten – jelentkezett. Majdnem négyszáz lovagot és őrmestert elragadott, nem kímélte a nagyurakat sem, mint Bourbon nagyúr, Vendome gróf és a nemes Jean de Montfort, aki októberben érkezett Cháteaudun vikomttal, és nem sokkal a tél vége előtt halt meg. Véget kellett vetni az áldatlan állapotoknak.

A király szeretett volna februárban útra kelni, de rossz volt a széljárás, s legfőképpen nem érkeztek meg a várt csapatok. Tovább kellett várni Robert d'Artois és a legtöbb embere legnagyobb bosszúságára. Renaud kihasználta, hogy visszatértek a táborba, és közeledni próbált Coucy báróhoz. Raoul kedvesen fogadta, sőt, örült, hogy keresztes katonatársaként látja viszont.

– Szegény feleségem sokat vétett ön ellen, és én is – jelentette ki –, de hálát adok Istennek, hogy elvégezte a feladatunkat, és arra a helyre vezérelte, ahová Adam testvér szánta.

Renaud megállapíthatta, hogy a báró nagyon jámbor lett, akárcsak La Marche gróf, akivel szinte el sem váltak. Megnyugtató volt ez a jámborság, hisz teljességgel összeegyeztethetetlennek tűnt Flore bármiféle befolyásával. Egyébként sem Renaud, sem Pernon, sem Gerard de Fresnoy, aki Nicosiában udvarolt neki, és mélyen sajnálta eltűnését, nem bukkantak a nyomára:

– Biztosan végre a bölcsesség hangjára hallgatott, és elhagyta a szigetet –

állapította meg végül Renaud.

Eközben tavasszal javulni kezdett a helyzet. Alphonse de Poitiers még mindig nem érkezett meg a kiegészítő sereggel, de nyolcvan vitorlással feltűnt Burgundi Hugo és Morea hercege, Guillaume de

Villehardouin, akinél a telet töltötték. Négyszáz lovag kísérte őket Lajos legnagyobb örömére. Végül Ciprus királya a jó példától vezérelve szintén felöltött te a keresztet legrangosabb embereivel, és ettől kezdve minden remény előtt megnyílt az út: erős és értékes lesz a keresztes sereg.

A nagy elutazás közeledte megadta a jelet Konstantinápoly császárnéjának is az indulásra. Magával vitte az ígéretet, hogy miután Egyiptomot legyőzték, elmennek rendbe tenni Balduin ügyeit is, és a lehető legjobban képviselik majd a férje érdekeit.

Természetesen Guillain d'Aulnay vele tartott. Renaud nagyon sajnálta: egy pillanatig remélte, hogy a barátja csatlakozik a keresztesekhez. Guillain maga is szívesebben tett volna így, de a sok szerencsétlenség, mely Marie-t érte Ciprusra érkezésekor, szinte kötelezővé tette a hűséges marsall számára, hogy ne hagyja magára a rá váró út viszontagságaiban.

– Ha Isten úgy akarja, találkozunk, amikor visszatér – ölelte meg Renaud-t. – A császárné csak akkor mozdul ki Courtenay-ból, ha Balduin urunk hívatja, és természetesen mellette leszek. De ha mégsem lennék, kaphat felőlem híreket a bátyámtól, Gautier-tól a Moussy kastélyban, Dammartin mellett, a Párizsból Soissonba vezető útnál. Már meséltem róla, azt hiszem.

– Ismeri a memóriámat: nem fogom elfelejteni!

– Leginkább ne felejtsen el épen és egészségesen visszatérni…

A berakodás előtti este, amikor Marguerite királyné és a hölgyei visszatértek a limassoli kastélyba, Robert d'Artois közölte Renaud-val, hogy a sógornője beszélni kíván vele… A fiún meglepetés és elragadtatás uralkodott el. Hetek óta nem látta Marguerite-et, és felkavarta a gondolat, hogy végre a közelében lehet. A királyné beszélni akar vele! Miről? Az nem számított. Csak az volt a fontos, hogy Marguerite emlékezett rá, és ez volt a legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett vele! Futott a kastélyba. Előtte azonban megbizonyosodott róla, hogy tiszta a ruhája, és nem túlzottan kócosak szőke fürtjei.

A királynét az egyik keleties szépségű kertben találta. Egy csobogó szökőkút kőmedencéje és egy dús rózsabokor között ült, szép keze piros, kék és arany selyemmel hímzett valamit, és fel sem emelte a fejét, amikor Eudeline de Montfort, kedvenc udvarhölgye bevezette a lovagot, majd félrehúzódott, hogy csatlakozzon Elvira de Fos-hoz, aki a lantját hangolta egy glicíniabokor mellett. Renaud térdre ereszkedett, és hevesen dobogó szívvel várt.

Olyan közel volt Marguerite-hez, hogy érezte jázminparfümjét, mely elkeveredett a bokor rózsáinak illatával. Olyan közel, hogy akár megszámolhatta volna fehér selyemruhája nyakán és bő ujján a gyöngyöket. A királyné könnyű fonatba rendezte a haját, egyszerű fátylat terített rá, és rózsát tűzött bele. Olyan bájos volt így, hogy Renaud érezte, amint egyre nő benne a felindulás. Ha Marguerite nem szólal meg, biztosan elkövet valami ostobaságot: megcsókolja a lábát, vagy a térdére hajtja a fejét…

Az asszony azonban felnézett, és rámosolygott:

– Azért hívtam, hogy megszidjam, lovag. Miért hagyta, hogy szegény bájos unokahúga egyedül szomorkodjon Nicosiában, amikor mi itt vagyunk?

Renaud mintha a fellegekből esett volna le.

– Az unokahúgom? Van unokahúgom?

– Valójában nincs, hisz a fogadott anyja rokona volt, de ez majdnem ugyanaz, és gyerekkoruk óta ismerik egymást.

– Lépjen elő, Flora de Baisieux – tette hozzá hangosabban.

A fiatalember talpra szökkent felháborodásában, amikor látta, hogy a rózsabokor mögül az a lány lép elő, akitől azt hitte, végleg megszabadult. Flore apró léptekkel, lesütött szemmel indult el felé.

– Az unokahúgom? – ismételte, miközben képtelen volt magához térni meglepetéséből, többre azonban nem maradt ideje. Marguerite vidáman folytatta:

– Ne jöjjön zavarba! Mindent elmondott nekem!

– Igazán?

– Természetesen! Elmondta, hogyan kérlelte magát, miután egyedül maradt a világban, hogy elkísérhesse a keresztes hadjáratra, hogy imádkozhasson a szent helyeken, és maga hogyan utasította vissza, kijelentve, hogy egy nőnek nem itt van a helye…

– Most is így gondolom. Hacsak nem királyné, vagy nem akar kolostorba vonulni –

morogta Renaud dühödt pillantást vetve a hazug lányra.

Összetalálkozott azonban a tekintetük, és olyan kétségbeesett könyörgést olvasott ki Flore szeméből, hogy azonnal csillapodott a haragja. A királyné folytatta:

– Azt is elmondta, hogyan történt. A maga visszautasítása után elhatározta, hogy megelőz minket Nicosiában, hogy ott várja be az érkezésünk… a maga érkezését. És azt is, hogy maga ismételten visszautasította – tette hozzá hirtelen szigorral, mire Renaud-ban ismét feléledt a harag. – Ezért jött el hozzám, amikor ön magára hagyta, igen, ez a megfelelő szó, hogy kövesse a sógoromat vissza a táborba.

– Madame… – kezdte Renaud szinte fulladozva. Marguerite ismét félbeszakította:

– Remélem, nem illeti szemrehányással ezért? Ha az ember ily távol kerül a szülőföldjéről, a honfitársaknak össze kell tartaniuk. Nagyon helyesen cselekedett, és ha követett is el hibát, csak szerelemből tette, és a szerelem mindent megbocsáthatóvá tesz! Mellettem marad!

Ez már több volt a soknál! Ez a csaló lány azt merészelte állítani, hogy szerelmes belé? És Marguerite, az ő tüzesen szeretett Marguerite-je helyeselt, sőt, szinte áldását adta! Még csak az hiányzott volna, hogy felkérje, vegye feleségül ezt az aljas lányt, aki minden komédiára kész, csak hogy elérje a célját!

Ebben a pillanatban De Fos kisasszony lépett közelebb, hangszerével a kezében:

– Felhangoltam a lantot, felség. Ha hallani kívánja a dalát…

Mosolygott, de megfejthetetlen tekintete fel-alá járt Flore és Renaud között. A fiú azonnal meggondolta magát. Mereven meghajolt, és a szívére szorította a kezét:

– Köszönöm felséged jóságát! Mielőtt távoznék, beszélhetnék néhány szót… az unokahúgommal?

– Természetesen! Menjen csak, Flora!

Renaud megragadta a kezét, és szinte futva húzta magával kifelé. Odakint megállt:

– Kijátszott, és be kellett volna árulnom – szidta. – De ha már volt mersze beférkőzni a királynéhoz, legalább tegye hasznossá magát! Van a hölgyei között valaki, akitől jó okom van tartani…

– Elvira de Fos – helyeselt Flore. – Csak róla lehet szó. Osztom a véleményét. Van benne valami, ami nagyon nem tetszik.

– Maga értelmes lány. Talán az én ízlésemnek kissé túlságosan is az, de az adott helyzetben jobb így. Tehát figyeljen ide: abban az esetben, ha baj éri a királynét, magát teszem felelőssé érte!

– Igazságtalan lenne, de meg tudom érteni. Szereti, igaz? Azóta tudom, hogy megtaláltam a portréját…

– Ismét mondom, hogy nem az ő portréja, és nem szoktam hazudni. Ugyanakkor igaza van: szeretem őt. Ahogy most állunk, jobb, ha nyílt lapokkal játszom. Tehát ha már a közelébe férkőzött, vigyázzon rá! Különben…

Flore megnyugtatón megérintette a vállát, és tiszta, őszinte tekintettel nézett fel rá:

– Vigyázni fogok! – ígérte. – Tartozom magának ennyivel…

X. fejezet Manszura

Pünkösd előestéjén a Montjoie utasai ismét felszálltak a hajóra, és kihajóztak a limassoli öblöt védő földnyelv végéhez, ahol a Paphosban és a déli part többi kikötőjében lehorgonyzott hajók csatlakoztak a flottához. Hatalmas volt ez a flotta: mintegy ezernyolcszáz kisebb-nagyobb hajó, hadivitorlások, gályák, dereglyék és egyéb vízi járművek. Szép látványt nyújtottak, mintha remegett volna a tenger az élénk színű

vitorlák alatt, melyek körül madarak keringtek. Röptük alatt Isten dicsőségéért indult harcba a nyugati latin világ és az anyaföld, Franciaország!

Miért kellett mégis, alighogy egybegyűltek, viharos szélnek támadnia, szétszórva a hajók egy részét a szír partok felé? Szerencsére nem okozott nagy károkat, mégis kellemetlen kaland volt, mely késleltette az indulást. A flotta kétharmada Akra, Haifa vagy Caesarea felé sodródott, ahonnan némi késéssel továbbindultak, hogy csatlakozzanak az Egyiptom felé tartó királyhoz és a pápai legátushoz, akiket a templomos és az ispotályos nagymester is követett.

A Montjoie végül 1249. május 30-án vonta fel a horgonyt.

Öt nappal később a kék hullámok között megjelentek a sárgás áramlatok, melyeket a Nílus deltája lövellt a tengerbe, és a hajók megérkeztek Damietta látótávolába, melyet a király kiindulópontul választott Egyiptom földjén, hogy innen nyisson utat Kairó felé.

Kulcsfontosságú pont volt, hisz a Nílus legfontosabb ága és a Menzaleh-tó között feküdt, mely két „torkolattal” nyílt a tengerre. Jelentős kikötő volt, melyet számos kereskedő látogatott, mivel könnyebb volt innen vízi úton elérni a fővárost, mint a nyugatabbra fekvő Alexandrián át, ahol át kellett szelni a sivatagos vidéket. Végül a város nyugati oldalán elterülő széles, homokos part lehetővé tette a kis hajók kirakodását. A Nílus, melyet két részre osztott a Mahalot-sziget, a partszakasz és a város között folyt, de két erős híd ívelt át felette.

Körülbelül reggel kilenc óra volt, amikor a király, miután megparancsolta, hogy vessenek horgonyt, a fedélzetére hívatta a bárókat, hogy együtt határozzanak a közelgő

partraszállásról. Valójában csak Lajos beszélt. Másnap kora reggelre tűzte ki a támadást, ami lehetővé teszi, hogy előkészítsék a dereglyéket és a többi szállítóhajót, melyekkel elérik majd a partot. Azt is elmondta, hogy mindenkinek őszinte gyónás keretében békét kell kötnie lelkében az éggel, és el kell készítenie végrendeletét:

– Hisz nem tudhatjuk, ki tér vissza élve, és mindannyiunknak fel kell készülni a halálra is, ha Isten urunk úgy akarja.

Ezután mindenki visszatért a saját fedélzetére, sokkal komolyabban, mint ahogy érkezett. Még Robert d'Artois is abbahagyta a tréfálkozást, és visszavonult, hogy tollba mondja végakaratát, s szép, derűs arca szokatlanul elkomorodott.

– Mostanra ismét apa lettem, egy olyan gyermek apja, akiről semmit sem tudok –

vallotta meg Renaud-nak, akit nyugtalanított a hirtelen bánat –, és akit talán sosem fogok meglátni…

– Szomorú gondolatok ezek, nagyuram, nem illenek önhöz!

– Igazad van. Mielőtt a halálra gondolnánk, inkább azzal törődjünk, hogy szépen harcoljunk! Egyébként nem is ismerek magamra. Biztosan ez a hely teszi! Nem tetszik nekem, de ne kérdezd, miért.

– Talán csak mert hitetlenek földje… és nem a Szentföld, melyről oly régóta álmodunk mindannyian?

– Meglehet. Nem tudom, fivéremnek igaza volt-e, hogy ide hozott minket. Itt nehezebb meghalni… még ha az Igazi Keresztet látjuk is magunk előtt!

Renaud csak egy pillanatig habozott, mielőtt feltette volna az ajkát égető kérdést:

– Igaz is, nagyuram, megkérdezhetem, honnan jött ez az Igazi Kereszt, melyet a legátus hozott? Kisfiú koromban az apámtól azt hallottam, hogy egykor a jeruzsálemi királyok úgy harcoltak, hogy az élen vitették a keresztet, amikor veszély fenyegette a királyságot. Nagynak és csodálatosnak írta le, és elmondása szerint arany és drágakő

foglalta magába a nagy fadarabot, mely Krisztusunk kínhalálából maradt. Az, amelyik minket kísér, kicsinek tűnik…

– Lehet. Nem is gondolkoztam ezen. Csak annyit tudok, hogy a mi ereklyénk azok között volt, melyeket Balduin császár elzálogosított Velencében, és királyi fivérem kiváltott. Gondolod, hogy van egy másik is?

– Azt, amelyikről én beszélek, két templomos elásta a Hattin-szarvnál, néhány órával a katasztrofális tibériási csata előtt. Szaladin azzal hencegett, hogy megtalálta, de az egyik emírje becsapta: egy értéktelen fadarabból készíttetett másolatot. Ezt megtudva a szultán állítólag undorral megvált tőle…

Robert nem titkolta meglepetését, és egészen új szemmel figyelte lovagját.

– Honnan tudod?

– Mondom: az apám elbeszéléséből. Ő temette el a keresztet. Ő fedte fel a csalást Szaladinnak is.

– Szavamra, miért nem mondtad eddig?

– Vártam, hogy elinduljon a hadjárat. Egyébként pedig én is úgy vagyok, mint ön: csalódtam, hogy itt vagyunk Akra vagy Tyr helyett, útban Jeruzsálem felé!

– Oda is elmegyünk! – döntött a gróf visszanyerve életkedvét, s hangja reményteljesen csengett. – Megígérem, hogy elmegyünk, és mi ketten ellenőrizzük, igazat mondott-e az apád.

– Nem tudott hazudni!

– És… elárulta, hol ásta el?

– Igen. Én pedig megesküdtem, hogy megtalálom!

– Akkor együtt megyünk el! Egyelőre azonban a királynak semmit sem szabad megtudnia! A lelki nyugalma érdekében azt kell hinnie, hogy a mi keresztünk ugyanaz, mely a szent sírban nyugodott. Milyen csodálatos meglepetés lesz, ha elvisszük hozzá az igazit!

– Ha ez a kereszt Bizáncból jön, biztosan eredeti… még ha egészen kis darabka is!

– Igen, végül is! De miután bevettük Damiettát, részletesen el kell mesélned… Most azonban menjünk gyónni!

Ezzel elindult a káplánjához.

Másnap napfelkelte előtt a hadsereg minden hajóján készülődtek.

A Montjoie-n a király misét hallgatott az övéivel, majd fegyverbe öltözött, és megparancsolta, mindenki tegyen így. Előző este elköszönt Marguerite-től, aki átszállt a Reine fedélzetére a húgával és az udvarhölgyeivel. A legátus, ahogy az kemény összecsapásoknál illett, a királlyal tartott. Keleten már kezdett világosodni az éjszaka, amikor átszálltak az erre a célra előkészített hajókra. A királyi lobogó, a hosszú vörös zászló, melyet a Szent Dénes-bazilikából hoztak el, elsőként szállt át a gályára, ahol Jean de Beaumont, Matthieu de Marly és Geoffroy de Sergines tartózkodott. Ez a lobogó halad majd a sereg élén, ahogyan azt a hagyomány megköveteli. Lajos egy normann csónakba szállt a legátussal, aki amint elindultak, magasba emelte az „Igazi Kereszt” ereklyét, hogy mindenki láthassa a pompás hajnal dicsőségében.

Robert d'Artois és a lovagjai hasonló járműben kaptak helyet. A csata közeledtére a herceg kivirult, és időről időre futó mosolyt küldött Renaud felé, akit szorosan maga mellett tartott, és aki, úgy tűnt, egyetlen éjszaka alatt a legjobb barátja lett, miután hosszan elbeszélgettek. A fiatalember is boldog volt, bár akaratlanul is azt figyelte, hogyan távolodnak a horgonyzó Reine színes körvonalaitól. A fátylak, melyeket a hölgyek lengettek az evezősök indulásakor, egyre kevésbé látszottak, és a fiatalember nem fordult többé hátra: csak előre akart nézni. Az első csatája várt rá, és ugyanazzal a komoly örömmel készült rá, mint lovaggá ütése napjára. A harcban születik meg igazán a lovag. Hamarosan megtudja, mit is ér valójában. Hogyan viselkedik majd a furcsa, ellentmondásos vér, melyet őseitől örökölt? A nagy Szaladin leszármazottja, és Jocelin de Courtenay-é, Edessza és Turbessel grófjáé is, aki harc nélkül átadta akrai kormányzóságát. Szerencsére ott állt előttük Thibaut büszke alakja, aki méltó fegyvertársa volt bátorságában a hős Balduinnak, a leprás királynak…

Az afrikai partok közeledtét látva különös érzése támadt: beléhasított a gondolat, hogy ő, Renaud de Courtenay közelebbi rokona a nagy szultánnak, mint az öregember, aki most Kairó felett uralkodott, és Szaladin öccsének leszármazottja volt. Annak alapján, amit a hosszú ciprusi tél alatt megtudott, ez az öreg, El-Aziz Ajub és a birodalom nagy hódítója között sincs nagyobb hasonlóság, mint közte és Jocelin de Courtenay között. Azt beszélték, a szultán majdnem ugyanolyan fekete bőrű, mint az édesanyja, egy szudáni rabszolga, s még sötétebb, borongósabb a lelke. Az, hogy gyűlöli a művészeteket és az irodalmat, talán csak félig lett volna baj, ha nem szélsőségesen arrogáns, kemény és kegyetlen, kapzsi és komor, olyannyira, hogy mindenki azon tűnődött, vajon maradt-e benne egy csöpp is kurd ősei nemes véréből…

Igaz, azt is beszélték, hogy haldoklik…

Ugyanakkor a közelgő ostrom izgalma hamar elsöpörte Renaud álmodozását.

Annál is inkább, mert a parthoz közeledve látták, hogy nem üres. Távolról sem!

Ráadásul vad lárma harsant: szaracén dobok és kürtök rezegtették meg a még hűvös reggeli levegőt, miközben üvöltő sereg sorakozott fel a szultán aranyszín lobogója alatt.

– Azt a démont biztosan figyelmeztették – morogta Robert. – Szeretném tudni, ki volt az átkozott áruló!

Egy öreg katona, akinek nem ez volt az első útja, de Renaud nem tudta a nevét, keserűen felnevetett:

– Nem nehéz kitalálni, nagyuram! Az itt parancsnokló emírt Fakhr-el-Dinnek hívják. Felismerem a zászlaját. Régóta II. Frigyes császár barátja…

– Egy keresztény uralkodó figyelmeztetne egy hitetlen herceget? Az lehetetlen!

– Frigyes esetében bármi lehetséges. Ellensége a pápának, és mindannak, ami keresztény. Az a német Mohamed követője…

– Nos, akkor most megritkítjuk a cimborái sorát! Vele majd később számolunk!

A gályák, melyek az evezőket kezelő karoknak köszönhetően gyorsabbak és könnyebben irányíthatóak voltak, elsőként rontottak rá a partra. A király íjászokat állíttatott föl rajtuk, hogy nyilaikkal védelmezzék a gyalogos lovagokat. Az egyik gálya szépsége csodálatra indította a hadsereget. Vörös keresztes arany címerekkel festették tele, mindenütt zászlók és kis lobogók díszítették, és teljes sebességgel siklott háromszáz evezőse keze nyomán, akiket pajzsok védtek. Ahogy a partra ért, lármával felelt a muzulmánok lármájára: harsogtak a dobok és a trombiták. A jaffai gróf, II. Jean d'Ibelin hajója volt…

A fő lobogót hozó csónak partot ért, és a jelképet kitűzték. Ezt látva a király képtelen volt elfogadni, hogy nincs mellette, és oda sem figyelve mindazokra, akik vissza akarták tartani, beugrott a tengerbe pajzsával a nyakában, koronás sisakjával a fejéri, lándzsájával a kezében. A hónaljáig érő vízben indult az ellenség felé.

Robert d'Artois elkiáltotta magát: „A királyhoz!”; és maga is azonnal a vízbe ugrott.

Renaud követte: A herceg akkora lendülettel rugaszkodott el, hogy a fivére elé került, hogy védelmezhesse. Eközben a muzulmán hadsereg lerohanta azokat, akik partot értek. Ezt látva a frankok leszúrták pajzsuk hegyét a homokba, majd mellé a lándzsájuk végét, keresztezve a vasakat, s ezzel megállították az ellenséges lovak vágtáját, melyek közül néhány már elpusztult, ahogy óvatlanul a tengerbe vágtatott. A gyalogosok fedezékében a frankok is partra szállították paripáikat, s amikor végre a lovasság is a csatába vetette magát, hamar eldőlt a küzdelem. A muzulmánok menekülőre fogták Damietta felé a hidakon át, melyeket elfelejtettek felrobbantani. A király lovagjai sietve kihasználták a helyzetet, és elégedetten látták, hogy Fakhr-el-Din csapatai dél felé futnak. Damietta és a keresztesek között már nem állt semmi, csak a tornyokkal és árkokkal megerősített, vastag városfal. Egy fogolytól megtudták, hogy a szultán a város védelmére ideküldött egy arab törzset, a Banu-Kinanákat, akik igen félelmetes harcosok voltak. Felkészültek tehát az ostromra, és a király megparancsolta, hogy állítsák fel nagy piros sátrát a kápolnasátor és a legátus sátra mellett. Munkához láttak, és hamarosan felépült Damietta falai alatt a tábor kék, piros, zöld és tarka selyemsátraival, melyeket tölgyfa cölöpök és erős kötelek tartottak, akár egy csodálatos, ezerszínű virágos mező. Természetesen hálát adtak Istennek az első

győzelemért, és üzenetet küldtek a Reine-re. Bizonyára hamarosan partra szállnak a hölgyek is.

Az éjszaka nyugodt volt. Miután szétoszlott a vacsora illata, csak az őrök fémes lépteit és az őrszemek kiáltásait lehetett hallani. Szép, világos éjszaka volt, ahogyan gyakran Afrikában, ezernyi csillaggal, melyek nagyobbnak tűntek, mint bárhol másutt a világon. Visszatükröződtek a Nílus vizében, melyet egy ismeretlen, papirusznak nevezett növény magas hajtásai tarkítottak… A tengeren horgonyzó hajók lámpásai feleltek az ég lámpásaira.

Amikor felkelt a nap, először a város csendje tűnt fel. Az ég és föld között lebegő

minaretek csúcsán egyetlen müezzin sem szólított imára, mint előző este, és a falon egyetlen őrszem sem mutatkozott, egyetlen fegyveren sem csillant meg a felkelő nap…

IX. Lajos figyelt, és úgy döntött, meg kell nézni közelebbről, mi történt, amikor egy férfi szaladt elő, akit ruházata s barna bőre miatt először muzulmánnak véltek, valójában azonban kopt keresztény volt. Rendkívüli mondanivalóval érkezett. Állítása szerint a testvéreit és a citadella foglyait leszámítva egyetlen lakos sem maradt Damiettában. Még a félelmetes Banu-Kinanák is visszavonultak a többiekkel a folyó felső szakasza felé. Damietta kapui nyitva álltak.

Annyira elképesztő volt a hír, hogy a király először el sem akarta hinni. A legátus, Eudes de Cháteauroua is szította, aki csapdát sejtett. A férfi azonban nem tágított:

– Ha becsaptam önöket, bármikor megölhetnek – jegyezte meg –, és bosszút állhatnak az enyéimen, de nyugodt vagyok.

– Akkor mire várunk? – kiáltott fel Robert d'Artois. – Én és a lovagjaim előremegyünk és…

– Lassabban, öcsém! – szólt rá a király. – Engem illet az első hely…

Parancsot adott az indulásra, hátrahagyva a tá-J borban a szükséges őrséget, s a bárók élére állva megindult a hajóhíd felé, hogy bevonuljon a városba, mely valóban kihalt volt. Ráadásul hamar felmérhették, hogy a menekülők semmit sem vittek magukkal. Elképesztő mennyiségű fegyvert, muníciót, élelmet és mindenféle tárgyat találtak, s gazdagságot a házakban, melyek nyitva álltak, mintha lakóik csak sétálni vagy a piacra mentek volna. A rossz hangulat egyetlen jeleként valaki felgyújtotta a bazárt, melyet nehezen tudtak eloltani. Istent kell azonban első helyen szolgálni, és a legátus a királlyal először is a nagy mecsetet vette birtokba, melyet egykor Jean de Brienne Szűz Máriának szentelt. Sietve megtisztították, és azonnal lelkes Te Deum-ot énekeltek.

Lajos szinte el sem akarta hinni, hogy ilyen gyors, ilyen teljes győzelmet aratott.

Egy nap, egyetlen nap alatt rátette kezét egy erős és gazdag városra, melyet még Jean de Brienne is csak tizennyolc hónapnyi ostrom után vett be! Az isteni akarat megnyilvánulását látta a rettegésben, mely úrrá lett a máskor bizonyára vitéz harcosokon.

Amikor megbizonyosodtak róla, hogy nem maradtak más lakosok, mint a templomukat övező kerületben csoportosuló koptok és a foglyok, akiket sietve kiszabadítottak, és akik közül sokan a győztesek szolgálatába álltak, elküldtek a királynéért, a hercegnőkért és az udvarhölgyekért, hogy beköltözhessenek a számukra kiválasztott házakba. A szultánnak minden fontosabb városban volt egy palotája, s a damiettai, mely bár nem volt nagy, egy citadella védelmét élvezte, remekül megfelelt a királyi családnak. A hölgyek a hadsereg éljenzésétől övezve szelték át a tábort és a hidakat, hogy bevonuljanak Damiettába, amikor csillapult kissé a nappali hőség.

Meglepetten figyelték az idegen várost, melynek fehérsége éles kontrasztot alkotott a nagy pálmafák sötétzöldjével, a minareteket, a szűk és hűs utcácskákat és a különös illatot, melyben a bors, a fahéj és a nílusi lótusz finom aromája keveredett a meleg olaj füstjével, a szárított vagy rohadt halak bűzével és más, a nyugati szaglás számára azonosíthatatlan illattal. A frissesség azonban, mely a számára megnyitott házban fogadta, elvarázsolta Marguerite-et, ahogyan a belső kert is, melyben pálmák és rózsaszín lótuszok nőttek a földbe süllyesztett dézsákban. Leginkább azonban annak örült, hogy elhagyhatta a hajót, állandó ringatózását és elkerülhetetlen bűzét, melyet nem mindig oszlatott szét a tengeri szél, s melyet új terhességében nehezen viselt.

Fáradtság ült ki elragadó arcára, ahogyan azt Renaud is megállapíthatta, amint elhaladt előtte. Azonnal rátört az aggodalom, melyet talán túlzónak érezhetett volna, ha Hersende asszony, aki mellette állt, nem ugrik oda Marguerite-hez, hogy megtámogassa, abban a pillanatban, amint a szárazföldre ért csinos piros kis csizmája.

Renaud Flore-t is látta, és nyugtalan vállrándítással felelt diadalmas mosolyára, majd Robert nagyúr új szállásának keresésére indult.

Azzal a könnyedséggel rendezkedtek be, mely a gyakorlott katonákat jellemzi, akik megszokták, hogy egyik napról a másikra változtatnak szállást, s gond nélkül cserélik fel a tábor puszta földjét egy gazdag palota márványkövezetére, s másnap ugyanilyen könnyen térnek vissza a homokhoz vagy a döngölt agyaghoz, ha kell. Míg a hadsereg nagy része a táborban maradt, a legátus az új Notre-Dame-templom melletti házba költözött káplánjaival és szolgálóival. A ciprusi király egy jómódú, elmenekült kereskedő házát foglalta el, Morea hercege és a burgundi herceg egy karavánszerájhoz hasonló épületet, ahol tágas térre találtak, nem is beszélve a bőséges készletekről.

Végül néhány nagyúr, mint Soissons gróf, a többi elhagyott, kellemes házban talált szállást. Csak Humbert de Beaujeu, a templomosok, az ispotályosok és a kevésbé jelentős nemesek maradtak a táborban. A hercegek lovagjaik gondjára bízták sátraikat.

Renaud ajánlkozott, hogy vigyáz Robert gróf sátrára, remélve, hogy végre találkozhat Roncelin de Fos-val. Határozott elutasítás volt a válasz, Artois semmiképpen sem akart eltávolodni tőle:

– Túlságosan félnék, hogy elszakadunk egymástól – jelentette ki. – Nélküled pedig nem tudnám, hol keressem a keresztet, ha visszafoglaljuk Palesztinát…

Erre nem volt mit felelni, annál is kevésbé, mert a fiatalembert megérintette az ura ragaszkodása, akihez egyre jobban kötődött őrült bátorsága, nagylelkűsége, vidámsága, indulatos természete, félelmetes őszintesége, sőt még dühkitörései miatt is, melyek néha szokatlan tettekre ragadták. Erről hallott Joinville úrtól is, a különös champagne-i udvarnagytól, aki segítette a kóbor uralkodókat, de habozás nélkül kért pénzt a királytól: elmesélte például, hogy Robert tizenhárom éves korában fejbe dobta Thibaud de Champagne-t egy puha sajttal, amiért az fegyvert merészelt fogni az édesanyja, az akkori régens ellen… Nem voltak ritkák a hasonló hőstettek, melyek a herceg szent felháborodását tükrözték. Igen, Renaud szerette Robert grófot, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy egy nap vele együtt indulhat az elveszett kereszt keresésére… még ha igyekezett is elűzni emlékeiből az alkuféleséget, melyet Ince pápa kényszerített rá. Ráér majd akkor gondolni rá, ha teljesítette a küldetését.

A herceg mellett maradt tehát a „palotában”. Másnap este, amikor frissítő sétát tett a Nílus partján, szembe találta magát Raoul de Coucyval, aki Cipruson felvett szokásaihoz híven most sem akarta elhagyni a tábort:

– Tegnap óta keresem – szólította meg a báró dühtől remegő hangon. – Nem könnyű találkozni magával!

– Biztosan rosszul keresett, báró úr. Robert nagyúr sosem marad észrevétlen, én pedig alig távolodom el tőle.

– Ó, milyen kényelmes! Semmi sem tarthat azonban vissza, hogy számadásra hívjam.

– Mindenről számot adok, amit csak kíván, ha elmondja, miről van szó.

– Mintha nem tudná! – recsegte Coucy. – Bemerészelte vezetni a királyné környezetébe azt a nyomorult Flore d'Ercrit, álnéven, azt állítva, hogy a rokona! Azt a boszorkányt, azt a gyilkost, azt a…

– Azt a nőt, akit maga annyira szeretett, s szeret most is! Különben miért mentette volna meg a máglyától? – felelte Renaud, s úgy tűnt, nyugalma nagy hatást tesz Raoulra.

– Úgy látom, sokat tud a dolgaimról, de szeretném tudni, mennyiben tartozik ez magára? Hacsak nem Flore szeretője… Erről van szó, igaz? A szeretője, és megfogta magát! De én megölöm – vonta ki a kardját a báró.

Renaud megvonta a vállát:

– Öljön meg, ha ez megnyugtatja! Nem tagadom, hogy kívántam őt, de úgy vélem, ez így van minden férfival, aki a közelébe kerül. Szeretni azonban nem szeretem… de sokkal tartozom neki. Ő volt az egyetlen, aki a segítségemre sietett, amikor még csak egy kölyök voltam, akit hamis vád alapján börtönbe vetettek és megkínoztak!

– Ezért segített neki?

– Nem segítettem neki, báró! Megelőzött minket Cipruson, és ott várta a kereszteseket. Egészen pontosan Nicosiában, ahol kibérelt egy házat a királyi palota közelében. Ott találkoztam vele… és mondta el, hogy…

– Elmondta, hogy megölte a feleségemet és a gyermekét? Elmondta, hogy…

– Hogy jobban szereti magát a lelki üdvénél is! Az őrült szerelem minden erejével akarta magát, és képtelen elviselni a gondolatot, hogy távol legyen magától. Maga miatt ment Ciprusra. Akkor is, ha engem várt…

– Miért magát?

– Mert úgy gondolta, hogy az adósa vagyok. Azt kívánta, hogy juttassam be egy hercegnő vagy maga a királyné szolgálatába, hogy követhesse magát. Én azonban elutasítottam…

– Azt akarja elhitetni velem, hogy engem akart visszaszerezni azzal, hogy az egész telet Nicosiában töltötte? Miért nem jött el Limassolba? Épp elég örömlány volt a tábor körül. Gond nélkül talált volna helyet magának!

– Ne sértegesse fölöslegesen! Pontosan tudja, hogy nem szajha, és csakis a maga iránti hatalmas szerelme indította a bűnre. A táborba pedig azért nem ment el, mert félt a maga lovagjaitól: féltette az életét Ezért ragaszkodott hozzá, hogy egy előkelő

hölgy szolgálatába álljon. Megtettem, ami tőlem telt, hogy lebeszéljem, hisz d'Artois grófné, az egyetlen hölgy, akitől a révemen bármit is remélhetett volna, Franciaországban maradt. Amikor a király úgy határozott, hogy visszatérünk a táborba, Flore eltűnt a házából. Azt hittem, Limassolba ment, hogy szerencsét próbáljon magánál, de nem volt ott, és bevallom, megkönnyebbültem. Egészen addig a napig, amikor a királynétól megtudtam, hogy egy unokahúgom, Flora de Baisieux a szolgálatába állt…

– És maga belement ebbe? Miért nem árulta el?

– Elárulni? Csúf kifejezés, és még csúfabb tett, különösen egy nővel kapcsolatban…

– Az, hogy cinkos lett egy hazugságban, és hagyja, hogy egy gyilkos parádézzon Marguerite királyné oldalán, az nem zavarja a lelkiismeretét? Ezért kizárhatnák az egész seregből, elvehetnék a lovagi címét, örökre kiűzhetnék a királyságból, és…

– A királyság messze van! – kiáltott fel Renaud,1 akit kezdett aggasztani a báró haragja: valahogy hamisan csengett. – Egyébként pedig kissé merészek a vádjai. Ha maga nem szöktette volna meg Coucyból – ne felejtsük el azt sem, hogy még utoljára szeretkezett vele, hogy forróban őrizhesse meg az emlékét! –, nem tartanánk itt.

Beérhette volna annyival, hogy megkíméli a máglyától egy tőrdöféssel vagy egy erős méreggel. Én csak megfizettem a tartozásom annak, aki segített rajtam, amikor mindenki elhagyott. Még maga is, aki pedig tudta, mi az igazság, és akinek Adam testvér szava elégnek kellett volna lennie! Hogy merészeli a szememre vetni a viselkedésem? Árulja be maga, ha akarja, de rám ne számítson ebben a csúf feladatban!

Renaud kitörésének ereje meglepte Coucyt, s kissé lecsillapította haragját.

– Tudom, hogy hibát követtünk el maga ellen, és bocsánatot kellett volna kérnem a feleségem és a magam nevében is, de próbáljon megérteni! Mindennél jobban szerettem azt a nőt, és úgy gondoltam, hogy mivel magam is, bár akaratomon kívül, bűnös vagyok, eleget teszek érte azzal, hogy meghagyom az életét. Megeskettem, hogy elmegy messzire…

– Azt is tette – vetette oda gúnyosan Renaud.

– De nem azért, hogy engem várjon! Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom, és azt látva, milyen sorsot szerzett neki egy másik férfi egy hazugság árán…

– Azt hitte, hogy ez a másik férfi a szeretőjévé tette?

– Flore nagyon szép, maga pedig vonzó – suttogta a báró elfordítva a tekintetét, Renaud azonban így is megértette:

– Nem a felháborodás hajtotta hozzám, Raoul báró, hanem a közönséges féltékenység. Ezt a bűnözőt, ezt a boszorkányt maga még mindig szereti. Flore helyesen látta, hogy a tűz, mely egymásért emészti magukat, sosem huny ki.

– Így van. Elismerem, de ez az én poklom, és nem akarom, hogy a királyné…

– Neki nincs miért tartania Flore-tól! Tudja meg, hogy amikor hajlandó voltam hallgatni, szabtam egy feltételt: azt, hogy vigyáz Marguerite királynéra, akit veszélyben érzek. Azt is kijelentettem neki, hogy ha baj éri a királynét, őt fogom felelőssé tenni…

és az életével felel!

– Veszély? Miféle?

– Az nem a maga dolga! Most cselekedjen, ahogy jónak látja, de mérlegelje, amit az imént mondtam. Hozzátenném, hogy nem vagyok Flore szeretője. Sem én, sem más!

Coucy szemében megkönnyebbülés tükröződött, majd a báró felsóhajtott, és indulni készült:

– Gondolni fogok rá, lovag, és megpróbálom elfelejteni a lelki békét, melyet azt hittem, megszereztem…

– Illuzórikus béke… hisz továbbra is szereti!

– Igen, kárhozzon el a lelkem, attól félek, szeretem!

Renaud-nak nem maradt ideje felhívni rá a figyelmet, hogy egyedül Isten ítélhet, és nyitva a lehetőség, hogy felé forduljon. Raoul de Coucy beleolvadt a nagy papiruszok árnyékai közé, melyeket az esti szél női ruha susogására emlékeztetőn megszólaltatott.

Miközben az öreg szultán a damiettai menekülteken, elsősorban a Banu-Kinanák emírjein töltötte ki dühét, és mindannyiukat felköttette, a városban, melyet oly könnyedén hódítottak meg, a frankok – némileg megfeledkezve küldetésük szent mivoltáról – vidáman éltek. Damietta roskadozott a gazdagság alatt, bőségesen volt élelem, és a keresztes nagyurak egymás után rendezték a lakomákat és más ünnepségeket, melyekhez hamar csatlakoztak a könnyű erkölcsű, csinos lányok, akiket odavonzott a nyereség reménye. Ezt látva a király úgy döntött, átköltözik a maaloti táborba a katonáival és a lovagrendekkel, átadva a palotát a terhes Marguerite-nek és a szolgálatában álló hölgyeknek. Valójában nem igazán tudta, hogyan tovább, és a nagy, bíbor sátrában összehívott tanácsban gyakran nagy viták alakultak ki. Ha csak Robert lendületére és tulajdon vágyára hallgatott volna, folytatja az utat, és egyenesen ráront Kairóra. Néhány tanácsadója, köztük a templomos nagymester inkább azt akarták, hogy először Alexandriát foglalják el, hogy könnyebben megfojthassák Egyiptomot két mediterrán főállásának birtokbavételével. Lajos mindkét változatot elutasította, mivel kettős aggodalom emésztette: először is az öccse, Alphonse de Poitiers, akiről tudta, hogy megérkezett Ciprusra, még nem jött utána. Ráadásul június végén jártak, és közeledett a Nílus nagy évi áradása. A folyó hamarosan kiont hét torkolatágában, és –

magával sodorva Afrika mélyéről iszapot, hulladékot, ám fűszereket és értékes fát is –

elönti a vidéket, hogy termékennyé tegye a delta földjét. Nem eshetnek a mocsárrá változott vidék fogságába, mely Jean de Brienne hadseregének vesztét okozta.

Maradtak tehát, és a király azzal ütötte el türelmetlenségét, hogy megmagasíttatta az erődítményeket, és kidíszíttette az új Notre-Dame-ot, miközben a szívének kedves szigorú életet élte a táborban.

Nem volt könnyű ez az élet, és kínosan elütött a Damiettában folyó dolce vitától. A fekélyek és sorvadás emésztette szultán, El-Aziz Ajub, akit már nem tudott megtartani feldagadt lába, nem maradt tétlen. Seregének kisebb egységei zaklatták a keresztény tábort, beférkőztek éjszaka, miután elvonult a lovas őrjárat, bejutottak a szélen álló sátrakba és megölték a fegyvertelen alvókat: a szultán egy bizantinust ígért minden keresztény fejért, melyet elvisznek hozzá. Közben El-Aziz Ajub, bármennyire haldoklott is, elhagyta kairói fellegvárát, Szaladin csodálatos építményét, és átvitette magát Manszurába, a Nílus és a Tanisz találkozásánál álló erődítménybe, mely elállta a fővárosa felé vezető utat. Itt erős hadsereget gyűjtött egybe mamelukokból, akiknek kemény kiképzését a halállal viaskodva, betegágyából ellenőrizte…

A táborban a király által elrendelt megerősített gyalogos őrjáratoknak köszönhetően nyugalmasabbak lettek az éjszakák, ám ahogy a vidék megtelt sáros vízzel, melyben kedvükre úszkáltak a krokodilok, unalom és idegesség vett erőt az embereken.

Végre a folyó visszatért medrébe, hátrahagyva a bőséges termést eredményező, zsíros iszapot. Végre Szent Mihály napján Poitiers gróf vitorlái is feltűntek a kék horizonton. Végre elindulhatnak, megszökhetnek az állandó hőség elől – melyet a tenger közelsége enyhített kissé –, és a lázat terjesztő szúnyogoktól, melyekkel nem tudtak megbirkózni…

Vidám készülődés kezdődött a táborban és a városban egyaránt, ahol egyházi énekek váltották fel a kocsmadalokat. Mindenkinek eszébe jutott, hogy az eljövendő

harcokat Istenért vívják, és igyekezett békét kötni az Úrral.

Szent Katalin napjára, november 25-ére tűzték ki az indulást. Előző este Lajos a felesége gondjaira bízta Damiettát. Szó sem lehetett róla, hogy magukkal vigyék a hölgyeket a bizonytalan csatamezőkre. A városban maradnak, ahol semmiben sem szenvednek majd hiányt, a sereg genovai, pisai hajóskapitányainak és a kopt lakosságnak a védelmében. Marguerite természetesen maga mellett tartotta a kíséretét, valamint egy öreg lovagot, d'Escayrac urat, akinek „a has felügyelete” volt a feladata. A fiatal királyné gyermeket várt, és Damietta kormányzója lett.

A tábor védelmére kirendelt őrjárat éjfél felé talált rá Flore d'Ercri, vagyis Flora de Baisieux holttestére. Szeme tágra nyílt a váratlan örökkévalóságra, a homokban feküdt, félig a nád rejtekében: akár egy kék pillangó, a földhöz szögezte a hosszú egyiptomi kés, mely átdöfte a szívét.

Az őrjárat íjászai azon az estén d'Artois gróf emberei voltak. Őt értesítette tehát a parancsnok, hozzátéve, hogy úgy hiszi, a királyné hölgyei közt látta az áldozatot.

Mint a csaták előtt gyakran, Robert azon az éjszakán sem tudott aludni, és Renaud-val sakkozott. Mindketten követték a tisztet, s a lehető legkisebb zajt igyekeztek csapni. A holttest mellé érve, melyet kegyeletből letakartak a fátylával, Renaud-nak elakadt a szívverése, hisz azonnal felismerte kék ruhájáról. Leguggolt és furcsán felcsuklott, ahogy megállapította, hogy valóban Flore fekszik előtte holtan. Robert, akinek egyetlen szép lány sem kerülte el a figyelmét, szintén azonosította:

– A sógornőm egyik udvarhölgye! Ha jól emlékszem, valahogy rokonod is, ugye, Renaud?

A lovag alig habozott: ha nem akart iszonyatos botrányt kavarni alig néhány órával a hadsereg indulása előtt, folytatnia kellett a hazugságot:

– Igen – sóhajtotta. – Unokahúgom… pontosabban a nevelőanyám unokahúga: Flora de Baisieux. A királyné udvarhölgye… de vajon mit csinált itt, távol a palotától?

– Talán gyengéd búcsút akart venni tőled? Ha nem tudtam volna, hogy a kedvesed, szívesen udvaroltam volna neki. Micsoda szépség!

– Nem, nagyuram! Valójában egyáltalán nem szerettem, és azt sem értem, miért jött el ide.

