A templomosok kincse

VI. fejezet Bertrade félelmei

A hosszú gyertyák fénye felé mintegy felajánlásként kinyújtott kézbe simulva az ékszer vörös fényt öltött, és úgy ragyogott a navarrai királyné tenyerén, mintha csak egy vulkán tört volna ki benne. Hogy újabb árnyalatokat csaljon elő belőle, melyek az arcán is visszatükröződtek, a királyné megforgatta a csuklóját, és végül felsóhajtott:

– Gyönyörű, Pierre mester, de ebben a hónapban már sokat költöttem ékszerekre.

Esztelenség lenne megint vásárolnom…

Pierre de Mantes Fülöp király ékszerésze volt. Elmosolyodott és meghajolt:

– A szépség és a józan ész nehezen fér össze, madame, és semmi sem lehet túlságosan szép Franciaország jövendő királynéjának. Különösen nem egy jelentős eseményre.

A kis beszéd része volt a játéknak. Talán még kell egy kis győzködés, de az ékszerész biztos volt benne, hogy célhoz ér. Margit imádta a rubinokat, mint mindent, ami piros volt, a kedvenc színe, és tudta, hogy ennek a darabnak nem tud majd ellenállni. A királyné le sem vette szemét az ékszerről, úgy kérdezte:

– A sógornőm megérkezésére gondol Angliából?

– Igen. Amikor Velencéből megkaptuk ezeket a csodálatos köveket, melyek még messzebbről származnak, szinte magától született meg ez a kapocs az arany és zománc foglalattal. Az igazgyöngyök, melyek körülveszik, nagyon tiszták és rendkívül ritkák.

Éppen ez kell ahhoz, hogy kiemelje a kövek csodáját, melyeket a keletiek „az anyaföld vércseppjeinek” neveznek!

Margit felállt ezüst, kristály és topáz berakásos karszékéből15, és odament a téglakandallóhoz, melyben kellemes tűz lobogott – március volt, és még érződött a tél hidege –, maga mögött húzva hosszú piros bársonyruhája uszályát, melyet hermelinszegély melegített: léptei lassú ritmusára a szoknya a combjáig szétnyílt, és egy pillanatra elővillantotta gyönyörű lábát. Felkavaró volt a látvány, de Pierre de Mantes elég idős volt hozzá, hogy ne térítse el eredeti szándékától.

Mindössze azon gondolkodott el, vajon mit gondol Fülöp király egy ilyen öltözékről, ő, aki örökké gyászolja néhai feleségét, és nem szereti az udvarban a kihívó öltözködést.

Margit még mindig a kezében tartotta a kapcsot. Most a kandalló lángjainak fényében csillogtatta meg a három nagy rubint. Csinos arca elragadtatást és az ékszer iránti vágyat tükrözött. Pierre de Mantes köhintett:

15 A párizsi asztalosok specialitása.

– Olyan jól illik önhöz, madame… és a fizetésben… megállapodhatunk…

Margit ujja hegyével megsimogatta az ékszert, akár egy kiscicát.

– Mit csinál vele, ha nem veszem meg? – kérdezte fel sem nézve.

– Felajánlom Fülöp királynak. Talán szívesen megajándékozná Isabelle királynét, amikor meglátogat minket…

A navarrai királyné szemében harag villant:

– Isabelle-nek? Miért Isabelle-nek?

– Királynői ékszer, madame, és kisebb hölgyhöz nem illene, de bevallom, szomorú lennék. Isabelle királyné szőke. A rubin a barnák ékszere, és senki sem gyönyörűbb barna önnél, felség – tette hozzá merészen elismerő pillantással a gyönyörű testre, s tekintete megállapodott a telt ajkakon, a bársonyos fekete szempáron, a hosszú szempillákon és az elefántcsont bőrön. Az alacsony termetű, de csodálatosan arányos Margit olyan gyönyörű volt, akár egy éppen kibomló rózsa. Három éve egy kislánynak adott életet, de megőrizte fiatal lányos törékenységét. Bár gyakran fennhéjázó volt, nem sértődött meg a kereskedő pillantásán. Mantes férfi volt, jó ízlésű férfi, és a királyné szeretett csábítani, szerette látni a férfiszemekben kigyúló vágyat.

Hirtelen az ablak mellett imakönyvet olvasó hölgyhöz fordult:

– Madame de Courcelle, legyen olyan jó, hívja ide Aude-ot. Mondja meg neki, hogy hozza be a köpenyt, melyet készít nekem…

A hölgy, egy finom és értelmes arcú, fehér selyemcsipke nyakfodrot és ibolyaszín hímzett főkötőt viselő fiatalasszony felállt és kiment, majd szinte azonnali visszatért egy lánnyal, akinek aranyszőke haja szabadon hullott a hátára a lapos kis kék kalap alól, melyet egy muszlinkendő tartott. Kinyújtott karján arannyal átszőtt, vörös tafotával bélelt fehér brokátköpeny feküdt, melyet Margit vállára terített. A hófehér redőkbe öltözve, melyeket életre keltett a vörös bélés ragyogása, a fiatal királyné odalépett a falon függő bronzkeretes nagy tükörhöz, és a csatot a köpeny nyakához illesztette. Izgalomtól kipirult arca mellett varázslatosan hatott, és Aude elragadtatott mosollyal összecsapta a kezét:

– Ó, felség! Éppen ez a kapocs illik ide!

– Igen, azt hiszem, meg is tartom…

Azután Pierre de Mantes felé fordult, és kezébe felnyalábolva a pompás köpenyt felkiáltott:

– Nos, Pierre mester, ismét sikerült elcsábítania. Gondolom, számított is rá!

– Reméltem, madame – hajolt meg mélyen a férfi. – Reméltem…

– Jól van! Most pedig keresse fel Madame de Comminges-t, aki a pénzemet kezeli, és állapodjon meg vele16…

Az ékszerész meghajolt és távozott, miközben Margit, akinek hirtelen remek hangulata támadt, visszafordult, hogy tovább csodálja magát Aude segítségével, akit elragadtatott, hogy ilyen gyönyörű kapocs koronázza meg a munkáját.

16 A trónörökös feleségeként és Navarra királynéjaként Burgundi Margitnak mintegy huszonöt fős személyzete volt: két udvarhölgy, két kisasszony, egy káplán és egy írnok, valamint további tisztviselők.

– Remekül fog illeni a szép övhöz, amit… Lajos felségtől kapott a névnapjára –

jegyezte meg. – Azok a rubinok ugyan sokkal kisebbek, de a fényük majdnem ugyanilyen!

– Igazad van!

Az évek múlásával Margit megszerette Mathieu de Montreuil lányát. A fiatal lány ragyogóvá érett szépsége egyáltalán nem zavarta, éppen ellenkezőleg: szerette maga mellett tudni a kontraszt kedvéért, melyet a saját, barna szépségével alkotott. Margit túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy bárkitől is tartson, ráadásul a félénk és visszahúzódó Aude gyengéden, de egyértelműen visszautasított mindenkit, aki csak udvarolni próbált neki, s ez kedvére volt a fiatal királynénak. Az előző karácsonykor egyszer megkérdezte tőle:

– Nem sok olyan szép lányka van, mint te, és biztosan sokan… kérnek feleségül…

vagy éppen másra! Vannak köztük vonzó fiatal nemesek is. Hogy lehet, hogy egyiküknek sem sikerül megérintenie? Hány éves vagy?

– Húsz leszek, madame.

– És még nem szólalt meg a szíved? Szinte hihetetlen.

Aude ekkor hirtelen álmodozóra váltó pillantással fordult a királynéhoz:

– Már régen megszólalt, felség, és azóta sem enged!

– Igazán? Megnyugtatsz! És ki a szerencsés fiatalember? Mert feltételezem, nem öreg.

– Nem öreg, nem is lesz sosem. Ahogyan én sem leszek soha az övé – tette hozzá Aude hirtelen támadt közléskényszerrel.

Jól ismerte már Margitot, tudta, hogy büszke, de jószívű és nagylelkű. Nem gúnyolta ki, mint talán

Bertrade nagynénje tette volna, akinek a szemében al sikeres élet egyet jelentett az előnyös házassággal.

– No de miért? Ne mondd, hogy mást szeret, hisz az lehetetlen lenne!

Hacsak nem engem! – nevetett Margit.

– Nem, nem szeret mást… hacsak nem Szűz Máriát!

A királyné fekete szeme elkerekedett:

– Pap? Vagy szerzetes? Elismerem, vannak közöttük kedvesek, de olyan nagy kár lenne…

– Még rosszabb – küszködött a könnyeivel Aude; – Templomos.

A fiatal királyné arcára őszinte szánalom ült ki. Átkarolta a szolgálólánya vállát:

– Szegény, szegény kicsikém! És természetesen azt sem tudod, él-e még?

– Él, de nem tudom, hol van… Mindegy, hisz sosem nézett rám, és semmit sem várhatok tőle…

– És mégis szereted?

– Ó, igen, felség!

– Milyen kár! Fiatal vagy, elragadó, okos, úgy hímzel, akár egy tündér, és uralkodhatnál egy házon és egy jóképű fiatalember szívén, akit szeretsz. És mégis a lehetetlent választottad…

– Az ember nem választ, madame!

– Nekem mondod?! Figyelj, ha véletlenül a templomosodnak – aki gondolom, szökésben van – segítségre lenne szüksége, szólj. Adok neked… pénzt, hogy mondjuk, lefizess egy börtönőrt, vagy menlevelet szerezz… Annyira szeretném – kiáltott fel szíve hirtelen támadt, ritka lendületei egyikében, melyeknek sok ember szeretetét és ragaszkodását köszönhette –, annyira szeretném, ha boldog lennél! Legalább te!

Aude felindultan a földre rogyott, hogy megcsókolja védelmezője lábát, Margit azonban felemelte és magához ölelte:

– Ezek a rossz napok, amikor megállás nélkül üldözik, vádolják, kínozzák és megégetik a templomosokat, végül csak elmúlnak majd – mondta. – Számomra pedig eljön az idő, hogy Franciaország királynéja legyek. Akkor meglátjuk, mit tehetünk érted…

Ettől a perctől kezdve Aude rajongó szeretettel övezte a királynét.

Margit még mindig a tükörben csodálta magát, amikor az ajtónálló szélesre tárta az ajtót, hogy utat engedjen a világ legvidámabban, legcsillogóbb… és legzajosabb csoportjának: Margit rokonainak és sógornőinek, Jeanne de Poitiers-nak és Blanche de la Marche-nak, akiket egy jóképű, harminc körüli nemes kísért, akit mintha erővel, két oldalról a kezét megfogva húztak volna magukkal. Nevetve, erélytelenül tiltakozott.

– Margit – kiáltotta Blanche –, d'Aulnay urat hozzuk hozzád. Odalent találkoztunk vele, üzenetet hozott a férjednek Jeanne férjétől… Ó, milyen szép! – tette hozzá, és áldozatát elengedve odaugrott a rokonához, kissé félrelökve Aude-ot…

– Vigyázz! – tiltakozott Margit. – Még elszakítod! Kénytelen lesz itt hagyni az üzenetét, Gautier úr. A férjem nincs itt: ma Vincennes-ben vadászik a királlyal. Nem ott van a család összes tagja?

– Nem. Nem ment el sem Poitiers, sem Valois nagyúr – felelte a megszólított meleg hangon, mely mosolyt csalt Margit szemébe.

– Ebben az esetben hogy lehet, hogy a fivére nem kísérte el, amikor máskor a szolgálaton kívül sosem válnak el? Blanche, maradj nyugton, és add vissza azt a kapcsot! Éppen most vettem, és jobb, ha tudod, hogy sosem adom neked!

Elvette az ékszert a bolondos lány kezéből, lecsúsztatta a köpenyt a válláról, és mindkettőt odaadta Aude-nak, aki a hercegnők beléptekor térdet hajtott.

– Fejezze be a munkát, kicsikém – utasította gyengéden –, aztán adja oda Madame de Courcelle-nek, hogy tegye el.

Blanche tiltakozásában, melytől nem hallhatta a nemes válaszát, Aude egy kis, Margit ruhatárára nyíló ajtón át elhagyta a szobát. Ott találta Bertrade nénjét, aki botra támaszkodva – egy héttel azelőtt kificamította a bokáját – idáig bicegett a lakrészből, melyen ketten osztoztak a felső emeleten, és az ablak mellett rózsákat hímzett egy fehér bársonyruhára, melyet Margit lányának, a hároméves kis Jeanne-nak szántak.

– Néném! – feddte Aude. – Mit keres itt, amikor az orvos azt mondta, hogy két hétig nem szabad elhagynia a szobáját? Óvatlanság volt lejönni a meredek lépcsőn!

– Ugyan! Unatkozom fent. És ami az óvatlanságot illeti, vannak, akik sokkal nagyobbakat elkövetnek, mint én!

– Miről beszél?

Bertrade türelmetlenül megrázta a fejét, szipogott egyet, majd belekezdett:

– Nem az egyik Aulnay fivért láttam a hercegnőkkel?

– De igen. Gautier nagyurat! Odalent találkoztak vele, amikor üzenetet hozott Lajos urunknak!

– Mesebeszéd! Együtt érkeztek, Gautier úr lova a hercegnék hintója mögött! Még szerencse, hogy nem a fivérével együtt! Rossz vége lesz ennek, én mondom!

– Minek lesz rossz vége?

Bertrade nagyon rosszkedvűnek látszott. Hirtelen letette a tűt, és felnézett az unokahúgára:

– Megint csak túl hamar beszéltem, és már bánom! Vedd úgy, hogy semmit sem mondtam, és beszélgessünk másról.

Aude gyengéden kivette a hímzést a nagynénje kezéből, és letérdelt mellé:

– Drága néném – mondta –, maga szomorú, és nem értem, miért. Mintha tartana valamitől! Nem árulná el? Húszéves vagyok, tudja…

Bertrade ujja hegyével megsimogatta a szép arcot:

– Máris? Mindig úgy érzem, mintha ugyanannyi lennél, mint amikor ide érkeztél.

Bár már bánom, hogy elhoztalak. Nem lett volna szabad elszakítanom apádtól…

– No de miért? Miért? Nem vagyok jó itt, maga mellett… és Margit királyné mellett, aki olyan jó hozzám? Megszerettem, és fájna elválni tőle! Nem gondolhatja komolyan, amit mond!

– Nagyon is komolyan gondolom! Igen különös dolgok történnek ebben a házban, és eleinte nem voltam hajlandó elhinni, de az aggodalmam kezd bizonyossággá válni!

Nem vettél észre semmit? Igazán? Margit királynéról és az öreg toronyról – folytatta –, melyet négy éve kis lakosztállyá alakíttatott, hogy oda vonuljon vissza elmélkedni, elhúzódni a palota zajától, és nézni a naplementét a Szajna felett, meg tudom is én?

– Igaz, de nincs joga hozzá? Ez is csak egy szeszély, olyan mint a többi, gondolom –

felelte mosolyogva a lány. – Ráadásul nem is gyakran megy oda.

– Nappal nem. Sőt, nappal sosem. Éjszaka viszont más a helyzet: garantálom, hogy oda jár…

– Miért ne? Éjszaka könnyebb elmélkedni és imádkozni, amikor elcsitulnak a város és a ház zajai.

Bertrade az égnek emelte a tekintetét. Olyan tiszta lélek volt ez a lány, hogy természetesnek találta az élet legfurcsább dolgait is! Eltűnődött, hogy vajon folytassa-e, de érezte, hogy Aude kíváncsisága már felébredt, és bárhogy is van, most már nem visszakozhat

– Biztosan igazad van – sóhajtotta –, de mindig azokon az éjszakákon megy el, amikor Lajos herceget a palotában fogják, vagy elutazik valahová az apjával. Ráadásul ezeket az éjszakákat Blanche unokahúga is vele tölti. Mindig Blanche, és sosem Jeanne.

Pedig Poitiers herceg is elmarad hazulról.

– Madame Blanche fiatalabb, vidámabb…

– Na persze! És mennyivel könnyebb meditálni vagy imádkozni egy szédült fiatal nő társaságában, aki egyfolytában nevetgél és csacsog!

Aude értetlenül széttárta a karját. Kifogyott az érvekből, és csak várta a folytatást.

– Jártál már a toronyban? – beszélt tovább Bertrade.

– Mit kerestem volna ott? Magányosan, a lakóépületektől távol áll17, és Margit felségnek semmi oka odahívni engem.

– Igaz, de sosem furcsállottad, hogy soha a palota egyetlen szolgálója sem megy oda, kivéve Marthe-ot, Margit királyné szobalányát, aki gyermekkora óta mellette van, és Séverint, aki szintén vele érkezett?

– Istenem, nem! Éppen ellenkezőleg, szerintem természetes, hisz meghitt elmélkedőhelyről van szó. Természetes, hogy azokra bízza, akikben tökéletesen megbízik…

Bertrade ez alkalommal elismerte vereségét, és kissé meg is könnyebbült.

Tulajdonképpen miért kavarná fel egy tiszta szív békéjét, melynek egy részét Margit birtokolja? Miért mesélné el, hogy az egyik éjszakán, amikor Margit és az unokahúga a toronyban voltak, ő maga is elhagyta a szobáját, és végtelenül óvatosan, nehogy felébressze Aude-ot, odaosont a kihalt folyosóhoz, melyet a királyné alakíttatott ki, hogy rossz időben kikerülhesse a kerteket a „menedéke” felé. A gyengén megvilágított járat végén egy kis előszoba-féleség nyílt, mely előtt Séverin – egy harminc körüli, medvetermetű és kecsességű burgundi – szendergett egy zsámolyon, egy falra erősített fáklya sárga fényében. Bertrade egy pillanatig figyelte, nem mert közelebb menni, de hegyezte a fülét, remélve, hogy meghallhat valamit. A falak azonban vastagok voltak, és éppen visszavonulni készült, amikor az ajtó, mely előtt Séverin bóbiskolt, hirtelen kinyílt, és kihajolt rajta Margit, hogy kérdezzen valamit. Mindössze egy könnyű

dalmatikát viselt, melynek redőit a melléhez fogta, de válla szabadon maradt, és kibontva omlottak rá barna fürtjei. Ugyanakkor női nevetés – Blanche-é – hallatszott bentről, egy férfihangra felelve, melyet Bertrade gond nélkül felismert: Gautier d'Aulnay mély, kissé fátyolos hangja volt, akit egy ideje Philippe fivérével nagyon gyakran láttak a hercegnők közelében. Bertrade nem várt tovább, levegő után kapkodva futott vissza a szobájába. Olyan hevesen vert a szíve, hogy egy pillanatra le kellett ülnie az utolsó lépcsőfokra, hogy megnyugodjon kissé. Úgy érezte, zajos 17 A Nesle palota, melyet Szép Fülöp király ajándékozott elsőszülött fiának, két jól elkülöníthető részből állt: a nemrégiben épült palotából és a sokkal régebbi toronyból, mely Fülöp Ágost városfalának Szajna felőli lezárása volt. A belső bejárat mellett rendelkezett ajtóval a part felé is, melyet gyakran elöntött a folyó.

fújtatóként harsog a lélegzete, és felveri az egész házat. Amikor valamennyire lecsillapodott, visszament az ágyába, de aznap éjjel már képtelen volt elaludni.

A következő éjszakákon is elkerülte az álom, hisz egyfolytában azon emésztette magát, mi lesz, ha felfedezik a bajt.

La Marche gróf ostoba papucs volt, aki bolondult szép kis Blanche-áért. Ő biztosan csak sírna, de a Civakodó, aki a gyengékre jellemzően erőszakos és durva volt, és aki már amúgy sem igazán szerette a feleségét, akinek féltékeny volt ragyogására és könnyedségére) a legrosszabbra is képes lehetett. Megölni talán nem meri, mert fél az apjától – bár lehet, hogy hagyja, hogy elragadja a vak düh! –, de biztosan bosszút áll a felesége környezetén, melyet cinkosnak tekint majd. Magáról Fülöp királyról, aki nagyon sokat ad a nők tisztességére, lehetetlen megmondani, hogyan reagálna.

Bárhogy is van, ha ez a szerelmi viszony, mely bizonyára már több mint két éve tart, nem ér véget nagyon hamar, a fekete fellegek, melyeket Bertrade látott a Nesle torony körül, hamarosan felszakadnak: az idő múlásával a szeretők, akiket megnyugtat a cinkos hallgatás, egyre magabiztosabbak és óvatlanabbak lesznek.

Ezek a gondolatok gyötörték Bertrade-ot. Éjjel álmatlanságban szenvedett, napközben viszont el-elbóbiskolt, és bizonytalan lett a járása. Ezért gurult le a lépcsőn is, ahol kis híja volt, hogy csontját nem törte. Ezért tört rá az aggodalomroham is, melyben megpróbálta felnyitni unokahúga szemét.

Beletörődött azonban a próbálkozás kudarcába, de csak bizonyos mértékig.

Bizonyára jobb, ha Aude-nak megmaradnak az illúziói, ám nem szabad megkerülni az akadályt. Az lesz a legjobb, ha egy időre eltávolítja a lányt a Nesle palotából, míg túl nem lesznek… min is? A szegény asszony képtelen lett volna megmondani, de a mindenét átjáró félelem kiélesítette az érzékeit, és azt súgta, hogy nincs már messze, amitől tart.

Egyetlen megoldást látott: ilyen vagy olyan ürüggyel hazavinni Aude-ot. Először is el kell mennie Montreuil-be, hogy beszéljen Juliane húgával, megossza vele aggodalmait – Juliane maga volt a diszkréció! –, és kitalálják, hogyan vessenek véget a helyzetnek, így is csak átmeneti lehet a megnyugvás, hisz ha nem történik meg az, amitől tart, képtelenség lesz nem visszavinnie Margithoz a kedvenc varrónőjét, akit sokan irigyelnek tőle, kezdve a sógornőivel, és akit, bár nem nemes, udvarhölgyévé tett. Senki sem tiltakozott ezért, hisz ilyen volt a közhangulat: Fülöp király is tanácsosai sorába emelt polgári származású jogászokat.

Először is ürügyet kellett keresni, hogy elmehessen Montreuil-be, ami nem volt olyan könnyű, ha valaki egy királyi házhoz tartozik, ahol mindig bőségesen van munka.

Főleg nem volt könnyű sebesült, nyomorúságosan vonszolt lábával, mely csak nem akart gyógyulni. A kényszerpihenő alatt azonban Bertrade egy kissé megnyugodott.

Közeledett a böjti időszak, ami negyven nyert napot jelent, hisz a hercegnőknek fontosak vallásos kötelezettségeik, és nem fognak szeretőikkel szórakozni – sajnos ez volt a megfelelő szó! – a szent időszak alatt.

Egy incidens azonban ismét felvetette a kérdést, éppen három nappal húshagyó kedd előtt. Aznap reggel, amikor Blanche-ot hazavitte a hintója, miután a sógornőjénél töltötte az éjszakát, és Margit még aludt, Madame de Courcelle szemmel láthatólag idegesen kereste fel Bertrade-ot:

– Emlékszik – kérdezte – arra a karbunkulusokkal és igazgyöngyökkel díszített alamizsnás tarsolyra, melyet Margit királyné kapott ajándékba múlt karácsonykor?

– Hasonlót kapott a két másik hercegnő is, Isabelle királyné küldte Londonból.

Miért kérdezi?

– Mert nem találom! Margit királyné, aki még ágyban van, arra kért, hogy az új, arannyal hímzett vörös ruháját készítsem elő, és arra gondoltam, hogy azt a díszt veszem elő hozzá, hisz remekül illene az öltözékhez.

– Lehet, de elfelejti, hogy a királyné sosem viseli, mert nem szereti, túlságosan nagynak találja…

– Olyan könnyen meggondolja magát, ha ékszerekről van szó! Azt gondoltam, ha együtt mutatom be a ruhával, elkápráztatja majd. Mindegy, kénytelen leszek mást választani, mert sehol sem találom.

– Különös. Még most hétfőn is láttam, amikor elővettem a fekete bársonyt, hogy kijavítsam a szakadását! Ott volt a többi között az ében és elefántcsont ládában…

– Én is így gondoltam, de nézze meg.

– Isten ne adja, madame, hogy kételkedni merészeljek egy nemes hölgy szavában!

– Hagyjuk a nemességem! Csak két nő vagyunk a királyné szolgálatában, akinek eltűnt az egyik ékszere. Jöjjön velem!

Bertrade vele tartott a kis helyiségbe, ahol a jövendőbeli francia királyné kiegészítői sokasodtak szekrények és ládák gyűjteményében, melyek mennyisége hűen tükrözte kacérságát. Az ékszerek egy hatalmas, vasveretes, mindennek ellenálló zárakkal felszerelt ládában pihentek Margit hálószobájában. A felnyitott ében és elefántcsont ládában különböző méretű, színű és formájú, gazdagon díszített alamizsnás erszények sorakoztak, de az, amelyiket kerestek, nem volt közöttük.

Aude, aki éppen a vasalt ingekkel érkezett, kijelentette, hogy a nagynénje említette napon ő is látta az erszényt a többi között. Egyszerű és tiszta gondolkodásával azonban semmi rosszra nem gondolt:

– Az lenne a legjobb, ha megkérdezik Margit királynét. Lehet, hogy hirtelen eszébe jutott ez a kincse, és eltette valahová?

– Igaza van, kicsim! Vigyük be együtt a ruhát, melyet a királyné kért. Majd megmondja, eltette-e.

A késői óra ellenére Margit még nem kelt fel az ágyából, de a nagy kandallóban lobogó tűz finom melegében kibújt a lepedők és szőrmék selymes burkából, és meztelenül pihent a takarókon, miközben cselédei fürdőt készítettek egy dézsába.

Mindig örömmel mutogatta gyönyörű testét, mellyel az anyatermészet megajándékozta, és a szolgálólányok, akik már hozzászoktak, szinte oda sem figyeltek rá.

Meglehetősen rosszkedvűnek látszott, és kíméletlenül letorkolta az udvarhölgyét, amikor az az alamizsnás tarsolyt említette:

– Micsoda ötlet! Azt akarja, hogy viseljem, amikor tudja, hogy nem tetszik!

– Pedig szép darab, madame, és reméltem, hogy felséged meggondolta magát… –

Miért tettem volna? Elég, hogy az ajándék Londonból érkezik, máris ellenemre van!

Mindegy, felesleges tovább keresni. Megváltam tőle!

– Megvált? No de ha Isabelle királyné hamarosan meglátogat minket…

Margit felült az ágyán, és sötét pillantással mérte végig az asszonyt, miközben hangja haragosan csengett

– No és? Nem ritka, hogy az ünnepnapokon ajándékokat adunk egymásnak, ahogyan az rokonok között illik. A sógornőm biztosan nem érdeklődne egy alamizsnás tarsoly… egy semmiség után. Elég lesz, ha olyan ruhát veszek fel, amihez nem illene…

kezdve ezzel itt! Most pedig a fürdőmet akarom!

A három nő némán távozott, miközben a fürdetők gondjaikba vették úrnőjüket. A szoba megtelt a keleti jázmin illatával, melyet Margit nagyon szeretett. Az elküldöttek egyetlen szót sem váltva mentek a dolgukra. Aude azért, mert számára jelentéktelen volt az ügy, Madame de Courcelle mert régóta megszokta már a fiatal királyné szeszélyeit, Bertrade pedig… mert érintetlenül visszatértek az aggodalmai, s lassan valóságos rettegéssé fokozódtak: vajon kinek a javára vált meg Margit a gránátos tarsolytól? Kissé nagy volt egy hölgy számára, és ettől kezdve csak egy lépés volt, hogy férfihoz kerüljön. Vajon melyik d'Aulnay fivér büszkélkedhet a királyi ajándékkal, melyet Margit szerencsére még sosem viselt?…

A tépelődés semmire sem vezetett, és Bertrade úgy érezte, ideje felkeresni a húgát: hogy elutazhasson, kis színjátékot rendezett a lába körül – mely valójában szépen gyógyult! –, sóhajtozva és nyögdécselve kijelentette, hogy belefáradt a fájdalomba, és Montreuil-be szeretne menni, ahol a húga otthonától nem messze dolgozik egy csontkovács, akiről csodákat regélnek, és aki egy szempillantás alatt talpra állíthatja.

Mivel a nevezett csontkovács csak a képzeletében létezett, előre gondosan beavatta Aude-ot a stratégiájába:

– Mindenképpen beszélnem kell az anyáddal! Fontos dolgokról… úgyhogy ne lepődj meg!

Összekészített egy kis útitáskát – csak másnap jön vissza –, és elsántikált az istállóba, ahol a lovászmester előkészítette neki Eglantine-t, a kedvenc öszvérét.

– Szerencsés, hogy egy napra itt hagyja a palotát – sóhajtotta a férfi. – Mint látja, tele van az istálló. Lajos herceg visszatért, hogy ágynak essen és gyógyszerrel kezeltesse magát, amitől mindig nagyon rosszkedvű. Záporozni fognak a kiabálások és káromkodások!

– Margit királyné sincs jobb hangulatban! Rosszul aludt. Biztosan veszekedni fognak. De legalább megkímélik kissé a szolgáikat! Ami Lajos herceget illeti, ha gyakrabban jönne haza ahelyett, hogy a napjait és az éjszakái felét a királyi palotában tölti, talán jobban kijönne a feleségével!

– A palotában vagy máshol – kacsintott a testes Denis. – Rákapott a ribancokra, akikhez d'Artois nagyúr viszi. Milyen kár, amikor ilyen szép felesége van!

– Nem szereti. Ez mindent elárul. De mivel Margit királyné sem szereti őt, nem fognak sokba kerülni nekik a gyerekeik! Még az is csoda, hogy a kis Jeanne-t összehozták!

Denis a suttogásig halkította a hangját:

– Pszt! Ne olyan hangosan!… Nem maga az egyetlen, akinek feltűnt: mindketten barnák, a kislány meg szőke.

– Ó, ez előfordul. A király és Charles herceg szőkék, Fülöp herceg meg barna… Na, eleget beszéltünk. Indulnom kell. Nagyon köszönöm, Denis mester!

Válasz helyett a férfi megpaskolta az öszvér hátsóját, mely gyors léptekkel nekiindult. A Kis híd felé tartva, melyen átkel a Szajna felett, Bertrade a hallottakat ismételgette magában. A lovász szavai olajat öntöttek a tűzre. Senki számára – talán a királyt leszámítva – nem volt titok, hogy a Navarra pár házassága rosszul működik, ha egyáltalán működött is valaha, és ha a palotájuk személyzete kételkedik a kis Jeanne legitimitásában, mi lesz, ha kiderül, hogy Margitnak szeretője van? Denis becsületes ember volt, akit régóta ismert, és bár vele szívesen beszélgetett, nem az a férfi volt, aki minden sarkon kibeszéli a gazdáit. Mégis nyugtalanító volt, hogy ő is ugyanazokon a dolgokon tépelődik, melyek Bertrade életét megmérgezik.

Ahogy a sáros és zsúfolt városon haladt keresztül; Bertrade megpróbálta kitalálni, mióta helyettesíti az egyik d'Aulnay fivér – sajnos mindkettő szőke volt – Lajost a házassági kötelességben…

Olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy fel sem figyelt a Citében uralkodó izgalomra, azt is alig vette észre, hogy a Notre-Dame főbejárata előtt tribünt ácsolnak.

Gyakran előfordult, hogy egy szertartásnak a katedrális volt a központja.

Egy pillanatra mégis úgy gondolta, megnézi, nincs-e ott a sógora és az unokaöccse, Mathieu a nagy gyámpilléreknél, mellyel az építményt megtámasztották, Rèmi pedig a nagy karzatnál. Végül úgy döntött, nem vesztegeti az idejét. Kis szerencsével férfiak nélkül találja a házat, és pontosan erre van szüksége.

Amikor megérkezett a húgához, látta, hogy nemcsak a ház ura nincs otthon, de az úrnője és a cselédek sem. Egyedül az öreg Mathilde maradt hű zugához a kemence mellett, melyben illatos fenyőhasábok égtek, keze azonban tétlenül feküdt a térdére ejtett fonás felett. Hátradőlt a székén, fejét a támlának támasztotta, és szabadon csorogtak a könnyek arca ráncai között. Egyetlen hang sem hallatszott a házban, csak a macska dorombolása, aki a tűz mellett szundikált. Bertrade ijedten odaugrott az asszonyhoz:

– Mi történt? Hol van Juliane és Margot?

Mathilde kinyitotta a szemét, felismerte a vendéget, összevonta a szemöldökét, és újra kezébe kapta az orsót.

– A mosodában – morogta.

– És ezért sír?

– Nem sírok, ostoba! Az én koromban maguktól csorognak a könnyek… No de mit keres itt?

– Beszélnem kell Juliane-nal… és magával, hisz tudom, hogy bölcs és jó tanácsai vannak.

– Késő este előtt nem jön haza. Kezdheti velem. Remélem, a gondjainak nincs közük az unokámhoz.

– De igen! Nyugodjon meg, nagyon jól van, és egyre jobban érzi magát Margit királyné mellett, akit megszeretett, és aki a javát akarja… de attól tartok, nem tart már sokáig…

– Úgy érti, az unokám elront valamit? No de miért?

– Ó, nem az ő viselkedésével van a baj… Inkább azéval, aki… Egyedül vagyunk? –

pillantott körbe bizalmatlanul Bertrade.

– A macskát leszámítva biztosíthatom, senki sincs itt.

Ösztönösen mégis lehalkította a hangját, miközben fáradt szeme a látogató gondterhelt arcát fürkészte.

– Ilyen nagy a baj? – kérdezte.

– Nagyobb, mint gondolná. Margit királyné és Madame Blanche, a sógornője udvari nemesekkel csalják a férjüket…

– Mit beszél? – fulladozott Mathilde…

– Sajnos az igazat! Nem pletykáról van szó… a saját szememmel láttam!

Halkan, mintha gyónáson lenne, és ugyanazzal a megkönnyebbüléssel, mintha maga követte volna el a bűnt, s most megszabadulna a fojtogató tehertől, Bertrade beavatta titkába az öregasszonyt.

– Ha véletlenül kiderülne – állapította meg végül –, a férj, és talán még inkább király urunk haragja az egész háznépre lesújtana. Lajos herceg kegyetlen és bosszúálló, biztosan mindent megtenne, hogy megfizettessen szégyenéért mindazokkal, akik tanúi voltak. Az én koromban már nem félek semmitől, de Aude-ra rossz idők jöhetnek…

– Nincs olyan kor, amikor bárkinek is bűnhődnie kellene más tettéért. Nem vagyok járatos az udvari életben, csak annyit tudok, amennyit maga és a kicsi ritka látogatásaikon mesélnek, de rettegéssel tölt el, amit most elmondott. Hogyan követhet el egy fiatal hölgy, aki máris királyné, s egyszer még inkább az lesz, ekkora óvatlanságot? Idióta lenne?

