A templomosok kincse

Előszó VALCROZE ÚRNŐ

Sancie a csillagot nézte.

Az öt ezüstös ág az ég kékje előtt felragyogott a napfényben a hosszú láncon függve, melyet elszánt férfiak feszítettek ki a két ujjként Moustiers városkája fölé meredő két ikercsúcs között. Ez a fantasztikus hitvallás, mely nyakláncként díszítette a hegyet Szűz Mária tiszteletére, Guillaume de Blacas lovag műve volt, aki a manszurai börtönben álmodta meg. Nyomorúsága mélyén megfogadta Máriának, hogy fogolyláncaiból és pajzsa csillagából ragyogó és időtlen tiszteletadást készít, mely évszázadokon át hirdeti majd Krisztus anyjának dicsőségét. Sancie szerette a csillagot, melynek felhelyezését ő is látta, és szerette a hegyi Miasszonyunk-kápolnát is, ahová többször elment, hogy letegye terhét és segítséget kérjen, mert a hagyomány és a néphit nagy hatalmat tulajdonított a csodálatosan feldíszített szentélynek. Azt beszélték, még a halva született gyermekek is visszakaphatják az életüket…

Sancie soha nem kért ilyesmit. Szerényebbek voltak az imái, és talán éppen ezért gyakran meghallgatásra találtak. Minden látogatására sértetlen reménnyel érkezett, bár elismerte, hogy ez alkalommal nagy jóindulatra lesz szüksége Szűz Mária részéről.

A csillagról visszaverődő napsütés hamar elviselhetetlen lett a fáradt szemnek, és Sancie keresztet vetett, majd belépett a kápolnába. Az alacsony román boltívek alatt a vastag falak hűvös és homályos teret eredményeztek, melyben hamarosan eloszlott a piros folt, melyet a különös csillag ragyogása égetett szemébe.

Az oltár elé, mely felett egy régi, egyszerű, de megindító Szűz Mária-szobor uralkodott, letette a rekettyecsokrot. A ragyogó sárga virágok azonnal beragyogták a kis szentélyt, melyben egyetlen nagy gyertya égett: minden reggel a bencés szerzetesek gyújtották meg, akik az V. századtól terjedtek el a Saint-Honoraten-Lérins kolostorból, és akiknek perjelsége köré a falu épült. Ma reggel Sancie egyedül volt, ami ritkaságnak számított, hisz a kápolna fontos zarándokhely volt, de előző éjjel vihar tombolt a hegyekben, és a rossz idő távol tartotta az utazókat. Valcroze asszony távoltartásához azonban ennél több kellett volna. Ausbert testvér, az aznap a zarándokok fogadására kirendelt szerzetes, aki jól ismerte a hölgyet és nagylelkűségét, melegen fogadta, és tudva, hogy Sancie hálás lesz egy percnyi magányért, egy kacsintással és a kor előrehaladtával megritkult fogsorát elrejtő, zárt szájas mosollyal visszahúzódott. Előtte azonban odahozta a gyertyát, melyet a hölgy mindig kért.

Magára maradva Sancie elrendezte a virágokat az erre a célra kitett edényekben, meggyújtotta a hosszú gyertyát, és úgy állította, hogy megvilágítsa Mária arcát, térdre ereszkedett, összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett… Először a megszokott imákat, az Ave Mariát és az utániakat, de nehéz volt a kérése.

Talán még nehezebb, mint egy halva született gyermek visszatérése. Milyen szavakat használjon, menynyi könnyet hullasson, hogy Isten anyja meghatódjon és hajlandó legyen elűzni Olivier gondolataiból a félelmetes vágyat, hogy templomosnak álljon? Hogyan fogadtassa el Máriával, hogy az alázatos Sancie megtagadná tőle az adományt, hogy a fia Jézusnak szentelje életét? Mindezt ráadásul a legjobb körülmények között, hisz nem arról volt szó, hogy Olivier eltemetkezne valamelyik kolostor csendje és csuhája alatt, hanem lovagi páncélzatban, nyíltan harcolna Isten dicsőségéért, ott, ahová szólítják.

Továbbra is a Szentföldhöz kötődve, ahol ekkoriban, 1288-ban a félelmetes Bajbarsz szultán tizenkét évvel azelőtt bekövetkezett halála nyomán a templomosok fellélegezhettek kissé megmaradt állásaikban, ahogyan az ispotályosok és a teuton lovagok is, és kiterjesztették parancsnokságaik hálózatát egész Nyugat-Európára.

Gazdagok voltak, hisz másfél évszázad alatt nagyon sok adományt és javat kaptak ajándékba, s Nyugat-Európa első számú bankárai lettek, akik annál is nagyobb hatalommal bírtak, mert ők kölcsönöztek a királyoknak is. Gőgösek voltak és büszkék a néhány ritka kivételtől eltekintve soha meg nem kérdőjelezett vitézségükre, és az általuk nyújtott kép joggal indíthatott álmodozásra egy fiatal fiút. Ezt Sancie készséggel elismerte, de szíve mélyén ott őrizte egy máglya borzalmas emlékét, melyet a Tibériás-tótól nem messze gyújtottak: jól emlékezett a férfira, aki belevetette magát és átkot szórt a templomosokra. Megátkozta a Templomot: el fog veszni, és egy olyan király rombolja le, akinek szeme sosem csukódik le.

Három éve pedig IX. Lajos1 unokája ült a francia trónon. IV. Fülöp húszéves volt, és kamaszkora óta Szépnek nevezték. Nála szebb nagyurat senki sem látott… sem hidegebbet és titokzatosabbat Azt beszélték, hogy jeges kék szeme pillantását nehéz állni, mert lehetetlen megfejteni, és sosem pislog. Olyannyira nem, hogy a környezete kezdte azt találgatni, vajon éjszaka, alváshoz becsukja-e egyáltalán a szemét. Ráadásul az aggastyán azt jósolta, hogy fél évszázaddal később a Templom a vesztébe rohan.

Harminchét év telt el azóta. És Sancie de Courtenay, Valcroze úrnője azért könyörgött Szűz Máriához, hogy terelje el fiát a baljóslatú tervtől, mely rettegéssel töltötte el.

Annál is inkább, mert lelke mélyén kételkedett az elhivatottság őszinteségében, mely kissé hirtelen került napvilágra, éppen azon a napon, amikor a bájos Agnès de Barjols eljegyezte magát egy Esparronnal. Amikor azonban az édesanyja gyengéden kifaggatta, Olivier tagadta, hogy valaha is gondolt volna arra, hogy feleségül veszi a lányt, és Olivier sosem hazudott: túlságosan büszke volt hozzá. Sancie nem makacskodott, úgy gondolta, hogy a fia talán nincs is tudatában legrejtettebb érzelmeinek…

Olivier!… Sancie annál is jobban szerette, mert sosem hitte volna, hogy egy napon a világra jön. Számára és a férje, Renaud számára maga volt a csoda…

Amikor Akrát elhagyták éjszakai esküvőjük után – melyet IX. Lajos rendelt el számukra, aki így akart megszabadulni a férfitól, aki iránt sejtése szerint a felesége, 1

1297-ben avatják szentté

Marguerite de Provence túlságosan gyengéd érzelmeket táplált –, Sancie de Signes, Valcroze úrnője tudta, hogy sietős hajóra szállásuknak Marseille felé nem a boldogság az úti célja, bár az első állomás Ciprus szigete volt. Tizenkét éves kora óta teljes szívéből szerette Renaud-t, azzal a szerelemmel, mely ellenállt a házasságnak – mely, igaz, fehér maradt – az öreg, de imádnivaló Adhemar de Valcroze-zal, aki boldoggá tudta tenni, anélkül, hogy valaha is asszonnyá tette volna. Renaud azonban Marguerite királynét szerette attól a perctől kezdve, hogy először hajtott térdet előtte. Sancie tudta ezt, és bár meggyőződése volt, hogy érzelmei sosem nyernek viszonzást, hajlandó volt hozzámenni, mert szeretett keresztanyja, Marguerite könyörögve kérte rá. Ez volt az egyetlen módja, hogy megmentsék a hóhértól a túlságosan vonzó Courtenay-t, akit a király a felesége hálószobájában talált. Igaz, drámai, de azért kellően ellentmondásos körülmények között ahhoz, hogy felébresszék a király féltékenységét, akiről mindenki érezte, hogy egy nap az egyház szentjei közé emelik majd. Talán éppen ezért – Lajos most fedezte fel magában, hogy képes ennyire állatiasan emberi érzésekre, és mélységesen megalázva érzi magát – a király haragjában süket maradt minden magyarázatra. A házasságot megkötötték, de Sancie csak még élesebb fájdalmat érzett.