– Ha nem miattad, hát valaki másért. Ez az egyetlen lehetséges válasz. Csak azt kellene tudni, ki az a másik… és ha nem jelentkezik önként, nem sok időnk marad, hogy megkeressük. Nemsokára hajnalodik…

Renaud megvonta a vállát, és lehajtotta a fejét. Pontosan tudta, kinek a neve jutott azonnal az eszébe, de úgy érezte, nincs joga kimondani. Flore természetesen Coucyt kereste…

– Flora származását tekintve – morogta végül – csakis egy lovag lehetett, és bárki is volt, nem tudnánk meg, ki ölte meg. Biztosan nem… a szeretője. Mindannyian gyóntunk és áldoztunk tegnap. Ki követne el ilyen bűntényt azután, hogy magához vette az ostyát?

Valójában önmagát igyekezett meggyőzni, küzdve a borzalmas gondolat ellen: Coucy, hogy végleg leszámoljon a szerelemmel, melyben a vesztét látta, csak nem követhette el a felszabadító gyilkosságot?… Őt nem látta gyónni! Szerencsére d'Artois gróf gondolatai új irányt vettek. Óvatosan kihúzta a tőrt a sebből, és egy fáklya fényénél megvizsgálta.

– Felesleges tovább kutatnunk. Már láttam ilyen fegyvert. A szaracénok kandzsarnak nevezik. Biztosan a gyilkosok egyikéé, akiket az átkozott szultán ránk küldött, és akik ellen oly nehéz volt védekeznünk. Szép áldozat a vérszomjas Allahnak!

De nyugodj meg, százszorosan megfizettetünk velük ezért a gyilkosságért!

Miközben a gróf kiadta a parancsot, hogy hozzanak egy hordágyat, hogy visszavihessék Flore-t a királynéhoz, aki majd elrendezi a temetését, Renaud elnézte a szép arcot, és végtelenül gyengéd mozdulattal lefogta a szemét. Az arcot, mely nem félelmet, hanem meglepetést tükrözött. Ráadásul a kés drága fegyver volt. Meglepő, hogy a gyilkos, ha muzulmán volt, csak úgy hátrahagyta egy egyszerű nő testében.

Hacsak nem azért tette, hogy elterelje a gyanút? Minél többet gondolkozott, annál inkább úgy érezte, hogy a gyilkos kéz nem El-Aziz Ajub emberéé volt…

Hercege nyomában némán követte a hordágyat, melyet két őrmester vitt, miközben az őrjárat folytatta útját. Érkezésük nagy felfordulást keltett a palotában, de Marguerite-tel nem találkozhattak. D'Escayrac lovag, s főként Hersende asszony nem engedték felébreszteni.

– Csak most aludt el – magyarázta az orvosnő.

– Fájdalommal tölti el a férje elutazása. Kímélni kell! Ami pedig a szegény Baisieux kisasszonyt illeti, kevéssé ismertem. Zárkózott természetű volt, aki teljes lényével a királynét szolgálta. Ráadásul olyan ez a palota, akár egy malom: ki-be járhat mindenki kedvére, mostanáig azonban sosem vettem észre, hogy Flora elment volna éjszaka. Ma éjjel biztosan ő is el akart búcsúzni valakitől – tette hozzá Renaud-ra pillantva.

– Nem tőlem! – szakította félbe a fiatalember.

– Én Robert nagyúrral sakkoztam…

– Akkor nem tudom! Most menjenek vissza a táborba. Én hívom a káplánt, és gondoskodom a holttestről. Madame Marguerite-et majd a sereg indulása után értesítjük. Azután tartjuk meg az illendő temetést is. Nagyon sajnálom, Renaud!

A fiú a kezét megérintve mondott köszönetet, majd letérdelt a test mellé egy imára, s végül csókot lehelt a tiszta, szép homlokra, melyről senki sem sejtette, micsoda viharokat rejtett…

– Imádkozunk érte! – fogta meg lovagja vállát Robert d'Artois. – Gyere! Vissza kell mennünk a táborba. Majd beszélek erről a királlyal, ha elindultunk… Vagy inkább nem is. Nem mondok neki semmit! Nagyon rossz előjel a csata előestéjén kiontott vér.

– Az ókori görögök és rómaiak vért ontottak, mielőtt háborúba indultak – jegyezte meg elgondolkozva Hersende. – Így remélték kivívni maguknak az istenek kegyét.

– Mindenható urunk csak azok vérét fogadja el, akik érte harcolnak – vetette ellen emelkedetten Robert – Az ártatlanok vérének kiontása irtózattal tölti el. Nem mondok semmit királyi fivéremnek! Túlságosan magasan szárnyal ahhoz a szelleme, hogy földi nyomorúsággal terheljük. A mi feladatunk megfizettetni a hitetlenekkel, amiért megölték ezt a szerencsétlent!

– … és imádkozni érte! – zárta le Renaud, megrémülve a gondolattól, hogy Flore egyáltalán nem volt ártatlan, és halála előtt nem volt ideje bűnbánatot gyakorolni…

Vajon csak azért menekült meg az emberek máglyájától, hogy végül a pokol örök tüzén égjen? Gyűlöletes volt a gondolat, rájött azonban, hogy mellette valakit jobban izgat a földi valóság, mint a túlvilági sors.

Ahogy lezárta a csomagokat, Gilles Pernon lépett oda hozzá:

– Tudna nélkülözni egy ideig, Renaud úr? Szeretnék itt maradni egy keveset, miután maga elment…

– Te? Dezertálni akarsz a csata előtt? – képedt el a lovag. – Hihetetlen!

– Nem. Szeretném megpróbálni kideríteni, ki ölte meg azt a lányt… Nem szerettem, és nagyon haragudtam rá azért, amit tett, de felháborít ez a gyáva gyilkosság.

A lovag hirtelen kőkeményre váltó tekintete az öreg fegyvernökébe fúródott:

– Örömmel hallom. Egy pillanatig azt gondoltam, te is lehettél!

Talált a csapás. Pernon napbarnított bőre furcsa szürkére váltott, és a felindulásban egy vastag ér lüktetni kezdett a halántékán:

– Jaj, nem! Nem, uram! Nem hihette, hogy képes vagyok ilyesmire! Vagy akkor nem ismer… semmi szüksége olyan szolgálóra, akitől tart.

– Ne haragudj! Épp csak megérintett a gondolat. De miért akarsz maradni? Amint elindulunk, elszökik előled a gyilkos. Azt hiszed, Coucy báró…

– Ő? Nem! A bűnbánat és az égető vágy között meghasadt szívvel eljuthatott volna idáig, de ő tulajdon kezével vagy tőrével tette volna, és nem keres hozzá arab fegyvert…

– És miből gondolod, hogy a gyilkos nem azok egyike, akik korábban a szélső

sátrakat támadták?

– Nem hagyta volna hátra a fegyverét. Azt akarják elhitetni velünk, hogy egy muzulmán volt, akit Flore meglepett, de szerintem inkább a városban kell keresnünk.

Elég szép fegyver, nem találja? – tette hozzá Pernon zsákjából elővéve a tőrt.

– Te tetted el?

– Elég ügyes a kezem – mosolygott szerényen Pernon. – Eltüntettem, amikor elvitték a halottat… és úgy érzem, sok mindent megtudhatok belőle.

Renaud csak egy pillanatig gondolkodott:

– Ebben az esetben tégy, ahogy jónak látod. És rejtőzz el, ahol akarsz. Majd jó hangosan kikiabálom, hogy biztosan elaludtál, miután lerészegedtél egy kocsmában.

Ha megtudtad, amit akartál, utánam jöhetsz… De vigyázz magadra!

Amikor a keresztes sereg másnap útnak indult, nem tudta, hogy a fekélyes szultán öt nappal azelőtt meghalt Manszura erődjében, s még sokáig tudatlan maradt e kérdésben, hála egy asszony, a kedvenc ágyas, a szépséges Sahdzsar ed-Door lélekjelenlétének. Az eunuchokkal és a hadsereg parancsnokával, Fakhr el-Dinnel egyetértésben sikerült titokban tartania az öreg szultán halálát. Az egyetlen fia, az örököse, Turan-Sah távol volt, mezopotámiai földjein, és nemcsak értesíteni kellett, de időt hagyni számára, hogy megérkezzen. Ha mindezt tudja, a francia király, talán jobban siet, mint így tette.

Lajos természetesen tartott a Nílus deltáját behálózó csatornáktól és élő vizektől.

Lassú haladást parancsolt, hogy a legnagyobb biztonságban tudja hadseregét. Úgy határozott, hogy a folyó jobb partján vonulnak a kis teherhajók ritmusára, melyek a hadsereggel együtt megindultak, hogy biztosítsák az ellátást, s egyben védelmet nyújtsanak egy esetleges támadás ellen a bal partról. Az evezők nehezen haladtak az áramlattal és néha a széllel szemben, gyakran alig egy mérföldet tettek meg egy nap, és beérték azzal, hogy figyelik a horizonton vágtató mamelukokat. Ilyen ütemben egy hónapba is beletelik, míg elérik úti céljukat. A türelmetlen lázban égő frank katonák körében egyre nőtt a harag. Különösen a templomosoknál, akik a hagyomány szerint az élen haladtak a kereszttel, közvetlenül a nyomukban d'Artois gróf embereivel…

Körülbelül félúton jártak, amikor robbanás történt. December 6., Szent Miklós napja volt. Renaud de Vichiers marsall templomosait hirtelen törökök támadták meg, és kivetették a nyeregből az egyik lovagot. Ezt látva Vichiers annak ellenére, hogy a király megtiltotta az összecsapásokat, éktelen haragjában elkiáltott magát:

– Isten nevében támadás! Az Úr nem tűrheti ezt!

Harcba vitte embereit, és mivel az ő lovaik frissek voltak, nem úgy, mint az ellenség hátasai, hatszáz „pogányt” megöltek és a folyóba dobtak. A templomosok s velük együtt az egész sereg égett a türelmetlenségtől a hadjárat lassúságában. Végre elérték a leendő hadszínteret, mely pontosan ugyanaz volt, mint Jean de Brienne idejében: egy erősen öntözött háromszög, melyet északon a Menzaleh-tó, nyugaton a Nílus, délkeleten pedig a Tanishoz csatlakozó Bahr esszegir-csatorna övezett. Ez utóbbi mély árka mögött emelkedett Manszura erődítménye, elállva a Kairóba vezető

utat. A kettő között pedig ott állt Fakhr el-Din egyiptomi serege.

Ahhoz, hogy elérjék őket, át kellett kelni, az átkeléshez pedig gátat kellett emelni a csatornán. Felállt a tábor, és megkezdődtek a földmunkák.

A végeérhetetlen utazás alatt Raoul de Coucy különös módon közel került Robert d'Artois-hoz, akinek végletes dühkitörései mintha visszhangra találtak volna benne.

Még inkább Renaud de Courtenay-hoz húzott. Az indulás napján az esti pihenőnél a lovag képtelen volt visszafojtani felháborodását, és a báró képébe vágta Flore halálát, szinte megvádolta a gyilkossággal, olyan kifejezésekkel, melyek nyomán békeidőben egészen bizonyosan karddal a kezükben, párbajban találják magukat a mezőn. Renaud egyébként azonnal megbánta szavait, hisz a báró fájdalomtól széteső arcából megértette, hogy őszinte a meglepeted se. Ráadásul a harag kitörése helyett könnyeket látott. Raoul elhúzódott, háta meggörnyedt a furcsa átok terhe alatt, melyet a szerelem rótt rá.

Másnap Renaud, aki nem tudta elviselni a gondolatot, hogy növelje valaki szenvedését, odament hozzá, és egyszerű szavakkal bocsánatot kért éles mondataiért.

Attól kezdve a két férfi szívesen találkozott, mindenféléről elbeszélgettek, s gyakran hallgattak egy harmadik férfit is, akit Coucy jól ismert: Joinvillel urat, akinek a felesége, Alix de Grandpré, Soissons grófjának, közeli szomszédjának és barátjának az unokahúga távoli rokona volt.

Különös fiú volt ez a Joinville. Champagne marsalljaként neki kellett a champagne-iak élén haladnia, hisz ő képviselte a hűbérúr grófot, aki nem jött el a hadjáratra. Ez jelentős személyiséggé tette, és igencsak megelégedésére szolgált. Kellemes társ volt és nagy életigenlő – Cipruson a király a szemére vetette, hogy kissé túlzottan szereti a bort! –, imádta a pompát, a zöld színt, a szürke prémeket, melyek remekül illettek friss arcbőréhez és vörösesszőke hajához, az ékszereket – a pecsétje egy csodálatos, homorúan vésett szardonix volt –, és a szép történeteket, különösen azokat, melyek nagy harci hőstettekről szóltak… Tizennyolc éves kora óta szinte imádattal övezte a királyt, bár nagyon ritkán látta. Ő maga is mélyen vallásos volt, és határtalan csodálattal töltötte el Lajos személyisége, aki körül máris a szentek glóriáját látta, melyet ő maga sosem remélhetett. Emellett furcsa módon, akár egy macska, gyakran vesébe látó tekintettel figyelte az embereket és a dolgokat, melyben a keresztényi könyörületnek nem sok hely maradt. Vitéz lovag volt, a természet rendkívüli erővel, harsány nevetéssel és a korát megelőző kényelemvággyal áldotta meg. Például ahogy megtapasztalta, hogy a keleti napsütésben a súlyos, henger alakú sisak viselése olyan, mintha forró üstöt húzna a fejére, készíttetett magának egy vászonnal bélelt fémkalapot peremmel, melyet az acélsodrony fölé vett fel: szabadon lélegezhetett benne, s még a szemét is védte némileg a tűző naptól. Sokan megvető pillantásokkal fogadták a szokatlan fejfedőt, de Joinville nem törődött velük. A király beérte egy félig vidám, félig elgondolkodó mosollyal, s ennyi elég volt.

A csatorna kiszárítására tett erőfeszítések hamar hasztalannak, sőt veszélyesnek bizonyultak, annak ellenére, hogy Lajos egy fa toronyféleséggel és katapultokkal igyekezett védeni munkásait. Ekkor ismerkedtek meg a görögtűzzel, a lángoló edényekkel, melyek kegyetlen sebeket okozva felgyújtottak mindent, amit csak érintettek, s még a vízben is tovább égtek.

– Az ördög masinája! – kiáltotta Joinville háromszor keresztet vetve, amikor az elsőt megpillantotta, és láthatta hatását. – Olyan, mint egy vinkós hordó, aminek lándzsa hosszúságú lángoló farka van! Olyan hangja van, mint az égzengésnek… vagy egy… vagy egy repülő sárkánynak!

A tűzgolyók ráadásul szinte nappali világosságba vonták az éjszakát. Amikor az emberek megpillantottak egyet a pokoli eszközök közül, térdre és könyökre ereszkedtek. Egyedül a király maradt állva, és könnyes szemmel tárta imára karját az ég felé:

– Istenem! Őrizd meg az embereimet!

Isten útjai kifürkészhetetlenek, s az Úr az egyik legcsúfabb eszközt alkalmazta: egy árulót.

Egy beduin volt, aki pénz ellenében felfedte Lajosnak, hogy létezik a tábortól egy mérföldre keletre egy gázló, melyet Manszura védői alig vagy egyáltalán nem felügyelnek, mert azon a szakaszon igen meredek a part.

A február 7-ről 8-ra virradó éjszaka a király a burgundi hercegre bízta a tábort, és a legnagyobb csendben a gázló felé vezette seregét, hogy átkeljenek a csatornán. Nem volt könnyű, éppen a meredek partok miatt, melyek ráadásul csúszósak voltak, és a manőver sok időbe telt. Még hajnalra sem végeztek.

Lajos pontos parancsokat adott: mielőtt az egyiptomi tábor megtámadására indulnak, meg kell várni, hogy mind átérjenek. A várakozás azonban olyan szó volt, melyet Robert d'Artois nem tudott elviselni. A templomosokkal ő alkotta az előőrsöt, azonban alighogy lovai partot értek, megsarkantyúzta a magáét, és embereit maga után vonva rárontott az ellenséges sátrakra, miközben egyetlen pillantást sem vetett a templomosokra, akik előtt villámként suhant el. Lendülete kifizetődőnek bizonyult: néhány perc alatt hatalmas lármában elsöpörték a tábort, és azok, akiket nem mészároltak le, Manszura felé menekültek, melynek kapuja megnyílt előttük…

– Utánuk, utánuk – üvöltötte teli torokból a harci démonként átszellemült Robert.

Kardja nyomán úgy repkedtek a fejek, mint a búzaszemek az aratáskor. Saját kezűleg végzett Fakhr el-Din emírrel is. A feltartóztathatatlan támadás pillanatában az egyiptomi vezér éppen a fürdőben ült, és hennával festette a szakállát. Kilépett a vízből, meztelenül épp annyi ideje maradt, hogy felkapja fegyvereit, és lóra pattanjon, hogy szembenézzen Artois-val. Fakhr el-Din vitéz férfi volt, félelmetes katona, ám a Robert-en eluralkodott szent düh ellen semmit sem tehetett. A herceg kardja átdöfte az oldalát. A véres sárba hanyatlott, Renaud lova elé, akit magával ragadott a vágtázó harc szédülete, melyben feloldódott minden türelmetlensége, és árnyékként követte urát. Leszállt a nyergéből, hogy felvegye a görbe aranykardot, és a hegyénél fogva a csillogó szemű Robert-nek nyújtotta.

– Vegyék fel a testet – parancsolta a herceg –, és kezeljék rangjához és hősiességéhez méltón… te pedig, Renaud, vissza a nyeregbe! Megyünk tovább!

Guillaume de Sonnac, a templomos nagymester, aki ebben a pillanatban ért oda, látva, hogy Artois a város bejárata felé indul, megpróbálta visszatartani:

– Minket illetett volna a támadás, nagyuram! – vetette a szemére. – Ám az ön hőstette fényében ennek nincs jelentősége. Ugyanakkor nem kellene tovább menni, azzal megszegnénk a király parancsait!

Artois-ra nem hatott a józan érvelés:

– A mindenit, nagymester, menjen innen és engedjen utamra! Folytatnom kell, amit elkezdtem. A király öccse vagyok! Kövessen, ha nem gyáva nyúl!

Az öregember belesápadt a sértésbe, és a kardjához kapott:

– A templomosok nem félnek, d'Artois gróf. Magával megyünk… De tudnia kell, hogy egyikünk sem tér vissza!

– Ez Isten dolga! Harcoljanak jól, és élni fognak! Mi van még?

Ebben a pillanatban ért oda hozzájuk Humbert de Beaujeu főparancsnok vagy tucatnyi lovaggal:

– A király azt parancsolja, hogy álljon meg, nagy uram! Meg kell várnia! Követeli! –

kiáltotta.

– Nem várok meg senkit és semmit! Még őt sem! Néhány percen belül Manszura ura leszek, és felajánlom neki Isten legnagyobb dicsőségére!

Többet hallani sem akart, megfordította lovát, elordította magát, hogy feltüzelje embereit, és vágtatva megindult a város felé. Meggyőződése volt, hogy Fakhr el-Din halála szinte egyetlen kardcsapás nélkül kiszolgáltatja neki a várost. Valójában hatszáz lovasával vakon csapdába rohant, hisz Manszurában ott várta Bajbarsz…

Az, aki egy nap el-Malik el-Zhir Rukhn ed-Din al-Szalih al-Bajbarsz szultán lesz, ekkor még csak az elhunyt Ajub íjászainak parancsnoka. Nem volt sem egyiptomi, sem szír, sem kurd, mint Szaladin. Turkesztánban született kipcsak volt, akinek anyja, ahogyan az egész ország, a mongolok támadását szenvedte, akiknek vérét örökölte, mielőtt eladták volna Damaszkuszba rabszolgának. Kairóba küldve bátorságával, intelligenciájával és hideg kegyetlenségével kivívta az öreg szultán figyelmét, akinek testőre lett, mielőtt megkapta volna az íjászok parancsnoki címét az emíri ranggal együtt. Huszonhét éves volt ekkor…

A szinte tébolyult lendülettől hajtott Robert d'Artois berontott Manszurába, majd megtört a mamelukokon, akik felett oroszlános lobogója lengett. A szűk utcák hálója több csoportra bontotta szét a lovagokat és a templomosokat, akiknek így elaprózott támadását könnyű volt visszaszorítani. Robert is hátrálni kényszerült, de egy pillanatra sem adta fel a megkezdett harcot. Dühödt oroszlánként küzdött, mindössze abban bízva, hogy kitarthat fivére érkezéséig. Azonban a küzdelem túlságosan egyenlőtlen volt. Sisakja alatt a düh könnyei csorogtak, liliomos sodronyingét por és vér lepte be, s lassan hátrált a sikátorokban, melyeknek mintha önálló életük lett volna, hisz a falak védelméből a lakók is közbeavatkoztak. A lovagok egymás után estek el a tetőkről kilőtt nyilak, az ablakokból elhajított kövek záporában:

– Fedezékbe, nagyuram! – kiáltotta Renaud, akinek pajzsa éppen felfogott egy nagy követ. – Csak míg megérkezik a király!

– Helyes tanács! Az a ház…

Leszálltak nyergükből, szabadon engedték lovaikat, és berontottak egy épületbe Croissilles-jal, Fresnoy-val és néhány más lovaggal. Azonban hátrálva és folyamatosan csatázva, hisz a mamelukok követték őket. A folyosón, majd a belső udvarban küzdöttek az egyre nyomasztóbb túlerő ellen… Hirtelen a herceg megértette, hogy innen nem jut ki élve, itt fog meghalni, amikor egy nyílvessző a nyakába fúródott.

Spriccelt a vére, beszennyezte inge kék selymét, de nem esett el, sőt, eltolta magától Renaud-t, aki meg akarta támogatni:

– Nem! Menekülj!

– Én?… Hogy én…

– Menekülj! Mondom! A királynak… meg kell tudnia… és meg kell bocsátania nekem! Meg kell… keresni… a keresztet! Neked egyedül!… Mögöttünk… egy lépcső… a terasz!

A még talpon maradt emberei látva, hogy megsebesült, próbálták védelmezni, de egymás után elestek. Robert d'Artois hallatlan bátorsággal küzdött tovább, hangja azonban csak rekedt kiáltás volt már, ahogy azt üvöltötte:

– Menj!… ez parancs! A királyhoz…

A hatalmas erőfeszítésben a belső udvart övező galéria kövezetére rogyott. Renaud az árkádok árnyékában az udvaron álló pálma mögött keresett védelmet, ledobta a sisakját, és a lépcsőre vetette magát, miközben egy sötét bőrű, turbános férfi diadalmas kiáltással levágta a liliomvirágos köpenyt, és a magasba emelte, akár egy zászlót, hogy Bajbarszhoz vigye. Később megtudták, a katonának meggyőződése volt, hogy a francia királyt ölte meg, s ezzel elterelte mindenki figyelmét, aki még mozgott a házban…

Dobként zengett az épület a diadalmas kiáltásoktól, amikor Renaud a teraszra ért, ahová a lépcső vezetett. Hirtelen az égben találta magát, lába alatt a szűk kis város lapos tetőivel, a citadella tornyaival, a falak mögött pedig a víz és föld alkotta tájjal, a porfelhővel és a fegyverek tompa csörgésével. S legfőképpen szemközt találta magát egy piszkos, szakadt tunikás fiúval, barna arca felett turbánféleséggel. Egy edény mellett ült, melyet sovány karjaival szorosan átölelt.

A lovag azt hitte, elveszett. A fiú biztosan segítségért kiált. Ugyanakkor a gondolat, hogy megöljön egy védtelen és szemmel láthatólag nyomorgó gyereket, elképzelhetetlen volt. Hogyan tárgyaljon azonban vele, amikor a nyelv sorompója húzódik közöttük? Arra készült, hogy véres kardját maga és a fiú közé szegezve átugorjon a szomszédos tetőre, amikor a gyerek Homérosz nyelvén, melyet a lovag a Balduin mellett töltött idő alatt tanult meg, megszólalt:

– Frank vagy, természetesen?

– Természetesen, de…

– Igyál! Szükséged lehet rá!

A fiú belemerített egy tálkát a vízzel teli edénybe, és felé kínálta. Túlságosan csodálatos volt ez, s Renaud túlságosan szomjas ahhoz, hogy visszautasítsa. Soha nem érzett gyönyörűséggel ivott, azután visszaadta a tálkát.

– Hálásan köszönöm! Ki vagy?

– Basile Leandros volt a nevem, mielőtt rabszolga lettem – felelte a fiú megmutatva vasláncát. – Ha beszélni akarsz, nem maradhatunk itt. A gazda és a többi szolga nincsenek itthon, de hamarosan megjönnek…

– És tudod, hova mehetünk? – hordozta körbe tekintetét Renaud.

– Igen. Oda! – felelte Basile soványka karját egy kis minaret felé emelve, mely egy ütött-kopott szürke épület felett állt. – Egy régi kopt kápolna, nagyon régen épült, és már nem használják. Alatta azonban van egy föld alatti járat, mely kivezet a falon túlra…

– Ha így van, mit keresel még itt? Ha módodban áll megszökni, miért maradtál és vártál… kit tudja, mire?

– Reméltem, hogy elfoglaljátok a várost. Látni akartam, hogyan alakul… Most gyere! Mennünk kell… Igyál még egy keveset!

Renaud engedelmeskedett. Basile szintén ivott. Azután a korsót hátrahagyva lendületet vett, és egy könnyed ugrással a szomszéd teraszon termett, ahol azonnal lekuporodott. Renaud követte a példáját, és folytatták tovább az utat: egy ugrás, egy kis pihenés, egy ugrás… Alattuk folytatódott a mészárlás, üvöltések, testek puffanása és fegyvercsörgés lármájában. Az ölési be belefeledkezve a manszuraiaknak eszükbe sem jutott felnézni a tetőkre. A két menekülő elérte a régi kápolnát, mely ugyanolyan lapos volt, mint a környezete. Tel raszáról, mint az összes többiről, lépcső indult, mely a félig összedőlt minaret lábához vezetett. Renaud és vezetője nem sokkal később belevetették magukat az egykori kopt szentély sötét, poros, de istenien hűvös mélyébe.

A kis épületet négy erős oszlop tartotta, és Basile ezek egyikéhez ült le, maga mellé hívva a társát…

– Megvárjuk a sötétet – mondta. – Így óvatosabb. Látod, ott a kripta bejárata, az oltár mögött. Onnan indul a járat…

– Ha mindezt tudod, miért maradtál?

– Azt vártam, hogy megnőjek: fel kell emelni egy kőlapot, és egyelőre túl nehéz nekem – sóhajtotta Basile. – Egyébként pedig, azelőtt, hogy a hadsereged ideérkezett, bent vagy kint ugyanaz volt: muzulmánok és megint csak muzulmánok, mindenhol muzulmánok… Én pedig a rabszolgaláncot viselem…

Nem volt nehéz megérteni. Renaud megsimogatta a fiú kócos haját.

– Hova mennél, ha szabad lenne az út?

– Haza, Alexandriába. Az apám hímzett szőnyegekkel kereskedett, de balszerencséjére nem tetszett a város kormányzójának, mert túl jól ment az üzlet.

Lopással vádolták, sőt azzal, hogy megölte az emír egyik őrét. Kivégezték, és az anyámat, a nővéreimet és engem eladtak rabszolgának… nem tudom, mi lett velük…

A fiú hangja az utolsó szavaknál megremegett, és Renaud, annál is szomorúbban, mert a saját története is hasonló volt, baráti gesztussal át akarta ölelni Basile vállát. Ám érezte, hogy a fiú megmerevedik, és elutasítja a szánalmat, ezért nem erősködött. A falnak támaszkodott, és nyugalmat erőltetett magára. Még a vastag falak védelmében is rettenetes volt a lárma… Nem törődve azzal, hogy a megszentelt hely egy ideje muzulmán, némán imádkozni kezdett…

A falakon kívül folytatódott a harc. A francia király is átkelt a csatornán, amikor a mamelukok a megsemmisített előőrstől megszabadulva farkasként üvöltve rárontottak.

Elvágták egységét a tábortól, ahol az íjászok maradtak a burgundi herceggel. Lajos rájött, mi történt, és aggodalmán felülkerekedve megértette, hogy végzetes lehet, ha elveszíti hidegvérét. Egy pillanatnyi gondolkodást engedélyezett magának, egy kis magaslaton megállította a lovát, hogy felmérhesse a helyzetet, és Joinville, aki a csatorna partján kötöztette sebesülését, sosem felejti el a lovag király képét, aki aznap teljes értékén mutatja meg erejét: „Soha – mondta, sőt írta később – nem láttam még ilyen szép lovagot Felette állt mindenkinek aranypáncéljában, fején koronával, kezében német karddal…”

A király kiadta a parancsot, hogy rendezzék a sorokat, ne hagyjanak egyetlen gyenge pontot sem az ellenség felé, mely mongol módra körözött körülöttük, nyílzáport zúdítva rájuk. Azután támadást vezényelt, belevetette magát a darázsfészkekbe, melyeknek a heves roham meglepetésében nem maradt idejük új nyílvesszőt tűzni az íjra, s a katonák hullottak a kardja nyomán, akár a búza. Példája tűzbe hozta a csapatait. Lajos valóságos hőstetteket vitt véghez anélkül, hogy egy karcolás esett volna rajta, s az emberei önmagukat felülmúlva igyekeztek méltók lenni hozzá.

Harc közben próbált felfelé haladni a Bahresz Szegir felé, hogy a tábor felé terelje a csatát, ahol a burgundi herceg csatasorba állította az íjászokat. Egyszerre volt jelen mindenhol, tízszer is majdnem eltalálták, különösen abban a percben, amikor haj mameluk fogta közre, és megragadták lova kantára! is. Hatalmas kardcsapásokkal szabadult ki…

A burgundi herceg úgy ítélte meg, közelebb kell vinnie íjászait, és sietve hidat veretett: napnyugtára az emberei a csatorna túlsó partján sorakoztak fel. A hitetlen sereg ekkor visszavonulót fújt, a városkapu előtt hátrahagyva a sátrait. A keresztesek nyerték a napot. Mind a két tábor a kezükben volt. Ellátta a sebesülteket, eltemették a holtakat, és a tábor imától zengett. Csak azok maradtak, akik Manszuában estek el: Lajos sejtette, hogy köztük van az öccse is.

Nagyon hamar, kétszeresen is megerősítést kapott,, még azelőtt, hogy Renaud de Courtenay és fiatal társa földdel és karcolásokkal borítva előbukkant. Az éjszaka árnyai közül előlépett az ispotályosok főparancsnoka, Jean de Rosnay, akit csoda mentett meg Bajbarsz csapdájából, mielőtt bezárultak a kapuk. Vérben úszott, több sebből patakzott a vére, ahogy odalépett a királyhoz, és könnyes szemmel megcsókolta kesztyűs kezét:

– Jean nagyúr – kérdezte Lajos uralkodva hangja remegésén –, tud valamit öcsénkről, d'Artois-ról? Fogságba esett?

– Felség, bocsánatát kérem, amiért Isten ilyen rossz hír hozójául állított. Mostanra Robert nagyúr mellette lehet a paradicsomban…

Csend lett, majd Lajos azt suttogta:

– Imádjuk Istent mindenben, amit parancsol. Hangja zokogásba fulladt, és minden álszemérem nélkül siratta az őrült, bátor öcsöt, akit mindenkinél jobban szeretett… és senki sem nézhette meghatódás nélkül, ahogy a nap ragyogó hőse átadja magát a fájdalomnak, mint bármely szegény alattvalója.

Tudta már tehát a történteket, amikor hajnalban az előőrs egyik őrmestere elébe vezette Renaud-t, aki a karjában hozta a kis Basile-t. A lovag és a gyermek is rémisztően piszkosak és halálosan fáradtak voltak: a föld alatti járat, amely beomlott és kis híján maga alá temette őket, nehezebbnek bizonyult, mint gondolták.

– Az emberei bizonyára újra meg tudják nyitni, felség – magyarázta Renaud, akiben hirtelen égő vágy ébredt, hogy a jó hírrel enyhítse kissé a király sovány arcára kiült fájdalmat. – És Manszura az öné lesz…

Lajos azonban, bár elismerte az információ értékét, nem hagyta elterelni figyelmét a fájdalomtól. Robert élete utolsó pillanatainak leírását akarta hallani, az utolsó csatáét, melyben miután legtöbb lovagját megölték, a végsőkig küzdött, egyedül sokakkal szemben. Renaud engedelmeskedett, igyekezett nem kihagyni egyetlen részletet sem, hogy minél jobban bevéshesse a jelenetet a király emlékezetébe.

Felkelt a nap, mire a végére ért. Ébredezett a tábor. Azok, akiket súlyos sebesülésük nem kötött ágyhoz, kinyújtóztatták sajgó testüket a páncél alatt, melyet éjszakára sem vettek le. Lajos együtt érzőn megérintette Renaud vállát:

– Próbálj pihenni egy keveset, mielőtt az ellenség visszajön! Köszönetet mondok neked, és mostantól az én lovagom leszel! Ami pedig a fiút illeti, aki segített neked, a királynéhoz küldöm az egyik szállítóhajóval…

– Azok az ördögök kiadják Robert nagyúr holttestét? – kérdezte a lovag.

– Az a szándékom, hogy kikérem.

Meg is tette. Szaladin idejében a rangjához és bátorságához ülő díszben kiadták volna a herceget Bajbarsz azonban nem Szaladin volt: kidobatta a halottat a várfalon, amikor újra kezdődött a harc. Charcpagne emberei már az éjszaka üldözőbe vettek egy mameluk lovas őrjáratot. Az összecsapás még két napig tartott, két napig, mely alatt a király mindenhol jelen volt, hol Charles öccsét szabadította ki a támadók gyűrűjéből, hol a csata sűrűjébe merítette kardját, s végül visszatért a taktikához, melyet Damietta partján is alkalmazott: a gyalogos lovagok földbe szúrt lándzsái megtörték Allah lovasainak dühödt rohamát…

Az erődítmény kapui rázárultak a komolyan megtizedelt ellenségre… s nem is nyíltak ki többé.

Csak amikor minden véget ért, számolták meg a manszurai elesetteket. Komoly volt a veszteség. Háromszáz lovag halt meg Robert d'Artois-val, valamint kétszáznyolcvan templomos, élükön, ahogyan azt megjósolta, az öreg nagymester, Guillaume de Sonnac. Meghalt Erard de Brienne, Jean de Chérizy, Roger de Rozoy, az angol Salisbury gróf… meghalt Gérard de Fresnoy és Hugues de Croissilles! S végül meghalt Raoul de Coucy…

XI. fejezet A lonc dala

Az udvarhölgy halála, akit Baisieux kisasszonyként ismert, mélyen megérintette Marguerite-et. Nem azért, mintha lett volna ideje megszeretni az ismeretlent, de egyrészt mindig fájdalmas egy fiatal és szép lány halála – a királyné igazi déliként nagy becsben tartotta a szépséget –, másrészt a sereg útnak indulása megfosztotta a lehetőségtől, hogy megtudja, ki volt a gyilkos. Ahogyan azt Elvira de Fos előszeretettel ismételgette, a helyszín, ahol a holttestet megtalálták, egyértelműen egy tábori katonára mutat.

– Biztosan valami szívügyről volt szó, és a sereg indulása előtt még utoljára el akart búcsúzni. A szerencsétlen ahelyett, hogy a szerelemmel találkozott volna, a halál várt rá.

– Költői szavak – vetette ellene Hersende –, de hamis gondolat. Szaracén tőr ölte meg: ez más irányba mutat. Valaki a gyilkos kémek közül lehetett, akiktől oly nehéz megtisztítani a tábort. Biztosan összetalálkoztak, és így szabadult meg a lánytól…

– A kés félrevezetés is lehet. Szerintem inkább rosszul végződő szerelmi kalandról van szó: egy katona, akit Flora követni akart, és aki nem kéri belőle… – vetette fel Elvira.

– Ugyan! A feltételezése szerint hirtelen dühkitörés, pillanatnyi felindulás áll a háttérben, ennek viszont ellentmond a fegyver kiválasztása. Ha közülünk lett volna valaki – feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges, bár szerintem nem az! –, az első kezébe eső fegyvert ragadja fel: egy tőrt… egy frank fegyvert. A maga elmélete aljas, előre megfontolt szándékot feltételez…

– Talán! Az itt található fegyverek szépek, gazdagon díszítettek, vonzóak, és tudom, hogy nem egy lovag vásárolt belőlük. Ami pedig a szerencsétlen Florát illeti, ha jól tudom, egyetlen rokona volt: a fiatal Courtenay lovag, aki igencsak vonzó… lehet, hogy…

– Semmi sem lehet! – szakította félbe a királyné önmagát is meglepő haraggal. –

Courtenay lovag nem az az ember, aki nőket öl!

– Pedig azt hallottam… Már nem is emlékszem, hol, hogy egykor azzal vádolták, hogy megölte a nevelőanyját, aki Baisieux kisasszony rokona volt…

– Tökéletesen ártatlannak bizonyult… személyesen őszentsége a pápa mentette fel, és elképzelhetetlen, hogy alaptalanul oldozna fel bárkit is ilyen súlyos bűn alól!

– Bizonyára, bizonyára! – morogta Elvira, aki felvette a lantját, és lágyan megsimogatta a húrjait anélkül, hogy hangot csalt volna elő belőle. – Kérem felségedet, ne háborogjon azon, hogy szeretném a lehető legvilágosabban látni ezt a szomorú történetet. Cipruson az volt az érzésem, hogy Courtenay lovag nem igazán örül, hogy az unokahúga az udvarhölgyek sorába lép. Flora nem titkolta, hogy nagyon szeretné követni a kereszteseket… a lovag azonban nem akarta.

A néhány hang, melyet Elvira megszokott ügyességével előcsalt hangszeréből, nem hatott csillapítólag Marguerite-re.

– Elég ebből! – csattant fel. – Ha mellettem akar maradni, a jövőben tartózkodjon az ilyen kijelentésektől! Nem tetszenek és felháborítanak…

– Ó, nem akartam, és könyörögve kérem felségedet, bocsásson meg – nyögött fel szemét lesütve az énekesnő.

Majd mivel Marguerite szó nélkül felállt, hogy kisétáljon a belső kertbe, és az okos és kissé unalmas Eudeline de Montfort-t szólította maga mellé, Elvira nem mozdult a szőnyegéről, és játszani kezdte a zenét, melyet maga szerzett Marie de France, az Angliában élő fiatal költőnő egyik szerzeményére, melynek egy példányát három évvel korábban Eléonor királyné elküldte Marguerite húgának. A lonc dala volt, mely Trisztán lovag és Izolda királyné szép és szomorú történetét beszélte el.

Hersende, aki éppen egy kisinget hímzett a születendő gyermeknek, a dallamot felismerve a fülét hegyezte, de eleinte nem szólt. Elvira zárt szájjal dúdolt. Hirtelen azonban nagyon is kivehetőek lettek a szavak:

– …olyan volt a két szív, mint a lonc, mely összehajol az ablakon…

Megint a szavak nélküli dúdolás következett, majd: – … szép barátném, így vagyunk mi. Se én nélküled, sem te nélkülem…

Döbbenetében – tarthatatlanul szemtelen ez a lány! – Hersende megszúrta a tűvel az ujját, és elengedte az apró ruhadarabot, nehogy összevérezze. Odalépett az énekesnőhöz, és határozott mozdulattal eltolta kezét a húroktól.

– A maga helyében mást énekelnék! Mintha egyenesen keresné a bajt!

– Miért? Nem azt mondják, hogy csak az igazság fáj?

– Ha viszont nem az, rágalomnak hívjuk. Amit pedig a legkevésbé sem ajánlok.

Tudnia kellene, hogy a királyné nem türelmes természetű, és a terhessége a férje távollétével kiegészülve igencsak ingerlékennyé teszi. Ne éljen vissza azzal, hogy szereti az énekét!

– Ahogy gondolja! – sóhajtott fel Elvira. – Egyszerű tréfa volt, nem akartam rosszat.

Maga a mi vidékünkről való, tudnia kellene, hogy a trubadúrok mindig a szépséges udvari szerelemről dalolnak, mely sosem teljesülhet be…

– Tudom! De higgyen nekem! Énekeljen mást! A mi felségünk nem Márk király, és Marguerite királyné szereti a férjét!

Valójában Hersende annál is erőteljesebben állította ezt, mert ő maga a ciprusi tartózkodás óta már nem volt biztos benne. Különösen azóta nem, hogy színre lépett a szerencsétlen Flora de Baisieux. Vele együtt Renaud képe is része lett a királyné környezetének. Marguerite – az orvosnő ezt pontosan tudta! – mindig is érdeklődött a fiatalember iránt. Eleinte csak azért, hogy ellenkezhessen Kasztíliai Blankával.

Azután pedig a szerelem miatt, mely a kis Sancie de Signes-ben ébredt, akiről régóta semmit sem tudtak. Az „unokahúg” kirobbanó szépsége új dimenzióba állította a vonzerőt, melyet Renaud gyakorolhat egy nőre, legyen akár királynő. Hersende gyakran eltűnődött azon, hogy IX. Lajos felesége a férje iránti szerelme ellenére nem álmodozik-e néha a szép lovagról, akinek barna bőre szerencsés kontrasztot alkot világos hajával. Renaud, ezt a poissyi éjszaka óta tudta, tüzes, szenvedélyes szerelemben égett Marguerite iránt. Egy ilyen férfi szerelme pedig nagy vonzerő egy olyan fiatalasszony számára, akit sokáig csakis a gyermekszülésért tartottak fontosnak…

Marguerite is hallotta a merész dalt, de nem volt bátorsága, sem kedve tiltakozni.

Túlságosan nagy fontosságot tulajdonított volna a rosszindulatú szándéknak, ha most, utólag háborodik fel az udvari szerelem mesterművén, melyért egyébként, ahogyan nővére költőnőjének más szerzeményeiért is, rajongott. Akkoriban még nevetett is rajta: a legkevésbé sem hasonlított a szőke Izoldára, ahogyan az öreg Márk király sem a királyi férjre, a harmincéves Lajosra. Később a dolgok észrevétlenül megváltoztak, és bár eleinte mélységes örömmel töltötte el, hogy elhagyják Franciaországot, s megkönnyebbült, hogy megszabadul mindenre rátelepedő anyósától, az utazás és a hosszú ciprusi tartózkodás bebizonyította számára, hogy akár jelen van Kasztíliai Blanka, akár nincs, Lajos mellett az élet mindig szinte szerzetesi szigorral szerveződik.

Az illatos szigeten, ahol minden életörömre és szerelemre hívott, Lajos egy pillanatra sem felejtette el, hogy szent háborúba indult, nem pedig nyaralásra. Mindennek Isten felé kellett fordulna mindent Istennek, Szűz Máriának és az anyaszentegyháznak kellett szentelni, és Marguerite úgy sejtette, azért ejtette teherbe a férje, hogy kivonja kissé az udvari életből és az ünnepségekből. Bár kevesebb lelkesedéssel, mint egykor, de még mindig csodálta és szerette a férjét, ezért megtiltotta magának, hogy Courtenay lovagra gondoljon, akinek titkát női érzékkel megsejtette. Az a férfi olyan szenvedéllyel szerette, amilyet Lajostól remélt volna, amilyet a poissyi lépcső korszakában ismert meg. Vannak pillantások, melyeket nem lehet nem megérteni…

Mostanra nem volt itt sem egyik, sem másik férfi, elmentek meghódítani egy mesésen gazdagnak mondott várost, hogy csereként felajánlják Jeruzsálemért. Ő pedig itt volt, Damiettában, melytől nem tudta, mit remélhet vereség esetén, két hónappal a szülés előtt, körülötte többé-kevésbé nyugodt hölgyekkel, az első hányingerekkel küszködő húgával, a sógornőjével, Jeanne de Toulouse-zal, aki előszeretettel vonult félre, máskor pedig ásítozott unalmában, és az öreg lovaggal, aki egy lépésre sem távolodott el tőle, kivéve éjszakára, amikor az ajtaja előtt aludt. Védelmére pedig kapitányok maradtak, a flotta személyzete, olaszok, akikről nem tudta, számíthat-e rájuk, ha baj van. Ki mondhatná meg, hogy nem fenyegeti-e a hölgyeket a veszély, hogy ugyanolyan rútul meggyilkolják, mint a szegény Flora de Baisieux-t? Proven e-i Marguerite bátor volt. Mindig is az volt, de most néha értelmetlen félelmek, rémálmok törtek rá, melyekben a borzalmas halál elől menekülve egy férfi karjában keres menedéket, aki nem a király…

Az elkövetkező napokban a királyné kissé megnyugodott. A szállítógályák jó híreket hoztak: a lassú előrehaladás után Lajos szép győzelmet aratott. Szétverte a szultán seregét, aki egyébként – most már tudták – meghalt. Már csak Manszurát kellett megszerezni, melynek ostromára készültek. Sajnos az üzenet Robert d'Artois halálhírét is meghozta, akit legtöbb lovagjával és szinte az összes templomossal21 együtt lemészároltak a városban. Marguerite éles fájdalmat érzett. Először is, mert szerette a tüzes természetű, forrófejű és meggondolatlan sógort, aki annyira imádta az életet, és olyan nagy lelkesedéssel harapott bele. Azután azért, mert félt megtudni, mit takar a homályos „legtöbb lovagja” kifejezés. Tudta, hogy Renaud sosem volt messze Robert-től, és hirtelen halványabbnak tűnt a tavaszi napsütés, fakóbbnak a nílusi lótusz illata, melyet megszeretett… A halottakért, akiket nem mind ismert, gyászt, imákat és miséket rendelt. Kevésbé látta szépnek a győzelmet, és fenyegetőnek tűnt a jövő.

A következő üzenet is megnyugtató volt. Minden rendben volt annak ellenére, hogy a táborban többen megbetegedtek, ami megrémítette Marguerite-et, és egy időre elfeledtette vele Renaud-t.