– Egyáltalán nem, sőt igen eszes. De tüzes, szenvedélyes a természete, és a kedve szerint akar élni. Azt hiszi, túlságosan előkelő ahhoz, hogy az egyszerű keresztény asszonyok sorsa várjon rá.

– Az ima erős fegyver a kísértés démonai ellen. Ő nem imádkozik?

– Nem éppen a kedvenc időtöltése. Jobban szereti az örömöket, minden örömöt.

Úgy gondolja, hogy igazságos ellentételezés a rossz házassága miatt. A férjével utálják egymást… Bárhogy is van, a ránk leselkedő veszélynek nem szabad utolérnie az unokahúgomat. Amikor magammal vittem, őszintén úgy gondoltam, hogy kényelmes, módos élet felé nyitok utat számára, amilyen kellemes az én életem volt a szerető és kényeztető férjem mellett. Adódtak is kérők, hisz Aude olyan szép!…

– De mindenkit visszautasított, mert még mindig Olivier lovagot, a jóképű

templomost szereti, aki soha még csak rá sem nézett. Nem lep meg, és előre megmondhattam volna, hisz jól ismerem. Ha egyszer odaadta a szívét, sosem veszi vissza…

– Így van, de ez a veszély már nem fenyeget. A Templom a király csapásai alatt összeomlott, azok a lovagok, akiket nem fogtak el, elmenekültek a királyságból vagy behúzódtak a kolostorokba, melyek hajlandók voltak befogadni őket. Aude sosem látja viszont Olivier de Courtenay-t! Így semmi akadálya, hogy visszajöjjön a szülői házba.

Már csak kellő ürügyet kell találni, hogy elszakítsuk a Nesle palotából… legalább addig, míg eloszlanak a rémisztő fekete felhők. Végül is… lehet, hogy túl élénk a fantáziám, de… de azt hiszem, leginkább a lelki békém érdekében szeretném hazahozni. Biztosan örül neki – folytatta kedves mosollyal Mathilde felé, mely azonban nem talált visszhangra az öregasszony arcán, mely, ha lehet, még inkább elfelhősödött.

– Ó, igen! – sóhajtotta hosszú hallgatás után.

– Semminek sem örülnék jobban, ahogyan a húga sem, de… azt hiszem, nagy óvatlanság lenne hazahozni Aude-ot. Először is azért, ami itt készülődik. Másodszor…

mert Olivier lovag itt talált menedéket… és még mindig itt van!

Valóban ott volt.

– Senki nem keresne egy büszke templomos lovagot a kőfaragóim között – mondta Mathieu, amikor Hervével együtt elhozta Montreuil-be.

A két templomos úgy gondolta, hogy csak egyéjszakás pihenőt tartanak itt, mielőtt továbbindulnának az úton, mely d'Aulnay elképzelése szerint a fivéréhez vezeti őket. A párizsi Temple előtt történtek után azonban Olivier nem akart eltávolodni a fővárostól.

A barátja szemrehányásai ellenére, aki azt állította, hogy amit látott, egyszerű illúzió volt, melyet az hozott létre, hogy nagyon erősen az ellenségére gondolt, amikor elkiáltotta a nevét, Olivier biztos volt benne, hogy nem tévedett: valóban Roncelin de Fos-t látta, bármennyire őrültségnek tűnjön is. Pontosan olyan volt – a ruházatát leszámítva –, mint amikor Valcroze-ra zúdította gonosztevőit. Mintha a ruou-i börtönbeli tartózkodása csak békés pihenés lett volna egy kényelmes cellában! Mintha az a férfi maga lett volna az ördög, hisz hihetetlenül hosszú életet élt! Ha pedig Párizsban van, ott kell lennie Olivier-nek is. Már másnap vissza akart menni:

– Végül is – magyarázta –, mi lehet személytelenebb, színtelenebb, mint egy szürke csuhás kolduló barát?

Éppen asztalnál ültek Mathieu házában, és Margót a levest szolgálta fel. Az öreg Mathilde válaszolt:

– Tényleg azt hiszi, hogy úgy fest, mint azok a szürke patkányok, akik gyakran úgy szerzetesek, ahogyan én apáca? Lusta alakok, akik jobban megélnek mások szánalmából, mint gondolná, és a csuhájuk gyakran vastag bukszákat rejt. Maga pedig, nagyuram, pontosan úgy néz ki, mint ami: egy harcedzett lovag, egy kolduláshoz túlságosan merev gerincű nemes. Meglátszik magán, higgye el… és ez vonatkozik a barátjára is!

– Valóban nem szoktunk kolduláshoz – helyeselt Hervé –, és csak jobb híján választottuk a csuhát. Így gond nélkül eljuthatunk a bátyámhoz. Ami pillanatnyilag a legjobb megoldás. Moussy egyébként nincs messze Párizstól…

– Biztos benne, nagyuram, hogy a bátyja otthona befogadja magukat? – szólt közbe Mathieu. – Napjainkban súlyos dolog templomosokat bújtatni! Úgy hallottam, még a kolostorok sem hajlandók rá, hisz nem kerülhetik el ők sem Nogaret embereinek zaklatását. Ne felejtse el, hogy ebben a félelmetes ügyben a király a pápa támogatását bírja…

– A bátyám nagylelkű ember… legalábbis azt hiszem! – Az kell legyen, ha befogad nem is egy, de két templomost! Ha megenged egy tanácsot, először keresse fel egyedül, és nézze meg, hányadán állnak.

– Ha igaza van, ha Moussy nem fogad be minket, még mindig elmehetünk Burgundiába Jean de Longwy fivéréhez…

– Nem – szólt közbe Olivier. – Nem tudjuk, sikerült-e hazajutnia. Ha nincs ott, csak külföldre menekülhetünk tovább. Amit nem akarok, amíg meg nem tudom, mi lett Clément testvérrel. Különösen abban a tudatban, hogy Roncelin, aki erősen gyűlöli, Párizsban van. De önzés lenne részemről, ha magamhoz kötnélek…

– Azt akarod, hogy váljunk külön?

– Bölcs döntés lenne – jegyezte meg gyengéden Mathieu. – Ha Olivier nagyúr hajlandó rám bízni magát, elbújtathatom úgy, hogy közben bejárása marad Párizsba.

Ugyanakkor, ami igaz a bátyjára, Hervé nagyúr, igaz rám is: egy templomost könnyű

elrejteni, kettőt már veszélyes. Gondoljon arra, hogy tudni fogja, hol van a barátja, és bármikor meglátogathatja, amikor csak akarja. Némi óvintézkedések mellett, természetesen.

– Miért teszi ezt, Mathieu mester? – kérdezte Olivier. – Családja van, javai, nagy munkák várnak magára.

– Mert barátok vagyunk, igazi barátok, amilyen az apja és az én apám voltak.

Ráadásul, mint minden építőmester, én is kissé a Templom gyermeke vagyok. A Templom és Bernát szerzetesei tanítottak meg arra, hogyan építsünk katedrálisokat, és gyakran ők is fizettek. Elhozták a Szentföldről Hiram, a híres építész titkait, aki Salamon templomát építette, és sok másikat is. Tehát Olivier testvér, ön otthon van itt, ameddig csak úgy kívánja. Segíteni fogom a Templomot, amennyire csak tudom…

– Tényleg ennyivel tartozik neki?

– Még többel is. A lovagok biztosították a védelmünket a Temple építésénél és máshol. Ok eszközölték ki Szent Lajos királynál a királyi kiváltságokat, melyek megkímélnek minket az adószedők zaklatásaitól. Tisztelettel tartozunk a királynak, de a Templomnak köszönhetjük, hogy szabad emberek vagyunk…

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Meghajoltak a mester terve előtt, és a következő

reggelen Rèmi az erdőn át elvezette a még mindig szürke csuháját viselő, de némi élelemmel ellátott Hervét a régi római úthoz, mely Soissons felé futott. Moussyt mindössze hét mérföld választotta el Montreuil-től. Még az este előtt odaérhetett.

Mathieu a gyümölcsös végébe vezette Olivier-t, egy kis épülethez, mely azokra a bódékra emlékeztetett, amilyeneket a különböző szakmunkákhoz az építkezéseken állítanak fel. Azzal a különbséggel, hogy ez a ház nem fából, hanem erős kőből épült. A fal mellett állt, mely mögött a vincennes-i és bondyi erdők határa húzódott. Alacsony, emelet nélküli épület volt, szélfogója alatt fa- és kődarabok sorakoztak, s itt kapott helyet Rèmi műhelye, valamint egy kis, szerzetesi cellára emlékeztető és ahhoz illően bebútorozott szoba: előfordult, hogy a szobrász, amikor rátört az alkotói láz, itt pihent egy keveset, mert arra is sajnálta az időt, hogy a nagy házba visszamenjen.

– Ezt tudom felajánlani – mondta Mathieu. – Itt békében élhet, és abban a visszavonultságban, melyre vágyik. Az ennivalót idehozzuk, és két lépésre csörgedezik egy patak, ahonnan vizet meríthet. Kínos meglepetés esetén – ami előfordulhat – egy olyan ruganyos ember, mint maga, könnyen átugrik a kerítésen… mögötte pedig ott az erdő.

– Úgy érti, megfosztaná Rèmit a helytől, melyet szeret, és ahol bizonyára jobban tud dolgozni, mint bárhol másutt?

Beszéd közben Olivier odalépett egy nagy kődarabból készült asztalféleséghez, melyen egy másik, finom homokkő pihent A művész – hisz Rèmi valóban az volt –

vésője egy könyvet tartó, szakállas férfi sziluettjét kezdte kiszabadítani belőle. Még csak kezdemény volt, de máris sejtetni engedte, milyen erőteljes mű lesz a végeredmény. A templomos finoman végigsimított egy faragott redőt, miközben Mathieu csodálatát megérezve, fiára büszkén magyarázni kezdett:

– Evangélista Szent János szobra a vincennes-i kápolnába… szép lesz, nem igaz, ha elkészül?

– Nagyon szép! Ezért nem költözöm ide. Semmiképpen sem szeretném elűzni Rèmit az otthonából!

– Ő mindenhol otthon van, és vannak más melléképületek is a ház körül, magának azonban a legfélre-esőbben kell maradnia egy ideig. Könyörgök, fogadja el, ahogyan ő

is kérni fogja majd, ha megjön. Szomorú lenne, ha visszautasítja…

Olivier hallgatott, kezét továbbra is a kövön nyugtatva. Végül felnézett Mathieu-re, és őszinte kérést olvasott ki a szeméből.

– Ha így van, elfogadom… de csak a kis szobát, mely a templombeli cellámra emlékeztet majd. A mindennapos imák hosszú litániájának ritmusára fogok élni, melyek gyakorlatát majdnem elfelejtettük már, és nem zavarom Rèmit: mintha itt sem lennék.

– Éljen kedve szerint… de bármi legyen is a vágya, arra kérem, ne mozduljon innen, egyelőre ne akarjon visszamenni Párizsba – kérlelte Mathieu. – Ahogy a királyt ismerem, a tegnapi közjáték után figyelni fogják a kapukat. Ne felejtse el, hogy üldözik a templomosokat, és maga még mindig nagyon annak néz ki…

– Legyen nyugodt. Ennyivel tartozom magának! Így költözött be Olivier a montreuil-i házba. Eleinte, ahogyan ígérte, ki sem mozdult a műhely melletti szobácskából, csak a patakhoz ment mosakodni és elmélkedni az igencsak sötétnek látszó jövő felett. Órákig elüldögélt ott a csípős őszi szélben, a szűkmarkú napsütésben, mely aranyba öltöztette a lehulló faleveleket. Bármennyire szívélyes volt Mathieu és családja vendéglátása, nem tudta elképzelni, hogy itt érjen véget az élete, és jól táplált remeteként éljen, akinek nincs más dolga, mint az ima és az elmélkedés.

Akkor akár álnéven be is állhatna az első kolostorba. A szorosan vett szerzetesi életre azonban, melyből hiányzik a Krisztus dicsőségéért viselt fegyverek izgalma, sohasem vágyott. A Templomot akarta, a Templom azonban nem létezett többé, bár állt még a mintegy kétezer parancsnokság: eltűnt belőlük a lényeg, ahogyan ő is úgy érezte, hogy akár egy sebesülésből a vér, belőle is elszivárog az éltető szellem. Különös kísértés tört rá: elhagyja a menedékét, bevonul Párizs kapuján, és bekopogtat a Templeba, hogy osztozzon a rendet ért balsorsban. Ezzel bizonyára a hóhérnak szolgáltatja ki magát, hisz a börtönök pincéiben kínvallatásnak vetették alá a lovagokat, hogy beismertessék velük a hihetetlen alávalóságokat, de legalább csatlakozhatna Clément testvérhez és osztozhatna vele sorsában. A mártíromság koronája váltaná fel a sisakot, és mivel úgysem tükröződne rajta soha többé a csaták napsütése…

Rèmi hordta neki az ételt. Leggyakrabban csendben, hisz nem akarta megzavarni vendégük sötét gondolatait, s leginkább, mert nagy hatást tett rá a lovag. Még inkább mostani nincstelenségében, mint akkoriban, amikor egy építkezésen vagy az otthonában meglátogatta Mathieu-t a piros keresztes nagy fehér köpenyben. Talán azért, mert most jobban előtűnt maga az ember, mint a rend rákényszerítette egyformaságban. Megborotválkozva és kissé megnövesztve a haját a művész szemében Olivier még szebb volt, mint Szép Fülöp király, és Rèmiben felébredt a vágy, hogy fában vagy kőben örökítse meg a tökéletes csontozató, sovány és büszke arcot. Olivier-ben eközben újfajta tisztelet ébredt a művész iránt, akinek megígérte, hogy sosem zavarja a munkáját, és ebből a kölcsönös tiszteletből egyre növekvő távolságtartás születhetett volna, ha egy reggel Rèmi kétnapi távollét után nem érkezik a szokásosnál korábban a műhelybe, és nem a szobor előtt találja az egykori templomost, amint csodálattal teli pillantással simogatja a kő felületét.

Megállt, nehogy megzavarja, de Olivier megérezte a jelenlétét, kissé elpirult és visszahúzódott, miközben azt suttogta:

– Bocsásson meg, hogy bejöttem ide, de annyira csodálom a művét, hogy felülkerekedett bennem a vágy, hogy újra láthassam…

– Maradjon, kérem! Nemhogy nem zavar a jelenléte, de örülök neki. Nem mertem kérni rá, nehogy megzavarjam az imáit…

– Az imáimat?… Sokkal kevesebbet imádkozom, mint gondolja, mert úgy érzem, Isten napról napra távolabb van tőlem. Talán éppen ezért vonz ez a kép, mert önmagában is ima, szebb és erősebb ima, mint amilyet én valaha is mondhatok.

– Engedelmével úgy érzem, túlságosan egyedül van, nagyuram! Pedig társhoz szokott…

– Így van. Hiányzik Hervé testvér. Éveken át mindent megosztottunk, és azt sem tudom, él-e még, befogadta-e a bátyja-Beszéd közben Olivier odalépett egy kis asztalhoz, melyen egy agyagtömb állt. Óvatosan megérintette, majd végigsimította…

– Szép anyag – dicsérte. – Olyan lágy! Egyszer elnéztem, ahogy az ujjai alatt megszületett egy emberi alak. Abban a pillanatban úgy éreztem, Istenhez hasonlatos, aki egy darabka földből megteremtette Ádámot. És irigyeltem, én, aki semmi mást nem tudok, csak imádkozni és harcolni…

Rèmi hirtelen ötlettől vezérelve odalépett hozzá:

– Miért nem próbálkozik meg vele? Szép a keze, erős, de érzékeny. A szobrászmesterség az agyaggal kezdődik. A kő, mely kemény, és könnyen törik a rossz vésőhasználat következtében, csak azután következik.

– Próbáljam meg? Én?

Elengedte a nedves anyagot, mintha hirtelen megijedne tőle, de Rèmi megragadta a kezét, és újra az ujjai közé fektette az agyagot.

– A kedvemért! Formálja meg! Majd meglátja: élvezni fogja, biztos vagyok benne.

Courtenay szinte félve engedelmeskedett, birtokba vette a képlékeny anyagot, és egy fekvő állat formáját igyekezett megformálni. Igaz, ügyetlen volt, de gyermeki öröm töltötte el… majd hirtelen elbátortalanodva abbahagyta… Pedig amit megformált, egy oroszlán hátára emlékeztetett, a többi azonban túlságosan nehéz volt!

– Felesleges… sosem fog sikerülni…

– Engedje, hogy tanítsam, és majd meglátja! Legalább kevesebbet gondol majd a barátjára. Igaz is, tudja, hogy az anyámnak van egy unokatestvére Dammartinben, ahonnan Moussy nem esik messze? Egyik nap odamehetek… és talán megtudhatok valamit, ha jobbra fordulnak a dolgok. Vagy inkább kevésbé rosszra! – tette hozzá nagyot sóhajtva.

A dolgok azonban nem fordultak jobbra, ahogyan arról még aznap este Mathieu beszámolt a vendégének. Nagy volt a felzúdulás Párizsban, mert a nagymester, aki állítólag bevallotta, hogy a vádakban felhozott furcsa szertartásokban avatták fel a lovagokat, melyek célja az volt, hogy próbára tegyék őket, bár a szodómiát hevesen tagadta, megismételte a vallomását az alkalomra a Temple-ba érkezett egyetemi doktorok előtt. Látszólag az volt a legkülönösebb, hogy nem kínzás alatt vallott, de mivel a rend belső rítusairól volt szó, egyedül a pápa bíráskodhatott és ítélhetett.

Molay-t tehát visszavitték a börtönébe, míg megteszik az előkészületeket, hogy a Párizsban fogva tartott többi vezetővel együtt Avignonba szállítsák…

– Bizonyos értelemben – magyarázta Mathieu – ez megerősíti azokat a vallomásokat, melyeket oly sok szerencsétlen testvérből erőszakoltak ki kínzással, ami sok problémát felvet. Bárhogy is van, a készülődő per hosszú és nehéz lesz, és ha a pápa meghozza az ítéletét, senki sem tudja, mi lesz a vezetők és maga „Jacques mester” sorsa. Börtön vagy száműzetés, gondolom. A külföldi uralkodók nem értenek egyet, és bár Fülöp király a legnagyobb mindannyiuk között, nagyon óvatosan kell eljárnia…

Mindenesetre a szökésben lévő templomosokra minden eddiginél nagyobb veszély leselkedik a népharag miatt…

– Ezért nem maradok itt tovább. Isten a tanúm, hogy mélységesen hálás vagyok, de el kell mennem.

– Hová menne?

– Miért ne mennék a Temple-ba, hogy fogolynak jelentkezzek? – felelte fásultan Olivier. – Végül is semmi okom rá, hogy megmeneküljek a közös sorstól, és legalább megtudom, mi lett Clément testvérrel.

– Clément testvér fogoly a többi tisztségviselővel együtt. Nem bántották, és őt is a pápához viszik…

– Honnan tudja?

– A Temple melléképületeiben laknak még kőművesek, akikkel néha dolgoztatok.

Mint engem, őket is nagyon foglalkoztatja a lovagok sorsa. Figyelnek. Szélsőséges veszély esetén, ha alkalom nyílik rá, készek segíteni. Ezért nem szolgálna semmire, ha kiadná magát, hacsak nem arra, hogy növelje az egyszerű lovagok számát, akiket hóhérkézre adnak, hogy kínvallatással elismertessenek velük bármit, ami olajat önthet Nogaret és az inkvizíció tüzére. Maradjon velünk! Azt hiszem, egy nap újra harcolhat a Templomért… Hacsak nem kíván visszatérni az apjához Provence-ba, ami nem lenne könnyű, és veszélybe sodorná a bárót, hisz nála keresnék először. Jobb, ha itt marad.

– Ó, gondoltam rá, de az apám nincs közvetlen veszélyben, mint Clément testvér.

Legalábbis remélem.

– Akkor hallgasson rám, és maradjon velünk!

– Jól van… de nem tétlenül! Nem anélkül, hogy bármennyire kevéssé is, de megkeressem a kenyeret, melyet adnak. Tanítson meg követ faragni, hogy a, munkása lehessek! Erős vagyok… és egészséges, magának hála. Elviselhetetlen a bezártság. Az…

az ima már nem elég – tette hozzá zavartan elfordítva a fejét.

Mathieu mester sötét arca mosolyra derült, és előrenyúlt, hogy megfogja a felé nyújtott kezet, de Rèmi megelőzte:

– Nézze ezeket az ujjakat, apám! Hosszú, karcsú és laza ujjak… láttam, milyen gondosan, milyen finoman formálják az agyagot. Kár lenne eldurvítani őket kőfaragó kalapáccsal és vésővel. Engedje, hogy inkább a magam mesterségére tanítsam meg…

– Rèmi – szakította félbe Olivier –, az lehetetlen! Maga nagy művész, és a tehetség nem tanulható…

– Egy bizonyos szintig igen – felelte Mathieu. – Lehet jó alakformáló, jó végrehajtó, anélkül is, hogy teremtő zsenialitással áldotta volna meg az ég. Nem mindenki Gislebert d'Autun! Még a fiam sem tart ott, és ha szívesen megpróbálná…

– Igen… azt hiszem, szeretném – bólintott Olivier hirtelen elpirulva, mint a gyermek, akinek ajándékot kínálnak…

– Megbeszéltük! – zárta le Mathieu. – Köztünk marad, és nagyon örülök…

Így tanulta meg Olivier Rèmitől felismerni, kiválasztani, megfaragni a köveket, és természetesen bevezetőként megformálni az agyagot. Igaz barátság szövődött közte és a fiatalember között, aki örömmel látta, hogy igaza volt, és a tanítványa ügyesnek bizonyul. Olivier továbbra is a műhely melletti kis szobában élt, sosem osztozott a ház életében, így tartva tiszteletben a rend szabályzatát, mely előírta, hogy kerülje azokat a helyeket, ahol nők élnek. Mióta nem viselte a sodronyinget, a zubbonyt és a nagy fehér köpenyt, úgy érezte, mintha egy erőd falai omlottak volna le körülötte, és minden védelem nélkül kellene szembenéznie a legveszedelmesebb belső démonnal: azzal, mely a nő testéhez vonzza a férfit. Eddig hatékonyan küzdött ellene, hála a mozgalmas életnek, most azonban előfordult, hogy különös álmok törtek rá, melyekből izzadtan és szégyenkezve ébredt. Ilyenkor a földre vetette magát, és eltökélten imádkozott, majd átugrott a falon, és futott az erdőben, míg csak le nem csillapodott a vére. Nagy figyelmet fordított fizikai kondíciójára is, mindig elvégezte az egykor kötelező

gyakorlatokat, és a saját kérésére tanítani kezdte Rèmit is a kardforgatásra és a harci technikákra. Természetesen csak gyalogosan. A ló hiányzott a legjobban.

Bizonyos szempontból Mathieu és Rèmi örültek, hogy visszautasítja a házbeli életet. Egyikük sem felejtette el az igazi okot, amiért Aude elköltözött. Nem voltak olyan éleslátók, mint Juliane és Mathilde, és úgy gondolták, az idő megteszi hatását: a lány egy nap teljesen elfelejti a lovagot, és megköti az előnyös házasságot, melynek képét Bertrade csillogtatta meg előttük. Amikor akár egyedül, akár a nagynénjével hazalátogatott, Olivier bezárkózott a szobájába, és Aude nem is képzelte, hogy az, akinek képe ott él a szívében, ilyen közel van hozzá…

Amikor a templomosok tömeges letartóztatását követő első hónapok izgalma elcsitult, és a menekült megjelenése kellően átalakult, valamint elég jártasságot szerzett új munkájában, Olivier többször is elment Párizsba, a Notre-Dame építkezésére vagy akár a Temple-ba is, ahol a társai tovább dolgoztak a templom mellett. A királyi hatalom kirendelte új kincstárnok parancsot kapott, hogy továbbra is fizessék a munkálatokat. A lovag nem minden felindulás nélkül látta viszont az egykor oly ismerős helyeket, és különösen a nagy tornyot, melyet továbbra is szigorúan őriztek, és melyről tudta, hogy a nagymester és Clément de Salerne nem mozdultak onnan, de vigaszt merített a tökéletes összhangból, a cinkosságféleségből, mely Mathieu mester és az ott dolgozó munkások között szövődött. Látszólag ártatlan, valójában azonban hermetikus nyelvet beszéltek, melynek néhány kulcsát Rèmi megadta neki, s melyből megállapíthatta, hogy valóban mélységes és erős kötelék húzódik a Templom és az építőmesterek között. Mind készenlétben álltak, hogy ha kell, ha megtörténik a legrosszabb, habozás nélkül azok mellé álljanak, akik a Templom lényegét jelentik számukra: Jacques mester és a hozzá közel állók mellé…18

Roncelin de Fos-nak sehol sem látta nyomát. Pedig igencsak kereste. Egy miniatúra segítségével, melyet Rèmi készített a leírásai alapján, még akkoriban, amikor nem mozdult Montreuil-ből, Mathieu mindenfelé kérdezősködött, de senkit sem talált, aki akár csak látta volna az átkozott templomost, és ahogy telt az idő, Olivier kezdett azon tűnődni, nem csak hasonlóság vagy hallucináció áldozata lett-e…

A kínvallatások és itt-ott meggyújtott máglyák ellenére elhúzódott a templomosok pere. Az 1308-as év elején a pápa felfüggesztette az inkvizítorok munkáját, miután a nagymester két bíboros előtt visszavonta a vallomását. A király összehívta a rendi gyűlést Tours-ban, és elment Poitiers-ba, hogy találkozzon V. Kelemennel. Ekkor Jacques de Molay-t és testvéreit is kihozták a börtönből, és megindultak Poitiers felé…

de nem érkeztek meg. Mintegy véletlenül a nagymester megbetegedett Chinonban, és a többiekkel együtt bezárták a kastélyban a Coudray toronyba, a hatalmas donzsonba, melyet egykor Fülöp Ágost építtetett. A pápa követeket küldött, hogy érdeklődjenek felőlük, de a pszichés nyomás megtette a hatását, és Molay ismét vallomást tett… A pápa nem tehetett mást, el kellett rendelnie az egyházi vizsgálatot és a vidéki zsinatokat, hogy az egész országban elítéljék a templomosokat, míg össze nem ül az átfogó zsinat, hogy ítélkezzen a rend felett. A pápai bizottságok két éven át dolgoztak, de előfordult, hogy egy-egy lovagcsoport elhatározta, hogy vallomását visszavonva próbálja védeni a rendet. A sensi érsek, Jean de Marigny, a királyi koadjutorrá kinevezett Enguerrand testvére, magára vállalta, hogy a pápai bizottságokat megkerülve máglyára küldi őket. Ötvennégy foglyot ért egyszerre a halál…

A pápa eközben nem adta meg magát. Még két évig igyekezett elkerülni a legrosszabbat. Összeült a zsinat, de ugyanabban az időben a király is összehívta a rendi gyűlést, és habozás nélkül nyomást gyakorolt V. Kelemenre. 1312. március 22-én feloszlatták a templomos rendet, javait pedig átruházták az ispotályosokra… Ekkorra a chinoni foglyok egy ideje már visszatértek Párizsba.

Az építőmesterek munkaterületein ezek a hírek megfagyasztották az emberek vérét, akikben egyelőre néma harag fortyogott, melyet tovább táplálnak majd napokon, heteken, hónapokon, éveken át. A montreuil-i házban elsötétült a gazda hangulata, ahogyan természetesen Rèmié és Olivier-é is. Ez utóbbié annál is inkább, mert nem látta viszont Hervét, és képtelen volt bármit is megtudni róla.

Soisson vidékén, ahol erősen megvette a lábát a Templom, és számos birtokkal rendelkezett, a tömeges letartóztatás megrémítette az embereket, akik megtanultak hallgatni…

Mathieu-höz este elszánt arccal, kérges tenyérrel érkeztek az emberek.

Megbeszéléseket tartottak, amint az asszonyok visszahúzódtak a szobáikba, bár egyikük sem mert volna semmit sem kérdezni. Ha a gyűlések nem tartottak el Párizs 18 Az építőmesterek hagyománya szerint a legendájuk a jeruzsálemi Salamon-templomig nyúlik vissza, ahol maga a király is részt vett

az építész Tyrusi Hiram és egy titokzatos személyiség, a Galliából érkezett kőfaragó, Jacques mester művében. Tőlük hármuktól ered a

katedrálisépítés titka és társulása, melyet a frigyládában az első templomos lovagok vittek Nyugatra Szent Bernát utasítására. Az utolsó

nagymestert Jacques de Molay-nak hívták. és természetes volt. hogy az építőmesterek a legenda Jacques mesterének reinkarnációját

lássák benne, annál is inkább, mert a férfit kivégezték.

kapuinak megnyitásáig, a diszkrét látogatók az időtől függően vagy a házban, vagy egy csűrben fejezték be az éjszakát. Olivier is gyakran csatlakozott hozzájuk.

Az egyik gyűlést éppen azelőtti este tartották, hogy Bertrade megérkezett Montreuil-be…

– Ezért – állapította meg az öreg Mathilde – nem lehet róla szó, hogy hazahozzuk Aude-ot…

– Mert itt lakik a templomos? Aude mostanáig sosem vette észre, pedig többször is járt itthon!

– Ha jól értettem – mondta fásultan az öregasszony –, hosszabb tartózkodásról lenne szó. Ráadásul nem csak ez a baj. De bizonyára nem voltam elég világos. Olyan dolgok történnek ebben a házban, melyekről nem tudom, hová vezetnek, de őszintén úgy gondolom, hogy az elkövetkező hetekben Aude nagyobb biztonságban lesz maga és Margit királyné mellett…

Kintről férfihangok hallatszottak, és Mathieu keze alatt nyílt az ajtó. Látva, hogy az anyja nincs egyedül, összeráncolta szemöldökét, visszafordult, morgott valamit azoknak, akik kísérték, Rèminek és Olivier-nek, és ez utóbbi elvonult a műhely felé.

Azután a mester fiával belépett a helyiségbe.

– Jó estét, húgom! Mi szél hozta?

A szigorú hangból Bertrade gond nélkül kitalálhatta, hogy nem örülnek ennek a szélnek…

A férfi mellett beáramló márciusi levegő keserű volt és csípős.

VII. fejezet A máglya

A rideg fogadtatás meglepetésében Bertrade nem találta a szavakat, és Mathilde vállalta magára a választ:

– Bertrade azt szeretné, ha a kis Aude egy időre hazajönne. Attól tart, hogy az elkövetkező napokban nem lenne olyan biztonságban, mint eddig…

– Miért? Mi történt? Valami súlyos hibát követett volna el?

– Távolról sem, és ha valaki hibázott – márpedig hibázott –, az nem ő volt, sem én…

Bertrade egy pillanatig habozott, sógora zárkózott arcát, kemény, de egyenes tekintetét fürkészte, végül elszánta magát:

– Margit királynénak szeretője van, és súlyos óvatlanságokat követ el. Ha a Civakodó – és vele a király! – megtudja, a haragja vakon lesújt a palotája összes lakójára, mert sajnos a csalás a saját otthonában folyik…

Mathieu nem csatlakozott Rèmi felháborodott felkiáltásához, szája azonban mindent eláruló, undorodó fintorra húzódott.

– Nem volt kedvemre, hogy a lányom az udvar szép hölgyeihez dörgölőzzön, maga is tudja. Azt azonban sosem képzeltem volna, hogy ilyen ocsmányságba keveredik! Az a hercegnő bolond kell legyen, hogy ekkora veszélybe sodorja az övéit… egyelőre azonban szó sem lehet arról, hogy Aude hazajöjjön. Még néhány napra sem!

– Megmondtam neki – szakította félbe az édesanyja. – Magyarázatot kellett adnom… ezért beszéltem a vendégünkről…

– Helyesen tette. Bertrade egyik nagy erénye, hogy tudja tartani a száját.

– Éppen most adtam szép példáját – jegyezte meg az asszony keserűen.

– Maga is magyarázattal tartozott. A látogatása csak azt bizonyítja, mennyire kedves magának Aude, és mennyire a szívén viseli a családunk sorsát. Ugyanakkor, húgom, nem Olivier miatt nem jöhet haza a lányom: a lovag hűséges maradt a Templomhoz, melynek szabályzata megtiltja a nőkkel való érintkezést, és sosem jön be ide, amikor az asszonyok itthon vannak. A legjobb bizonyíték erre, hogy Aude sosem vette észre a jelenlétét, amikor itthon járt… Igaz is, gondolja, hogy még mindig szereti?

– Esküdni mernék rá – válaszolt a nagynénje helyett Rèmi. – Ahányszor csak meglátogattam a Nesle palotában, mindig megtalálta a módját, hogy felőle érdeklődjön. Azt hiszi, valahol a királyságban bujkál. Vagy talán visszament Provence-ba. Nem felejtette el!

– Ebben egyetértek! – sóhajtotta Bertrade. – Egyetlen fiú sem vonja magára a figyelmét, bármilyen kedves legyen is. Attól tartok, az ő életében ez az egy szerelem lesz.

– Mint az anyja – jelentette ki nem minden elégedettség nélkül Mathieu. – Csak az a kár, hogy ez a szép szerelem nem méltatlanra irányul, éppen ellenkezőleg, de olyan valakire, aki nem viszonozhatja. De eleget fecsegtünk! Ma nem egy hercegnő

bolondsága a fő témánk… hanem a holnapi nap nagy eseménye… és végül is örülök, hogy eljött!

– Hogy érti?

– Majd később elmondom! Hol a feleségem és a cseléd?

– A mosodában, mint minden csütörtökön – morogta Mathilde. – Úgy tűnik, ma sokáig maradnak…

– Jobb így. Mondja, húgom, nem vett észre semmit a Notre-Dame mellett elhaladva?

– De igen! Emelvényt ácsolnak a bejárat előtt. Különös módon azonban a támfal építkezése elhagyatott volt…

– Emelkedett külsőségek között holnap viszik oda Jacques mestert és a Templom többi fogva tartott vezetőjét, hogy kihirdessék az ítéletet.

– Istenem! Azt hittem, megfeledkeztek róluk. Miért ez a pompa? Állítólag mindent bevallottak, amit akartak tőlük, és a pápai bizottság csak azért szabadítja ki őket a börtönükből, hogy egy másikba vigye át őket!

– Bizonyára, de kérdés, hogy hová… és, látja, minket éppen ez a részlet érdekel.