Ez a frigy is, mint az első, fehér maradt, de most az ő akaratából. Még ha Renaud egy nap kérné is, szenvedélye ellenére sem engedne sem neki, sem saját magának. Úgy érezte, nem méltó rá a teste, hogy a régóta szeretett férfinak adja, azóta, hogy bemocskolta egy hitetlen herceg, aki csellel férkőzött hozzá… és nyomot hagyott benne…

Ciprus után, ahol nem időztek sokáig, borzalmas lett az utazás. Mintha a Földközi-tenger összes vihara a hajó útvonalán adott volna találkát egymásnak, s az utasokra, akik egyszerre szenvedtek a szűkös tértől és a környezet bizonytalanságától, hihetetlen hányinger és szédülés várt. Kétségbeesetten imádkoztak két hányás között, mely bűzössé tette a levegőt. Amikor pedig a betegség pihenőt fújt, vagy sikerült valamelyest hozzászokni, minden energiájukat az kötötte le, hogy belekapaszkodjanak bármibe, ami stabilnak és megbízhatónak látszott, ha nem akartak átrepülni a korláton vagy nekicsapódni a felépítményeknek, amikor egy kis friss levegőre vágytak a fedélzeten.

A legénység – és ki tudja, miért, Renaud, öreg fegyvernöke, Gilles Pernon, fiatal kísérője, Basile és az elnyűhetetlen Honorine, Sancie szolgálója – kivételével mindenki beteg volt a fedélzeten, de leginkább Sancie. Különösen egy bizonyos éjszakán, amikor, miután leesett a lakrésze lépcsőjén, órákon át kínlódott, egy törölközőbe mélyesztve fogait, hogy elfojtsa sikoltásait, miközben elveszítette a hulehi tó partján fogant gyűlölt gyümölcsöt. Honorine olyan nyugodtan segédkezett körülötte, mintha csak egy békés hálószobában lennének, nem pedig egy vitustáncot járó hajón. Sikerült távol tartania úrnőjétől az – igaz, ritka – kíváncsi pillantásokat, és amikor felkelt a nap, az esemény nyomai eltűntek a habokban, miközben Sancie kimerülten álomba zuhant. A kényelem és az illem érdekében a férfiak és a nők külön laktak a hajón, és Renaud semmiről sem tudott.

Amikor Marseille-be értek, a furcsa házaspár, akik mindössze néhány jelentéktelen szót váltottak, azt is csak a látszat kedvéért, különvált. A fiatalasszony méltóságának védelmére, és hogy hihetővé tegye a sietős távozást, a király egy levelet bízott Courtenay lovagra – akit megajándékozott nevelőszülei, a Courtils-ok földjeivel és udvarházával –, az édesanyja, a régens számára, akinek egészségi állapota nyugtalanította. Egy levelet, melyre a választ egy másik hírvivő viszi majd el, Renaud pedig szabadon azt tehet, amit akar. Sancie-nak a legkevésbé sem volt kedve viszontlátni Párizst, a Cité-beli palotát és főként Kasztíliai Blankát, akit egykor zavarba ejtő könnyedséggel „öregasszonynak” hívott. Ráadásul kimerítette az utazás, és pihenésre vágyott.

Úgy döntött, megáll a Saint-Victor-i Bernát-rendieknél, akiknek perjelsége a közelben emelkedett. A házaspár az apátság küszöbén búcsúzott egymástól. Sancie tettetett könnyedséggel, melyet távolról sem érzett, Renaud azonban nem titkolt aggodalommal:

– Kimerült. Legalább azt engedje meg, hogy a birtokára elkísérjem. Ha jól értettem, hosszú út áll ön előtt.

– Nem holnap indulok, nyugodjon meg. Kis szakaszokban haladok majd, és megállok például Signes-ben, a rokonaimnál…

– Olyan biztonságosak az utak Provence-ban, hogy egyedül Honorine kíséretében nekiindulna? Engedje, hogy itt hagyjam magának Pernont… és Basile-t. Még csak tizenkét éves, de ügyes…

– Egyikük sem szeretne elválni magától. Maga nélkül elveszettek lennének ezen a számukra ismeretlen vidéken.

– Nem akar elfogadni tőlem semmit, igaz?

– Nem erről van szó, és komolyan gondolom minden szavam. Ami nem jelenti azt, hogy Valcroze kapui zárva lennének előttük. Ahogyan ön előtt sem – tette hozzá enyhe habozás után. – Maga siet, én pedig a legkevésbé sem. Békésen hazamegyek. Biztos vagyok benne, hogy elegendő lesz a kíséret, melyet Catherine unokatestvéremtől kapok. A küldetése teljesítése után, ha kívánja, csatlakozhat hozzám. A házasságunk révén Valcroze ura lett…

– Biztos benne, hogy szeretné? Idővel talán igen. De a közeljövőben meglepne.

Ugyanakkor mivel azzal, hogy hajlandó volt hozzám jönni, megmentette az életem, kedve szerint rendelkezhet felette…

A mélyfekete szempár, melyet Sancie úgy szeretett – szaracén szemek, szaracén bőr keretében, mely szerencsés kontrasztot alkot a szőke hajjal! –, válaszra várt, a hang azonban érzelemmentes volt, és Sancie azt hitte, Renaud szavaiban csak a kötelezőnek érzett hála tükröződik. Megkeményítette a szívét, és ellenállt a vágynak, hogy azt felelje: a legnagyobb boldogság lenne számára, ha Renaud csatlakozna hozzá. Ezzel elárulta volna, milyen nagy szüksége van a jelenlétére. Elfordította a fejét:

– Én nem így látom. Ha kivégezte volna egy olyan bűnért, melyben ártatlan, Lajos király hatalmas igazságtalanságot követett volna el. Én csak segítettem elkerülni, és az élete csakis a magáé… mint a múltban. Olyan szabad, amennyire csak kívánja!

Az elkövetkező napokban Sancie sokszor megbánta szavai akaratlagos ridegségét.

Sőt, amint kimondta, máris megbánta, hisz Renaud elsápadt, mögötte pedig Gilles Pernon, az egykori coucyi fegyvermester, aki fegyvernöke lett, bánatosan lehajtotta a fejét, nem vonhatta azonban vissza őket. A gondolat, hogy Renaud-t Marguerite, szeretett keresztanyja szobájában találták, megmérgezte a lelkét. Ráadásul mélységesen szenvedett a szultán okozta mocsoktól, bár Renaud nem ismerte a következményeket. Ilyen körülmények között jobb volt, ha a férfi a távolban marad.

