A templomosok kincse

I. fejezet Kripta a tó alatt

A kápolna egyik falába vájt lépcső egyenesen vezetett lefelé. A sok használatban elkopott fokai enyhén lejtettek a léptek alatt, ám mivel jól megvilágította a falon vaskarikában rögzített fáklya, és egyáltalán nem volt nedves, könnyű járást biztosított így volt természetes, hisz a nagy pincébe vezetett, ahol hordók, dézsák, sószsákok, olajosedények és egyéb élelmiszerek sorakoztak. Raoul testvér csak átszelte egy hatalmas hordó felé, mely a helyiség végében állt. Odaérve átadta Olivier-nak a fáklyát, melyet a falra rögzítetten gyújtott meg, és előrehajolt, hogy megnyomjon valamit, amit a társa nem láthatott. A hatalmas hordó döbbenetes könnyedséggel elfordult a faltól, felfedve a mögötte tátongó nyílást, melybe a testvér határozottan belépett:

– Jöjjenek – mondta –, és fegyverkezzenek fel türelemmel. Hosszú út áll előttünk…

Olivier és Hervé válasz helyett helyeslőn bólintott, ás követték a társukat. Először néhány lépcsőfokot

lefelé haladtak egy erős kőboltozattal ellátott föld alatti járathoz, melynek vége homályba burkolózott. Raoul testvér a társait is ellátta a sajátjához hasonló fáklyával, de nem gyújtotta meg őket. A látogatóknak végeérhetetlennek tűnt az idő, míg haladtak előre, valójában azonban csak öt perc lehetett. Különös volt, hogy egy olyan ház alatt, melyet tavakkal és mocsárral szabdalt erdő vesz körül, a hosszú folyosó falain nyoma sem volt nedvességnek. Ahogyan a teremben sem, ahová egy kanyar után kijutottak.

A helyiség üres volt. Nem volt benne semmi, kivéve egy terméskő gyűrűt a földön, melyhez közelebb lépve a két templomos látta, hogy kút, de nem közönséges kút.

Kövezett belseje, melyben nem volt víz, mintegy tizenöt láb mélyre nyúlt, és nem sokkal; a perem alatt két vaskapaszkodó látszott.

– Itt kell lemenni – mondta Raoul testvér.

Két társa kérdéseit meg sem várva az egyik sötét sarokból elővett egy kötéllétrát és egy gyertyás lámpást, melyet meggyújtott és a nyakába akasztott. A létra végén található karikát beakasztotta a vaskampókba, és máris megindult lefelé a két lovag nyugtalan pillantásától kísérve. A létra hosszabb volt, mint a kút mélysége, és a kötél odalent kis csomóba gyűlt.

– Mit fog ott csinálni? – suttogta Hervé d'Aulnay, mire Olivier könnyű

vállrándítással felelt – Ó, Istenem! – hallatszott hirtelen a társa döbbent hangja.

Ahogy Raoul testvér elérte a kút mélyét, és minden eddiginél erősebben megkapaszkodott létrájában, a kő megbillent a lába alatt, és ő eltűnt a sötétben, de közben egy mozdulattal megállította a kőlapot, mely olyan vastag volt, akár egy malomkő.

Nem ment túl messzire, és úgy látták, egy lépcsőféleségen áll.

– Most maguk jönnek! – kiáltotta. – Fogom a létrát…

– Tiéd az elsőbbség! – mosolygott Hervé félrehúzódva Olivier előtt, aki néhány másodperc alatt odalent volt és csatlakozott Raoulhoz a lépcsőn, melynek hosszát a lámpás gyenge fényében nem lehetett felbecsülni. A templomos ház vezetője megvárta, hogy Hervé is utolérje őket, majd utasította a fiatalokat, hogy ne mozduljanak onnan, ahol vannak, ő maga pedig megindult lefelé. Látták, hogy a lépcső aljára érve meggyújt három fáklyát a szemközti falon.

– Most jöjjenek, és nézzék! – mondta azután.

Ahogy leértek, arcukra kiült az elragadtatás, ajkuk áhítatos sóhajra nyílt. Amikor belekezdtek a rájuk bízott küldetés teljesítésébe, csak annyit tudtak, hogy egy szent tárgyat kell elhozniuk, de nem tudták pontosan, mit. Mesés volt az eléjük táruló látvány: egy faragott kőasztalon egy foglalatféleség állt, vagy inkább szarkofág, hisz az oldalai nem voltak átlátszóak, hanem fából, úgy mondták, cédrusból faragták és teljes egészében arannyal fedték őket. A láda négy sarkát hármas, kitárt szárnyú, mesterien kidolgozott karmú szeráfok őrizték. A fáklyák fényében felragyogtak a láda aranyába és az angyalok szárnyaiba foglalt drágakövek. Olivier azonnal tudta, mi tárul a szeme elé, hisz ez az idők kezdetéről származó kincs része volt családja hagyományainak.