A régi szálak, melyek az építőmestereket a templomosokhoz fűzték, annyira közismertek voltak, hogy Bertrade is tudott róluk. Azt is tudta, hogy a sógora is erősen érintett, ám hirtelen megrémítette a hangjában csengő elszántság. Az unokaöccsére nézett, és elfelhősödő arcán ugyanezt az elszántságot látta.

– Mire készülnek? – kérdezte aggodalmában suttogom fogva a hangját.

– Bocsásson meg, húgom, de nem tartozik magára. Elég, ha annyit tud, hogy a közeli jövőben bizonyos veszély fenyegetheti ezt a házat. A látogatása eszembe juttatta a passiacumi házát, és arra gondoltam, nem hívná-e meg magához a húgát és az édesanyámat?… Aude is csatlakozhatna hozzájuk, és így megoldódik a maga felvetette probléma is. Mit gondol?

Hirtelen olyan boldognak látszott, hogy Bertrade-nak – teljesen oda nem illően –

nevethetnékje támadt:

– Hogy nem éreznék túl jól magukat! Egy késő tavasz a virágzó fákkal még elmegy, de most megduzzadt a Szajna, és könnyen lehet, hogy a vízbe érne a lábuk! Mindegy –

tette hozzá sógora összeráncolt szemöldökét látva –, a házam bármikor a rendelkezésükre áll. Annál is inkább, mert egyre ritkábban megyek oda, bár Blandine és Aubin, akiket a férjem még régen befogadott, gondosan karbantartják. Ha Rèmi holnap elkísér, odaadom a kulcsokat…

Mathieu ösztönös mozdulattal megragadta és megszorította sógornője kezét:

– Nagyon köszönöm, húgom! Mintha tüskét húzna ki a talpamból…

– A maga helyében – szólt közbe Mathilde – megvárnám, míg hazaér a feleségem, hogy lássam, mit szól hozzá. Amennyire ismerem, nagyon meglepne, ha hajlandó elmozdulni itthonról.

Ebben a pillanatban ért vissza Juliane és Margót a vizes ruhával teli kosarakkal, melyeket szép időben a mezőn, most azonban a szélfogó alatt kifeszített kötelekre teregettek ki. Ez volt az év utolsó nagymosása. A teknőben már csak a fehérneműket mossák.

Mathieu felesége szemmel látható örömmel ölelte meg a nővérét. Először is mert szerette, másodszor mert híreket hozott a lányáról, akinek távollétét fájdalmasan viselte. Amikor azonban a férje beköltöztette hozzájuk Olivier-t, a lánya távollétének elsődleges okát, nagylelkűségében egy pillanatra sem merült fel benne, hogy haragudhatna rá, hisz tudta, hogy a templomos soha semmit sem tett, amivel magára vonta vagy bátorította volna Aude szerelmét, melyről semmit sem tudott. Különben is annyira keveset látta a lovagot, hogy szinte meg is feledkezett a jelenlétéről, annyira diszkrét volt. Amikor mégis megpillantotta, akaratlanul is megértette a makacs érzelmet, melyet a lánya táplált iránta, és néha azon kapta magát, hogy sajnálja, hogy egy ennyire vonzó férfi – annál is vonzóbb volt, mert elérhetetlenül távoli! – véglegesen elveszett a nők számára… Más nők talán megpróbálkoztak volna a csábítással – és Juliane esetében ez nem is lett volna nevetséges, hisz kora ellenére nagyon szép volt –, de túlságosan emelkedett lélek volt az ilyesmihez. Ráadásul a férje, akiről érezte, hogy tervez valamit, teljesen kitöltötte a gondolatait

Mathilde – bár ilyen mélységekig nem olvasott a fejében – jól ismerte a menyét.

Amikor Mathieu közölte, hogy szeretné, ha egy időre átköltözne Párizs másik oldalára az anyósával, méghozzá már másnap; Juliane kereken visszautasította:

– Hagyjam el a házunkat, és szakítsam ki innen az édesanyját is? Erre ne számítson! Elment az esze, hogy ilyesmit javasol?

– Isten segítségével nem végleg kell elköltöznie. Csak egy időre, hogy tudjam, hogy biztonságban van, és nyugodtan gondolkodhassak. Aude is csatlakozik magukhoz…

– Aude nincs közvetlen veszélyben, míg maga, meg mernék esküdni rá, hogy hamarosan veszélybe kerül. A felesége vagyok, a házunk természetes őrzője, és önszántamból sosem hagyom el. Ellenben – tette hozzá Mathilde felé fordulva –, talán bölcs dolog lenne biztonságba vinni az édesanyját. Már nehezen mozog, és…

– Elég, lányom! – tiltakozott felháborodottan az öregasszony. – Ha veszély esetén menekülni kell innen, biztos, hogy a lábam nem bírná a gyors futást, de ez nem nagy katasztrófa. Elég öreg vagyok a halálhoz, és a ház romjai, ahol legszebb napjaimat leéltem, nagyon is megfelelő sírbolt lesznek.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Bertrade felsóhajtott, majd kijelentette:

– Meglepett volna, ha mást hallok! Azért Rèmi csak jöjjön el a kulcsokért! Nem tudom, mire készülnek, de lesz hová visszavonulniuk…

Másnap amint kinyitották a kapukat, Bertrade Mathieu, Rèmi és Olivier kíséretében visszament Párizsba. Az asszony először találkozott sógora láthatatlan vendégével, de nem mutatták be neki, amikor felbukkant az udvaron, kantáron vezetve a két lovat, melyek egyike Mathieu-t, a másik pedig a lovagot és Rèmit viszi majd.

Üdvözlésképpen biccentett felé, ahogyan azt bármelyik építőmunkás tette volna.

Bertrade-on furcsa remegés futott végig, melyben ösztönös rokonszenv és bizonyos aggodalom keveredett. Egyszerű ruhái ellenére – félhosszú, barna gyapjúzubbony hozzá illő nadrággal, nagyon hosszú csúcsú sapkával kiegészítve, melynek vége meggörnyesztett, széles vállát verte – a férfiből tagadhatatlan előkelőség áradt. A keskeny, katedrálisbeli szent szobrára emlékeztető arc kifürkészhetetlen és hideg volt, de mennyi báj áradt az egyenes szemöldök alatt ragyogó szürkészöld szempárból! Mint a húga, ő sem lepődött meg többé az unokahúga kitartó szerelmén a húszévnyi korkülönbség ellenére sem, és sóhaját elfojtva szállt fel öszvérére.

Kora reggel volt, de a király városszerte tudatta, hogy a Notre-Dame előtt a Templom vezetői végre meghallhatják ítéletüket. Az utcák megteltek a két részre oszló tömeggel: azokkal, akik a Temple felé tartottak, hogy a foglyok kilépését nézzék meg, és elkísérjék őket, és azokkal, akik egyenesen a katedrális elé igyekeztek.

Mathieu és az övéi ez utóbbiakhoz tartoztak.

Párizsban szokatlan hangulat uralkodott. Az üzletek és boltok zárva tartottak.

Mindenki az utcákon tolongott, mint egy ünnepségen. Most is előadásra számítottak, és a nép imádta a műsorokat. Mindenféle műsort, a vidám királyi felvonulásoktól kezdve a tereken előadott misztériumjátékokon át az utcasarki komédiákig. Aznap reggel nem ilyesmiről volt szó: kegyetlen kíváncsisággal arra vártak, hogy meglássák, mit tett a majdnem hétévnyi börtön a pompás nagyurakkal, a nagymesterrel és legrangosabb testvéreivel. Nem sajnálták őket: olyan borzalmas praktikákat, olyan gyűlöletes tetteket vallottak be, hogy mostanra gonosz varázslóknak tartották őket, akik képesek lábbal taposni és leköpni a keresztet, és egy bálványfejet imádni, mely csakis a sátáné lehet. Csakis ő, az átkozott démon tehette ennyire gazdaggá őket!

Ebben a kérdésben megoszlottak a vélemények: voltak, akik azt állították, hogy az erődítményeikben aranyhalmokat találtak, mások azt mondták, hogy az ördög figyelmeztetésére a föld mélyére rejtették kincseiket.

Míg óvatosan vezette lovát Mathieu-é mögött, akit sokan ismertek és köszöntöttek, Olivier figyelt, elraktározta magában a rosszindulatot, az ostoba megjegyzéseket, melyek csak megvetést váltottak ki belőle. Várakozással teli megkönnyebbülés töltötte el: végre viszontláthatja Clément testvért, remélve, hogy a börtön nem emésztette fel túlságosan az erejét. Főleg pedig megtudja, hová viszik az ítélethirdetés után, hogy valóra válthassa, amiről régóta álmodik: kiszakítja fogvatartói kezéből. Lehetetlen volt, míg a donzsonban tartották bezárva, de talán egy vidéki erődítményben könnyebb lesz… Bármennyire kemény is a feladat, nem félt tőle, éppen ellenkezőleg! Végre a legnemesebb ügynek szentelheti az életét! Még az az öröm – őszinte öröm – is eltörpült ezen reménység mellett, melyet akkor érzett, amikor keze alakokat teremtett.

A Gréve térre érve látták, hogy az új Notre-Dame híd – szép ácsmunka! – mely egy évvel azelőtt váltotta fel a régi Mibray átkelőt, a katedrális felé tartó lassú tömegtől feketéllik.

– Sosem engednek át – állapította meg Mathieu. – Gyalog kell mennünk, mint mindenkinek… utat vágunk a könyökünkkel. A Polgárok Háza szélfogója alatt hagyjuk a lovakat…

– Én is? – tiltakozott Bertrade. – Nem akarom, hogy eltapossanak…

– Ebben az esetben vagy a jószágokkal marad, vagy Rèmi elkíséri a Nagy hídig, de a Citén át kell visszajönnie a Kis hídhoz… mely biztosan ugyanilyen zsúfolt…

– Itt maradok – morogta az asszony. – Elég csak megvárni, hogy véget érjen a szertartás!

A három férfi tehát gyalog indult tovább, és gyümölcsöző türelemmel és elszántsággal belevetették magukat a tömegbe. A Lanterne, a Juiverie és a Neuve-Notre-Dame utcán át átszelték a Cité artériáinak szűk hálóját, míg meg nem látták a katedrálist. Az előtte elterülő térre már nem jutottak ki, minden hely foglalt volt, de az elöljáróság gárdistái egy széles sávot üresen tartottak19. Nem kellett sokáig várniuk: egyre növekvő moraj támadt, hozták a foglyokat, és az őket szállító szekér hamarosan megérkezett a térre az íjászok sűrű sorfala között… Olivier-nek elszorult a szíve.

Négyen voltak, négy csontsovány, rongyokba öltözött, megláncolt vénember, akik amennyire tudtak, megkapaszkodtak a szekér rácsaiba. Ugyanakkor felismerhetők maradtak: a nagymester, Normandia preceptora, Geoffroy de Charnay, Aquitánia preceptora, Geoffroy de Gonneville és Hugues de Pairaud, Franciaország látogatója…

Az ötödik, Clément de Salerne, Provence preceptora nem volt köztük. Hacsak a kínzások nem döntötték le a lábáról, és nem a szekér szalmáján feküdt…

Olivier-re hirtelen rémület tört, és a foglyokhoz akart futni, hogy megbizonyosodjon róla, de Mathieu erősen megragadta: ösztönösen megérezte, mi zajlik a lovagban.

– Ne mozduljon! Megyek én! Engem ismer a rendőrfőnök…

Minden gyengédség nélkül átküzdötte magát a tömegen, melyre nagy hatást tett mind erős testalkata, mind gazdag ruházata. Olivier az Hotel-Dieu egyik felhágókövére állva látta, amint fekete bársonysapkája elbilleg egészen a párizsi rendőrfőnökig, Jean Ployebaut-ig, aki unott pillantással követte a taliga útját a lépcsők aljáig, ám ahogy meglátta az építőmestert, barátságosan elhúzta a száját és előrehajolt a nyergében, hogy beszéljen vele. Egy perccel később Mathieu sötét arccal tért vissza. Olivier érezte, hogy kiszárad a szája:

– Ott van a szalmában? – kérdezte.

19 A Notre-Dame előtti tér hatoda volt mai méretének. Ráadásul a katedrális tizenegy lépcsőfok tetején emelkedett, melyek a tér

sorozatos átalakításai során eltűntek, lassanként elnyelte őket a föld szintjének emelkedése.

– Nem. Ma reggel holtan találták a cellájában. Tegnap Nogaret ismét megkínoztatta, miután egy névtelen – hacsak nem elhallgatták a nevét – feljelentő

közölte, hogy ő a felelős a Templom kincseinek eltűnéséért. Még élt, amikor visszavitték a cellájába, de amikor érte mentek… Isten megkönyörült, azt hiszem, mert Ployebaut szerint ő volt az egyetlen, aki soha semmit nem vallott be. Ezért pedig rá a máglya várt, míg a többiekre életfogytig tartó börtön…

Olivier lehunyta a szemét: elképzelhetetlen fájdalom vett erőt rajta. Ugyanaz, melyet Valcroze-ban érzett, amikor az aljas Roncelin tűz fölé készült tartani az apját.

Clément testvérnek köszönhette az elhivatottságát, a legszebb álmait.

– Tényleg nem tudni, ki jelentette fel? – kérdezte elhalón.

– Nem…

– Én tudom… csakis ő lehetett…

– Arra a Roncelinre gondol, akit a letartóztatás után kerestem? Annak már hét éve, azóta biztosan meghalt!

– Meg mernék esküdni rá, hogy él… Az aranyéhsége és az ura, a sátán életben tartja, hogy bajt és fájdalmat okozzon útján!

– Nyugodjon meg, kérem! Ne vonja magára a figyelmet!

Valójában ettől nem kellett tartani, hisz a tömeg a kezdődő előadásra szegezte szemét és fülét. A katedrális kapuja előtti emelvényen feltűntek az inkvizítorok, Guillaume de Paris és Bemard de Gui ibolyaszín, fekete és fehér ruhái a pápai bizottság három bíborosának borvöröse mellett. Jean de Marigny, a sensi érsek ruházata különösen gazdag volt: mindenképpen ki akart tűnni. Szemben velük ott álltak a templomosok, akiket a szekéren hagytak, hogy a tömeg jobban láthassa őket.

Néma volt ez a tömeg. Itt-ott ugyan felszállt néhány átok vagy „halál rájuk” kiáltás

– bizonyára Nogaret embereitől –, ám ezek hamar elhaltak. Megkezdődött a dráma utolsó felvonása. Legalábbis mind azt gondolták, ez lesz az utolsó…

A prelátusok leültek, és a sainte-sabine-i bíboros, Arnaud Nouvel előrelépett a lépcsők széléhez, kezében egy vaskos tekerccsel, melyet kibontott. Azután tiszta hangon, a megtört, döbbent férfiakkal szemben olvasni kezdte a vallomások hosszú sorát, nemcsak a jelenlévőkét, hanem sok másét is, akiket élve megégettek vagy a kínzásban teljesen tönkretéve engedtek szabadon:

– Meghallgattuk Guy Dauphin testvért… Géraud du Passae testvért…

Hosszú volt a borzalmas pincék mélyén tűzzel-vas-sal kierőszakolt vallomások sora. Mások félelemből vagy különös bűnbánatból vallottak. A foglyok szó nélkül hallgatták, mintha nem is hallanák, mintha ez a rémisztő litánia elszállna a fejük felett.

Végül eljött az ítélet:

– „… börtönre és hallgatásra ítéljük őket hátralévő életükre, hogy bűnbocsánatot nyerjenek, és könnyek közt bánják bűneiket…”20

Hatalmas csend támadt, ahogy a bíboros leült.

– Micsoda? Ez minden? – suttogta Mathieu. – Nem mondják el, melyik 20 Mivel az eredeti szöveget sehol sem találtam, az ítélet szavait Maurice Druon Vaskirályából kölcsönöztem.

kastélyokba, melyik kolostorokba viszik őket?

Hirtelen azonban egy hang harsant, olyan erőteljesen, hogy szinte hihetetlen volt, hogy a nagymester beesett mellkasából szakad fel. A titokzatos mélységekből merítve, melyek a csatamezőkön inspirálták, Jacques de Molay beszélni kezdett:

– Bűnös vagyok, igen… de nem abban, amivel vádolnak! Bűnös vagyok, mert, hogy mentsem az életem, mindent bevallottam, amit akartak. Bűnös vagyok, mert elárultam a Templomot, melynek nagymestere voltam, bűnös vagyok, mert engedtem a félelemnek, a pápa és a király fenyegetéseinek és hízelgéseinek, a Templom azonban tiszta, a Templom szent, és mindaz, amit a szemére vetnek, hazugság, ugyanúgy, ahogyan hazugság az összes vallomás is!

Újabb hang ismételte el mondanivalóját, Geoffroi de Charnay hangja, szinte ugyanazokkal a szavakkal… a két másik vezető azonban igyekezett elhallgattatni őket.

Ők élni akartak, akár börtönben is.

– Istenem – nyögte Mathieu –, mit tettek? Visszaesőknek fogják nyilvánítani őket, és mint ilyeneket, kizárják az egyházból és átadják a király igazságszolgáltatásának!

A bíróság eközben a nagymester tiltakozása kiváltotta hangzavarban sietve átadta a foglyokat a rendőrfőnöknek, és visszahúzódott a Notre-Dame-ba. Szétoszlott mögöttük a tömeg, melyben Olivier felismert néhány férfit azok közül, akik éjszakánként Montreuil-ben jártak, vagy a katedrális építkezésén dolgoztak.

Egyértelmű volt, hogy utasításra várnak.

– Mit tegyünk? – kérdezte egyikük. – Visszamegyünk Montreuil-be végiggondolni a helyzetet?

– Nem. Most már Fülöp kezében a döntés, és gyorsan fog határozni. Nem szabad elhagynunk Párizst. Adjátok tovább: a Plátre utcai házban találkoznak azok, akiknek nincs fegyverük, és a Saint-Landry kikötő kunyhóinál azok, akiknek van… a rendőrfőnök egyenesen a palotába ment. Odamegyek, hátha megtudok valamit. Te, Rèmi, megkeresed a nagynénédet és elkíséred a Nesle palotába… és ne felejtsd el a kulcsot… aztán gyere utánunk.

– És én? – kérdezte Olivier.

– Jöjjön velem, kérem!

Nem volt hosszú az út a Notre-Dame-tól a palotáig, mely most már nem a Szajnára nyílt, mint Szent Lajos idejében, hanem egy tágas bejárattal a nagy Május udvarra, éppen szemközt a Draperie utcával a Barillerie és a Cour-la-Roi utca találkozásánál21.

Ployebaut valóban a királyhoz sietett. Mathieu és Olivier vártak egy darabig, de amikor a rendőrfőnök kijött, annyira ideges volt, hogy az építésznek szinte erővel 21 A mostani igazságügyi palota bejáratánál, hisz ez volt Szent Lajos palotája, melyet Szép Fülöp kibővíttetett és átalakíttatott.

kellett megállítania, hogy beszélhessen vele, mielőtt felszállna nyergébe.

– Nos? – kérdezte. – Mit határoztak?

Normál körülmények között Ployebaut elzavarta volna a szemtelent, aki faggatni merészeli – méghozzá milyen hangon! – Párizs rendőrfőnökét, Mathieu azonban nem volt akárki, és régóta ismerték egymást… Ployebaut nem volt önmaga: a semmibe veszett a tekintete.

– Máglya – vetette oda. – Még ma este elégetik a két templomost, és a Zsidók szigetén kell megrakatnom a tüzet, hogy Fülöp királyunk a palotából nézhesse a kivégzést… nem tudom, hogyan fogadja majd a nép… nem lesz-e zendülés? Elmondták a királynak, hogy a nagymester szavai nagy hatást tettek az emberekre… Most engedjen! Sok dolgom van!

Mathieu segítségével nyeregbe szállt, és nem is hallotta, hogy az építőmester azt suttogja: „nekem is”. Olivier ugyanakkor meghallotta:

– Mit tervez, Mathieu mester? Megértette? Még ma este meg fogja ölni őket, és nem tudom, mi akadályozhatná meg…

– Talán mi, a kő és a fa emberei, akik sokkal többen vagyunk, mint gondolná… és ha Isten, mint remélem, segít nekünk. Jöjjön! Egy percet sem vesztegethetünk.

Olivier szó nélkül követte, szívében örömre emlékeztető érzéssel: a békés Mathieu, akinek keze alatt minden kő ég felé szökő imádsággá változott, szeme láttára alakult hadvezérré. Keményre váltó hangja, a szemében cikázó villám nem hagyott kétséget: valóban arra készült, hogy megtámadja a királyi csapatokat, és nyílt lázadásba kezd a félelmetes Fülöp király ellen, hogy kiszakítsa a kezéből „Jacques mestert”, akit annyira tisztelt, hogy kész volt mindent feláldozni érte… nagyon izgalmasnak tűnt a tétlenség hosszú évei után!

Miután visszamentek a Rèmi hátrahagyta lóhoz, melynek széles hátán ketten is elfértek, visszamentek Montreuil-be. Mathieu néhány gyors mondatban kiadta az utasításait: amint Rèmi visszatér, az asszonyok beszállnak a kocsiba az értékeikkel, de kevés csomaggal, nehogy magukra vonják a figyelmet. A fiú Saint-Maurice-ba kíséri őket, ahol a kocsit a szerzeteseknél hagyják, ahogyan szokták, amikor a szép napokon csónakázni mennek. Leeveznek a Szajnán Passiacumig, ahol Rèmi beköltözteti őket Bertrade házába…

Felmérve, hogy komoly idők érkeztek el, és minden tiltakozás csak időveszteség lenne, az asszonyok nem ellenkeztek.

– Magára marad a szeretett házunk? – jegyezte meg mindössze Juliane.

– Miért maradna magára? Csak meglátogatnak egy gondokkal küszködő rokont Meaux környékén. És azonnal visszahozom magukat, amint biztos lehetek benne, hogy nincs mitől tartani. És maga, anyám, maga sem maradhat itt! Bertrade-nál akarom látni.

Megölelte őket, majd továbbra is a némán figyelő Olivier-vel a sarkában visszaindult. Ez alkalommal gyalog mentek a Plátre utcai házba, ahová a Temple előtti felfordulás után az építész egykor belökte a két templomost.

Sokan jártak az utcákon. Megálltak, beszélgettek, kommentálták a hallatlan eseményt, és biztosra vehető volt, hogy a nagybetegeket leszámítva senki sem megy ágyba aznap este, míg be nem teljesedik a tragédia. Hatalmas tömeg lesz a Szajna-parton. Az ajtón bekopogtató néhány férfi senki figyelmét nem vonta magára. Olivier ismerte néhányukat: ott volt Cauvin de Montois, Francois le Dauphiné, Lucien d'Arras, Joseph d'Argenteuil, Ronan le Breton, mind annak a testvériségnek a tagjai, mely a templomok és katedrálisok építésének szolgálatába állította tudását. Mind régóta dolgoztak együtt Mathieu-vel, és szinte mind a Templomtól szerezték végzettségüket és ismereteiket.

Mathieu könnyen elrejthető fegyvereket osztott szét közöttük, tőröket és parittyákat a rövid zubbonyok alá, kardokat a hosszabbak alá. Olivier magával hozta a kardot, mellyel Rèmit tanította… ugyanakkor elfogadott egy tőrt is. Azután elhagyták a házat, melyről mindannyian tudták, hogy szükség esetén hol találják a kulcsát, és szétszéledtek az utcák forgatagában, hogy később a Saint-Landry kikötőben találkozzanak, a Cité északi csúcsánál.

A szomszédos román templom nevét viselő kikötő nagyon régóta létezett. Sokáig az egyetlen kikötő volt, még abban a korban, amikor Párizst Lutaeciának hívták, és a város mindössze a Cité szigetből állt. Később hamar túlnőtt rajta a forgalom és a város, és szerepét átvette a Gréve kikötő, melyet VII. Lajos, Fülöp Ágost apja hozott létre. A Citét azonban továbbra is kiszolgálta, különösen, amikor a Szajnán szállítottak építőanyagot a Notre-Dame építéséhez, mely még nem fejeződött be, s mely másfél évszázaddal korábban kezdődött, amikor ugyanez a VII. Lajos lerakta a Maurice de Sully érsek megálmodta mestermű alapkövét. Ez a kikötő biztosította a katedrális kanonokjainak és a Cité lakosságának élelmiszer-ellátását is.

A Gréve kikötőhöz érve a kis csapat látta, hogy máris tömeg van, de a partot szigorúan őrzik a katonák: a nap végén itt fogják csónakba ültetni az elítélteket, hogy kivégzésük helyére vigyék őket, a királyi kertek csúcsánál elterülő két sziget egyikére22.

Megindultak a hídon, ám Cauvin de Montois, aki Mathieu építésvezetője volt, a kikötő felé pillantott, melynek egy részét eltakarta a Saint-Denis-de-la-Chatre perjelség és a vízre épült „Nagy malom”, és különös látványra lett figyelmes: férfiak egy csoportja éppen fehér vászonköpenybe bújt, amilyet a kőművesek viselnek, hogy megvédjék ruhájukat a cementtől vagy a gipsztől.

– Kik azok? – kérdezte a mesterét. – Nem ismerem őket, és ráadásul az volt a parancs, hogy a lehető legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet!

– Nézzük meg!

Futni kezdtek, és a hídon átérve lecsúsztak a kikötőbe a lejtőn, melyet a nehéz áruk szállításához használtak. Mintegy tucatnyi, dús szakállú és hajú férfival találták szemben magukat, akik éppen egy üres csónakhoz közelítettek, azzal az egyértelmű

szándékkal, hogy beszálljanak.

– Kik maguk? Mit keresnek itt? – dörrent rájuk Mathieu. – Ez a csónak az enyém…

22 Ez a két sziget alkotja ma a Vert-Galant teret mely felett a Pont-Neuf-ön IV. Henrik szobra uralkodik.

Az egyik legmagasabb férfi, aki a vezérüknek látszott, odament hozzá, a többiek pedig felsorakoztak mögötte:

– Bocsásson meg, polgár, de szükségünk van rá, és sietünk. Jobb, ha nem zavar meg!

A hangnem és a fellépés egyaránt ellenséges volt, bár türelmesnek akart látszani, ám sem Mathieu, sem a társai nem hagyták megrettenteni magukat.

– Ugyanígy van velünk is! És először is nevezzék meg magukat, ha nem tolvajok.

Én Mathieu de Montreuil vagyok, a Notre-Dame főépítésze.

– Az én nevem Jean d'Aumont, és köszöntöm önt, hisz tudom, hogy becsületes ember. Ezért kérem, ne akadályozzon…

– Nem fog akadályozni – jelentette ki az egyik álkőműves előrelépve. – Sőt, még az is lehet, hogy segít? Azért jöttünk, hogy…

Olivier lendülete, mellyel odaugrott hozzá és megszorította a vállát, belefojtotta a szót. Néhány szó elég volt számára, hogy felismerje a hangot.

– Hervé testvérem! – kiáltotta. – Miféle csoda folytán láthatlak viszont? Merre jártál?

Miközben Mathieu visszafogta az embereit, akik készen álltak, hogy rávessék magukat az idegenekre, a két barát összeölelkezett, egy pillanatra megfeledkezve a szomorú helyzetről, melyben egymásra találtak, az azonban hamar utolérte őket, és későbbre halasztották az elbeszélést, mely csak őket kettőjüket érdekelte volna.

Az álkőműveseket ugyanaz a cél vezérelte, mint Mathieu-t és a társait: ki akarták szabadítani az elítélteket, hogy a beálló sötétségben leevezzenek velük az aznap nagyon erős sodrású folyón Saint-Cloud erdejéig. Állt ott egy, a Templomnak elkötelezett perjelség, ahová Jean d'Aumont vonult vissza, és ahol legalább néhány napra menedéket találhattak. Mint Mathieu-t, Aumont-t is felkészületlenül érte a nagymester hirtelen őszintesége és az abból fakadó drámai következmények. Azért jött ide a társaival, hogy meghallgassa az ítéletet és megtudja, hol tartják majd fogva a vezetőket, ám így sürgető megoldást igénylő helyzettel találta szemközt magát, melyben hatalmas kockázatvállalásra volt szükség, hisz az építőmesterhez hasonlóan neki sem voltak illúziói annak nehézségét illetően, hogy a halálraítélteket a folyón elszakítsák őreiktől.

– Kevesen vagyunk, és rossz a fegyverzetünk az íjászokkal és a királyi fegyveresekkel szemben, de arra gondoltunk, hogy ha nem sikerül kiszabadítanunk a nagymestert és Normandia preceptorát, legalább másképp megadhatjuk nekik a szabadságot: megöljük őket, hogy kevésbé kegyetlen és gyorsabb legyen a halál, mint az, amely rájuk vár. Már az is győzelem lesz, ha csak holttesteket hagyunk Fülöp kezén.

A halálra is készek vagyunk ezért…

– Mi is. Honnan jöttek? – kérdezte Mathieu a bizalmatlanság utolsó árnyával.

Soissons vidékéről érkeztek, ahol olyan sok volt a templomos parancsnokság, hogy péntek 13-i összehangolt támadás hálóján többen is kicsusszanhattak, különösen azok, akik farmon vagy erdei házban éltek. Aumont a vidék anyaházához tartozott, az erős Mont-de-Soissons elöljárósághoz, ám előző este a roziéres-i parancsnokságra küldték, és a környező erdő sűrűjének köszönhetően sikerült megszöknie és menedéket találnia a nagy Longpont apátságban, ahol a ciszterciták befogadták. Ott maradhatott volna, de képtelen volt elviselni a határtalan igazságtalanságot, és bár már nem volt fiatal, fel akart készülni, és fel akarta készíteni társait is, hogy harcba induljanak a király ellen.

Akkoriban történt, amikor a nagymester unokaöccse, Jean de Longwy a burgundiakkal létrehozott egy ligát, mely többé-kevésbé a herceg védelmét élvezte, s mely sok borsot tört a hatalom orra alá, mielőtt földalatti mozgalommá alakult volna. Aumont Longpont-t elhagyva a szerzetesek segítségével beköltözött a hatalmas Villers-Cotterets erdőbe, ahol több szökevény is csatlakozott hozzá, és hamarosan favágó közösségé alakultak, remélve, hogy a pápa végül igazságot szolgáltat nekik és lehetővé teszi, hogy újra nyíltan éljenek, talán kevésbé gazdagon és nagy hatalmúan, de tisztességben és Isten dicsőségére… Hervé d'Aulnay is közöttük volt.

Ahogyan azt később Olivier-nek elmesélte, Moussyba való hazatérése nem keltett osztatlan örömet. Gautier bátyja éppen az elsőszülött fia, az ifjabb Gautier és Agnès de Montmorency házasságáról tárgyalt. Ráadásul két kisebbik fia az udvarban szolgált, így egy menekülő templomos érkezése – legyen bár a tulajdon öccse – komoly problémákat vetett fel. Gondosan elrejtették Hervét a kastély egyik távol eső zugában, épp csak nem a várbörtönben, bár lehet, hogy legszívesebben ezt tették volna. Az élelmezéséről gondoskodtak ugyan, de nagyon szűkösen, és minden kényelmet nélkülöznie kellett. Olyannyira, hogy a szerencsétlen végül úgy döntött, továbbáll.

Harag lakozott a szívében, és magában hálát adott Mathieu de Montreuil tisztánlátásának: Olivier-t minden további nélkül kidobták volna. No de hová menjen?

Főként hogy jó fivére azt sem akarta, hogy találomra útnak induljon, nehogy felismerjék, és az elfogásával katasztrófát zúdítson a házra.

A jajveszékelésébe belefáradva Hervé végül megszökött: parasztnak öltözött, és felszerelkezett egy kevéske élelemmel, melyet tejtestvérétől kapott, aki egy nagylelkű

és jószívű falubeli paraszthoz, Hamelinhez ment feleségül. Hervé azt tervezte, hogy Flandriába megy, mely mindig is „kényes” viszonyban állt a francia királlyal, de Hamelintől megtudta, hogy ott is kínozzák és megégetik a templomosokat. A Villers-Cotterete erdőben azonban talán menedéket találhat., a jó szándékú favágók között.

Így csatlakozott d'Aulnay lovag d'Aumont lovaghoz. Gyakran gondolt Olivier-re, de óvatlanság lett volna felkeresnie biztos rejtekhelyén.

A két barát egymásra találása hidat vert a két csoport között is, mely először kis híján ölre ment. Mivel ugyanazt a célt követték, egyesítették erőiket, és nem vesztegették az értékes perceket Közeledett az idő, amikor csónakba ültetik az elítélteket: rövidre kellett fogni a haditanácsot. A súlyos és nehezen kormányozható bárka helyett három nagy, de könnyű csónakot választottak, és megosztották az erőket: az egyik viszi Mathieu-t és Cauvint az embereik felével, a második Jean d'Aumont-t és az övéit, a harmadik pedig a kimaradókat Hervé és Olivier parancsnoksága alatt. Ez utóbbi indult elsőnek, átszelte a Szajnát, és a Szénakikötő

mellett kezdett várakozni, ahol katonák kordonja igyekezett visszatartani a tömeget, mely elárasztotta a partot és a kirakodó útvonalakat A sodrás miatt ki kellett vetniük a nagy rögzítőkövet A második csónak a Nagy híd egyik pilléréhez állt, hogy a lehető

legközelebbről követhesse az áldozatok hajóját. Végül Mathieu a Monnaie23 malomhoz horgonyzott, amennyire csak lehet, közel a szigethez, melyen a hóhér segédei tökéletesítették a magas és széles máglyát, melyből két pózna emelkedett ki. Senki nem figyelt fel a csónakok mozgására, hisz számos vízi jármű igyekezett a királyi kertek csúcsa felé, ahol egy balkonos torony állt: Szép Fülöp, a családja és a tanácsosai innen nézik majd az előadást.

Gyorsan esteledett. Hideg volt a folyón, és a csónakokban mindenki magába fordulva ajánlotta lelkét Istennek, hisz nem lehettek illúzióik a rájuk váró nehézségeket illetően. Vérvörös ragyogásban bukott le a nap, és a szomszédos sziget, valamint a part megtelt a kíváncsi bámészkodókkal, akik még létrákat is támasztottak a Nesle palota oldalának, mely lassan belemerült a sötétségbe. Egyedül a szigorúan őrzött máglyát világította meg több száz fáklya. Nehéz volt a levegő. Az emberek nem beszéltek, csak suttogtak, és a közeledő morajlást hallgatták. A Gréve kikötőben az elítéltek a rendőrfőnök kíséretében elfoglalták helyüket egy pikákkal és lándzsákkal őrzött csónakban. Tucatnyi láng világította meg tragikusan a két magas alakot, melyet a piros keresztes nagy fehér köpenybe öltöztettek, hogy még emelkedettebbé tegyék halálukat.