Legalábbis egy időre! Sancie-nak időre volt szüksége, hogy mindez elhalványuljon, és visszanyerje lelki békéjét. Egyedül Valcroze gyönyörű környezete, félúton az ég és a föld között, hozhatja meg talán számára a derűt. Mégis fájdalmasan elszorult a szíve, ahogy látta, hogy vágtatva távolodik tőle a magas, büszke alak, akinek most már nevét viseli.

Nem sokáig maradt Marseille-ben. A zajos város nemrég szenvedte el Charles d'Anjou, a francia király öccsének ostromát, aki előtt nem volt hajlandó megnyílni.

Legyőzötten sebeit nyalogatta, s haragja sokat rontott szépséges képén. Még a Bernát-rendieknél is sokat siránkoztak, és bár kénytelenek voltak imádkozni az új úrért, csak foghegyről tették. Sancie-nak békésebb hangulatra volt szüksége, így alig egy hétig maradt, és hűséges Honorine-ja kíséretében, aki egyfolytában panaszkodott a kényelmetlenségek miatt, útnak indult.

Madártávlatban a távolság Marseille és a Verdon mély völgyei között, melyek bejáratánál Valcroze utazónak több mint a kétszerese, mert bár gyönyörű volt az út, és számos emléket felébresztett a lányban, kanyargósán és veszedelmesen vezetett. Sancie még hosszabbra nyújtotta, mert ragaszkodott hozzá, hogy Saint-Baume mellett haladjanak el, Mária Magdolna barlangjánál – a bűnös asszony, aki Krisztust szerette, itt élt és halt meg teljes nincstelenségben –, bár eddig nem zarándokolt el hozzá. Az egykori Sancie de Signes mindig is különös tisztelettel övezte Magdolnát, bár nem volt védőszentje. Gyermekkorában azonban faluja minden asszonya osztozott ebben a tiszteletben, mert azt remélték, hogy a bűnbánó kurtizán megadja a házasságot a lányoknak, és a termékenységet azoknak, akik már férjhez mentek. Ez alkalommal felkapaszkodva a nehéz ösvényen a sűrű bükk-, juhar-, hárs-, fehér tölgy-, fenyő-, nyárfa-, szikomor- és tiszafaerdőn át, majd a kecskecsapáson, mely egy lépcsőféleségen vezetett a hegyfok függőleges lejtőjének közepéig, ahol a nyirkos, egész évben vizes barlang nyílt, Sancie egészen más szándékot táplált, mint eddig: az ő testét is bemocskolták, mint Magdolnáét, aki a szentség glóriáját kereste ezen a helyen. Arra kérte a szentet, hogy segítsen neki elviselni szégyenét és a Renaud iránti szerelem égető fájdalmát.

Hosszan imádkozott, alamizsnát hagyott az aprócska szentélyben, melyet nemrég emeltek a hegyoldal aljában, és folytatta tovább útját az otthona felé, melyet, ebben biztos volt, ugyanúgy talál, ahogyan hagyta. Hisz unokabátyjára, Clément de Salernes-re bízta az igazgatását, akinek Saint-Mayme-de-Trigance-i parancsnoksága a közelben állt. Megbízott a Templom tisztségviselőjében, és még a Hattin-szarvnál megélt borzalmas jelenet ellenére sem bánta meg döntését egy percre sem, hisz nagyon szerette Clément testvért, és nem volt olyan ostoba, hogy úgy gondolja, minden templomos olyan romlott, mint Roncelin.

A Valcroze kastély egy magaslaton állt, nem messze Castellane városától, ahonnan szabad kilátás nyílt a fantasztikus, erdős hegyoldalakkal teli tájra, melyek mélyén egy smaragdzöld, megközelíthetetlen zuhatag zubogott alá. Szőke és okker kövei ellenére ugyanolyan ijesztő hatást, keltett, mint a többi, a XI. század folyamán épült erődtársa.

A fa kiszögellésekkel védett, kerek tornyokat magas falak kötötték össze. Donzsonja nem volt, de az enyhén emelkedő tágas belső udvarban – lesimították a hegyoldalt az építkezéshez – egy nagy lakóépület állt, melynek szigorát néhány oszlopos ablak enyhítette. Valcroze építéséhez visszaszorították a sűrű erdőt a hegyoldalban, mely meredekre váltva kanyargós és veszélyes fallá alakult a nyugtalanító, titokzatos völgyek felett, melyekben a Verdon vize kanyargott. Lovak, erős férfiak és jól megépített szekerek kellettek az oda vezető úthoz, de az apró, illatos növények, mint a kakukkfű, a majoránna, a liliom, a vad bazsarózsa, felkapaszkodtak egészen a kastélyig. Felette a sziklás kőcsipkék fenyőbe, zöld tölgybe, nyírfába és szilfába öltöztek, s az erdők bőséges vadállománynak adtak otthont a környék lakóinak örömére, mely egyébként is gazdag volt bárány- és kecskenyájakban, melyeket a fennsíkokra hajtottak ki legelni, távol a szédítő völgykatlanoktól. A falu a zuhatag egyik kanyarulatában emelkedett. A kastély mosónői oda hordták a szennyest, hisz nem volt hosszú az út, és ha veszély fenyegetett volna, a parasztok gyorsan védelmet találtak javaikkal együtt.

Ez a provence-i vidék lélegzetelállító, vad szépségével nem volt annyira nehezen élhető, mint látszott, és Valcroze urai pompában versenyre kelhettek a legelőkelőbb nemesekkel is, ahogyan azt a nagyterem kárpitjai és szőnyegei, az ezüst-, kristály- és aranykincsek alatt roskadozó tálalók, a szépen megmunkált ládák, a pazar fegyverek és a lakók gazdagságának egyéb jelei tanúsíthatták.

Félúton a nagy Riou-Lorgues és Draguignan parancsnokságok alá tartozó hatalmas templomos földek, melyek bástyái a völgyek déli részén álltak, és a nagy hatalmú szomszéd, Castellane között, a Valcroze birtok nem volt túl nagy, de azon túl, hogy gazdájának Bédarrides-ban, Avignontól északra is volt egy szép birtoka, Provence egyik leggazdagabb urának számított, mert a nyájakon, az erdőkön, a farmokon és a mészfennsíkokon túl azt suttogták, hogy Adhémar apja a keresztes hadjáratról kincseket hozott haza, melyeket az örököse féltve őriz, s amikor szükség mutatkozik, felhasznál, de mindig csak módjával. Bár nagyvonalú és gazdag életet éltek a kastélyban, sosem szórták a pénzt.

Sancie váratlan, békés, gyengéd és vidám boldogságra lelt itt egy idős férfi mellett, aki apaként tudta szeretni – sokkal jobban, mint saját, zsarnoki és gyakran érzéketlen apja. Megtanulta szeretni a hatalmas természetet, melyet a zubogó víz zajai töltenek be, melyről Adhémar azt állította, hogy pontosan olyan színe van, mint a szemének.

Ezért örömmel és megkönnyebbüléssel tért vissza, a ház a lehető legjobb menedéknek tűnt fájó szíve számára. Tudta, hogy sajnálták az elutazását, és néhai öreg férje jó szándékú árnya vár rá.

– Végre hazaértünk! – sóhajtott fel Honorine, amikor az egyik inas ismerős kürtjelére kitárult a súlyos vaspántokkal megerősített, nehéz tölgyfa kapu, és nyikorogva felemelkedett a félelmetes rács. A kis menetet már messziről észrevették, és a kastély úgy zsongott, akár egy méhkas. Egy feudális lak zárt világ, és Valcroze vára lármásan ébredt: összekeveredtek a lovászok kiáltásai, a cselédek nevetése, a konyhai személyzet ellentmondásos és rémült utasításai, a baromfiudvar kotkodácsolása, a falakon pedig egy üdvözletet zengő trombita hangjai. Valcroze úrnője hazatért. Annyi időt sem hagytak neki, hogy leszálljon a nyeregből, körülfogták, megéljenezték, felmelegítették a szívét. Szeretetre volt szüksége, és az itteni szeretet nagyon sokat ért.