Beállt a nyári hőség, és tudta, milyen törékeny a férje emésztése. Egy újabb bélfertőzés végzetes lehet. Türelmetlenül várta az új híreket, de nem jött több… és az, amit a szállítóbárkák személyzete – legalábbis azoké, melyek vissza tudtak térni! – mesélt, több volt, mint nyugtalanító.

Turan-Sah, az új szultán, akiről azt hitték, messze van, csendben bevonult Kairóba.

Amint felvilágosították a helyzetről, igencsak veszélyes intézkedést hozott. Az volt a célja, hogy elvágja az utánpótlást a merész királytól, aki a Bahr esz-Szegir partján időzik: teveháton szétszedett hajókat szállíttatott oda, melyeket a Níluson szereltek össze, Manszura és Damietta között.. Az erődítménynél a védőkben bízott, hogy sokáig kitartanak, s leginkább az ellenség egészségi állapotában. A damiettai hölgyek elszörnyedtek volna, ha tudják, mi az igazság. A napok múlásával lassan szétesett a sereg.

A győzelmet követő héten a sebesültek ápolásával és a halottak eltemetésével foglalatoskodtak, akiknek holtteste a Bahr esszegir vizében úszott, és megakadt a hídban, melyet a burgundi herceg az eredeti tábor és a király állása között veretett.

Hamarosan annyian voltak, hogy a király felfogadott mintegy száz munkást, hogy szabadítsa meg tőlük a tábort. Az emberei szétválogatták a holtakat, a Nílus felé visszadobták a vízbe a muzulmánokat, a keresztényeket pedig kiemelték, és a korábban megásott nagy gödrökbe temették.

Sajnos Robert d'Artois őrült támadása óta a böjti időszakba léptek, és csakis növényeket és halat ehettek. Mivel a zöldség egyre ritkább lett, onnan kényszerültek halat fogni, ahol volt, vagyis a csatornából. Tarka menyhalakat horgásztak ki… melyek bőségesen lakmároztak a csata felkínálta holttestekből. Az eredmény nem váratott magára: malária – rengeteg volt a szúnyog –, skorbut, hasmenés és tífusz sújtotta a sereget. Mindezt azért, mert elkövették azt a hibát, hogy a helyszínen maradtak.

21 Hárman élték túl

Okosabb lett volna, ha nem tartanak ki makacsul amellett, hogy megnyitják az utat Kairó felé, hanem visszatérnek Damiettába, és megerősítik állásaikat. Talán ha elfoglalják Alexandriát, az elég alkualap lett volna, hogy elérjék a szent helyek visszaszolgáltatását, de Lajos – a gőg bűnébe esve? – úgy gondolta, hogy a kötelesség tiltja, hogy visszavonuljon. Ötvenöt napon át maradtak, miközben pusztítottak a járványok, és éhínség tetézte a bajt, amikor a teherhajók már nem juthattak át.

Eközben védekezni kényszerültek a mameluk csapatok ellen, melyek gyakran felbukkantak és a tábor szélén köröztek, mindig hátrahagyva néhány holttestet…

Amikor Lajos maga is megbetegedett – csoda, hogy addig kitartott –, végre megértette, hogy mindannyian itt pusztulnak Manszura előtt, ha nem rendeli el, hogy térjenek vissza a tengerpartra, az egészséges élelemhez, az élethez… Befektették a betegeket – köztük volt Joinville is – a néhány hajóba, mely miután nem tudott átkelni Turan-Sah torlaszán, visszatért a táborba… és megkezdődött a kálvária…

A vérző ínyű, felpuffadt húsú, elfolyósodott belű, szinte haldokló férfiak hosszú oszlopa útnak indult. A király parancsára zárt egységet alkottak, melyet oly sűrűn védtek a pikák és lándzsák, hogy a mamelukok támadásai és nyilai alig tettek kárt benne. Lázban égve, kínzó fájdalmaktól szenvedve Lajos úgy döntött, az utóvédben lovagol, hogy szemmel tarthassa az embereit, de olyan gyakran tört rá a hasmenés, hogy kivágta a nadrágját, nehogy beszennyezze a számos alkalommal, amikor le kellett szállnia a nyeregből, s a gyakorlat végül egészen kimerítette.

Bátorsága és küldetésébe vetett hite azonban érintetlen maradt.

Így értek el az út feléig, a muzulmán hajók torlaszáig. Ekkor veszítette el a király az eszméletét, és azoknak, akik amennyire tudtak, próbáltak segíteni neki, mint Geoffroy de Sergines, Gaucher de Chátillon22 és Renaud, épp csak annyi idejük maradt, hogy elkapják, mielőtt leesne. Egy üresnek látszó kis város közelében voltak, és bevitték az első házba. Odabent egy asszony aludt a földön, s éles kiáltásokban tört ki, amikor lefektették Lajost, fejét a térdének támasztva. A leghihetetlenebb véletlennek köszönhetően „párizsi polgárasszony” volt, akiről nem tudták, mit kereshet itt, ám ahogy ráébredt, kivel áll szemben, az asszony bánatosan sóhajtozva igyekezett ápolni királyát, aki, úgy tűnt, túl van már minden emberi segítség lehetőségén. A maroknyi férfi, aki elkísérte a házba – a káplánja, a szakácsa, Ysambart, a három lovag és a kis Basile, aki makacsul ragaszkodott hozzá, hogy mindig Renaud mellett maradjon –, azt hitte, nem éli meg a napnyugtát, és a káplán a haldoklók imáiba fogott.

Ebben a tragikus pillanatban Basile jónak látta, ha kifejti véleményét a lovagnak, akit gazdájának tekintett:

– Meg fog halni – suttogta a kezdetleges fekhelyen haldokló alakra mutatva, aki még most is páncélját és liliomvirágos zubbonyát viselte. – Minket pedig foglyul ejtenek. Nem gondolod, hogy el kellene szöknünk?

– Elszökni? – mordult fel Renaud, s eszébe sem jutott görögre váltani. – Egy lovag sosem szökik. Különösen nem az ellenség és haldokló királya elől.

22 A moabi Krak urának nagyon távoli rokona

Halkan beszélt, Lajos mégis meghallotta, és magához szólította. Gyenge volt a hangja.

A fiatalember térdre ereszkedett mellette. A viaszfehér, betegségtől beesett, csontig soványodott arc láttán Renaud alig bírta visszafojtani a könnyeit, és nagyot szipogott.

– Korai… sírni – suttogta a király. – Remélem… hogy Isten… erőt ad az élethez. De értesíteni kell a királynét. Menj, mondd meg neki… hogy meg kell tartania…

Damiettát… minden eszközzel! Ez az egyetlen zálogunk. Tehát hallgass a gyerekre…

nagyon bölcs… és menekülj!

– Azt akarja, menjek el a királynéhoz…

– Igen… de az állapotomról ne mondj semmit! Ha eljön az utolsó óra… úgyis megtudja… túlságosan is hamar! Menj! Parasztnak öltözve átjuthatsz.

– Engedelmeskedem felségednek… Isten óvja!

Renaud-t nem volt nehéz fellahnak öltöztetni.

A párizsi asszony hatékonyan dolgozott. Hála neki, a páncéljától és nadrágján kívül minden felszerelésétől megfosztott lovag azt látta, hogy erős vászoninge gallér és szalag nélküli tunikává alakul, amilyet a parasztok viselnek, oldalt felhasítva, könyökig nyitott ujjal. Már nem volt egészen tiszta az ing, de még jobban összepiszkolták porral.

Egy másik vászondarabból turbánt formáztak, és mivel Renaud napok óta nem borotválkozott, szakálla elrejtette arca alsó felét. Amikor elkészült, mindenki tökéletesnek találta. A káplán, aki felajánlotta neki szandálját, még azt is hozzátette, milyen meglepő változást hoz megjelenésében a turbán:

– Esküdni mernék rá így, hogy szaracén, fiam!

– Pontosan – suttogta Lajos, aki a szeme sarkából figyelte. – Most pedig menj…

Isten áldjon!

Ahogy besötétedett, Renaud és Basile belevesztek a tájba nem messze a folyótól, melyet csak követniük kellett, bár nem is túl közelről, hogy elkerüljék a mamelukok táborát, melyben tüzek lángjai emelkedtek az esti szélben…

Eközben Damiettában Marguerite rémülettel várta szülése pillanatát. Ha eluralkodik rajta a vajúdás fájdalma, mi lesz a nyugtalan, sőt rémült nők csapatával –

leszámítva Hersende-ot és Elvirát –, akik belé kapaszkodnak, s vele cipeltetik mindennap saját aggodalmaik terhét is? A kevéske hír, mely eljutott hozzájuk, egyre kevésbé volt megnyugtató, maga Marguerite is nappal aggódott, éjjel pedig rémálmokkal küzdött. Olyannyira, hogy egy reggel, érezve, hogy hamarosan megérkezik a gyermek, mindenkit kiküldött a szobájából, és csak az öreg Escayrac lovagot tartotta maga mellett.

– Meg kell esküdnie nekem – kezdte. – Ha a szaracénok beveszik a várost, levágja a fejem, mielőtt a kezükre kerülnék!

A férfi hátrahőkölt:

– A fejét, madame? Egy tőrdöfés nem lenne elegendő?

– Azt mondják, a szaracénok megerőszakolják a nőket, néha még a halottakat is, de egy fejetlen halottat csak nem…

– Igaz, igaz! Ami pedig a megölését illeti, arra magam is gondoltam. Tehát becsületemre esküszöm Isten előtt, hogy úgy lesz, ahogyan felséged kívánja!

Marguerite halvány mosollyal és néhány szóval mondott köszönetet, de nem tudott a végére érni. Éles fájdalom hasított belé, melyet azonnal felismert:

– Hersende asszony! Hívja ide! És a szolgálóimat is!

Az orvos érkezett elsőnek: a közelben volt, és hallotta Marguerite szívet tépő

kiáltását. A következő pillanatban már ki is tessékelte Escayracot, és határozottan vezényelni kezdte a szülés előkészületeinek szép rituáléját. Marguerite-et ő maga vetkőztette le, lefektette az ágyra, ahonnan levették a takarókat és lepedőket, és csak egyetlen, vastag vásznat hagytak fenn, mely alá többszörösen összehajtogatott anyagréteget tettek… Odakint már nagy volt a hőség: Hersende intézkedett, hogy a szoba megőrizze hűvösét, és a királyné ágya fejéhez ültette Eudeline de Montfort-t, hogy rózsavízzel törölgesse izzadó homlokát. Nem maradt más hátra, mint várni. Az orvosnő remélte, hogy nem késik sokáig a baba. Ez volt Marguerite hatodik szülése.

Ekkor érkezett meg egy váratlan ellenség: dél körül az ég sötét narancssárgára váltott, és megtelt porral, miközben a khamszin, a sivatag felől érkező szél iszonyatos erővel fújni kezdett, végigsöpört a városon, a hajókon a kikötőben, és vékony nádszálként meghajlította a pálmákat. Minden nyílást be kellett zárni, hogy megakadályozzák, hogy bejöjjön a homok, az ágy köré pedig nagy, fehér fátylakat borítottak, melyeket a keleti palotákban a szúnyogok ellen alkalmaztak. Így sem sikerült megakadályozni, hogy vékony homokréteg rakódjon mindenre. Így bezárkózva, muzulmánként elfátyolozott nők gyűrűjében Marguerite hat óra vajúdás után, mely hat évszázadnak tetszett, világvége-hangulatban hozott világra egy egészséges kisfiút. Mintegy varázsütésre, ahogy felhangzott első sírása, a dühödt szél elült, és a hölgyek, akik elvesztek egy ismeretlen világban, melytől féltek, az isteni védelem jelét látták ebben, s hálát adtak az Úrnak nemcsak a királyné szerencsés szüléséért, hanem azért is, mert – ha csak átmenetileg is – elcsitultak aggodalmaik.

– Hogyan fogja nevezni, nővérem? – kérdezte Anjoui hercegné, aki már a fájások kezdetekor odasietett.

Marguerite megpróbált rámosolyogni Beatrix gyengéd arcára, mely még sárga volt a homoktól, és bár örült, hogy újabb fia van, félt, hogy ugyanúgy kénytelen lesz aggódni érte, mint az apjáért:

– Drága férjem biztosan azt szeretné, hogy Jean legyen a neve, mint az egykor elveszített gyermekünké….

Pillantása az Angliából érkezett könyvet kereste, melyben Marie de France költeménye volt, és felsóhajtott: – …de olyan mindannyiunk számára szomorú és fájdalmas időben születik, hogy szeretném, ha Tristan lenne…

Ezután a kiállt szenvedésben kimerülve Marguerite elaludt. Ahogy lecsukódott a szemhéja, egy könnycsepp gördült ki alóla…

Még mindig nagyon fáradt volt, amikor hatalmas lárma tört ki a városban, és a kikötő felől emelkedve elérte a palota kapuját. Escayrac lovag futott a királynéhoz. A hölgyei éppen felöltöztették és odavitték hozzá az újszülöttet, akit gyengéden ringatott, simogatva puha, szőke kis haját.

– Felséges királyné – kiáltotta a lovag –, borzalmas dolog történik: a hajóskapitányok tengerre akarnak szállni, és itt akarnak hagyni minket!

– El akarnak menni? Amikor királyi férjem rájuk bízta Damietta védelmét és a hölgyek biztonságát? Mi lelte őket?

Escayrac lehajtotta a fejét, bizonyára a legkevésbé kegyetlen szavakat kereste mondandójához. Marguerite türelmetlen lett:

– Beszéljen már! Mi történt?

Az öreg minden bátorságát összeszedve mélyet sóhajtott, és belevágott:

– Azt mondják, egy mameluk lovas érkezett vágtatva nem sokkal hajnal előtt, és odakiáltotta nekik, hogy ha menteni akarják az életüket, menjenek, mert a francia királyt elfogták… egész seregével!

– Az lehetetlen! Az nem lehet!

Marguerite olyan hófehér lett, akár a lepedői, és a kisbabát Hersende-nak átadva felegyenesedett párnáin:

– Csakis álhír lehet! Így akarják elküldeni őket, hogy elvágják a király elől a tengeri utat. Hogy lehetnek annyira ostobák azok az emberek, hogy elhisznek ilyesmit?

– Elhiszik, felség – fordította el Escayrac könnyben úszó tekintetét. – És én is kész vagyok elhinni… a hitetlen lovas egy aranyliliomos kék köpenyt lengetett…

– Istenem!

Marguerite összefonta karját a mellkasán és erősen összeszorította, hogy úrrá legyen egyre növekvő aggodalmán. Egy percig semmit sem szólt, kapkodva lélegzett, szemmel láthatólag igyekezett visszanyerni nyugalmát. Amikor Escayrac félénken megkérdezte, mit szándékozik tenni, jótékony harag sütött át a hangján:

– Hívja ide az embereimet! Álljanak ide elém. Mindannyian, és most rögtön!

Az öregember megértette, hogy felesleges vitatkoznia, és elsietett, hogy teljesítse a parancsot. Eközben-a királyné aranyliliomokkal hímzett kék dalmatikába öltözött, és vastag fonatba rendezett hajára igazgyöngyökkel és zafírokkal ékesített koronát ültetett. Királynői díszében ismét visszadőlt a sietve rendbe tett párnákra. Alig negyedórával később Escayrac visszajött, és a szoba megtelt kemény, acéllapokkal megerősített bőrbe öltözött férfiakkal, akiknek bizonytalan tekintete megriadt az eléjük táruló látványtól. Arra számítottak, hogy remegő, gyenge gyermekágyas anya elé állnak, és bár ágy valóban volt, inkább trónusra hasonlított, és aki benne feküdt, pontosan az volt, aki: királyné! Egy magas, szürke ruhás asszony állt mellette, csecsemővel a karján. A férfiakkal tenger, fűszer és mosdatlanság szaga áradt be.

Megálltak Marguerite előtt, sapkájukat kezükben szorongatva, s mindannyiuk arcán ugyanaz a makacs kifejezés ült. A királyné érezte, hogy nem lesz könnyű dolga.

– Nos, uraim – kezdte –, azt mondják, önök el akarnak utazni, és magunkra akarnak hagyni minket, megfeledkezve a küldetésről, melyet felséges férjem, a király bízott magukra, aki a kezükbe adta Damiettát, a lakosait és személyi biztonságunkat, ahogyan a hölgyeink és szolgálóink biztonságát. El sem hiszem!

Egy Gambacorti nevű pisai kapitány lépett elő a sorból. Marguerite ismerte: ő volt a Reine parancsnoka. Mostanáig rokonszenvesnek találta, de ebből az érzésből most nem sok maradt.

– Pedig kénytelen lesz, felséges királyné – mondta. – Semmi dolgunk sincs már ebben a kikötőben, hacsak az nem, hogy megölessük magunkat. Csak annyit ajánlhatunk fel, hogy magunkkal visszük önt és a hölgyeit.

– És miért tennék?

– A királyt és a seregét elfogták… Nagyon beteg volt, és az emberei halottnak hitték, ezért megadták magukat.

– Honnan ilyen jól informált, messire Gambacorti, amikor én, a felesége semmiről sem tudok? Egy mameluk hírnököt említettek. Miért nem jött el ide? Maguk talán titkos megbeszéléseket folytatnak az ellenséggel?

– Nem volt semmiféle megbeszélés, madame! A lovas egy nyíllal levelet szegezett a hajóm főárbocára. Elhoztam önnek. Ráadásul felmutatott egy köpenyt is, a királyét!

Átnyújtotta az említett üzenetet, mely frank nyelven íródott, s Marguerite gond nélkül elolvashatta. Az állt benne, hogy a szinte haldokló IX. Lajost elfogták és elvitték Manszurába, ahol fogságban tartják, míg meg nem fizetik érte a váltságdíjat… Miután elolvasta, Marguerite felvetette a fejét, de félig lehunyta a szemét, hogy a kapitány ne láthassa fájdalmát…

– És ezért akarnak elmenekülni, hátrahagyva ezt a várost, melyet magukra bíztak?

Kérem önöket – hangja különösen meghatóra váltott –, ne hagyják el Damiettát! A király, a férjem elveszne, ahogyan mindazok is, akik vele együtt estek fogságba. Én semmit sem tehetek, ágyhoz vagyok kötve, hisz most adtam életet egy kisfiúnak.

Legalább őt szánják meg. Csak addig, míg fel tudok kelni…

– Felséges királyné – felelte a pisai –, nem vagyunk szörnyetegek, és nem akarjuk magára hagyni önt. Igaz, itt maradhatunk, míg felépül, de akkor éhen halunk.

Semmink sincs már.

– Ha csak erről van szó, ne aggódjanak! Megvásároltatok minden élelmet és felszerelést, amire a hajóiknak és maguknak szükségük van, ha mostantól ismét királyi férjem szolgálatában állnak.

– Ebben az esetben várunk… de nem addig, míg a szaracénok elfoglalják Damiettát: egyikünk sem akarja, hogy megfojtsák vagy eladják rabszolgának…

– Damiettát csakis a király szabadságáért cserében adjuk fel. Ha aláírjuk a megállapodást, elmehetnek, és magukkal megyek én is Akrába, ahová remélem, elvisznek.

– Akrába? Miért nem Franciaországba?

– Mert abban állapodtunk meg a királlyal, hogy ott találkozunk, ha el kell hagynom Damiettát. Most menjenek! Kiadom a parancsot, hogy megkapjanak mindent, amire szükségük van.

A megfékezett kapitányok csendben, sőt lábujjhegyen távoztak, olyan nagy hatást tett rájuk ez az egyszerre oly királyi és oly gyenge, gyönyörű fiatal nő. Hersende átadta a kis Jean-Tristant a dajkájának, majd segített a szobalányoknak megszabadítani Marguerite-et díszruhájától, és visszafektetni az ágyba. A királynét az ájulás környékezte kimerültségében. Az orvosnő szíverősítőt adott neki, hogy kiadhassa utasításait a kincstárnokának és a szállásmestereinek.

Mindent meg kell tenniük, hogy a kapitányok bőséges ellátásban részesüljenek.

Amikor ismét egyedül maradt az udvarhölgyeivel, Marguerite kétségbeesett zokogásban tört ki: úgy érezte, sosem látja viszont a férjét, hisz tudta, milyen törékeny az egészsége.

– Hogyan élné túl így, megfosztva az ápolástól, fogolyként, ellenségektől körülvéve? Ha még nem halott, hamarosan az lesz!

– Jó orvosaik vannak – próbálkozott Hersende –, és nem érdekük, hogy hagyják meghalni. Ha királyi váltságdíjat remélnek, nem olyan ostobák, hogy ne tennének meg mindent, hogy életben maradjon.

Marguerite azonban süket maradt minden vigaszra. Hersende jobbnak látta, ha hagyja sírni. Gondoskodnia kellett Charles d'Anjou és Alphonse de Poitiers feleségéről is, akik még annyit sem tudtak férjük sorsáról, mint a királyné. Különösen Beatrix szorult támaszra. Az aggodalommal visszatértek hányingerei is, és makacsul tartották magukat.

Lajos és emberei egy „Marcel nevű őrmester” hibájából estek fogságba, aki hirtelen berontott a sereg közepére és kikiáltotta, hogy a király halott. Ezzel elvette a lovagok bátorságát, akik készen álltak életüket áldozni királyukért, így azonban úgy érezték, elhagyta őket az ég, és szinte harc nélkül hagyták, hogy elfogják őket. Manszurába vitték őket, ahol a sebesülteket megölték. Ott találták a királyt. A félholt Lajosra kálvária várt, melyet megmaradt erejével sikerült szelíd méltósággal megélnie, hisz úgy gondolta, így közelebb kerülhet Krisztus szenvedéséhez.

A többiekkel együtt egy karavánszeráj udvarára zárták, és Ysambart támogatásával fel kellett vonulnia Szadzsar el-Door, a néhai szultán merész ágyasa és új szeretője, Dzsennan el-Din emír előtt. Azután egy eunuch felügyelete alatt meztelenül megláncolták Ibrahim-ben-Lokman házában. „Olyan beteg volt, hogy mozogtak a fogai a szájában, bőre pedig sápadt és foltos volt. Olyan erős volt a hasmenése, és olyan sovány volt, hogy hegyesen meredtek a hátán a csontok. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy egy öreg szaracén ráborított egy mókusprém köpenyt.

Ebben az állapotban folyamatosan faggatták, arra kérték, hogy adja ki a templomosok és az ispotályosok; sőt a szír bárók várait. Végtelen türelemmel mindig azt válaszolta, hogy nem áll hatalmában. Kínzással fenyegették: azt mondták, eltörik a lábát. Erre azt felelte, hogy mivel a foglyuk, azt tesznek vele, amit akarnak…

Ennyi emelkedettségtől legyőzve Turan-Sah engedett a nyomáson. A remélt váltságdíj volt a legfontosabb számára, és végre elszánta magát, hogy elrendelje a király gyógyítását Méltó ruhákat adott neki, sőt visszaadta a káplánját és az imakönyvét is. És folytatták a beszélgetéseket.

A szultán mohó ember volt, de nem annyira, mint Bajbarsz emír, aki hataloméhségében túlságosan puhánynak tartotta feljebbvalóját, és összeesküvést szőtt ellene a mamelukokkal, akik vezérüknek tekintették. Az egyik lakomán, melyen az emírjeit látta vendégül, egy szablyával rátámadtak Turan-Sahra. Az első csapásokat kivédte, de el kellett engednie a fegyverét, amikor több ujját lemetszették. Egy elhagyatott fatoronyba menekült a Nílus partján. Felgyújtották. A folyóba vetette magát, de a gyilkosai követték, és nyílzápor alá vették. Sebesülten a Próféta nevében kért segítséget, a törvények tiszteletére szólítva fel a jó muzulmánokat, ajbarsz azonban megittasult a vértől, és amikor a szultán segítséget remélve a parthoz közeledett, hogy kimásszon, magával a lázadóval találta szemközt magát, aki lemetszette a felé nyújtott kart, és visszalökte a testet a vízbe, ahol a szerencsétlen szultán elvérzett. Amikor meghalt, holttestét kihúzták a partra, és ott hagyták, míg a bagdadi kalifa, minden hívők vezére szigorú utasítással el nem érte, hogy őséhez méltó nyughelyet kapjon. Halála Egyiptomban a Szaladin alapította dinasztia végét jelentette.

Egy ideig még ott keringett a halál Lajos és fogolytársai körül. Az egyik gyilkos véres kézzel a király elé állt, és megkérdezte, mivel ajándékozza meg, amiért megölte az ellenségét, de olyan nyugodt és elszánt tekintettel találta szemben magát, hogy nem makacskodott, és fenyegetést morogva visszahúzódott. Majdnem valóra is vált a fenyegetés, de Bajbarsz, bár félig vad volt, nem volt őrült, és a váltságdíj nagysága, melyben az elhunyt szultán és a királyi fogoly már szinte megállapodtak, gondolkodóba ejtette: négyszázezer font az összes fogolyért, és Damietta visszaadása a királyért cserébe. Úgy határozott, folytatja a tárgyalásokat…

Eközben Renaud szinte eszméletlenül küzdött a halál ellen egy kis romos kunyhóban a Nílus melletti Ezen a vidéken egészen közönségesnek számító baleset érte. Legalábbis azok számára közönséges, akiket nem véd egy csizma vastag bőre vagy a lábvért acélja. Amikor Basile-lal már alig fél mérföldre volt Damiettától, az úton talált egy döglött kígyót, és félre akarta rúgni a kisfiú elől, de a dög valójában élő állatot rejtett. Szürke spirálja rugóként vetült előre, és a bokájába mart. Röviden felkiáltott, s Basile ijedt kiáltása felelt rá. Leszakította bőréről a halálos kapcsot, és a folyóba dobta.

Majd megszemlélte a lábát, melyen két jól kivehető, kék szúrásból szivárgott a vér…

Mivel gyermekkorában Gâtinais-ben találkozott viperákkal, nagyjából tudta, hogyan kell fellépni a méreg ellen, de vajon az itteni kígyómarást is ugyanúgy kell kezelni?

Valamit mindenképpen tennie kell, különben…

Levette az övként szolgáló kötelet, elővette a tunikája alá rejtett kést, leült az ösvényre, elkötötte a sérült végtagot a térd alatt, majd a kék nyomok alatt és felett mélyen belevágott a húsába. Azután összegörnyedt, hogy a szájához emelje a sebeket, de Basile, akit eddig megdermesztett a félelem, megállította:

– Várj! Neked nem fog sikerülni, én viszont meg tudom tenni!

– Megtiltom! Ha a méreg…

– Már csináltam ilyet. Egyszer ugyanez történt a gazdám fiával, és kényszerített…

Valóban tudta, mit kell tenni. Hosszú percekig szívta és kiköpte, szívta és kiköpte a vért, míg száraz nem lett a bőr.

– Reméljük, hogy elég lesz – sóhajtotta végül. – A gazdám fiának elég volt, de kisebb kígyó marta meg…

– Van még valami. Tudnál tüzet csiholni kövekkel?

– Igen! Mindjárt meglátod!

Keresett három követ, egy kerek fadarabot, melyet közéjük fogott, és egy kupac száraz nád fölött forgatni kezdte. Hamarosan kis láng csapott fel, melyet amennyire csak tudott, táplált. Renaud, aki érezte, hogy szédülni kezd, megforrósította benne a kése pengéjét. Amikor már vörösen izzott, egy nagy nádszálat a foga közé vett, ráharapott, és rászorította a pengét a sebre. Olyan éles volt a fájdalom, hogy elájult.

Eszméletvesztéséből csak azért tért magához, hogy kegyetlen lázrohamtól szenvedjen. Elszakadt a valóságtól, rémálmok világába merült, ahol a Manszura alatt átélt járvány borzalma összekeveredett nevelőszülei és Robert d'Artois halálával és a vérhas emésztette király haldokló képével. Más pillanatokban egy máglya lángjait látta, melyek közt egy nő szenvedett, akit Flore-nak akart gondolni, valójában azonban Marguerite volt… Azután grimaszoló arcok, démonok, iszapos szellemek jöttek, akik undorral és rémülettel töltötték el, de nem volt ereje elmenekülni előlük. Néha jobban érezte magát, mintha friss forrásból ivott volna… Lassanként egyre gyakrabban jött ez az érzés, és megfogyatkoztak a pokoli lángok, melyekre, mint hitte, örökre ítéltetett.

Végül egy reggel egy pelikán rikoltása visszatérítette a való világba. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy száraz levelekből rakott ágyon fekszik egy nagyrészt beomlott tetőt tartó fal védelmében. Felemelkedve ledobta magáról a kecskebőrt, mellyel egy ismeretlen kéz betakarta. Azt is látta, hogy egyedül van egy kis, romos épületben, és már magasan jár a nap. Egy pillanatig elveszettnek érezte magát, nem értette, hogyan kerülhetett ide… Azután hirtelen visszatért az emlékezete, ahogy pillantása a bokájára esett, melyen olyan erősen megszorított kötés volt, hogy nem is sikerült kioldania… Ebben a pillanatban Basile lépett be egy korsóval, s majdnem kiöntötte, ahogy meglátta, hogy Renaud felült.

– Meggyógyultál? – kiáltott fel, s hangjában még mindig aggodalom csengett, mintha hinni sem merné. – Tényleg?

– Úgy tűnik, igen! Nagyon beteg voltam?

– Nagyon! Egy ideig azt hittük, nem tudsz ellenállni a kígyó mérgének.

– Hittük? Hogy érted? Nem voltál egyedül?

– Hála az égnek, nem! A pásztor segítsége nélkül nem sokat tehettem volna.

Hallotta a kiáltásodat, amikor kiégetted a sebet, és odajött megnézni. Azt mondtam neki, hogy a mamelukok elől menekülünk, és a fivérem vagy. Segített. Ide hoztunk, ahová eljön néha, ha a kecskéi túl messzire kóborolnak a házától. Az ő tejük táplált azóta, és hoztam egész napra, de nem voltam biztos benne, hogy élve talállak. Tegnap Murád – így hívják a pásztort – azt mondta, hogy ha túléled az éjszakát, van esélyed, hogy meggyógyulsz. És élsz! Ha tudnád, mennyire örülök!

Renaud szeretetteljesen összeborzolta a fiú haját.

– Én is! És köszönöm! Régóta itt vagyok?

– Valamivel több, mint egy hete.

– Istenem! És a küldetés?

Mocorogni kezdett, fel akart állni, de Basile megakadályozta:

– Maradj nyugton! Rendbe kell hozni a lábad!

– Az ördögbe a lábammal! Elfelejtetted, mit mondott a király? Figyelmeztetnem kell a királynét, meg kell mondanom neki, hogy Damietta…

– A királyod felesége még ott van – szólalt meg egy rekedt hang –, és Damietta még mindig az övé!

A pásztor lépett be. Nyers gyapjú és kecskeszőr furcsa keveréke volt, melyhez hosszú, szürke szakáll társult. Magas lehetett, de a korral meggörnyedt nagy, kampóban végződő botja felett. A sok szőrben, melyet sűrű szemöldök egészített ki, alig lehetett kivenni az élénk, fekete és ónixként csillogó szempárt, mely hihetetlenül fiatalnak látszott. Még hihetetlenebb volt, milyen könnyedén használta a frank nyelvet.

Renaud és Basile meglepetése láttán elnevette magát:

– Nos, igen, fiatalember, én is Franciaországból jöttem… régen. Amikor Jean de Brienne Jeruzsálem királya lett, Damietta alatt harcoltam. Meg is sebesültem, de egy asszony, egy parasztlány befogadott, ápolt… és vele maradtam. Tíz évvel ezelőtt az áradás elragadta… a házunkkal együtt… Megsirattam, mert jó asszony volt, de nem építettem újra a házat. Azóta errefelé élek a kecskéimmel… Úgy látom, jobban vagy.

– Igen, és meg szeretném köszönni… de miért mondtad el, ki vagy?

– Hogy beszélhessek veled. Hamar rájöttem, hogy frank vagy. Az ember szószátyár, ha lázálma van, de a fiúnak semmit sem mondtam. Rendes gyerek, biztos vagyok benne, de a görögöknél sosem lehet tudni!

– Most viszont megtudja! Nézd csak: nem ért semmit…

– Nem számít. Micsoda öröm… visszatalálni a régi nyelvhez! Lássuk a lábad!

Letérdelt Renaud mellé, és kioldotta a kötést mely alatt zöldes kenőcs árasztott erős szagot.

– Fokhagyma – magyarázta a pásztor. – Jó az égésre, te pedig nem kímélted magad.

Igazad volt, mert így is kis híján a paradicsomba kerültél. Szerencséd volt.

Letörölte a bűzös réteget egy tépésféleséggel, melyet a nyakában lógó tarisznyából vett elő. Avas szagú olajjal lemosta a felületet. Még piros volt a seb, de nem nedvedzett, és a széleinél láthatóan gyógyult.

– Jobb, mint reméltem – jelentette ki, s ismét olajat öntött a sebre, hagyta beszívódni, majd újra bekötözte Renaud lábát, ez alkalommal azonban füge-levélbe, majd úgy egy tiszta vászondarabba, melyet bizonyára a Nílusban mostak ki, és egy kövön száradt eddig. Munkája végeztével Murád felegyenesedett, és egy pillanatig elnézte betege elgyötört arcát:

– Nem festesz valami rózsásan, tudod? Vissza kell nyerned az erődet, ehhez pedig mást is kell enned, mint a kecskéim teje, mellyel eddig tápláltunk. Hozok mindent, ami kell! Két vagy három nap múlva jól leszel!

– Két vagy három nap, amikor olyan sokat elvesztegettem? Fel kell kelnem, hisz azt mondod, meggyógyultam. Damiettába kell mennem…

Sikerült felállnia, de kénytelen volt a falnak támaszkodni, annyira megszédült…

– Na! Mit mondtam? – ugrott oda a pásztor, és visszafektette az ágyra. – Maradj nyugton! Damietta megvár, és Marguerite királyné is, aki kisfiúnak adott életet, és még nem kelt fel a gyermekágyból. Ő is azt várja, hogy kialakuljon a helyzet, és elutazhasson. Azt mondják, a végéhez közelednek a tárgyalások Manszurában, megállapodtak a váltságdíjban, és hamarosan átadják a várost. Azután visszaviszik oda a királyodat, hogy a szaracénok kezébe ürítse a hadikincstárát. Ó, majdnem elfelejtettem: a szultán meghalt…

– Már régen, de eltitkolták a hírt.

– Nem az a szultán. A fia, Turan-Sah. A mamelukok lemészárolták, és a mongol Bajbarsz emír irányít mindent!

– Honnan tudod? Egészen elhagyatott ez a hely, mégis…

– A Nílus! Nem is képzeled, milyen bőbeszédű ez a folyó. Ha leülsz a partjára, és vársz, eljönnek hozzád a hírek. Pihenj! Mindjárt visszajövök…

Amikor elment, Basile, aki eddig a kunyhó ajtajában ült, mintha nem érdekelné, mi történik, odament Renaud-hoz. A lovag rámosolygott:

– Valami azt súgja, hogy duzzogsz!

– Nem. Csak szomorú voltam. Olyan nyelven beszéltek Muráddal, amit én nem értek. Hogy lehet, hogy egy egyiptomi pásztor…

– Nem először járnak frankok ezen a vidéken… több mint harminc évvel ezelőtt Murád a foglyuk volt, és mivel okos ember, megtanulta a nyelvüket – magyarázta Renaud, aki nem akarta elárulni az öreg titkát, akkor sem, ha Basile-tól a legkevésbé sem kellett tartania. – Mint te az arabot a gazdádnál! Örömöt szerzett neki, hogy megmutathatta a tudását. Nincs okod szomorkodni. Megtanítalak téged is a nyelvünkre… te meg engem arabul…

– Ez azt jelenti, hogy magad mellett tartasz?

– Látsz más megoldást? Hacsak Alexandria nem…

– Manszurában mondtam, hogy nem akarok visszamenni oda – felelte a gyerek hirtelen bezáruló arccal.

– Ebben az esetben velem maradsz, és majd később meglátjuk, mi legyen veled.

Hisz megmentetted, az életem, kiszívtad a kígyómérget, előtte pedig kiszöktettél a mészárlásból. Tartozom neked, és mostantól társak vagyunk. Imádkozzunk Istenhez, hogy ne csak a bajban!

Sajtot, kenyeret, fügét, olajbogyót és datolyát fogyasztva Renaud, ahogyan azt a pásztor megjósolta, hamar erőre kapott. Sebe kielégítően gyógyult, és negyvennyolc óra múlva már talpon volt. Ráadásul Murád újabb híreket kapott a Nílustól: megkötötték a megállapodást, és egy gálya fogja Damiettába vinni a királyt, melyen ott vannak Bajbarsz katonái is, hogy visszavegyék a várost és begyűjtsék a váltságdíjat.

– Ez azt jelenti, hogy a királyné kénytelen lesz megnyitni a kapukat, és védelem nélkül elviselni a vadak beáramlását? – kiáltott fel elborzadva Renaud. – Meg is erőszakolhatják, a többi hölggyel együtt, akár a férjük szeme láttára! Meg kell előznöm őket!

– Fogd! – nyújtott felé egy, a sajátjához hasonló botot Murád. – Neked faragtam, hisz szinte fegyvertelen vagy! A késed elég rövid a görbe kardokkal szemben, és ez legalább segít a gyaloglásban.

– Remélem, Damiettában ott találom a fegyvernököm, akit hátrahagytam, de köszönöm, ahogyan mindent, amit adtál! Szeretnék valamit…

– Csak mondd meg a neved: az elég lesz!

– Renaud de Courteany. És te, te elárulod a tiéd… az igazit?

A pásztor csak egy pillanatig habozott, vidám ragyogással élénk tekintetében:

– Miért is ne? Gaucher de Changy volt a nevem.

– Ezek szerint… lovag voltál? – suttogta döbbenten Renaud.

– Igen! Volt Champagne-ban egy tornyom, némi földem, jobbágyaim, de örökös nélkül, egy házsártos feleséggel. Remélem, neked sosem kell megtudnod, mennyire pokollá teheti az életed egy rossz feleség. Kapóra jött a keresztes háború… Dzsemila pedig boldoggá tett. Tehát kérlek, őrizd meg a titkom!

– Hiába is kérnélek, hogy térj vissza a fegyverekhez?

– Hiába! Túl öreg vagyok… és jobban szeretem a kecskéimet… De te vigyázz magadra!

Válaszként Renaud forró ölelésben magához húzta, majd a botra támaszkodva, hűséges kis árnyékával a nyomában megindult a folyó mentén. Körülbelül másfél mérföldnyi volt az út, de hamarosan feltűntek előttük Damietta szőke, ragyogó falai a napsütésben: túlságosan távol ahhoz, hogy kivehessek a lobogók színét. A folyóparti ösvényen semmi sem utalt a háborúra. Békésen, derűsen hömpölygött a Nílus. Közben azonban négy egyiptomi gálya haladt rajta lefelé, egyiken a francia királlyal, az öccseivel és a nagyurakkal, akik megmenekültek a harcokból, a járványokból és a mészárlásokból, melyeket a mamelukok rendeztek…

Amikor közelebb értek, Renaud látta, hogy egyetlen zászló sem leng az őrtornyokon. A tengeren azonban, a Mahalot-sziget és a partszakasz mögött, ahol kiszálltak, még mindig ott ringtak a sereg hajói. Újabb ellentmondásként nyitva álltak a kapuk, a város azonban üresnek tűnt, amikor a lovag és a fiú beléptek. Csak illúzió volt: minden lakos a kikötőben tolongott, ahol egy hajó ringott. Renaud heves szívdobbanással ismerte fel: a Reine volt…

– Kapaszkodj belém – mondta Basile-nak. – Át kell vágnunk a tömegen, hogy megnézzük, mi folyik itt…

Könnyebb volt, mint gondolta. A jelenlévők inkább nyájra emlékeztettek, mint megszokott tömegre. Nemi mozdultak, nem szóltak semmit, csak beletörődve nézték a látványt. Renaud azonnal megértette őket; ahogy elérte a partot, melytől épp most sodródott el a hajó. Az összes Franciaországból érkezett hölgy a fedélzeten volt.

Körbefogták Marguerite-et, akinek kék fátyla felett ott ragyogott a virágdíszes aranykorona. Renaud úgy érezte, felé löki egy erő, eltölti a szerelem és a szánalom, hisz a királyné olyan törékenynek, olyan sebezhetőnek látszott büszkesége ellenére is, melyben egyenesen felszegte a fejét.

Egy dajka állt mellette, karján egy csecsemővel. Ott volt Beatrix húga és a sógornője, Jeanne, valamint Hersende, sötéten és gondterhelten, Elvira de Fos és Madame de Montfort, az öreg Adéle, aki rémülten pillogott körbe, mintha attól félne, hogy a háztetőkről rájuk vetik magukat a szaracénok, görbe karddal foguk között…

Sietségében, hogy közelebb kerüljön, Renaud nem is figyelt oda azokra, akik mellett elhaladt: tekintete csakis a távolodó hajóra szegeződött. Hirtelen hangosan kezdett gondolkodni.

– No de miért megy el anélkül, hogy megvárná a királyt?

Közvetlen szomszédja boldog kiáltással fordult felé:

– Renaud úr? Tényleg maga az végre? – örvendezett Gilles Pernon. – No de hogy néz ki?! Alig ismerem meg…

– Hosszú történet. Miért megy el a királyné?

– Mert bölcs és előrelátó. A várost átadják, és ki tudja, miféle szélsőségekre ragadtatják magukat a muzulmánok.

– Igen, igen, de úgy hallottam, a király is velük jön. Meg kellene várnia.

– Hogy őt is fogságba ejtsék? Akrában várja majd a férjét. És sajnos a másik nő is vele megy – tette hozzá Pernon állával a fedélzeten tolongó hölgyek felé bökve.

Renaud-nak kérdeznie sem kellett, kire gondol. Fegyvernöke hirtelen elboruló arca Elvirát jelezte.

– Ő ölte meg Flore d'Ercrit – magyarázta. – Megtaláltam a bazárban a kereskedőt, aki eladta neki a kést.

– Ő? De… miért?

– Bizonyára, mert zavarta, ami azt jelzi, hogy valóban rossz szándékok vezérlik.

Készül valamire, csak a megfelelő időpontra vár. Kérdés, mikor lesz az.

– És nem szóltál semmit? Nem figyelmeztetted a királynét?

Gilles Pernon megvonta a vállát:

– A királyné szült. Nem fogadott volna. Talán nem is hitt volna nekem.

Ragaszkodik ahhoz a boszorkányhoz, aki elvarázsolja a dalaival. Figyelmeztettem viszont az öreg Adéle-t, és megígérte, hogy szól Hersende asszonynak.

Megnyugtató volt ez a tudat, Renaud aggodalma mégsem akart csillapulni. Ezen a nőkkel teli hajón, ahol csak a legénység és a király hátrahagyta néhány katona férfi, bármi megtörténhet.

– Annak a boszorkánynak nem lenne szabad ott lennie! – morogta. – Meg kell állítani a hajót! Le kell szállítani. Akár erővel, és…

Már majdnem a vízbe vetette magát, hogy a hajó után ússzon, hisz tudta, hogy a tengeren a legapróbb incidens is katasztrofális lehet, és könnyű balesetnek álcázni egy bűntettet. Pernon azonban megsejtette a szándékát, és a ruhájánál fogva visszatartotta:

– Maradjon nyugton! Nincs szükségük magára. Mondtam, hogy Hersende asszony és Adéle éberem figyelnek. És… van más is.

– Kicsoda?

Pernon kinyújtotta a karját:

– Látja azt a szürke fátylas hölgyet, aki kissé távolabb áll?

Egy karcsú alakra mutatott, aki szinte beleolvadt a ködbe. Szálfaegyenesen állt az élénk kékre festett korlátnál, és az arca elé vonta a fátylát, talán a nap elleni védekezésül. Renaud-nak ideje sem maradt, hogy feltegye a természetesen adódó kérdést, Gilles Pernon máris folytatta:

– Valcroze asszony az. Egy hete érkezett Ciprusról egy velencei hajóval, mely datolyát és vásznat akart vásárolni Damiettában.

– Igen? – jegyezte meg közönyösen Renaud. – Mivel nem ismerem a hölgyet…

Ebben a pillanatban hirtelen szél támadt a kikötőben, felfújta a hajó nagy vitorláit, kifeszítve az arannyal és pirossal rajzolt keresztet. A nemes hölgy kezéből kicsúszott a muszlinkendő, felfedve a vörös hajfonatot, melyből kieshettek a csatok. Pernon elnevette magát:

– Szerintem nagyon is ismeri.

Renaud nem felelt: nézte a távolodó, karcsú nőalakot, és nem mert hinni a szemének. A szemének, mely ilyen távolságból képtelen volt kivenni a hölgy arcát, de egy belső hang megsúgta a nevét:

– Sancie…? Sancie de Signes! Ő az?

– Valcroze asszony… de nevezhetjük így is.

– Visszajött! Istenem, micsoda öröm!

Basile, aki kezdte úgy érezni, túlságosan megfeledkeznek róla, meghúzkodta a ruhaujját:

– Ő az a hölgy, akit szeretsz?

Renaud mintha álomból ébredt volna.

– Én… nem. Egy… egy barát – felelte azzal az érzéssel, hogy nem az igazat mondja.

A kis csúfság visszatérte túlságosan nagy örömöt okozott ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű szóval írja le, de szűkös görög szókincse nem kínált más lehetőséget…

– És ez? – kérdezte Pernon, aki mostanáig nem vette észre a fiút. – Ki ez?

– Ő is… egy barát… és főként a megmentőm!