Szálfaegyenesen álltak, utolsó erejükkel elhallgattatva magukban a fájdalmat, mely meggörnyesztette volna vállukat, és a kortól és a hosszú bebörtönzéstől elgyötört arcukon derű tükröződött. A tömegben mindenfelé elszórt agitátorok ellenére az emberek némák maradtak. A csónakot a sodrásba lökték az evezősök.

Ahogy elhaladtak Jean d'Aumont mellett, ő a nyomukba eredt, erős evezőcsapásokkal megtartva a közelséget, míg Olivier a jobb oldalra kormányzott, Mathieu és az emberei pedig a balra. Egy csapásra három oldalról körülvették a csónakot. Balta-, kalapács- és tőrcsapásokkal küzdöttek, s a két fehér öregember körül megveszekedett csata, kegyetlen harc kerekedett, a palota tornyairól azonban máris lőni kezdtek az íjászok, miközben a rendőrfőnök körül a meglepetésükből magukhoz tért őrök erőteljesen védekeztek. Egy pillanatra Mathieu azt hitte, győzött, és a karjába vette Molay-t:

– Jöjjön, Jacques mester! Az építészeinek szükségük van magára!

A nagymester azonban eltolta magától:

– Nem! Menekülj, szerencsétlen, míg nem késő! Magam választottam a halált, hogy hősi képet hagyjak hátra a Templomról.

Ezzel hirtelen belökte a folyóba, ahol holtak úsztak körülöttük, éppen abban a pillanatban, amikor a rendőrfőnök megsebezte az építész vállát. Mathieu felkiáltott, és eltűnt a vízben.

Ezt látva Olivier utána ugrott, sikerült elkapnia, és Cauvin segítségével beültette a 23 A királyi kertek magasságában állt a Szajnán.

csónakba.

– Katasztrofális a helyzet! – nyögte a férfi. – Menekülnünk kell…

– Hagyjuk itt a többieket? Soha!

A többiek száma tragikusan fogyatkozott. D'Aumont lovag az elsők közt halt meg, és a most már kikötéshez készülődő csónakban a rendőrfőnök emberei leírhatatlan lármában szabadultak meg a többi támadótól. A csatazajra a tömeg üvöltése felelt, melyet a jobb parton lázba hozott a hősies mentési kísérlet, és a vízbe lökdöste a katonák sorfalát, majd pikáikat elragadva nem engedte kimászni őket. Olivier a csónakjában állva még harcolt, de Cauvin de Montois egy evezővel ellökte járművüket a szomszédos hajó mellől. Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy Olivier ráesett Mathieu-re, miközben Cauvin kétségbeesett erővel evezni kezdett, hogy megszabaduljon a mindenfelől záporozó nyilak alól… Olivér kiegyenesedett, és elkiáltotta magát

– Hervé! Itt vagy? Hallasz engem?

– Igen. Itt vagyok mögötted!

Hátrafordulva Olivier a csónakjuk és a part között megpillantott egy kis lélekvesztőt, melyben két nagyon fiatal fiú ült, s az egyik kihajolva próbálta behúzni Hervét, de a lovag túl nehéz volt neki.

– Elengedhetik! – kiáltotta oda. – Én felveszem!

Cauvin máris odaevezett. Egy perccel később beemelték a szétázott, de sértetlen Hervét, és Olivier is evezőt ragadott, hogy a sodrás közepére lökjék a járművet.

Nyílsebesen suhantak el a Louvre erődítménye mellett, ahonnan íjászok lőttek rájuk, nem törődve azzal, hogy eltalálhatják az ártatlan kíváncsiskodók hajóit is.

Sikerült elhagyniuk a veszélyes zónát és Párizs központját. A sötétség védelmében Olivier egy pillanatra letette az evezőt, hogy egy utolsó pillantást vessen a folytatódó drámára. A palota tornyainak fekete árnya előtt, melyek egyikének balkonján felsejlett a király magas alakja, a Szajnából alig kiemelkedő sziget, melynek fényei visszatükröződtek a vízben, olyan volt, mint egy fényes színpad, amilyeneken a misztériumjátékokat adják elő, itt azonban borzalmas előadás játszódott. A templomosokat megfosztották fehér köpenyüktől, és rongyaikban a hatalmas máglya tetejére állították őket, ahol majdnem egy magasságba kerültek a közönséggel.

Kikötözték őket a póznákhoz – később megtudták, hogy a nagymester kérte, hogy engedjék meg, hogy imára kulcsolja a kezét és a Notre-Dame felé forduljon –, a hóhérok pedig körbejárták a hatalmas farakást, és fáklyáikkal meggyújtották a hasábok közé kevert szalmát. A keletről fújó csípős szélben sűrű füst emelkedett fel, és fellobbantak az első lángok. Látták, amint a két törékeny, emberi sziluett ostromára indulnak, és felhangzott a nagymester első kiáltása. Nem fájdalmában kiáltott. Mint a katedrális előtt, hangja, mely mintha a túlvilágról szólt volna, a végzetes pillanatban emberfeletti erőre kapott, és miután még egyszer, utoljára kikiáltotta ártatlanságát, átokra nyitotta száját. Megátkozta Kelemen pápát, Fülöp királyt és közvetlen kivégzőjét: egy éven belül meg kell jelenniük Isten ítélőszéke előtt!

Látták, hogy a hóhérok tovább szítják a tüzet, Jacques de Molay-nak azonban nem volt több mondanivalója. A sűrű füstbe burkolózva elfulladt a hangja. Ahogy a szél szertefoszlatta a füstöt, a lángok beburkolták a két mártírt…

Olivier-t, ahogyan társait is, magával ragadta a csodálatos és félelmetes kép, és nem vette észre, hogy a magához tért Mathieu is felemelkedett és figyel.

– A Templomnak vége – szólalt meg rekedt, harag és fájdalom átjárta hangon –, de vége a katedrálisok idejének is… Soha többé nem dolgozom rajtuk, hisz Isten elhagyta a Templomot!

Olivier nem vitatkozott. Mondhatta volna, hogy néhány „testvér” már régen elhagyta Istent furcsa hiedelmek és még furcsább vágyak kedvéért. Felidézhette volna azt a másik átkot, melyet egy másik máglyán mondtak el a Hattin-szarvnál, melyben elenyészett az Igazi Kereszt, hősiességével azonban Jacques de Molay visszaadta a Templomnak kezdeti tisztaságát, és fehér köpenyével betakarta a sötétséget, az árnyakat, a hibákat és a bűnöket. Nem szabad érinteni ezt a finom leplet, mely tiszta és törékeny, mint a tavaszi hó…

A felegyenesedés erőfeszítésétől még jobban sajgó sebesülésében Mathieu visszahanyatlott a csónak aljára. Cauvin és Hervé, akiket szintén rabul ejtett a máglya, alig figyeltek rá. Olivier újra megfogta az evezőket, és megkérte Hervét, hogy gondoskodjon az építészről.

– Amennyire látom – állapította meg a társa –, mély sebet ejtettek a bal vállán, és erősen vérzik… nincs mivel elállítanunk a vérzést…

Olivier félbehagyta az evezést, levette a zubbonyát és az ingét, és az utóbbit Hervének nyújtotta.

– Próbáld meg ezzel!

Hervé erősen bekötözte a sebet.

– Tudod, hova megyünk?

– Csak annyit, hogy egy lámpást kell figyelnünk a folyó jobb partján. Egy Passiacum nevű helyet, de nem tudom pontosan, merre van…

– Úgy egy mérföldre innen – morogta Mathieu. – Evezzenek, fiúk, evezzenek!

Minél előbb odaérünk, annál jobb! Imádkozzanak azért is, hogy Rèmi odaérjen az asszonyokkal, különben eltévedünk a sötétben…

– Mi, azt hiszem, Saint-Cloud-ban akartuk elrejteni a nagymestert….

– Az még messzebb van, az erdőben… Passiacumot hamarabb elérjük…. Most jut eszembe, a falu felett áll egy udvarház egy nagy toronnyal, az biztosan kirajzolódik még a sötétben is…

Mathieu hirtelen nevetni kezdett:

– Jó Fülöp királyunké, aki szívesen elmélkedik itt, amikor nem akar túlságosan távol kerülni Párizstól… mi meg pont a tövébe menekülünk! Tréfás, nem igaz? Ismerjék el, tréfás!

– Kezd felmenni a láza, Mathieu mester – morogta a foga között Cauvin, aki indulás óta egy szót sem szólt, csak kezelte az evezőket. – Túl sokat és túl hangosan beszél. A víz elviszi a hangot… és mi szökésben vagyunk.

– Majd én gondoskodom róla – súgta Hervé, és leguggolt a sebesült mellé, hogy megtámassza, erősen rászorítsa a kötést, és ha kell, befogja a száját Cauvinnek igaza volt: felment a láza, és könnyen veszélyessé váló izgalom uralkodott el rajta. Aulnay-nak minden erejére szüksége volt, hogy nyugalmat kényszerítsen a nála jóval idősebb, de erős felépítésű férfira. Egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy leüti…

Hihetetlenül lassan teltek a következő percek. A négy kar erőteljes evezőcsapásai alatt a csónak sebesen siklott, de volt valami aggasztó ebben a vak menekülésben, hiszen egyetlen támpont sem irányította őket. Ilyen sebességgel észrevétlenül elhaladhatnak a tanya mellett is. Azt ugyanakkor látták, hogy a jobb parton egy domb körvonalai rajzolódnak ki, míg a bal part lapos. Hirtelen egy torony sötét sziluettje bontakozott ki előttük, és Olivier szinte azonnal jelentette:

– Nézzék! A parton… egy lámpás!

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az elszorult torkokból. Rèmi teljesítette a küldetését. Elérhető közelségben volt a menedék, és megindultak felé. Valaki azonban lehetett ott, mert az evezők csobbanására a lámpás mozogni kezdett. Közelebb érve látták, hogy egy férfi az. Néhány evezőcsapásnyira a parttól, ahonnan még könnyen visszafordulhattak, Olivier megkérdezte:

– Rèmi?

– Igen, én vagyok!… Vezetem magukat.

Nem maradt több kétség, és a csónak lágyan a parthoz siklott, ahol körülbelül a fiatalember lábánál kifutott a homokra. Rèmi felemelte a lámpást, hogy jobban lásson.

– A templomosok? Hol vannak? – suttogta csalódottan.

– Meghaltak, az apád pedig megsebesült!

– Súlyos?

– A rendőrfőnök kardja a vállán találta el. Valószínűleg eltört a csontja. Fájdalmai vannak, és felment a láza… De ha megengeded, majd később beszélünk – morogta Olivier.

Óvatosan kiemelték Mathieu-t a csónakból, és lefektették a homokra. Elvesztette az eszméletét, és tehetetlenül hagyta magát.

– Visszük – jelentette ki Olivier. – Messze van a ház?

– Nem, nincs messze. A normandiai út túloldalán, mely Párizstól a Szajna-parton fut.

Közben Cauvin behúzta a csónakot a nád közé, és elrejtette a fűzfák alatt.

– Nem tudom, eléggé rejtett-e így?

– Más csónakok is vannak néhány mérföldes körzetben, majd reggel gondoskodunk róla – felelte Rèmi. – Talán az lesz a legjobb, ha elsüllyesztjük. Most menjünk!

Hervé és Olivier felemelték Mathieu-t. Rèmi haladt az élen a lámpásával, és Cauvin zárta a sort. Felkapaszkodtak a parton, majd az úton átkelve egy sáros ösvényre fordultak, mely egy szúrós sövényhez vezette a kis csapatot Belökték a kaput, és feltűnt előttük Bertrade háza egy gyümölcsöskert közepén. Két emelet egy nagy tető alatt, három lépcsőfok felett nyíló ajtó: nem volt nagy ház, de mögötte két vagy három melléképület emelkedett. Becsukták az ablaktáblákat, és nem szűrődött ki fény, a léptek zajára azonban nyílt az ajtó, és egy gyertya lángjában kirajzolódott benne egy asszony sötét alakja. Juliane volt.

– Végre itt vannak, anyám – mondta Rèmi –, de nem jártak sikerrel, és apám megsebesült… A vállán – tette hozzá az édesanyja szemét elfelhőző aggodalmat látva. –

A fájdalomtól elvesztette az eszméletét Reméljük, nem súlyos…

Juliane mögött megjelent Mathilde, mankóra támaszkodva, mellyel az egyre nehezebb járást segítette, és Margót főkötője, aki máris összecsapta a kezét és elsírta magát. Mathilde rendreutasította, és elküldte, hogy hozzon valamit, amivel kimoshatják és bekötözhetik a sebet

– Fektessék le a padra – mondta Juliane, miután egy pillanatra a férje viaszfehér arca fölé hajolt, és a gondosan megrakott kandalló mellett álló hosszú lócára mutatott.

– Inkább az asztalra, ha lenne olyan kedves, és leszedné, amit kikészített nekünk.

Egyikünk sem éhes az átéltek után…

Az asszonyok kenyeret, sajtot, sonkát és bort készítettek ki. Bár mióta Margit királynét szolgálta, Bertrade ritkán jött ide, jó háziasszonyként mindig ügyelt rá, hogy

„vidéki birtoka” készen álljon a vendégfogadásra. A házat egy öreg házaspár gondozta és felügyelte, akiknek a néhai Imbert megengedte, hogy megtartsák az általuk művelt földdarabot, amikor Fülöp király eltörölte a jobbágyságot Egy kunyhóban laktak a gyümölcsös mögött tyúkokkal, nyulakkal és egy disznóval, és gondozták a méhkaptárakat is. És mivel az övék volt a gyümölcs- és méztermés fele, mindennap áldották az Urat, amiért megteremtette Imbert-t, akinek halálát őszintén megsiratták.

Jól ismerték Bertrade családját, és Rèmi és a három asszony érkezése nem lepte meg őket, de diszkréten visszavonultak, amikor megértették, hogy valami szokatlan történik. Aubin és Blandine volt a nevük, és olyan régóta éltek már együtt, hogy végül egészen hasonlóak lettek.

Egy perccel később Mathieu-t, miután Olivier borral és olajjal kimosta a sebet, levetkőztették és bekötözték, majd felvitték az emeletre, ahol két hálószoba nyílt A felesége és a fia felügyelete mellett ágyba fektették. Olivier és Hervé kimentek a gyümölcsös végében álló csűrbe, hogy a szalmán töltsék az éjszakát. Hideg volt, de az előző termésből megőrzött alma és körte finom illata terjengett. Így tartották továbbra is tiszteletben a Templom szabályzatát, mely nem engedte, hogy asszonnyal egy fedél alatt aludjanak. Cauvin is csatlakozott hozzájuk, és elalvás előtt együtt imádkoztak a mártírok lelkéért és a társaikért, akik hiába áldozták életüket…

– Holnap – mondta Olivier, mielőtt lehunyta a szemét – visszamegyek Párizsba.

Meg kell tudnunk, mi történik…

– Nos, akkor együtt megyünk – felelte Hervé eligazgatva feje alatt a szalmát –

Legalább annyit nyertünk a tragédián, hogy újra egymásra találtunk…

VIII. fejezet A Notre-Dame hangja

Másnap Olivier és Hervé a vízparti úton visszamentek Párizsba, és látták, hogy most is sokan tolonganak a Louvre falain és a Szénakikötőben, hogy lássák, ahogy a hóhér segédei eltakarítják a hatalmas máglya maradványait, mely egész éjjel égett.

Nagy lapátokkal a Szajnába dobták a hamut, az emberek pedig mozdulatlanul, némán figyeltek.

A műveletet felügyelő katonákat meglátva Hervé hangosan gondolkodott:

– Minek ide fegyveresek? Már nincs mit őrizni.

– Kivéve a hamvakat! – felelte rá egy háttal álló asszony. – Hajnalban, amikor kialudt a parázs, az emberek sírva, nagy tisztelettel odamentek, hogy eltegyenek egy-egy marékkal a nagymester és a társa hamvaiból, mint ereklyét.

Az asszony visszafordulva végigmérte a magas, szakállas alakot, akihez beszélt:

– Nem idevalósi, ugye, hogy ilyet kérdez? Nem is tudja, hogy elégettek valakiket a szigeten…

– De, de… Hallottuk útközben. Az unokatestvéremmel arról jöttünk – mutatott nyugat felé –, hogy munkát keressünk. Nem messze megálltunk a cserépégetőnél, de zárva volt az építkezés…

– Mi a munkájuk?

– A fa és a kő. Sok mindenhez értünk. Sajnos a kápolna, amelyen dolgoztunk, leégett…

– Jobban tennék, ha visszamennének oda, ahonnan jöttek – súgta a szája sarkából egy hordár –, ha nem akarják a börtön szalmáján találni magukat… Tegnap a Notre-Dame és a Templom kőművesei megpróbálták kiszabadítani az elítélteket. Többüket megölték, és Nogaret nagyúr ma reggel üldözőbe vett mindenkit, aki megmaradt…

Úgyhogy meneküljenek!

Mintha a tanácsát követnék, a két férfi félrehúzódott, de ahelyett, hogy visszamentek volna oda, ahonnan jöttek, folytatták útjukat a Gréve felé. Több mint nyugtalanító volt az, amit az imént hallottak, annak ellenére, hogy a lelkük mélyén számítottak a király embereinek durva reakciójára. Fel akarták mérni a veszedelem valódi kiterjedését, és saját szemükkel látni az eseményeket. Nos, láthatták…

A Chátelet-nál őrmesterek vezettek foglyokat: Olivier felismert köztük egy Gobert nevű kőfaragót, akit többször is látott a Notre-Dame építkezésén és Mathieu éjszakai összejövetelein. Háta mögött összekötözték a kezét, a nyakába pedig kötelet akasztottak, melyen vonszolták. Dühödten próbált kiszabadulni, miközben teli tüdőből azt kiabálta:

– Lássátok Fülöp király igazságszolgáltatását, jóemberek! Miután kivégezte a templomosokat, el akarja pusztítani azokat is, akik a templomaitokat építik!

Durván megrántották a kötelet, mire elterült a földön, és eleredt az orra vére. Két társát vezették ugyanígy mögötte, de ők hallgattak. Leszegték a fejüket, szemmel láthatólag lesújtotta őket a sorsuk. Az őrmesterek sietve beterelték foglyaikat a börtön sötét boltíve alá. A bámészkodók között suttogás, majd moraj támadt. Valaki azt kiáltotta:

– Csak természetes, hogy az ember meg akarja védeni azt, aki fizeti, és akiből él?!

Ma reggel üresek az építkezések, és azok az építőmesterek, akiket nem fogtak el, elmenekültek…

– Már rég nem a Templom fizetett – felelt rá egy másik hang… – A Notre-Dame-nál a püspök és a kanonokok!

– De a tudás a Templomból jött…

Félbeszakadt a párbeszéd. A lázadástól tartó rendőrfőnök utasította az íjászokat, hogy oszlassák szét a tömeget Vagy tucat katona jött elő a Chátelet-ből, lövésre készen feszülő íjakkal. Mindenki ment a dolgára. Csak egy vak koldus maradt a téren, aki mindig a Saint-Denis utca bejáratánál álló kis piacon felállított kálvária tövében üldögélt, és a foglyoknak ajánlgatta orrhangú imáit. Nem alhatott ki teljesen a szeme világa – ha egyáltalán sérült –, hisz Olivier felé nyújtotta fatálkáját, amikor a két barát elhaladt előtte, és a mennyek összes szentjére hivatkozva alamizsnát kért.

– Egy megveszekedett garasom sincs, szegény barátom! – sóhajtotta Hervé.

Olivier, akinek a szobrászi munka hozott egy kevés jövedelmet – bár Mathieu-nek a rosszabb napokra hivatkozva is nagyon nehéz volt rávennie, hogy elfogadja, hisz a templomos szabályzat megtilt minden birtoklást a lovagoknak! –, elővett egy pénzdarabot, és a koldus tenyerébe tette, aki egy pillanatra megfogta és félmosollyal megtapogatta a kezét:

– A kő embere vagy, és lehet, hogy a barátod is az. Ne maradjatok itt. Egy órával ezelőtt a király kikiáltatta a tereken, hogy élve vagy halva el kell fogni Mathieu de Montreuil mestert, akit felismertek a templomosok kiszabadítási kísérletében…

– Miért érintene ez minket? – jegyezte meg Hervé. – Ketten vagyunk…

– Ne fáradj! Pontosan tudod, hogy igazam van. Gyakran koldulok a Notre-Dame körül. A munkások ismernek, és én is ismerem őket! Főleg Mathieu-t! Jószívű férfi és jó bajtárs… Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy menjen el… amilyen messzire csak tud…

Ezzel a furcsa vak koldus sarkon fordult, és imáiba merülve visszatért a keresztje lábához….

– Mit csináljunk? – kérdezte Hervé.

– Be kell számolnunk. Felesleges tovább maradnunk.

Ezzel visszaindultak, ahogyan jöttek…

A Szajna túlpartján még valaki aggódott Mathieu-ért és az övéiért. Bár Bertrade nem volt hajlandó a Nesle palotából végignézni a kivégzést, mely iszonyattal töltötte el, és inkább a szobájába zárkózott Aude-dal, akit végtelenül felkavart, hogy templomosokat vetnek máglyára, pontosan tudta, mi történt a Szajnán. Barátja, a nagydarab Denis, aki egy morzsát sem vesztett az eseményekből, hajnalban mindenről beszámolt.

Az aggodalom azonban valóságos rettegésbe csapott át, amikor egy kikiáltó a palota tövében kihirdette, hogy a sógorát élve vagy halva el kell fogni. Nem önmagáért rettegett, hisz ő tulajdonképpen csak a felesége nővére volt, hanem Aude-ért. A királynak nem volt szokása egy vádlott családjának asszonyaira vagy gyermekeire támadni – kivéve a fiúkat, ha azok olyan korban voltak, hogy cinkosok lehettek! –, az unokahúga helyzete azonban a leendő francia királyné mellett igencsak bizonytalanná vált. Lehet, hogy egyszerűen kiteszik az utcára – ebben az esetben Bertrade is megy vele –, vagy ami még rosszabb, az aljas Nogaret felhasználja, hogy előcsalogassa az apját a rejtekéről, ha egyáltalán van rejtek, hisz beszámolójában Ployebaut gondosan megemlítette a sebesülést is, melyet az építőmesteren ejtett. Mivel valószínű volt, hogy ez a helyes feltételezés, Bertrade úgy gondolta, jobb, ha elébe megy a dolognak, és azonnal eltávozást kér mindkettőjük számára Navarra királynéjától.

Még az ágyban, de kitűnő hangulatban találta Margitot, nem véletlenül: mivel a hercegek a királyi palotában maradtak az éjszakára, hogy részt vegyenek a kivégzésen és az azt követő tanácson, Blanche az unokatestvérénél töltötte az éjszakát, és visszavonultak a toronyba.

Brokátfüggönyei között, félig elheverve a selyemlepedők és takarók halmazán, csodálatos haját meztelen vállán szétterítve Margit éppen tejet ivott és édességet rágcsált elmerengve. Gondolatai különösen kellemesek lehettek, ahogyan azt húsos ajka félmosolya és fekete szeme ragyogása jelezte. Gond nélkül igent mondott a Bertrade kérte négyszemközti beszélgetésre. Madame de Courcelle egyébként magától visszavonult, meg sem várta, hogy felkérjék rá. Nem kerülte el a figyelmét a varrónő

feldúlt arca.

– Nos, jó Imbert-em, mi történt? – kérdezte Margit, aki álmodozásában semmit sem vett észre.

– Madame, arra kérem felségedet, engedjen el engem és az unokahúgomat. Már mától.

A királyné összerezzent a szóra, és döbbenten bámult a cselédjére.

– Engedjem el? Mindkettőjüket? Éppen amikor a sógornőm, az angol királyné látogatását várjuk? Ne is gondoljon erre!

– Muszáj, felség. Másra sem tudok gondolni, hisz különösen Aude számára nagyon nehéz napok ezek!

Bertrade térdre ereszkedett az ágy lépcsőjén. Margit közelebbről láthatta elgyötört arcát, könnyben úszó szemét hihetetlen volt az erős tartású asszonytól.

– No de mi történt? Meghalt az anyja, és az apja hazahívja?

– Egyelőre nem tudjuk, él-e még az apja.

Kéjes pózát elhagyva Margit felemelkedett a párnáin, és intett Bertrade-nak, hogy üljön az ágy szélére.

– Meséljen! – utasította.

Úrnője közelsége és a vastag brokátfüggönyök ellenére lefojtott hangon Bertrade elmondta Denis beszámolóját és a hirdetmény lényegét.

– Ha Mathieu nem halt meg, törvényen kívül került Tudnom kell, mi lett a húgommal, és menedékbe kell vinnem Aude-ot a király… és Lajos herceg haragja elől –

magyarázta.

– Szó sem lehet róla! – kiáltott fel parancsolón a királyné. – Sehol nem lehetnek nagyobb biztonságban, mint mellettem. A férjemet egyáltalán nem érdeklik a hölgyeim. Ráadásul ismerheti annyira, hogy tudja, nincs politikai érzéke. Tegnap el volt ragadtatva, hogy a templomosok ügye végleges lezárást nyert a nagymester halálával, mert reméli, hogy Marigny és Nogaret urak végre nyugton maradnak. Ez a felfordulás megzavarta az örömeit. Szerintem leginkább szórakoztatónak találta, hogy egy maroknyi kőműves megpróbálta kiszabadítani az elítélteket a folyón. Ez volt az előadás sója. Ami a királyt illeti…

– Róla nem mondható, hogy nincs politikai érzéke – sóhajtotta Bertrade.

– Nem. Az én ízlésem szerint kissé túl sok is van, de nagy uralkodó, aki nem zaklatja az asszonyokat… sem a fiatal lányokat! Ráadásul azt hiszem, kedvel engem, hisz előfordul, hogy rám mosolyog. Tehát biztos lehet benne, hogy ha bármi veszély fenyegetné magát vagy Aude-ot, meg tudom védeni. Maguk a navarrai királynénál vannak, tehát nem teljesen Franciaországban. Nogaret pribékjeinek ide nincs bejárásuk…

– Kivéve, ha Navarra királya…

– Navarra királya gyűlöli Nogaret-t. Sosem engedi meg neki, hogy átlépje a küszöböt. Legyen nyugodt, jó Imbert! Isabelle királyné hamarosan megérkezik, és Maubuissonba megyünk, hogy ott várjuk. Magammal viszem magát és Aude-ot! –

hajolt előre gyengéden, és megfogta a varrónője kezét. – Nagyon szeretem Aude-ot, és a szívemen viselem a sorsát… ahogyan a magáét is.

– Ó, az enyém… az én koromban!

– Az élet szép minden korban, Bertrade, és a magáéban nincs semmi rossz. Aude tud az éjszakai eseményekről?

– Nem. A szobánkban hagytam, hogy megjavítson egy elszakadt aranyhímzést az egyik bársonyzekén…

Margit szélesen elmosolyodott:

– És még meg akarna fosztani egy ekkora művésztől? Küldje ide: beszélni akarok vele! Igaz is, tud valamit a húgáról?

– Nem – felelte Bertrade ismét elfelhősödő arccal. – Remélem, hogy a férjének, mielőtt belevetette magát ebbe az őrült kalandba, volt annyi esze, hogy elvitte Montreuil-ből…

– Biztos, hogy Nogaret odaküldte a kopóit – vetette oda megvetően Margit –

Elküldök valakit… nem, jobban meggondolva megkérem Madame de Poitiers-t, hogy küldjön el egy megbízható embert, megtudni, mi a helyzet.. Szívesen megteszi nekem ezt a szolgálatot

Bertrade, bár erővel el kellett fojtania grimaszát a gondolatra, hogy a „megbízható ember” valószínűleg az egyik Aulnay lesz, őszinte szívvel köszönetet mondott az úrnőnek, aki nyíltan kiállt mellette és az unokahúga mellett, majd a lány keresésére indult, hogy Margithoz küldje.

Amikor Aude visszatért hozzá a szobájukba, kivörösödött a szeme, és még mindig folytak a könnyei. Bertrade kitárta felé a karját, és a két nő egy időre összeölelkezett: míg el nem csitult Aude zokogása, és végre meghallhatta, amit a nagynénje mondani akart:

– Ne aggódj túlságosan! Az apád tegnap este elküldte Juliane-t, Mathilde-ot és Margot-t a passiacumi házamba…

– No de az apám? A királyné azt mondja, megsebesült. Talán meghalt, vízbe fulladt a nagy vérveszteségben! És Rèmi nem volt vele! Hogy hagyhatta egyedül…

– Amikor az apád parancsol, mindenki engedelmeskedik, ezt tette Rèmi is. Nem vetheted a szemére, hogy biztonságba vitte a ház asszonyait. Ráadásul… az apád nem volt egyedül. Volt mellette valaki, akinek montreuil-i jelenlétéről sem te, sem én soha nem tudtunk, valaki, aki inkább megölette volna magát, mint hogy magára hagyja…

– Valaki, aki…

Aude könnyei egy csapásra elapadtak, miközben rémült, kérdésekkel teli, de egyben halvány reménytől csillogó tekintettel nézett a nagynénjére. Bertrade szárazon, halkan felnevetett:

– Nem tévedsz! Ő az! A férfi, akit régóta szeretsz, az elmúlt éveket a bátyád műhelyében töltötte. Sőt, szobrász lett! Méghozzá elég ügyes, ahogy mondják.

Mathieu-vel és Rèmivel volt tegnap a Notre-Dame-nál… és gondolom, később is. Tehát vagy mind a ketten meghaltak, vagy rejtőzködnek valahol, együtt. Miért ne éppen az én házamban?

– Istenem! Túl szép lenne, túl csodálatos! Ó, drága néném, igaza kell legyen! Oda kell mennünk azonnal…

– Ne bolondulj meg! Ha odarohanunk, egyenesen odavezetjük Nogaret embereit is.

A családodon kívül senki sem tudja, hogy van az a házam…

– És az unokaöccse?

– Gontran? Virágzó üzlete van, melyben szépen gömbölyödik az erszénye és a hasa. A világ minden kincséért sem avatkozna egy olyan veszélyes ügybe, mint a templomosoké! Nem őrült meg! Ráadásul kedvel engem. Türelmesnek kell lennünk, hogy megtudjuk, van-e valaki Passiacumban. Semmit sem szabad tennünk, ami a legkisebb kockázatot is jelentheti. Most frissítsd fel az arcod, és láss munkához!

Aude engedelmeskedett, de a zsámolyára visszaülve még sokáig tétlenül hevert a keze a térdén, megfeledkezve az aranyszállal befűzött tűről: eszébe sem jutott, hogy beleszúrja a szép világospiros bársonyba, mely csodálatosan emelte ki Margit elefántcsont bőrét. Öröm és aggodalom kavargott benne, de – bár egy kissé szégyellte –

az öröm kerekedett felül. Hatalmas boldogsággal töltötte el a tudat, hogy Olivier él, hogy előző este még élt, ott lélegzett a házban, ahol a gyermekkorát töltötte. Ez a boldogság nyomta el kissé az aggodalmát. Egy ilyen emberrel az oldalán Mathieu csakis épségben lehetett. Hiába tudta – már régóta –, hogy soha semmi nem lehet Olivier és közte, mindennek ellenére kigyúlt benne a remény halvány lángja, és Isten akaratát látta abban, hogy a férfi évekig a családjában élt. Ráadásul már nem létezik a Templom. A király és a pápa ítélete nyomán már csak egy emlék, és Aude szenvedélyesen kívánta, hogy követőinek esküje vele együtt tűnjön el. Olyan jó lenne, ha a lovag igazi férfi lenne, olyan, mint a többiek, férfi, aki egy nap talán hajlandó lesz másképp is nézni rá, mint kislányra, hisz már nem az!

Különös átalakulás ment végbe Aude-ban: most először érezte úgy, hogy valóra válhat az álom. Nem, már nem gyerek, hanem nő, aki mindenre kész, hogy elnyerje Olivier szerelmét. Végre érte élhet! Tudta, hogy szép, és még inkább az akart lenni, hogy minden mást elfeledtessen a férfival. Isten, aki az apját választotta a lovag megmentésére, nem ítélheti el ezt a szerelmet… Margit királyné pedig meg fogja védeni. Ebben Aude biztos volt.

Az elkövetkező napokat annyira éber álomban töltötte, hogy Bertrade-nak nem volt szíve megmondani neki, amit Madame de Poitiers „küldötte” megtudott: a montreuil-i házból mindössze rom és hamu halmaza maradt, melyre Nogaret emberei kitűzték a királyi ediktumot, mely üldözendő vaddá nyilvánítja Mathieu-t és a fiát.

Bertrade azt is megtudta – méghozzá iszonyattal! –, hogy egy titokzatos kéz nyíllal a Notre-Dame főkapujára szegezett egy figyelmeztetést a katedrális kanonokjainak és Párizs püspökének, Guillaume de Bausset-nak, melyben maga a katedrális követelte építőinek a régi jogokat, melyeket Szent Lajostól kaptak, és a méltányos igazságszolgáltatást: „… senki sem dolgozik tovább a dicsőségemen, mely Isten dicsősége, míg üldözik, hajszolják, lemészárolják azok gyermekeit, akik oly nagy szeretettel és elhivatottsággal emeltek, és az egész királyságban leáll a többi szentély építése is, hisz többé nem lehet békében, becsületben és urunk szeretetében dolgozni.

Vér nem tarthatja össze a köveket…Jacques de Molay vére pedig az égbe kiált!” Felhívás volt ez, ha nem is lázadásra, de kivonulásra. Természetesen Párizs püspöke, aki levetette az iratot, szentségtörésnek bélyegezte az üzenetet, és elrendelte a Notre-Dame környékének őrzését, de már másnap újabb nyíl szegezett újabb tekercset ugyanoda, és így volt ez az elkövetkező napokon is.

Az irat nagy hatást tett a népre, melynek még fülébe csengtek a nagymester szavai a máglyán. A király a tereken nyugalomra szólított fel, garantálva az üldözés végét azoknak, akik felveszik a munkát, és a biztonságot egy szerzetes építész irányítása alatt, aki egy nagy építészapátságból érkezett, de minden hiábavaló volt: az építkezések üresen maradtak. Nogaret a kanonokoktól kikérte a munkások listáját, de ugyanúgy, mint a Temple-ban, a dolgozók otthonai üresek voltak, és senkit sem találtak azok közül, akik Mathieu de Montreuil-jel dolgoztak.