Egyébként is olyan kék volt az ég, és úgy cikáztak a fecskék!

Rámosolygott Maximinre, az intézőre, Barbette-re, aki a cselédek kis hada felett uralkodott és az étkezéseket felügyelte. Néhányan, akiket kislányként ismert, megnőttek időközben, és most a szomszédos réten sietve összeszedett levendula- és rozmaringcsokrokkal fogadták. Azután előjött Clément testvér is, aki aznap éppen heti ellenőrző körútján járt. Sancie örömmel látta viszont, hisz őszintén kedvelte, és érintetlenül megmaradt benne ez a szeretet a piros keresztes templomos köpeny ellenére is, melyet most már mindig enyhe rossz érzéssel látott. Nem kételkedett benne, hogy ez a harmincöt körüli férfi, aki a páncél viselésére született, a rend kezdeti tisztaságát és tüzes hitét hordozza magában. Erőteljes, barna arcában, melyen idő előtt megjelentek a gond ráncai, gyengéd, szürke szempár ragyogott, igazi fényben és életörömben.

– Hogyan köszönjem meg mindazt, amit értem tett itt, Clément testvér? Semmi sem változott, mintha csak tegnap mentem volna el.

– Ez így természetes, hisz megígértem! Jöjjön be, Sancie úrnő, jöjjön be az otthonába! Türelmesen és derűsen várta, bizton tudva, hogy egy nap visszatér. Talán nem ilyen hamar! Lajos király hazatérne?

– Nem, én azonban házasan térek vissza. A király és saját akaratomból hozzámentem Renaud de Courtenay-hez, az egyik legvitézebb lovaghoz, aki most már uram.

– Csodálatos! – kiáltott fel széles mosollyal Clément testvér. – Remek hír, amiért hálát kell adnunk Istennek… De hogy lehet, hogy nincs itt magával?

– A király üzenetet bízott rá az édesanyja számára, én pedig nem vágytam viszontlátni Blanka királynét.

Clément testvér elnevette magát:

– Ahogy látom, most is ugyanúgy szereti? Nos, akkor megvárjuk a férje visszatértét, hogy megismerkedjünk vele.

– Lehet, hogy soká elmarad… és hogy továbbra is szükségem lesz a segítségére… és a tanácsaira a birtokaimhoz…

Hirtelen elveszettnek érezte magát, és a templomos egy csapásra megértette, hogy nincs minden rendben Valcroze asszony életében, és az új házasság talán nem hozott boldogságot számára. Gyerekkora óta ismerte azonban az unokahúgát, és tudta, hogy lehetetlenség szóra bírni, ha nem akar beszélni. Aznap mindössze kedélyesen megállapította:

– Majd együtt várjuk. Pontosan tudja, drága Sancie, hogy sosem hagynám cserben.

Jó érzés volt, hogy számíthatott rá, és Sancie egy pillanatra kísértést érzett, hogy mindent elmondjon, de félt, hogy a valóságtól távol eső” képet festene a férjéről, ezért inkább hallgatott.

Egy nap mégis napvilágra került az igazság, amikor egyértelművé vált, hogy Valcroze egyhamar nem látja meg új urát. Miután átadta az üzenetet a beteg Kasztíliai Blankának, aki ágyban fogadta és kérdésekkel halmozta el, melyek mind az aggodalommal vegyes vágy körül forogtak, hogy mikor tér már vissza a fia, majd elbocsátotta anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy van, Renaud Courtenay-be ment, ahonnan Marié, Konstantinápoly császárnéja ki sem mozdult. Guillain d'Aulnay-t akarta látni, az egyetlen barátját a világon, és imádkozni akart a kastély kápolnájában a kőlap előtt, mely alatt a nagyapja, Thibaut nyugodott. Ott tudta meg – többé-kevésbé erre is számított –, hogy részben elhagyatott palotájában Balduin császár továbbra is hadakozik a krónikussá vált pénzhiányból és elégtelen haderejéből fakadó nehézségekkel. Visszagondolva rá, hogy a többi kereszteshez hasonlóan ő is megesküdött, hogy a keresztes hadjárat után segítségére siet Balduinnak, Renaud egyszerűen úgy határozott, hogy a herceg szolgálatába állítja kardját, akinek sokat köszönhet, és akit őszintén szeret. Visszatért tehát Marseille-be, ahol hajóra kívánt szállni. Innen küldött szándékát közlő levelet a feleségének. Gilles Pernon vitte el Valcroze-ba. Nem minden tiltakozás nélkül, de a Szentföldről való visszatérés óta az öreg fegyvernöknek megromlott az egészsége. Tagjait eltorzító reuma gyötörte, nehezen viselte a hosszas lovaglásokat, és asztmás rohamok törtek rá. Provence napsütése és száraz klímája hasznos lehetett számára, és Renaud végül jobb belátásra bírta. Egyedül indult Konstantinápolyba…

A levelet olvasva Sancie elsírta magát. Meggyőződése volt, hogy sosem látja viszont a férjét, aki szemmel láthatólag nem kér belőle, és aznap este elmesélte Clément testvérnek, hogyan köttetett a házasságuk. Pattanásig feszültek az idegei, és nem titkolt kétségbeesése láttán á testvérnek nehezére esett, hogy ne szegje meg a rend törvényét, mely megtiltja a nők minden érintését: szívesen kínálta volna vállát könnyei menedékéül. A kezét mégis megfogta:

– Nem tudom, mit mondjak, gyermekem, a szenvedése láttán, mely elszomorít. De azt hiszem – folytatta hirtelen, maga sem tudta, honnan támadt bizonyossággal –, hogy egy nap véget érnek a szenvedései… és a férje visszatér magához!

– Kedves, hogy ezt mondja. Annál is inkább, mert úgy látom, hisz is benne. Eljön, azt mondja? De mikor?

– Csak Isten a megmondhatója!

Tíz évet kellett várnia.

Tízévnyi magány várt rá, távol a világ zajától, melyről néha azért kapott híreket templomos lovagok közvetítésével, vagy trubadúrokéval, akik szívesen felkeresték a kisembereket szívélyesen fogadó kastélyt, ahol a fiatal, kissé komoly, mégis kecses úrnő

mosolyogva hallgatta és nagylelkű vendéglátásban részesítette őket. Kezdtek legendák keringeni Sancie-ról, akinek távolra utazott férje sosem tér vissza, ő azonban mégis örökké várja, kedvét szegve a környékbeli nemeseknek, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy a kezére pályázzanak, vagy egyszerűen csak felkínálják vigasztalásukat. Így tudta meg Kasztillai Blanka halálát, majd két évvel később a fia visszatérését is. Egy szép napon egy testvér látogatta meg, hogy megnézze, hogy van, s elmesélte Sancie-nak – a testvér Párizsból jött –, hogy a királyságába visszatérve Lajos, akit még mélyen átjárt a Szentföld ájtatos levegője, s ráadásul porig sújtott anyja halála, komolyan arra gondolt, hogy szerzetesnek áll. Erre a felesége, Marguerite szokatlan dühkitöréssel azt felelte, hogy ebben az esetben visszamegy Provence-ba, és boldoguljon a királyság, ahogy akar. Többé nem esett szó kolostorról: Lajos tovább folytatta uralkodását, mely kivívta alattvalói és a többi nyugati király csodálatát.