Trombiták, dobok és üvöltések távoli visszhangja rémítette meg a kikötői tömeget, és fojtotta Renaud-ba a szót. A Nílus felé fordultak, ahonnan a fenyegető lárma áradt: hamarosan feltűnt a négy gálya a folyón, melyek egyike a fogoly királyt hozta… A vitorlás gyorsan távolodott a szélben…

XII. fejezet Végre, a Szentföld!

– El sem tudja képzelni, mit állt ki a király ezektől a gazemberektől – sóhajtotta Joinville kényelmesebb testhelyzetet keresve a fedélzeti épület lépcsőjén, ahová Renaud-val telepedett. – Ha belegondolok, hogy bemerészelték vonszolni Manszurába, szinte félholtan, csak hogy örömöt szerezzenek egy borzalmas nőszemélynek, a néhai szultán ágyasának. Nevetett, hogy ilyen nyomorúságos állapotban látja. Tudja, szép nő, de szívtelen. Úgy nevetett, akár egy hiéna. Ami a felséges urunkat illeti… csakis csodálatra méltónak nevezhetem a módot, ahogy mindezt elviselte!

– Maga is száz halálon mehetett keresztül egy ilyen aljasságban! Hisz osztozott benne, ugye?

– Nos, én nem voltam ott. Sebesült voltam és beteg, felraktak az egyik hajóra, mely Damiettába vitte azokat, akik nem tudtak lóra szállni. A többiekkel együtt voltam ott, de éppen azelőtt, hogy elfogtak, sikerült a folyóba dobnom az ékszereimet. Kegyetlen dolog volt! Olyan szép tárgyak voltak… és ragaszkodtam hozzájuk!

– Valóban sokat szenvedhetett!

– El sem tudja képzelni, mennyire! És még inkább, amikor elmesélték királyunk kínjait! Ő igazán szent, tudja! Már régóta mondják, de mostanra egészen biztos vagyok benne…! Ha megengedi, felállok és teszek néhány lépést. Elzsibbadt a lábam! Rosszul gyógyult a sebesülésem! Ó, micsoda nyomorúság!

Renaud felállt, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen. A champagne-i udvarnagy fájdalmas nyögéssel kinyújtóztatta magas alakját, mely sokat veszített széles kiterjedéséből. Azután kart karba öltve megindultak, óvatos léptekkel, hisz a tenger csúf szürke színt öltött a korlátokon túl, ahova végül kisétáltak. Nem messze előttük a templomosok vezérhajója, melyen a rossz időre készülve lassan bevonták a fővitorlát, szelte a vizet: a vásznat azonnal falapátok váltották fel, akár egy tengeri százlábú végtagjai. Joinville dühödten felmordult:

– A Templom! Mióta kifizették a váltságdíj első részét, tűnődöm, vajon kinek az oldalán állnak! Olyan régóta keleten élnek, hogy közelebb vannak már a muzulmánokhoz, mint a keresztényekhez! Tudja, mi történt, amikor tízezer fontonként lemérték az aranyat?

– Úgy hallottam, hiányzott néhány font.

– Harminc, amit a király Renaud de Vichiers-től, a Templom marsalljától kért, aki mindent irányít, mióta a nagymester Manszurában meghalt. Ő pedig megtagadta!

– Megtagadta? A királytól?

– Nos, igen. Azt állította, hogy a pénzesládák, melyek a fedélzetükön vannak, nem a sajátjaik, hanem magánszemélyek tulajdonai, így nincs joga rendelkezni felettük.

Hajszálon múlt, hogy meg nem fojtottam ezért a válaszért. Ekkor szája sarkában kis mosollyal azt mondta, hogy kölcsön bár nem adhatja, ami náluk van, de nincsenek elegen – hisz csak négyszázan kerülték el a manszurai csapdát –, hogy megakadályozzák, hogy elvegyük tőlük. Azt hittem, gúnyolódik. Elkapott az indulat: lementem a raktérbe, ahol gondosan lezárt nagy ládák sorakoztak. Felragadtam egy baltát, kijelentettem, hogy a király érdekében járok el, és lecsaptam a lakatokat…

Renaud testvér mellkasán összefont karral, furcsa mosollyal nézett, de oda sem figyeltem rá: elvettem, amire szükségem volt, egy garassal sem többet, és átadtam a pénzt a királynak! Mit gondol erről a furcsa eljárásról?

– A magáéról? A lehető legjobbakat. A templomosokéról… nem lep meg igazán.

Amennyit tudok róluk – felelte Renaud hirtelen elkomorulva –, különös emberek: rengeteg parancsnokságuk és birtokuk van Franciaországban, mégsem ismerik el a király hatalmát, és azt állítják, hogy csakis a pápától függnek! Nem természetes és nem jó ez így. A lovagság törvényei megkövetelik, hogy védelmezzük az egyházat, de azt is, hogy szeressük és védelmezzük a szülőföldünket. Ez összeegyeztethetetlen azzal, hogy nem ismerik el a törvényeit… és a királyát!

– Próbálja csak elmagyarázni nekik! Csupa gőg a szívük, és ugyanúgy ragaszkodnak a gazdagságukhoz, mint a függetlenségükhöz…

Egy áruló hullám emelte meg hirtelen a hajót, feli kavarva az udvarnagy gyomrát, aki azonnal szép halványzöld színre váltott, és egy tompa nyögéssel kihajolt a korláton, hogy megfizesse a természet követeitől jussot.

– Mennyire tudom utálni a tengert! – panaszkodott, amikor végzett és lerogyott Renaud mellé, aki remekül érezte magát. – És még egyszer kénytelenek leszünk hajóra szállni, amikor hazamegyünk!

A király dühödt hangja szakította félbe kiábrándult monológját. Szinte rögtön utána maga Lajos is fölbukkant a hídon, nyomában az öccsével, Charles d'Anjou-val, aki majdnem ugyanolyan hangosan kiabálva tiltakozott:

– Ugyan, bátyám, felesleges ekkora haragra gerjednie! A trikk-trakk játék nem halálos bűn, ha jól tudom!

– Egy betegekkel teli, Isten kegyének kiszolgáltatott hajón, amikor oly jó bajtársak nyögnek továbbra is egyiptomi börtönben, csakis az imádság és a szenvedőknek nyújtott segítség lehet kedves az Úrnak! Hasznosítsa jobban az idejét! – üvöltötte a jövendőbeli szent, és mérgében a tengerbe dobta a kockákat és a táblát.

Azután visszatért a Montjoie gyomrába.

– Imádkozni – nyögött Joinville balsorsa mélyéről. – Már ahhoz sincs erőm…

Hat napba telt, mire elérték Akrát – a rossz idő miatt hárommal többe, mint egyébként –, ám amikor a hajó elhaladt az előkikötő két tornya mellett, melyeken a francia lobogó lengett, hirtelen napsütés kergette szét a felhőket dél felé, beragyogva a házak hófehérjét, a horizonton feltűnő dombok zöldjét, és a lecsillapult hullámok mintegy varázsütésre újra kékre váltottak. A parton észrevették a hajót. Vidám üdvözlésben zúgni kezdtek a templomok harangjai, miközben minden ablakba, minden teraszra, minden balkonra élénk színű szőnyegek és selyemkárpitok kerültek…

Az egész város kivonult a fogadására: a papság ünnepi díszben, a lovagok, a polgárok, az őrmesterek, a hölgyek, a kisasszonyok legszebb ruháikban. Kikiabálták örömüket, megelőlegezve a legyőzöttnek, aki köré mártíromsága vont glóriát, a győzteseknek kijáró Te Deum-ot, melyet hamarosan elénekelnek majd. Kirobbanó lelkesedéssel, diadalmasan fogadták Lajost, az élen az azúrkékbe és aranyba öltözött Marguerite-tel, aki egy kisbabát tartott a karján. Finoman térdet hajtva nyújtotta férje felé. A királyi pár hat hónapja vált el egymástól. Marguerite meleg szépsége teljes pompájában ragyogott. Lajos, akit elcsigázott a betegség, csak árnyéka volt önmagának, de amikor hosszú, sápadt kezébe vette a kis Jean-Tristant, hogy a feje fölé emelve megmutassa az éljenző tömegnek, visszanyerte nemcsak eredeti magasságát, de még mintha meg is nyúlt volna, miközben elgyötört arcán átsütött a belső ragyogás.

Renaud is boldog volt. Végre a Szentföldre lépett, melyről oly régóta álmodott!

Végre viszontlátta a szép hölgyet, akit imádott! Méghozzá közelről, hisz amikor Damiettában utolérte a király, fegyvernöki rangra emelte, és személyes szolgálatára rendelte.

Marguerite olyan gyengéd pillantással fogadta, hogy a lovag szíve heveset dobbant.

Soha nem nézett még így rá a királyné, és talán elköveti az őrültséget, hogy a lába elé veti magát, ha nem hallja hirtelen Joinville morgását:

– A szentségit! Nem is tudtam, hogy ennyire jó barátok a királynéval!

Keserű volt a hangja. Féltékenység áradt belőle melyre pedig Renaud képtelennek gondolta volna a békés champagne-i udvarnagyot. Hacsak… nem szerelmes ő is az elragadó Marguerite-be?

– Előbb ismertem, mint ön – jegyezte meg könnyedséggel igyekezve eloszlatni a kétértelmű gondolatokat. – Ön nem Cipruson látta először?

– Távolról sem! 1241. június 24-én ért ez a boldogság Saumurben, a Poitiers gróf lovaggá ütése tiszteletére rendezett ünnepségen, ahol Thibaut de Champagne grófot kísértem, aki azóta Navarra királya. Igazán gyönyörű ünnepség volt! Sosem láttam még olyan pazar díszben a királyt. És a királyné…! Nála csodálatosabbat képzelni sem lehetett volna! Igen fiatal voltam még, de semmit sem felejtettem el. Ahogyan ő sem változott semmit!

Hatalmas sóhajban végződött a vallomás, melyre Renaud semmit sem felelt. Még véletlenül sem kérdezte volna meg, mit gondolhat minderről Madame de Joinville, született Alix de Grandpré – akiről egyébként sosem beszélt a férje. Hamar meg is feledkezett a közjátékról, amikor egy elveszettnek hitt hang hallatszott:

– Nos, lovag uram, még mindig olyan erős a káprázata, hogy senkit sem lát, ha itt a királyné?

Azonnal tudta, kinek az arcát fogja látni visszafordulva, hisz a szemtelen, ironikus hang rengeteg emléket ébresztett benne. Mégis meglepte, amit látott, és mivel nem tanulta meg, hogyan fojtsa el reakcióit a társasági életben, felszakadt belőle:

– Szent Györgyre! Úgy látom, a kedves kis csúfságunk igencsak megváltozott!

A zöld szempárban, melyre nem ilyen ragyogónak emlékezett, hisz mindig csak félig hunyva látta, harag csillogott:

– Maga mindenesetre nem változott! Most is ugyanolyan durva! Mondhatom, tudja, hogyan bókoljon!

Renaud elnevette magát, végtelenül boldog volt, hogy viszontlátja ezt az arcot, melyről azt hitte, örökre eltűnt előle. Valóban sokat változott, de annyira azért nem, hogy az udvar szépeinek sorába került volna: a hosszú orr, melynek cimpái mintha valamit szagolgattak volna, még mindig ott volt, de az arc bizonytalan vonásai finommá alakultak, ahogyan az egykor homályos arcbőr is kitisztult, akár egy virágszirom, melyen mintha egy nemtörődöm vagy túlságosan siető méhecske virágport hintett volna szét. Sancie szeplői nem tűntek el, csakhogy most Renaud úgy találta, remekül illenek a pompás vörös-arany hajkoronához, melyet alig tudott féken tartani a világosszürke kerek bársonykalapka és a könnyű muszlinfátyol. A nagy, gyakran gúnyos száj mostanra rózsaszínre váltott, és kellemes ívben keretezte a most is hófehér fogakat. Összefoglalva túlzás lett volna azt mondani, hogy Sancie de Signes szép lett, mostanra azonban megvolt benne az a valami, ami vonzza, sőt megragadja a férfiak tekintetét, ahogyan arról Renaud meg is győződhetett, amikor a lány – alig lehetett több tizennyolc évesnél – sarkon fordult, és fai képnél hagyta, hogy kövesse a távozó királyi párt. A finom, inas, hosszú lábú test, melyet az ügyesen szabott ruha sejtetett, bájos domborulatokat takart, pont ott, ahol kellett, s a kecses járás csak kiemelte a test szépségét. Renaud, aki fél éve nem ölelt nőt, azon kapta magát, hogy önmagát is megdöbbent tisztasággal képzeli maga elé. Egészen összezavarodott, gondolatban Isten bocsánatát kérte, és megfogadta, hogy az első adandó alkalommal bocsánatot kér Madame de… Hogy is hívják? Nem emlékezett rá, de végül is nem volt jelentősége, hisz számárai örökre Sancie de Signes marad…

Lajos és Marguerite az egykori palotában rendezkedett be a kikötő mellett, ahol valaha Jeruzsálemi Isabelle királynő és a harmadik férje, Henri de Champagne, majd negyedik férje, Henri de Lusignan élt. Itt élte meg egyetlen szerelmes éjszakáját is Thibaut de Courtenay-vel. Feledhetetlen éjszaka volt, melynek titkát a magányos öreg feljegyzése fedte fel Renaud előtt, s melynek az édesanyja, Mélisande az életét köszönhette. A fiatalember mélységes felindulással fedezte fel a hűs termeket, a jázminnal és rózsával beültetett belső kerteket, a csipkés ablakokat, az értékes kövezeteket, melyeken egykor selymes suhogással siklottak gyönyörű nagyanyja brokát-, szatén- és bársonyruhái. Az, hogy Marguerite ennyire hasonlított Isabelle-re, lázálomszerűvé tette a valóságot. Renaud arról kezdett álmodni, hogy egy éjszaka a szeretett hölgy ajtaja megnyílik, hogy csendben belépjen rajta a szerető, és ez a szerető

ő lesz… Azután kezdődne a varázslat. Olyan biztos volt benne, hogy tudja, hogyan szeretné…

A kikötőben megfigyelte Marguerite és férje viszontlátását. A királyné gyönyörű

volt, finom és kecses a sorozatos szülések ellenére, s ragyogó arcát az átélt megpróbáltatásoknak sem sikerült megkeményíteniük. A király, aki szinte a halálból támadt fel, olyan sovány volt, hogy meggörnyedt a háta, arcára rányomta bélyegét a betegség, de megmaradt furcsa kék szempárja, melynek tekintete mintha mindenki fölött szállna, mindenkinél magasabbra, messzebbre látna, oda, ahová az egyszerű

halandóknak nincs bejárásuk. Lajos felemelte a feleségét, hogy megölelje, amikor az térdet hajtott előtte, azután együtt indultak a palotába, ahol visszaáll köztük a meghittség, melynek gondolata egyre elviselhetetlenebb lett Renaud számára. Ha lesz rá ereje, a király biztosan újra teherbe ejti a feleségét két ima között, hisz egy szent nem szeretkezhet anélkül, hogy ne az élet továbbadása lenne a célja. Marguerite-ra pedig újabb kilenc hónap hányinger, rosszullét és elformátlanodás vár, holott ebben a kék tenger és kék dombok közötti, hófehér városban, mely igazi paradicsom az egyiptomi pokol után, minden szerelemre csábít, olyan szerelemre, amilyet a költők megénekelnek: a beteljesülés csak lassú és édes kibontakozás után következhet a simogatások és varázslatok labirintusában… Vannak asszonyok, akiket szinte kultikusan kell szeretni, de nagyon valószínű, hogy Lajosnak elképzelése sincs az ilyen rajongásról…

Az első este nem tartottak éjszakába nyúló ünnepségeket sem a palotában, sem a városban. Mindenki tudatában volt, milyen állapotban érkeztek meg a lovagok az egyiptomi börtönök, a betegségek, vagy mindkettő poklából. Rövid vacsorát rendeztek, és a királyi pár hamar visszavonult. A champagne-i udvari nagy emberei a Szent Mihály-templom szomszédságában találtak szállást uruknak, egy özvegy takácsné házában, és Joinville felajánlotta Renaud-nak, hogy tartson velük. Elég hely volt kettőjüknek, és a költségeken is megosztozhattak. Fontos részlet volt ez az udvarnagy számára, aki igencsak kifogyott a pénzből. Renaud-nak nem voltak gondjai, hisz mióta a király háznépéhez tartozott, a kincstár gondoskodott szükségleteiről.

Bájos ház volt. Egy sárga homokkal felszórt, fekete levelű rózsaszín babérral és szőlővel beültetett, négyszögletes udvar köré épült, és néhány, viszonylag kis szobából állt, melyek mind befelé nyíltak a kertre, melyet egy nagy, piros vászon védett az égető

napsugaraktól. Aznap este azonban Renaud nem volt álmos. Hagyta, hogy Gilles Pernon és Basile berendezkedjen, s inkább kiment, hogy belélegezze a régóta várt szülőföld levegőjét… és hogy megszökjön újdonsült lakótársa jajveszékelése elől, aki a szárazföldre érve még betegebb lett, mint a hajón volt, s nagyon úgy tűnt, semmi sem jó neki…

Lesétált a partra, és mint Aigues-Mortes-ban, hosszasan járkált, majd leült egy farakásra, hogy elnézze Akrát, melyet innen szinte teljes egészében belátott. Pontosan emlékezett mindenre, amit nagyapja írt a nagy 1191-es ostromról, amikor Franciaországi Fülöp és Oroszlánszívű Richard harcolt Akra megszerzéséért, hátuk mögött a tengerrel, miközben Szaladin hadserege, elvágva az ország belseje felé vezető utat, szintén ostrom alá vette őket. A harangtornyokká alakított minareteket és az újjáépített városfalakat leszámítva Akra nem sokat változhatott. A fellegvár és a Szent János-templom alatt, melyeken az ispotályosok lobogója lengett, hihetetlen fehérségben terült el a város, hiába voltak néha nagyon sötétek a kis utcák egészen a világítótoronyig, melynek tüze éjszaka a hajósokat segítette. Végül a királyi palota és a kolostorok körül az udvarok és kertek sokasága, melyekben fügefák vagy fekete cédrusok emelkedtek…

Olyan sokáig ott maradt, hogy észre sem vette, véget ért az éjszaka. A tenger felől támadó szellő összeborzolta a haját, beburkolta a testét, és bekúszott nyitott inge alá.

Az ég világosodni kezdett, visszatükröződve a nyugodt vízen, mely békésen ringatta a hajókat. Életre kelt a part, a csónakok folytatták a hajók kirakodását Renaud sóhajtva felállt, és kinyújtózott ideje volt megmosakodni és enni valamit…

Az özvegy háza felé tartva elhaladt a Szent Mihály-templom előtt. A harang az első

misére hívott. Renaud későbbre halasztotta a tisztálkodást. Nagyon fontosnak érezte, hogy imában kérje Istent, segítsen megtalálni a keresztet, melyet ebben a földben ástak el. Belépett a templomba.

Az oszlopok vastartóihoz rögzített fáklyák fényében életre keltek a kőbe faragott pálmák, virágok, és felébredt a karzat, ahol egy fiú nagy, piros gyertyákat gyújtott.

Füstölni kezdtek és erős zsírszagot árasztottak, mely bizonyára nem volt kellemes az Úr számára. Szerencsére az úrfelmutatáskor égetett tömjén illata egy időre elnyomta a bűzt.

Tetőtől talpig muzulmánként elfátyolozott nők léptek be, keresztet vetettek, letérdeltek, imádkoztak… Egyikük magára vonta Renaud figyelmét sötét ruhája visszafogott eleganciájával. Ám még a legsűrűbb, a legsötétebb fátyol sem rejthette el Sancie vörös hajának ragyogását…

Egy kortalan, leginkább bizalmatlan és mogorva duennára emlékeztető, mindent szemügyre vevő asszonnyal letérdelt egy párnára, melyet a kísérője tett elé. Nem vette észre Renaud-t, a lovagnak pedig nem maradt ideje felé indulni. Egy kis csengő

hangjára zöld csuhás pap lépett az oltárhoz, és megkezdődött a mise.

Szép elszántsága ellenére Renaud nagyon figyelmetlenül követte. Tekintete újra és újra visszatért a lehajtott fejre, melynek arcát nem láthatta, és ha sikerült is imádkoznia, nagyon hosszúnak érezte az időt. Az Ite missa est-re megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, és a szenteltvíztartó mellett várakozó állásba helyezkedett.

Amikor Sancie odalépett, belemerítette a kezét a vízbe, és a lánynak kínálta, aki összerezzent.

– Kegyeskedne megengedni, hogy elkísérjem a palotáig? – suttogta a lovag. –

Beszélni szeretnék magával.

A lány a szemöldökét ráncolta, de egy kézmozdulattal megállította a kísérőjét, aki máris az alkalmatlankodó és úrnője közé helyezkedett.

– Mi mondandója lehet, lovag?

– Menjünk ki előbb, kérem!

– Ha óhajtja.

Kiléptek a még hűvös reggelbe, mely nagyon hamar felmelegszik majd – május volt

–, és egy ideig szó nélkül lépkedtek, sarkukban a duennával. Sancie kerülte a férfi pillantását, és nagy műgonddal rendezgette fátylát az arca körül. Ibolyaszínű volt, akárcsak vastag selyemruhája.

– Nos? – szólalt meg végül. – Megnémult? Nem lehet olyan fontos a mondanivalója!

– De nagyon is az! Csak nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Tudja, nem könnyű

bocsánatot kérni… a megbocsáthatatlanért.

A lány legyintett, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, amit a „durva alak” mondott.

– Csak erről van szó…? Nos, akkor vegyük úgy, hogy megbánta, én megbocsátok, és mehet az útjára!

– Nem! Csak még egy percet! Felejtse el a tegnapi ostobaságom. Tudnia kell, hogy nagy öröm számomra, hogy viszontlátom. Ahogy megpillantottam a Reine hídján, amikor éppen elhagyta Damiettát, akkor jöttem rá, mennyire hiányzott. Egykor barátok voltunk…

– Nem volt az annyira régen, hogy elfelejtettem volna. Maga akkor lépett a néhai Robert nagyúr szolgálatába, és az „öregasszony” végre békén hagyta. Nem volt már szüksége barátra…

Renaud akaratlanul is elmosolyodott. Az évek múlásával Sancie érintetlenül megőrizte haragját Kasztíliai Blanka iránt, és ösztönösen most is a régi szaval járása tolult ajkára.

– Ráadásul – folytatta a lány – meghalt az édesanyám, és az apám hazahívott.

– Hallottam a szomorú hírt, és szerettem volna… egy kevés vigaszt nyújtani önnek, de szó nélkül elment. Később Hersende asszony, aki nagyon kedveli magát, mondta, hogy férjhez ment.

– Igen, férjnél voltam, de mostanra özvegy vagyok. Lassan egy éve lesz, hogy Valcroze báró, a férjem csati lakozott őseihez a kápolnánk kriptájában. Jó és nagylelkű

ember volt. Megsirattam… és siratom most is!

Beszéd közben nem nézett Renaud-ra, különös arcéle az utca távolába révedt.

Azután hirtelen feléje fordult:

– És természetesen – vetette oda – maga azon tűnődik, mit keresek itt, ahelyett, hogy a kastélyomban gyászolnék, ahogy az egy nemes özvegyhez illik?

– No de…

– Mindjárt megtudja! A férjem ötven évvel idősebb volt nálam, de szeretett…

ahogyan mindig szeretni kellene, a boldogság megadásának őszinte vágyával. Ő volt neve utolsó viselője, és tudta, hogy amikor megtér Istenhez, gazdagon hagy magamra…

és szabadon.

– Nincs… nincs gyermeke?

– Ha lenne, mellette lennék, de mondom, szabadnak akart tudni. Tudta, mennyire ragaszkodom szeretett keresztanyámhoz, és ő tanácsolta, hogy térjek vissza hozzá.

– Azt tanácsolta, tegye ki magát egy keresztes háború veszedelmeinek?

– Miért ne? Olyan szép az út, ha Istenhez vezet! Mindenesetre izgalmasabb, mint egy kolostor, ahol az ember örökös litániákat zeng bánata felett! A kastélyt és a birtokokat, melyeket örököltem, egy tapasztalt rokonom kezeli, méghozzá remekül.

Semmi akadálya nem volt tehát, hogy megtegyem a zarándoklatot, mely Madame Marguerite-hez vezetett…

– Más szóval boldog?

Sancie éppen csak annyit habozott, hogy a gondolatait legjobban kifejező választ adhassa:

– Nem annyira, mint reméltem, mert a királyné nem boldog.

– Pedig visszakapta a férjét!

– Látta, milyen állapotban? Egy kísértet, egy két lábon járó csontváz, aki nemcsak nem teljesítette keresztes fogadalmát, de szép serege felét is ott hagyta az egyiptomi homokban. Hány ember halt meg a semmiért! Kezdve…

– D'Artois nagyúrral! – suttogta Renaud, és eszébe sem jutott, hogy elrejtse a könnyeket, melyek mindig szemébe szöktek, ha eszébe jutott herceg barátja. – Az ő

elvesztésére nincs vigasz.

– Máséra sincs – jelentette ki határozottan Sancie. – Van elképzelése arról, hogyan határoz most a király? A logika szerint el kellene mennie. Amikor megérkezett ide, egy levél várta az édesanyjától. Nem tudom, mi állt benne, de gondolom, hogy hazahívja!

– Nem mehet el. Most nem! Gondoljon azokra, akik még fogságban vannak Kairóban. A király nem hagyná el őket… Kétszázezret kell még fizetnie értük.

Hirtelen elhallgatott, és meredten bámult előre. Mivel már majdnem elérték a palota bejárati tornyait, melyeket Henri de Champagne erősíttetett meg, megálltak, és Renaud látómezejében egy templomos alakja rajzolódott ki egy posztóraktár árkádjai alatt. Futó villanás volt, már el is tűnt az egyik oszlop mögött, de a lovag meg mert volna esküdni rá, hogy azt látta, akit oly régóta keres.

– Mi lelte? – kérdezte Sancie.

– Semmi… vagy szinte semmi! Bocsásson meg! Mennem kell.

Renaud választ sem várva, sietve meghajolt, és elfutott arra, ahol a piros keresztes fehér köpenyt látta… éppen eltűnt a raktárban. Olyan volt, mint az összes többi fondaco, amilyenekkel Velence teleszórta a Földközi-tenger minden Pontosabb kikötőjét a kereskedelem érdekében: zegzugos világ boltokkal, irodákkal, istállókkal a lovaknak, pajtákkal a tevéknek, ahol a lármát fűszerek, nyers gyapjú, por és szemét szaga kíséri. Renaud hiába járta be keresztül-kasul, nem találta a templomost.

– Lehetetlen! Az az ember maga az ördög! – kiáltott fel, nem is törődve azzal, hogy meghallják, amikor a napsütéstől hunyorogva kilépett.

Olyan dühös volt, hogy úgy döntött, elmegy a templomos rendházba, hogy az ellenségét követelje, kockáztatva, hogy hatalmas botrányt kavar, mely elkerülhetetlenül kitör, ha nyíltan megvádolja Fos-t, hogy megszentségtelenítette Thibaut sírját. Képtelen volt tovább viselni a szégyent, amiért büntetlenül hagyta a gaztettet. Visszaindult tehát a kikötő vége felé, amikor Basile bukkant fel előtte.

– Mit futkosol fel-alá? – tiltakozott a gyerek. – Órák óta kereslek. Még szerencse, hogy láttalak bemenni, és mivel csak egy ajtó van, megvártalak…

– Láttál kijönni egy templomost? Egy lovagot nagy köpenyben…

– Tudom, milyen egy templomos! És nem láttam egyet sem… Most haza kell mennünk. A nagy zöld ember azt mondta, hogy a király hívat… Gyere! Különben baj lesz.

Renaud kénytelen volt engedelmeskedni.

Valójában Lajos azzal, hogy Akrába érkezése másnapján összehívta lovagjait és nemeseit, helyre kívánta állítani a háznépét az elszenvedett sötét csapások után: látni akarta, mekkora az esély a sebesültek és betegek felépülésére, hogy biztosítsa azok hazatérését, akik nem harcolhatnak többé, és felmérje azok szükségleteit, akiket magával hozott, és akik közül sokaknak nem volt már sem fegyvere, sem felszerelése.

Joinville az elsők között tárta elé „nyomorúságát”, és kérte segítségét. Fölösleges volt: Lajos a szíriai bárók segítségével, akik felszabadítóként fogadták, nagylelkűnek mutatkozhatott, ahogyan megszokták tőle.

Ahogy illett, sokat imádkoztak, és későre járt már, amikor Renaud végre hozzáfoghatott reggeli terve megvalósításához: számadásra hívja Roncelin de Fos-t. A nyomorult vérének megízlelése remek kezdet lesz a szép új kard számára, mely az oldalán függött. Most kapta ajándékba.

Nem volt egyszerű meggyőznie Pernont, hogy ne kísérje el. Nem verekedésre indult, hanem a Templomba, melyet szigorú szabályok és törvények irányítanak, hogy párbajra hívjon egy férfit, aki súlyosai! megsértette: szó sem lehetett arról, hogy diszkréten öldököljék egymást egy fal tövében vagy az elhagyatott parton. Vége a kanyargós utaknak, a sötét ügyeknek, melyek végül bevallhatatlanokká válnak! Arra akarta rákényszeríteni Fos-t, hogy nyíltan valljon be mindent. A párbajról majd a marsall dönt, vagy talán az új nagymester, Renaud de Vichiers, és bizonyára csak másnap vagy azután kerül rá sor, de sor kerül! Az ellensége nem menekülhet el előle, és Renaud pontosan ezt akarta.

– Ráadásul – tette hozzá –, ha velem jössz, a fiú is jönni akar majd, ő pedig csak zavarna. Vigyázz rá!

– Legyen nyugodt!

Damietta óta szoros szálak szövődtek az öreg katona és a gyerek között. Pernon cserzett bőre gyengédséget takart, mely eddig rejtve, használatlanul, elcsitulva élt benne, a fiú balsorsának hallatán azonban felébredt. Basile pedig felfedezte, hogy tartozhat még a gyermeki világhoz, melyből oly durván szakították ki. Ragaszkodott Renaud-hoz, akit csodált, de Pernon más volt. Neki mindent el lehetett mondani, és mellette újra kisfiú lehetett, aki akár félhet is…

A joignyi parancsnokságon eltöltött rövid idő tapasztalatából Renaud tudta, hogy ezen a késői, de nem szokatlan órán az egész kolostor együtt van. Bizonyára a kápolnában. Kész volt udvariasan megvárni a mise végét. Az első udvarban várakozott, ahová némi habozás után a kapus vezette, aki a betolakodó kérésére a marsall keresésére indult. Renaud elhatározta, hogy mindenben törvényesen jár el, és az illemet követve hívja ellenségét párbajra.

Borotvált fej, durva metszésű arc, aszketikusan sovány test: Hugues de Jouy testvér, aki Renaud de Vichiers nagymesterré választása óta az új marsall volt, minden volt, csak rokonszenves nem. Friss sebesülése, mely bal szemétől vörösen futott lefelé, tovább növelte a belőle áradó taszítást. Míg Renaud nyugodtan előadta látogatása okát, ép szeme ellenségességet súroló türelmetlenséggel szegeződött rá.

– Lehetetlen fegyveres elégtételt követelnie egy templomos testvértől! A szabályzatunk tiltja a párbajt – felelte szárazon.

– Ez aztán a kényelmes szabályzat! Lehetőséget nyit a legrosszabb gaztettekre is anélkül, hogy felelni kellene értük! – vágott vissza Renaud megvetéssel felelve a megvetésre.

– Maga a rend ítéli el és bünteti meg a gyermekei által elkövetett bűnöket. Adja elő

kérését a nagymesternek. Tudnia kell, hogy bizonyítékot fog követelni.

– Bizonyítékot? Kész vagyok a Szentírásra megesküdni, hogy láttam, amint Roncelin de Fos átkutatja a helyet, ahol az apám, Thibaut de Courtenay visszavonultságban élt. Az érkezésem megakadályozta, hogy megszentségtelenítse a sírját… de a következő éjjel visszatért.

– Mit keresett volna?

– Éppen ezt szeretném megtudni tőle. Ahhoz, hogy ilyen aljasságot kövessen el, fontos dolognak kellett lennie. Ami azonban nem enyhíti a bűntett súlyát…

– Még egyszer kérdezem, mik a bizonyítékai?

– A szavam és a fegyvernököm vallomása. Valamint a konstantinápolyi császáré, aki nagy tisztelettel átvitette a megsértett holttestet a Courtenay kastély kápolnájába.

Ez nem elég?

– Konstantinápoly messze van! Megnehezíti az előkelő tanúvallomás ideérkezését.

De… megpróbálhatja beszerezni. Ha megjön, újra megvizsgáljuk a kérdést.

Halvány biccentéssel máris sarkon fordult, felszítva Renaud dühét:

– Legalább hívja ide Roncelin de Fos-t, és kérdezze meg előttem!

A marsall vissza sem fordult, csak a válla fölött vetette oda:

– Ez is lehetetlen! Roncelin testvér ma reggel elutazott safedi parancsnokságunkra az odaküldött erősítéssel.

– Szokása szerint, de előbb vagy utóbb megtalálom – morogta Renaud dühösen. –

Nem szökhet el mindig előlem!

A Templomot elhagyva egy ideig a tengerparton sétált, mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje kissé a nyugalmát. Haragja most már az egész rendre kiterjedt, ezekre az arrogáns férfiakra, akik nem féltek menedéket nyújtani sötétlelkű bűnözőknek, fennen hirdetve, hogy csakis a pápa alá tartoznak, és megtagadják a király hatalmát… sőt még azt is, hogy pénzt kölcsönözzenek neki, hogy kiegészíthesse a váltságdíjat! Mindezt azzal az ürüggyel, hogy mások pénzéről van szó. Szép kis ürügy, amikor egész Európa tele van a parancsnokságaikkal, és Párizsban az új rendháztornyukban őrzik a kérdéses király kincstárát! Naphosszat imádkozni nem elég ahhoz, hogy jó emberek legyenek!

Ezzel a Roncelin de Fos-val, aki mint az angolna, mindig kisiklik a keze közül, egy nap szembe kell néznie, karddal a kézben, akár tetszik a nagymesternek, akár nem!

Hazatérve Pernonnak egy szempillantás elég volt, hogy kitalálja, a lovag nem járt sikerrel, de ura felhős arcát látva magába fojtotta kérdéseit. Renaud mindössze annyit kérdezett:

– Te, aki mindig mindent tudsz, tudod, hol van Safed?

– Honnan tudnám? Én is, mint maga, most érkeztem.

– Akkor érdeklődj! Meg kell tudnom, pontosan hol van az a templomos vár, és melyik út vezet oda! Gyorsan, légy szíves!

– Nem várhat holnap reggelig? Késő van, tudja? És valami azt súgja, hogy leginkább alvásra lenne szüksége.

– Meglepne, ha el tudnék aludni. Az a nyomorult elképesztő védelmet élvez! Elég csak keresni, máris máshol van – sóhajtotta Renaud, és kioldotta kardját, majd lerogyott egy székre.

Pernon friss vizet töltött egy kupába, és szó nélkül felé nyújtotta, pontosan tudva, mi következik. Valóban, Renaud egy hajtásra kiitta.

– Ülj le – mondta azután. – Elmesélem.

Pernon éppen erre várt. Hagyta gazdáját beszélni, majd amikor az még egy kis vizet kért, óvatosan előhozakodott véleményével:

– Beszélhetek őszintén?

– Mindig is úgy szoktál!

– Nos: először is nem lett volna szabad egyedül odamennie…

– Nem látom be, mi többet tehettél volna te…

– Nem magamra gondoltam. Mivel nyílt kihívásra készült, két másik lovagot is magával kellett volna vinnie…

– Az ügy csakis rám tartozik!

– Tudom. Ugyanakkor mintha megfeledkezett volna arról, hogy a király fegyvernöke, és mielőtt a parancsnoksága kellős közepén nyíltan kihív egy templomost, az engedélyét kellett volna kérnie. Abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha megadta volna az engedélyt – ami meglepne, ha arra gondolunk, hányan haltak meg Damiettánál, élükön a nagymesterrel –, talán saját kezűleg írott levelet és két kísérő

lovagot adott volna maga mellé. Úgy azonban, ahogyan maga járt el, esélye sem volt.

Meggyőződésem, hogy ezek a szerzetes katonák furcsa emberek, akik ugyanúgy képesek a legjobbra, mint a legrosszabbra, de remekül harcolnak, és az adott helyzetben a királynak túl nagy szüksége van rájuk ahhoz, hogy magánügyben támadja őket…

– Vagyis igazam volt, hogy egyedül próbálkoztam – felelte Renaud gúnyosan elhúzva a száját. – És visszatértünk a kiindulóponthoz: meg kell tudnunk, hol van Safed, hisz ott van Roncelin de Fos!

– Istenem, milyen makacs! Könyörgök, menjen aludni! Holnap talán tisztábban lát majd…

Másnap Pernon ismeretek egész tárházával tért vissza. Safed, melyet a templomosok újjáépítettek azután, hogy Szaladin lerombolta, Tortosa mellett a legerősebb váruk lett, és a frank királyság tragikus zsugorodása óta a legfélelmetesebb határállomása. Azt beszélték, hogy a Templom több mint egymillió szaracén aranyat költött a felfegyverzésére, ezerhétszáz embert etetnek ott mindennap, s háború idején még többet. A garnizon ötven lovag testvérből, harmincöt őrmester testvérből, lovakból és fegyverekből, ötven turkopolból, háromszáz kisegítőből, nyolcszáz fegyvernökből és negyven rabszolgából áll…

– Egy egész világ! Szilárdan megerősített város – magyarázta Pernon. – Látja, felesleges odamennie! Szétlapítanák, akár egy tojást, és többé senki sem hallana maga felől!

– Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy merre van.

– Akrától keletre majdnem egyenes vonalban tíz mérföldre, és öt mérföldre, északra Tibériástól – magyarázta a fegyvernök gondterhelt sóhajjal, melyet Renaud meg sem hallott. A lehető legjobb hírt hallotta.

– Öt mérföldre északra Tibériástól? Az egészen közel van…

– Nem értem! Mi köze mindehhez Tibériásnak?

– Majd később elmagyarázom! Most megyek a királyhoz…

– Jó gondolat! Megyek én is! – helyeselt belépve Joinville.

Renaud elfojtotta grimaszát: csak kettőjükre tartozott, amit IX. Lajosnak mondani akart.

– Csakhogy… komoly ügyről szeretnék beszélni vele.

– Én is! – jelentette ki a másik. – Máshol kell elszállásolniuk minket: szemtelenek a cselédek, és ehetetlen ételt tálalnak fel azzal az ürüggyel, hogy nincs elég pénzünk.

Ráadásul nem tudom, maga hogy van vele, de én képtelen vagyok pihenni: az ágyam pont annál a falnál áll, amelyik szomszédos a templommai, ahol harsogva éneklik a Libera me Dominé-t, ahányszor eltemetnek egy halottat, és mintha a város összes halottja itt akarna temetkezni. Ketten jobban felléphetünk! Menjünk!

Nem volt kibúvó, Renaud kénytelen volt beletörődni: ha az udvarnagy végére ér háztartási sirámainak, talán rá is jut majd egy kis idő. Végül azonban egyikük sem tudta előadni az őt érdeklő kérdést: egy tanácskozás kellős közepébe csöppentek. Egy nagyon viharos tanácskozáséba, melyen a szentföldi bárók csaptak össze azokkal a nemesekkel, akik elvben a segítségükre érkeztek. Természetesen ott volt a templomosok és az ispotályosok nagymestere, Renaud de Vichiers és Guillaume de Châteauneuf, valamint a pápai legátus, és bőszen vitatkoztak. Joinville, aki mindennél jobban szerette a szócsatákat, boldogan belevetette magát a hangzavarba, Renaud azonban csak hallgatott.

Azt tárgyalták, mi lesz a megfelelő magatartás, ha visszakapják a kairói foglyokat.

Egy Franciaországból érkezett levél erősen nyugtalanította a királyt: az édesanyja emlékeztette rá, hogy most már hatvanéves, kezd fogyatkozni az ereje, és talán ideje lenne hazatérnie az országba, melyet újabb veszély fenyeget. Angol veszély! A kedves sógor, III. Henrik, az egyik Provence húg férje, nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek, hogy rávesse magát Franciaországra, míg Lajos távol van. Portsmouthban nagy megszálló flottát gyűjt egybe.

Másrészről a szíriai bárók, az Ibelinek, a Gibelet-k, a tripoliszi és az antiochiai gróf

– bár birtokuk a felére vagy még kisebbre csökkent – könyörögve kérték a királyt, hogy maradjon: egyedül ő teremthet rendet ebben az országban, a király nélküli királyságban, mely leginkább anarchikus köztársaságra emlékeztet, ahol mindenki azt csinál, amit akar, és nem törődik a többiekkel.

– Arra van szükségünk, hogy királyi kezébe vegye az országot, felség. Ha elmegy, elveszünk a mostani megosztottságban, és a szaracénok, akik tudják ezt, egyenként fognak megtámadni, ahogy erőtlenek vagyunk.

– Csak akkor támadnak meg, ha nem vagyunk olyan bölcsek, hogy kiegyezzünk velük – vágott vissza Renaud de Vichiers. – Szaladin unokaöccsei uralkodnak most is Aleppón, Moszulon, Damaszkuszon, és gyűlölik az egyiptomiakat, épp ugyanannyira, mint mi. Szükségük lesz ránk, ahogy nekünk is szükségünk van rájuk…

– Nagymester – vörösödött el a király dühében –, azt hittem, Cipruson megértettem magával, hogy semmiképpen sem akarok összefogást a hitetlenekkel.

Felérne azzal, hogy átadjuk nekik az országot, Isten ne adja! Tudom, hogy ha távozom, maguk azonnal kitárják feléjük a karjukat, és átadják magukat a hosszú, filozofikus tárgyalásoknak az ő nyelvükön, melynek írásbeliségét oly nagyra értékelik. Nem fogom hagyni!

– De felséges bátyám – avatkozott közbe Alphonse d'Anjou –, gondoljon a sok száz lovagra és katonára, akit elveszítettünk! Gondoljon azokra is, akik megmenekültek, és akik már csak arra vágynak, hogy hazamenjenek, és rendbe hozzák ügyeiket, de leginkább egészségüket. Gondoljon az édesanyánkra!

– Az édesanyánk egyedül is a legjobb uralkodó – vágott vissza Lajos. –

Szembenézett már nagyobb gaztettekkel is angol rokonunk részéről…

– Akit egyébként őszentsége a pápa kérésemre rendreutasíthat, és rávehet, hogy maradjon otthon, ha nem akarja a kiátkozást kockáztatni, amiért egy olyan országra támad, melynek királya keresztes háborúban van… – tette hozzá a bíboros legátus.

– Végül – szólt bele Joinville is, aki egy ideje hiába próbálta hallatni a hangját –, a király nem okozhat csalódást ennek a jó népnek, mely oly szépen és nagylelkűen fogadja. Nem értenék meg, hogy az, akibe minden reményüket fektették, ha visszanyeri egészségét és kiváltja a foglyokat, magukra hagyja őket…

– Nem törődne inkább azzal, ami magára tartozik – morogta a templomos. –

Egyfolytában nyög és siránkozik, mégis itt akar maradni! Igaz, a király enged minden kérésének…

– Ó!

Ebben a hangnemben a beszélgetés majdnem veszekedéssé fajult, amikor Vichiers

„mohó csikónak” bélyegezte Joinville-t, ahogyan a Szentföldön született frankokat elítélőleg nevezték. Az udvarnagy azonban visszavágott:

– Inkább legyek csikó, mint elgyötört gebe, mint maga! – vágta az arcába.

A két férfi kivonni készült kardját, de a király közbelépett:

– Elég ebből! Parancsoljuk, hogy maradjanak nyugton… minden téren! – tette hozzá jelentőségteljes pillantással Vichiers felé. – A következőképp határozok: akik haza akarnak menni, megtehetik. Mi, akik azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a szent helyeket, és lehetővé tegyük a zarándokok számára, hogy nyugodtan imádkozhassanak, maradunk, ameddig kell a királyság újraszervezéséhez és a védelmi rendszerek, falak és erődítmények újjáépítéséhez. Vissza kell állítani az északi frank kerítést is, kibékítve az antiochiai-tripoliszi hercegséget az örmény királyságokkal…

– Nem lesz rá ideje, felség! – nevetett keserűen Vichiers. – Az iszlámnak olyan fegyverei vannak, melyeket ön nem ismer: a Hegy Öregje önre zúdítja az asszaszinjait, és itt fog meghalni, anélkül, hogy bármit is megoldott volna. Talán előbb még a királyságát is elveszíti! De bizonyára nem tudja, kicsoda a Hegy Öregje – tette hozzá megvető mosollyal.

Eudes de Cháteauroux, a legátus rémülten közbe akart lépni, de a király csendet parancsolt. Felállt, és magas, karcsú alakja jó egy fejjel a nagymester fölé magasodott:

– Többet tudunk róla, mint gondolná, Renaud de Vichiers testvér. Így azt is tudjuk, hogy félre akar vezetni, amikor az iszlám szolgálatában álló asszaszinokkal fenyeget. A Hegy Öregje a Bagdadban vagy Kairóban gyakorolt iszlám ellensége. Tanulmányoztam az összes irányzatot. Magának ellenben van mitől tartania, hisz a gyűlölet, melyet kölcsönösen táplálnak egymás iránt, nem huny ki egyhamar… Mondja meg, ha tévednénk!

A nagymester dühösen elhagyta a tanácstermet Hugues de Jouy-val és az őt kísérő

testvérekkel. IX. Lajos félmosollyal pillantott utánuk, mely különös módon megkeményítette arcát.

– Nos, így határoztam, uraim! – mondta végül felemelve a hangját, hogy mindenki pontosan megértse. – Itt maradunk, hogy rendet tegyünk, helyreállítsuk a békét és a biztonságot a zarándokutakon.

Renaud reményteljes örömmel figyelte a szócsatát a király és a nagymester között.