Rettenetes hír szította tovább a nép nyugtalanságát: V. Kelemen pápa meghalt Roquemaure kastélyában, ahol megállót tartott az Avignonból szülővárosába, a bordeaux-i Villandraut-ba vezető úton. Bombaként robbant a hír Párizsban és a palotában is, ahol azonban senki nem ismerte volna ezt el. Senki nem tudta, hogyan fogadta a király, hisz hallgatása ugyanolyan megfejthetetlen volt a rossz híreknél, mint a jóknál, ám egyre gyakrabban látogatott a Szent Kápolnába, és egyre hosszabban imádkozott…

Még nehezebbek voltak ezek a napok Bertrade és Aude számára, hiszen semmit sem tudtak. Nem tudták, van-e valaki a passiacumi házban, és Bertrade, bármennyire szeretett volna, nem mert odamenni. Mostanáig senki sem zaklatta őket, és úgy tűnt, a Nesle palotában senkinek nem is jut eszébe a rokonságuk az építőmesterrel.

Imádkoztak, hogy minél tovább így maradjon.

Eljött az idő, hogy Maubuissonba induljanak, ahol Szép Fülöp Isabelle lánya érkezését várja majd. Ahogy ígérte, Margit magával vitte a két nőt.

A Pontoise melletti Notre-Dame-la-Royale-t az előző évszázadban alapította Kasztíliai Blanka, Szent Lajos édesanyja, aki azt akarta, hogy ott temessék el, mint egyszerű apácát, és akinek kápolnabeli sírja a karzat közepét foglalta el. Nagyrészt előkelő családok leányai öltötték itt fel a cisztercita apácák fátylát, és ekkoriban Isabelle de Montmorency töltötte be az apátnői tisztet. A kolostorépületektől valamivel távolabb Szent Lajos felépíttetett egy kis kastélyt, ahová előszeretettel vonult vissza, hogy közelebb érezze magát ahhoz, aki azután is, hogy kiskorúsága idején szigorúan kézben tartotta a királyságot, értékes tanácsadója maradt, akire mindig hallgatott, kivéve, amikor útnak indult a keresztes hadjáratra, melytől az édesanyja erősen tartott, s mely katasztrofálisnak bizonyult.

A királyi trónra lépve Szép Fülöp vette át Maubuissont. Szerette a kertek nyugalmát, melyek a királyi lak és az apátsági templom között terültek el, ahová gyakran ment el egyedül, hogy a hajó árnyékába húzódva hallgassa a Szűz Mária-litániákat éneklő apácák angyali hangját. Ahogy mondta, azért jött ide, hogy a csendből merítsen tanácsot. Itt hozta meg – komoly elmélkedések után – királysága legsúlyosabb döntését: a templomosok letartóztatását. Ennek a Franciaország szellemével átitatott királynak a Templom, mely annyira gazdag és felfegyverzett volt, hogy autonómiájában gyakran előbbre helyezte saját érdekét, mint a közérdeket, a legnagyobb veszedelmet jelentette. Félelmetes volt ez a hatalom, hisz Fülöp jól tudta, milyen szerepet játszottak a templomosok a jeruzsálemi királyság szétesésében, melynek pedig védelmezése lett volna a feladatuk. Miután a Kelet elveszett, Franciaország maradt, Fülöp pedig nem akarta átengedni nekik.

Semmiféle politikai fegyvere nem volt ellenük, de súlyos gyanúk nehezedtek erkölcseikre és keresztény hitük tisztaságára. Ez volt az egyetlen sebezhető pontjuk.

Fülöp észrevette ezt, és meggyőződésének engedelmeskedve lecsapott…

Szerette a maubuissoni tavaszt, az erdő közelségét, és annyiszor tartózkodott itt, ahányszor csak tehette. Most Isabelle lányát várta, aki már egy ideje jelezte az ideutazását, hogy bemutassa apjának tizennyolc hónapos Edward fiát, aki mostanáig Fülöp egyetlen fiúunokája volt. Miután megtudta, hogy a lánya egyedül, a férje nélkül érkezik, a király úgy döntött, hogy kevésbé hivatalosan fogadja, mint Párizsban, ahol egyébként is rossz vért szült volna, ha királyi ünnepségeket tartanak ennyire hamar a templomosok perének tragikus lezárása után. Eljött a tavasz, és az Oise partja kellemesebb lesz a családi együttléthez. Isabelle közepes kísérettel érkezik, melyet a szomszédos Pontoise el tud szállásolni, ahogyan a király környezetét is, melyhez a kis kastély és az apátság túlságosan kicsi. Csak a király és a gyermekei szállnak meg ott.

Margit nem szerette Maubuissont, hiába lehetett együtt a sógornőivel. A hangulatra rányomta bélyegét az apácák és a király közelsége. Igaz, az Aulnay fivérek is ott voltak, hisz egyikük Philippe de Poitiers, másikuk Charles de Valois szolgálatában állt, de minden találkozás lehetetlen volt. Ráadásul a királyi látogatás ragyogásához tervezett szép öltözékeknek sem veheti sok hasznát. A fiatal navarrai királyné mégsem tudott ellenállni az örömnek, hogy magával hozza szép fehér köpenyét, melyen oly csodálatosan mutatott Pierre de Mantes rubinja. Az angol királyné, akiről a csatornán túlról érkező pletykák azt suttogták, hogy a férje bőségesen dézsmálja az ékszeres ládáit, hogy megajándékozza a kegyenceit, biztosan nem tud hasonlót felmutatni… ez pedig édes elégtétel lesz Isabelle lenézésével szemben, aki egy percre sem engedte senkinek elfelejtem, hogy Anglia koronáját viseli, egy igazi és nagy királyságét, mely mellett Navarra szánalmas semmiség.

A királyné érkezése azonban, akit Clermont-ban fogadtak a nagybátyjai, Charles de Valois és Louis d'Evreux, valamint Philippe bátyja, ragyogóan hatott. Isabelle fehér kancán ült, melynek farán szétterült egy ugyanolyan kék bársonyköpeny, mint a szeme, fejét zafírokkal díszített karika fogta körbe, és igazán nemesen festett, ahogy áthaladt az apátság boltíves kapuja alatt, melynél egy magas kőkereszt őrködött. Nagybátyjai és fivére az oldalán lovagolt, mögötte pedig fia és udvarhölgyei jöttek. Előreléptetett a felhajtóig, ahol az apja várta, Lajossal, Charles-lal és a feleségeikkel az oldalán.

Sápadtsága és előkelő arcára kiülő halvány melankóliája ellenére Isabelle nagyon szép volt, s ez a szépség döbbenetesen hasonlított apjáéra. Talán mert azúrkék szeme pillái alig pislogtak, és mert gyengéd, de büszke vonalú szája mintha elveszítette volna a mosoly képességét.

A protokollt figyelmen kívül hagyva a király maga ment le elé, hogy tőle ritkán tapasztalt szeretetteljes mozdulattal lesegítse a nyeregből, s szemében büszke láng villant a lánya képviselte tökéletes királyi fenség láttán. Isabelle térdet hajtott előtte, azután visszafogottan megölelték egymást. Az érkező köszöntötte Isabelle de Montmorencyt, Maubuisson apátnőjét, aki pásztorbotjával a kezében jött elé a kolostor élén. Azután Isabelle odahívta a dajkát, aki karján egy gyönyörű, szemmel láthatólag kicsattanó-an egészséges szőke kisfiút tartott, aki kezét a nagyapja koronája felé nyújtva gügyögni kezdett. Fülöp túláradó mosollyal emelte magához:

– Az nem az öné, Sire Edward! – húzta el a fejét. – Be kell érnie az apja koronájával… Legalábbis reméljük – tette hozzá a fiai felé fordulva, akik szemmel láthatólag nem örültek a megjegyzésnek.

Isabelle azután megölelte a sógornőit, de mozdulata hűvös maradt Margit saját ruházata pompájának tulajdonította ezt, és őszintén örült Végre bementek a kastélyba, hogy az angol királyné elfoglalhassa a lakosztályát, és pihenjen egy keveset a nagy esti ünnepség előtt

Mint a hercegnők többi hölgye, Aude és Bertrade is csak távolból figyelték Isabelle megérkezését. A lány boldog volt, hogy megcsodálhatta úrnőjét a keze alól kikerült gyönyörű köpenyben. Gyermeki öröm töltötte el, mely hamar kihunyt, látva, hogy a nagynénje nem osztozik benne. Sőt, Bertrade nyugtalanítóan sötét arccal figyelt

– Milyen gondterhelt… sőt ijedt! Mintha… az ördögöt látta volna!

Bertrade sötét pillantást vetett rá:

– Te aztán jól választod meg a szavaidat! De nem tévedsz. Ha nem is magát az ördögöt, az egyik művét!

– Csak nem Isabelle királyné indítja ilyen sötét gondolatokra? Igaz, elég távolságtartó, és nem látszik boldognak, de igazán gyönyörű! Nem annyira természetesen, mint Margit királyné, de igazán szép és igazán királyi!

Bertrade megint csak lemondott róla, hogy elrontsa az unokahúga tiszta örömét, rámutatva, hogy Isabelle távolságtartása és a hűvösség, mellyel a sógornőit köszöntötte, könnyen fakadhat az alamizsnás erszényekből, melyeket az Aulnay fivérek viseltek, akik a hercegükkel kivonultak a királyné köszöntésére, és még most is valahol Maubuisson kertjeiben parádéztak. Ez alkalommal a kétségnek – ha egyáltalán a szerencsétlen asszonyban eddig maradt volna egy csöppnyi is – nem maradt helye: az Aulnay fivérek voltak Margit és Blanche szeretői, méghozzá olyan szeretők, akiket annyira szerettek, hogy fel mertek ékszerezni a sógornőjük ajándékával, akitől pedig inkább tartaniuk kellett volna.

– Még szerencse, hogy nem hárman vannak a nemes urak – gondolta magában Bertrade. – Így legalább arra van még esély, hogy Jeanne hercegné hű feleség! Hacsak nem ügyesebb és kevésbé meggondolatlan…

A lelke mélyén azonban nem így gondolta. Úgy tűnt, a félénk és diszkrét Jeanne őszintén szereti a férjét. Igaz, hogy Philippe de Poitiers sokkal ragyogóbb és vonzóbb volt, mint az ostoba Charles vagy a kötözködő Lajos. Bertrade abban reménykedett, hogy Isabelle-t lekötötte a büszkeség, hogy megmutathatja a fiát, és bizonyára nagyobb gondjai is vannak, mint a sógornői viselkedése – boldogtalannak mondták a házasságát, hisz a férje nem is titkolta, hogy jobban kedveli a jóképű fiatalembereket, mint a szép nőket! –, és semmit sem vett észre.

Ez az illúzió nem tartott sokáig. Még aznap este bekövetkezett a dráma, melytől Bertrade annyira rettegett.

Rövidre fogták a vacsorát, hogy az angol királyné időben lefekhessen, ám ahogy a végére értek, és a király a kis szobába indult, ahol elmélkedni szeretett, a lánya kérte, hogy vele tarthasson. Fülöp igent mondott. A három hercegnő jó éjszakát kívánt, majd a lakosztályba vonult, melyen mindig osztozott a maubuissoni tartózkodások idején. A férjeik maguk közt maradtak.

Levetették díszeiket, hölgyeik segítségével selyem háziköntöst öltöttek, és Margit szobájában beszélgettek a kandalló előtt elrendezett párnákon, melyben kellemes tűz égett. Gúnyosan tárgyalták Isabelle viselkedését és gyászos arcát, holott az utazása egyáltalán nem volt kellemetlen. Körülöttük Aude és Marthe, a kedvenc szobalány összehajtogatták és elrakták a levetett ruhákat, amikor a király kamarása jelezte, hogy Fülöp látni kívánja a hercegnőket.

– No de már levetkőztünk! – tiltakozott Margit. – Nem várhat?

Hugues de Bouville, a király kamarása és egyik leghűségesebb szolgálója idős, tapasztalt és kifinomult ember volt. A fiatal királyné döbbent arcát látva kedvesen csak annyit felelt:-

– Tudja jól, felség, hogy a király nem szeret várni. Ráadásul egyedül van Isabelle királynéval: elég lesz egy köpeny…

Aude a levetett fehér köpenyt kínálta úrnőjének, de az visszautasította:

– Adja a dalmatikámat, kicsim! Hideg van a folyosókon.

Miután felöltöztek, a három asszony követte Hugues de Bouville-t, s hirtelen elszállt a jókedvük. Olyan szokatlan volt ez a meghívás! Aude a szoba közepén állt, és nézte, ahogy távoznak, majd Bertrade felé fordult, aki merev tekintettel ácsorgott a kandalló mellett, és idegesen gyűrögetett a kezében egy muszlinkendőt. Hirtelen olyan sápadt lett! Aude megremegett:

– Nem érzi jól magát?

Szavai mintha el sem érték volna a nagynénje fülét: szinte hipnotizálta az ajtó, amelyen a hercegnők távoztak, mintha egy tüzes ujj azt írta volna rá: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, mint a Pokol kapuján Danténál, a firenzei költőnél, akit Charles de Valois száműzötté tett.24

Aude odament hozzá, hogy megismételje a kérdését, és Bertrade végre ránézett.

Tekintetében olyan szorongás tükröződött, hogy a lány egészen megrémült:

– Könyörgök, mondja meg, mi történik! Megrémiszt…

Bertrade leejtette a sálat, és megfogta az unokahúga karját:

– Gyere! Menjünk imádkozni! Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk…

Letérdeltek egy szép Szűz Mária-szobor elé, mely két mindig égő gyertyával kis szentélyféleséget alkotott Margit szobájában.

– A hercegnők – suttogta Aude – veszélyben vannak?

– Attól tartok! Azért imádkozzunk, hogy ne legyen igazam.

24 1301-ben VIII. Bonifác pápa kérésére, aki végre véget akart vetni az örökös hadakozásnak a guelfek és a gibellinek között. Szép Fülöp

bátyja elfoglalta Firenzét, és száműzetésre ítélte Dantét, aki a város egyik magisztere volt.

Aude nem faggatózott tovább, és engedelmeskedett. Túlságosan szerette ahhoz Margitot, hogy ne zaklassa fel a gondolat, hogy baj érheti… de a baj már megtörtént! A két nő még mindig térdelt, amikor újra nyílt az ajtó, de ez alkalommal Alain de Pareilles, a király gárdakapitánya keze alatt. Mögötte először Margit lépett be, halottsápadtan, de felszegett fejjel. Majd a két testvér, Jeanne és Blanche, könnyek között, kölcsönösen támogatva egymást, nyomukban a szemmel láthatólag rémült Madame de Courcelle-lel.

– No de Messire de Pareilles – tiltakozott az asszony –, ez lehetetlen. A király nem parancsolhatta, hogy…

– De igen. Határozottan ezt parancsolta, madame. A hercegnőket mostantól az embereim őrzik. Tilos kimenniük vagy bárkivel is beszélniük, még a rokonaikkal és a férjükkel is.

Ami a hölgyeiket és cselédeiket illeti… így önt is, madame, önöket átkísérik a cisztercita apácákhoz, akik gondoskodnak az elszállásolásukról…

– Nem… jaj, nem!

Aude-ból szakadt fel a zokogás, aki Margit lábához vetette magát, és a térdét kezdte csókolgatni. Ölelésében annyi fájdalom tükröződött, hogy kissé életre keltette Navarra királynéját. Margit lehajolt, kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta a homlokát:

– Bátorság, kicsim! – suttogta. – Nem szabad feladni a reményt.

– Felség, ó, felség!

Eközben Madame de Courcelle még nem végzett a gárdakapitánnyal:

– Foglyok leszünk? – faggatta.

– A legkevésbé sem! Azt mondtam, elszállásolják magukat. Nem elzárják.

Mindannyian szabadon mozoghatnak a kolostor keretein belül, míg vissza nem térünk Párizsba. Most kérem, hagyják el ezt a helyiséget, és vigyék magukkal a csomagjaikat.

Menjenek az apácákhoz, már várják magukat… Ne vegyék sértésnek – tette hozzá az előkelő hölgy arckifejezését látva, aki bár egy rangos báró özvegye volt, most olyan bánásmódban részesült, mint egy egyszerű szobalány –, csak rövid időről van szó, és a főapátnő illendően fogadja majd…

Amikor az asszonyok indulni készültek, Margit visszatartotta Aude-ot:

– Egy pillanat! Vidd magaddal a rubincsatos fehér köpenyemet, és őrizd meg nekem! Szomorú lenne, ha az az asszony szerezné meg magának, aki csak azért jött, hogy romboljon!

– Felség!… nem tudom, megtehetem-e – pillantott a lány a gárdakapitány felé.

– Miért ne tehetned? Ha jól tudom, még mindig Navarra királynéja vagyok! Rád bízom ezt a köpenyt. Majd visszaadod… ha visszajövök. Különben…

Az egyszerű szóban annyi fenyegetettség csengett, hogy Margitnak elcsuklott a hangja, szorosan összekulcsolta két, gyűrűkkel teli kis kezét, majd egy mély lélegzet után folytatta:

– Különben megőrzöd az emlékemre! Ez lesz a hozományod, de remélem, egy nap nagyon drágán visszavásárolhatom tőled… Menj! Engedelmeskedj! Ragaszkodom hozzá!

Aude felemelte a csodálatos ruhadarabot, gondosan összehajtotta, és csatlakozott társnőihez.

Ezután a három fogoly – immár azok voltak – egyedül maradt a tágas szoba közepén, melyet egymás után elhagytak a szolgálók. Lehajtott fejjel, nehéz szívvel álltak, lesújtotta őket a hallatlan sorscsapás, melyből semmit sem értettek, különösen azt nem, mi válthatta ki. Madame de Courcelle, majd Bertrade, végül Aude egymás után kezet csókoltak Margitnak. Marthe, a hűséges szobalány úgy zokogott, hogy támogatni kellett lefelé a kertbe és a kolostorba vezető kő csigalépcsőn. Mintha a szomorú hölgyek bármiféle veszélyt jelenthettek volna, négy íjász kísérte őket a kolostorépületig. Blanche és Jeanne hölgyei is csatlakoztak hozzájuk. Szép és enyhe volt az éjszaka, és a már a nyár közeledtét idéző, mélykék égen kirajzolódott a háztetők vonala a kápolna két harangtornya mellett. Útközben Bertrade Madame de Courcelle-hez húzódott:

– Tudja, mi történt? – suttogta.

– Emlékszik az alamizsnás tarsolyra, melyet nem olyan régen kerestünk?

– Amelyik Londonból érkezett múlt karácsonykor? És amelyiket Margit királyné nem szeretett?

– Pontosan. Nos, Isabelle királyné felismerte… Valois nagyúr egyik emberének az övén…

– Lehet, hogy elveszett… ellopták és eladták? – vágta rá védekezőn Bertrade.

– Lehet, de La Marche grófné tarsolyát az illető fivérének övén látták, aki Poitiers nagyúr embere. Isabelle királyné jelezte a királynak, és megerősítette az Angliában terjedő híreket: a királyné éppen azért jött, hogy azokról beszámoljon a felségünknek.

Valójában nem is volt más célja a látogatásnak: csakis az, hogy figyelmeztesse az apját a sógornői bűnös viselkedésére.

– És azután?

– Az Aulnay fivéreket letartóztatták és átadták Monsieur de Nogaret-nak, aki Pontoise-ba viszi őket „kihallgatni”. Szegény fiúk! Fiatalok, és ha Nogaret olyan eszközökkel él, mint a templomosokkal szemben, bármit bevallanak!

– Igaz, de az is, hogy hallatlanul óvatlanok voltak! És a hercegnők?

– Róluk ugyanannyit tud, mint én. A szeretőik vallomása alapján ítélik el őket.

– No de Madame de Poitiers? Róla semmit nem beszélnek, hacsak azt nem, hogy mindig a másik két hercegnő társaságában van.

– Ő határozottan ki is jelentette a király és Isabelle királyné előtt: „Állítom, hogy tisztességes feleség vagyok.” Mégis fizetnie kell a többiekkel együtt, bár a király azt mondta, bűneihez méri majd a büntetést.

– Honnan tudja mindezt? Ott volt a királynál? Az éjszaka jótékonyan eltakarta az udvarhölgy pirulását.

– Nem… de amikor láttam, hogy ilyen szokatlan öltözetben a királyhoz mennek a hercegnők… lementem a kertbe, és…

-… és mivel nyitva hagyták az ablakot, hogy beáradjon az orgona illata, minden kihallatszott?

– Pontosan így volt! – suttogta az asszony.

– És a hercegeket értesítették?

– Valószínűleg éppen most avatják be őket. Micsoda borzalmas történet! És mi lesz a szerencsétlen hercegnőkkel? Sosem hallottam még metszőbb, keményebb hangot, mint Fülöp királyét! Félek, Imbert asszony…

– Én is. De Mahaut d'Artois grófné, Jeanne és Blanche édesanyja erős asszony, és Burgundi Hugó herceggel, Margit fivérével biztosan mindent megtesznek majd az érdekükben. Egyikük sem elhanyagolható személyiség…

– Igen… de a herceg Dijonban van, Mahaut grófné Párizsban, és nem tudom, lesz-e egyáltalán idejük ideérni, mielőtt lecsap a király. Félek, hogy gyorsan és kőkeményen lép majd!

Igaza lett. Szép Fülöp már másnap összehívta a szűk tanácsát, két öccsét, Valois-t és Evreux-t, három fiát és Enguerrand de Marignyt, és Nogaret beszámolója alapján, aki egész éjjel kínozta az Aulnay fivéreket, kihirdette az ítéletét: Margitot és Blanche-ot életük végezetéig a Cháteau-Gaillard erődbe zárják Andelys-nél, Jeanne-t pedig, akinél nem találták nyomát, hogy vétett volna házastársi kötelezettségei ellen, de akit cinkosnak tekintettek a házasságtörésben, Dourdan vártonyába viszik, ahol addig marad, amíg a király úgy kívánja. Az Aulnay fivérekre a halál várt. Borzalmas halál.

Örökre el kellett venni mindenki kedvét attól, hogy túlságosan közel merészkedjen királyi személyekhez.

Másnap reggel a hercegnők hölgyeit, akikkel az apátnő annál is nagyobbra értékelhető jósággal bánt, hogy az egyik Aulnay fivér házassága révén az unokaöccse volt, beültették egy nagy kocsiba: elhagyták Maubuissont anélkül, hogy bárkivel is beszélhettek volna. Az apátnő mindössze az ítéletet közölte velük, valamint azt, hogy visszaviszik őket Párizsba, ahol mindannyian saját úrnőjük otthonába térnek vissza.

Semmi megnyugtató nem volt ebben azok számára, akik a Nesle palotába indultak: a Notre-Dame-la-Royale falai sem voltak elég vastagok ahhoz, hogy ne hallják meg a navarrai király dühének hangját, akit be kellett zárni a lakosztályába, hogy elhallgattassák. A gondolat, hogy előbb vagy utóbb a megveszekedett férfi elé kell állniuk, megfagyasztotta a háznépéhez tartozó hölgyek vérét. A többieknek kevesebb félnivalójuk volt uruktól. Bertrade szeretett volna módot találni rá, hogy elmeneküljenek Aude-dal, még mielőtt visszaviszik őket Párizsba, de észrevette, hogy ahelyett, hogy keletnek tartanának, behajtanak Pontoise-ba… Iszonyattal értette meg, mi vár rájuk, amikor a kocsijuk megállt a Martroi téren, mely már feketéllett a fegyveresek visszatartotta tömegtől az alacsony vesztőhely körül, melyen egy kettős akasztófa mellett két kerék és egy tőke állt, és a hóhérok éppen eszközeiket készítették elő.

Marthe rémülten kiabálni kezdett:

– Nekünk készítik? Megölnek minket? Ó, istenem, istenem!

Ezzel egy időben megpróbált a földre ugrani, és olyan hangosan kiáltozott, hogy Bertrade kénytelen volt felpofozni:

– Elég ebből! Nyugodj meg! Nem nekünk lesz… Azért hoztak ide, hogy tanúi legyünk azok kínlódásának, akiket tudtunk és akaratunk ellenére szolgáltunk… Semmi több, különben taligán lennénk, és nem kocsiban! Imádkozzunk, hisz szörnyű látvány vár ránk…

Az asszonyok megnyugodtak kissé, de továbbra is hallatszott foguk vacogása. Aude a nagynénje vállába csimpaszkodva, iszonyattól tágra nyílt szemmel figyelt. Rémülettel töltötte el a halál látványa. Montreuil-i élete, majd a Nesle palotában töltött évek megkímélték a förtelmes előadásoktól, melyeket a nép annyira kedvelt, talán mert kevés volt a szórakozás, és kőkemény idők jártak…

– Igazán végig kell néznünk? – dadogta.

– Csak az látja, aki nézi! Csukd be a szemed, és próbáld befogni a füled, mert…

– Ó, istenem, nézzék! Nézzék… azok ott tényleg a hercegnőink?

Három feketével leborított, de egyik oldalán szándékosan nyitva hagyott szekér hajtott be a térre és állt meg nem messze a vesztőhelytől. A rácsokba kapaszkodva mindegyikben egy kis, fekete csuhás, borotvált fejű sziluett állt, és Aude rémülten felcsuklott, ahogy az elsőben Margitra, a másik kettőben Blanche-ra és Jeanne-ra ismert. Margit még a baljóslatú járműben is királyi maradt büszke tartásával. Blanche a szekér sarkába rogyott, és kétségbeesetten sírt, míg úgy tűnt, Jeanne elveszítette az eszméletét.

A nép szánalmas állapotukat látva a királyi szigor keltette szent rémületben elhallgatott. Megérkezett a taliga is, melyen az elítéltek hevertek a szalmán, és a közfigyelem rájuk irányult.

Borzalmas állapotban voltak a kínzás után. Támogatni kellett őket a vesztőhelyre, ahol mindkettejüket egy kerékre kötözték. Azután megkezdődött a barbár szertartás, mely a halálba taszítja a felségsértés elkövetőit. Összetörték a csontokat a lábukban, a karjukban, a mellkasukban, majd kiherélték őket. Azután megnyúzták és frissen vágott torzsába forgatták őket, mielőtt kegyesen lemetszették volna a fejüket, végül hónaljuknál fogva felkötözték őket a bitófára: ember formájukat elvesztett, véres cafatok maradtak csupán.

A kocsiban a rémült asszonyok egymásba kapaszkodtak. Ketten elájultak. Bertrade maga is lehunyta a szemét, és imádkozott a két szerencsétlenért, akiket rossz sorsuk a túlságosan szép hercegnők ágyába taszított, akiknek nem tudtak ellenállni. Aude Bertrade gallérjába fúrta az arcát, semmit sem akart látni, ám a fülét nem zárhatta be az üvöltések és jajszavak előtt, melyek azonban egyre gyengültek, s végül elhaltak.

Amikor már semmit sem hallott, Bertrade kinyitotta a szemét.

– Vége – suttogta –, meghaltak, és indulnak a szekerek.

Aude Margitot kereste pillantásával. A királyné most is állt, a szekér fájába kapaszkodva, melybe körmeit mélyesztette, halottsápadtan, s fekete szeme annyira kitágult, hogy olyan volt, akár egy maszk az arca előtt. A végsőkig követte szeretője kínhalálát. Blanche elvesztette az eszméletét. Jeanne rémületében félőrülten kiáltozni kezdett, miközben a szekerét vezető őrmester megfordította a lovat:

– Mondják meg Philippe uramnak, hogy ártatlan vagyok, nem aláztam meg és nem árultam el a házasságunkat! Mondják meg neki, könyörgöm! Mondják meg neki!

A katonák nyomására kezdett szétoszlani a néma tömeg. Sokat hangoskodtak a kettős kivégzés alatt, mely kivételes előadás volt, s melyről sokat beszélnek majd még, a három fiatal hölgy sorsa azonban, akik tegnap még olyan tisztelettel övezettek, ragyogóak és szépek voltak, végül szánalommal töltötte el az embereket, hiszen hamarosan nyirkos, mindig hideg cellákba zárják őket. Nem láthatják többé a kék eget, nem érezhetik a tavaszi illatokat hozó lágy szelet, ahogyan azt a legnyomorultabb jelenlévők is élvezhették. Különösen Jeanne kétségbeesett kiáltásai találtak visszhangra a női szívekben. Ha valóban nem volt más bűne, mint hogy segédkezett az unokatestvére és a húga szerelmi életében, akikkel együtt nevelkedett, kegyetlenség ugyanazt az árat fizettetni vele, mint a többiekkel…

Pontoise-t elhagyva a lovasok körbevette szekerek elváltak egymástól: kettő

északnyugat felé fordult. Egyedül Jeanne-é indult délnek, ez volt az egyetlen különbség, melyet Poitiers szívósságának sikerült kicsikarnia apjától: Cháteau-Gaillard-ban a kormányzó lakását leszámítva csak börtönök voltak. Dourdan tornya szigorú volt, de ugyanúgy lehetett élni benne, mint bármelyik korabeli várban: Jeanne-t szigorúan őrzik majd, de kényelmes fekhelye és kandallója lesz. A nyomornak ezen a szintjén ez is hatalmas különbség volt… Megadta az életben maradás lehetőségét.

A szolgáló hölgyek kocsija is útnak indult, hogy teljesítse az utazás második szakaszát: a visszatérést Párizsba, ahová este érkeztek meg. A Marche és a Poitiers palota befogadta az utazók egy részét, akiket egyaránt kimerített a reggeli megpróbáltatás és az utazás. Végül a Nesle palota kapui is rázárultak azokra, akik ott várják majd a Civakodó visszatértét. Ha Bertrade azt remélte, hogy megszökhet Aude-dal, hamar rádöbbent, hogy lehetetlen. Már kiadták a parancsokat: Margit otthonát szigorú őrizet alá vették…

IX. fejezet Holttestek a Nesle toronyban

Párizs az irtózathoz közeli döbbenettel szerzett tudomást a hercegnők ügyéről.

Mintha kérlelhetetlen szigorral követték volna egymást a rossz hírek. Kelemen pápa bombaként ható halála után, egy hónappal a nagymester átka után, a lázító üzenetek után, melyeket egy ördögi és elkaphatatlan íjász szegezett rendszeresen a Notre-Dame kapujára, a király három fia házasságának hajótörése, mely máskor remek pletykálkodásokra adott volna alkalmat, ezekben a sötét napokban az átkot idézte, mely nem hagyta nyugodni a népet.

Megszokott ridegségével Szép Fülöp elejét vette a fantáziadús híreszteléseknek, és az egész városban kidoboltatta Margit, az unokatestvérei és a szeretők ítéletét, hogy mindenki meggyőződhessen róla, hogy a rang sem ad felmentést a becsület követelményei alól. Éppen ellenkezőleg: annál nagyobbnak kell lennie a zuhanásnak, és annál példásabbnak a büntetésnek. A király beleegyezésével a püspök elrendelte, hogy a parókiákon a házasság szentségéről és az azt megszegő lelkekre váró veszedelmekről szóljanak a szentbeszédek.

A kikiáltó lova, aki tekercsével a kezében térről térre járt, fullasztó csendet hagyott maga mögött, mely azonban nem tartott sokáig, és hamarosan kiabálásban és kommentárokban tört darabokra. Felidézték, hogy a Civakodó feleségének csak egy egészen fiatal kislánya van, Jeanne-nak, a legkevésbé bűnösnek, három gyermeke, Blanche pedig gyermektelen. Mindez azt jelentette, hogy ha a király meghal, fiú örökös híján a királyság darabokra hullik, hacsak az ég nem teremt valahogyan rendet. Azt azonban senki sem állíthatta, hogy Franciaország jó egészségnek örvendene.

Aznap reggel Olivier egyedül ment be Párizsba. Mathieu mester ragaszkodott hozzá, hogy naponta friss híreket kapjon, és társai felváltva járták az utcákat, hogy begyűjtsék az információkat Mindig csak egyvalaki ment, hogy elegendő védelmező

maradjon a mester és a három nő körül, ha esetleg kellemetlen támadás érné őket.

Mathieu nehezen gyógyult a sebesülésből, mely sokáig magas lázzal járt, és minden meggondolatlan mozdulatra nedvedzeni kezdett. Nagyon fájt a rendőrfőnök eltörte kulcscsontja, hiába rögzítette Hervé egy ötletes szerkezettel, melyet Cipruson látott egy zsidó orvostól: egy összetekert lepedődarabot vezetett át a nyakánál és a hónalja alatt, majd a háta mögött megkötötte, hogy mozdulatlanságra kényszerítse a vállakat, Mathieu azonban sokat mocorgott, és amilyen sötét volt a hangulata, olyan lassan gyógyult a sebe. Az építőmestert felbőszítette, hogy kénytelen odabent maradni, ki sem dughatja az orrát, miközben arról álmodik, hogy a lázadás tüzét hinti el az összes katedrálisban: Beauvais-ben, ahol a kórus harminc évvel azelőtt leomlott, és az újjáépítése még távolról sem készült el, Orléans-ban, Bourges-ban és másutt. A vérét megmérgező gyűlöletben azt akarta, hogy a félbehagyott mesterművek hirdessék királyságszerte a király aljasságát és a nagymester bosszúját. Nem indulhatott azonban útnak, ezért megbízta Cauvint, hogy tartsa a kapcsolatot a gentil-lyi kőfejtőkkel, ahol a szöktetési kísérlet előtti megállapodás szerint a túlélőknek gyülekezniük kellett, hogy megvárják a parancsait. Teltek azonban a napok, és amikor visszatért, a kőfaragó nem merte bevallani, hogy lassanként szétszéledtek az emberek, hogy megpróbáljanak újra elviselhető életet teremteni maguknak. Jacques mester sajnos meghalt, de a hátramaradóknak élniük kellett…

Mellkasán összefont karral, az Hotel-Dieu falának támaszkodva Olivier oda sem figyelt a teret elhagyó kikiáltóra, és a májusi napban ragyogó Notre-Dame-ot nézte, mely a szobrait és faragványait díszítő aranyozásban és színes festésben úgy csillogott, akár egy hatalmas imakönyv. Három nappal ezelőtt a vörösre festett főkapun még ott díszelgett a katedrális haragja és Istenhez szóló felhívása annak érdekében, hogy vonják vissza az igazságtalan ediktumokat, melyek kivétel nélkül sújtanak mindenkit, aki egykor a szépségén, a szilárdságán dolgozott. Olivier az ismeretlen íjászra gondolt: az erős felügyelet ellenére sem sikerült elcsípni. A lovag csodálta merészségét és szinte ördögi ügyességét. Bár csak tovább szította a püspök, a kanonokok és a rendőrfőnök haragját, zseniális ötletnek tartotta, hogy lázadó hanggal ruházták fel a katedrálist. A király három fiát sújtó dráma után remek oka lesz, hogy azonnali igazságtételt követeljen!… Addig is neki vissza kell mennie a házba, hogy beszámoljon a többieknek…

Ebben a pillanatban keserű hang harsant a háta mögött:

– Most elégedett, remélem? Ha nem keresztezi a tervemet a Temple előtt, mostanra a Civakodó uralkodna a szépséges lotyójával, a királyság jövője nem forogna veszélyben, és a nagymester még mindig élne…

Olivier-nek hátra sem kellett fordulnia, felismerte a nehezen elfelejthető, rekedtes hangot, a koldusét, akit megakadályozott abban, hogy megölje a királyt, és aki Pierre de Montou-ként mutatkozott be. Ahogy felé fordult, megállapíthatta, hogy a férfi nem sokat változott: most is ugyanolyan sovány volt, ősz szakálla kócos, melyben azonban a hosszú sasorr mintha kevésbé pirosan ragyogott volna. Szemében harag tükröződött, ahogy folytatta:

– … ráadásul hazudott nekem!