Clément testvértől, akit nagyon ritkán láttak, mert magas tisztsége messzire szólította Trigance-tól, az úrnő megtanulta birtoka igazgatásának művészetét. A hűséges Maximin volt segítségére, valamint Gilles Pernon, akit a szép napsütés, a kakukkfű, a rozmaring és a fokhagyma mindennapos fogyasztása megfiatalított, és aki mindenhová követte. Sok dolguk volt: Charles d'Anjou-nak éveken át kellett harcolnia, hogy városról városra visszafoglalja provence-i grófságát az anyósától, az özvegy Beatrix de Savoie-tól.

A háború elől sokan menekültek a Verdon völgyének magaslataira. Néhányan olyan jól érezték magukat, hogy most, hogy megtörtént a békekötés, úgy döntöttek, végleg itt telepszenek le, felduzzasztva a lakosságot és felvirágoztatva a környéket. Egy fazekascsalád, mely megőrizte a görög hagyományokat, s először Marseille-ből, majd Brignoles-ból menekült, Moustiers-ban telepedett le, ahol nem hiányzott sem az agyag, sem a víz, sem a tűzifa. Ott is maradtak, megalapozva a városka hírnevét2, melyet eddig is sok zarándok látogatott.

Azután eljött az a karácsony éjjel, melynek emlékére Sancie-n most is remegés futott végig…

Hideg volt aznap este. Az Alpok felől fújó szél söpörte a vidéket, a legmélyebb völgyekbe is elvíve a parasztokat éjféli misére szólító harangok csengését. A csillagoktól ragyogó ég királyi palástként borult a jóemberekre, akik lámpásokkal és fáklyákkal felszerelkezve igyekeztek az ünnepre a templomokba és kápolnákba.

Valcroze harangja a többihez hasonlóan zúgott, hogy irányt mutasson a falubelieknek – mintegy húsz lámpásnak – a kastélyig, ahol várták őket. Az udvar bejáratánál felragyogtak az arcok, ahogy megérezték a konyha felől áradó ínycsiklandozó illatokat, hisz tudták, hogy a mise után ott a helyük a nagyteremben, ahol úrnőjük megosztja velük a finomságokat.

Sancie a kivilágított kis szentély bejáratánál fogadta őket. Szeme színével 2 A híres porcelán csak a XVII. században született meg.

harmonizáló, arannyal hímzett szép zöld ruhát viselt, hermelinszegélyes köpennyel, ugyanilyen színű fátyol keretezte arcát és nyakát egy kis hímzett kalapka alatt: szép volt, akár egy angyal a kissé hosszú orra ellenére is, mely mindig elkeserítette.

Mindenkit kecses mosollyal fogadott, mellyel megnyerte a jóemberek szívét, akiknek társaságában szívesebben töltötte a karácsonyt, mint illusztrisabb vendégkörben.

Hálásak voltak ezért, és most már Valcroze-ban egész évben várták a karácsonyt. Ez volt a fény, mely felé mentek, ahogy a három királyok követték a betlehemi csillagot.

Sancie mellett, de valamivel hátrébb ott állt Honorine sötétvörösbe öltözve, és Gilles Pernon legjobb szarvasbőr zekéjében. Ott volt a kövér Barbette is, Maximin felesége és a családja legszebb ruhájában, szemmel láthatóan büszkén rá, hogy milyen közel állnak az úrnőhöz.

Pernon hirtelen megérintette Sancie karját:

– Madame! – suttogta örömtől elcsukló hangon –, nézze, ki jön ott!

A meredek hegyoldal miatt lovát kantáron vezetve egy lovas lépte át a kastély küszöbét. Nagyon magas volt, kissé görnyedten járt, bizonyára elfáradt a hosszú úton.

A bő köpeny alatt páncél csillogott, a vállára hátraengedett sisak azonban szőke hajat, kemény, szép, napbarnított arcot fedett fel, mélyfekete szempárral, melynek oldalán a szépséget nem csorbítva hosszú heg futott a halántéktól a száj sarkáig.

Sancie úgy érezte, elakad a szívverése. Falta szemével a lovagot, aki felé tartott, szemében még sosem látott tűzzel. Odafutott hozzá, és megtartotta állva, amikor a férfi térdet akart hajtani, hogy jobban megnézhesse.

– Renaud! Tényleg maga az?

– Ami maradt belőlem! Alig mertem remélni, hogy felismer… szívem hölgye!

– A sebesülés miatt? Nem sokat számít, hisz alig változott!

–Ó, nagyon is megváltoztam. Ön azonban csodálatosan szép. Pont olyan, amilyennek régóta álmodom!

– Rólam álmodott? Ha így van, tényleg sokat változott… de jöjjön! Kezdődik a mise, és már csak ránk várnak! A végén bemutatom az embereknek az urukat, akinek visszatértében ugyanúgy bíztak, mint én is.

– Ez azt jelenti, hogy elfogad… a hosszú távollét után is?

– Marseille-ben azt mondtam, hogy akkor jön, amikor akar. Itt van! Minden rendben. Jöjjön – fogta kézen.

Együtt léptek a kápolnába, ahol éljenzés fogadta I őket. Az örömkönnyeket hullató Pernon nem várta meg a felbukkanásukat, s hamarabb bejelentette a várúr érkezését.

Ebből kisebb rendetlenség kerekedett, melynek a ministráns megrázta csengő hangja vetett véget. Belépett a pap, a kastély káplánja ünnepi díszben.

Az alacsony boltíveivel és vaskos oszlopaival szerény kis kápolnában, melyben fenyő és a környék minden illatos növényének füstje keveredett a tömjénnel, nagyon szép misét tartottak. Sok további követte még az elkövetkező napokban, de ez az egy örökre Sancie szívébe vésődött. Mert megtörtént a hihetetlen, mert a tekintetből, mely rá szegeződött, a kéz szorításából, mely egy percre sem hagyta el az övét, megértette, hogy Renaud szereti. Talán ugyanannyira, amennyire a királynét szerette, sőt jobban is, hisz harmincöt évesen most már érett férfi volt, aki biztos választásában és érzelmeiben.

Amikor pedig az éjjeli étkezés végeztével kettesben maradtak a nagy hálószobában melybe, mint nászszobába vezették őket, Sancie elfeledkezve aggodalmairól, fenntartásairól, melyeket a régi erőszak hagyott benne, hagyta, hogy Renaud kioldja inge szalagját, és átadta magát a szenvedélynek, melyről most már tudta, hogy nem egyedül érzi át, s mely minden reményüket felülmúlón boldoggá tette őket…

Csak másnap kezdtek beszélgetni.

Renaud többet mesélt természetesen. Annyi mondanivalója volt! Először az élete Konstantinápolyban, a veszedelmekkel telivé vált városban a nélkülöző császár mellett, aki amennyire tőle telt, dacolt Paleologos Mihállyal, a görög trónkövetelővel. Gyilkos összecsapások, egyre kalandosabb hadjáratok, cserbenhagyások, egészen az éjszakáig, amikor a város egyik lakója egy földalatti járaton át beengedte az ellenséget, anélkül, hogy a császár, aki nyugodtan aludt a palotájában, bármit is sejtett volna. A görögök visszafoglalták városukat, és többé nem eresztették. Menekülni kellett. II. Balduinnak néhány hűséges kard védelmében sikerült hajóra szállnia, miután útközben eldobta a diadémját, bíbor köpenyét és császári méltósága minden jelképét. A latin császárság, melyet egy vallásos céljától elterelt keresztes hadjárat hozott létre, ötvenhét évnyi létezés után összeomlott.

– Negrepont-ba3 mentünk, aztán Szicíliába, végül Nápolyba, aztán hosszú út vezetett Courtenay-ba, ahol betegen, illúzióitól megfosztva a császár végre csatlakozott a feleségéhez, Marie-hoz… ahogyan én is visszatértem önhöz, ugyanolyan dicstelenül!