A történtek után jobbak az esélyei, hogy meghallgatásra talál Roncelin del Fos elleni panasza. Követni akarta a királyt a lakosztályába, miután Lajos lezárta az ülést, de Geoffroy de Sergine, aki a manszurai tragédia óta szigorúan vigyázott a felséges személyre, útját állta.

– A király nem akarja, hogy zavarják! – tagadta meg tőle a belépést.

– Ha imádkozni ment, megvárhatom a kápolna ajtajában?

– Nem, lehetetlen. Nem a kápolnában van.

– Akkor hol? Kérem, Sergine úr, nagyon fontos mondandóm van a számára…

– Kinek fontos? A királyságnak… vagy önnek?

– Talán mindkettőnek. Engedélyt szeretnék kérni, hogy elmenjek…

– Sehova! Most senki nem hagyhatja el Akrát semmiféle indokkal. Míg meg nem érkezik a moreai herceg által ígért erősítés, egyetlen lehetséges védő sem utazhat el. A király úgy határozott, hogy elengedi azokat, akik haza akarnak menni nyugatra, ami nagyon hamar megtörténik majd. Könnyen meglehet, hogy kevés fegyverforgató marad. Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy maga a király fegyvernöke?

A fiatal lovag látványos elkeseredése láttán. Sergine kedvesen elmosolyodott:

– A felségünk majd később foglalkozik a személyes ügyekkel. Most pihenésre van szüksége az imént átélt jelenet után.

– És mivel az ima a legjobb pihenés, talán nem a kápolnában van, de imádkozik.

– Nem. Felkereste a királynét a lakosztályában… Nem gondolja, hogy neki is joga van időnként egy kis gyengédségre?

Sergine mosolya többet elárult, mint szavai, és Renaud fülig pirult. Hirtelen nagyon boldogtalannak érezte magát, és mivel azt sem tudta, mit kezdjen magával, sarkon fordult, és sétára indult a kikötőben: hátha sikerül elűznie a kínzó gondolatokat, melyek mindig rátörtek, amikor elképzelte Marguerite-et a férje karjában. Gyűlölte magát ezekért a felségsértő képekért: nem azért a merészségért, mert maga elé képzelte a fiatal királyné testét, hanem mert frusztrációból táplálkozó gyűlöletfélét érzett a hús-vér férfi iránt, miközben a király, a keresztény, a leendő szent hatalmas csodálatra indította.

A Szent Mihály-templom előtt elhaladva halvány remény ébredt benne, hogy találkozhat Sancie-val, ezért belépett. Hirtelen nagy szükségét érezte, hogy beszélgessen vele, hogy legalább beszélhessen arról, akit szeret. Annyival könnyebb volt vele, mint Hersende asszonnyal, akinek átható tekintete olvasott a lelkében. Túl késő volt azonban ahhoz, hogy összetalálkozhasson Sancie-val. Mégis imádkozott egy keveset az oltár előtt, ahol a kis piros láng jelezte az isteni jelenlétet, de nem talált megnyugvást. Visszament a szállására, becsukta fülét Joinville örökös sirámai előtt, és bezárkózott a szobájába egy kancsó bor társaságában, melyet az utolsó cseppig kii ivott a felejtés reményében. Nyugtalan éjszaka és fejfájós reggel lett az eredménye.

Egy perc ideje sem maradt készülődni: a király az Akrától északra fekvő városokba indult – Tyrbe Szidonba és Bejrútba –, hogy megszemlélje a falak és a védelmi rendszerek állapotát. Minden lovagjának vele kellett tartania.

A visszatérés másnapján – három héttel később nyugtalanító hír érkezett: Valcroze asszony eltűnt, anélkül, hogy bárki is megmondhatta volna, mi lett vele…

XIII. fejezet A tűz

Nem keresték azonnal. A királyné, aki mindenkinél jobban tudta, milyen szeszélyes, kíváncsi és öntörvényű az udvarhölgye, úgy gondolta, biztosan nem vette észre az idő múlását, és ott ragadt valahol, akár a falakon kívül is. Amikor azonban napfelkeltekor gyalog, kimerülten, porosan, nyugtalanul és nagyon dühösen megérkezett a társalkodónője, Honorine, a palota felbolydult, ahogy sikerült másra is nyitnia a száját, mint a fűszeres borra, melyet bőségesen diktáltak belé, hogy összeszedje magát Azután beszélni kezdett.

Előző nap Sancie levelet kapott, melyben arra kérték, hogy délután sétának álcázva menjen el egy kis kápolnába, mely az előző század végén épült a Tell el-Fuukharon, azon a helyen, ahol a nagy ostrom alatt Szaladin sárga sátra állt. Nem volt aláírás, csak egyetlen nagybetű, mely akár R is lehetett. A titokzatos levélíró diszkréciót kért, kijelentve, hogy a királynét fenyegető veszélyről van szó.

– Sancie asszony öszvéreket kért, és nem sokkal három óra előtt elindultunk.

Meleg volt, de a szél, mely egész nap fujt a tenger felől, kellemessé tette a sétát, és kényelmesen elértük a kápolnát a dombon. Bájos hely, szép kilátással…

– Mit számít a kilátás – szakította félbe Marguerite, aki elé odavezették Honorine-t. – A lényeget mondja, kérem!

– Máris, felség, máris… de olyan feldúlt vagyok – sírdogált az asszony. – Talán egy korty bor segítene.

Hersende töltött neki egy keveset, melyet csalódott arccal gyorsan megivott, majd folytatta:

– Odaérve láttuk, hogy egy lovat kötöttek ki az egyik ciprushoz a kápolna mellett.

Leszálltunk, és kikötöttem mellé az öszvéreinket, az úrnőm pedig egyedül bement a kápolnába. Diszkréten félrehúzódtam… hogy megcsodáljam a tájat – tette hozzá erényesen Honorine, nyugtalan pillantást vetve a királynéra. – Úgyhogy semmit sem hallottam. Egyébként nem maradtam sokáig: egy férfi bukkant fel a küszöbön, és intett, hogy menjek oda…

– Egy férfi? Miféle férfi? – türelmetlenkedett Marguerite.

– Szavamra… nem tudom! Nem volt túl fiatal. Bőrbe öltözött, mint a fegyvernökeink, de a zubbonyán nem volt címer… Mindenesetre közülünk való volt, és gond nélkül beléptem. Azután… semmire sem emlékszem, hacsak arra nem, hogy szép kis ütést kaptam a fejemre…

– És semmit sem látott, hallott?

– Hitemre, nem. Sötét volt odabent, és a kinti napsütés után csak hunyorogtam…

Amikor felébredtem, rossz ízt éreztem a számban, besötétedett már, és egy lélek sem volt sehol. Minden eltűnt: Sancie asszony, az öszvérek, a ló és az ismeretlen férfi…

Egyedül voltam – sírt fel hirtelen felidézve az átélt félelmet. – Kiáltottam, kutattam…

senki sem felelt… Kezdett hideg lenni, és tudtam, hogy becsukják a városkapukat, ezért visszamenekültem a kápolnába, hogy megpróbáljak aludni. De a legapróbb zajtól is féltem, és képtelen voltam az alvásra. Ahogy felkelt a nap, elindultam…

Története végére olyan zajos zokogásban tört ki, hogy az aggódó királyné egy kézmozdulattal jelezte, hogy kísérjék ki. Az öreg Adéle vállalta magára a feladatot, nem feledkezve meg a borról sem.

– Ha eleget ivott, talán elalszik – jegyezte meg. Marguerite, aki éppen végzett az öltözködéssel, megkérte a jelen lévő hölgyeket – beleértve Elvira de Fos-t is –, vonuljanak vissza, hogy négyszemközt beszélhessen Hersende-dal.

– Sancie-t elrabolták, hisz a történteket nem nevezhetjük másként – szólalt meg idegesen, szabad folyást engedve nyugtalanságának. – No de ki, és miért? Ha szerelmi történetről lenne szó, nem értem, minek kellene ennyi titokzatosság? Szabad asszony.

– Egészen biztosan nem erről van szó. Gondoljon felség a levélre, mely egy önt fenyegető veszéllyel csalta el… Kár, hogy nincs a kezünkben ez az üzenet.

– Arra kérték, hogy égesse el. Mindegy, úgysem vennénk sok hasznát: feltételezem, a szegény Honorine hűen számolt be a tartalmáról. Ott van persze az aláírás…

– Mely egy R betűre hasonlít? Én is felfigyeltem rá, és azon tűnődöm, vajon nem Courtenay lovagot jelöli-e.

A királyné hirtelen hallatlanul megdöbbentnek látszott. Elpirult, elsápadt, majd fel-alá kezdett járkálni a szobájában, miközben az orvosnő folytatta:

– Sancie bizonyára úgy gondolta, hogy az üzenet tőle érkezett, hisz jól ismeri.

Tudja, mennyire fontos Renaud lovagnak felséged… boldogsága. Hát még a biztonsága!

– Gon… gondolja?

– Meggyőződésem, madame – suttogta Hersende, magában megállapítva, hogy Marguerite rózsás bőre ismét pipacspirosra vált, ahogy hozzátette: – Mondjuk ki a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nincs ebben semmi, ami sérthetné: a lovag szereti önt, azt hiszem, az első naptól fogva. És Sancie tudja ezt.

– Azt mondja, tudja? Istenem! Akkor miért jött vissza hozzám? Gyűlölnie kellene!

– Nem. Sancie is szereti önt. Másképp. És mivel nem sokra tartja magát, és sosem remélte, hogy szerelme viszonzásra talál, úgy döntött, önön keresztül szereti a lovagot, és talán segít neki kevésbé szenvedni: a királyné sosem nézhet szerelemmel más férfira, mint királyi férjére.

Marguerite elfordult, és lehajtotta a fejét.

– Egy királyné is ugyanolyan nő, mint mindenki más, Hersende – suttogta. – És ha a férje annyira szereti Istent, hogy csak szentségként, a gyermeknemzés érdekében közeledik a feleségéhez, az ölelések leginkább egy szükséglet kielégítésére hasonlítanak, mint az evés vagy az ivás. Hiányzik a szenvedély…

Hersende térdet hajtott, megfogta a kezét, és a homlokához húzta:

– Tudom, felség… és csodálom ezért. Csak azért beszéltem, hogy jobban felmérhesse mindkettőjük értékét. Mindenesetre nem lenne jó meghallgatni Renaud lovagot? Talán tud valamit.

– Bizonyára. Érte küldetek!

Néhány perccel később az öreg d'Escayrac úr, akinek ragaszkodását a királyné azzal hálálta meg, hogy állandó szolgálatába fogadta, elindult a Szent Mihály-templom melletti házba… kedvetlenül, és némi tiltakozás után. A legkiszámíthatatlanabb módon az öreg nemes, akinek az volt a feladata, hogy a hasra vigyázzon, szerelemre lobbant –

késői, de annál vadabb szerelemre – nemcsak a has, hanem a királyné egész személye iránt… A gondolat, hogy csapot-papot otthagyva el kell sietnie a király legfiatalabb, ám nem a legcsúfabb fegyvernökéért, kellemetlen volt a számára, és vitatkozni próbált:

– Nem úgy illene inkább, felség, hogy előbb értesíti a királyt Valcroze asszony balsorsáról? Szerintem neki kellene kihallgatnia Courtenay-t…

Balszerencséjére Marguerite nem volt olyan hangulatban, hogy bármiféle ellenvetést elfogadjon attól az embertől, aki eddig sosem kérdőjelezte meg az utasításait.

– Mi lelte, Sir Bemard? Valcroze asszony a keresztlányom, eltűnik egy homályos üzenet után, melyben rám hivatkoznak, és maga szerint először meg kellene kérdeznem, mit gondol a király? Ha így jártam volna el Damiettában, hol lennénk most?

– Tudom, felség, tudom… de… az illem…

– Miféle illem? – kiabálta Marguerite magánkívül. – Emlékeztetem, hogy péntek van, és az Isten teremtette összes pénteken a király imádkozik, böjtöl, bűnbánatot tart, és azt szereti, ha békén hagyják! Most pedig, ha nem akar elmenni, mondja meg: odaküldöm Montfort asszonyt vagy Seringes-t, ami még illetlenebb lenne, hisz kizárólag férfiak lakta házról van szó…

Escayrac nem számított ekkora viharra. Behúzta a nyakát, kivehetetlen bocsánatszavakat mormolt, és amennyire reumája engedte, sietve távozott, de a bizalmatlanság, melyet a jóképű Renaud ébresztett benne, szilárd ellenszenvvé alakult.

Amikor visszatért, oldott volt és szinte mosolygós. Igaz, nem Renaud-t hozta el, hanem Joinvillet, aki boldog volt, hogy alkalma nyílik meglátogatni a királynét. A szobájából nyíló, babérrózsával beültetett udvaron találták. Sétálgatott, és karján ringatta a kis Jean-Tristant, aki gügyögött és kalimpált, mosolyra fakasztva édesanyját.

Bájos volt a kép, Marguerite észre sem vette, hogy nézik. Ahogy meglátta a két bárgyún mosolygó arcot, hangulata azonnal megkeseredett:

– Joinville úr? Kedves, hogy meglátogat, de nem magát vártam. Azt hittem, Bernard lovag, hogy megértett…

– Igen, igen, madame! – sietett a magyarázattal a megszólított. – Nem tévedtem.

Csakhogy Courtenay úr nem volt a házban, és Joinville úr ajánlkozott, hogy eljön és elmagyarázza…

– Mit? – sóhajtott kimerülten Marguerite. – Hol van Courtenay lovag?

Joinville két lépést előrelépett, és meghajolt:

– Elutazott, felség. Ma hajnalban, a kapuk megnyitása után kapott egy üzenetet.

Felnyergeltette a lovát, és elment.

– Miféle üzenetet? És hova ment?

– Nem tudom, felség. Egy szót sem szólt. Felfegyverkezett, kis csomagot készíttetett össze a fegyvernökével, azután követte a küldöncöt, aki várt rá.

– A fegyvernöke természetesen vele tartott?

– Nem, felség. Az állt az üzenetben, hogy egyedül kell mennie…

Marguerite elhallgatott. Nem volt ínyére, ahogy a dolgok alakultak ma reggel. Most már a Sancie feletti aggodalomhoz hozzáadódott egy másik is, mely furcsán elszorította a szívét. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy a két eltűnés összefügg, a második az elsőből következik, és nem ígér semmi jót. A két férfi szólni sem mert.

Végül Marguerite Joinville-hez fordult:

– Legalább arra megkérte önt, hogy értesítse a királyt a távollétéről? Vagy nem tudja, hogy a törvényeink tiltják, hogy az ura engedélye nélkül eltávozzon?

Újra harag vibrált a hangjában, és szabad folyást engedett neki: így tudta legjobban leplezni aggodalmát.

– Igen, felség. Mielőtt elment, megkért, hogy kérjem a nevében a király bocsánatát, és mondjam el, hogy becsületbeli ügyről van szó…

– Akkor menjen, és mondja el neki, én pedig elkísérem. Ketten is kellhetünk, hogy eljussunk hozzá az ájtatosságában!

Renaud ekkor már messze járt. Ahogyan Joinville is mondta, hajnalban levelet kapott, egy utcakölyök hozta, amilyenek szinte maguktól születnek a keleti városok porából. Ez a fiú tiszta ruhát viselt, és miután átadta az üzenetet, leüli egy még bezárt üzlet küszöbére, és kijelentette:

– Várok.

Renaud ijesztőnek találta a levél tartalmát. Néhány szóban tudatták vele, hogy Madame de Valcroze-t elrabolta „egy emír, akiben szenvedélyt ébresztett, és ha nem akarja, hogy örökre eltűnjön egy hárem mélyén, a segítségére kell sietnie. Követnie kell az üzenet hozóját, aki elvezeti ahhoz, aki megadja számára a lehetőséget, hogy megmenthesse. Egyedül kell azonban mennie, és egy szót sem árulhat el senkinek a levél tartalmáról, melyet meg kell semmisítenie.

Elgondolkodva gyűrögette ujjai között az üzenetet, mintha további információkat próbálna kicsalni belőle. Milyen különös történet! Sancie-t elrabolták? Sancie szenvedélyt ébresztett egy emírben? Ki látta volna, hol és mikor? Leginkább a szenvedély szó döbbentette meg, hisz sosem képzelte volna, hogy „a kedves kis csúfságot” mindent elsöprő szépségként kezeljék, akinek érzelmi katasztrófák szegélyezik útját. Másról lehetett szó… de miről? Ahogy gondolkodott, a levél kiesett a kezéből, de csak akkor vette észre, amikor Pernon felvette, és kijelentette:

– Azt hallottam, a szaracénok fogékonyak a vörös hajra…

– Gondolod, hogy igaz lehet?

– Miért ne? Nem olyan nagyon szép az a hölgy, de nem is csúnya…

– Tényleg?

– Magát elvakítja a királyné! Igaz, mellette minden más nő jelentéktelen, de ez a hölgy nem. Csak az a kérdés – tette hozzá egészen más hangon Pernon –, érdekli-e magát a sorsa. Különben nem értem, miért magához fordultak. Hacsak nem akarják eltávolítani Akrából. Talán csapda?

– Lehet, de el kell mennem! Nyergeld fel a lovamat, és készíts össze egy táskát…

– Én is fölkészülök…

– Tudsz olvasni, nem? Egyedül kell mennem. És égesd el a levelet!

Renaud-n hirtelen lázas idegesség vett erőt. Lehet, hogy az üzenet egy része hamis volt, egy azonban biztos: Sancie-t elrabolták, ez pedig elfogadhatatlan. A miértet majd később kideríti. Tíz perc múlva készen állt, majd miután megbízta a félig még alvó Joinville-t, hogy kérje számára a király bocsánatát, csatlakozott a gyerekhez…

Lovát kantáron vezetve először a Galilea-kapuhoz követte a fiút, ahol a koldusokból és piacra siető parasztokból álló tömegen keresztül elhagyták a várost.

Kelet felé kanyarodott az út a lankás dombok között, melyeket forróságot ígérő

könnyed ködbe vont a reggel. Az út mentén egy lovas várakozott. A kis küldönc feléje küldte Renaud-t, és egy intéssel jelezte, hogy szálljon nyeregbe. Turbánra emlékeztető

fejfedőjével, vaslemezekkel megerősített tunikájával és bő nadrágjával az idegen úgy festett, mint egy helyi, szír, libanoni vagy egyéb nagyúr embere.

– Te leszel a kalauzom? – érdeklődött Courtenay. A férfi válasz helyett meghajolt nyergében, és az előttük futó útra mutatott. Arra a kérdésre sem válaszolt, hova mennek, egyszerűen csak megsarkantyúzta, majd vágtára fogta a lovát. Hátra sem nézett, de Renaud lépést tartott vele.

Nem tudta, hogy Basile – aki bár azt hitték, még alszik, ébren volt – követte, és egy tamariszkuszbokor rejtekéből figyelte találkozását az idegennel. Közelebb próbált jutni, hogy hallja, mit beszélnek, dél olyan gyorsan történt minden, hogy nem maradt rá ideje. Néhány pillanat mindössze, és a két lovas eliramodott. Elszoruló szívvel futott az út közepére, s nézte, ahogy fölemelkedik, majd elül a porfelhő a lovak patája nyomán… Sehogyan sem tudhatta meg, hová viszik a férfit, akit a világon mindenkinél jobban csodált…

Valaki más is nézte. Az út menti fűben guggolva az üzenetet vivő fiú adta át magát a teljesített feladat örömének, és egy almába harapott, melyet tunikájából vett elő.

Basile úgy határozott, hogy kikérdezi…

Nem sokáig vágtáztak, csak amíg át nem szelték a patakok és folyók szabdalta, termékeny mezőkkel és olajfakertekkel teli síkságot, mely Akra és Felső-Galilea között terült el. Gyümölcsfák, mandulafák és szőlők tarkították a tájat, és Renaud élvezte volna a szépséget, ha nem nyugtalanította volna a titokzatos cél, mely felé vitték, és különösen Sancie sorsa: vajon hogyan mentheti meg attól, hogy hárembe zárják? Már a gondolat is elviselhetetlen volt számára, hisz ismerte annyira a lányt, hogy tudja, sosem hajolna meg egy muzulmán gazda vágyai előtt: inkább meghal.

Mire elérték a hegy első vonulatait, olyan nagy lett a forróság, hogy vezetője megállt egy pálmafacsoport alatt, mely egy kutat és egy kis rácsos építményt takart. Az árnyékában leültette Renaud-t, miután ittak, és megitatták a lovakat is. A lovag tiltakozni akart: miért vesztegetik a drága időt, amikor egy nemes hölgy megmentésére kell sietniük? A másik – aki úgy tűnt, néma, de nem süket! – csitító mozdulatot tett, a vakítóan szikrázó napra mutatott, szélesen elmosolyodott, majd sajttal és datolyával kínálta társát. Végül lefeküdt a földre, hátat fordított Renaud-nak, s a világ legtermészetesebb módján elaludt.

A lovag egy darabig meglepetten figyelte, legszívesebben megrázta volna, és a kardjával fenyegetőzve kényszeríti, hogy folytassák az utat. Menedékhelyük friss levegője ellenére is érezte azonban, hogy folyik róla az izzadság, és a szintén az árnyékban álló lovakra vetett pillantásból megértette, hogy a kalauza bölcsen cselekszik: ismeri az országot és az itteni életmódot, míg ő csak nemrég érkezett, és semmit sem tud.

Renaud is lehevert, de nem aludt. Túl sok kérdés cikázott a gondolataiban. Ki lehet ez a férfi, és főleg ki küldte? Ahhoz, hogy tudomása legyen egy emír „szenvedélyéről”, közeli kapcsolatban kell állnia vele. Ráadásul, mivel Renaud semmit sem tudott a vidék földrajzáról azon kívül, amit a nagyapja kézirata elmondott, nem tudta, meddig tart a frank királyság, hol kezdődnek a muzulmán földek, és milyen távolságra vannak Damaszkusztól, Aleppótól vagy a többi várostól, ahol a katonai elitet alkotó emírek élnek. Sancie-t bizonyára egyikükhöz viszik… A kalauz személyével kapcsolatban Renaud azon tűnődött, vajon nem a templomosok szolgálatában áll-e. A keresztesek mind tudták, hogy a szerzetes-katonák sajátos politikát folytatnak, nem is olyan titkos kapcsolatokat ápolva az iszlámmal, melyekről sokan tudtak, köztük maga a király is: elég volt csak visszaemlékezni ciprusi, sőt itteni haragjára, amikor a templomod sok esetleges egyezségekről beszéltek. Ugyanakkor furcsa lett volna, ha tudomásuk van egy frank és keresztény hölgy elrablásáról egy emír számára. Különösen hogy semmit sem tettek!

Az erős gondolkodásban Renaud végül elszenderedett, és amikor a társa rázogatására kinyitotta a szemét, látta, hogy a végéhez közeledik a nap, és ibolyaszínre váltott a táj. Néhány perccel később miután ettek, ittak és ellátták a lovakat, továbbindultak a hegyek egyre sűrűbb árnyai közé…

Egész éjjel mentek. Szép, tiszta, világos éjszaka volt, melyben több és nagyobb csillag ragyogott, mint nyugaton, csodálatos ékszert rajzolva az égre, melyről egyetlen királynő sem álmodhatott. Tisztán kirajzolódtak a kopár hegygerincek, és bár vágtázni nem lehetett, jól járható volt az út. Napkeltekor szétnyíltak a hegyek, és az egyik lejtőn a Kánaán hegy oldalán épült kis várost fedtek fel. Egy erős várkastély magasodott fölé szédítő falaival. A Templom fekete és fehér zászlaja lengett rajta. Renaud hirtelen kitalálta, hol vannak:

– Safed? – mutatott az erődre.

A férfi félmosollyal bólintott. Valóban ott voltak, és Renaud áldotta a sorsot, amiért ilyen szerencsésen, anélkül, hogy keresnie kellett volna, eljutott a fájdalmas emlékű

Hattin-szarvhoz, melynek lábánál elásták az Igazi Keresztet, Balduin és Thibaut keresztjét. Ösztönösen a déli irányt kereste. Ráadásul mivel Roncelin de Fos Safedben volt, végre vele is rendezheti a számláját, távol szent királya szemétől és fülétől…

Csakhogy ahelyett, hogy bementek volna a városba, melynek szűk utcái a hegyoldalban kapaszkodtak, a kalauz jobbra, egy akáciákkal és pisztáciával szegélyezett ösvényre fordult, melyek dús zöld levelei elnyelték a lovagokat. Hátat fordítottak Safednek.

– Nem oda megyünk? – ráncolta a szemöldökét Renaud hátrafordulva nyergében.

Az ismeretlen nemet intett, és a kezével jelezte, hogy indulniuk kell. Ismét a hegyek felé mentek, de most déli irányban… fél óra elteltével a kalauz megállt, leszállt a nyeregből, kikötötte a lovát, és intett a kísérőjének, hogy kövesse a példáját. Növények által félig benőtt ösvény nyílt egy sziklahasadékban, ahol a turkopol23 habozás nélkül megindult. Renaud követte, és egy pinceféleségben találta magát, melyet a nappali fényből belépve sötétnek érzékelt, ám ahogy szeme megszokta a homályt, a végében a szürke falakon fáklya fényét látta. Kezét kardja markolatára helyezve megindult a fény felé.

Léptei zajára egy fekete árnyék rajzolódott ki a megvilágított fal előtt, azután nem mozdult többet. Renaud lépés közben kivonta a kardját. Eddigi élete kiélesítette érzékszerveit a veszélyre. Kiszagolta, akár a kutya. Bár mostanáig korrektül bántak vele, valami azt súgta, hogy nem sok jót várhat ettől a mozdulatlan árnyéktól. A barlang sarkához érve egy pillanatra megállt, majd hirtelen megfordult. Magas férfi állt előtte egy asztalnak támaszkodva, melyen gyertya égett, fénybe vonva az alakot.

Renaud azonnal felismerte, nem is annyira a csillogó páncél felett viselt vörös keresztes köpenyről, hanem a szívében eluralkodó haragról. Roncelin de Fos volt. Ha a templomos a meglepetés hatására számított, tévednie kellett: amint meglátta Safedet, Renaud megsejtette, hogy végre találkozik vele. Megvetően vetette oda:

– Mennyi óvintézkedés a találkozáshoz, melyre napok óta törekszem! Az én ízlésem szerint egyszerűbb lett volna kijönnie a párbajpástra, ahová a marsalljánál hívtam, de mivel ez itt inkább gyanús, alvilági hely, nem csodálom, hogy jobban kedveli. Ám legyen! Vonja ki a kardját, és küzdjünk meg!

– Nem ezért vagyunk itt, heves, ifjú kiskakas, hanem hogy egy fontos ügyről beszéljünk. Vagy talán elfelejtette a kapott üzenet tartalmát?

– Madame de Valcroze elrablását? Elhittem, egészen addig, míg magát meg nem 23 Keresztény hitre tért kisegítő katona

láttam, de most úgy gondolom, egyszerű csalétek volt, hogy idejöjjek. Mégis örülök neki. Eleget beszéltünk: küzdjünk meg!

– Csalétek? Gondolja?… Nos, akkor nézze meg!

Roncelin felvette az egyik fáklyát az asztalról, meggyújtotta a gyertya lángjánál, és Renaud előtt megindult a barlang mélye felé. Magasba emelte a fényt:

– Nézze!

Renaud meglátta a szalmán fekvő Sancie-t, összekötözött kézzel és lábbal, a csinos zöld ruhában és aranypaszománnyal szegett kis köpenyben, melyben néhány napja látta. Ha félt is, nem mutatta. Csak tágra nyílt szeme beszélt helyette, és Renaud sosem hitte volna, hogy ilyen hatalmas ez a szempár: két megfejthetetlen mélységű, ragyogó tó, melyből könnyek csorogtak, ahogy felismerték őt. A lány azonban egy szót sem szólt. Nem tehette: tulajdon fátylával tömték be a száját.

– Istenem! – kiáltott fel Renaud. – Maga rabolta el? Ezt merte tenni?

Sancie-hoz akart ugrani, hogy kiszabadítsa, de Roncelin kinyújtotta a karját, és a fáklya elállta az utat, olyan közelről, hogy a láng majdnem elérte a ruha selymes anyagát, mely enyhe égett szagot kezdett árasztani:

– Még sokkal többet is meg mernék tenni a Templom dicsőségére! Ez a nő, ahogyan maga is, csak egy kis bábu a sakktáblámon a játszmában, melyet Lajos király és az övéi ellen folytatok.

– Magasra tör, barátom! – füttyentett Renaud.

– A francia király meg merészelte volna sérteni sir…

– Úgy tett, mintha keresné a nevet – Roncelint…? Ugye így hívják? Illusztris személyiség, igazán! És miféle sértésben volt része?

– Majd később elmondom. Ha jónak látom. Vagy talán nem is… Most másról kell beszélnünk. Az okról például, mely ide juttatta a hölgyet.

– Aljasság őt felhasználnia, mégis jobban örülök, hogy itt látom, és nem útban egy emír háreme felé… Elég lesz kiszabadítanom, miután megöltem magát.

Renaud gyors volt, akár a villám: kardját lándzsaként előreszegezve rárontott Roncelinre, és át is döfte volna, ha a férfi, sokkal inkább ösztönösen, mint tudatos akarattal, odébb nem lép. Támadójának így maradt ideje megfordulni és újra lecsapni.

A barlang sötétségéből négy szolga ugrott elő, megragadták megveszekedett védekezése ellenére is. Néhány pillanattal később összekötözött kezekkel vitték vissza a barlang első részébe, az asztal elé, melyhez ellensége leült.

– Tényleg idiótának tartasz! – sóhajtotta Fos. – Gondolhattad volna, hogy azért hagytam meg a kardodat, mert megtettem a szükséges óvintézkedéseket. No de elég a fecsegésből, fordítsuk komolyra a szót! Sejtheted, pontos oka van annak, hogy ennyi mindent megteszek. A templomosoknak nem céljai hölgyek elrablása, kivéve, ha azok hasznosak lehetnek számukra. Ez a nő pedig cserealap a számomra.

– Mihez?

– Az Igazi Kereszthez. Egyedül te tudod, hol ásták el!

Renaud hallgatott, próbálta megérteni, mit keres az Igazi Kereszt ebben az ügyben.

– Miből gondolja? – suttogta végül.

– Ugyan, hát a kéziratból! Thibaut de Courtenay kéziratából, melyet megtaláltam –

és elolvastam! – a joignyi parancsnokságon. Azért mentem oda, hogy átnézzem az archívumot, és lássam, mit hagyhatott maga után az a vén róka Adam Pellicorne.

– Magának nálam is jobban kellene tudnia, hogy a templomosoknak nincs semmijük, és semmit sem hagynak haláluk után…

– Tudom, Adam testvérnek mégis birtokában volt a rend legnagyobb kincse, hisz ő

hozta el a Szentföldről: a törvénytáblák, melyeket Isten saját kezűleg írt, s melyek nem voltak a frigyládában, amikor Hugues de Payns és a szegény lovagjai elvitték Franciaországba. Senki nem tudja, hol van most a frigyláda, és azt reméltem, valami írásos nyomot találok. De nem hagyott semmit, semmit! – tört ki dühösen Roncelin.

– És senki nem tud róla semmit? – kérdezte Renaud, akit akarata ellenére is magával ragadott ez a történet, mely visszaröpítette a kézirat világába.

– Adam testvér nem rejtegethetett egyedül egy ennyire fontos kincset, ráadásul biztosan beavatott valakit a titokba! A nagymester…

– A nagymester? Ő, Adam Pellicorne volt a nagymester, szerencsétlen ostoba! A titkos nagymester, aki nem tartozik elszámolással senkinek, még a pápának sem! Tehát ezt akartam megtudni, de Thibaut testvér kézirata más titkot fedett fel előttem: azt, hogy a hattini csata pokla előtt a rend marsallja megparancsolta, ássák el a keresztet egy olyan helyre, melyet csak két templomos ismer. Az egyiküket másnap megölték, a másik azonban tovább élt, s vele együtt a titok is. Ezen a ponton egyértelmű a kézirat!

– tette hozzá Roncelin feje fölé emelve mutatóujját, amitől úgy festett, akár egy őrült próféta.

– Csakhogy… hiányzik néhány oldal!

– És ezeket a hiányzó oldalakat kerested az elfeledett toronyban, te nyomorult! –

mordult fel Renaud, aki egy csapásra mindent megértett. – És annyira kerested, hogy még a sírt is kikutattad, nem féltél a szentségtöréstől…

Fos megvonta a vállát, és tekintetébe visszatért a fakó szürkeség:

– A halottak, halottak, egy egyszerű látogatás nem zavarhatja őket. Ha ott jártál, láthattad, hogy nagyon gondos voltam.

– Talán mondjak köszönetet? – csattant fel felkavarodó gyomorral Renaud. –

Máglyát érdemel, aki megszentségtelenít egy sírt!

– Ó, a nagy szavak! Fogd vissza magad kissé, kölyök, mert tőled akarom megtudni, mi áll a hiányzó lapokon.

– Nagyon homályos volt. Nem is emlékszem rá…

– Igazán? És azt gondolod, ezt elhiszem?

– Miért ne? Az emlékezet törékeny. Thibaut testvér többet dicsőíti a keresztet, mint amennyi részletet közöl a helyéről… melyet talán azóta ki is raboltak. Majdnem hetven éve már a hattini csatának… lehet, hogy valaki megtalálta a keresztet…

Fos hirtelen elvesztette a hidegvérét, egészen közel hajolt foglyához, aki így érezhette fokhagymától bűzlő leheletét:

– Márpedig én azt mondom, nem! És azt mondom, odavezetsz. Nincs messze.

Megmutatod nekem a helyet, és ásni fogsz, ásol akár addig, míg le nem kopik a bőr a kezedről, és megtalálod! Különben…

– Különben? – fordította el a fejét Renaud egy grimasszal.

– Különben a barátnőd – barátok vagytok, nem igaz… vagy talán több is –

Damaszkuszba megy, a nagy fehér városba, hogy al-Nazir Juszuf malik, Szaladin unokája kéjét szolgálja – ami nem semmi, ismerd el…

– Kiadna egy keresztény hölgyet egy hitetlennek? Ez megbocsáthatatlan bűn!

– Szegény ártatlan lélek! Bőven vannak keresztény hölgyek, akik önként átadták magukat. Például az anyád…

Az őröknek ismét vissza kellett fogniuk Renaud-t, aki kötelékei ellenére ellenségére akarta vetni magát…

– Nyomorult! A pokolban fogsz égni az idők végezetéig! Hol van a lovagi esküd?

– Éppen a megfelelő szót használtad: ég! Elégették a lovagi eskümet azon a baljóslatú napon, amikor Isten ege alatt a francia király fegyveresei, akinek állítólagos szentségét oly nagyon tiszteli birka népe, több mint kétszáz embert, férfiakat, nőket és öregeket vetettek bele a Montségur domb oldalában ásott tüzes árokba! Figyelj jól, Renaud de Courtenay! A megégetett katárok között ott volt a várúr felesége, Corba de Perella, és a lánya, Esclarmonde… egy kecses, szép, gyengéd angyal… Tizenhat éves volt… és szerettem! Láttam, ahogy beledobják a tűzbe, és lelkem üdvére megesküdtem, hogy megfizettetek a véres könnyekért Lajos királlyal, és elpusztítok mindent, ami csak kedves számára az életben…

Renaud döbbenten, iszonyattal, s egyben különös szánalommal nézte ezt a gyűlölettől sugárzó férfit, akinek kétségbeesésében mégis volt valami megindító… Hogy megnyugtassa, és talán megkímélje Sancie-t, arra gondolt, hogy jót tehet, ha beszélteti, és megkérdezte:

– Akkoriban már templomos volt?

– Akkoriban? Nem volt az olyan régen. Tavaly márciusban volt hat éve, hogy elkövették azt az aljasságot. A hónap tizenhatodik napján…

Éppen aznap, amikor Párizsba indultam – gondolta magában Renaud, aki számára olyan szép reményekkel teli volt az a nap, hogy megőrizte emlékezetében a dátumát.

Hangosan azonban csak annyit mondott:

– Voltak templomos házak azon a vidéken, ahol annyira harcoltak az eretnekség ellen?

– Elég sok volt. A rend jól megvetette a lábát Foix és Toulouse grófok, Trencavel vikomt birtokain.

Az állítólagos eretnekek sosem zavartak, éppen ellenkezőleg. Szép és tiszta volt a hitük, példás életet éltek, és megismertük őket… Egy nagybátyám miatt, aki előttem ott élt, két éve a foix-i parancsnokság tagja voltam, ahol lelkesen tanultam, amikor elkezdődött Montségur végeérhetetlen ostroma. Az utolsó hónapokban ott szorultam, olyan körülmények között, melyek nem tartoznak rád. Akkor pillantottam meg Esclarmonde-ot. Érte, egyetlen mosolyáért kész voltam mindent odaadni, mindent megtagadni… és azok közé tartoztam, akik segítettek a végső támadás előtt kijuttatni a kastélyból azt, ami a katárok igazi kincse volt: az írásaikat, a szent könyveiket, a hitük leírását… nem féltettem Esclarmonde-ot, mert amikor elmentem, nem tartozott a katárokhoz. Ahogyan az apja, Raymond és a nővére sem. Egyedül az anyjuk lett

„tökéletes”, ahogy ők nevezték, és később megtudtam, hogy az utolsó éjszakán Corba de Perella meggyőzte a lányát, hogy vegye fel a consolamentumot, az egyetlen szentségüket, hogy örökre megőrizze a tisztaságát, magával víve azt a halálba. És tönkretett kastélya küszöbéről Raymond de Perella, a lánya és a veje, Gerard de Mirepoix látták, amint megláncolva elvezetik őket az ösvényen, melynek végén a máglya lángoló pokla állt. Az anya támogatta a lányt, aki enyhén – ó, egészen kicsit –

sántított. Én is láttam őket…

Hirtelen elhallgatott, és megrázta magát, mintha rossz álomból ébredne.

Bizonytalanul végigsimított a homlokán, a hangja azonban nem remegett, ahogy felmordult:

– Miért mondom el neked mindezt? Mintha megérthetnéd…

– Talán. Az a felfedezés lep meg leginkább, hogy képes vagy szeretni. Csakhogy általában a szerelem jobbá tesz. Feltéve persze, ha kölcsönös… És az a lány biztosan nem szeretett téged!

– Mit tudsz te erről?

– Ilyen fiatalon a borzalmas halált választotta! A boldog szerelem nem fogadja el ilyen könnyen az önfeláldozást.

– Pedig szeretett… lélekben! A test undorral töltötte el.

– Te viszont akartad őt? Azt hiszem, most már értem… Inkább meghalt, mint hogy elbukjon. Szép..: de ez még nem ok rá, hogy az egész világra haragudj!

– Nem is az egész világra. Kevésbé gyűlölöm azokat a mocskokat, akik meggyújtották a máglyát, mint azt, aki megparancsolta! A még meleg hamvak felett, melyeket az arcomba sodort a szél, megesküdtem, hogy bűnéhez méltó bosszút állok rajta. Ezért akarom a keresztet, melyre oly büszke lenne: mindenfelé magával vinné, és gondolom, azt tervezi, hogy nemsokára nagy pompával eljön érte!

– Nem ismeri a titkot… Egyedül Artois gróf tudta.

– Különben már a helyszínen lenne, mezítláb, forró könnyeket hullatva, személyesen ásva a földet? Nos, ettől a nehézségtől megkíméljük, mások várnak még rá. Eleget beszéltünk. Kapsz enni, hogy erőre kapj, és amikor besötétedik, elmegyünk a Hattin-szarvhoz…

Talán hogy elkerülje a további beszélgetés kísértését, Roncelin néhány rövid, torokhangú parancsot vakkantott, majd távozott. Az emberei felszolgálták a fogolynak az ígért ételt, majd leültették a fal mellé, ahol kikötötték egy karikához. Felesleges volt az övi intézkedés, hisz alighogy befejezte az evést, ellenállhatatlan álmosság tört Renaud-ra. Éppen annyi ideje maradt, hogy megértse, valamit kevertek az ételébe, máris aludt. Amikor felébredt, mégsem volt ködös az agya: Megint esteledett, és indulni készültek. Még mindig háta mögött összekötözött kézzel felültették a lovára l melyet az egyik turbános a kantáránál vezetett.! Roncelin de Fos azt a lovat irányította, melyen Sancie ült, sűrűn elfátyolozva, de elöl összekötözött kézzel, hogy kapaszkodhasson a nyeregben.

– Miért hozza őt is? – kiáltotta Renaud. – Muszáj tovább gyötörni?

Látta, hogy a lány felé fordul, de nem szól. Valószínűleg a fátyol alatt még mindig be volt kötve a szája.

– Mert ha a szemed előtt van, jobban engedelmeskedsz a parancsaimnak. A jelenléte eszedbe idézi, hogy mi vár rá, ha nem engedelmeskedsz…

– Engedelmeskedem… de legalább hagyd lélegezni! Betömöd a száját, sűrű a fátyla…

– Nyugodj meg. Csak az akaratom zárja le a száját. Tudja, mi lenne, ha megszólalna… És neked is azt tanácsolom, hallgass. Gyerünk!

Megindult a kis csapat élén, dél felé vették az irányt. Ismét belemerültek a hegyek világába, melyek várfalakként emelkedtek a Tibériás-tó körül, melynek türkizkék felszínét Renaud még megpillanthatta a teljes sötétség beállta előtt két hegyvonulat között. A sivár vidék szigora éles kontrasztot alkotott a „galileai tenger” burjánzásával.

Krisztus idejében idevonzotta azokat, akik közelebb kívántak kerülni Istenhez. Csak csupasz sziklákat, kiszáradt fűcsomókat láttak, melyeknek illata a naptól átmelegedve még mindig az esti levegőben úszott. Órákig tartott, míg megtették az öt mérföldet, mely elválasztotta Safedet attól a ponttól, ahol Renaud-nak ásnia kell majd. Ezalatt végigkutatta emlékezetét a támpontok után, melyeket Thibaut adott a halála előtt, s melyek természetesen nem szerepeltek a kéziratban. A két lap kitépésével Renaud mindössze egy homályos utalást tüntetett el, mert még azt is soknak találta: a marescaliai romos épületet, a göcsörtös akáciát, melynek odvába Thibaut a Próféta Pecsétjét rejtette egy pillanattal azelőtt, hogy bekapcsolódott volna a kétségbeesett rohamba, melyet a keresztesek indítottak a halál felé Szála katonáinak görbe kardjai és nyilai veszedelmében… Ha a környék nem változott sokat, biztos volt benne, hogy könnyen megtalálja a sírt, melybe az Igazi Keresztet rejtették…

Többórányi út után látta, hogy megérkeztek, és semmi nem változott. Habozás nélkül felismerte a Hattin-szarvat: két ikercsúcs egy tágas mélyedés körül, mely egy egykori vulkán krátere volt. Itt állt Guy de Lusignan, az utolsó Jeruzsálemen uralkodó király seregének utolsó tábora. 1187. július 3-án… A hold magasan állt, ragyogó fényében aznap este túlviláginak hatott a táj, és Renaud-nak le sem kellett hunynia a szemét, hogy képzelete benépesítse a sivatagot… Ott volt a nagy frank hadsereg, pompásan, a páncélok vasa felett lengő díszes köpenyek susogásában. Hallotta a sodronyingek recsegését, a lovak lassú léptét, akiket kimerített az éjszaka sem csillapuló pokoli hőség és a vízhiány. A sephoriai kutak óta nem ittak. Szaladin gondoskodott róla, hogy minden kút száraz legyen, még a marescaliai erődé is, az utolsó reménységé, melynek leomlott falait Renaud tisztán kirajzolódva látta egy torony maradványainak lábánál. Odalent azonban ott volt a tó, a szerencsétlenek látták vizének csillogását, s hatalmas volt a kísértés, hogy odafussanak hozzá. Köztük és a friss víz között azonban ott állt Szaladin serege. Azután tűz növelte kínjaikat, amikor a szultán megparancsolta, hogy gyújtsák fel a bozótot a szarvhoz emelkedő hosszú lankán. Meg kellett várni, míg kialszik, csak azután indulhattak a hősies, csodálatos, de reménytelen rohamra Isten katonái Allah nyilai és szablyái ellen…

– Nos, itt vagyunk – mondta Roncelin de Fos. Kemény, reszelős hangja végigjárta Courtenay feszült idegeit. – Merre induljunk?

– A romok felé… volt ott egy kút.

– Egy kiszáradt kút, tudom, de azután?

– Az Igazi Keresztet öt templomos lovag gyűrűjében, akik állva, nagy kardjukra támasztott kézzel őrizték, a kút mellett állították föl.

– Ott ásták el? Meglepne. Arra már kerestem.

– Ebben az esetben miért kérdezi? Nem, természetesen nem ott, és csak két templomos kapta a parancsot, hogy rejtsék el, nehogy a hitetlenek kezére kerüljön.

Megesküdtek, hogy sosem fedik fel a titkot, még kínvallatás alatt sem. Csakis Jeruzsálem királyának vagy a Templom nagymesterének árulhatták el. Geraud testvért néhány órával később megölték…

– És Thibaut de Courtenay gőgjében megtartotta magának a titkot – nevetett föl gúnyosan Roncelin. – Most azonban eljött az idő, hogy kiszabadítsuk az ereklyét a föld fogságából! Mutasd az utat!

– Menjünk a romok felé…

Hajnalodni kezdett, ahogy a toronyhoz értek, s a bizonytalan fényben szürkeségbe olvadtak a tárgyak, de Renaud hamar megtalálta, amit keresett, és elfojtotta megkönnyebbült sóhaját: istennek hála az öreg akácia, bizonyára még göcsörtösebben, mint valaha, ott állt a helyén. Egyedül emelkedett egy fennsíkon, az egyik szarv lejtőjén. Renaud Roncelinhez fordult:

– Nincs messze – mondta –, de amint felkel a nap, hamar forróság lesz. Sancie asszony már így is sokat kínlódott. Le kell szállítani a nyeregből, és le kell ültetni az öreg falak árnyékába…

Szemmel látható volt a lány fáradtsága. Karcsú, mindig szálfaegyenes alakja előredőlt. Roncelin leszállt a nyeregből, megindult felé, és mondott neki valamit, amit Renaud nem hallhatott. Azután az egyik emberét szólította, aki átfogta a derekát, és oda vezette, ahová a jelenetet nyugtalan pillantással követő lovag javasolta.