Olivier-t felbőszítették a szavai:

– Más körülmények között felpofoznám, mert bár megfelelőnek találtam volna a hazugság csúfságát is, hogy megakadályozzam, hogy felkoncoltassa magát – ráadásul nem csak saját magát, méghozzá teljesen feleslegesen! –, az az igazság, hogy valóban láttam Roncelin de Fos-t. És a társam is látta őt, amikor a nevét kiáltottam. Egyébként a nyomába eredtünk…

– És utolérték? – nevetett keserűen a koldus.

– Nem. Maga is tudja, hogy az íjászok üldözőbe vettek, ezért tudott maga eltűnni.

Csak egy… barát jóvoltából menekültünk meg előlük. Ami Roncelint illeti, eltűnt, mint egy rémálom.

– És az elkövetkező években visszatért ez a rémálom?

– Egy percre sem hagyott el a visszavonultságomban, melyre kényszerültem, hogy életben maradjak. Pedig sokat kerestettem azokkal, akik menedéket nyújtottak nekem.

De túlzás, hogy így mentegetőzöm maga előtt. Bizonyára maga is a keresésére indult?

– Nem. Meggyőződésem volt, hogy csak azért kiáltotta a nevét, hogy megakadályozza a tervemet…

– Beszéljünk csak arról a tervről! Ami nem valósulhat meg az egyik nap, megvalósulhat egy másikon. Más alkalmat nem talált, hogy alamizsnát kérjen Fülöptől?

Hét év alatt lett volna rá ideje.

– Akár elhiszi, akár nem, nem kínálkozott alkalom – morogta Montou. – Pedig sokszor jártam a nyomában. Például amikor Poitiers-ba ment találkozni a pápával, de akkoriban túl sok ellenség ágált ellene, és Marigny anélkül, hogy beavatta volna, valóságos vasgyűrűt vont köré. Ráadásul… élnem kellett: ennivalót loptam a beaugencyi piacon… és a kastély börtönében találtam magam: komolyan az a veszély fenyegetett, hogy felkötnek.

– Miért nem tették meg? – vetette oda gúnyosan Olivier.

– Szerencsém volt, amilyen nem sokszor adódik az életben. A várúr25 távoli rokonom. Felismert, és kegyesen megmentett a kötéltől, nehogy a szégyen a családjára hulljon. Inkább hónapokon át fogva tartott. Egyébként elég jól bántak velem.

Végül Beaugencyból át kellett költöznie Loches-ba, egy másik kastélyba, ott pedig szabadon engedett, egyetlen vagyonként a szabadságommal… mégis sikerült visszajutnom Párizsba, ahol úgy éltem, ahogy tudtam… Egészen a borzalmas éjszakáig

– tette hozzá lehalkított hangjában őszinte fájdalommal –, amikor máglyára merészelték vetni a nagymestert és Normandia preceptorát!

– Voltak, akik megpróbálták megmenteni. Miért nem volt köztük?

– Ott voltam… néhány társammal a folyón voltunk egy csónakban, hogy segítsünk, amikor láttuk, hogy a nagymester nem hajlandó követni Mathieu de Montreuil-t.

Akkor elhúzódtunk…

– Felismerte Mathieu mestert?

– Igen! Egy időben gyakran találkoztam vele. Ráadásul jó az arcmemóriám. Magát is láttam. Jól harcolt, és gondolom, sikerült megmentenie Mathieu-t. Ezért aztán…

megbocsátok magának.

– Micsoda megértés – gúnyolódott Olivier, aki nem tudta eldönteni, hogy leüsse a férfit, vagy baráti kezet nyújtson neki. – No de mit bocsát meg? Hogy megakadályoztam, hogy megölje a királyt?

25 A várat irányító tiszt

– Pontosan! Habár… kezdek elbizonytalanodni, hogy olyan jó ötlet-e a Civakodót a trónra ültetni… Bár rajong a felfuvalkodott páva Charles de Valois-ért, puhány férfi, és a puhányok veszedelmesek. Különösen a kegyetlen puhányok, mint ő. Elég csak megnézni, mi folyik tegnap óta a Nesle toronyban…

– Mi? – szakadt fel Olivier-ből önkéntelenül a kérdés.

– Holttestek, barátom, holttesteket dobnak a Szajnába a kis kapun át: két férfit tegnap este, kettőt meg egy nőt ma reggel. Nem szép látványok, mondhatom!

– Gondolja, hogy ő követte el a gyilkosságokat?

– Ki más? Megöli őket, bizonyára azután, hogy megkínozza őket, hogy megtudja tőlük, mióta szarvazták fel. Ha Philippe d'Aulnay több mint két éve munkálkodott a feleségén, lehet, hogy az eljövendő francia királynő – vagyis a kis Jeanne – nem is tőle van.

Olivier érezte, hogy döbbenetében égnek áll a haja. Bár kislány kora óta nem látta Aude-ot az apja házában, Rèmitől tudta, hogy a navarrai királyné szolgálatában állt a nagynénje, Bertrade Imbert irányítása alatt. Méghozzá közeli szolgálatában, hisz a ruhatárát gondozta. Montou pedig azt mondta, öt holttestet dobtak a vízbe, és az egyik egy nő volt.

– Istenem – nyögte –, az az ember megbolondult! Miért a háznépére támad?

– Micsoda kérdés! Azért, mert úgy gondolja, hogy Margit cinkosai voltak! Mi lelte?

Van ott valakije?

– Nem nekem, hanem Mathieu mesternek! A lánya… Aude Margit királyné szolgálója volt… Bocsásson meg, most mennem kell!

Köszönésképpen intett és indulni készült, de Montou hosszú karja kinyúlt és elkapta az övét:

– És hova igyekszik?

– Bocsásson meg, de nem tartozik magára.

– Téved! Semmi sem közömbös számomra, ami a Civakodónál történik. Az a helyzet, hogy nekünk is van valakink a házában.

– Nekünk?

– Jöjjön! Elmagyarázom. Bárhogy is van, az, amit megtudtunk, megmagyarázza a Nesle toronyban történteket, és tanácsot kell tartanunk. Jöjjön, mondom! Nincs vesztegetni való időnk, ha a jó Mathieu lánya a Civakodó markában van.

A komoly és parancsoló hang felülkerekedett, és Courtenay minden további kérdés nélkül megindult az egykori templomos nyomában. Belevesztek a sötét és bűzlő

utcácskák szövevényébe – összesen öt ilyen volt –, mely a zsidókat fogadta magába egészen 1330-ig, amikor Szép Fülöp kiűzte őket. Furcsa tetők és mocskos házak halmaza volt a környék, melyek mélyen behajoltak a középen futó, szennyel teli kanális fölé, s olyan keskenyek voltak az utcának nevezett járatok, hogy gyakran két szemközti ablakból kezet lehetett volna fogni. Kevés üzlet nyílt itt, csak ócskásboltok és három kocsma, melyekben a legkülönfélébb gazfickók adtak találkát egymásnak, akiket nem riasztott el az egykori zsidó kerület rossz híre: azt beszélték, hogy a zsidók keresztény kisgyerekeket sütöttek meg, hogy megegyék őket, és az volt a kedvenc időtöltésük, hogy a lehető leggusztustalanabb módokon megszentségtelenítsék az ostyát. Hiába állt három templom a mérgezett környék körül, nappal kellemetlen, éjszaka egyenesen veszedelmes volt oda merészkedni. Még az őrjáratozó íjászok is elkerülték.

Montou nyomában Olivier egy bűzlő kloákaféleséghez jutott. Lement egy olvashatatlan cégérű fogadó három lépcsőfokán, ahol erős szagú faggyúgyertyák égtek, melyekre fényes nappal is nagy szükség volt, annyira piszkosak voltak az alacsony és keskeny ablakok. Asztalok álltak bent zsámolyokkal, melyeknél vagy fél tucat rossz arcú férfi beszélgetett a fogadóssal, egy nagydarab emberrel, akinek hasán olyan foltos kötény feszült, hogy az már szinte furcsa dísznek hatott. A piros arcú, sapkája alól meghatározhatatlan színű, merev hajat elővillantó, borvirágos orrú, mélyen ülő szemű

férfit Léonnak hívták, de általában a Gros-Moulu, Megtört Dagi becenévre hallgatott örökös siránkozása miatt, melyet a hatalmas pocak jelentette megterheléstől és a hordók emelgetésétől sajgó gerince szakított fel belőle. „Teljesen össze vagyok törve” –

nyögte rendületlenül, és két kézzel megtámasztotta a derekát…

Montou beléptére megindult felé, miközben minden fej felemelkedett, és meglepő

udvariassággal köszöntötte:

– Már várják, nagyuram. A kikiáltó szavai után ide jöttek.

– Így gondoltam én is. És hoztam egy barátot. Mathieu de Montreuil társa, de a nevét nem árulom el, és ő sem tudja meg a tiéteket. Ma este mégis együtt fogunk harcolni…

– Hol? – kérdezte az egyik férfi, aki egykor katona lehetett.

Tartásában ennek nyomait őrizte, és szakadozott tunikája alatt egy sodronyzubbony acélja látszott.

– A Nesle palotában. Amit most a kikiáltótól megtudtunk, megmagyarázza a holttesteket: a Civakodó bezárkózott, megkínozza és megöli az embereit, hogy minél többet megtudjon a felesége hűtlenségéről. És nemcsak Martin la Caille van ott, hanem a társam azt mondja, ott van Mathieu de Montreuil lánya is a nevezett feleség szolgálói között, vagyis rá nagyobb veszély leselkedik, mint a konyhában szolgáló Martinra.

– Hány éves? – kérdezte az egykori katona.

Olivier némi gondolkodás után felelt:

– Úgy húsz lehet, azt hiszem… még kislány volt, amikor utoljára láttam. A király nagy támadása előtt volt.

Az egyik iszogató felvonta szemöldökét jéghidegen csillogó fél szeme fölött – a másikat kötés takarta.

– Az apja társa volt, és annyi ideje nem látta? Szinte kézzelfogható bizalmatlanság csengett a hangjában. Montou válaszolni készült, de Olivier egy mozdulattal leintette:

– Akkor lépett Margit királyné szolgálatába egy nagynéninek köszönhetően.

Ráadásul úgy alakult, hogy amikor meglátogatta az apját, én nem voltam ott. Beéri ennyivel?

– Be kell érnie – lépett közbe Pierre de Montou. – Mindannyiunknak van titkolnivalónk, és a társulásunknak éppen az az alapja, hogy nem próbáljuk kifürkészni a többiek titkait…

– Egyetértek… Azért csak tudnunk kellene, hogy néz ki az a lány! Csak hogy biztosak lehessünk benne, hogy nem ő lebegett reggel a Szajnán… A Saint-Germain-apátságnál kéregettem, és láttam, amikor egy szerzetes kihúzta a vízből… Fiatal, barna, elég szép lány volt. A szeme tágra volt nyitva, és sötétnek látszott…

Olivier emlékezetéből hirtelen egy nagyon világos szőke kislány képe bukkant elő.

Eszébe jutott a szeme szinte áttetsző kék színe is, ahogy félénksége ellenére a lány egyszer fülig pirulva ránézett.

Nem, a ma reggeli áldozat nem lehetett Aude. Azonnal közölte is.

– Jól van – állapította meg Montou. – Ebben az esetben ma éjjel be kell hatolnunk a Nesle palotába.

– Megőrültél? – tiltakozott a félszemű. – Tele van fegyveresekkel! A Civakodó jobban őrizteti magát, mint maga a király. Fel fognak koncolni!

– Ha ügyesek vagyunk, nem. A bejutásról én gondoskodom. Ti csak keressétek meg a többieket. Késő este Garinnál találkozunk… Ha valamelyikőtök úgy érezné, hiányzik a bátorsága, három dologra gondoljatok: először is tartozunk ennyivel Mathieu de Montreuil-nek, aki mindent feláldozott a nagymesterért, másodszor hacsak nem maradunk itt örökre, és ki se dugjuk az orrunkat, mind szerepelünk a hóhér listáján, bármit is teszünk, és végül a Nesle palotában bőven van mivel megtömni a zsebeinket, ha nem a nagy tárgyakra támadunk!…

Azután Gros-Moulu-höz fordult:

– Adj kenyeret, sonkát és egy kancsó fűszeres bort.

Miközben a többiek visszaültek az asztalaikhoz, hogy kiürítsék kupáikat, Montou egy tálcával, melyen ott volt minden, amit kért, valamint egy gyertya, melyet Olivier-nek adott, az egyik sötét sarokba húzódott, ahonnan meredek lépcső indult felfelé egy padlásszobába, mely teljesen kitöltötte a tetők közötti teret. A puszta földön egy szalmazsák hevert két gondosan összehajtott takaróval, és egy nyitva hagyott ládában ruhák látszottak. Courtenay meglepetésére a kis szoba tiszta és rendes volt. Annyira látványos volt a megdöbbenése, hogy a vendéglátója elnevette magát:

– Nos, igen, a jó szokásokat nem felejti el az ember. Ha valaki egykor templomos volt, valami örökre megmarad belőle. De üljön le, és először is együnk, igyunk.

Csendben fogyasztottak – szintén a templomos múlt maradványaként –, nem megfeledkezve a Benedicitéről és a hálaadásról. Evés közben nyugodtan gondolkodhattak, de amint a végére értek, Olivier megkérdezte:

– Valóban be akar juttatni minket ma éjjel a Civakodóhoz? Igaz, sosem figyeltem meg különösebben a Nesle palotát, de úgy tudom, Párizs falai védik, és gyakorlatilag bevehetetlen…

– Nem is erőszakkal vesszük be, csak beszökünk. Esténként a konyhából kiviszik, és a folyóba dobják a szemetet. Ezt fogjuk kilesni, és így jutunk be…

– Egyetlen kardcsapás nélkül?

– Nem ezt mondtam, de remélem, ez nem ijeszti meg. Meg kell szabadulnunk az őröktől, míg a társaink semlegesítik a kuktákat…

– Bizonyára – folytatta Olivier az ördög ügyvédjének állva, hogy jobban kifürkészhesse Montou tervét –, de hogyan?

– Ahhoz itt van ez…

Kihúzta magát a szoba közepén, feje teteje majdnem elérte a tető csúcsát, és keze keresni kezdett valamit, amit a tetőgerendák közé rejthetett. Olivier egy nagy kőrisfa íjat pillantott meg, melyet Montou feléje nyújtott, mielőtt egy másik gerenda mögül hosszú nyilakat vett volna elő.

– Ez aztán! – simogatta meg elragadtatva Olivier a sima fát, és hüvelykujjával ellenőrizte a kötél feszességét. – Hol talált ilyen gyönyörű fegyvert?

– Ilyesmit nem talál az ember. Megveszi, ha van rá pénze, vagy ellopja, ha nincs!

– Ellopja? – húzta el a száját Olivier. – Beaugency-beli tartózkodása nem gyógyította ki ebből a… hibájából?

Montou előrehajolt, megfogta a vendége vállát, és mélyen a szemébe nézett:

– Amit maga hibának nevez, biztosítja számomra az életet… ahogy mindenkiét odalent. Mind gazfickók, de nem elhivatottságból lettek azok, hanem mert mindannyiuknak, érti, mindannyiuknak szenvedniük kellett a király embereitől, és életük egyik vagy másik pillanatában a Templom sietett a segítségükre. Néhányan egykori őrmesterek, mások az építőmesterek környezetéből jönnek, mint maga. Megint mások igazi tolvajlelkek, de amikor egyetlen megveszekedett garas nélkül visszajöttem Párizsba, segítettek, talpra állítottak… és megtanítottak néhány trükkjükre. Mostanra a vezérük vagyok, és semmi okom sincs rá, hogy megfosszam őket a lehetőségtől, hogy megtömjék a zsebüket. Megértett?

– Ó, nagyon is világos, és kérem, bocsásson meg, ha megsértettem…

Olivier mindig szakértőként bánt az íjjal, és lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni benne.

– … egy ilyen erős íj biztosan messzire lő! Lefogadom, hogy… például ennek a háznak a tetejéről elérheti az ember… a Notre-Dame kapuját is? Gond nélkül!

Montou sűrű szakálla széles mosolyra szaladt.

– Gond nélkül talán magának, de nem minden íjásznak. Megpróbálja?

– Nem, köszönöm. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nagyon ügyesnek és gyakorlottnak kell lenni, én pedig csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy maga volt az. Őrültség, amit csinál, hisz minden alkalommal az életét kockáztatja, de bevallom, csodálom!

– Ugye? – nevetett gúnyosan Montou. – Csodálatos érzés megrémíteni a püspököt és a kanonokokat a saját otthonukban, a Notre-Dame bosszúálló hangját hallatva.

Megrészegít, hogy nyugtalanságot okozhatok a könyörtelen királynak! Ez megér egy életet, higgye el. Az enyém különben sem ér sokat!

– Annyit ér, amennyit az ügy, melyet védelmez… nagyon sokat, szerintem… No de beszéljünk a Nesle palotáról. Kemény ügy lesz, azt hiszem, és nálam sajnos csak ez a kés van, hogy segítsek, bár jól bánok vele. Az én kedvenc fegyverem a kard – tette hozzá Olivier nagyot sóhajtva.

– Ez nem okozhat gondot!

A tetőszerkezet egy másik rejtekéből Pierre de Montou egy hosszú, kék acélpengéjű kardot vett elő, melynek hüvelyét és markolatát aranyozás díszítette…

megfogta a hegyét, és stilizált térdhajtással a lovagnak nyújtotta.

– Nyugodtan vegye el, nekem nem fog hiányozni -jelentette ki. – Van másik… Ó, el is felejtettem: egy kegyes éjszakán loptam egy piperkőctől, aki azt sem tudta, hogyan kell kihúzni a hüvelyből! Ellenére van?

Olivier elnevette magát. Őszinte, örömöt és vidámságot tükröző nevetéssel: ez az ördögi férfi ellenállhatatlan volt! Ráadásul a kard sokkal szebb volt, mint amilyet évek óta érintett! Pompás fegyver volt – főként a fém minőségének köszönhetően, hisz díszítése inkább szerénynek hatott! –, és sokkal jobb, mint az, amelyet Mathieu-től kapott, amikor De Molay és De Charnay megmentésére indultak, s melyet természetesen Passiacumban hagyott.

– Mit számít, honnan jön! – kiáltotta. – Boldoggá tesz… testvérem!

– Nem is emlékszem már az utolsó alkalomra, amikor így szólítottak… de kellemes hallani! – felelte hirtelen elkomolyodva Montou.

A két férfi szó nélkül, mélyen egymás szemébe nézett, azután megölelték egymást, ahogy a Templom köreiben tették volna, ökölbe zárt kézzel megveregetve a másik lapockáját. Ebben a pillanatban mindketten elismerték egymást a templomos testvériség tagjának, melyben remélték, hogy élhetnek és halhatnak. És mely nem létezett többé…

– Hogyan fogjuk csinálni? – kérdezte Courtenay a felindulás elmúltával.

Viszonylag egyszerű volt a terv: az egyetlen használható bejárat a torony lábánál nyílt a víz szintjénél, vagyis sokkal alacsonyabban, mint a főbejárat a felvonóhídnál, mely a Szajna holtága alkotta árok felett ívelt át. Megvárják, míg kihozzák a szemetet, Montou leüti a kijárat védelmét ellátó két katonát, majd behatolnak, és megölik azokat, akik ellenállást tanúsítanak.

– A lehető legtöbb veszélyben lévő szolgát kimenekítjük. Én gondoskodom Cailleról, természetesen, míg maga megkeresi Mathieu lányát… meg kell próbálni elvinni az apjához.

– Ahhoz csónak kell. Mathieu Passiacumban bujkál a fiával, a feleségével és az édesanyjával – felelte Olivier nyugodtan.

– Sejtettem, hogy ha életben van még, valahol a folyónál lehet. Szerzünk csónakot… talán többet is a többi menekülőnek, hacsak nem akarnak szétszéledni a vidéken.

– Sokan vannak?

– Úgy húszan biztosan, nem számítva azokat, akik már meghaltak. Margit királyné udvartartása, és néhányan a Civakodó emberei közül. Igaz, ez sok – tette hozzá hirtelen elgondolkodva Montou. – Nem tudom, hány vízi járművet találunk a Saint-Germain rakpart mentén…

– Nagy baj esetén menedéket kérhetünk számukra a Saint-Germain-des-Prés-ben?

Pierre de Montreuil, Mathieu mester apja ott nyugszik a felesége mellett…

– Jó ötlet, de csak akkor használjuk fel, ha nagyon rosszra fordul a helyzet…

A nap hátralévő része a terv minden elképzelhető részletének kidolgozásával telt.

Pihentek is egy keveset, majd amikor besötétedett, elindultak. A két késsel felfegyverkezett Montou a vállára vette az íjat és a nyilakat, azután füstszínű, bő

köpenybe burkolózott, melyet mindenfelé lyukak és hasadások tarkítottak, de tetőtől talpig elrejtőzhetett benne. Adott egy hasonlót Olivier-nek is, hogy elrejthesse az övére akasztott kardot, majd miután elfújta a gyertyát, egy pillanatra kinyitotta az ablakot, hogy „megkóstolja az éjszakát”, ahogy mondta. Lementek a terembe, ahol már csak Gros-Moulut találták, aki egy tálban éppen a kupákat mosogatta.

– Visszajönnek az éjjel? – kérdezte.

– Nem tudom, egyáltalán valaha visszajövök-e még. Ha megakadályoznak… feltéve, hogy nem haltam meg, remélem, megtalálom a módját, hogy értesítselek, hogy kiadhasd másnak a szobát…

– Emiatt ne aggódjon! Jó darabig senki sem jön ide. Mindig itthon lesz…

Montou, talán hogy meghatottságát leplezze, egy szót sem szólt, mindössze megveregette a férfi vállát. Egy perccel később társával kiléptek a sötét sikátorba, és megindultak a Saint-Landry kapu felé. Úgy döntöttek, elővigyázatosságból ott ülnek csónakba, hogy a Szajnán át közelítsék meg a Nesle tornyot. Feltéve persze, hogy találnak egyet, mert a dereglyék, melyeken a szép fehér köveket vontatták Biévre partjaitól a katedrálishoz, s melyek feleslegessé váltak most, hogy senki nem dolgozott többé, túlságosan nehezek voltak két embernek. Kis hajókban ugyanakkor hiány volt a rendőrfőnök rendelete alapján, melyet a nagymester és társa megmentési kísérletének másnapján adott ki. Montou is tisztában volt ezzel, de remélte, hogy a Saint-Denis-de-la-Chátre perjelség mellett legalább a szerzetesek csónakját ott találják.

Így lett. Olivier teljes csendben az evezőkhöz ült, Montou pedig eloldozta a csónakot, gondosan ügyelve rá, nehogy megcsörrenjen a lánc. A sodrásba lökték a járművet, mely szerencsére békésebb volt, mint a tragédia éjszakáján.

Sötét volt a folyó. Délután a tenger felől sűrű felhők borultak a város fölé, esővel fenyegetve, mely azonban csak nem akart eleredni. Hirtelen elállt a szél, és a felhők mozdulatlanul, súlyos fedélként borultak a városra, de így legalább sötétebb és kedvezőbb lesz az éjszaka a szöktetéshez.

A csónak békésen siklott a Cité partjának védelmében, el a perjelség, majd a palota mellett, áthaladtak a Nagy híd malmai között, a királyi kertek, majd a Zsidók szigete mellett, mely kopasz és üres volt: többé nem legelnek itt a bárányok, minden élettől elzárja a földdarabot a félelem és a babona… Ahogy eleveztek a csúcsánál, feltűnt előttük a torony fekete tömege csipkés oromzatával és emelőcsigájával. Kanyart vettek, s az eléréséhez elhaladtak mellette, ahogyan a holtág mellett is, hogy egyenes szögben fussanak ki a Pré-aux-Clercs-hez, ahol a diákok és a folyó népe előszeretettel rendezte nézeteltéréseit és szórakozott az őrjáratok szemétől távol, két vagy három kocsmában és más hasonlóan piszkos helyen, melyek elszórtan álltak a hosszúkás mezőn, melyet egy út választott el a Saint-Germain-des-Prés apátságtól.

Normann Garin tanyája volt az egyik legnépszerűbb, s egyben a Nesle palotához legközelebbi. Olyan savanyú suresnes-i bort szolgáltak fel, hogy a fogyasztóknak lúdbőrzött tőle a háta – füveket kevertek hozzá, melyek egy eunuchot is feltámasztottak volna –, de a sör nem volt rosszabb, mint máshol. Fél tucat húsos örömlány emelte a hely hírnevét, s néha még magas rangú urak is szórakoztak itt, megbízva Garin diszkréciójában, akit akár Némának is nevezhettek volna. Mindent látott, de soha semmit sem mondott. A majdnem a vízszintnél emelkedő kocsmája olyan volt, akár egy dudor, s éjszaka egy nagy, kushadó kandúr benyomását keltette az ablakokban világító két sárga fénypont miatt.

Courtenay-vel a nyomában Montou törzsvendégként lépett be, és látta, hogy az emberei már ott vannak, diákok közé keveredve, akik szokatlanul nyugodtan viselkednek. Egyetlen lány sem volt közöttük, ami szintén ritkaságnak számított.

Montou Garint faggatta pillantásával. A férfi kifelé bökött a fejével. Ebben a pillanatban elviselhetetlen fájdalomról tanúskodó sikoly hasított az éjszakába. Mintha rugó lökné előre, az egyik diák felpattant, és ököllel az asztalra csapott. Olyan sápadt lett, hogy arca szinte összeolvadt a sapkája alól előtűnő szőke boglyával.

– Az az átokfajzat még annyi fáradságot sem vesz, hogy a pincében csinálja!

Mindenkinek meg kell tudnia, hogy mészárolja az embereit!

– Biztosan azt hiszi – felelte Montou –, hogy ha félelmet kelt, azzal elfeledteti, hogy felszarvazták.

– Senki nem fogja elfelejteni, és az eszébe is idézik majd! De addig ezt kell hallanunk! Még a lányok is elmenekültek, mert most megint egy asszony üvölt…

Kétségnek nem volt helye. Másodszor is sikoly hatolt át a falakon.

– Ki kényszeríti, hogy maradjon? Menjen innen! – vetette oda megvetően Montou…

– Én – ragadta meg a kardját Olivier – nem hallgatom tovább…

Kirohanni készült, de Montou vasmarokkal visszatartotta.

– Még nincs itt az idő – mondta, szemét a jelzésekkel ellátott nagy gyertyára szegezve a kandalló párkányán26. – A szemetet csak…

– … szűk negyedóra múlva hozzák – fejezte be Garin. – Odafent pedig csak most kezdődött. Az egész múlt éjjel is ez ment…

Látszólag érzéketlenül rendezgetni kezdte a tüzet, de Olivier képtelen volt nyugton maradni: meg akarta mentem a szerencsétlent, akit a Civakodó kínzott. Úgy érezte, belebolondul a gondolatba, hogy Aude is lehet az, a ragyogó szemű, szőke kislány…

– Odamegyek, és ne is próbáljanak visszatartani. Kiiktatom a két őrt a parton…

– Miután átúszott az árkon? És hogyan nyitja ki a kaput? – morogta Montou. –

Erős a fája, higgyen nekem… Ráadásul lehetnek katonák az oromzaton is. Lőhetnek 26 Szent Lajos alkalmazta ezt az időmérési módszert, hogy nagyjából azonos szakaszokra oszthassa az éjszakát, amikor sokat

imádkozott.

magára…

– Nagyon sötét van – vágott vissza Olivier. – Semmit sem látnak.

Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a szörnyűséget, mert talán éppen Mathieu lánya szenved, és ha nem teszek meg mindent, hogy megmentsem, nem merek többé a mester szemébe nézni.

– Magával megyek! – kiáltotta a diák. – Csak egy késem van, de jól bánok vele…

Gildas d'Ouilly a nevem!

A társai egy emberként álltak mellé:

– Mi is megyünk! Vesszen a Civakodó!

– Elég legyen – dörögte Montou. – Először is csendet! Miért nem keresnek rögtön egy trombitát, és figyelmeztetik Lajos embereit, hogy jönnek!

Ezután csendben indultak kifelé, és az ajtóban megálltak. Valóban nagyon sötét volt kint. A kocsmából kiszűrődő halvány fényen kívül érve egy percig vakon pislogtak a szemek. A toronnyal szemközti földsávon megállva a lovag és a diák a keskeny, megvilágított ablakra emelték a tekintetüket. Innen jöttek a sikolyok…

– Az a gazember biztosan abban a szobában rendezi a számlát, ahol Margit és az unokahúga fogadták a szeretőiket – köpött ki undorral Gildas.

Olivier nem felelt, és miután visszatette kardját a hüvelyébe és foga közé vette a kését, zajtalanul belesiklott a fekete vízbe. Gildas is követni készült, de ebben a pillanatban nyílt a torony ajtaja, s a kicsapó fényben két férfi jelent meg egy zsákba bugyolált testtel. A parthoz léptek, és egyszerűen beleejtették terhüket a folyóba. A katonák, akikkel halkan néhány szót váltottak, érdeklődéssel figyelték a jelenetet.

Eközben Olivier elúszott a torony és a párizsi városfal alkotta sarokhoz, és kikapaszkodott a partra. Gildas követte.

Rövid suhogás nyomta el mozgásuk enyhe zaját, majd rögtön utána egy másik követte. Hihetetlen sebességgel és ügyességgel kilőtt nyilak fúródtak a fegyveresek torkába, akik a döbbent szolgák lábához rogytak. Egy harmadik nyíl érte egyiküket, Olivier pedig a túlélő nyakába ugrott, és az alkarjával elszorította a torkát:

– Egyetlen kiáltás, és halott vagy! – súgta a rémült férfi fülébe, aki levegő után kapkodott, és éppen csak bólintani bírt, hogy jelezze, megértette.

Olivier nem engedte el, úgy kérdezte:

– A Civakodó? Az emeleten van?

Újabb bólintás volt a válasz.

– Hányan vannak vele?

A szorítás engedett egy kicsit, és a férfi végre megszólalhatott:

– Négyen…

– Az oromzaton vannak őrök?

– Nincsenek… Margit királyné nem akarta… és a férje sem!

A következő kérdést Gildas tette fel:

– Ki volt a zsákban? Férfi? Nő?

– Egy nő… a királyné ruhafelelőse…

– Kifogtuk – magyarázta fojtottan Montou, aki íjával a vállán, karddal a kezében érkezett. – Nem fiatal lány, hanem érett asszony…

Olivier megkönnyebbülten felsőhajtott. Istennek hála nem Aude az! Ekkor a foglya jó szándékról tanúskodva, felmérve, hogy nem ölik meg, hozzátette:

– De… van fönt egy fiatal lány. Most ő következik… és olyan szép!

A legkiszámíthatatlanabb módon elsírta magát. Olivier azonnal elengedte a nyakát, de megragadta a karját.

– Vezess, és ha azt akarod, hogy megkíméljünk, semmivel se próbálkozz!

A szolga egy szempillantással felmérte az ostromló csapatot, akik közül néhányan a vízbe dobták Montou áldozatait. Különös módon felragyogott az arca:

– Jöjjenek! – suttogta. – Sietni kell! Senki nincs a lépcsőn, csak az emeleten.

Valóban, a hosszú, keskeny csigalépcső üres volt. Felfelé indultak, és körülbelül félúton zokogó hangot hallottak:

– Ne! Könyörgök, ne!… Nem akarom! Ó, istenem!

Olivier-t elöntötte a düh, és foglyát félrelökve négyesével szedte a lépcsőfokokat.

Megpillantotta a két őrt, akiket lekötött a jelenet, melyet egy félig nyitva hagyott ajtón át figyeltek. Nemcsak nem hallottak semmit, de lándzsáikat is a falnak támasztották, hogy könnyebben mozogjanak. Lökdösődtek is izgalmukban. Olivier és Gildas villámként csaptak le rájuk. A következő másodpercben az őrök a földre rogytak, lapockáik közé mélyesztett, majd gyorsan kihúzott késsel. A két támadó máris berontott a nagy szobába, mely a hercegnők tragikus szerelmének fészke volt. Részben megőrizte a meleg hangulatot, amilyenre Margit tervezte: szőnyegek, keleties díványok, szőrmével és aranyszövéses vörös párnákkal díszítve, egy vázákkal és üvegcsékkel teli tálaló, egy nagy, aranyozott bronzedény, melyben illatosítókat égettek, egy kúp alakú kandalló, melynek csúcsa a boltívek középpontjához futott. Ám a boltívhez egy csigát rögzítettek hosszú kötéllel, melyek biztosan nem tartoztak az eredeti berendezéshez – ahogyan a fogók, csipeszek, kapcsok sokasága sem, mely a kandallóban várta, hogy sorra kerüljön.

Öt férfi volt jelen: a Civakodó harisnyában és sovány mellkasán nyitott ingben, puhányan feküdt egy alacsony ágy selyemlepedői között, kezében egy kupa borral, mellette egy édességgel teli tál, és rajta kívül négy hóhér. Egy lány volt velük, aki könyörögve zokogott. Olivier-n káprázat vett erőt: le sem tudta venni róla a szemét.

Bizonyára éppen most szaggatták le a lányról a ruháit, és anyaszült meztelenül állt a csiga kötele alatt, mellyel két férfi a sápadt selyem hajzuhatag borította háta mögött összekötözte a kezét. Megdermesztette a félelem, szálfaegyenesen állt, semmit sem tudott elrejteni bájos testéből, mégis hihetetlen kecsesség áradt a finom, rózsás húsból.