– De jó egészségben, amiért sosem lehetek elég hálás az égnek! Tehát azok közül, akik Cipruson megesküdtek, hogy a szerencsétlen uralkodó segítségére sietnek, maga volt az egyetlen, aki állta a szavát?

–Nagyjából igen, de gondoljon bele, hogy a többiek közül sokan meghaltak, mások pedig kiszabadulva kemény egyiptomi fogságukból csak arra vágytak, hogy végre hazatérhessenek. A király is hazajött, és a sikertelen keresztes hadjáratban elszegényedett kincstár ellenére visszatért bölcs uralkodásához, mely kivívta számára az alattvalói szeretetét és a szomszédai csodálatát. A Szentföldön egyébként több városban is helyreállíttatta a védelmi rendszereket, erődítményeket hozatott rendbe, és nyugalomban hagyta ott az országot…

– De kijelölt király nélkül, helyreállított hadsereg nélkül, valódi hatalom nélkül, miközben egyik oldalról a mongolok, a másikról a kegyetlen Bajbarsz ácsingózik a frank birodalom maradványaira!

A felségünk talán békét teremtett a lelkében azzal, hogy elvégezte a zarándoklatot, melyről álmodott, de szerintem jobban tette volna, ha itthon marad…

Renaud elnevette magát:

– Úgy látom, nem változtak az érzelmei a királyi családdal szemben! Most is 3 Euboia szigete

ugyanolyan szigorú!

– Nem mindenkivel szemben. Madame Marguerite-et sajnálom… és egy pillanatra sem szűntem meg szeretni. És maga?

Az amilyen egyenes, olyan váratlan kérdést előreszegezve Sancie érezte, hogy egy pillanatra elakad a szívverése. A férje arcáról azonban nem hervadt le az öröm. Nem válaszolt azonnal, de a karjába vette a feleségét, és belecsókolt a hajába. Végül felsóhajtott:

– Az a tűz már régen kihunyt. A hihetetlen hasonlóságból született, mely a királyné és a nagyanyám, Jeruzsálemi Isabelle között mutatkozott, akibe, azt hiszem, beleszerettem egy kicsit, amikor megláttam a portréját, hisz sosem láttam még elragadóbb arcot. A képzelet megtette a többit, de az esküvőnk után, az utazás alatt, amikor oly távol tartott magától, aztán az elválásunkkor… és végül a sok-sok év alatt, melyet a minden eddiginél bizáncibb földön töltöttem, ahol nem értettem semmit, ahol nagyon idegennek éreztem magam a császár barátsága ellenére, másképp láttam a dolgokat, és lassanként befészkelte magát a szívembe a bánat, amiért elvesztettem magát, anélkül, hogy valaha is megnyertem volna. Maga csak Istent akarta, és a királyné iránti szeretetből volt hajlandó hozzám jönni…

– Honnan verte, hogy a királyné iránti szeretetből? A király, akár tudatában volt, akár nem, belebetegedett a féltékenységbe. A fejét akarta… én pedig belehaltam volna a bánatba, ha megöli magát. Többé semmi okom sincs rá, hogy titkoljam, édes uram.

Azért lettem a felesége, mert szerettem. Ez az egyetlen oka! A hatalmas szégyennel azonban, hogy a szultán mocskát viselem magamon… a következményével együtt.

– Gyermeke született… tőle?

– Isten megkönyörült rajtam: elvesztettem a hajón, a nagy vihar alatt. Csak Honorine tudta. Én inkább elvágtam volna a torkom, semhogy eláruljam magának…

– Ne gondoljon rá többet, szívem, lesz még gyermekünk. Nekünk kettőnknek!

– Nincs még túl késő? Harmincéves vagyok.

– Én meg harminchat! Távolról sem vagyunk vénségek.

– Igaz, ha már gyerekekről van szó, mi lett a kis Basile-lal? Annyira örültem, hogy magát viszontlátom, hogy rá nem is gondoltam, de remélem, nem történt vele… semmi rossz?

– Nem! Egyszerűen megnősült. Bizáncban, ahol találkozott egy görög posztókereskedő elragadó lányával. Szerelemre lobbantak, és Melissa szülei, akiket meglágyított a hozomány, mellyel a császár ruházta fel őket, tárt karokkal fogadták.

Basile visszatért az ősei foglalkozásához. Boldog… és máris két fia született. Bevallom, irigyeltem. Nagyon szeretném, szerelmem, ha apává tenne…

– Természetesen maga is fiúkat akar!

– Semmi kifogásom a lányok ellen, ha magára hasonlítanak!

Sajnos sokáig kellett várniuk. Sancie négyszer is teherbe esett, de a gyerekek holtan születtek, vagy alig néhány órát éltek, szüleik kétségbeesésére. Sancie többször is elzarándokolt Saint-Baume-ba, ami hosszú és gyakran nehéz utazást jelentett, de végül letett róla, férje kitartó kérésére, akinek sosem engedte, hogy elkísérje. Egy nap Renaud vitte el Moustiers-ba, miután kijelentette, hogy jobb egyenesen Istenhez fordulni, mint szentjeihez, és Szűz Mária alkalmasabbnak tűnik a gyermekkérdés megoldására, mint Magdolna, aki gyermektelen volt. Teljesült a vágyuk: 1270 karácsonyának éjszakáján, miközben egymásnak felelgettek Provence harangjai az ugyanolyan csillagos és tiszta éjszakában, mint az volt, melyen Renaud hazatért, felharsant Olivier első sírása.

Távolról sem az utolsó volt, hisz úgy tűnt, az egész környék legerősebb tüdejével áldották meg.

Utána a házaspárnak, akinek szerelme nem fakult az évek során, nem született több gyermeke, de úgy tűnt, ez az egy különben is magának követel minden helyet.

Apjától örökölte szőke haját, anyjától szép zöld szemét, melybe szürke árnyalat keveredett, s az évek múlásával elgondolkodóvá tette tekintetét. Örökölte mindkettőjük egyenes, határozott és bátor természetét. Ügyesen bánt a karddal, melynek forgatására élemedett kora ellenére Pernon tanította meg. Imádták a kastélyban. Édesapja és édesanyja mégis gyengeség és túlzott kényeztetés nélkül nevelte. Talán akaratlanul, de még valaki szerepet játszott a fiú formálásában: Clément testvér, aki többéves távollét után visszatért a környékre.

Most már a rend magas méltósága volt. Miután hosszasan időzött az északi templomosoknál, ahol Guillaume de Beaujeu, a nagymester mellett tevékenykedett, vele együtt elutazott Akrába.

Guillaume testvér a király rokona volt, igazi nagyúr, szilárd erkölcsi tartással és rendkívüli ügyességgel, és sikerült a Szentföldön visszaadnia a Templom ragyogását és gyakran fenyegetett glóriáját. Bármenynyire sajnálta is, hogy meg kell válnia jobb kezétől, akit különösen szeretett, visszaküldte Clément testvért Provence-ba, ahol Charles d'Anjou herceg, most már Nápoly és Szicília királya elvárásai és a városok zúgolódása között, melyek közül többen Marseille-hez hasonló kiváltságokat követeltek, a templomos házak nem voltak könnyű helyzetben.

Clément testvér hazatért tehát, de Marseille-t hátrahagyva inkább a jelentős ruou-i parancsnokságon rendezkedett be, ami lehetővé tette, hogy szülőföldjére visszatérve kiterjessze befolyását a vidéken és az emberek fejében, távol a város nyüzsgésétől.