– Fáradt, de nem beteg – jelentette ki Fos. – Ali gondoskodik róla, és itt marad mellette. Ad neki innivalót és datolyát is. Most elég a szóból és az elvesztegetett időből!

Vezess!

Majdnem olyan könnyedén, mintha nem lenne összekötözve a keze, Renaud leugrott a nyeregből.

– A lovaknak is árnyékban kell maradniuk – jelentette ki. – Oldozz ki!

– Igaz is! Ásnod kell! – vágta el a kötelet a másik. Az ásót és lapátot hozó szolgákkal a nyomában

Renaud megindult a fennsík felé, majd odalépett az akáciához, és mielőtt körüljárta volna, megtapogatta a kérgét. A fa a több mint hatvan év alatt megnőtt, és másznia kellett, hogy elérje az ágvillát, melyben egykor Thibaut elrejtette a Próféta Pecsétjét. Tudta, hogy az iszlám értékes kincse már nincs ott, Thibaut odaajándékozta a Hegy Öregjének, köszönetképpen a vendéglátásáért és a segítségéért. Mégis talán gyerekes szükséget érzett, hogy megérintse a rejtekhelyet.

– Mit csinálsz ott fönn? – türelmetlenkedett Fos. – Gyere le, és láss munkához.

Minél tovább vársz, annál melegebb lesz!

Felé nyújtott egy lapátot, melyet Renaud vállat vonva elvett: megtalálta a támpontokat, melyeket Thibaut halála előtt szóban adott, és tudta, hogy a fa árnyéka megvédi majd. Komótosan levetette vaslapokkal megerősített, erős szövettunikáját, melyet övvel összefogott zubbonya alatt viselt, amikor nem csatába indult. Fos nyugtalanul elvágta a zsinórjait a tőrével, s mozdulatával átvágta az ing madzagját is.

– Ez mi? – kapta el, amit Renaud mindig a ruhája alatt viselt: a kis pergamentekercset, mely egy bőrszíjon a nyakában lógott.

– Azt hagyd! – mordult föl a lovag. – Ne viselkedj úgy, mint egy gazfickó!

A kés átvágta a szíjat, a templomos kigörgette a lapot, és elnézegette egy darabig, miközben megparancsolta, hogy tartsák erősen a foglyot. Gonosz öröm villáma cikázott át hideg szürke szemében, mely általában semmiféle érzelmet nem tükrözött.

Renaud hiába próbált kiszabadulni a pribékek szorításából.

– Add vissza azt a képet! – kiáltotta. – Számodra semmit sem jelent! Nekem nagyon értékes!

– Azt elhiszem. Szíved hölgye?

– Nem. Egy rokonom…

– Egy rokonod, aki királyi koronát visel? Kivel akarod elhitetni? Különösen, hogy Lajos feleségére hasonlít!

– A lelki üdvömre esküszöm, nem ő az!

– Akkor a kárhozat vár rád! Elkényeztetsz, Courtenay! Ennyit nem is reméltem…

Áss, ha nem akarod, hogy a kis barátnőd fizessen meg a lázadásodért!

Renaud kétségbeesetten látta, hogy a templomos néhány lépést távolodva az erszényébe rejti a tekercset. A szolgák elengedték, és az egyikük a földre mutatva ásót nyomott a kezébe. Hatalmas volt a kísértés, hogy a férfi hátába vágja a szerszámot, Roncelin azonban máris nevetve fordult vissza:

– Ugyan! Talán visszaadom… ha elégedett leszek veled.

Renaud kénytelen volt engedelmeskedni. Dühödt szívvel egy téglalapot rajzolt az ásó hegyével, melynek mérete körülbelül megegyezett az Igazi Kereszt hosszával, melyről tudta, hogy értékes tokjával együtt ásták el. „Körülbelül három láb mélyre” –

mondta Thibaut. Óvatosan látott munkához, nehogy egy erősebb vágással megsértse az arany és drágakő burkot, melybe a szent fát foglalták. Ahogy dolgozott, egyre nőtt a haragja, és egyre jobban várta, hogy munkája végére érjen. Mégis hiába ásott, semmit sem talált, egyetlen darabkát sem, még a selyemből sem, melybe beburkolták. Több mint egy órája ásott, folyt az izzadság a hátán, a karján, a homlokán, a haján. Semmi, még mindig semmi! Megmagyarázhatatlan!

Roncelin meglepően türelmes volt:

– Állítólag a tárgyak vándorolnak a föld alatt – jegyezte meg kéjesen. – Talán itt is ez történt? Vagy nem a jó helyen próbálkozol? Próbáld megnagyobbítani a gödröt.

Hacsak nem akarsz becsapni!

– Miért tenném? – morogta Renaud. – Semmiféle segítséget sem kaphatok, és őrültség lenne fölöslegesen kifárasztanom magam! Ha nem lenne a kezében Sancie de Valcroze, sosem hagytam volna, hogy ide hozzon, mert az apám egykor megesketett, hogy a királynak adom át a keresztet, és semmi esetre sem egy templomosnak!

– Nocsak? Különös elvárás! Nem a templomosok voltak mindig is az Igazi Kereszt hűséges őrzői a csatákban? Ok hozták el a Szent Sírból, ők emelték magasba a csatában, hogy mindenki láthassa, elsősorban a haldoklók. Ok vitték vissza, és adták át a pátriárkának is. Az apád adott valami magyarázatot?

– Nem. Nem maradt rá ideje. Elérte a halál… csak annyit tudok, hogy annak ellenére, hogy a Templomhoz tartozott, bizalmatlan volt vele szemben. Nem tudom, miért…

Roncelin feléje nyújtotta az egyik kulacsot:

– Igyál! Szomjas lehetsz. Aztán folytasd! Itt kell lennie valahol annak az átkozott keresztnek!

Renaud, aki éppen nagy kortyokban ivott, majdnem megfulladt, elejtette a kulacsot, melyből az arcára folyt a víz, és sietve keresztet vetett:

– Átkozott? Ez istenkáromlás!

– Elég ebből! Áss tovább!

Most már két szolga segítségével Renaud ismét dühödten ásni kezdett. Az ágak védelme ellenére nehéz volt elviselni a nap erejét. Sajgott a teste, vérzett a keze az ásó nyelén. Végül mély és széles árok húzódott a fa körül… melyben semmit sem találtak!

Renaud-t letaglózta a fáradtság és a csalódás: bár irtózott attól, hogy a nyomorult Roncelin kezébe adja a keresztet, annyit álmodozott a pillanatról, hogy egyedül vagy Robert d'Artois-val kezébe veheti, és feltámasztva ismét felkínálja a Szentföld népei imádatának, akik új reményt és főleg vitézséget meríthetnek belőle!

Nem szégyellte könnyeit, és oda sem figyelt Fos haragos kiabálására, aki azzal fenyegetőzött, hogy felásatja vele az egész egykori krátert a Hattin-szarv csúcsáig.

Egyszer csak egy lassú, nyugodt és hihetetlenül csitító hang hallatszott:

– Megkérdezhetem, mi az oka, hogy reggel óta ásnak az akácia körül?

Egy öreg állt ott. Egy aggastyán, botra támaszkodva aszott testével, melyet meggörnyesztettek az évek. Félig kopasz fejéről hosszú ősz haj hullott alá, ahogyan ősz volt a szakálla is. Nap- és szélcserzette arca csupa ránc volt, szája hézagos fogsort mutatott, megfakult kék szeme tágra nyílt, s rongyaival, melyek alig takarták, úgy festett, akár egy őrült.

– Nem tartozik rád! – mordult fel Roncelin összefont karral, szigorú tekintettel. –

Először is, ki vagy?

– A Templom keresztjét viseled a válladon, de a beszéded nem igazi templomosé.

Nem azt követeli meg a szabályzat, hogy udvarias légy mindenkivel, még a legszegényebbel is?

– Mit tudhat erről egy öreg koldus, akinek elment a józan esze a magányban?

– Eleget ahhoz, hogy emlékeztesselek: minden lovag, aki nem szépen szól, bűnt követ el. Nem lehetsz igazi templomos, így nem is érdekelsz…

Habozó léptekkel megfordult, és Roncelin majdnem a földre döntötte, ahogy megragadta lila erektől átszőtt, sovány karját:

– Nem igazi? – üvöltötte. – Roncelin de Fos testvér vagyok, és parancsnok a rangom, bár nem tartozom egyik parancsnoksághoz sem: az a feladatom, hogy összekössem őket. Ez elég, hogy megtanítsalak a tiszteletre?

– Nem, mert ha így van, a Templom sokat változott.

Látva, hogy Roncelin megütni készül az aggastyánt, Renaud előreugrott, és kiszabadította a kezéből:

– Maga tartozik tisztelettel az idős korral szemben, ha másért nem is. Nem érti, hogy csakis egy maguk közül való tudhat ennyit? Bocsásson meg neki, uram – folytatta tiszteletteljes gyengédséggel –, de ez a testvér súlyos csalódás hatása alatt van… mint magam is. Hajlandó lenne elárulni, kicsoda? Az én nevem Renaud de Courtenay, lovag és IX. Lajos király fegyvernöke.

– Courtenay? Milyen különös! Az Igazi Kereszt egyik utolsó őrzőjét is így hívták. Ő

volt az egyike annak a kettőnek is, akik elrejtették a nagy csata előtt…

– Honnan tudja? Ott volt? – vetette fel Renaud gyors fejszámolás után. – Nagyon idős, ugye?

– Igen, és a katasztrófa idején egészen fiatal voltam. Frissen felavatott templomos.

Aymar de Rayaq volt a nevem…

– Elmenekültél? – biggyesztette le megvetőn a száját Roncelin. – Ezért vagy még életben?

– Nem, nem menekültem el. A lovam mentett meg a mészárlásból. A csata legelején megbotlott egy gyökérben, és levetett a hátáról. Fejjel nekirepültem egy sziklának. Az iszonyú hőség miatt nem viseltem sisakot. Sokáig eszméletlen voltam, és amikor magamhoz tértem, lázam volt, és nem emlékeztem semmire, még a nevemre sem. Egy öregember ápolt. Egy remete, aki egy közeli barlangban élt. Dzsemalnak hívták, és Allahhoz imádkozott, de jó és részvétteljes ember volt. Ápolt, szinte meggyógyított. Azért mondom, hogy szinte, mert hosszú évekbe telt, míg visszatért az emlékezetem… de megszoktam a vad életet. Dzsemal meghalt, én itt maradtam. Öreg barátom mesélte el a tibériási katasztrófát…

Roncelin szeme egyre érdeklődőbben ragyogott föl. Egy kérdés égette a nyelvét, és gyorsan ki is mondta:

– Ha templomos volt, tudja, mi lett a kereszttel?

– Igen. Mint mondtam, nagyon fiatal voltam akkoriban… és nagyon kíváncsi.

Hallottam a parancsot, hogy rejtsék el, és tudni akartam… Isten később megbüntetett ezért…

– Ugyan! Megmentette az életét, csakis a magáét és Thibaut de Courtenay-ét, aki azóta meghalt – felelte Roncelin udvariasabb hangra váltva, most, hogy tudta, mennyit érhet az aggastyán. – Mi pedig az Igazi Keresztért jöttünk. Hogy visszaadjuk a rendnek.

Hová tették?

– Oda, ahol reggel keresni kezdték. A fiatalember a pontos helyet mutatta… de miért volt megkötözve?

– Hogy engedelmességre kényszerítsenek. Nem akartam neki adni a keresztet.

Bocsásson meg, hisz egykor hozzájuk tartozott, de az apám megesketett, hogy soha nem adom a templomos rendnek, csakis Lajos királynak. Hozzáteszem, IV. Ince pápa is magának akarja…

– Ami elég legitim igénynek tűnik. Tehát erővel hozták ide? Mint bizonyára az ifjú hölgyet is, akit egy szolga őriz.

Fos törékeny türelme szertefoszlott:

– Elég a fecsegésből! – üvöltötte. – Ha ismerte a kereszt rejtekhelyét, azt is tudnia kell, hol van most*

– Egy templomos lovag nem hazudik. Igen, tudom… Az iszlám fiai jártak itt egy napon. Itt táboroztak le, az akácia körül. Öten voltak, és kerestek valamit. Lábukkal végigtapogatták a talajt, mintha visszhangra számítanának. Az egyikük még a fára is felmászott, és másnap elmentek. Én azonban attól féltem, hogy nagyobb csapattal visszajönnek. A következő éjszaka kiástam a megváltás csodálatos jelképét.

– Bölcs óvintézkedés, csak helyeselni tudom! Most már csak át kell adnia nekünk –

jelentette ki Fos hirtelen simogató hangon, mely azonban hamar elváltozott, ahogy meghallotta az öreg feleletét:

– Nem!

Roncelin szinte fulladozott dühében:

– Nem…? Akkor megparancsolom! Maga egyszerű lovag. Én tisztségviselő vagyok, és teljes engedelmességgel tartozik nekem…

– Már csak egy öregember vagyok, közel a halálhoz, akinek nem sokat számít az élet.

– Lassú is lehet a halál… és kegyetlen! – recsegte Fos.

– Nem számít! Maga megértette velem, miért eskette meg Thibaut de Courtenay a fiát, hogy soha nem adja a Templomnak. Annak nem, melyet maga testesít meg. A maga Temploma, melyről már annak idején is sejtettem egyet s mást, nem az én Templomom! Tőlem nem kapja meg a keresztet!

Uruk intésére a szolgák megragadták Renaud-t, akit váratlanul ért a támadás.

– Ha nem adod ide, vén bolond, a szemed láttára vágom el a torkát!

– Ne törődjön velem! – kiáltotta a fiatalember. – Egy lovagnak kész kell lennie meghalni az igaz ügyért! Ez pedig az én ügyem!

Roncelin de Fos odalépett hozzá, és megragadta a gallérját:

– Nem felejtesz el valamit… pontosabban valakit, fiam? Idehozatom a drága Sancie-t, és meglátjuk, mit szóltok mindketten, amikor felüvölt az izzó vas alatt.

– Ha így tesz, mi lesz a gyümölcsöző üzletével? Tudja, az emírrel, akinek a szenvedélyét ki akarja elégíteni!

Aymar de Rayaq iszonyodó kiáltása visszhangra talált Renaud döbbent felkiáltásában a szemük elé táruló rendkívüli látvány előtt: a marescaliai romok közül előlépve Sancie közeledett feléjük, két kézzel tartva egy nagy, drágakövekkel kirakott aranykeresztet, melyen csak úgy szikrázott a lenyugvó nap fénye. Az Ali nevezetű férfi izgatott kutyaként szaladgált körülötte. Még egy panaszos, gyönge kiáltás hallatszott az öreg remete szájából… A keresztből áradó fény beragyogta egész hordozóját, megcsillogtatta hulló könnyeit. Renaud térdre rogyott, és összekulcsolta a kezét, elvarázsolta a csodálatos jelenés. Sancie olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy az öreg Aymar is követte a példáját. Roncelin de Fos is*i megmerevedett, szürke szeme hatalmasra tágult félelmetes örömében…

Az égen átcikázó karvaly rikoltása törte meg a varázst, mely mindannyiukon erőt vett, de a legkevésbé érintett Fos cselekedett elsőként. Odafutott a lányhoz, kitépte kezéből a kincset, hiába próbálta Sancie magához szorítani, és olyan durván ellökte, hogy a lány fájdalmas kiáltással a hátára esett.

– Hol találta? – üvöltötte két kézzel felemelve a keresztet, mintha azzal akarna lesújtani rá.

Renaud azonban máris rávetette magát, és erőteljes ökölcsapással a földre terítette.

A kereszt kiesett Fos kezéből, de a támadója elkapta, még mielőtt a kiszáradt, kemény földnek csapódott volna. Végtelen tisztelettel odavitte a remetének. Remegett a keze, ahogy a sima, lágy fémet érintette a fa körül, melyen Krisztus haldoklott:

– A romok közt őrizte? – vetette a szemére. – Óvatlanság volt.

– Nem, hisz a környékbeliek meggyőződése, hogy itt kísértenek azok, akik itt haltak meg, és nagyon félnek tőlük. Ide kellett költöznöm a kinccsel, amikor egy földrengés betemette Dzsemal barlangját.

– Mindegy, most már az enyém – morogta Roncelin, aki úgy rontott rájuk, mint sas a zsákmányára. – Szedjétek össze magatokat, idióták! És fogjátok le őket!

A szolgák engedelmeskedtek, de Renaud máris Sancie mellett termett, aki nem kelt föl. Bizonyára beverte a fejét egy kőbe vagy egy gyökérbe. Renaud égy pillanatra halottnak hitte, és elszorult a szíve.

A karjába vette, és a szájához hajolt, hogy érezze a lélegzetét. Istennek hála lélegzett. Tehát csak elájult! Örömében az arcához szorította az arcát.

– Hagyd békén – kiabálta Roncelin. – Egyedül is magához tér… Ti meg, mozgás, kötözzétek meg őket!

Könnyebb volt parancsolni, mint teljesíteni. Renaud szilajul védekezett, melynek egy kardmarkolattal a koponyájára mért ütés vetett véget. Elvesztette az eszméletét, de nem sok időre, hisz a férfi nem akarta megölni. Magához térve iszonyatos látvány tárult elé, miközben fülét az öreg remete zokogása töltötte be, aki mellé ültették, hogy egy szikrányit se veszítsen a látványból.

Őrült, hihetetlen, rémületes, minden emberi értelemtől mentes dolog történt.

Csatabárdjával felfegyverkezve Roncelin de Fos éppen a fémburkot törte szét, mely a tisztelettel övezett fát védte, miközben látni is engedte, hogy a hívek megcsodálhassák.

– Mit csinál? – kiáltotta Renaud. – Megőrült? Krisztus keresztjét teszi tönkre!

– Igazán? – nevetett keményen a másik, tovább folytatva pusztítását. Nem volt elég betörni a kristályt, hogy kiszabadítsa a nagy fadarabot: most már az arany darabkái repkedtek szanaszét, szentjánosbogárként csillogva a nagy tűz előtt, melyet a szolgák gyújtottak a környékről összeszedett ágakból. Végül sikerrel járt, és magához húzta a kereszt darabját, melyet Jézus vitt a Golgotán, mely beszívta a szögek által átdöfött keze vérét, és amelyen hosszú fekete tövisek által fölsértett feje nyugodott. Egy pillanatig elnézte.

– Térdre! – üvöltötte kétségbeesetten Renaud. – Térdre, nyomorult, és bánd meg bűneid!

Ehelyett a férfi őrülten felnevetett, ráköpött a szent fára, ledobta a földre, és megtaposta…

Renaud hallotta az öreg Aymar szívettépő hörgését, majd dühödt kitörését:

– Miért? Miért az aljas szentségtörés? Miféle Templomot képviselsz?

– Az egyetlen igazit! Azt, amit elrejt a parancsnokságok ereje és gazdagsága! Az igazi Templom nem hajlandó imádni a kínzás, egy rabszolga kínzásának eszközét…

– A Messiás, Isten emberré született fia mégis ezt választotta…

– A te Messiásod csak agitátor volt! János volt az igazi!

– Ezért a szentségtörésért és a többiért az idők végezetéig a pokol tüzén fogsz égni

– dörögte Renaud. – Minek kerested a Szent Keresztet, ha ezt tetted vele?

– Hogy biztos legyek benne, a francia Lajos soha nem kapja meg. Túl erős fegyver lenne számára, talán biztosíték az ellen, amit még tartogatok számára!

– Biztosíték? Tehát elismered védelmező erejét?

– Nem ismerek el semmit… itt a bizonyíték! Felvette a lába előtt heverő fadarabot, és a besötétedett ég ostromára indult lángok közé vetette.

– Neee!

Hallatlan erőfeszítés árán Aymar de Rayaq-nak sikerült felállnia, és a lángokba futott. Útközben Fos arcába köpött. Renaud egyszerre iszonyodva és kétségbeesetten szintén fölegyenesedett, és követni, akarta, hogy megpróbálja megmenteni. Arra gondolt, a tűz elégeti a köteleit, és talán visszahozhatja az öreg lovagot. Roncelin azonban megragadta, és megállította:

– Veled még nem végeztem! Őt hagyd, ahol van! Megkímél attól, hogy meg kelljen ölnöm…

– Honnan tudod, hogy meg fog halni, és Isten nem menti meg? Figyeld csak: nem hallani a kiáltását…

Így volt. A máglya beragyogta az éjszakát, ropogott, de nem annyira, hogy elfedje az üvöltéseket, melyeket az égés vált ki még a legelszántabbakból is. Most azonban minden csöndes volt. Hirtelen megtörtént a hihetetlen, az elképzelhetetlen. Az egy pillanatra gyöngülő lángnyelvek közepén felegyenesedett az öreg remete. Lángolt a haja és a szakálla, de kötelektől megszabadult keze a szívére szorította a keresztet.

Olyan erőteljes hangon kiáltotta oda, mely nem jöhetett elgyöngült testéből:

– A bűnökért, melyekkel beszennyezted a Templomot, elkárhozol, Roncelin de Fos, de a Templom előtted pusztul el! A tiszták ugyanúgy, mint a bűnösök, a jók ugyanúgy, mint a rosszak, hisz mind bűnösök, mert megengedték, hogy létezz! Mind átkozottak lesztek! Egy könyörtelen király, akinek szeme sosem csukódik le, tűzzel és vassal elpusztít. Fél évszázad múlva elsöprik a Templomot, és mind meghalnak, hisz láthatatlanok a férgek, melyek a gyümölcsöt rohasztják, de Isten felismeri az övéit… te pedig kárhozatra ítéltetsz!

Mindazokon, akik hallották, szélviharként söpört végig az átok. A szolgák a földhöz szorították arcukat, és megpróbálták befogni a fülüket. Renaud térdre rogyott.

Egyedül Roncelin állt, íjként megfeszülve, ökölbe szoruló kézzel, tehetetlenül nézett, és lázadva hallgatta a szavakat…

Azután hatalmas lángnyelv csapott fel, olyan magasra, mintha a felhők alját akarná elérni. Olyan forróság áradt belőle, hogy a templomos hátrált, és felemelt karjával védte az arcát. Majdnem három percig égett így a tűz, félelmetes morajjal, majd egy szempillantás alatt elült, s csak a néma csönd és egy halom apró lánggal pislákoló hamu maradt utána a csillagos ég alatt. Minden eltűnt..Az öregem-bérből, a keresztből semmi sem maradt. Különös szag terjengett, könnyű cédrus- és jázminillat, mely egyáltalán nem hasonlított a máglyák megszokott bűzéhez.

– Isten bocsásson meg lelkednek, Roncelin de Fos – suttogta Renaud. – A világ összes imája sem menthet meg!

Az egy pillanatra megdermedt férfiba azonban visszatért a téboly:

– Nem lesz rá szükségem. Tudni fogom, mit mondjak Istennek, és meg fog hallgatni.

Rugdosva talpra parancsolta bénult szolgáit, és kezdte összeszedni az arany darabjait, mely oly sokáig foglalta magába a szent fát, mely felé egy évszázadon át fordult a jeruzsálemi királyok és Krisztus katonáinak reményteljes tekintete.

Egyszerűen beszórta a darabokat egy zsákba.

– Semmit sem hagysz elveszni, igaz? – vetette oda undorral Renaud. – Velünk mit teszel? Megölsz, gondolom?

Sancie felé fordult, aki még mindig ott feküdt, ahová esett, de időközben visszanyerte eszméletét. Megsérült a feje, és túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy felálljon, de sikerült nekitámaszkodnia egy kis emelkedőnek, és a kezébe temette az arcát. Válla mozgásán látszott, hogy sír.

– Más terveim vannak veletek – jelentette ki megvetően Roncelin. – Hamarosan megtudjátok…

Még láthatatlan lovak léptének zaja dübörgött a hegyekből, s fáklyák vörös fénye előzte meg őket. Északról jött, és hamarosan azon az úton, melyen ők is érkeztek, lovasok tűntek fel, szűk sisakjukon hegyes díszekkel. Egy közepes termetű, de előkelő

külsejű nagyurat vettek körül, akinek zubbonyát és orrvédőjét arany díszítette. A lovat gazdag takaró fedte. Csakis muzulmán herceg lehetett, és Renaud azon tűnődött, Isten vajon nem a halál eszközét küldi-e hozzá a képében, mely ha nem is fegyverrel a kézben, de így legalább az ellenség kezétől érheti. Ha azonban egy pillanatra azt képzelte, hogy Fos vagy menekülőre fogja, vagy harcba bocsátkozik velük, hamar be kellett látnia tévedését. A templomos nyugodtan a fogadásukra indult, és köszöntötte az érkezőt, aki viszonozta az üdvözlést. Váltottak néhány szót, azután az emír, ugyanis az volt, leszállt a nyergéből, és Roncelin oldalán megindult Sancie felé. A lány szemmel látható rémülettel megpróbált felállni, hogy meneküljön, de a sebesülése miatt elhagyta az ereje.

– Hagyják békén! – üvöltötte Renaud megértve, hogy a gazember egy pillanatra sem tett le arról, hogy egy frank hölgyet egy hárem urának játékszerévé tegyen. – Aljas disznó! Az öreg elátkozott, megjósolta, hogy elkárhozol, én pedig azt mondom, nem várhatsz többé könyörületet sem itt, sem a túlvilágon!

Átka betöltötte az éjszakát, s az emír egy pillanatig hallgatta, majd mivel valószínűleg semmit nem értett belőle, visszatért a lányhoz. Ujjával megérint tette az arcát foltozó vért, nem értve, mit jelenthet… Roncelin békítőleg rámosolygott, majd Renaud-ra mutatott, aki amennyire kötelékei engedték, sietett feléjük. Az út felét sem tehette meg. Az emír parancsot adott, és két szaracén ragadta meg. Egy pillanattal később betömték a száját, csuklóját pedig egy hosszú kötéllel az egyik szaracén nyergéhez kötötték. A másik nem érthetett egyet, mert hirtelen felkapott egy fáklyát, Renaud arcához emelte, a szemöldökét ráncolta, és mondott valamit, amit a fogoly nem értett, de aminek köszönhetően megváltozott a helyzete. Kioldották a kötelet, mely a nyereghez láncolta, s erősen a nyakához kötözték a lábát, majd, mint egy közönséges csomagot, feldobták egy ló hátára. Csak a földet és a kecses paripa lábát láthatta. Nem látta azt sem, hogy egy selyemmel elfüggönyözött hintó kerül elő a muzulmán sorokból. Beültették Sancie-t, akinek tiltakozó kiáltásai olyan hirtelen csöndesedtek el, hogy a lovag úgy vélte, leütötték.

Végül nem látta Roncelin de Fos-t sem, aki a marescaliai romok mellett állt, és vad örömmel figyelte, ahogy az emír visszaül pompás fehér lovára, és megindul a menet élén, mely egyszerre szabadítja meg Courtenay-től és a túl éles szemű kis libától, akitől húga tartott…

– Elvira örülni fog! – mormolta maga elé. – Nem látjuk viszont őket egyhamar… ha egyáltalán valaha is…

Ő tudta, hogy a kérdéses emír Damaszkusz és Aleppó ura, Juszuf el-Nazir malik, a nagy Szaladin unokája, aki nem ereszti el egykönnyen, amit megszerzett! Hamarosan egyetlen tanúja sem marad annak, ami a Hattin-szarvnál történt. A szolgák? Ők testestül-lelkestül elkötelezett hívei, és sosem fognak problémát okozni.

XIV. fejezet „Ki vagy?”

Bár értékelte a különbséget, hogy egyszerű csomagként viszik, és nem egy kötélen vonszolják, ahogy bizonyára összetörte volna magát az út kövein, Renaud fájdalmasan érezte a ló minden lépését. A kötelek dörzsölték a bokáját, a csuklóját, és hason fekvő

helyzetében nehezen kapott levegőt. Aggasztotta a „kis csúfságnak” tartogatott sors is, s ettől csak még vadabbul égett benne a Fos iránti gyűlölet. Mégis annyira fáradt volt, hogy végül elaludt…

Durva volt az ébredés, amikor földet ért, miután egyszerűen leejtették. Először nem sokat látott: egy pár poros, hegyes orrú, visszatűrt szárú csizmát, vaskos, páncélos lábat, majd egy napsugár hullott a szemébe, végül egy szakállas, őszülő fej jelent meg előtte: ugyanaz, amely előző este a Hattin-szarvnál szemügyre vette.

A férfi, aki gazdag fegyverzetéből ítélve vezérféleség lehetett, különösen viselkedett. Leguggolt Renaud mellé. Parancsot vakkantott, s cserébe egy csöpögő

szivacsot kapott, mellyel megtörölte az arcát, majd gondterhelten nézegetni kezdte.

Végül felállt, és még egy parancsot adott. Ennek eredményeként két szaracén lábra állította a foglyot, és inkább vitték, mint húzták az egyik torony felé, mely egy tágas udvart övező falhoz tartozott, ami tele volt őrökkel, lovakkal, szolgákkal, sőt még tevékkel is, melyek hátáról lerakodták az erősen összekötözött csomagokat, kecskebőr zsákokat és szőnyegként összetekert szövetkötegeket. Renaud Akrában látott már karavánérkezést. Az udvart körülvevő épületek azonban inkább kastélyra, mint karavánszerájra emlékeztettek.

Arra számított, hogy egy cellába vetik a halálára várva. Bevezették a toronyba, levitték egy hosszú, meredek lépcsőn, és megindultak vele egy sötét folyosón, melyet mindössze egy fáklya világított meg. Végül kinyílt előtte egy alacsony, lakatokkal és zárakkal dúsan ellátott ajtó. Igyekezett mély lélegzetet venni, arra számítva, hogy az őrei a földre lökik. Fel akart készülni a meggyötört testére váró újabb fájdalomra. A férfiak azonban minden különösebb durvaság nélkül bevitték egy alacsony, csupasz helyiségbe, melyet egy hasadéknyi ablak világított meg. Azt hitte, láncok, vasak, rohadó széna vár rá… Kövezetet látott, és egy ágyféleséget, mely fakereten kifeszített kötelekből állt, s még egy takaró is volt rajta. Oda tették le, miután megszabadították kötelékeitől. Azután az őrök elmentek, és bezárult mögöttük az ajtó… majd nem sokkal később ismét kinyílt egy hatalmas termetű néger előtt, aki egy kancsó vizet, kenyeret és egy tál fokhagymás bárányragut hozott. Egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül kiment, anélkül, hogy a döbbent Renaud-nak ideje maradt volna megszólítani. Nagyon szokatlan viselkedés volt ez egy ellenséges fogollyal szemben! A lovag azonban túlságosan elgyötörtnek, szomjasnak, kiéhezettnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy kérdései legyenek. Evett, ivott, levetette mosdatástól vizes ingét, beleburkolózott a takaróba, és lefeküdt a kötélágyra, mely a kényelem netovábbjának tetszett.

Nem volt semmiféle eszköze ahhoz, hogy mérje az időt, így nem tudta, hány órán át volt öntudatlan, de még mindig nappal volt, amikor a kulcsok és zárak zaja felébresztette. Az a férfi lépett be, aki megmosta az arcát, de ez alkalommal egy kis fehér kecskeszakállas, csíkos ruhás, fehér turbános alak is kísérte egy íróeszközökkel teli ládával. Hozzá intézett egy rövid mondatot a tiszt, melyet az írnok azonnal lefordított a fogolynak:

– Ki vagy?

– Egy frank lovag, akit egy honfitársa árult el.

– Nem erre kíváncsi az itt megjelent nagyhatalmú Sawan emír. Megismétlem: ki vagy? A neved!

– Nem értem, mennyiben érdekelhetné, de nem titok: a nevem Renaud de Courtenay, és Lajos, Isten kegyelméből Franciaország királya fegyvernöke vagyok.

– Ki volt az apád?

– Az emír túl fiatal ahhoz, hogy ismerhette volna: Jeruzsálemi Balduin, a leprás király hűséges lovagja és gyermekkori barátja volt… Thibaut de Courtenay-nak hívták.

– És az anyád?

– Az anyám? Miért érdekli? – kiáltotta Renaud egyenesen az emírhez fordulva. –

Inkább azt mondják meg, mit csináltak a hölggyel, akit velem együtt raboltak el!

– Nem a te dolgod. Felelj! Ki volt az anyád?

– Nem tudom. A címeremen ott a fattyúságot jelző bal kanyar…

– Jól van, de attól még hazudhatsz!

Renaud azonnal feldühödött:

– Lovag nem tűrheti ezt a szót. Mondd meg az uradnak, hogy öljön meg, hisz hatalmában áll, de ne sértegessen!

Ez alkalommal az írnoknak nem kellett fordítania. Az emír csitítóan kinyújtotta kezét a fogoly felé, majd mondott néhány szót, melyet azonnal fordítottak:

– Megesküszöl istened keresztjére, hogy nem tudod a nevét?

– Soha!

– Akkor beszélned kell! A nagyhatalmú emír így akarja!

– Én viszont nem akarom.

– Akkor sem, ha azt mondjuk, hogy az anyád neve segíthet az ifjú hölgyön, akiért aggódsz?

– Segíthet? Mit csinálnak vele? Miféle veszély fenyegeti?

Sawan emír megismételte csillapító intését, s még halvány mosollyal is kísérte.

Renaud legalábbis így látta, de szeme jéghideg maradt. Az írnok folytatta:

– Semmilyen. Nagyon tetszik az urunknak, al-Nazir Juszufnak, Damaszkusz és Aleppó szultánjának, így jól bánnak vele. Te ellenben…

– Meg akarnak kínozni, hogy kiszedjék belőlem az anyám nevét? Igazán nem értem, miért, de egyre inkább elszánt vagyok, hogy hallgassak, mert nem tudom, hogy életben van-e még, és semmiképpen sem szeretném, ha a legkisebb baj érné is…

– Mi baj érhetne egy frank hölgyet, ha a Próféta – örökké áldott legyen a neve –

birodalmának egyik emírje megtudja a nevét?

– Remélem, semmi, mégsem mondok többet!

– Majd meglátjuk!

Ezzel Sawan és tolmácsa szó nélkül elhagyták a cellát. Nem tértek vissza. Teltek a napok…

Olyan egyhangúságban és csöndben, hogy Renaud szinte sajnálni kezdte, hogy nem faggatják ismét, hogy legalább beszélhessen, és leginkább megpróbálhasson híreket szerezni Sancie-ról, akiért egyre jobban aggódott. Megtud róla még valamit valaha? Viszontlátja, akár egy pillanatra is? Valószínűtlen volt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, mely szerint, ha egy nő bekerül a hárembe, sosem jön ki onnan.

Különösen nem, ha egy szultánról van szó, hisz nagyon úgy tűnt, hogy mindketten ilyen illusztris kezekben vannak.

Rájött, hogy egyre elviselhetetlenebb számára a hárem gondolata. Ahogyan mostani sorsa is, hisz a fekete foglár mindennapos látogatása nélkül, amikor ételt hozott, azt hihette volna, egészen megfeledkeztek róla. Azt sem tudta, hol van!

Megpróbálta számolni a napokat, de már az elején elvesztette a fonalat, hisz nem tudta, mennyi ideig állt a bódító szer hatása alatt.

Azonban egy reggel, azután, hogy egy láthatatlan müezzin imára szólította a híveket, két őr vezette ki a cellájából, és felvitték a felszínre. A tétlenségben kissé elpuhultak izmai, de az egészséges tápláléknak köszönhetően, melyben sosem szenvedett hiányt, sokkal jobban érezte magát, mint ideérkezése napján. Ugyanakkor rémisztően piszkos volt, és bűz áradt belőle, mely saját magát is nagyon zavarta. Ha kivégezni visznek – gondolta magában –, megkérem, hogy a halál előtt adjanak egy keresztet… és egy fürdőt!

Azonban egy hammamba vezették, ahol két nagydarab, félmeztelen ördög, akik úgy festettek, akár a fekete párducok, megmosdatták, beszappanozták, lesikálták, letusolták, majd miután lefektették egy asztalra, bedörzsölték olajjal, megmasszírozták, meggyúrták, ismét megmosták, hogy eltávolítsák a felesleges olajat, ez alkalommal nem felejtve ki a fejét sem, melyre ámbraparfümöt öntöttek, amitől tüsszögni kezdett.

Végül megnyírták a haját, a szakállát és a bajuszát, majd finom vászoninget adtak rá, mely a bal vállán záródott egy kristálygombbal, s ugyanilyen alsónadrágot kapott hozzá ezüstzsinórral, fölé szűk, szép sötétzöld nadrággal, mely a bokájáig ért. Ezüsthímzéses ruhadarabot is adtak rá, melyet arannyal átszőtt fekete öv fogott össze. Fekete bőr, sarkas papucsba bújtatták a lábát, ahogyan fekete volt a nagy, bő ujjú, pompás köpeny is, mely teljessé tette öltözékét. Végül bojtos sapkát nyomtak a fejébe, melyre hófehér turbánt tekertek.

Renaud egyre kevésbé értette a helyzetet, de olyan jólesett neki a gondoskodás, melyben részesítették, hogy visszatért optimizmusa, s csak azt bánta, hogy pompás öltözéke mellé nem adtak fegyvert is. Miután elkészült, Sawan emír, most is őrei kíséretében, személyesen jött érte, hogy a legpazarabb terembe vezesse, melyet életében valaha is látott. Hatalmas volt, finom oszlopos árkádokkal nyílt egy tó kékjére, mennyezete pedig faragott cédrusból készült. Falait festmények és azúrkék-arany mozaikok díszítették. Boltíves fülkékben ezüst, arany, elefántcsont és metszett kristály tárgyakat helyeztek el. Vastag, selymes szőnyegek borították a padlót, melyen mindenfelé ezüstlámpások álltak, ügyesen tükrök elé rendezve, melyek megkettőzték a fényt. Végül a terem végében egy széles fapad állt, alig megemelve, vastag sárga szaténpárnákkal, melyek némelyike ülőhelyül szolgált, a többi pedig oldalt támlaként segítette a kényelmet. Keresztbe tett lábbal egy bíbor ruhás férfi ült ott fején turbánnal, melynek aranydíszére valamit véstek. Egyedül volt a pompa közepén, őrök és tanácsadók nélkül, de ez a magány nagyobb fenséget kölcsönzött neki, mintha térden csúszó szolgák sokasága nyüzsgött volna körülötte. A herceg volt, akinek Renaud és Sancie foglyai lettek.

A lovag az emír irányításával feléje indult, egészen a végeérhetetlen szőnyeg széléig. Ott udvariasan meghajolt, de nem hajtott térdet, ahogyan egy keresztény király előtt tette volna, és felegyenesedve az uralkodó arcába nézett. Al-Nazir Juszuf harminc körül járhatott. Kétcsúcsú szakálla megnyújtotta ovális arcát, szögletes szemöldöke alatt mélyen ült sötét szeme. Felhúzott térdére támasztotta egyik könyökét, állát kezébe helyezte, és tűnődve nézte a keresztény lovagot, akivel oly különösen bánt.

Renaud tekintetével a tolmácsot kereste, de a maliknak nem volt szüksége rá:

– Hűséges Sawan emírem feltett neked egy kérdést, melyre nem válaszoltál. Azt kérdezte: ki vagy?

– Rosszul informált. Válaszoltam.

– Nem teljesen, és hamisan. Az apád neve nem pontos, az édesanyádét pedig nem mondtad meg. Sőt, azt állítottad, nem tudod.

– Talán, de bár minden hatalmad megvan az életem felett, nincs hatalmad az emlékeim és a származásom felett. A hallgatás a fogoly utolsó kincse!

– Szép szavak! Abu Szaid, aki nagy bölcs és nagy költő volt, azt írta: „Csak a csönd erős, minden más gyöngeség.” De azt is mondta: „Tartsd vissza szavaid mindenki előtt, kivéve a barátot!”

– Barát? Nagyon megtisztelsz, felség. Szeretném tudni, miért gondolod, hogy barátok vagyunk?

Válasz helyett Al-Nazir Juszuf háromszor tapsolt, és Sawan odalépett az egyik ajtóhoz, melyen egy öregasszony lépett be mankóra támaszkodva. Talpig feketében volt, fején az iszlám hölgyeire jellemző opálos fátylat viselte, de nem keleti volt…

Sápadt, fájdalmas ráncok barázdálta arcában megfakult szeme valaha kék lehetett: még őrizte visszfényét. Lénye mégis energiát árasztott, amikor a herceg köszöntése után Renaud felé lépett, aki előtt megállt, két kézzel mankójára támaszkodott, és szinte falta a szemével.

– Még mindig nem hajlandó megmondani, kicsoda – szólalt meg a malik. – Te elmondanád neki, ki vagy?

Az öregasszony a felindulástól remegő hangon, szemét továbbra sem véve le Renaud-ról, – kijelentette:

– Amena a nevem, és ciprusi vagyok. 1204-ben a karomba vettem és tejemmel tápláltam az utolsó leányt, akit Isabelle királynő a világra hozott. Melisande Jeruzsálem-Lusignan volt, és soha többé nem váltam el tőle. Követtem Antiochiába, amikor hozzáment Félszemű Bohemundhoz… és később, amikor titokban életet adott egy kisfiúnak, akit el kellett rejteni…

Nagy felindulásában felzokogott, de Renaud, ahogy meghallotta a nevét, már megértette, hogy az az asszony áll előtte, aki megmentette a csecsemőt a félszemű

dühétől, és élete kockáztatásával elvitte Tortosába egy Thibaut de Courtenay nevű

templomosnak. Nem törődött vele, hogy a malik nézi, karjaiba kapta az öregasszonyt, és együtt sírt vele…

Túlságosan erősek voltak az érzelmek ahhoz, hogy megszólalhassanak ebben a pillanatban, amikor helyére került a hiányzó láncszem. Hosszú percek teltek el, mire Renaud megkérdezte:

– Az édesanyám…? Él még?

– Sajnos nem, pedig ez a pillanat sok szenvedésért kárpótolta volna. Nem tudom, hogyan, de a félszemű megtudta, mi történt. Amikor visszatértem, megkínoztatott, hogy bevalljam, és ő, szeretett úrnőm mentett meg azzal, hogy elmondott neki mindent, amit hallani akart. Azután megölte… a tulajdon kezével. Melisande-nak sikerült engem elszöktetnie a törött lábam ellenére, és Aleppóban találtam menedéket annál a férfinál, akit úgy szeretett…

– Az apámnál, al-Aziz Mohamednél… aki a te apád is! – szólt közbe komolyan a malik. – Köszönöm, Amena. Most menj, pihenj egy kicsit a hosszú út után. Te pedig, fivérem, ülj ide mellém, és beszélgessünk!

– Csak még egy percet, kérlek – könyörgött Renaud. – Szeretném tudni, él-e még a félszemű?

Sawan már kifelé kísérte Amenát, és al-Nazir Juszuf válaszolt helyette:

– Él, nem éppen dicsőségére. A mongolok lakája lett. Hulagu kán az igazi ura.

Hagyd meg a szégyenében, higgy nekem! A vére beszennyezné a legtisztább pengét is…

Gyere, és hagyj időt magadnak a felépülésre.

Az átéltekbe beleszédülve Renaud végre csatlakozott a váratlan testvérhez a sárga párnákon, melyek előtt a herceg egyetlen tapsára tucatnyi szolga kezdett nagy ezüsttálakon ételeket felszolgálni. Renaud megvárta, míg szertartásosan kezet mosnak illatos vízben, s mindenki távozik, csak azután kérdezte meg:

– Hogyan találtad ki, ki vagyok?

– Sawan ismert fel. Természetesen nem tudod, de a hajadat leszámítva az apánk pontos mása vagy. Sawan elmondta, és amikor megtudtuk a nevedet, Aleppóba küldettem Amenáért. Most együnk! Azután beszélgethetünk!

Csöndben ettek, megtisztelve az ételt, hisz nem illendő tele szájjal beszélni…

Renaud kihasználta a hallgatást, és igyekezett végiggondolni, milyen problémákat vet föl új helyzete. Az, hogy hasonló vér csörgedez az ereikben al-Nazir Juszuffal, és hogy a férfi rendkívüli jóindulattal fogadta, nem enyhíti az áthághatatlan szakadékot, mely egy keresztényt és egy muzulmánt elválaszt. Sancie megmentése érdekében azonban muszáj lesz fenntartani a kedvező hangulatot.

Amikor ahogy illett, minden ételt megkóstolt, selyemszalvétába törölte a kezét, köszönetet mondott vendéglátójának, és várt. Eltartott egy ideig a várakozás. A malik félig lehunyt szemmel, bajszát simogatva gondolataiba merült.

– A múltat, mely hirtelen megnyílt előttünk – szólalt meg végül –, ismét be kell zárnunk, vagy fennmaradhat?

– Hogy érted?

– Hogy előttünk áll a jövő. Hogyan látod a tiédet?

– Nagyon rövidnek, vagy hosszabbnak, attól függően, ahogy határozol. A foglyod vagyok.

– Csak tőled függ, hisz biztosan tudjuk, hogy egy apától születtünk. Mostantól minden remény megnyílik előtted… még az is, hogy egy nap uralkodj Jeruzsálem fölött… ha beleegyezel, hogy a Törvényt hirdeted, és meghajolsz a Próféta előtt, örökké áldott legyen a neve!

– Próbáld egy pillanatra elképzelni, nagy király, hogy a helyemben vagy. Mit tennél? Megtagadnád az eddigi életed, a királyod, a hitedet, istenedet?

– Nekünk is egy istenünk van, mint nektek. Ami a királyt illeti… épp most mondtam, hogy az lehetsz. És abban a városban, mely mindennél kedvesebb lehet számodra.