– A frigyláda! – suttogta. – Tehát itt pihen!

– Igen, Adam Pellicorne testvér itt helyezte el, ebben a számára készített kriptában az egyik tó alatt.

Valóban kripta volt, erőteljes oszlopokkal, melyek a román építészet legtisztább hagyományait követték. A falakat élénk színű festések borították bibliai jelenetekkel, virágokkal és fantasztikus állatokkal, melyek az előző évszázad festőinek kedvenc motívumai voltak. A láda körül kovácsoltvas kandeláberekben nagy sárga viaszgyertyák álltak, melyeket Raoul testvér meggyújtott: Isten szavainak lakhelye felragyogott, és mintha lebegett volna állványa felett, mintha csak hirtelen hagyná, hogy a dicsőséges aranyfény magával ragadja egészen az ég isteni végtelenségébe. A lovagok elkápráztatva térdre ereszkedtek és imádkozni kezdtek. Hervé hangosan, Olivier némán, hisz természettől fogva hallgatag volt. Sokan félreértették. Arrogánsnak mondták, amikor csak komoly volt, számítónak, amikor megfontolt, megvetőnek azért, ahogy felvetette szépen metszett vonású, szőke fejét, világos szemében elmélkedő

tekintettel, melyben néha, ha a helyzet úgy hozta, vad villámok cikáztak. Bár csendben bírálták, hangosan senki sem merte volna kimondani előtte a kifogásokat, hisz tudták, hogy félelmetes a harcban, vékonysága ellenére erős a felépítése, és fáradhatatlan a kardforgatásban. Emellett pontos, de nem magamutogató volt vallásos kötelezettségeiben, szorgalmasan tanult, s a hosszas ciprusi tartózkodás alatt sok időt töltött egy nagyon emelkedett testvérrel, aminek hatására vonzani kezdte az emberi szenvedés enyhítésének művészete, így követte az időn át Thibaut ősét, a kitaszított templomost, az elfeledett torony remetéjét, akinek minden titkát felfedte az erdő. A nőkkel szemben bizalmatlan volt, egyiküket sem szerette – kivéve az édesanyját, akiért rajongott –, és hívásaikra szürkészöld szeme jéghideg, megvető pillantásával felelt…

Hervé d'Aulnay szöges ellentéte volt. Ugyanolyan magas volt, mint ő, de kétszer olyan széles erőteljes vállával és fatörzsnyi, csupa izom lábszárával. A grandmoulini Aulnay család legkisebb fia általános csodálatot keltett széles, finom vonású arcával és sűrű, gesztenyebarna hajával. Mogyorószín volt a szeme, s élénk, vidám lángok táncoltak benne, összhangban a nyájas arc megszokott kifejezésével, melyben azonban jobb volt nem feltétel nélkül megbízni, hisz előfordult, hogy a kedves Hervére hatalmas dühroham tört, melynek következményei katasztrofálisak lehettek. Általában gyengéd volt és jóságos, de a harc pillanatában szent düh vett erőt rajta, akár az egykori normannokon, a jeges északról érkezett tengeri királyokon, melyben intelligens hadigépezetté alakult, készen mindent elsöpörni útjából. Bármenynyire különbözőek voltak is, a két fiú barátságot kötött Marseille-ben, a Faucon nevű hajón, mely Akrába vitte őket.

Ugyanaz volt ugyanis az ideáljuk, mindketten kardjukat Isten dicsőségére előreszegezve kívánták járni útjukat, érte akartak élni és meghalni, akár egy csata viharában, akár egy erdő mélyén egy sírok szegélyezte zarándokúton… Egymásra találtak, felismerve, hogy mindig is egy nyelvet beszélnek majd, bár egyikük északról, másikuk délről érkezett. A Templom testvérisége még közelebb hozta őket egymáshoz.

Ekkoriban a lovagok már nem ketten ettek egy tálból és nem osztoztak ketten egy lovon, mint a kezdetekkor, a szent szegénység idejében, de továbbra is az volt a szabály, hogy kettesével kell járniuk. Testvérek lettek, jobban, mintha családi szálak fűzték volna össze őket, és különbözőségük tökéletesen kiegészítette egymást. Olivier, az egyedüli, tehát magányos gyermek számára rendkívüli volt ez a tapasztalat, szinte reveláció erejével hatott, s a maga zárkózott módján gyengéden szívébe rejtette.

A templomos házak kebelében, akár Akrában, akár a ciprusi Limassolban az utolsó csata után, most pedig Párizsban, ahol Clément de Salerne, aki a francia látogató lett, miközben megtartotta Provence felügyeletét, elhíresült félelmetes párosuk. Rájuk bízták a kényes küldetéseket, a nehéz kíséreteket, mert hacsak nem történik valami egészen rendkívüli, tudhatták, hogy jó véghez viszik.