Természetesen újra felvette a kapcsolatot a valcroze-iakkal is. Barátság szövődött közte és Renaud között. A kis Olivier csodálattal figyelte őket. Lassanként a templomos nagy hatalmú személyisége, példás hite és szerzetesi tisztasága annyira átjárta a fiút, hogy végül arkangyalféleséget látott benne, aki leszállt a földre, hogy megváltsa a szegény halandókat.

Elsőként Sancie, a figyelmes anya vette észre a rajongást, de nem aggasztotta, hisz arra gondolt, hogy a kamaszkorral fia vágyai majd inkább a lányok, mint a Templom szigora felé fordulnak. Tudta, milyen nagy volt férje testi étvágya, legnagyobb örömére, és nem minden ok nélkül abban bízott, hogy az alma nem esik messze a fájától. Olivier azonban, bár szerette a lovakat, a fegyvereket, a vadászatot és a trubadúrdalokat, melyek a hőstetteket és a hölgyek szerelmét dicsőítették, egyetlen lány iránt sem érdeklődött különösebben, inkább hosszú beszélgetéseket folytatott Anselme káplánnal, a művelt és gyengéd pappal, aki megtanította olvasni, és nagyjából mindenre, amit tudott. A szülők végül aggódni kezdtek.

– Csak nem kéri egy nap az engedélyünk, hogy szerzetesnek álljon? – tört ki Renaud félrevonva Anselme atyát, hogy megkérje, terelgesse egy szem fiát Isten királyságánál kevésbé éteri világok felé.

A pap azt felelte, hogy nem ő terelgeti, de a kamasz emelkedett lélek, aki nem érheti be túlságosan földhözragadt hétköznapokkal.

– Ugyanakkor – tette hozzá –, azt hiszem, nem kell tartania sem a papságtól, sem a bencés, ferences vagy másmilyen csuhától. Olivier túlságosan szereti a fegyvereket, a nagy tetteket, a szép harci történeteket. Hitvallásként várja a lovaggá ütést, mely igazi elkötelezettség lesz számára a gyengék, a sebesültek, az áldozatok védelmében, mint Isten szolgálatának legjobb módja.

– Maga a gyóntatója: nem lakozik női arc a szíve mélyén? Nem arra kérem, hogy árulja el a gyónási titkot. Nem kérek nevet…

– Melyet amúgy sem adna ki nekem, Renaud nagyúr, maga ugyanolyan jól tudja, mint én. A szerelem sosem volt bűn, melyért megbocsátást kell kérni, ha nem sért egyetlen isteni parancsolatot sem!

– Igaza van. Bocsásson meg. Talán még túl fiatal…

Renaud megnyugtatóan akart fellépni, amikor elmesélte a beszélgetést Sancie-nak, de asszonyi és anyai érzékenységében a felesége tisztánlátóbbnak bizonyult:

– És maga beérte ennyivel? Túl fiatal, azt mondja? Gyerekként is lehet valaki szerelmes teljes szívéből. Nem érti, miféle sorsot jósolt Anselme atya? Templomosit!

Elfelejti, hogy a rokonunk, Clément testvér maga mellett, s talán még magánál is jobban, a hőse, a modellje?

– Nem, nem felejtem el – felelte hirtelen elkomorulva Renaud, és végül kitört. – Az ég összes szentjére, nem csak a Templom létezik! Az ispotályosok is lovagok, és ugyanolyan jól harcolnak, mint a… riválisaik, hisz mindig is azok voltak!

– Ne próbáljon félrevezetni. Az nem ugyanaz, és maga is tudja, hogy igazam van…

Igen, Renaud tudta, és maga sem hitte igazán azt, amivel nyugtatni próbálta a lelküket. Mivel ez az egyetlen gyermekük volt, minden áldozatra késznek érezték magukat, hogy eltereljék az útról, mely a dicstelen pusztuláshoz vezet, melyről tudták, hogy elkerülhetetlen. Renaud dühödten arra gondolt, hogy ha Isten megengedte volna, hogy megtalálja Roncelint, és megfizettessen vele a bűneiért, Aymar de Rayaq, a Hattin-szarvnál remeteként élő öreg templomos lelke, aki a máglyahalált választotta, hogy megpróbálja megmenteni az igazi keresztet, talán megnyugodhatott volna, és visszavonja átkát. Az a démon azonban úgy eltűnt, hogy Courtenay végül arra gondolt

– s a gondolatát Sancie-val is megosztotta –, hogy talán nem is igazi ember volt, hanem a Sátán egyik szolgája, akinek az a feladata, hogy elveszejtse a tiszta lelkeket: annak a Templomnak a híveit, melyet egykor Szent Bernát áldott meg, s mely oly hatalmas volt szegénységében, míg halmozni nem kezdte a kincseket…

Egy időre Olivier szülei újra reménykedni kezdtek. A pünkösdi tornán Boniface de Castellane-nál, ahol a környék teljes nemessége ott tolongott, úgy tűnt, hogy egy lány magára vonja Olivier figyelmét. Agnès de Barjols-nak hívták, tizennégy éves volt, és egy személyben megtestesítette a tavasz összes virágát dús hajzuhataga alatt, melynek aranyszínét a nap is megirigyelhette. Olivier tizenöt éves volt, de korához képest magas, és jogosan volt büszke rá az édesanyja. Természetesen sokan sürgölődtek Agnès, a ragyogó csillag körül: csikók, lovagok, sőt bárók is, de a szép gyermek mintha Olivier-t választotta volna, és szemmel láthatólag nagyon sajnálta, hogy a fiú nem viselheti a jelvényeit a tornán, hisz még nem ütötték lovaggá. Amennyire csak az illem engedte, együtt látták őket. Ami nem volt sok, de anélkül, hogy a fia megvallotta volna neki, Sancie a fiú tekintetében felragyogó újfajta láng láttán megesküdött volna, hogy végre megszólalt a szíve. Olivier egyébként hirtelen sürgetni kezdte, hogy végre lovag lehessen.

– Türelmetlenül várja, hogy csilloghasson a tornákon – magyarázta elragadtatva Renaud a feleségének. – És mivel minden tudása megvan hozzá, jövő pünkösdre meg is teheti. Nagy ünnepséget rendezünk…

Ez a perspektíva néhány hónapnyi vidám reménykedést hozott számukra. Ha megházasodik, Olivier megkapja a gazdag Bédarrides birtokot, amivel igen jelentős nagyúr lesz, s legalább a helyszínről irányítja az ügyeket, nem pedig a távolból, egy megbízott „várúron” keresztül, legyen az bármennyire elkötelezett is. Azután megérkezett a hír: Agnès de Barjols hozzámegy d'Esparron nagyúrhoz.

Ha Olivier-t lesújtotta a hír, nem mutatta. Természettől fogva hallgatag volt, aki kevéssé tárja fel érzelmeit. Folytatta felkészülését, mintha mi sem történt volna, és rendkívüli kitartásról tett tanúságot a bajvíváson, mely a lovaggá ütését követte egy emlékezetes ünnepségen, melyen az egész környék megjelent. Hatalmas sikert aratott a hölgyek és kisasszonyok körében. Sokan küldtek felé gyengéd pillantásokat, és remélték, hogy a lándzsája végéről megkaphatják a torna királynőjének járó koszorút.

Olivier azonban az egyszerre zavart és boldog édesanyja lábához tette le. Este mégis minden jelen lévő hölgyet megtáncoltatott, mintha nem is imádsággal és virrasztással töltötte volna az előző éjszakát.

Hat hónappal később engedélyt kért az apjától, hogy templomosnak álljon. Renaud nyugodt, de hajlíthatatlan nyugalommal feszült ellene.

– Istent akarom szolgálni a lelkemmel és a kardommal – magyarázta a fiú.

– Ehhez nem kell szerzetesnek állnod. Megteheted világiként is, úgy, hogy közben feleséged és gyermeked van!