– Miért lenne kedves akkor, ha megtagadnám Krisztust, akit ott fektettek sírba?

Nagylelkű vagy, és nemesebb a szíved, mint a legtöbb királynak, akiket a vérségi kapcsolatok nem érdekelnek, és akik a lehető leggyorsabban megszabadultak volna egy hozzám hasonló testvértől. De te muzulmán hercegnőtől születtél…

– Az anyám türkmén rabszolga volt, ami nem sokat számít: egyedül az apa a fontos!

– Nekem nem! És úgy gondolom, egyáltalán nem azért, mert az anyám hercegnő

volt. Szenvedett, sőt bele is halt ebbe a szerelembe. Azt hiszem, el kell felejtenünk, ami összeköt minket, és vissza kell térnünk a kiindulóponthoz.

Al-Nazir Juszuf szeme elkerekedett:

– Újra a foglyom akarsz lenni? Bolond vagy?

– Az szeretnék lenni: a dolgok, az emberek, az ég színei mind elveszítenék jelentőségüket, de nem utasítom vissza a szabadságot, ha meg akarsz ajándékozni vele… Vagyis nem! Ha azt akarod, hogy utolsó leheletemig áldjalak, verj vasra… és add vissza a szabadságát a nemes hölgynek, akit a templomos kiszolgáltatott neked. Azután hívhatod a hóhért!

A herceg kinyújtotta a kezét egy alabástromtálért, melyet otthagytak a vacsora után, hogy kivegyen egy aszalt szilvát, de mozdulata félbeszakadt, és mereven visszahúzta a kezét:

– Annyira kedves neked az a nő?

– Nagyon ragaszkodom hozzá – felelte Renaud, egy percig habozva a megfelelő

kifejezésen.

A királyné iránti szerelme nem engedte, hogy szíve hölgyének mondja Sancie-t.

– Özvegy – tette hozzá azonnal –, egyedül van a világban, és minden igaz lovag felesküszik az özvegyek, az árvák és minden bajbajutott védelmére…

– Azt mondod, elveszítette a férjét?

– Igen. Nem tudom pontosan, mikor. Azt mondta, sokkal idősebb volt nála, de szerette.

– Így kellett lennie, ha meghagyta egy ilyen szépséges nő szüzességét!

A beállt csöndben Renaud próbálta fölfogni a hallottakat:

– Azt mondtad: szűz…? Honnan tudod?

A malik minden szónál többet elárulva széttárta a karját. Ugyanakkor halkan hozzátette:

– Attól tartok, nem értheted. Tűzszínű haja felszította vágyamat. Mindig is ilyen hajú nőről álmodtam. Az apámnak egykor volt egy ilyen rabszolgája, de nem volt ilyen szép, mert neki nem smaragd szeme volt. Mégis annyira vágytam rá, hogy talán nem is fogtam volna vissza magam, de a lány elárulta az urát, és halálra korbácsolták! Amikor az apám örökébe léptem, mindenfelé kerestettem azt a nőt, aki valóra váltja az álmomat. És megtaláltam… Ha helye van a szívedben, sajnálom, de ne kérd, hogy bánjam meg! Ó, nem. A teste a paradicsomból való gyönyörök virága. – Ebben a pillanatban nem Renaud-hoz beszélt, hanem önmagához, és szeme elködösült az emlék alatt. Ajka kéjesre húzódott, és végigsimította nyelvével, mint egy torkos macska. A lovag legszívesebben megfojtotta volna véletlenül megtalált testvérét.

– Megerőszakoltad, és még be is vallod? – állt föl, s meg sem próbálta visszafogni haragját.

Al-Nazir Juszuf mosolyogva fordult felé, s félig hunyt szemhéja alatt fekete villám cikázott:

– Micsoda hangnem! Nem tudom, elég régóta testvérem vagy-e ahhoz, hogy megengedhesd magadnak? Ráadásul már mondtam, hogy sajnálom miattad… De szívesen válaszolok: nem erőszakot tettem a zöld szemű oroszlánhölgyön. A nők, akik körülveszik, királynőként bánnak vele… és tudnak olyan édességeket, nektárokat készíteni, melyek eltompítják a jellemet és a nemkívánatos reakciókat…

– Más szóval eszméletlenül szolgáltatták ki neked? Az még rosszabb! Ha az ember szeret egy nőt, megpróbálja megszelídíteni, megnyerni.

– Ki beszél szerelemről? Csodálatosan felszítja az érzékeimet, és éppen ezt akarom!

Lehet, hogy feleségül veszem! Különösen, ha fiút szül nekem! És megígérem, hogy boldog lesz. Nincs messze az idő, amikor önként jön majd simogatásaim elébe.

– Soha! Soha nem éred el, hogy megalázkodjon, mint egy rabszolga… Túl büszke, túl előkelő hölgy!

– Mindenekelőtt nő! Bimbózó rózsa volt. Pompás virággá teljesedik majd ki! Gyere, nézd meg!

Átvezette Renaud-t a teremmel szomszédos kis fülkébe. Szűk, vörös damaszttal kárpitozott kis szoba volt, melynek ráccsal védett ablakát függöny zárta el.

– A hárem hammamjára néz – mondta a herceg. – Azért, mert a fivérem vagy, rendkívüli kegyben részesítelek, de meg fog győzni, hogy ne akard elvenni tőlem a legdrágább kincsemet. Nézd!

Egy emelettel lejjebb egy fehér márvánnyal és kék mozaikkal kirakott medence nyílt, selyempárnákkal és matracokkal övezve. Csak három nő volt ott: Sancie és két fekete szolgáló, akik éppen besegítették a vízbe, két oldalról fogva a karját. Erősen tartották, mert úgy tűnt, a lány alig áll a lábán, és szeme is szinte csukva van. Renaud-nak agyába tolult a vér: a három nő meztelen volt, és a sötét, csillogó bőrök kiemelték Sancie hamvas rózsaszínét. Kibontott, vállára és hátára omló hajába aranyszalagokat és drágaköveket fontak: rubintokat és topázokat, melyek csillogó köpenyként vették körül. Mint egy csodálatos oroszlánsörény, úgy terült szét haja a vízben, amikor belemerült, így elrejtve a világ legcsodálatosabb testét a két férfi mohó pillantása elől, hisz Renaud ugyanúgy falta a gyönyörű látványt. Hamuízű harag áradt szét a lovagban, és legszívesebben megölte volna a férfit, aki megszegte fajtája törvényeit a hárem titkaira vonatkozólag, hogy egy pillanatra kiélvezhesse aljas győzelmét. Látta, hogy a szolgálók is bemennek Sancie-val a vízbe, és támogatják: teljesen tudattalannak tűnt, bár nyitva volt a szeme. Azután visszahullott a függöny.

– Megértetted? – szólalt meg Juszuf rekedtesen. – Soha nem adom vissza neked!

– Akkor verekedjünk meg. Legyen a győztesé!

A malik elnevette magát:

– Gondolkozz egy kicsit! Ha véletlenül sikerülne legyőznöd és megölnöd – nálunk az a tréfa, amit ti lovagi tornának neveztek, nem létezik –, nem éled meg a nap végét, és nagyon kellemetlen helyzetbe kerülsz: a szolgáim karóba húznának, és az oroszlánhölgy a kéjüket szolgálná, mielőtt eladják rabszolgának, vagy éppen kivégeznék. Bele kell törődnöd, testvérem!

– Látni akarom!

– Eleget láttad, és hatalmas kegyet gyakoroltam veled, hogy megcsodálhattad a leendő feleségem szépségét! Most már azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymás számára… hacsak nem térsz át az iszlámra, és költözöl ide mellém…

– Tudod a válaszom.

– Akkor menj el! Szabadon és békében! Sawan emír elkísér a frank földek határára.

Sajnálom… de talán jobb így mindkettőnknek! Bizonyára soha többé nem találkozunk.

– Miért ne találkozhatnánk egy csatamezőn?

– Ez előfordulhat, ha a királyod mindent összezavar ebben az országban, ahol Egyiptom iránti gyűlöletünkben, mely meg merészelte gyilkolni a nagybátyámat, Turan-Sahot, egészen elfogadható megértésre jutottunk a templomosokkal, akik a ti hagyományos védőitek. Néhányuk nagyra értékeli a kultúránkat és nyitott szellemünket. Az eredmény: béke van. De a te királyod nem hasonlít rám, mert én nem szeretem a háborút. Mennyivel részegítőbb belélegezni egy rózsa illatát vagy egy nő

titkos parfümjét! Szeretném, ha jobb belátásra térítenéd. Végezze el a zarándoklatát, és menjen haza!

Minden további búcsúzás nélkül eltűnt egy kárpit mögött. Renaud követte Sawant, aki visszaadta a ruháit és a lovát, csak a fegyvereit tartotta magánál. Bizonyára akkor adja majd oda, ha elválnak.

Az erődöt elhagyva Renaud látta, hogy egy tó mellé épült, melynek mocsaras partjai a Nílusra emlékeztettek, hisz itt is burjánzottak a papirusznak nevezett nagy nádszálak. Rengeteg madár élt itt, és a táj kissé melankolikus, de bájos, békés képet nyújtott. Renaud szerette volna tudni, hol van, de Sawan – meglepetésére – úgy döntött, hogy bár állig felfegyverkezve, de egyedül és tolmács nélkül kíséri el, így nehéz lett volna a beszélgetés.

Csöndben haladtak körülbelül fél mérföldet dél felé a part mentén, mindössze egykét halászfaluval találkozva. Elég széles volt az út, ami valójában nem volt más, mint a Damaszkuszt Egyiptommal összekötő karavánút, most azonban egyetlen menet sem látszott. Amikor maguk mögött hagyták a tavat, egy örvénylő folyó mellett haladtak tovább, mely sziklafokokon zubogott alá. Renaud látta, hogy a folyó túlpartján, ahová egy gázlón, nagy lapos köveken át lehet eljutni, impozáns romok emelkednek. Sawan megállt a partnál, és a társához fordult:

– Ezt a folyót a frankok Jordánnak nevezik. Az egyik királyod erődöt építtetett Szaladin ellen…

– No de… beszéled a nyelvünket?

– Mint hallhatod.

– Akkor miért hoztál tolmácsot a cellámba?

– Mert senkinek nem kell tudnia. Jó, ha ismerjük az ellenség nyelvét, de az még jobb, ha ezt nem tudja senki…

– Nekem miért árulod el?

– Mert te siratott uram, al-Aziz Mohamed malik fia vagy, aki a barátom volt Ez nem jelenti azt, hogy ugyanúgy érzek irántad, de vitéz vagy, és a nagy szultán vére folyik ereidben… talán tisztábban, mint al-Nazir Juszuféban. Most figyelj ide! Átkelsz a folyón, és elrejtőzöl a romok között. Addig vársz, amíg csak kell: egy vagy két éjszakát, míg háromszor meg nem hallod a sólyom rikoltását. Elhozom neked a frank nőt.

– Miért tennéd? Juszuf meg fog ölni!

– Ha nem adom át neked, a nőt ölik meg. Nem tudhatod, de Juszuf mostanáig a nagyanyja, a félelmetes Dharta-Katum gyámsága alatt élt. Ő volt a nagybátyja, Turan-Sah nagyanyja is, akit nemrég meggyilkoltak a mamelukok. Az öreg királynő ettől csak még féltékenyebb a hatalmára. Al-Nazir Juszuf pedig kicsúszott a kezéből. Tudom, hogy útnak indult, hogy visszavigye unokáját Damaszkuszba… es észre térítse.

– És Juszuf hagyni fogja?

– Kénytelen lesz: a nagyanyja csak a hatalom illúzióját hagyja meg neki, de az sem rossz. Gyenge és szeszélyes gyerekből Juszuf nagylelkű férfivá érett, de határozatlan és gyenge akaratú, kivéve talán a nők kérdésében, akikért rajong. Dharta-Katum ebben nem látott kivetnivalót, amíg sok szeretője volt, de az, hogy egyetlenegybe beleszeressen, és feleségül akarja venni, s ez az egy ráadásul frank, már elviselhetetlen számára. Tudom, hogy útban van ide. Ha megtalálja az oroszlánhölgyet, kivégezteti.

Ezért felajánlom, hogy biztonságba viszem…

– Hinni fog neked?

– Soha nem adtam okot rá, hogy ne higgyen nekem.

Renaud leszállt a nyeregből, és lovát kantáron vezetve a folyóhoz tartott.

– Még egy szót, kérlek! Miért törődsz egy nővel, különösen egy frankkal? A frank nőket még jobban megveted, nem igaz?

– Ez a nő, mivel közel áll az uralkodóidhoz, veszedelmes. A királyod biztosan tudja, hogy köztünk, Szaladin szíriai leszármazottai és az egyiptomi csürhe között nem éppen az egyetértés uralkodik. Ráadásul a nyakunkon vannak a mongolok is. Nem hiányzik, hogy a francia király is ránk rontson, hogy megbosszulja ezt a nőt. Eleget beszéltünk! Vissza kell mennem!

– Sértene, ha azt mondom, imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen veled?

– Bármilyen néven is nevezik, Allah mindig Allah. Az ima sosem árthat!

Az öreg katona megfordította lovát, megsarkantyúzta, és eltűnt egy sűrű bozót mögött az út kanyarulatában. Óvatosan, de tisztelettel a szívében Renaud lement a Jordán partjára. A keresztények szent folyójánál állt, melyben János megkeresztelte Jézust, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy meggyógyítja a betegeket, még a leprásokat is, s mely mégsem gyógyította meg a fiatal, mártír királyt, aki mindenkinél jobban megérdemelte volna. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek: Balduin életben maradt, s lóháton élte agóniáját…

Mielőtt bevette volna magát a faragott kövek közé, melyek még a tűz nyomát őrizték, ami lerombolta a szép várat, Renaud megitatta a lovát, és maga is hosszan kortyolt a hűs vízből. A nyeregre akasztott zsákban zabot küldtek a lónak, s egy másik, kisebb zsákban datolyát a férfinak. Csak alvóhelyet kellett keresnie. Meg is találta a nagy omladék mellett, egy kanyarulatban, a pincében, melyen keresztül talán egykor Szaladin utászai aknázták alá a kastélyt. A nap, melyet szinte egész nap sűrű felhők fedtek el, lebukott. Megkezdődött az első éjszaka.

Tudva, hogy Sawan nem bukkan fel egyhamar, Renaud pihenésre fordította az időt, ám másnap, ahogy felkelt a nap, megkezdődött a várakozás, aggodalmak és hol ésszerű, hol őrült szorongások közepette. A lovag rejtekétől nem messze, egy szikla árnyékában helyezkedett el, ahonnan rálátott a gázlóra, és megfogadta, hogy el sem mozdul többé.

Eltelt a nap, leszállt a következő éjszaka. Sosem érezte még hosszabbnak, bizonytalanabbnak az órákat. Annyi minden történhetett! Annyi homok kerülhetett a terv fogaskerekei közé, annyi helyrehozhatatlan esemény adódhatott! Renaud egyetlen elfoglaltságként a lova ápolását engedélyezte magának. Kihalt volt a környék, és a madarak kivételével semmi sem mutatkozott. Ahogy beesteledett, elszunnyadt kissé.

Hosszabban, mint szerette volna, mert magasan járt a hold, amikor a sólyom rikoltása felébresztette, és a gázlóhoz szólította, melynek túloldalán két mozdulatlan, szellemszerű lovas szobor állt… Az egyik egy sűrűn lefátyolozott nő volt. Sawan állta a szavát.

Renaud a nyaktörést is kockáztatva, hallatlan örömmel ugrált egyik csúszós kőről a másikra, ám ahogy elérte a túlpartot, látta, hogy a női alak egyedül van. Az öreg katona máris távozott. Döngött a föld lova vágtató patája alatt.

– Madame! – ujjongott a lovag. – Végre itt van! Én…

– Menjünk, kérem! Leszálljak?

A hang, melyet talán a fátyol fojtott el, tompa, kifejezéstelen volt. Hideg zuhanyként hatott a fiatalember lelkesedésére, aki megfogta a ló kantárát, hogy a vízhez vezesse.

– Nem, nem! Ön nem nehéz, és könnyű az átkelés.

Valóban, néhány pillanat múlva a túlparton voltak. Amikor azonban le akarta segíteni Sancie-t a nyeregből, hogy pihenjen egy keveset a rejtekhelyen, a lány visszautasította:

– Minek? Nincs vesztegetni való időnk!

– Nem olyan nagy a veszély. Most már keresztény földön vagyunk.

Sancie a galileai hegyek fekete halmai felé mutatott.

– Azt hiszi? Az ott Safed, a templomosok sasfészke. Az öreg katona azt mondta, hogy még napkelte előtt el kell hagynunk… Vagy inkább elfeledkezik az árulóról, aki eladott minket?

A még mindig színtelen, de hirtelen kőkemény hang haragra lobbantotta a lovagot, és olyan nagy csalódást okozott, hogy kis híján szitkozódni kezdett. Mit gondol ez a nő, miféle fából faragták őt? Inkább nem válaszolt, elment a lováért, majd szó nélkül nyeregbe szállt. Lassanként elhalt mögöttük a Jordán vizének halk morajlása.

Úgy húsz mérföld választotta el a Jákob-gázlót és Akrát, de nagyon nehéz volt az út a magas galileai hegyekben, különösen úgy, hogy el kellett kerülniük Safedet: gyakran csak lépésben haladhattak, és ami sima úton alig kétnapnyi járás lett volna, most három napig is eltartott, míg gyorsabb ütemre válthattak.

Különös utazás volt, mely tartós keserűséget hagyott Renaud-ban! Mintha egy árnyékkal lovagolt volna, olyan hallgatag volt társnője. Mintha ott sem lenne! Lélek nélküli test, mely engedelmesen követi útmutatásait, de egyetlen kérdésre sem válaszol, és elvág minden beszélgetési kísérletet. A férfi nem merte megtörni az önkéntes hallgatást, hisz félt, hogy egy kitörés megsebezné a lányt. Az arcát is alig pillanthatta meg, csak amikor vizet, kenyeret vagy datolyát kínált neki. Sancie éppen csak félrehúzta a nagy füstszínű fátylat, melyet elrablásakor is viselt. Kerülte a keze érintését is, szikár mozdulattal távol tartotta, amikor le vagy fel akarta segíteni a nyeregből. Egyébként olyan ügyes és ruganyos volt, akár egy fiatal lovag.

Renaud azt sem tudta, mit gondoljon erről a viselkedésről, melyet nem sikerült megfejtenie. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna a neheztelést, és a merev fantommal szemben azt is megtiltotta magának, hogy gondolatban felidézze a csodálatos látványt az aranyrácsok mögött. Félt, hogy a lány olvashat a gondolataiban.

Ezzel kapcsolatban csak azon tűnődött, vajon a kábítószerek, melyeket kapott, meghagytak-e bármiféle emléket is Sancie-ban arról, amit a tóparti kastélyban elszenvedett. Lehetséges lenne, hogy teljesen öntudatlanul élte végig a malik közeledését? Ha emlékszik rá, biztosan szégyenletesnek, nyomorultnak érzi magát!

Vagy talán az, amit beadtak neki, helyrehozhatatlanul megtörte, őrültséghez vezető, kitörölhetetlen nyomokat hagyva? Ez a gondolat különösen elviselhetetlen volt, és Renaud csak egyre vágyott: megérkezni Akrába, és Hersende gondjaira bízni Sancie-t.

Ő, egyedül ő biztosan tudja, mi a teendő…!

Amikor végre az utolsó domb tetejéről megpillantották a várost – hófehéren terült el a kék tengernél –, képtelen volt magába fojtani örömteli kiáltását, és vágtára fogta a lovát, melybe Sancie-é is bekapcsolódott. A kapukhoz közeledve, ahol mint mindig, most is sokan tolongtak, piacra igyekvő parasztok, katonák, szerzetesek, koldusok, akik között néha felhangzott egy-egy leprás csengettyűje, kénytelenek voltak lassítani.

Ahogy a falakon belülre kerültek, a társnője azonnal megállította:

– Nagyuram!

Renaud előtte haladt, s most visszafordult:

– Madame?

– Itt elválunk. Maga a palotába megy, gondolom.

– Ez természetesnek tűnik. Az ön számára nem?

– Nem. Én a klarisszák kolostorába megyek. Mondja meg a királynénak, hogy könyörögve kérem bocsánatát, de nem térhetek vissza hozzá. És kérje meg, hogy küldje el nekem Honorine-t.

– Apácának akar állni? – nyögte elképedten Renaud.

– Csak védelmet akarok keresni, míg elindul a következő hajó Marseille-be. Ne kísérjen el! Tudom, hol van a kolostor…

– Sancie, ez őrültség! A királyné nem érdemli meg, hogy kész tények elé állítsa. Azt sem fogja megérteni, hogy nem ő a legjobb menedék a maga számára.

– A királyné jámbor, aki bizonyára megérti, hogy Isten urunk és a Szűzanya megelőzik őt. Menjen, Renaud lovag, és isten óvja!

Ezzel Sancie szó nélkül megfordította a lovát egy utca felé, melynek a végén magas falak emelkedtek egy kápolna harangtornya mellett. Renaud nem is próbálta visszatartani, mindössze tekintetével követte a karcsú, szürke sziluettet, mely hajlíthatatlanul, szálfaegyenesen indult Isten felé. Miért tagadja meg tőle a bizalmát, melyről Renaud úgy érezte, kiérdemelte? Nem fogadott el mindent, még az Igazi Kereszt végleges elvesztését is, csak hogy rajta segítsen? A lány most mégis, ha nem is ellenségként, de közönyösen viselkedik! Mintha csak egyszerű kísérő lovag lenne!

Semmi több! A csalódást harag váltotta fel:

– Menjen a pokolba! – vetette oda minden logikát nélkülözve, mielőtt elindult volna a királyi lak felé. A kitörés nagyon kis megkönnyebbülést hozott.

Majdnem ugyanolyan dühös volt magára, mint Sancie-ra. Úgy viselkedett, akár egy idióta. Ahelyett, hogy tiszteletben tartja a makacs hallgatást, melybe a lány burkolózott, segítenie kellett volna, ha kell, akár durván is, hogy kihúzza belőle, ami a szívét és a gondolatait nyomasztja. Akár vállalva azt is, hogy a végeérhetetlen utazás hosszú szócsatává alakul át. Mindketten jobban lettek volna tőle! Elsősorban ő, Renaud, hisz most kénytelen lesz egyedül elmagyarázni, mi történt Valcroze asszony elrablása óta, amennyire csak lehet, kímélve a szemérmét. Először is bocsánatot kell kérnie a királytól, amiért az engedélye nélkül elhagyta Akrát. Tudta, hogy Lajos nagyon szigorú a pontos kötelességteljesítés és az engedelmesség kérdéseiben. Különösen mióta elérték a Szentföldet. Mielőtt bezárkózik a kolostorba, Sancie legalább elkísérhette volna az uralkodó elé. Hisz elrabolták, a mindenségit! Az mégsem olyan, mintha megszökött volna! Elmesélhette volna, amiről azt akarja, hogy tudják, elmondhatta volna, miről hallgassanak, most azonban Renaud nyakába szakadt minden: bonyodalmak sokaságát látta maga előtt a horizonton. Kezdve az Igazi Kereszt történetével! A szent király biztosan a lehető legrosszabbul fogadja majd, hogy titokban tartotta előtte, és őt teszi felelőssé az értékes ereklye pusztulásáért. Mivel itt voltak a helyszínen, mennyivel könnyebb lett volna nagy csapattal, erős fegyverzettel elmenni, és felásni a földet az akácia körül: ezzel megakadályozhatták volna a végső

drámát és Sancie balsorsát. Renaud nem volt biztos benne, hogy elég lesz felidéznie Robert d'Artois, a szeretett öcs emlékét, hogy elkerülje a királyi harag kínos következményeit… nem is beszélve Fos lovag ügyéről, melyet szintén rendezni kell. A szürke ködben az egyetlen reménysugarat az jelentette, hogy a gonosz templomos aligha térhet ki, ha nem is az övéi, de legalább Isten igazságszolgáltatása elől! És a halálig menő párbaj elől, melyet Renaud követel majd!

Mindez nem volt túl vidám! Mégis, ahogy a palota kapujához ért, Renaud halvány fénysugárra talált: a királynénak mesél el mindent, és átmenetileg megpróbálja elkerülni az összetűzést a férjével. Neki mindent őszintén elmondhat, és tekintete lágysága, mosolya gyógyír lesz sebeire…

Gondolataiba merülve csak az őrháznál vette észre, milyen nagy a csend. Máskor errefelé nyüzsgött a tömeg. Most senki, mindössze néhány ember jött kivagy befelé: csakis egyházi személyek és koldusok, akik mindig segítséget keresnek. Egyetlen ismerős arcot sem látott, az őrtiszt sem ismerte fel. Meg kellett neveznie magát, de így sem keltette a legkisebb érdeklődést sem. A férfi biztosan nem Franciaországban született. Ami a királyi fegyvernöki címet illette, az őr szerint ahhoz másfajta megjelenés illett volna.

– Sajnálom – jelentette ki Renaud-nak. – A király nincs Akrában, és ha maga az, aminek mondja magát, vele kellene lennie. Elvitte az egész háza népét!

– Meglehet, de én küldetést teljesítettem. Hol van a király?

– Én nem mondhatom meg…

– És a királyné? Ő is elment?

– Nem, de az a parancsom, hogy senkit ne engedjek be, aki nem az ő szolgálója.

– Mit jelentsen ez? Beszélnem kell vele! Nagyon fontos! Figyeljen ide – támadt hirtelen jó ötlete Renaud-nak –, ismeri d'Escayrac urat?

– Természetesen! Éppen ő adta ki a parancsot, hogy zárják be a palota kapuit…

– Nos, küldessen érte! Legalább vele beszélek!

Mivel a tiszt szemmel láthatólag habozott, Renaud hozzátette:

– Mondja meg neki, hogy nem tágítok innen, míg nem beszéltünk! És ne felejtse el a nevem: Courtenay!

A parancsoló hang végre eredményt hozott. Egy másik őr elindult, hogy megkeresse az öreg lovagot, de a zavarkeltő vendéget nem hívták be, hogy menedéket leljen a tűző nap ellen az őrházban. Be kellett érnie a kapu boltívével, melynek így is elég volt az árnyéka. Hosszú percekig várt ott, míg megcsördült a kövezeten a fegyveres d'Escayrac emelkedett lépteinek zaja, aki tetőtől talpig páncélban, lassan közeledett. Nem örült, hogy zavarják, s még kevésbé annak, hogy éppen Renaud – akit gyűlölt –, mégis gond nélkül felismerte, bármennyire piszkos volt is a lovag. Röviden üdvözölték egymást. Amennyire csak tőle telt, Renaud udvariasan fordult a szikár, magas alakhoz, aki bizalmatlanul méregette, és megkérte, hogy vezesse a királynéhoz.

– Az lehetetlen! Senki nem láthatja! Madame Marguerite beteg…

– Beteg? Mi baja?

– Nem tudom! Fáradt… Mióta felségünk elutazott, egyre gyengül. Ami nem szerencsés az ő állapotában…

– Az állapotában? Úgy érti, megint…

– Terhes? Igen… nemrég derült ki… Az ég újabb áldása! – fordította lelkesen az ég felé tekintetét Escayrac, kitárva enyhén remegő karját. – Ismét engem ért a kiváltság, hogy vigyázzak a hasra a király távollétében. Az első – és oly megható – rosszullétek miatt nem tartott a férjével…

– És hol van a király?

Lelkesedésből d'Escayrac elragadtatásra váltott. Már csak a fénykoszorú hiányzott volna…

– A mi urunk, Jézus Krisztus nyomdokaiba lépett, ahogyan azt a keresztet felöltve megfogadta. Elment a szent helyekre, ahol alázatosan, mezítláb és ingben jár majd…

– Bocsásson meg, de nem tudom, hol vannak a szent helyek… Jeruzsálemen kívül, mely igencsak délre van, és tudomásom szerint nem foglaltuk vissza.

– Igaz, igaz, és nagy kár! Hála a Mindenhatónak a kezünkben maradt még néhány, mint Názáret, ahol Isten fia felnövekedett, és más helyszínek Galileá-ban.

– Galileában? Tudja véletlenül, hogy Názáret messze van-e Safedtől?

– Szavamra, nem tudok többet, mint maga. Mintha azonban azt hallottam volna, hogy… szomszédosak. Most kérem, engedje, hogy visszamenjek a királyné lakosztályába. Nincs egyedül, természetesen, és Elvira…

– Elvira? És Hersende asszony?

– Nos, őszintén szólva két napja nem tudjuk, hova lett. Kezdek nyugtalankodni…

Renaud úgy érezte, az ég szakad rá:

– Azt akarja mondani, hogy Hersende asszony nincs Madame Marguerite mellett, amikor neki szüksége lenne rá?

– Pontosan, és gondolhatja, hogy nyugtalanít…

– No de ki van mellette? A húga, Madame d'Anjou? Madame de Poitiers?

– Ó, nem! A király öccsei visszatértek Franciaországba úgy… egy hete a burgundi herceggel és más nagyurakkal. Itt maradt azonban Montfort asszony, aki a kis hercegre vigyáz, és Sergine úrhölgy… bár nincs éppen jól mostanában. Azután Adéle és Honorine, a szegény Valcroze asszony szolgálója, de ő megállás nélkül sír.

– Irgalom!

Még rosszabb volt a helyzet, mint Renaud gondolta. Marguerite szinte védelem nélkül maradt Elvira machinációival szemben. Hersende távolléte nagyon sokat elárult, és bármelyik pillanatban tragédia történhetett. Valamit tenni kell, méghozzá gyorsan!

– Menjen vissza a királynéhoz – parancsolta –, és nagyon ügyeljen Fos kisasszonyra! A legkisebb gyanús mozdulatra habozás nélkül fogja le… vagy akár ölje meg!

– Én? Hogy én… No de én nem lépek be a hálószobába!

Ha lehetséges, még inkább elsápadt, és Renaud látta a tekintetén, hogy habozik.

– A kisasszonynak – dadogta az öreg – rossz szándékai lennének? Honnan veszi?

– Esküdni merek rá. Vigyázzon, amennyire csak tud. Megpróbálok erősítést küldeni…

Kissé megkönnyebbülve a tudattól, hogy megosztotta aggodalmait az öreg lovaggal, Renaud újra nyeregbe szállt, és visszafelé indult. Néhány perccel később meghúzta a kolostor csengőjét, ahová Sancie menekült.

Nem volt könnyű meggyőznie a kapus nővért, hogy beengedje a szent házba. Az apáca azt elismerte, hogy egy fiatal hölgy érkezett nemrég, de az, hogy alig néhány percre rá egy lovag jelentkezik a nyomában, igencsak üldözésre emlékeztetett. Annál is inkább, mert az új jövevény piszkos külseje ellenére távolról sem volt visszataszító.

Renaud, aki aggodalmában elvesztette nyugalmát, kénytelen volt lefékezni a felháborodáshoz közelítő türelmetlenségét a kémlelő rácsa mögött megjelent arccal szemben, mely jelentéktelen lett volna, ha nem színezi határozottan taszítóvá a bizalmatlanság és a makacsság. Valcroze asszony menedéket kért, ami azt jelenti, hogy senkit sem vezethetnek hozzá. Ebből nem engedhet.

– Rendkívüli esetről van szó, nővér! Biztosíthatom, hogy semmiféle szemrehányás nem fogja érni – kérlelte Renaud. – Beszélnem kell vele…

– A hölgy nagyon elszánt. Még a rendfőnök anya sem tudná meglágyítani. Menjen békével!

– Békével…? Kérje meg a főnök anyát, hogy fogadjon! Nem lehetetlen, remélem?

– Most? A nővérek a kápolnában imádkoznak.

– Akkor várok. De tudja meg, hogy nem mozdulok innen, amíg legalább a főnök anyával nem beszéltem! És minden percben meghúzom ezt a csengőt, míg meg nem hallgatnak!

Szavait tett követte, és erősen megrángatta a csengőt az apáca rémült pillantásától kísérve, aki sietve keresztet vetett, de végre hajlandó volt kinyitni a kaput.

Odabent egy terem nyílt, melynek alacsony boltíveit vastag oszlopok tartották. A mélyéről egy kerengővel övezett kert meleg sárga fénye szűrődött elő, melynek nyitva hagyták az ajtaját. A kert és a látogató között azonban ott állt a kapus nővér alacsony, fehér alakja. Megparancsolta a lovagnak, hogy ne mozduljon, de amikor az ajtóhoz ért, Renaud utána szólt:

– Mondja meg, hogy a királyné életéről van szó!

Egy perccel később az apáca visszajött, hogy a kihalt kerengőn át egy csupasz helyiségbe vezesse, ahol egyetlen bronzkereszt függött a falon. Ott találta Sancie-t.

A kereszt előtt térdelt, imádkozott, kezébe temetve az arcát. Renaud először föl sem ismerte, hisz a fehér ruhában, a főkötőben és a fátyolban pontosan ugyanolyan volt, mint a többi apáca. Éppen nyitotta a száját, hogy „tisztelendő anyámként” megszólítsa, amikor a lány felállt, és szembefordult vele. Most már kivehette arcát a vékony fátyol alatt. Könnyek nyomát és mélységes szomorúságot látott, de az egykori harcos kedv még mindig ott ragyogott a gyönyörű smaragd szempárban. A hangja sem remegett, ahogy nekitámadt:

– A királyné élete! Mást nem tudott kitalálni?

– Csak nem képzeli, hogy kitaláltam? A palotából jövök. Madame Marguerite, aki ismét terhes, beteg, ráadásul egyedül van Fos kisasszonnyal. A húga és a sógornője tengerre szálltak Franciaország felé, Hersende asszony pedig két napja eltűnt. Nem tudják, hol van. Az öreg d'Escayrac lovag, akire ismét rábízták a has felügyeletét, azt sem tudja, mit tegyen. Ezért jöttem magáért.

– Azt hiszem, megmondtam, hogy nincs többé helyem abban a világban. Még itt sem, mert túl közel vagyok az udvarhoz…

– Az udvarhoz? Honnan veszi, hogy van még udvar? Épp most mondtam, hogy a királyné egyedül van…

– Az öreg kamarásával, a szolgálatára rendelt hölgyekkel, kedvenc énekesnőjével.

Csak nem azért lenne halálos veszélyben, mert eltűnt az orvosnője? A nők betegek a terhesség kezdetén! Ne legyen nevetséges!

– Mi van magával, Sancie de Signes?

– Madame de Valcroze vagyok!

– Nekem nem! Hol a lélekjelenléte, a kifinomult gondolkodása, az intelligenciája?

Az, amin keresztülment, elfeledtette magával a keresztanyja iránti szeretetét?

– Nem! De nem értem, miért ilyen izgatott! Még egyszer mondom, Madame Marguerite-nek nincs szüksége rám. Indulás előtt elköszönök tőle… levélben!

Határozottan hallani sem akart semmiről, és Renaud nem tudta, milyen húrt pengessen meg, hogy visszhangra találjon a szívben, mely mintha nem is létezne már.

Hirtelen eszébe jutott valami:

– Mondja, Madame de Valcroze, tudja, hogy hívják az aljas templomost, aki elrabolta és kiszolgáltatta magát?

– Nem volt olyan udvarias, hogy bemutatkozzon.

– Sejtettem. Roncelin de Fos a neve, és annak az Elvirának a bátyja, aki zenéjével és énekével elvarázsolja a királynét… míg meg nem öli! Semmit sem hallott abból, amit Safedben és a Hattin-szarvnál beszéltünk? Hogy bosszút álljon a szerelméért, Fos el akar pusztítani mindent, amit a király szeret, és amihez ragaszkodik: az Igazi Keresztet, hogy a védelme sose boruljon fölé, most a feleségét, aztán biztosan az újszülött gyermeket… míg őt magát le nem győzi! Semmi sem tarthatja vissza! Még Isten sem, sőt, legkevésbé Isten, akit nem fél többé! A húga pedig a cinkosa.

Egyetlenegy okból került a királyné mellé…

– Hallgasson!

Renaud megértette, hogy elérte a lány szívét. Olyan hófehér lett, akár apácaruhája:

– Az a szörnyeteg soha nem válaszolt egyetlen kérdésemre se – suttogta. – És semmit sem hallottam abból, amit beszéltek.

– Nos, most már tudja! Könyörgök, Sancie, segítsen megmenteni a királynét és a gyermekét!

Hosszú csend támadt. A lány azonban nem fordult el, éppen ellenkezőleg: rászegezte szeme zöld lángját, mely a tekintetén át mintha a lelkét fürkészte volna.

Végül megszólalt, és hangjában akaratlan, de mélységes szomorúság tükröződött:

– Még mindig szereti, igaz? Talán még jobban is, mint egykor, hisz gyerek volt még! Most már férfiként szereti.

Nem igazán kérdezett: magától értetődő kijelentést tett, és Renaud-nak semmi oka nem volt rá, hogy hazudjon neki. Inkább halványan elmosolyodott:

– Mint Hersende asszony, maga is olvas a lelkek mélyén, s felesleges tagadnom…

hazudnék, ahhoz pedig nem értek. Különösen nem magával szemben!

– Ezt úgy kell értenem, hogy sosem hazudott, és nem is fog sosem?

– Felesleges megesküdnöm rá. Közöttünk ez lehetetlen lenne…

– Beérem ennyivel!

Sancie ismét a kereszt felé fordult, megcsókolta Krisztus lábát, és nem is nézett Renaud-ra:

– Elmehet! Néhány perc múlva elhagyom a kolostort.

– A palotába megy?

– A palotába! Ne várjon meg! Egyedül akarok odamenni…

– Köszönöm! – suttogta Renaud meghatottan.

Őszinte tisztelettel hajolt meg, de a lány nem látta. Ahogyan Renaud sem látta, hogy ismét csurogni kezdtek a könnyei.

XV. fejezet Az utolsó felvonás

Renaud kissé megnyugodva indult a szállására. Nagy szüksége volt fürdőre és tiszta ruhára. Szüksége volt arra is, hogy viszontlássa azokat, akik várták: Gilles Pernont, akinek tanácsait nagyra becsülte, és a kis Basile-t, akit őszintén megszeretett. A Szent Mihály-templom előtt elhaladva látta, hogy temetést tartanak. A szilaj torkokból erőteljesen felszálló Miserere tisztán elért hozzá az ablakokon át, és akaratlanul is elmosolyodott Joinville haragjára gondolva, akinek a szobája szomszédos volt a szentéllyel, és aki megállás nélkül panaszkodott a gyakori temetésekre, különösen az éjszakaiakra, melyek nem hagyták aludni. Ez alkalommal a champagne-i udvarnagy nem fog panaszkodni: valahol Galileában lehet, s maga is zsoltárokat és hálaadásokat zeng Lajos kíséretében. Renaud nem számított rá, hogy összetalálkozhat vele. Azonban miután gondoskodott a lováról, és Gilles és Basile nevét kiáltva belépett a házba, senki sem felelt. Még a cselédlány sem, akit a tulajdonosnő rendelt a szolgálatukra.

Végigfutott a szobákon, a belső udvarokon, de egy teremtett lélekkel sem találkozott.

Megnyugodott azonban, ahogy látta, minden rendben van, a konyhában ragu fő a tűzön. Erről eszébe jutott, hogy éhes. Kenyeret, sajtot, gyümölcsöt keresett – és talált –, fejtett egy kis bort a hordóból, majd leült a nagy festett táblás ablakokkal az udvarra néző szobája küszöbére, hogy kényelmesen megvárja a többiek hazaérkezését. Az étkezés felénél tartott, amikor megjött a cselédlány. Az asszony élesen kiabálni kezdett, ahogy észrevette, hogy megdézsmálták a készleteit. Renaud felállt, és odament hozzá:

– Ne kiabáljon így, Perpétue! Senki sem lopta meg. Én szolgáltam ki magam.

Ahogy megpillantotta, a cseléd ismét felkiáltott, elengedte a tejesköcsögöt, és sietve háromszor-négyszer keresztet vetett.

– Nem hittem volna, hogy ennyire megijesztem! – szedte össze a lovag az eltört agyagcserepeket. – Mi történt? Hol van Pernon mester és Basile?

– Horgásznak!

Mivel a férfi értetlenül bámult rá, Perpétue visszanyerte magabiztosságát, és miközben egy ronggyal feltörölte a tejet, kijelentette:

– Igen, horgásznak! Mi mást csinálhatnának, mióta azt mondták nekik, hogy maga meghalt? A horgászat csak jobb, mint a kikötői kocsmák látogatása, és legalább hoz valamit ahelyett, hogy vinné a pénzt.

– No de ez nevetséges! Ki mondta, hogy meghaltam? Az asszonynak nem maradt ideje válaszra: örömteli kiabálással Basile rontott a konyhába, és ledobva a kezében hozott kosarat egyszerre sírva és nevetve belecsimpaszkodott Renaud lábába:

– Renaud nagyúr – dadogta. – Tényleg maga az? Ó, hála legyen az égnek!

Ezzel sírni kezdett, tovább szorítva a lovag lábát, aki leguggolt mellé. Meghatotta a gyermek felindulása, de nem volt a heves érzelemnyilvánítások híve. Két kezébe fogta Basile arcát, megcsókolta a homlokát, majd talpra állította, miközben maga is felegyenesedett.

– Ugyan, nyugodj meg! Látod, hogy élek. Ez a lényeg, nem? Ki mondta, hogy meghaltam?

Pernon is megérkezett, de ő a kis görögnél jobban uralkodott izgalmán, s beérte egy széles mosollyal ura felé:

– Nocsak, itt van! Tudtam, hogy nem halt meg! A fiú nem akart hinni nekem! Igaz, még mindig nehezen értjük egymást. Bár minden nappal fejlődik…

– Megmondja végre valaki, honnan jött a halálhírem?

– A templomosoktól! Elmondom, amit tudok, de először segítek megmosakodni.

Ijesztően piszkos, Renaud nagyúr! És, már megbocsásson, de nem éppen rózsaillatú!

Néhány perc alatt az udvarra húzott egy nagy fadézsát, félig megtöltötte langyos vízzel, majd beleültette Renaud-t, azután egy erős olívaolaj-illatot árasztó, zöldes szappannal alaposan végigdörzsölte:

– Arra a napra emlékeztet, amikor megérkezett a Coucy-palotába, és a mosdóhelyiségben lefürdették szegény Flore d'Ercri kíváncsi pillantásai alatt. Pedig akkoriban csak kis tejfölösszájú volt, de az a lány tudta, mit néz! Mit szólna ma!

– Elég ebből! Azt meséld, amit tudni akarok. Az fontosabb, mint az emlékeid!

– Jól van! Először is tudnia kell, hogy az elutazása után Joinville úr elvonszolt a királyhoz, aki nagyon haragudott, és higgyen nekem, bármennyire szent is, nem túl megnyugtató a közelébe kerülni, amikor ebben a hangulatban van. Ó, persze nem káromkodik, mint d'Artois nagyúr tette. Az egész lénye hideg, mint a jég, miközben az orrlyukain is haragot fújtat…

– Miért haragudott? Mert elmentem az engedélye nélkül?

– Pontosan! Nem viseli el, ha megszegik a parancsait. De volt más is: levelet kapott… méghozzá nem jót!

– Kitől?

– Titok! Csak egy homályos macskakaparás volt az aláírás, és természetesen nem volt pecsét. Azt írták benne, hogy maga áll Sancie kisasszony elrablása mögött, és nem kell aggódni, mert azért tette, hogy rávegye, menjen feleségül magához…

A szappan, melyet Renaud gépiesen forgatott kezében, megcsúszott, elrepült, és egy nagy, rózsás edénynek csapódott.

– És a király elhitte, hogy ilyen eszközöket alkalmaznék, hogy feleségül vegyem Madame de Valcroze-t? A királyné is elhitte?

– Őt nem tudom, de Lajos király igen.

– És miért akarnám feleségül venni?

– Nagyon gazdag, és maga Valcroze báró lehetne ahelyett, hogy nincstelen lovag!

Ne idegeskedjen! Csak magyarázok. És elmondom azt is, hogy Joinville úr bátran védelmezte, és nem hitte el, hogy képes ilyen aljasságra. Ő javasolta, hogy jöjjenek el értem, hogy elmondjam, amit az üzenetről tudok, melyet kapott. Tudom, megtiltotta, hogy beszéljek róla, de nem hagyhattam, hogy vádolják. Elmondtam tehát, amit tudtam.

– Nem hibáztathatlak érte. Mit szólt a király?

– Nagyon keveset, hacsak nem annyit, nyomozni kell az ügyben, hogy kiderüljön az igazság… Azt mindenesetre elismerte, hogy Keleten nem mindig úgy mennek a dolgok, mint nálunk…

– Kedves tőle! És a halálhírem?

– Máris rátérek. Álljon föl, hogy lesikáljam! Elmesélte, hogy Basile követte Renaud-t, amikor elhagyta a házat, egészen a Galilea-kapuig, ahol tanúja volt találkozásának Alival. Azután az üzenethozó fiú mellé szegődött, aki alig volt idősebb nála. Gyerekek között könnyű az ismerkedés. Basile meg akarta tudni a lovas nevét, aki Renaud-t vezette.

– Természetesen – folytatta Pernon – nem tehette föl egyenesen a kérdést, és időbe tellett. A fiú, akit Thomasnak hívnak, egy alsóvárosi halász fia, aki régóta látja el hallal a templomos rendházat.

– Ezért kezdtél horgászni? – jegyezte meg Renaud vidám villanással tekintetében.

– Nem vagyok éppen ügyetlen hozzá, bár azelőtt csak a coucyi tavaknál próbáltam.

Mindegy, sikerült megnyernem a bizalmát, ahogyan Basile-nak Thomasét. Így tudtuk meg végül, hogy a lovas a templomosok egyik turkopolja. Egy bizonyos Ali, aki a keresztségben a Leon nevet kapta…

– Roncelin de Fos elkötelezett híve! – egészítette ki Renaud.