Tökéletes formák, a mellek és a csípő lágy vonalainak fiatalsága, a combok ruganyos nyalánksága, semmi sem hiányzott a felfedett szépségből, melyről a templomos egy szempillantás alatt megértette, hogy sosem fogja elfelejteni…

Beléptükkor a Civakodó éppen azt mondta:

– Válassz gyorsan, te lány! Vagy magadtól idejössz, vagy megtudod, mi a szenvedés…

Ördögien egyszerű volt a szerencsétlen lányra váró fenyegetés: elég csak meghúzni a csigán átbújtatott kötél végét, és az felemeli a karjait, majd az egész testét, kifacsarva a vállát, melynek izmai és ízületei szétszakadnak…

A kardját előreszegező Olivier betörésére Aude feléje fordította az arcát, és sírástól kivörösödött szemében fájdalmas, hitetlen boldogság jelent meg, mintha maga Szent Mihály arkangyal jelent volna meg előtte, de egy olyan arkangyal, akit varázslat bénít meg. Olivier, aki mindig is menekült a nők elől, akiknek megvetette a hatalmát, akiknek szépségét soha nem akarta megcsodálni, akikben csak csapdát látott az Istennek felajánlott tisztaság útján… Olivier, aki mégis gyakran kénytelen volt aszkézissel és imával elnyomni teste természetes kívánkozását, hirtelen egy fiatal lány testének és síró, imádnivaló arcának isteni megnyilatkozásával találta szemközt magát.

Csak egy nagyon rövid pillanat volt, de elég lehetett volna ahhoz, hogy mindkettőjüket elveszejtse, ha Olivier egyedül van. Gildas, Pierre de Montou és vagy fél tucat társuk is berontott azonban a nyomában, és a Civakodónak torkára forrtak utolsó szavai: Gildas rávetette magát. Éppen elvágni készült a nyakát, de Montou kiáltása megállította:

– Nem! Ne öld meg!

A kiáltás felébresztette Olivier-t transzából. Lecsapott a kardja egyszer, majd még egyszer. A hóhérok elestek… és utánuk Aude is ájultan rogyott a földre… magával rántva a kötelét. Olivier térdre esett mellette, de nem merte megérinteni. Montou észrevette, és idegesen odavetette:

– Mire vársz, a mindenségit! Oldozd el! Fektesd le a másik ágyra, és takard be valamivel…

Olivier automataként engedelmeskedett, kioldotta a kötelet, és felemelte az eszméletlen testet. Ahogy keze a lány finom bőrét érintette, remegés futott végig a gerince mentén, olyan édesen, de akkora erővel, hogy egy pillanatra azt hitte, belehal.

Magához szorította Aude-ot, őrült vágy tört rá, hogy elmeneküljön vele, messzire vigye ezektől az emberektől, akik teljes szépségében megcsodálhatták, messze ettől a szerelemre berendezett szobától, mely a szenvedés helye lett, és végül messze a hercegtől, aki, amiért a lány nem akarta engedelmes rabszolgaként elfogadni a közeledését, kivégeztetni készült, hogy a szenvedése látványán élvezkedjen… Megöli Lajost!

Letette Aude-ot a párnákra, egy selyemlepedővel betakarta, és megtiltotta kezének, hogy tovább érintse a testét. Annak a vágynak azonban nem tudott ellenállni, hogy megsimogassa szőke, selymes haját: arról is megfeledkezett, hol van, és mi folyik körülötte…

Ez alkalommal a Civakodó keserű, haragtól remegő hangja térítette magához:

– Hagyja… hagyjanak! – dadogta. – Ne… érjenek hozzám! Ez… felségsértés!

Lovakkal tépik szét magukat!

– Azt te érdemelnéd meg, rossz herceg! – morogta Montou. – De nyugodj meg, életben maradsz! Túl egyszerű lenne megölni. Sokkal jobb, ha életben maradsz, és kinevet a nép! Még nevetségesebb leszel, mint eddig. Elintézzük… hogy még többet szórakozzon a nép a rovásodra. Ti meg fogjátok le és kötözzétek össze, mint egy csirkét. De előbb tömjétek be a száját, hogy ne is halljuk többet!

– Miért hagyjuk meg az életét? – mordult fel Olivier. – Szörnyeteg, aki csak rosszra képes! És egy nap ő örökli a királyságot.

– Pontosan! Szó sem lehet arról, hogy a társainkkal vállaljuk a felnégyelés veszélyét. Ha király lesz, ha eljut odáig, majd gondoskodunk róla!

– Talán jobb lenne nem késlekedni itt – szólalt meg Gildas, aki odalépett Aude-hoz, és megkísérelte megitatni egy kis borral, hogy magához térítse. – Különben is ki kell vinni innen!… Istenem, milyen szép!

– Tudom, hol van a családja, és elviszem hozzájuk – felelte szárazon Olivier, szívében furcsa kis szúrással nézve, ahogy a fiatalember Aude körül serénykedik, ami neki álma bénultságában eszébe sem jutott.

– Gondoskodj róla! – utasította Montou, aki megkötözte a Civakodót, és karját-lábát groteszk és kényelmetlen helyzetben hátra rögzítve, tagjai közé nyársat fűzve, mintha meg akarnák sütni, letette. – Mi a társaimmal megkeressük Caille-t és a többi szerencsétlent, akit ez a sátán meg akart ölni…

– Nem kell messzire menniük – nyögte a szolga, aki idevezette őket, és szemmel látható örömmel figyelte az eseményeket. – Odavezetem magukat, aztán menedéket keresek. A palotabeliek parancsot kaptak, hogy ne közelítsenek a toronyhoz, bármit hallanak is, de a Louvre őrszemei a túloldalon észrevehetik, hogy valami szokatlan történik…

Mielőtt elhagyták volna a helyszínt, Montou gazfickói magukhoz vettek minden könnyen mozdíthatót, amit túlzott terhelés nélkül elvihettek. A diákok Gildashoz siettek, segítettek neki takarókba burkolni és a partra vinni Aude-ot. Olivier sötét tekintettel hagyta, beérte annyival, hogy összeszedte a lány ruháit, majd elsőként indult meg a lépcsőn… Úgy érezte, a lelke is megfagyott, de nem átázott ruhái miatt.

Mellkasában nehéz és fájdalmas volt a szíve…

Elhagyatott volt a part, leszámítva Montou csónakját és a tartalmát: az egyik diákot, aki a folyóból kifogott zsák fölé hajolt, melyet egy késsel teljes hosszában felhasítottak. Olivier-t látva odalépett hozzá:

– Tényleg nő – mondta –, de nem fiatal, és sokat szenvedhetett. Mégis lélegzik még: nagyon sok vizet kiköpött. Semmivel sem tudom magához téríteni…

Olivier a csónakba dobta a ruhákat, és visszafutott a toronyba, egyetlen pillantás nélkül félrelökve Gildast, aki olyan elragadtatott tekintettel hozta Aude-ot, mintha az oltáriszentséget tartaná a kezében. Felragadta az üveget, melyet az imént a diák is használt, és ugyanilyen gyorsan visszaindult.

– Fogja! – nyújtotta az asszonnyal foglalatoskodó fiúnak. – Próbálja megitatni.

Segítek.

Letérdelt, és gyengéden feltámasztotta az áldozat meztelen vállát. A hóhérok annyi fáradságot sem vettek, hogy legalább egy inget ráadjanak, mielőtt betették a zsákba, és ahogy az ajtóból kiszűrődő halvány fény megvilágította, Olivier láthatta az idős testet borító égésnyomokat. Látta a halottsápadt, kitágult orrlyukú arcot is, melyen most is a fájdalom tükröződött, a feldagadt szemhéjat, és érezte, hogy elszorul a szíve, hisz a szerencsétlen Bertrade volt. Sikerült szétfeszítenie a száját és belediktálni néhány csepp maiváziát, mely először kifolyt az ajkai közül, a harmadik próbálkozásra azonban az asszony lenyelte. Kis idő után kinyitotta a szemét, mely a fölé hajoló arcra szegeződött:

– Maga… az?

– Igen. Hogy érzi magát?

– Rosszul.

Hirtelen zihálni kezdett, majd teste kegyetlen fájdalomban íjként megfeszült.

– Ó… a szívem!… Aude! Segíteni kell neki… Hagyjon …oda kell… Gyorsan! Menjen gyorsan! Szereti magát!

Ezek voltak utolsó szavai. Abban a pillanatban, amikor Gildas odaért a félájult lánnyal, Bertrade Olivier karjában kilehelte a lelkét.

A lovagnak ideje sem maradt megérteni, amit hallott. Rövid habozás után Gildas a csónak másik végébe fektette Aude-ot, látva, hogy elöl már van valaki.

Elővigyázatosságból eloltották a lépcsőt megvilágító fáklyát, és alig lehetett látni. Jobb volt így, hisz egymás után kijöttek a megszállók, és a torony lába mentén elsiettek a Kis híd felé. Többé-kevésbé torz formákká alakította a csendes árnyakat mindaz, amit magukkal hoztak. A diákok visszatértek a kollégiumukba, a tolvajok a kocsmáikba, azok pedig, akiket Montou emberei kiszabadítottak, szabadon távozhattak. Az álkoldus lépett ki utolsóként, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Kezében tartotta az íját, és odalépett a csónakhoz, ahol Gildas éppen azt kérdezte, mi az ördögért fogták ki a holttestet.

– Én akartam így – felelte. – Tudni akartam, kit végeztek ki, és jól tettem, mert még él.

– Már nem – szólalt meg a fiú, aki Bertrade-ról gondoskodott. – Épp most halt meg. Talán vissza kellene dobni a vízbe?

– Szó sem lehet róla! – mordult fel Olivier. – Mathieu mester sógornője, és…

Pillantása a csónak oldalának támaszkodó lányra esett: Aude visszanyerte az eszméletét, felemelte a fejét és körülnézett, de úgy tűnt, nyitott szeme ellenére semmit sem ért.

– Mindkettőjüket elviszem a családjukhoz! – jelentette ki a lovag ellentmondást nem tűrve.

Gildas máris ajánlkozott:

– Hadd menjek magával! Túl nehéz a csónak egy embernek.

– Köszönöm, de nem! Mathieu-t keresik…

– És attól tart, hogy feljelentem? Megsért, uram! Azért tanulok, hogy orvos és klerikus legyek… de nemes vagyok. Engedje meg, hogy segítsek!

Ahogy beszélt, pillantása minduntalan visszatért Aude-ra. A lány szeme meredten bámult előre, arcán könnyek csorogtak végig, de még mindig nem szólalt meg.

Egyetlen szó sem hagyta el remegő ajkát, mindössze egy furcsa, lágy nyögés. Olivier megértette, hogy megbízhat a fiúban, mert egész egyszerűen beleszeretett Aude-ba.

Azt ellenben nem értette, miért kellemetlen számára ez a gondolat.

– Biztos benne, hogy klerikus akar lenni? – tört fel belőle akaratlanul.

– Másodszülött vagyok, és nincs sok választásom… De megszerettem a tanulást, és orvos akarok lenni.

Montou, aki bizonyára úgy érezte, feleslegesen késlekednek, közbelépett:

– Fogadja el! – tanácsolta Olivier-nek. – Ismerem annyira az embereket, hogy felelősséget vállaljak érte – tette hozzá, s a sötétség elrejtette a mosolyát.

– Meggyőződésem, hogy Mathieu mester hűséges embert nyert ma éjjel…

– Miért nem jön maga?

– Még nincs vége az éjszakának, és dolgom van – simogatta meg a férfi íja fényes fáját.

– Egy újabb üzenet?

– Még nem végeztem a Civakodóval! Párizs népének meg kell tudnia, mi történt vele! Holnap mindenki rajta nevet a tereken. Ezért kíméltem meg. Viszontlátásra, társam! Ha szüksége van rám, tudja, hol talál…

Vállára vette az íját, ráterítette a köpenyét, karon fogta a fiatalembert, aki Bertrade-ot gondjaiba vette, és a többiekhez hasonlóan eltűnt a part mentén.

– Jól van – sóhajtotta Olivier. – Ha még hajnal előtt oda akarunk érni, indulnunk kell.

Gildas amilyen kényelmesen csak tudta, elrendezte Aude-ot, és ráterítette a ruháját, hogy ne fázzon annyira. Hűvös volt az éjszaka, és mintha egyre hűlt volna.

Olivier a holttest felett összezárta a zsák széleit, majd az evezőkhöz ült, meg sem várva, hogy Gildas is elhelyezkedjen. Könnyedén a folyóba lökte a csónakot, hogy elérjék az áramlást. Valóban nehéz volt a jármű, Sancie fia azonban még nem volt tudatában a benne lejátszódó különös változásnak. Cselekvésre vágyott, a természettől kapott erős teste összes izmának megmozgatására, hogy bebizonyítsa magának, hogy még mindig ugyanaz az ember, és semmi sem változott Miközben megveszekedetten evezett, a megszokott imák szavait kereste, de eredménytelenül. Képtelen volt levenni a szemét a mozdulatlan alakról a szövetek alatt, melyet inkább érzett, mint látott.

Pokoli iramot diktált. Nem akarta, hogy Gildas részt vegyen benne. Egyedül akarta visszavinni Aude-ot az apjához, és a másik nem makacskodott.

A kemény evezés jót tett Talán a könnyek is, melyek végigcsorogtak az arcán, anélkül, hogy észrevette volna.

X. fejezet Az árvák

A kemence kövére kuporodva, térdére könyökölve, fejét kezébe temetve Hervé sírt.

Körülötte csend uralkodott, az őt néző három férfi egyike sem mert közbelépni, még Olivier sem, akit felkavart a testvére fájdalma, akinél soha egyetlen könnycseppet sem látott. Ráadásul miféle vigaszt nyújthatna, mely nem hat nevetségesen, ennek a meggyötört, kitaszított férfinak, akit mindenétől megfosztottak, kivéve a becsületét, és aki éppen most tudta meg, hogy az unokaöccsei őrültsége nyomán még ezt a becsületet, sőt a nevét is elvették tőle? Hiszen a feudális törvény kérlelhetetlen volt: bárkit, aki a királyi fenség ellen támad, borzalmas halállal kell sújtani, javait el kell kobozni, saját és rokonai kastélyait le kell rombolni, címerét összetöri a hóhér, neve a becstelenséget jelenti, és örökre kitörlik a lovagok sorából és a nemesi jegyzékből.

Olivier képtelen volt tovább nézni a férfi szenvedését és megaláztatását, akinek egyenes jellemét, vitézségét és nagylelkű szívét mindenkinél jobban ismerte. Letilt mellé vállát a vállához vetve, de ennél közelebb nem merészkedett:

– A Templom tönkretételével – mondta – Fülöp király évek óta arra kényszerít, hogy titokban, álnév alatt éljünk. Belőled favágót csinált, belőlem kőfaragót, aki Mathieu mester jó szíve nélkül már régen halott lenne… A borzalmas hír, melyet sajnálatosan hoztam, nem sokat változtat…

Hervé leengedte a kezét, és felé tárta feldúlt arcát: – Azt hiszed, magamat siratom?

Mint az imént mondtad, mi mindketten semmik vagyunk! Értük sírok, a szegény fiúkért, akikre örök szenvedést mértek. Nem akarom mentegetni őket: tudniuk kellett, mit kockáztatnak, ha ilyen magasra tör a szerelmük. Gautier azonban a keresztfiam volt, és azért ugyan hálát adok az Úrnak, hogy az apám már halott, és nem élte meg háza összeomlását, ott a bátyám…

– Aki megtagadta tőled a menedéket, amikor szükséged volt rá…

– Ez nem sokat számít, és nem is érte aggódom, hanem Agnèsért, Gautier feleségéért, és különösen a gyerekeikért! Mi lesz velük? Még csak három és négy évesek, és a legnyomorultabb ember is megvetheti, vadként üldözheti őket… Ezt a gondolatot nem tudom elviselni!

– Az unokahúgod Montmorency lány, nem azt mondtad? Ők a királyság első bárói.

A főparancsnoki kard szinte apáról fiúra száll náluk…

– Ettől csak még inkább el akarják majd törölni a botrány nyomát. Legjobb esetben Agnèst kolostorba zárják, a gyerekeit meg egy másikba, ha nem rosszabb sors vár rájuk.

Abban az előkelő családban nem szokás a szeretet. Csak a név nagysága és a házasságok fénye számít. Mindent meg fognak tenni, hogy elfeledtessék azt a frigyet, melyet a miénkkel kötöttek, velünk, akiket maga alá temet Philippe és Gautier vére. A hóhér csipeszei még az élethez való jogunkat is elvették…

– Ez borzalmas, tudom… De mit tehetnél? Mit tehetnénk? – pontosított Olivier. –

Az én dolgom mindig a tiéd is volt, ahogyan a tiéd is az enyém!

Ebben a pillanatban Mathieu hangja hallatszott, aki egy padon ült a terem végében, távol a két baráttól, a fia mellett:

– Megmondom, mit tehetünk: megbosszuljuk őket!

– Így lesz – állt fel Olivier –, de ez a mi ügyünk, nem a magáé! Maga és a családja már így is eleget szenvedett, nem kell növelnie a terhet!

– A maguk ügye, azt mondja? Amikor visszahozta a félőrült lányomat és szeretett Bertrade-unk megkínzott holttestét?

Ezek voltak az első viszonylag nyugodt szavak, melyek elhagyták a száját, mióta a kakas kukorékolása-kor, miután Olivier távolléte miatt egész éjjel nem tudott aludni, és a kemence oldalában virrasztott Rèmivel és Hervével, meglátta, hogy a lovag egyszer csak kirajzolódik az éjszakában, karjában a könnyektől eltorzult arcú, eszméletét vesztett, bíbor bársonytakaróba bugyolált lányával. Miután rövid magyarázat után a gondjaira bízta, Olivier közölte, hogy a sógornője élettelen teste a csónakban fekszik egy diák őrizetében. Mathieu-n, akinek először a szava is elakadt, annyira éles dühkitörés vett erőt, hogy egy pillanatra az ép elméjét féltették, és Rèmi és Olivier ketten is nehezen tudták elhallgattatni, nehogy üvöltözése fellármázza a környéket, egészen a kis királyi kastély őrségéig…

Azután a fájdalmat könnyek váltották fel. Bár a megbecsülésnél melegebb szálak sosem fűzték a sógornőjéhez, iszonyattal töltötte el, amit a Civakodó hóhérai műveltek vele, és miközben felhozták a lepedőbe csavart holttestet, a fogát csikorgatta és átkokat szórt, akkora átéléssel, hogy Juliane saját fájdalmát elhallgattatva vizet hozott a konyhából, és az arcába loccsantotta:

– Nincs elég bajunk, még a környéket is a nyakunkra akarja hozni, férjem uram?

Bertrade a nővérem volt, mégis maga üvölt, mint egy sebzett farkas? Adjon inkább hálát az égnek… és Messire Olivier-nek, hogy a lányunkat élve hazahozta…

Az eljárástól megdöbbenten, melyre sosem hitte volna képesnek a bölcs és nyugodt Juliane-t, Mathieu összeszedte magát, morogva megtörölközött, és miután az asszonyok letették Bertrade-ot a konyhaasztalra, hogy elvégezzék a halott mosdatást, Aude-ot pedig egy kupa meleg tejjel ágyba fektették a nagyanyja felügyelete alatt, csatlakozott a férfiakhoz, hogy meghallgassa Olivier részletes beszámolóját a történtekről.

Előtte azonban teljesítette a hála és a vendéglátás kötelességeit Gildas d'Ouilly felé.

Az idegen váratlan felbukkanása nem volt ínyére, hisz a diákokat általában üresfejű

bajkeverőknek tartotta, akik inkább hajlanak az orgiákra, mint a kegyes cselekedetekre.

Az azonban, hogy ez a diák spontán módon részt vett Aude kiszabadításában, köszönetet érdemelt. Mathieu hangulata mégsem tért vissza a megszokott derűhöz.

Étellel kínálta Gildast, ahogyan Olivier-t is, majd felajánlotta a diáknak, hogy pihenjen egy keveset a fészerben, ahol a két templomos és Rèmi laknak. Gildas visszautasította, érezve, hogy az építőmester szívesebben beszélgetne az övéivel a számára ismeretlen fiú jelenléte nélkül. Már az is elég volt, hogy tudta, hol rejtőznek…

– Hajnalodik – mondta –, és nem olyan hosszú az út. Visszamegyek a kollégiumba… de megengedi, hogy valamelyik nap eljöjjek érdeklődni?

– Igazán azt hiszi, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy látogatókat fogadhatunk?

– morogta fásultan Mathieu. – Hálásak vagyunk magának, de mindenkinek jobb lenne, ha még a létezését is elfelejtené ennek a háznak, és mindazoknak, akik itt találtak menedéket.

– Remélem, nem attól tart, hogy feljelentem? – kiáltotta felháborodottan a fiú. –

Hisz én is törvényen kívüli lettem, amikor a társaimat magammal rántva a torony ostromára indultam.

– És meg is köszöntem! Kiérdemelte a hálámat. Imádkozni fogok magáért, de ennél többet ne kérjen, és hagyjon sorsunkra! Különben is, lehet, hogy holnap már nem vagyunk itt!

Merev, szinte sértő volt a hangja, és látva, hogy a diák elvörösödik felhorkanó haragjában, Olivier a védelmére akart kelni. Neki sem volt kedvére a makacsság, mellyel a fiú a nyomába – pontosabban Aude nyomába – szegődött, de a tettei mégiscsak kedvesebb bánásmódra jogosították fel. Rosszul járt azonban: Mathieut-t annyira elöntötte a harag, hogy ellene fordult:

– Tudom, mit beszélek! Minek kellett idehoznia ezt a fiút?

– Csak nem veti a szememre, hogy elfogadtam a segítségét? – vágott vissza a lovag.

– Valójában Mathieu mester, alig ismerek magára…

– Apám, gondolja végig, mit mond és kinek mondja. Bocsásson meg neki, Olivier!

Felkavarta a szörnyűség, ami a húgommal és a drága nagynénémmel történt, és…

– Elég felnőtt vagyok, hogy magam kérjek bocsánatot, és Olivier tudja, hogy majdnem ugyanúgy szeretem, mint téged…

Ezzel kiment és becsapta maga mögött az ajtót, hagyva, hogy Rèmi kísérje ki Gildast, és nyugtató balzsammal kenegesse sértett önérzetét. Amikor a fiú visszajött, apját a nagy teremben találta a hátsó padon ülve, némán, de egyre sötétebb arccal hallgatva, amint Olivier szinte szóról szóra elismétli a királyi hirdetményt a bűnös hercegnők és szeretőik sorsáról. Ezután mondták fel a szolgálatot Hervé d'Aulnay idegei…

– Bosszuljuk meg őket? – vette át a szót. – Pillanatnyilag nem ezt érzem a legfontosabbnak. Azon túl, hogy a Templom törvénye tiltja a személyes bosszút, sokkal szívesebben sietnék a szegény Gautier gyermekeinek segítségére.

– Tényleg azt hiszed, tehetsz valamit? – kérdezte Olivier végtelen együttérzéssel.

– Valójában nem tudom, csak annyit érzek, hogy addig egy perc nyugtom sem lesz, míg nem szerzek valamiféle bizonyosságot. Ehhez pedig Moussyba kell mennem. Talán még nem volt idejük lerombolni a kastélyt. De ha meg is tették, valaki csak tud felvilágosítással szolgálni…

– Végül is miért ne? Majd meglátjuk…

– Meglátjuk? Velem akarsz jönni?

– Remélem, nem lep meg.

Mathieu azonban még nem végzett. Elhagyta a padját, és odament a két baráthoz:

– Nem érzik úgy – szólalt meg, s hangja lágysága különös kontrasztot alkotott az ötlete erőszakosságával –, hogy a segítségnyújtás hatékonyabb lehetne, ha Fülöp király nincs az élők sorában? Először meg kell ölni, hogy valóra váltsuk Jacques mester jóslatát. A pápa meghalt, Nogaret-val nem tudom, mi van, de valaki majd csak megöli őt is. Ha a király meghal, a döbbenet és iszonyat sújtotta nép sietve kiszabadítja majd áldozatait, bekötözi sebeit…

– Ha a király meghal, a Civakodó fog uralkodni, és maga is láthatta, mire képes –

vetette ellene Olivier. – Gondolja, hogy nyernénk a cserén?

– Jobban tenné, ha róla nem is beszélne – csikorgatta a fogát Mathieu. – Miért hagyta életben, amikor a kezében volt az átkozott tornyában?

– Mert nem vagyunk gyilkosok, és ez vonatkozik a király személyére is, akit szent olajjal kentek fel. Ráadásul Pierre de Montou, aki a vállalkozásunk lelke volt, úgy ítélte meg, hogy azzal, hogy megalázza, és köznevetség tárgyává teszi a Civakodót, nagyobb szenvedést okoz a királynak, mintha megfosztaná elsőszülött fiától. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy Szép Fülöpnek nem tettünk volna szolgálatot azzal, ha megöljük Lajost, hisz Philippe de Poitiers-ban minden megvan, hogy nagy király legyen. Vagy legalább régens a kis Jeanne kiskorúsága idejére… akit, ahogy most alakulnak az események, könnyen fattyúnak nyilváníthat a Civakodó!

– Talán! Ennek ellenére az uralkodóváltás jót tenne az ügyeimnek, és úgy kell intéznünk, hogy a lehető leghamarabb megtörténjen…

– Ennek a szépséges műnek kívánja mostantól szentelni magát? – kiáltott fel Juliane, aki egy ideje a konyha küszöbén állt. – Elment az esze, Mathieu de Montreuil, vagy úgy gondolja, még nem szenvedtünk eleget?

– Nyugalom, asszony! Jacques mester átkának be kell teljesülnie, és egy ekkora ügyért semmi sem drága!

– Nem elég drága? Magát keresik, és a fiunkat is. Nincs otthonunk, és ha szegény nővérem nem engedte volna meg, hogy ide költözzünk, az utcán lennénk, valami lyuk mélyére rejtőzve, hacsak nem kapták volna már el, és nem himbálózna Montfaucon egyik láncán. Legalább nem tizedelődött meg a családunk, és bár hamarosan nem lesz miből élnünk, együtt vagyunk. Ezért hálát kell adnunk az Úrnak, ahelyett, hogy felszítjuk a haragját, és halálos bűnnel terheli meg a lelkét. Az ő kezében van a bosszú, és majd ő lecsap, amikor jónak látja. Ahogy mondta, a pápa halott. Legyen türelemmel.

Ne tartsa magát az ég küldöttének, amikor éppen hogy felgyógyult!

– Asszony, sosem mert még ilyen hangon beszélni velem!

– Talán mert eddig nem adott rá okot! Bölcs és a maga módján nagy ember volt, a szellemét a szép művek töltötték ki, melyeket Isten legnagyobb dicsőségére épített, s melyeket csodáltam! Ami őket illeti – tette hozzá a két lovagra mutatva –, joguk van azzal törődni, hogy segítsenek azoknak, akik a családjukból megmaradtak! Engedje el őket!

Mathieu nem felelt, de a rájuk szegeződő nyugtalan pillantásából Olivier megérezte, hogy azért aggódik, hogyan védelmezi meg Rèmivel kettesben az asszonyokat, ha újabb baj éri őket, tudva, hogy csak a jobb karját tudja használni.

Talán csak azért kiáltott halált Szép Fülöpre, hogy visszanyerje önbizalmát saját egykori erejében… Szerencsétlen férfi bizonyára jobban szenvedett, mint hitte volna.

Olivier rámosolygott:

– Juliane asszonynak igaza van, Mathieu mester. Nem szabad sürgetni a dolgokat.

A nagymester egy éven belül idézte Isten ítélőszéke elé a királyt: hagyjon neki időt a cselekvésre… és lábadozzon tovább, nyerje csak vissza az erejét, melyre mindannyiunknak szüksége van. A magunk részéről, engedelmével, Bertrade asszony temetése után elmegyünk Moussyba, de rögtön visszatérünk, amint bizonyosságot szereztünk Agnès d'Aulnay és a gyerekei sorsa felől…

A felhő eltűnt a fáradt tekintetből, és az építész szája sarkában gunyoros grimasz jelent meg.

– Azt hiszem, barátom, túlságosan jól ismer már! Tegyen, ahogy jónak látja! A gyerekeknek gyakran kell szenvedniük az apáik bűneiért…

Bertrade megmosdatott, felöltöztetett és gondosan megfésült holttestét a nagyterem asztalára fektették, melyet fehér lepedővel takartak le. Párnát helyeztek a feje alá, és a rögtönzött ravatal négy sarkába gyertyát állítottak. Összefonták a halott kezét a mellkasán, és ujjai közé rózsafüzért csúsztattak. Az asszonyok csodálatos munkát végeztek, hisz a csukott szemű arc, melyet szorosan tartott a finom vászon főkötő, nem sokat őrzött meg az átélt szenvedések nyomaiból.

Mielőtt visszavonult volna pihenni egy keveset, Olivier hosszan elnézte az örökre mozdulatlanságba dermedt arcot, melyet úgy szeretett volna kifaggatni a furcsa, utolsó mondat miatt, mely ketrecbe zárt mókusként száguldozott az elméjében: „Szereti magát”…

Kétség sem fért hozzá, kire vonatkozott: Aude-ra. Azt azonban a lovag képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Évek óta nem látta, és a gondolataiban kislányként élt tovább. Mégis szeretné őt, az érett kor határára ért férfit, akit már hét éve megfosztottak templomos lovagi presztízsétől? Amikor felidézte teljesen felfedett szépsége felkavaró – és gyötrő! – képét, hihetetlennek tűnt. Sőt, őrjítőnek! Mostantól égető álmai, melyek rémséggé változtatták éjszakáit, arcot is kapnak, még akkor is, ha a gyönyörű lány a feje feletti szobában pihen a Nesle torony démonaival küzdve, az őrület kapujában… Még egy ok, hogy elmenjen innen. A segítség, melyre Aulnay-nak szüksége volt, talán számára is jótékony lesz…

Bertrade eltemetése felvetett egy problémát: a passiacumi ház a távoli auteuil-i parókiához tartozott. Ráadásul az, ha idehívnak egy ismeretlen papot, hogy lássa el a végső teendőket a tulajdonos körül, akit szinte sosem láttak itt, veszélyes lehet.

Vidéken hosszúak a napok és ritkák a szórakozások, így a nyelvek legalább olyan gyorsan peregnek, mint a városokban. Nem is beszélve a királyi kastély közelsége jelentette veszélyről… A bujkálóknak le kellett mondaniuk arról, hogy a megszentelt napokon misére menjenek és áldozzanak, és be kellett érniük azzal, hogy az előírt órákban egybegyűlnek és közösen imádkoznak a jobb napokra várva. Juliane azonban nem akarta megszenteletlen földbe, a gyümölcsösbe temetni a nővérét. Mathieu hiába magyarázta neki, hogy ha Montou embereinek nem sikerült volna kihúzniuk a vízből a zsákot, melybe zárták, a holtteste most a Szajna torkolata felé úszna, a felesége tőle szokatlan makacssággal kapaszkodott a gondolatba:

– Szegény nővérem gyónás nélkül halt meg, nem vette fel az utolsó kenetet, senki sem áldotta meg, és maga mégis azt akarja, hogy beleegyezzek, hogy a kertje végében egy gödörben földeljék el? Milyen keresztény maga, férjem uram?

– Olyan, aki hiszi, hogy az Úr nem tagadja meg könyörületet egy rendes asszony lelkétől, aki soha senkinek nem ártott, és akit ráadásul az a sorscsapás ért, hogy egy semmirekellő mészárolta le.

– Igaz, de félek, nehogy ugyanezt az utat kövesse maga is, Mathieu mester, maga, aki csakis bosszúról álmodozik, olyannyira, hogy a királygyilkosságtól sem riadna vissza. Be merné vallani egy papnak, mi lakozik ma a szívében? Már a kárhozattól sem fél?

– Nem, mert hiszek az isteni igazságszolgáltatásban, mely biztosabb és nagylelkűbb, mint az embereké. Miért nem megy rögtön a kastélyba, és kéri meg a káplánt, hogy adjon helyet a kápolnájában? Azután talán lenne olyan jó az a káplán, és elmond egy misét a férjéért és a fiáért, akiket felkötnek, aztán a várárokba dobják, amit a varjak meghagynak a holttestükből…

Ez a borzalmas kép észre térítette Juliane-t, aki zokogva egy zsámolyra rogyott, de bánatának sem sikerült éket vernie a férje haragjába. Ezt látva Mathilde, aki amíg az unokája aludt, lejött, hogy kivegye részét a virrasztásból, jónak látta, ha közbeavatkozik:

– Semmire sem megyünk a vitatkozással – jelentette ki. – Miért nem kéritek meg Blandine-t és Aubint, hogy vezessenek el oda, ahová hetente egyszer felváltva eljárnak egy kevés élelemmel?

Juliane szipogott, kifújta az orrát és megtörölte a szemét:

– Nem is vettem észre… Honnan tudja?

– Nincs más dolgom, mint kinyitni a szemem és figyelni. Ez az öreg pár, mely nem csap nagyobb zajt, mint egy egér, s mely oly nagy segítségünkre van, miközben a lehető

legkevesebbet mutatkozik, éli az életét… és vannak barátai is. Egy legalábbis!

– Igen? – nézett fel Mathieu. – Kicsoda?

– Egy remete, aki a szomszédos erdő egyik barlangjába vonult vissza. Aubin véletlenül fedezte fel egyszer, amikor az elszökött disznaja után szaladt. Nem tudja sem a nevét, sem azt, honnan jön, de pap, aki mindennap mondhat misét, hála a kenyérnek és a bornak, melyet rendszeresen visznek neki…

– Mégis Auteil-be mennek vasárnaponként, ahogy mindig is tették! Úgy irigylem őket! – sóhajtotta Juliane.

– Természetesen, különben tömeg lenne az erdőben. A remete pedig ragaszkodik a magányához… és talán a titkához, de szerintem remélhetjük, hogy elfogadja egy szerencsétlen asszony társaságát, aki egy herceg őrült kegyetlenségének esett áldozatul

– tette hozzá lágyan Mathilde.

Valóban, ez jó megoldásnak látszott. Aubin annál is szívesebben vállalta, hogy a remete segítségét kéri, mert a többiekhez hasonlóan ő is arra vágyott, hogy a jótevője illő temetést kapjon. Azonnal útnak is indult, és amikor besötétedett, az élére állt a kis menetnek, mely utolsó útjára kísérte Bertrade-ot. Olivier és Hervé vitték a halottat, mögöttük lépkedtek a többiek. Csak Mathilde maradt a házban a még mindig eszméletlen, bár már kevésbé lázas Aude ágya mellett, és Margót, hogy szükség esetén segítséget nyújthasson az öregasszonynak.