– És kinek a szolgálatában harcolhatnék? A provence-i grófokéban, akik Nápoly királyává emelkedve alig emlékeznek már ránk, pedig a hűbéruraink? A francia király szinte nyílt harcban áll a pápával, és a rokonaink, a Courtenay császárok már csak egy fiatal lány képében léteznek, aki szintén Itáliában él, hisz az apja a néhai Charles d'Anjou, a nápolyi király lányát vette feleségül. Az ősi Courtenay birtok már egy oldalág kezében van, melyet nem is ismerünk. Már csak a templomosok harcolnak a Szentföldön. Ezért akarok csatlakozni hozzájuk. Ott biztos lehetek benne, hogy a kardom igazán Istent szolgálja!

Az édesanyjának, aki hősiesen visszatartott könnyeivel küszködve arról beszélt, hogy ha kitart elhatározása mellett, a nehezen megalapozott család kihal, és ő maga soha nem részesülhet az örömben, hogy magához ölelje az unokáit, javaik pedig belevesznek a Templom hatalmas vagyonába, azt válaszolta:

– A Templom mindenkinél jobban meg tudja őrizni és gyümölcsöztetni azt, amit rá bíznak. Ezt magának is tudnia kellene, édesanyám, magának, akinek birtokait Clément testvér oly remekül igazgatta a zarándoklata alatt. Maga részesült az örömben, hogy a Szentföldet taposhatta. Tőlem megtagadná ezt a boldogságot?

Erre nem volt mit felelni. Hacsak nem imádkozni. Sancie tehát Maximin kíséretében útnak indult, hogy a Szűzanya segítségét kérje a moustiers-i szentélyben…

Kissé elgémberedve a hosszas térdeplésben, melyben az imák után felszínre engedte érzelmeit, Sancie felállt, rámosolygott a szerzetesre, aki már aggódott, hogy ilyen hosszúra nyúlik a négyszemközti megbeszélés Isten anyjával, és lábujjhegyen beosont. Egy utolsó térdhajtás, és kifelé elhaladva mellette az asszony nagylelkű

alamizsnát csúsztatott a kezébe. Sancie valamivel nyugodtabbnak érezte magát, és átlépve a küszöböt, mely új volt, és még nem koptatták ki a zarándokok léptei, mélyet sóhajtott. A kérdés most már Szűz Mária és Isten fia kezében van…

A meredek emelkedő alján, ahol a kápolna állt, Maximin várta egy kis kőfalon ülve a lovak mellett, de nem volt egyedül: mellette egy magas férfi állt, akinek hosszú fekete köpenye aranysarkantyújáig lógott. Nyugodtan beszélgettek, és Sancie szíve hevesen megdobbant, mint mindig, amikor akár rövid távollét után is viszontlátta a férjét. A hatvan év nem érintette meg sem Renaud életerejét, sem tartását: mindössze helyenként megfakult szőke haja, és ráncok barázdálták az arcát, melyek kihangsúlyozták a sebhelyet, de nem csökkentették vonzerejét. Sancie arra gondolt, hogy még az élemedett kor sem fogja majd meggörnyeszteni az acélos gerincet: egyszerűen csak még inkább öreg oroszlánra hasonlít majd az ura, ez minden! Ahogy a férfi észrevette, elébe sietett, és nagy kezébe fogta felesége törékeny, kecses ujjait:

– Jól imádkozott, drágám?

– Teljes szívemből, tudhatja. De maga hogy kerül ide?

– Miután elment, úgy döntöttem, felkeresem Clément testvér parancsnokságát, hogy beszéljek vele. Azután gondoltam, csatlakozom magához, és Moustiers felé kerültem.

– Mit mondott Clément testvérnek?

– Mindent! Vagyis mindent, amit tudnia kell, kivéve, ami csak mi kettőnkre tartozik. Nem először beszéltünk Roncelinről, akiről úgy tűnik, senki sem tudja, mi lett vele, most azonban elmeséltem neki a hattini eseményeket is… a jóslatszerű átkot. Meg kellett magyaráznom, miért nem akarjuk, hogy Olivier belépjen a rendbe – tette hozzá bocsánatkérőn, de Sancie azonnal megnyugtatta:

– Nem tehetett mást. Mit felelt Clément testvér?

– Lehajtotta a fejét. Hosszú percekre a gondolataiba merült és hallgatott, én pedig nem mertem megzavarni. Aggasztott, hogy hirtelen olyan komornak látom. Végül megszólalt: „Tehát a maga véleménye szerint Fülöp király fog elpusztítani minket? A portré magáért beszél, és tudom, hogy nem szeret minket. Más részről azt is tudom, hogy furcsa eltévelyedések léteznek azok között, akik túl sokáig éltek Keleten, és túl sok kapcsolatuk volt a hitetlenekkel, de biztosíthatom, hogy a rend nagy többségében tiszta, és bár megvannak a magunk titkai, azok nem sértik Istent és szent parancsolatait. Én bízom az igazságtételében, a könyörületében, hogy elfordítja tőlünk az igazságtalan átkot! Olivier a csúcsra érhet közöttünk…” Hozzátette, hogy úgy szereti, mintha a saját fia lenne, és vigyázni fog rá. Mit felelhettem volna?

– Semmit, kedvesem! Gyerekkorom óta ismerem Clément de Salerne-t, a hitét és a kitartását. O maga a Templom megtestesülése, és még ha lelke legmélyén hitelt is ad annak, amit maga felfedett előtte, sosem ismeri el. De ha egy napon bekövetkezik a megjósolt katasztrófa, talán tudni fogja, mit tegyen, hogy enyhítse a bajt, és legalább néhány testvért megkíméljen! Jól tette, hogy beszélt vele, de azért teljes szívemből remélem, hogy Szűz Mária meghallgat és megsegít minket…

Renaud megfogta és gyengéden megcsókolta a felesége kezét.

– Azt hiszem – mondta –, Isten akaratára kell bíznunk magunkat. Valahol meg van írva a sorsunk, de imádsággal és azok felé fordulva, akik szükséget szenvednek, talán megváltoztathatjuk. Ön pedig a világ legnagylelkűbb hölgye…

Ó, milyen megnyugtató volt ez a csók, ez a hang, ez a gyengéd és mégis erős jelenlét! Sancie úgy érezte, könnyebbé válik a rá nehezedő teher. Már ez is hatalmas kegy volt, ez a tökéletes szerelem, mely összefűzte őket. A legjobb menedék, a legjobb védelem a közös útjukat szegélyező buktatók ellen. Sancie tudta, hogy további nehézségek is várnak rájuk. Mindig is lesznek nehézségek, hisz sima és egyenes út nem létezik.

Az első nehézség akkor érte utol őket, amikor megérkeztek Valcroze-ba: fél térdre ereszkedve, tekintetében ragyogó reménnyel Olivier a szülei engedélyét kérte, hogy felesküdjön. Könnyes szemmel, de a legkisebb ellenvetés nélkül megkapta.

Másnap Olivier elhagyta Valcroze-t, hátra sem fordult, indult sorsa felé. Hat hónappal később Marseille-ben felszállt a Templom hajójára Akra felé…

Három évig marad majd ott, az utolsó csatáig, mely annál is mesésebb lesz, mert teljesen reménytelen. A kirobbanó hőstettek és a nagymester, Guillaume de Beaujeu halála után a Templomnak örökre el kellett hagynia a Szentföldet, nem hagyva hátra mást, csak egy hosszú és emelkedett emberi kaland káprázatos emlékét.

Ciprusra vonultak vissza. 1292-ben itt választottak meg nagymesternek egy Franche-Comté-i lovagot, Jacques de Molay-t.