– Ó! Ezt nem tudtam… De azért sejtettem! Amint képbe került a Templom, nem meglepő, hogy Roncelin benne volt.

– Nem is tudod, mennyire! Majd elmesélem, de előbb tisztázzuk a halálomat!

– Ó, az egyszerű! A nemes hölgy története kapcsán, akit elraboltak, hogy egy emírhez vigyék, a király kikérte a nagymester véleményét, hisz nála jobban senki sem mondhatja meg, mi zajlik a határ túloldalán. A nagymester jóindulatúan vállalta, hogy segít. És úgy tíz nappal ezelőtt ő jelentette be, hogy megtalálták egy önre megszólalásig hasonlító fiatal frank lovag holttestét a Tibériás-tó partján, olyan rossz állapotban, hogy a nagy hőség miatt ott helyben eltemették. A király elmondta Joinville úrnak, aki tudatta velünk is. Kemény csapás volt, tudja! Különösen a kölyöknek! Éjszakákon át sírt… nappal pedig horgászni mentünk. Muszáj volt elfoglalnunk magunkat… Most maga meséljen!

– Fejezzük be a tisztálkodásom. Mindahhoz, amit el kell mondanom, jobb a nyugalom… sőt, a magunkba fordulás! Nagyon súlyos dologról van szó! És nagyon szomorúról! Leginkább Madame Marguerite-ért aggódom. Terhes… már megint! A mindenségit! – tört ki Renaud. – A király semmi mást nem tud, amikor együtt vannak, mint gyereket csinálni neki?!

– Hm… általában ez a férjek szokása – próbálkozott Pernon.

– Milyen szomorú! Éljenek akkor a szeretők! Egy ilyen csodálatos nő nem azt érdemelné, hogy hosszan imádják, a legritkább illatokat égessék érte, simogatásokkal, szerelmes szavakkal, szépségét dicsőítő versekkel, dalokkal halmozzák el…? Ehelyett anélkül, hogy akár lélegzetvételnyi ideje is maradna, két ima között teherbe ejtik, hónapokig tartó rosszullétre, végül a szülés kínjára kényszerítve. Ráadásul a királyné éppen akkor beteg, amikor Hersende asszony megmagyarázhatatlanul eltűnik.

– Eltűnt?

– A vén ostoba d'Escayrac azt állítja, hogy két napja nem látta. Istenem… mindent megadnék, ha tudhatnám, hol van!

– Meg lehet próbálni – merült gondolataiba Pernon.

Sikerrel járt. Még aznap este fény derült a titokra, és semmi különleges nem történt: Hersende asszony a világ legtermészetesebb módján Ciprusra utazott, hogy megvizsgálja a nyugtalanítóan betegeskedő Stfánia királynét. Magának Marguerite-nek kegyes engedélyével, aki hálás volt a kedves fogadtatásért, melyben a szigeti teleléskor részesültek. Szerette a gyengéd és félénk örmény királynét, és szívesen kölcsönadta –

mindössze néhány napra! – híres orvosát.

– Ahhoz képest, hogy bizalmi ember, úgy tűnik, d'Escayrac lovag nem túl tájékozott – jegyezte meg Renaud. – Érthetetlen!

– Nem annyira. Adéle szerint egy hangyányit fecsegő. Ráadásul annyira komolyan veszi védelmezői szerepét, hogy egészen kimeríti a királynét, aki rosszmájú örömét leli abban, hogy eltitkol előle néhány dolgot, mint például Hersende távozásának okát.

Amíg aggódik, legalább nem marad ott állandóan, alig háromlépésnyire a karszékétől, rászegezve nagy halszemeit, és ellenséget kutatva minden sarokban.

– Nem óvatlanság ez?

– Adéle szerint nem, és benne megbízhatunk. Azt mondja, nem is olyan beteg a királyné. Csak attól szenved, amit mindketten jól ismernek: a terhesség kezdeti kellemetlenségeitől. Hersende asszony pedig még a király előtt visszatér. Úgyhogy felesleges aggódnia!

– Annál jobb! Csakhogy így nevetségessé tettem magam, hogy a királynét fenyegető veszélyre hivatkozva kiszakítottam Madame de Valcroze-t a kolostorából.

Nem fogja megbocsátani!

– Azok után, amiket maga vállalt és elszenvedett érte, ez az igazságtalanság és a hálátlanság netovábbja lenne… Tudom – tette hozzá az öreg fegyvernök kiábrándult vállrándítással –, hogy a nők soha nem úgy látják a dolgokat, mint mi, de egyelőre próbálja elfelejteni, hisz elhárult a veszély!

– Amíg Elvira de Fos mellette van, a veszély sosem hárul el.

– Talán így van, de maradjon nyugton a király visszatértéig. Akkor nagy nyilvánosság előtt, az előkelőségek gyülekezetében tárhatja fel, micsoda aljas gazember az a Roncelin! És Madame Sancie ott lesz tanúnak… Akkor a húg is eltűnik a fivérrel együtt!

– Így fogok tenni! Imádkozzunk, hogy hamar visszatérjen a király!

Nem tette hozzá, hogy addig nem lesz egészen nyugodt: nem akart bánatot okozni a férfinak, aki sokkal inkább barátja, mint szolgálója volt…

Két nappal később levél érkezett, mely darabokra törte Pernon meggyőződését és Renaud viszonylagos nyugalmát. Sancie írta, és az állt benne:

„Igaza volt.

Nagy veszély fenyeget, és maga az egyetlen, aki el tudja oszlatni. Beszélni kívánnak magával, hogy küldetéssel bízzák meg. Legyen ma éjfélkor a Velence piacon, az átjáró alatt, mely a palota régi bejárati tornyára nyílik. Egy nő várja ott. Ne szóljon hozzá.

Minden zajt kerülni kell. Viselje, amit küldök, de ne felejtse el a kardját.

Sancie”

Egy vászonzsák kísérte az üzenetet, benne egy fekete szerzetescsuhával. Perpétue-nek adta át egy egyszerű parasztasszony, akinek nem volt más ismertetőjele, mint a szamara, melyen két tökkel, káposztával, póréval és más zöldségekkel teli kosár között ült.

– Nos? – nyújtotta Pernonnak a levelet Renaud. – Nem volt igazam?

A férfi ősz bajszát rágcsálva bólintott, ahogyan mindig szokta, amikor nyugtalanítja valami:

– Úgy tűnik, de kíváncsi vagyok, miféle küldetést akar magára bízni. Az egyetlen bölcs dolog szerintem az lenne, ha a király után siet, és megkéri, hogy térjen vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez pedig nem kell titkos találkozó: elég lett volna megírni.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy más feladatról van szó.

– És különben is nagyon örül, hogy Sancie asszony hívja! Látja, hogy nem haragszik magára…

Valamivel éjfél előtt Renaud szinte láthatatlanul fekete csuhájában, melynek csuklyája elrejtette az arcát, megérkezett a térre, melyet részben lezárt a velencei fondaco, melynek bejáratát két lámpás jelezte. Bors, gyömbér, fahéj és szerecsendió csípős illata áradt a bezárt boltokból, melyhez egy nyereg- , csizma- és lószerszámkészítő műhelyének keserű bőrszaga keveredett. Feje fölött az eget felhők lepték el, még inkább elnehezítve a nyári éjszaka hőségét. Balra kirajzolódott a sötétben a megadott átjáró. Renaud elnézte egy pillanatig, csak azután indult el…

Látta, hogy egy alak válik ki az árnyékból, és felé tart. Ő volt a vezetője. A nő szó nélkül megragadta a karját, és bevezette a magas, csipkés oromzatú toronyhoz. Renaud ismerte a helyet, mely a kikötőhöz közel emelkedve Akra fontos pontja volt. Tudta, hogy a torony lábánál van egy alacsony, vasakkal és hatalmas szögekkel megerősített ajtó, mely minden faltörő kosnak ellenáll. Egyetlen őr elégségesen védelmezhette, és nagyon kényelmes volt a palotabeliek számára, hisz közvetlenül a kereskedelmi negyedre nyílt… A nő bizonyára nem zárta be, amikor kijött: keze alatt könnyedén kinyílt. Súgott valamit az őrnek, és megindult a kő csigalépcsőn, mely a torony közepén húzódott.

Végeérhetetlennek tűnt az emelkedés a lovag számára, akiben keveredett az öröm, hogy viszontláthatja a szeretett hölgyet, és a homályos aggodalom. Végre elértek egy folyosót, melyet itt-ott fáklyák világítottak meg, s mely a fal mentén kanyargott.

Megindultak, egészen addig, míg a nő felemelt egy kárpitot, fölfedve egy szerény méretű, de szőnyegekkel és selyemkárpitokkal pazarul berendezett helyiséget. Ebben a pillanatban lant hangja hallatszott, és Renaud szíve hevesen megdobbant.

A nő ujját szájára téve csöndre intette, s bevezette, ahol egy újabb kárpit mögött egy ajtó nyílt. Kinyitotta, és betolta rajta a lovagot, majd azonnal becsukta mögötte: Renaud Marguerite hálószobájába lépett…

Semmit sem látott a környezetből: csakis őt látta! A legkevésbé sem látszott betegnek. Félig feküdt egy törökös díványon, számtalan párna között, s ő maga zenélt.

Bő, aranyhímzésekkel borított, mélyen kivágott ruhát viselt, melyet Cipruson szeretett meg. Álmodozott, miközben ujjai könnyedén simogatták a húrokat. Sötét, ragyogó haját vállára hulló, vaskos fonalba fogta össze. Sosem volt még szebb, és az elragadtatott Renaud-nak uralkodnia kellett magán, hogy ne omoljon a lába elé, mely meztelenül simult az aranyszín szandálba.

Marguerite nem hallotta belépni, ezért a lovag megajándékozta magát az édes örömmel, hogy hosszan elnézi, közben azonban dühödt féltékenység tört rá a férfi iránt, aki ezt a varázslatos asszonyt birtokolja. Nem tudhatta, hogy Marguerite csak a férje távollétében viseli ezt a ruhát – Stfánia királyné ajándékát –, mert Lajos túlságosan illetlennek találta még a házastársi meghittségben is. A királyné csakis saját örömére vette fel, de a tény, hogy ebben fogadta a lovagot, szédítő perspektívákat nyitott meg…

Renaud kénytelen volt megmutatkozni. Két lépést előrelépett, hátravetette csuklyáját, és térdre ereszkedett:

– Itt vagyok felséged szolgálatára! Végtelen öröm, hogy szüksége van rám.

Marguerite összerezzent, eltolta magától a lantot, kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mégis megszólalt:

– Messire de Courtenay? Mit keres itt?

A férfi annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mit feleljen. A királyné türelmetlenül sürgette:

– Ugyan! Feleljen! Hogy kerül ide?

– Egy szolgáló vezetett ide, ahogy azt Valcroze asszony levele jelezte!

– Levél? Miféle levél?

– Ez itt.

Hogy elővegye a zubbonyából, Renaud felállt, és így jó egy fejjel Marguerite fölé magasodott. Bájosan tárult elé a dekoltázs szépsége, s megérezhette a királyné illatát.

– Sancie megőrült! – kiáltott fel Marguerite. – És először is hol van?

– No de… felséged mellett, ahogy azt három nappal ezelőtt megígérte nekem!

– Három nappal ezelőtt megígérte magának, hogy eljön hozzám? Hol tette ezt az ígéretet?

– A klarisszák kolostorában, ahová visszavonult, bizonyára azért, hogy kiheverje a damaszkuszi maliknál elszenvedetteket, ahonnan visszahoztam. Nem jött ide?

– Hetek óta nem láttam! – egyenesedett fel a királyné. – Bevallom, kezdtem azt hinni, hogy meghalt. Mint maga is egyébként… őrület!

Két keze közé fogta a fejét, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Renaud merészen megfogta a karját, és megállította:

– Madame! Nyugodjon meg, könyörgök! Talán megpróbálhatjuk megfejteni…

– Igen… Igaza van. Magyarázza el!

A királyné kézen fogta, és megindult egy nagy elefántcsont berakásos, ébenfa karszék felé, mely az ablak mellett állt, szemközt egy edénnyel, melyben csodálatos bíborszín rózsa virított. Egy zsámolyra mutatott, a férfi azonban inkább térdre ereszkedett mellette, ő pedig nem ellenkezett:

– Mondjon el mindent, de gyorsan! Valahogy összeesküvést gyanítok!

Mégis rámosolygott: talán jobban örült a régóta vágyott jelenlétnek, mint akár önmagának is bevallotta volna. A láng, mely a szép lovag fekete szemében ragyogott, egyetlen nőt sem hagyott volna hidegen, a legkevésbé a királynét. Nem azt mondta Hersende, hogy a férfi szereti őt?

Renaud amennyire lehet, gyorsan és világosan elmesélte kalandjait Sancie-val, két tényt azonban kihagyott a barátnője erényét ért támadást és saját rokonságát Szaladin családjával. Sawan emír különös viselkedését a veszéllyel magyarázta, melyet egy frank szultána jelentett volna az aleppói és damaszkuszi királyságra!

– Inkább megszöktetett mindkettőnket, mielőtt Dharta-Katum megérkezett volna.

Néha a hitetlenek katonái bölcsek és nagylelkűek lehetnek.

– Szerencséjük volt, hála legyen az égnek! Milyen hihetetlen történet! Sancie… az én Sancie-m, amint vad szenvedélyt ébreszt egy szultánban!

– Egyikünk sem… védett az érzelmekkel szemben, melyek átcsapnak felettünk. A szerelem nem ismer sem vallást, sem háborút… sem felséget Csak a lány van, akinek az életünket szenteljük, a szívünket adjuk… minden gondolatunkkal, minden vágyunkkal…

Csönd telepedett közéjük. Marguerite Renaud szemébe mélyesztette tekintetét, az édesen égető lángot fürkészve. Megfogta a kezét, hozzá hajolt, ellenállhatatlanul vonzotta a túlságosan sokáig visszafojtott szenvedély. Az arcához egészen közel azt suttogta:

– Renaud! Szeret engem?

– Halálosan, madame…

Ekkor a királyné ajkához érintette az ajkát. Végtelenül gyengéd és könnyed volt a csók, akár egy virág és egy pillangó találkozása, egybefonódó szájuk azonban igazi hús volt, s felforrósodott a vérük. Egyre mélyült a csók, amikor azonban Renaud mindenről megfeledkezve a karjába akarta venni az asszonyt, az eltolta magától, felállt, és az ágy kék és arany függönyéhez hátrált, melybe belerejtette arcát:

– Én is szeretem – szólalt meg rekedten. – De be kell érnie ezzel a tudattal…

Különben elvesztünk… maga és én! Talán máris elvesztünk… Ez a különös levél! A felbukkanása a szobámban, anélkül, hogy tudnánk, ki szervezte!

– Egy vipera él a környezetében, madame! A húg a bátyja eszköze, és Roncelin de Fos felesküdött a…

– Elvira! Igaza lehet! Valaki megszervezte mindezt, és csakis ő lehetett!

Marguerite felvett egy kis ezüstcsengőt egy asztalról, és megrázta. Nem érkezett válasz. Ekkor az ajtóhoz futott, de nem tudta kinyitni, bármennyire erőlködött is.

Renaud-nak sem sikerült.

– Bezártak! – nyögte a királyné. – Istenem! Mit jelentsen ez… Nem találkozott senkivel idefelé?

– Senkivel, hacsak a boltív alatti kapu őrével nem.

– Egyetlen udvarhölgyemmel sem? Adéle-lel sem? Vagy d'Escayrac úrral? Ő vajon hol lehet?

– Valami történhetett az őrkutyájával. Nem az a férfi, aki elhagyja a posztját…

Mennem kell, felség… méghozzá gyorsan! Húzódjon félre! Megpróbálom betörni az ajtót!

Lendületet vett, de csak magának sikerült fájdalmat okoznia.

– Egy királyné hálószobaajtaja mindig erős – jegyezte meg szomorúan Marguerite.

– Az enyém bronzveretes, vastag tölgy.

Renaud ekkor az ablakhoz futott, hisz ez maradt az egyetlen kijárat, Marguerite azonban visszahívta:

– Nézze! Ott!

Az ajtó alatt fekete füst kígyózott, s lángoló olaj folyt befelé.

– Tűz van! – sikoltotta a királyné. – Tűz van odakint! Istenem!

Kiabálni kezdett, hölgyeit szólította, dörömbölt az ajtó fáján, de nem kapott választ. Mintha minden teremtett lélek eltűnt volna a palotából, és rémisztő volt a helyzet, hisz az együtt töltött magány pillanata – az első ilyené –, mely oly édesnek tűnt, hirtelen rémálommá vált.

– Csapdát állítottak nekünk! – jelentette ki Renaud. – Meg kell próbálnunk kiszabadulni belőle. Húzódjon hátrébb az ajtótól, madame. Hiába dörömböl, és a lángok könnyen belekaphatnak a ruhájába!

Visszament az ablakhoz, a magas boltíves nyíláshoz, melyet középen kis oszlop választott ketté, de elég széles maradt így is a rés, hogy egy ember átférhessen rajta.

Renaud kihajolt. Egy sötét kútféleséget látott, mely bizonyára belső udvar volt, közepén a megszokott szökőkúttal, melynek vize egy medencébe hullik alá, de egy magas és sima fal választotta el tőle.

– Lejutok! – jelentette ki a lovag megszabadulva szerzetescsuhájától, hogy könnyebben kiugorhasson.

Az ágyhoz lépett, hogy levegye a lepedőket, és kötelet fonjon belőlük, de valami a füle felé süvített, s éppen annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon: ki tudja, honnan, egy égő hegyű nyílvessző fúródott az ágy baldachinját tartó keretbe. A kárpit azonnal lángra kapott, a tűz átterjedt a mellette lévőre is, közben pedig szikrák és égő

anyagdarabok váltak le róla. Egyre nőtt és sűrűsödött a füst. Renaud hallotta, hogy Marguerite köhög, miközben a párnák segítségével megpróbálta eloltani a lángoló ágyat. Ahogy serénykedett, megpillantotta a ragyogó alakot, aki segítségért kiabálva menedéket keresett a keskeny kápolnában, mely az ággyal szemben, a szoba végében nyílt.

– Ha van másik ruhája – kiáltotta felé Renaud –, valami kevésbé bő és kényelmesebb, vegye fel.

Nagyon finom volt az aranyozott kelme: a legapróbb szikra is lángoló fáklyává változtathatta. Látta, hogy Marguerite egy ládához lép, kivesz egy sötét színű, hosszú ruhát, és ledobja magáról a régit… Renaud elfordult, és leszaggatta az ágy lángoló függönyeit, hogy kidobja őket, megtagadva magától a csodálatos test látványát, mely pillanatok alatt eltűnt egy szűk kék ruhában, melynek zsinórjait a királyné azonnal bekötötte. Ebben a pillanatban Renaud-nak sikerült levennie az ágyról a még érintetlen lepedőket, és összecsavarta őket. Úgy gondolta, a klasszikus módon engedi le a királynét az udvarba. Kérdés, hogy ott van-e még a titokzatos nyilazó, mert ha igen, jobb, ha együtt ereszkednek le, hogy testével védhesse Marguerite-et.

Eközben odakint valaki észrevehette a tüzet. Hangzavar támadt, kiáltások, hívószavak harsantak.

Még mindig emelkedett a füst az ajtószárny alatt, mely nem engedett, és hallották, ahogy odakint ropog a tűz. Marguerite megállás nélkül kiabált a köhögőrohamok között. Ellenállt, amikor Renaud az ablakhoz akarta húzni, ahová erősen rögzítette az összekötözött lepedőket.

– Nem, az ajtón akarok kimenni…

– Az lehetetlen! Legyen belátó!

– A fiam! A fiamat akarom!

– Hol van?

– A másik szobában, mely a teremből nyílik…

A királyné ismét az ajtóhoz akart futni, mely mögül hatalmas robaj hallatszott.

Renaud erővel visszatartotta.

– Ne maradjon ott! Hallgassa csak! Úgy hallom, a segítségünkre sietnek.

Valóban, a zajt az ajtónak csapódó balták okozták, s a fa lassan hasadozni kezdett, de az ablak felől beáramló levegő magához vonzotta a lángokat, melyek a bejáratot nyaldosták.

– Segítség! – üvöltötte Marguerite. – Segítség! Itt vagyok!

Renaud hirtelen ráébredt, hogy bárhogyan is, de el kell tűnnie, hisz egyedül Isten a megmondhatója, hogyan hatna a belépőkre az, hogy az éjszaka közepén itt van, a királyné hálószobájában. Marguerite belé csimpaszkodott, ő pedig a kápolnarészbe akarta vinni, hogy megvédje a lángoktól, mielőtt az ablakon át elmenekül, akár a nyaktörést kockáztatva. Hirtelen azonban apokaliptikus lármával kidőlt a nagy ajtó, felszabadítva néhány lángot, de leginkább sűrű fekete füstöt, melyből… a király rajzolódott ki,

Joinville-lel a nyomában. Mindketten baltával a kezükben. Mögöttük férfiak serénykedtek vödrökkel és vizes lepedőkkel.

Marguerite zokogva a férje karjába omlott. A király gépies mozdulattal magához ölelte, de kék, jéghideg tekintete Renaud-ra szegeződött, aki beletörődő sóhajjal térdet hajtott előtte.

– Azt hiszem, magyarázattal tartozik! De később! Joinville!

– Felség?

– Fogja le ezt a férfit, és vigye a börtönbe. Felmérve, hogy a Marguerite-nek és neki állított csapda tökéletesen működött, és a harag, melyet a király tekintetéből kiolvasott, bizonyosan a halálba vezeti, Renaud magyarázkodni próbált:

– Felség – mondta –, a látszat ellenem szól, de…

– Azt mondtam, a börtönbe! Örüljön, hogy nem öltem meg a tulajdon kezemmel…

Veszélyes lett volna bármit is felelnie. Renaud felállt, és követte a szemmel láthatólag ellentmondásos érzésekkel küzdő Joinville-t, aki azt sem tudta, mit mondhatna. A termet átszelve, melyből a hölgyek szobái nyíltak, megállapíthatta, hogy a tűz, melyet egy ki tudja, honnan odakerült, feldöntött parázstartó okozott, elégette a kárpitokat és a szőnyegeket, de hatástalan maradt a falakra. Őrmesterek oltották éppen. Vitathatatlanul nagyobb volt az ijedség, mint a baj, és mielőtt eltűnt volna a lépcsőn, Renaud még éppen láthatta Marguerite-et, amint a fia szobájába fut, ahonnan a kócos Adéle szalad elő azt kiabálva, hogy bezárták őket, őt magát, Madame de Montfort-t és a kisbabát…

A most már nyüzsgéssel teli udvart átszelve a bejárati torony irányába, mely börtönként szolgált, Joinville képtelen volt tovább magában tartani az ajkát égető

kérdést:

– Régóta részesíti kegyeiben a királyné?

– Soha nem részesített kegyeiben. Ma éjjel egy hazug levél hívott hozzá… meg is mutatom… Ó, istenem, a szerzetescsuhában hagytam, melyben ideérkeztem.

– Szerzetescsuhában? Még mit talált ki? És először is hogy lehet, hogy mindenki halottnak hitte, s most az éjszaka közepén a királynénál találjuk, micsoda helyzetben…

Istenem! Micsoda botrány!

– Nem lesz botrány! Ami a királynénál tett látogatásomat illeti, majd magyarázattal szolgálok a királynak… ha egyáltalán meghallgat, mielőtt lecsapatja a fejem. Addig is –

és ebben aggodalmam teljes súlyával könyörgök önnek – mondja meg neki, hogy fogassa le Fos kisasszonyt. Biztos vagyok benne, hogy ő állította ezt a csapdát.

Mindenképpen el kell távolítani Madame Marguerite mellől. Meg akarja ölni, őt is és a kis herceget is, mert a bátyjával megesküdtek, hogy tönkretesznek mindent, ami a királyunk szívének kedves! Joinville, könyörgök, tegye meg! Ha értem nem is, de a királynéért.

A hirtelen nagyon komolyra váltó udvarnagy mélyen a foglya szemébe nézett:

– Megteszem! A becsületemre esküszöm! Soha nem kedveltem azt a nőt.

– Köszönöm.

Elérték az őrházat, ahol az emeleten két vagy három börtöncellát alakítottak ki azok számára, akik a palotában elkövettek valamit. Az igazi akrai börtön a fellegvárban volt, melyet az ispotályos lovagok irányítottak, de ha oda küldik Renaud-t, azzal túl nagy visszhangot adnak a kínos ügynek, melynek híre az egész városban elterjedne.

Renaud, miután átadták az ügyeletes tisztnek, megindult a nyomában, de hirtelen visszafordult Joinville-hez:

– Csak még valamit! Próbálja megtudni, mi lett Madame de Valcroze-zal.

– Megtalálta?

– Igen, és saját kérésére a klarisszák kolostorában hagytam, ahova, megtudva, hogy a királyné szinte egyedül van Elvira de Fos-val, visszamentem, hogy meggyőzzem, csatlakozzon Madame Marguerite-hez. Megígérte, mégsem érkezett meg soha a palotába…

Az udvarnagy égnek emelte a karját:

– Istenem! Micsoda ügy! Úgy tűnik, a távollétünkben mindenki megbolondult itt!

Épp ideje volt visszatérnünk. De nyugodtan halhat meg! Gondoskodom mindenről!

Igen, gondoskodom! Haladéktalanul!

Ezzel futva elhagyta az őrházat, miközben az egyik első emeleti cellában Renaud-t vasra verték, és magára hagyták gondolataival, melyekben keserűség keveredett végtelen gyengédséggel és a pillanat varázslatával, amikor Marguerite azt mondta, szereti. Soha nem remélte ezeket a szavakat, mégis elhangzottak, bár a királyné hozzátette, hogy ennél többet nem várhat tőle. Ez lesz tehát az útravalója arra a néhány órára, mely még elválasztja a haláltól. Hisz nem táplált illúziókat: a hóhérra bízza majd a király, hogy megszabaduljon a férfitól, akit a felesége hálószobájában talált.

Kevesebb mint hét év alatt harmadszor volt börtönben, hisz megszabadult a manszuraiból is. Negyedik alkalom nem lesz, és végül is jól van így: nem tudta, mi értelme lehetne még az életének. Balduin és Thibaut igazi keresztje megsemmisült, Robert d'Artois, akit oly nagy szeretettel szolgált, átlépett a hősök mennyországába, melyet Renaud nem volt biztos benne, hogy kiérdemelt. Igaz, ott volt a király, de a lovag a lelke mélyén tudta, hogy sohasem szerette. Talán, mert túl magasan helyezkedett el számára, a szerény halandó számára, túlságosan nagy, túlságosan nemes, túlságosan Isten felé forduló volt! A szentség, melyre Lajos törekedett – s melyet bizonyára el is ér! – túlságosan tiszta, túlságosan éteri környezetet teremtett körülötte a közönséges halandók számára. A kasztíliai asszony ilyennek nevelte, tökéletes acélból faragta, melynek ragyogása elkápráztatott, de élei sebeket ejtettek. S

ezeken az éleken Marguerite végül talán halálra sebzi magát! Marguerite! Egy pillanatra ajkaik egyesültek, lélegzetük egybefonódott. Egy ilyen pillanat megért egy életet, és a lovag – a király szemében gonosztevő – ezt viszi magával a földbe, mely hamarosan betemeti. Csak abban reménykedett, hogy gyors lesz a halál, és megkímélik a felségsértésért járó borzalmaktól. Nem azért, hogy elkerülhesse az utolsó sóhajt, mely csak hörgés lenne, hanem hogy Marguerite ne az akasztófán himbálózó, megtépázott, vérző test emlékét őrizze meg. Sancie-t – most már tudta, mennyire fontos neki a lány

– Joinville-re, Pernonra és Basile-ra bízza, és önmagával és a világgal megbékélve hal meg… Remélve, hogy Isten végtelen irgalmában befogadja félresiklott életét. Hosszan imádkozott, és kissé erőt merített belőle.

Eltelt a nap, és beesteledett, mire érte jöttek: két katona egy őrmester parancsnoksága alatt, akik nem az udvaron át, hanem elhagyatott folyosókon vezették egy kis kápolnába, melyet egykor Henri de Champagne építtetett a feleségének, Isabelle-nek. Ott várta személyesen a király, fehér alak az oltár előtt térdelve, melyet mindössze két piros gyertya világított meg. Annyira belemerült imájába, hogy úgy tűnt, nem is hallja az ajtó nyikordulását, az őrmester léptét, a fogoly láncainak fémes csörgését…

Egy végtelenségig tartó pillanat után Lajos felállt, egy intéssel kiküldte az őrmestert, majd bő ruhaujjába rejtette a kezét, és leült a magas, faragott padra az oltár bal oldalán. Végre megszólalt:

– Courtenay lovag, ön itt inkább Isten, mint az én színem előtt áll, hogy feleljen a tetteiért. Vagyis tilos hazudnia.

– Nincs okom hazudni. Tegnap azzal, hogy a királynéhoz mentem, nem volt más célom, mint hogy megmentsem!

– Mitől?

– A veszélytől, melyet Fos kisasszony jelenléte jelent számára. A fivére, Roncelin megesküdött, hogy látványos bosszút áll a királyon és az övéin. A húga az eszköze.

– Mit vétettünk ezen Roncelin ellen?

– A lány, akit szeretett, Montségur máglyáján halt meg. A várúr lánya volt, és követte az édesanyját a lángokba…

– Ó!

Csönd lett. A király gondolataiba merült. Renaud érezte, hogy a békés kápolna megtelik a hatalmas tűz ropogásával, az áldozatok kiáltásaival… Amikor Lajos megszólalt, inkább önmagához, mint megláncolt foglyához beszélt:

– Nem akartam! A törvény azonban törvény, és az eretnekséget – különösen az ilyet! – ki kell irtani. Azok a szerencsétlenek tagadták Krisztus istenségét, megosztották a világot egy fényisten és egy árnyékisten között, a földet rossznak tekintették és elítélték, mint az ördög művét. A földet! Franciaország, szép királyságom a sátán műve lenne? Ez az őrültség megbocsáthatatlan bűn. Foglyáról megfeledkezve szeme az oltár mögé festett nagy bizánci keresztre szegeződött, s arcán könnyek csorogtak végig.

– Ki ez a Roncelin de Fos? – kérdezte hirtelen.

– A Templom egyik tisztje…

A király azonnal kihúzta magát, öklével a szék karfájára támaszkodva.

– A templomosok! Már megint ők!

Felhorkanó haragja elfeledtette vele a hely szentségét, ezért gyors imára térdre ereszkedett, majd ahogy felállt, folytatta:

– Fos kisasszony meghalt. Messire d'Escayrac saját kezűleg ölte meg. Bezárta a lovagot egy szobába, ahonnan sikerült kiszabadulnia, és a fiam dajkájánál találta az énekesnőt, késsel a kezében, éppen abban a pillanatban, amikor meg akarta ölni őket.

D'Escayrac nem habozott: kardja csak egyszer csapott le! Ami a cinkosait illeti – hisz voltak cinkosai a palotában –, őket lefogták…

– Istennek legyen hála! – suttogta Renaud, s megkönnyebbülésében eszébe sem jutott, hogy jó szándéka utolsó bizonyítéka a lánnyal együtt eltűnt, hisz Sancie hamis levele elveszett, Elvira pedig nem vallhatja be többé, hogy ő állította a csapdát, melybe belesétált, és melybe – ebben Renaud egészen biztos volt – személyesen a lány vezette!

Csakis ő lehetett az elfátyolozott hölgy!

Ahogy rövid hálaadása után felemelte a fejét, szeme Lajoséval találkozott, aki őt figyelte, tekintetében semmi jót nem ígérő keménységgel.

– Ezzel együtt fennáll, hogy maga egy percnyi habozás nélkül elhitte, hogy a királyné képes titkos találkát adni magának a hálószobájában.

– Ha az ember aggódik, kész mindent elhinni!

– Talán, mert remélt egy hasonló hívást?

– Nem a királyné hívott. A levelet Madame de Valcroze írta alá, akiről azt hittem, Madame Marguerite mellett van…

– De nem volt. Nem hagyta el a klarisszák kolostorát, ahol meghallgattuk.

– Pedig megígérte! – kiáltott fel Renaud, aki kezdte elveszíteni lába alól a talajt most, hogy már a hű Sancie-nak sem hihetett.

– Állta volna a szavát, ha egy hirtelen rosszullét nem nyugtalanította volna komolyan a rendfőnök anyát és az apácákat. Mára azonban felépült annyira, hogy elmondja, mi történt vele az eltűnése óta, és milyen szerepet játszott maga. Az derült ki belőle, hogy ön dicséretet érdemel… ha pontos az elbeszélése.

– Miért ne lenne? Sancie asszony, ebben biztos vagyok, képtelen hazudni!

– Majd megítéljük. Mesélje el maga is, mi történt. És ne feledje, ki előtt vall! –

mutatott hosszú, sovány kezével Krisztusra.

Renaud a lehető legegyszerűbben, a lehető legőszintébben engedelmeskedett, csak a vérségi kapcsolatot hallgatta el, mely a szultánhoz fűzi, a király azonban nagyon erős érzelmi sokkot kapott, amikor felvázolta az Igazi Kereszt és öreg védelmezője tragikus végét. Miközben a szentségtörést felidézte, Lajos arca annyi szenvedést tükrözött, mintha keresztre feszítették volna.

– Miért… miért nem mondott semmit? – nyögött fájdalmasan.

– Hogy ne zavarjam meg felséged nagy terveit, aki mindent feladott volna, hogy a kereszthez siessen, így gondolta d'Artois nagyúr is, akinek álma lett, hogy elhozza az Igazi Keresztet szeretett fivérének.

– Robert! – suttogta Lajos hirtelen gyöngédséggel. – Ez illik hozzá…

Az elbeszélés hátralévő része kevésbé érdekelte. A király képtelen volt elszakítani gondolatait a tragikus epizódtól, bár felháborodott a tényen, hogy Sancie-t kiszolgáltatták egy muzulmán hercegnek. Renaud azt hitte, sikerült elkerülnie a születése titkát, ám egy hirtelen fordulat miatt kénytelen volt visszatérni hozzá.

– Nagy vágyában, hogy megmentse a királynét, nem lehet, hogy az a sötét gondolata támadt, a saját javára cselekszik?

– Nem értem, felség, mire gondol.

– Ugyan! Tagadni merné, hogy szerelmes a királynéba, és kívánja őt?

– Felség! – kiáltott fel Renaud elrémülve a durva hangtól. Mivel azonban kápolnában voltak, ahol Isten jelenléte igazságot követelt, kénytelen lesz bevallani szerelmét egy féltékenység gyötörte férjnek. A király azonban folytatta:

– Vallja be! Ha nem teszi, nemcsak hazudik, de tagadja a magától értetődőt! Vagy ez talán nem a magáé?

Ideges ujjai kitekerték a portrét, melyet Roncelin elvett. Renaud visszanyerte nyugalmát. Szilárd talajt érzett a lába alatt:

– Valóban az enyém ez a rajz, és bevallom, nem értem, hogy került felséged kezébe, amikor Roncelin de Fos rabolta el tőlem, amikor kényszerített, hogy a hattini akácia körül ássak…

– Túllépi a merészség elfogadható kereteit, ha a királyt merészeli faggatni. Nem tartozik magára, hogy honnan került hozzám. De bizonyítja a felségsértését, amint bevallja, hogy szerelmes abba, akinek a képét magánál hordja. Vallja be, mondom!

– Hogy szeretem és tisztelem ezt a szép képet? Teljes szívemből, de a felségsértés árnyéka nélkül. Nem a királynét ábrázolja… hanem a nagyanyámat: Jeruzsálemi Isabelle királynét, akinek az anyám, Mélisande de Jeruzsálem-Lusignan, Antiochia hercegnője a lánya volt: az egyetlen szerelmes éjszakából született, melyet az édesanyja és Thibaut de Courtenay együtt töltöttek.

– Az apja? Nem értem.

– Nem, felség, a nagyapám. Mivel most fel kell fednem a teljes igazságot a királynak, hozzáteszem, hogy… az egyház támogatásával… kívánt elismerni fiának, hogy viselhessem a Courtenay nevet. Szeretetből tette: az igazi apám neve halálra ítélt volna!

– Ki volt? Valaki… bevallhatatlan?

– Keresztény földön igen. Ítélje meg felséged: az apám Aleppó királya volt, al-Aziz Mohamed. A herceg, akinek kiszolgáltatták Sancie asszonyt, a féltestvérem. Igazi testvérként viselkedett, amikor visszaadta mindkettőnk szabadságát…

– Irgalom!

Egy perccel később az őrök visszavitték Renaud-t a börtönébe. A király ismét a tabernákulum elé térdelt…

Joinville kísérte Renaud-t a börtöntoronyba. Ő is jött érte két nappal később, a fogoly hatalmas megkönnyebbülésére. Annál is inkább, mert a champagne-i udvarnagynál mindössze egy tekercs volt, és nem kísérték őrök. Nem így jártak volna el, ha elítéltet visznek a vesztőhelyre. A nagyúr teljes biztonsággal megnyugtatta:

– Hazaviszem, hogy ott maradjon estig, amikor megint csak a kíséretemben a királyhoz megy, hogy meghallgassa a döntését magával kapcsolatban.

– Döntését… vagy ítéletét?

– Nem avatott be. Csak annyit vár el tőlem, hogy maga legyen megmosdatva, és legjobb megjelenését nyújtsa…

– Mit jelentsen ez?

– Ismétlem, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a király elégedetlen és gondterhelt.

Óvatlan volt, barátom!

– Óvatlan! Maga mit tett volna a helyemben, ha levelet kap, melyben azt írják, hogy a királynét veszély fenyegeti a férje távollétében?

Joinville a fejét vakarta, majd nagyot sóhajtott:

– Ahogy magamat ismerem… ugyanazt tettem volna, mint ön… Csak annyit mondhatok, hogy maga mellett leszek, készen szót emelni az érdekében, ha szükség lenne rá. Egy ideje a felségünk szívesen beszélget velem.

– Nemsokára meglátjuk! Köszönöm a barátságát…

Képzelhető, milyen örömmel fogadta Gilles Pernon és Basile a visszatérő lovagot.

Joinville elmondta nekik, amit a tűz éjszakájáról tudott, és azt is, hogy kénytelen volt a palota börtönébe vezetni Renaud-t. Azóta Pernon amikor éppen nem dühöngött, imába merült, de a két dolog szinte ugyanaz volt, hisz dühödten fordult az összes általa ismert szenthez. Basile órákon át ült egy kövön a toronnyal szemben, ahová Renaud-t zárták…

Örömüket elfelhőzte, hogy nem tudták, mi vár rájuk a nap végén. Renaud azonban igyekezett tartani bennük a lelket. Bárhogyan döntsön is Lajos, az nem jelentheti a halálát, hisz különben még mindig a börtönben lenne…

Ahogy eljött az este, Renaud, miután gondosan megmosakodott, megborotválkozott, és haját illendően megnyírták, úgy döntött, harci öltözékét veszi fel: páncélt és acél lábvértet a zubbony alá, melyen Franciaország címere díszlett.

Joinville meglepetésére azt felelte:

– Egy lovagnak ez a legjobb megjelenése! És az ellenkező bizonyításáig még mindig a király fegyvernöke vagyok!

Ez alkalommal lovon és a főbejáraton át érték el a palotát. Renaud meglepetten látta, hogy kivilágították, mintha ünnepség készülne. Sokan voltak, és mindenki csodálatos öltözékeket viselt. Joinville maga is legszebb zöld brokátzekéjét vette fel és az ékszereket, melyeket azok helyett vásárolt, melyeket a Nílusba dobott, mielőtt elfogták a mamelukok, de ő sem tudta, mit ünnepelnek aznap este. Mindössze engedelmeskedett a parancsnak: arra utasították, hogy a királyhoz vezesse Renaud-t, ezért az emeletre kísérte. Ott azonban egy kamarás vette át tőle:

– Várnia kell egy percet, udvarnagy úr. A király tanúk nélkül kíván beszélgetni Courtenay lovaggal.

– No de azt mondta…

– Ez a parancs, udvarnagy úr. Várnia kell! Akrában a király szobája a Cité-beli palota híres zöld szobájának mása volt. A bútorok mások voltak kissé, de a kárpitok ugyanolyanok. Lajos egyedül volt, koronával a fején. Egy magas támlás széken ült egy nagy, fehér viaszgyertyákkal teli kandeláber mellett. Egyenes nyakkal nézte, ahogy Renaud hozzá lép és térdre ereszkedik előtte. Kék szeme nem pislogott, arca márványkemény volt.

– Azért hívattuk ide ma este, hogy tudassuk önnel az akaratunkat – szólalt meg lassan. – A legutóbbi események miatt az ön jelenléte ebben az országban, melyhez közelebb áll, mint gondoltuk, nemkívánatos többé. Holnap visszaindul Franciaországba.

– Felséged elűz? – suttogta Renaud szíven ütve.

– Nem. Nem űzzük el. A vitézségében sosem volt hiba. Egykor megmentette az életünket, és siratott d'Artois öcsénk szerette magát. Ugyanakkor mindaz, amit elmondott, és a rendkívüli összetűzése a templomos lovagokkal…

– Nem a templomos lovagokkal! Egyetleneggyel, és azért jöttem felséged színe elé harci öltözetben, hogy megkérjem, bármilyen sorsot szán is nekem, rendelje el a halálig tartó viadalt köztem és Roncelin de Fos között. Talán az életem vesztem, de őt nem hagyom életben, erre megesküszöm. Így felségednek nem kell hazaküldenie. A holtak nem zavarnak!

– Magunk is gondoltunk erre… de az a helyzet, hogy az a nyomorult már elmenekült a tengeren igazságszolgáltatásunk elől.

– Megint! Megint elszökött? Vissza kell hozni!

– Lehetetlen, ezt maga is tudja. A templomosok kizárólag a szentatya felügyelete alatt állnak. Még akkor is, ha szándékunkban áll éreztetni a nagymesterrel és a ma sállal, akik titkos kapcsolatokat merészelnek ápolni a damaszkuszi szultánnal, milyen súlya lehet a haragunknak. Roncelin de Fos-t nem tudjuk elérni… Adjuk Isten kezébe!

– Én megtalálom! Ha már nincs itt, nekem sem sokat számít, hogy itt maradjak! A király akarja őt, én pedig arra kérem, engedjen utána!

– Pontosan így gondoljuk mi is, de nem egyedül megy el. Madame Marguerite, szeretett feleségünk felfedte előttünk az ön igazi érzelmeit, melyekről egy pillanatra, természetesen adódó félreértéssel azt hittük, kilátástalan irányba mutatnak… Ön Valcroze asszonyt szereti, akiért nagy veszedelmeket vállalt. Ezért úgy döntöttünk, egyesítjük önöket. Még ma éjjel!

– Minket? Vegyem feleségül Sancie-t?

– Ha szereti… ahogyan azt a királyné állítja, ez csakis örömére szolgálhat – vetette oda Lajos, hangjában fenyegetés árnyával, mely nem kerülte el Renaud figyelmét.

A lovag azonnal megértette, hogy a férj kételyei még nem oszlottak el teljesen. A veszélyt megérezve összeszedte magát:

– Igen, felség, de nem fogadhatom el. Ő nagyon előkelő hölgy, én pedig nincstelen vagyok, és nincs más vagyonom, mint a lovagi kardom!

– Felelhetnénk azt, hogy Valcroze asszony elég gazdag kettőjüknek is, de maga megérdemli, hogy gondoskodjunk arról, emelt fővel vehesse el. Ellátjuk a kellő

vagyonnal.

– Valcroze asszony sosem egyezne bele! Apáca akar lenni…

– Beleegyezett. – Lajos élénken felállt székéről, átszelte a szobát, és maga nyitotta ki az ajtót, mely a hölgyek lakosztályai felé nyílt. Belépett a királyné, kézen fogva vezette Sancie-t, aki káprázatosan festett arannyal hímzett vörös menyasszonyi ruhájában. Bíbor ragyogású fátyla alatt, melyet egy rubin és igazgyöngy karika tartott, sápadt volt az arca, és lesütötte a szemét…

Marguerite tiszta hangja csendült:

– Íme a menyasszonya, Sir Renaud, és őszintén kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok. Mert minden udvarhölgyem közül ő a legkedvesebb nekem…

Mosolygott a szeme. Renaud mégis hívást, szorongást olvasott ki belőle. Talán a királyné attól félt, hogy nemet mond? Visszamosolygott rá, és meghajolt, hogy fogadja a kis kezet, melyet Marguerite feléje tolt. Jeges volt ez a kéz, és remegett.

– Hálás köszönet, madame, a szép ajándékért, melyre méltatlannak érzem magam, de mindent meg fogok tenni, hogy idővel kiérdemeljem.

Egy órával később az akrai püspök megáldotta frigyüket a palota kápolnájában…

A hajó elérte a nyílt tengert.

Az ifjú házasok egymás mellett álltak a korlátnál, és nézték a zöld tájat, a fehér várost, ahogy lassanként beleolvad a kék horizontba. Egyetlen szót sem váltottak azóta, hogy elhagyták a király szobáját. Most már egy pár voltak, mégis úgy tűnt, mindketten a magányt választották, ahogy azt Gilles Pernon az árboc tövéből megállapította.

Sancie elfordult, hogy lemenjen a szobájába, melyen Honorine-nal és a cselédlányaival osztozott.

– Miért egyezett bele a házasságba, madame? – kérdezte Renaud. – Könnyű lett volna nemet mondania…

A lány ránézett, de Renaud semmit sem tudott kiolvasni hosszú szempillás, smaragdzöld szeméből:

– Azt hiszi? Akkor tudja meg, hogy ha visszautasítottam volna, lecsapják a fejét. A királynak meggyőződése volt, hogy szereti a királynét, és ő is szereti magát… Még egy szent is lehet féltékeny!

Saint-Mandé, 2002. december