Nem volt hosszú az út. Kicsit nehéz volt megtalálni, de Aubin és a felesége annyiszor megtették már, hogy csukott szemmel is odataláltak volna. A remete a sír mellett várta őket, melyet délután ásott Aubinnel, két lépésre a barlangtól. Sovány, aszott férfi volt, akinek kócos ősz haja és dús szakálla egy színevesztett, szakadozott, Blandine által ezerszer megvarrt csuhára hullott, mely egykor szerzetesi öltözék lehetett. Félelmetesen piszkos volt, és madárijesztőre emlékeztetett, de tüzes hit ragyogott belőle, és talán sosem mondtak még temetési szertartást több melegséggel és együttérzéssel. Mivel a remete megáldotta az erdőnek ezt a szegletét, Bertrade ugyanolyan keresztény földben nyugszik majd, akár egy temetőben.

Mindenki sírt, amikor a gödörbe fektették, még Olivier és Hervé is, akik pedig nem ismerték az elhunytat, olyan megható szavakkal búcsúztatta a barlang furcsa remetéje ezt a polgárasszonyt, akinek az élete kényelmes házakban és egy gyakorlatilag királyi udvarban zajlott, és akinek a férje mellett kellett volna nyugodnia a Saint-Laurent-templom temetőjében, mely alá a rőfösök gazdag céhe tartozott, de akit egy felesége megalázta herceg dühe arra ítélt, hogy egy folyó vizében végezze, és végül nem talált más nyughelyet, mint egy sáros gödröt egy erdő mélyén…

Olivier napközben bükkfából keresztet faragott, melyet a sír fölé állítottak, hogy jelet hagyjanak, és a jövő tudja, hogy nyugszik itt valaki, ám nem véstek rá nevet, és bizonyára eljön majd a nap, amikor a remete is eltűnik, és semmi sem marad hátra…

Másnap hajnalban a két egykori templomos útnak indult a Szajna mentén, Párizson át, ahol ráfordulhatnak a Soissons-ba vezető régi római útra.

Másnap estére érkeztek meg…

Még égett a kastély…

Síksági erőd volt, melynek árkait egy folyó tiszta vize táplálja, a közelben egy faluval és egy templommal, de úgy égett, mintha csak fából és vályogból épült volna, akár egy kunyhó, nem pedig nagy faragott kövekből, melyeket egy évszázaddal azelőtt metszettek ki a kőfejtőből. Bár a külső falak még omladozva tartották magukat, a belső

épületekből nem sok maradhatott Nogaret emberei nem fukarkodtak a lőporral, hiszen a pokolból felszálló sűrű fekete füst alatt a nagy torony tetejéből lángok csaptak fel.

Messzire hallatszott a tűz heves ropogása. Talán egészen az erdő mélyéig, melynek sűrű, sötétzöld szőnyege övezte a birtok körül művelt területeket. A víz túlpartjáról a falusiak szürke kőszoborként figyeltek…

Amikor a katonák behatoltak a kastélyba, bizonyára az erdőbe menekültek, de most, hogy halálos művük bevégeztével távoztak, a falubeliek visszatértek: örültek, hogy érintetlenül találják kunyhóikat. Csak álltak ott, megbabonázta őket az apokalipszis, melyben összeomlik uraik családja… Valószínűleg nem tudták felmérni, mekkora a katasztrófa. Csak annyit tudtak, hogy semminek sem szabad maradnia abból a házból, ahol bűnözők születtek, akik hallatlan merészségükben a királyi felség ellen támadtak. Mielőtt elmenekültek volna, a tüzet hozók parancsnoka még ezt kiáltotta oda nekik, és ahogy nézték, amint a kárhozatra ítélt Aulnay-k kastélyát elemésztik a lángok, azon tanakodtak, vajon nem űzik-e el őket, parasztokat is.

Bár útközben Hervé igyekezett felkészülni a háza romba dőlését hirdető drámai helyzetre, arra nem számított, hogy a király emberei ennyire gyorsan cselekszenek.

Letaglózta a szörnyű látvány. A hosszú gyaloglásban megfáradt lábát megdermesztette az irtózat, lerogyott egy útszéli kereszt alapzatára, de eszébe sem jutott, hogy imádkozzon. A látvány rosszabb volt, mint képzelte: a parasztok reszkető sorain kívül egy lelket sem látott, akitől megtudhatta volna, hogy a parázs élő emberek sírja lett-e egyben.

Olivier összefont karral, némán és sötéten állt mellette, és a borzalmat figyelte, képtelen volt szavakat találni, melyek elcsitították volna a szinte a húsában érzett szenvedést, hiszen nagyon szoros volt a kötelék közte és a Templomtól kapott testvére között Ezért meg sem lepte, hogy Hervé felteszi a benne is felmerülő kérdést:

– No de hova lettek? Hol van a bátyám, a sógornőm és az embereik? Csak nem zárták be őket, mielőtt meggyújtották a tüzet?… Borzalmas lenne!

– Borzalmasak az idők… szerintem a rokonaidat mégis inkább letartóztatták és elvitték valamelyik börtönbe…

– Az sem lenne sokkal jobb, de nem hiszem, mert ismerem a bátyámat, a kemény szívét, a fennhéjázó hangulatait, a szélsőséges természetét és a vitézségét is! Tíz évvel idősebb nálam, de a lándzsával vagy karddal vívott párbajban még ma is legyőzne!

Biztosan nem adta meg magát harc nélkül…

– Harcolna a király ellen? Hisz végül is erről van szó!

– Habozás nélkül! Ahogyan én is megtettem, és megteszem újra. Gondolj bele, hogy nem volt vesztenivalója, hisz nincs többé neve, sem becsülete…

– Meg kell tudnunk! Maradj itt, kikérdezem a parasztokat…

– Nekem kell odamennem – állt fel Hervé.

– Pedig, testvérem, nyugton fogsz maradni. Téged gyerekkorod óta ismernek.

Engem sosem láttak. Én csak erre járó vagyok, egy munkát kereső kőfaragó… velem szóba állnak…

– Nem vagyok biztos benne… Túlságosan megrémültek, és egy újabb idegen közeledtére, legyen az akár vándor szerzetes, könnyen elmenekülhetnek…

Egyikük sem hallotta az asszony – bár az „ifjú hölgy” vagy „kisasszony” kifejezés jobban illett volna rá – közeledtét, aki hirtelen felbukkant előttük.

Nem parasztlány volt. Magas alakját hosszú fekete köpeny burkolta be, melynek hátraengedett csuklyája nőies, intelligens és erős jellemű arcot fedett fel. Bőre meleg elefántcsontfehér volt, haja barna, vonásai mozgékonyak, s nagy, sötét szemének árnyalatát képtelenség volt kivenni a sötétedésben. Egyenesen állt, de nem mereven, tartása egyszerre tükrözött természetes büszkeséget és bájt. Kesztyűs kezében lovaglóostort tartott. Ezt látva a két férfi meghajolt.

– Nemes hölgy – kezdte Olivier, de a megszólított egy mozdulattal félbeszakította, és a társához fordult:

– Maga Hervé d'Aulnay, ugye?

– Gondolja?

– Ó, kétségtelen. Maguk Aulnay-k mind hasonlítanak egymásra. Bár maga nem is annyira a szerencsétlen bátyjára, mint a szegény bolond Gautier-ra emlékeztet. Viszont ha maga a család utolsó élő férfi tagja, csakis Hervé lehet.

– Az utolsó élő férfi? Úgy érti, a bátyám halott? Az ismeretlen fejével a tűz felé mutatott, míg hangja haraggal telt meg:

– Odabent van, és mostanra semmi sem maradhatott belőle… Sem hűséges feleségéből, aki nem akart elválni tőle.

– Megölték őket?

– Aulnay nagyúr elutasította az ediktumot, mely nincstelen senkiségre ítélte. Vitéz bátorsággal, büszkén küzdött. Megölték, ahogyan Isaure asszonyt is, aki fájdalmas kiáltással rogyott a holttestére, míg a cselédek és szolgák elmenekültek. Annyi ideje sem maradt, hogy megcsókolja. Egy lándzsa vasa a férje testéhez szögezte…

– Istenem! No de honnan tudja mindezt? A sógornőm társnője volt?

A finom vonalú száj megvető ráncba húzódott:

– Villeneuve úrnő vagyok, Marianne. Néhai férjem tavaly lelte halálát a pünkösdi dammartini tornán. Tudja meg, hogy Agnès de Montmorencyvel gyermekkorunk óta barátnők vagyunk. És ez a barátság csak még szorosabb lett, amikor hozzáment a maga Gautier unokaöccséhez. Biztosan emlékszik rá, hogy Villeneuve nincs messze…

Hervé meghajolt:

– Valóban… Emlékszem Damien nagyúrra, aki a bátyám barátja volt… és kortársa…

No de a maga férje inkább a fia lehetett…

– Nem, ő maga. Ötvenéves volt, amikor hozzáadtak… Azt pedig, ami itt történt, onnan tudom, hogy itt voltam, csak nem a kastélyban. Olyan szép idő volt, hogy Agnèsszel és a gyerekekkel a gyümölcsöskertben sétáltunk.

– Miattuk jöttem vissza. Ők nem…

– Ne aggódjon, élnek… Amikor láttuk, hogy megérkeznek Nogaret katonái, Agnès megkért, hogy maradjak a kicsikkel, ő pedig visszament a kastélyba, hogy megtudja, mi történik. Azután nem jött vissza. Bevallom, egy pillanatig nem tudtam, mit tegyek: odabent megkezdődött a harc, és láttam, hogy Philippe és Aline dajkája iszonyodva szalad elő. Agnès küldte hozzám, hogy vigyem biztonságba a gyerekeket. Szegény asszony halálra rémült, és csak dadogott, de végül megértettem, hogy a király emberei közt ott volt Agnès egyik fivére, hogy őt magával vigye… de a gyerekek nélkül!

Az utolsó szavak legyőzték Olivier hallgatását, aki diszkréten félrehúzódott.

– Miért a gyerekek nélkül?

A hölgy pillantásában nem volt semmi melegség. Úgy gondolta, az ismeretlennek nem szabad a beszélgetésbe avatkoznia. Mégis hajlandó volt válaszolni:

– Aulnay-k… vagyis semmik. Egy elítélt gyermekeinek nincs helyük a Montmorency családban. Hozzáteszem, Agnèst is erővel vitték el. Épp annyi ideje volt, hogy kiküldje hozzám Marie-t, hogy vigyem el a gyerekeket, míg nem késő. Ezt tettem… Uram, megmondaná, kicsoda?

– Olivier de Courtenay…

– Courtenay? Híres név!

– De kis személyiség. Én is templomos voltam.

– Bocsásson meg – felelte a hölgy kissé megenyhülve. – A tegnapi események bizalmatlanná tettek… és egy kissé támadóvá.

– Ki ne lenne az ilyen körülmények között? Tehát a gyerekek magánál vannak?

Sikerült elvinnie őket?

– A dajkájukkal együtt, de nem volt könnyű. Nem mehettem a kancámmal, mely az istállóban állt, és gyalog indultunk el. Marié vitte Philippe-et, én Aline-t. Szerencsére hamar elértük az erdőt… és a Gaucher torony nincs messze.

– Szeretném látni őket – jelentette ki Hervé. – Túl nagy kérés lenne, hogy…

– Hívjam meg magamhoz? Ez természetes. Itt nincsenek biztonságban. Jöjjenek.

Gondolom, sokat gyalogoltak idáig.

– Meg lehet szokni – felelte Olivier mosoly árnyékával.

Villeneuve úrnő karcsú válla megemelkedett a bő fekete köpeny alatt, és a két férfi orra alá emelte pálcáját:

– Nos, nekem is meg kell szoknom! Egyetlen öszvért leszámítva semmi sem maradt az istállómban, és bevallom, abban a reményben jöttem most vissza, hogy megtalálom a kancám. Nogaret emberei azonban biztosan elvitték a többi zsákmánnyal együtt, mielőtt felgyújtották a kastélyt. Jöjjenek velem, uraim!

Megindult előttük az ösvényen, melyen érkezett, és hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. Körülbelül egy mérföldet mentek. Marianne haladt az élen, felvetett fejjel, határozott léptekkel, feleslegessé vált lovaglóostorával itt-ott megcsapkodva a növényeket. A két férfi nem mert felzárkózni mellé – úgy érezték, nem akarná –, és csendben követték, de körülbelül ugyanazzal a gondolattal: az ifjú hölgy bizonyára gazdagabb címekben, mint aranyban, hisz egyetlen kanca elvesztése így felkavarta.

Különösen Hervét lepte meg, hisz emlékezett, hogy gyermekkorában Villeneuve ura jelentős uraság volt, és a kastélya, bár nem volt olyan nagy, mint Moussy, méltó helyet foglalt el a környék nemes otthonai között, és nem megvetendő termőföldek és erdőségek tartoztak alá. Ráadásul nehezen tudta elképzelni, hogy egy a Montmorency családhoz közel álló kisasszony egy többé-kevésbé elszegényedett öregúrhoz menjen hozzá…

Közelebb érve megállapíthatta, hogy megváltoztak a dolgok… A Gaucher torony – a kastély – sosem volt impozáns épület: inkább erőteljes udvarház, mint kastély volt, de egykor egészség és prosperitás levegőjét árasztotta, mely mostanra szertefoszlott. Mint Moussyban, itt is a folyó táplálta az árkokat, de mivel sosem tisztították, elzöldült a vize. Zöldek voltak a falak is, melyeken a mohának sem sikerült elrejtenie a gyíkokat. A kőcsipkék omladoztak, a tető több helyen rogyadozott, és a felvonóhíd lánca, melyet nem sokat használhattak, rozsdától vöröslött. Az egykori, tíz főre tervezett őrházban csak két őr volt, s ők is elég öregnek látszottak.

Az udvar közepére érve, ahol szabadon nőtt a fű, Marianne visszafordult a társai felé:

– Íme a palotám! – jelentette ki keserűségét rosszul leplező iróniával. – Isten hozta önöket!

– Ez hihetetlen! – suttogta Hervé. – Csak a Gaucher torony fantomja! Hogyan jutott idáig?

– A tornák miatt, lovag, a tornák és az egyéb ünnepségek miatt, melyeken mindenáron részt kellett venni, méghozzá nagy pompával, s melyeken ritkán nyertünk!

Az utolsó végzetesnek bizonyult, de bevallom – tette hozzá hirtelen kegyetlenséggel a hangjában –, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel. A földek és a többi vagyonunk is ráment. A következő tornán biztosan elvesztettük volna még a házat is. Jöjjenek! Azért a konyhában még van mit enni…

Tágas, egy egész marha megsütéséhez is elég nagy kandallójával, melyben mindössze egy üst rotyogott fel-felemelkedő fedővel, hosszú asztalával, padjaival és csodálatosan karbantartott eszközeivel a konyha az udvarház egyetlen élő helyiségének hatott, hisz a bútorok nagy részétől megfosztott termekben csak az egykori gazdagság visszfénye tükröződött. Olivier-t mégis Valcroze-ra emlékeztette, a belőle áradó melegség miatt, és a középpontjában álló asszony miatt. Idősebb volt Barbette-nél, de ugyanolyan gömbölyded, ősz hajú és nevetős szemű. Jacotte volt a neve, és tizenöt éves Tiennot fiával ők ketten alkották a ház személyzetét. Normális időkben legalábbis, mert most egy szép, pirospozsgás parasztlány ült az asztalnál, és két szőke kisgyereket etetett, a kislányt a térdére ültetve. Természetesen Marie volt, a dajka.

A meghitt hangulatba lépve Hervé csakis a gyerekeket látta. Nem ismerte őket, hisz a születésükkor már Aumont lovag favágóközösségében élt, és elszakadt a családtól, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje a rokonságukat, hisz bajosabb kicsiket nem is képzelhetett volna. Szőkék voltak és kék szeműek, kerek arcocskájuk meglepő hasonlóságot mutatott, mintha ikrek lettek volna, bár Philippe egy évvel idősebb volt a húgánál. Hangot is adott nagyobb erejének, és kanalával ütötte az asztalt, hogy repetát követeljen, míg úgy tűnt, a dajkának nehezebb dolga van a szoknyájába vackolódó kislánnyal. Aline törékenyebbnek látszott a kisfiúnál, aki szemmel láthatóan kicsattanóan egészséges volt.

Kopogását abbahagyva Philippe szigorú szemmel méregette a dús hajú és szakállú ismeretlent, aki megállt vele szemben az asztal túloldalán, és elragadtatott arccal nézte őt, ami sehogyan sem tetszett a kisfiúnak. Fenyegetőn felé emelte a kanalát:

– Nem! – jelentette ki határozottan. – Csúnya vagy!

Hervé a többiekről megfeledkezve széles mosollyal könyökölt az asztalra:

– Csúnya? Ugyan, nem, a nagybátyja vagyok, Messire Philippe. Nem tetszem magának?

– Nagybácsi? – ráncolta a szemöldökét a kisfiú. – Nem! Csúnya, mondom!

Olivier és Marianne mosolyogva figyelték a jelenetet, Olivier mosolya azonban hamar lehervadt. A fiatalasszony, ha nem is nyomorgott, szemmel láthatólag nehéz körülmények között élt, bár úgy tűnt, ez nem befolyásolja jellemét. Két gyerek bizonyára nehezen vállalható teher számára.

– Mit fog csinálni velük? – kérdezte, miközben Hervé és az unokaöccse párbeszédét figyelte, aki nehezen akarta elismerni a családi köteléket.

Marianne a karjába vette Aline-t, akinek etetését Marie abbahagyta. A kis, szőke fürtös fej boldog sóhajjal simult a nyakához.

– Micsoda kérdés! – pillantott a lovagra az asszony. – Természetesen itt tartom őket. Nehezen tudnám elképzelni magam, amint magukra hagyom őket az út szélén, vagy elviszem szegényeket egy kolostor kapujához, ahol mindenüktől, még a nevüktől is megfosztanák és a méltatlanság pecsétjével bélyegeznék meg őket. Megalázott, nyomorúságos… és bizonyára rövid élet várna rájuk… Soha! Szeretem őket, képzelje el!

– Bocsássa meg a nyerseségem, de el tudja tartani őket?

– A zöldségeskertből és az állattartásból van mit ennünk. Van egy gyümölcsösöm is, és néhány bárányom, melyek gyapja öltözteti majd őket. Ami a többit illeti, Isten kezében vagyunk, de ha az anyjuk nem tudja magához venni őket, itt maradnak… Most kezet mosnának? Mindjárt felszolgálják a levest.

– Csak a kezünket? Engedelmével megmosakodnánk az udvari kútnál. Ha a kis Philippe reakcióját nézzük, ijesztően piszkosak lehetünk!

– Ahogy kívánják! Előkészítenek maguknak egy szobát…

– Ne, köszönjük, madame! Nem kérünk szobát! Az egyik csűrben alszunk. Még mindig templomosok vagyunk, tudja…

– És nem alhatnak egy fedél alatt egy nővel, igaz, is… Úgy lesz, ahogy óhajtják.

Talán hogy Courtenay-nak mutassa, hogy nem annyira nincstelen, mint hiszik, Marianne a díszteremben szolgáltatta fel a vacsorát, ahonnan eltűntek a kárpitok és szőnyegek, csak egy címergyűjtemény maradt, mely a család előkelőségéről tanúskodott, és a kandalló felett egy nagy, kétkezes kard. Semmi sem szolgálta a kényelmet, a helyiség mégis nemességet árasztott. Az asztalt fehér abrosz borította, egy csokor friss virággal. A fiatalasszony ezüstszegélyes kis gallérral egészítette ki fekete ruháját, melyhez hófehér muszlinkendőt kapcsolt.

Olyan kecsesen és méltón invitálta az asztalához a vendégeket, mintha csak a Montmorency családban lennének, vagy bármely más nemesi házban. Fűszeres nyúlragut szolgáltak fel vaddisznópástétommal – maga Marianne vadászott! –, és a kertben termett cseresznyét. A bor Burgundiából származott, s egykor a nászajándéka részét képezte, melyet azóta is gondosan őrzött.

Különös módon leginkább Olivier-vel beszélgetett. Hervé elgondolkozva, csendben evett-ivott, tekintete azonban gyakran állapodott meg vendéglátójukon, de Olivier képtelen volt megfejteni kifejezését. Courtenay nem volt beszédes természetű, inkább Marianne beszélt, a családjáról és az életéről kérdezte, mindarról, ami azóta történt vele és Hervével, hogy a Templom összeomlott… Ő is mesélt magáról, nem hivalkodón, csak hogy a vendéglátói kicsivel többet megtudjanak róla.

A nemesi Dougny családban született, és árván maradt, miután az apja meghalt Flandriában, az édesanyja pedig a szülés fájdalmában vesztette életét. Mivel rokonságban állt a Montmorency családdal, náluk nevelkedett Agnès mellett, aki olyan volt számára, mint a testvére. Amikor Agnès hozzáment Gautier d'Aulnay-hoz, elintézte, hogy Marianne is a közelben találjon férjet. A lány pedig inkább iránta érzett gyengédségből, mint szíve hajlandóságából mondott igent Villeneuve bárónak, aki, bár a lány nem nélkülözte a bájt, legalább annyira értékelte a hozományát, mint a személyét… Sajnos nem telt sok időbe, és a kérdéses hozomány szertefoszlott mindazzal, amit Damien még megőrzött egykori szép örökségéből.

Az általa nem kívánt frigy dicstelen vége nem keserítette el Marianne-t. Sőt, életének ezt a rövid szakaszát humorral fűszerezve festette le, a két férfi örömére, hisz egyikük sem szerette a siránkozó nőket. Amikor elbeszélése végére érve Marianne a kupájáért nyúlt, Hervé végre kilépett hallgatásából, és megjegyezte:

– Ön még fiatal, Marianne asszony… és szép, ha megengedi. Újra férjhez mehetne…

A nő elnevette magát, és nevetése friss patak csobogásaként csilingelt:

– Férjhez menni, én? Soha! Talán vagyonom már nincs, de megvan a szabadságom.

Elég ritka kincs ez egy nőnél, és megtanultam becsülni. Ráadásul ha Isten úgy akarja, hogy mostantól én gondoskodjam a gyerekekről, mindent el fogok követni, hogy ne szenvedjenek az őket sújtó tragédiától. Végül pedig… ha egyáltalán akadna lovag, aki elég őrült ahhoz, hogy egy gyakorlatilag nincstelen özvegyasszony kezére pályázzon, és véletlenül még nekem is tetszene, túlságosasan félnék attól, hogy rosszul bánna a gyerekekkel és megvetné őket. Ha Montmorencyék végleg kitagadják a kicsiket, ahogy arra minden jel utal, örökbe fogadom őket, és legalább ezt az öreg házat megöröklik tőlem…

– Elég gyengén védelmezettnek tűnik ez az öreg ház – folytatta Hervé. – Mit csinálna, ha megtámadnák?

– Miért támadnának meg? Vannak vonzóbb célpontok is a környéken a rablók számára, és ellenük még meg tudom védeni magam…

– Két reuma kínozta őrrel, egy fiúval és két nővel…

– Meg velem. Jól célzok az íjjal, és a kardhoz is értek.

– És ha nem rablók jönnek? Ha el akarják venni magától Philippe-et és Aline-t?

– Montmorency eltaszította őket, a nagyszüleik pedig meghaltak. Ki támadna ellenük?

– Azok, akik az írmagját is ki akarják irtani az Aulnay családnak. A király, ezt őszintén hiszem, sosem ragadtatná magát ilyen szélsőségre: emelkedettebb lélek annál, mint hogy gyermekek ellen háborúzzon, Nogaret azonban mindenre képes, hogy bizonyítsa a nélkülözhetetlenségét.

A hölgy tekintete hirtelen aggodalommal telt meg. Tiszta lelke egy percre sem gondolt erre a szörnyűségre.

– Azt hiszem, akkor igazán Isten kegyelmére kell bíznunk magunkat – suttogta.

– Lehet, hogy Isten már azelőtt gondoskodott magáról, mint kérte volna – felelte gyengéden Olivier. – A máglyán a nagymesterünk elátkozta a királyt, a pápát és Nogaret-t, hogy egy éven belül meg kell jelenjenek Isten ítélőszéke előtt. A pápa már megjelent…

– Lehet véletlen egybeesés is – vette át a szót Hervé. – Majd ha Nogaret is sorra kerül, hinni fogok benne.

– A király kevésbé érdekel?

– Igen, mert a pecsétőr veszélyesebb. Fülöp uralkodik. Könyörtelenül, keményen, de – legalábbis azt hiszem – az állam érdekében. A másik bajt kever: néha személyes számlákat rendez, és főként visszaél a hatalmával. És emlékeztetlek, hogy a király halála után a Civakodó uralkodik majd! Addig is…

Hervé mondatát be sem fejezve felállt az asztaltól, köszöntötte a vendéglátójukat, és engedélyt kért, hogy sétáljon egyet:

– Szeretném megnézni – magyarázta –, milyen védelemmel rendelkezik…

– Éjszaka van – emlékeztette Olivier.

– Igen, de világos éjszaka. Nyugodj meg, viszek fáklyát.

– Elkísérlek.

– Ne, kérlek! Ne tedd! És… bocsáss meg, hogy ma este egyedül szeretnék lenni egy keveset.

– Nincs mit megbocsátani…

Olivier váltott még néhány szót Marianne-nal, melyben nagyobb szerepe volt az udvariasságnak, mint az érdeklődésnek, majd elköszönt és átsétált a csűrbe, melyet a rendelkezésükre bocsátottak. Ő is gondolkodni akart.

Az udvart átszelve látta, hogy a barátja a kapunál beszélget az egyik öreg katonával. Valóban világos' volt az ég, tele csillaggal, s olyan lágy kéken ragyogott, mintha már a nyárban jártak volna. Enyhe volt a levegő, és Olivier ahelyett, hogy a szalmába fúrta volna magát, inkább felment az egyik meredek kis lépcsőn, mely a rotondára vezetett, és leült az egyik omladozó kőcsipkéhez.

Sokáig ott maradt a mohás kőnek támaszkodva, a tágas, lapos vidéket elnézve, ahol erdők sötét foltjai tarkították itt-ott a mezőket és a tavakat. Északon a felgyújtott kastély parazsa még mindig vörös, baljóslatú szemként világított, mely azonban hamarosan lecsukódik. Reggelre csak füstölgő romok maradnak, elfeketedett falak, egy üres kagylóhéj, mely hirdeti a világban, hogy itt a király igazságszolgáltatása járt, ahogyan bizonyára végigjárta a többi Aulnay-birtokot is. Azután eljön a borostyán, a gyom, elrejti a romok sebeit, melyekhez senki sem mer majd közeledni, kivéve a boszorkányokat és a menekülőket, s a környéket átkos legenda szövi át, mely az idő

múlásával egyre erősödik.

Olivier megértette, mi zajlik Hervében. Elég volt csak elképzelnie saját magát, amint megérkezik az emberi gyűlölet miatt lángokban álló Valcroze falaihoz. Hervé szerette ezt a nemesi lakot, ahol született, annak ellenére, hogy a bátyja rosszindulata miatt inkább az erdő menedékét és a vad életet választotta. A lángok elégették a keserűségét. Csak a fájdalom maradt… és a zsigeri vágy, hogy megvédelmezze azt a keveset, a törékeny és bájos kis ágat, ami megmaradt a híres és vitéz családból. Olivier lelke mélyén megérezte, hogy valami megváltozott.

Ezért nem is lepte meg, amikor reggel, egy kakas rekedtes kukorékolására, mely szinte a lábánál szólalt meg, lement, és Hervét a legalsó lépcsőfokon találta.

– Hol voltál? – kérdezte a barátja.

– Odafent. Szép volt az éjszaka, és nem volt kedvem aludni. És te?

– Nekem sem. Azt hiszem… beszélnünk kell. Tegnap óta… történt bennem valami…

– Hagyd abba, testvérem! Tudom, mit fogsz mondani: itt akarsz maradni, hogy vigyázz a szerencsétlen Gautier gyerekeire.

– Hogyan találtad ki? Olivier megvonta a vállát:

– Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz! Az évek során egyformák lettek a reakcióink. Erre gondoltam, ahogy elnéztem Moussy parázslását az erdő másik oldalán, és átéreztem a fájdalmadat… a bánatodat. Elképzeltem, mit éreznék, ha Valcroze-t érné ugyanez a sors. Azzal a különbséggel, hogy rám nem maradnának védelemre szoruló gyerekek. Beszéltél már Marianne úrnővel?

– Még nem, de megteszem, amint lejön, és remélem, elfogadja, hogy itt maradjak.

Annyi tennivaló van a földeken és az épületeken egyaránt. Az a Damien báró őrült lehetett, hogy gyakorlatilag nyomorba taszította a feleségét a tornák hiú dicsősége miatt. Mely ráadásul soha nem is érte el. Bármennyire bátor is az özvegy, nem boldogulhat csak egy kölyökkel és két veteránnal, akik nem is tudnának hova menni, ha elküldené őket. Én sokat tehetek, építhetek, dolgozhatok, és főleg harcolhatok, ha kell. Tudod… képtelen vagyok hátat fordítani és elmenni… egyébként is hová mennék, hisz a Templomnak vége, és semmi sem vagyok. Itt, az enyéim földjén paraszt leszek…

és megtalálom a lelkem békéjét.

– Szép szavak! – mosolygott Olivier. – De nem kell magyarázkodnod. Megértettem.

Ugyanakkor… mit csinálsz, ha az asszony elutasít?

– Akkor is maradok! Az erdőben, ahol hét évig éltem, otthon érzem magam, és legalább a közelben leszek… a két kicsihez, akik elnyerték a szívemet. A legkisebb intő

jelre itt leszek.

– Csak ők nyerték el a szíved, vagy Marianne is? Ha nem vetted volna észre, fiatal, szép és büszke. Nagyon vonzó nő…

– Hallgass! Megtiltom, hogy erre gondolj, éppen te, a legtisztább, a legszigorúbb közöttünk…

– Csak próbálom reálisan nézni az életet. Marianne értelmet ad az életednek, meg kell ragadnod. Ahogy az imént mondtad, a Templomnak vége. Az esküdnek is, hacsak nem akarod megújítani valamelyik kolostorban, ahol nem tudnának mit kezdeni veled.

De bocsáss meg, hogy ilyesmiről beszélek. Úgy hiszem, kész vagy ellenállni minden kísértésnek. Mondjuk… próbára akartalak tenni azzal, hogy szembesítelek az élő

valósággal.

– Mellettem maradsz, ha Marianne igent mond?

– Nem. Megígértem, hogy visszamegyek Passiacum-ba, ahol szükség van rám, ahogyan rád itt. Túl sokkal tartozom Mathieu-nek ahhoz, hogy magára hagyjam…

– Bizonyára, de az egész hátralévő életed ott akarod tölteni?

– Nem jobban, mint Mathieu, te is tudod. Csak nyugtalanít a király iránti vak gyűlölete. Attól félek, hogy maga akarja valóra váltani a nagymester átkát, és tőrt ragad. Minden erőmmel meg akarom akadályozni.

– És ha nélküle is valóra válik az átok?

– Gondolom, útnak indul, hogy folytassa a harcát, hogy Franciaországban sehol ne dolgozzanak többé a katedrálisokon…

– Ez is veszedelmes. Mi lesz a családjával?

– Vagy magával viszi őket, vagy, ami bölcsebb lenne, Passiacumban maradnak.

Bárhogy is van, én nem fogom követni, hisz az nem az én harcom. Istent és Szűz Máriát mindenhol szolgálni és imádni kell. Bűn a szentélyeik ellen támadni. Azok minden keresztény tulajdonát képezik..

– És akkor? Merre indulsz? Egy spanyol vagy portugál parancsnokság maradványai felé?

Olivier tekintete az egyre kékebb ég felé szállt, mely a hajnalt jelezte. Megint megvonta a vállát:

– Valójában nem tudom, de mielőtt bármerre is elindulnék, visszamegyek a Verdon partjára, hogy viszontlássam, ha nem is az apámat, akiről semmit sem tudok, és aki bizonyára követte már édesanyámat, legalább a szülőföldem és az otthonom! Ha maradt belőle valami…

– Ha Renaud báró túlélte a Templomot, megmenekült a király embereitől is.

Ellenkező esetben… miért nem jössz vissza ide? Legalább együtt végezzük be az életünket…

Olivier szeretetteljesen megérintette a barátja vállát, de nemet intett Mindketten tudatában voltak, hogy oly sokáig közösen futó életük most különválik, és nincs sok remény, hogy viszontlátják egymást, hacsak nem a túlvilágon. Olivier számára kegyetlenebb volt az elválás, mint bevallotta volna, de semmit sem tehetett ellene.

Kettőjük között mostantól ott volt a kisfiú és a kislány szőke fejecskéje, Hervé nyaka köré fonódó kis karja… nekik köszönhetően a barátja kevésbé szenved majd az elválásuk miatt. Olivier hirtelen nagyon egyedül érezte magát, de túlságosan emelkedett lélek volt ahhoz, hogy keserűség költözzön a szívébe. Jó, hogy Hervé élete értelmet nyer…

Mintha csak ezt a gondolatot akarná megerősíteni, a nap első sugara a lakóépület küszöbére vetült, ahol kirajzolódott Marianne fekete alakja. Kezét szemellenzőként használva végigfuttatta pillantását az udvaron, keresett valamit… vagy valakit, és Olivier megfogta a barátja karját:

– Menj! Itt a pillanat. Beszélj vele!

Nem kellett erősködnie. Kissé szomorúan látta, hogy Marianne Hervé elé siet, majd a kapirgáló tyúkok előtt összetalálkoznak. Rövid volt a beszélgetés, és az lett az eredménye, amire Olivier számított: Marianne arca felragyogott, s mosolyában más is tükröződött, mint az elégedettség afelett, hogy két erős kart és hasznos segítséget nyert. A lovag érezte – már előző este óta, bár eddig nem volt tudatában –, hogy a két ember között nagyon szoros kötelék van kialakulóban. Most még nem tudják: Hervé továbbra is a csűrben alszik majd, míg egy nap, egy este vagy egy éjszaka Marianne és ő

fel nem mérik az őket egybefonó kapocs erejét. Hervének nincs neve? Az asszony majd ad neki, olyat, melyet a gyerekek is szégyen nélkül viselhetnek.

Egy órával később Olivier visszaindult Párizsba. Egyedül.

A végső búcsú pillanatában megölelte a barátját, és odasúgta neki:

– Ne felejtsd el! A Templom álom volt, de az álom szertefoszlott. Mostantól ugyanolyan férfi vagy, mint bárki más. Élj szabad emberként… és Isten óvjon mindannyiótokat!