Így kerültek ezen a csípős tavaszon, az 1307. évben ebbe a Nyugati erdő szívében elrejtőzve álló házba, hogy elhozzanak egy szent tárgyat, melyről eddig a pillanatig nem tudták, mi az: a legnagyobb titokban Provence-ba kellett vinni, egy olyan helyre, melynek hollétét majd később közlik velük. Idáig azonban nem volt könnyű az út: a Clément testvér megrajzolta aprólékos térkép nélkül bizonyára nem is értek volna célba. Hogyan igazodhattak volna el ebben a sűrű, elvarázsolt erdőben, melyet tucatnyi mocsaras peremű tó szabdalt, a fák és bokrok végtelenjében, ahol mindössze három út

– a troyes-i, a Belle Epine-i és a Fontaine aux Oiseaux-i – volt ismert? Balszerencse várt azokra a szerencsétlenekre, akik találomra megindultak valamelyik sehová, hacsak nem zsákutcákba vagy szakadékokba vezető ösvényen, különösen a nagy őszi és tavaszi esők idején: nem lehetett biztos, hogy élve visszatalálnak. Pedig ebben a titokzatos erdőben, mely a Troyes-ból Bárba vezető úttól északra terült el, Szent Bernát szerzetesei, akiknek clairvaux-i apátsága a szomszédban állt, kifinomult úthálózatot hoztak létre, melynek az volt a célja, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat és védelmezze a templomos házakat, melyeket összekötött, hisz ez az erdő volt maga a rend bölcsője. Hugues de Payns-nek, az alapítónak és első nagymesternek, aki egy nap Palesztinába utazott nyolc másik lovaggal, a családi birtoka itt állt az erdőszélen. Az a ház, melyhez a két barát érkezett, a sűrűben emelkedett: a Templom Erdei Háza volt a neve, de mindössze hét szerzetes élt itt horgászásból és vadászatból. Hét szigorúan tonzúrázott szerzetes, akiknek fekete csuhája favágásban és fegyverforgatásban edzett testet rejtett. Hét néma őrszem, Raoul testvér irányítása alatt.

Miután megérkeztek hozzá a kimerítően lassú lovaglás után, Olivier átnyújtott neki egy hét pecséttel lezárt levelet, melynek tartalmát nem ismerte. Raoul testvér térdre ereszkedett az átvételéhez, majd hátrébb húzódott, hogy elolvassa, a küldötteket pedig két testvérére bízta: kaptak enni és pihenhettek. A vendégek csak a kis kápolnában látták viszont az esti misén, és reggel vezette el őket a gondosan elrejtett kriptába…

Hosszan imádkoztak, megdermesztette őket a tisztelet és a homályos félelem az idők hajnaláról származó szent tárggyal szemben, melynek számára egykor mára elveszett templomokat emeltek, s melynek elvesztését még most is siratja a zsidó nép, hisz mindig is saját tulajdonának tekintette. Mintha Isten szava, Isten törvénye, melyet Isten láthatatlan keze írt, csak egyetlen néphez szólt volna, amikor az egész világ várt tőle segítséget és reményt.

Végül Hervé keresztet vetett, felállt és megszólalt. Kettőjük nevében, ahogyan gyakran tette, biztosan tudva, hogy Olivier nem veszi át a szót:

– Hatalmas megtiszteltetés számunkra – mondta –, hogy ránk bízzák a legnagyobb ereklyét, de nem látom, hogyan vihetnénk ki ebből a zárt kriptából. Azt sem értem, hogyan tudták behozni ide: olyan szűk a pincelejárat…

– A láda köré épült a helyiség, azután eltorlaszolták, de higgyék el nekem, ki lehet vinni anélkül, hogy sérülést szenvedne. Ugyanakkor engedjék meg, hogy ezt a titkot megtartsam. Elég, ha annyit tudnak, hogy holnap napkeltekor elviszem magukat arra a helyre, ahol magukhoz vehetik. Akkor kapnak újabb utasításokat is, de minden készen lesz, és csak indulniuk kell…

Olivier is felállt, és nyakát nyújtogatva a boltívet vizsgálgatta az egyik sarokban, ahol kerek mélyedés látszott.

– Ez mi? – kérdezte.

– Az utolsó menedék arra az esetre, ha valamiféle hatalmas veszedelem megfosztana minket a kincs védelmezésétől. Ez a kripta, ahogyan láthatják, agyagba vájódott, melyen nem hatol át a víz, de ha beindítom a vezérlő szerkezetet, ami valójában egy dugó, a tó vize beomlik ide, és mindent eláraszt.

– Úgy érti, a tó alatt vagyunk?

– Pontosan.

– Akkor nem értem, miért kell elvinni erről a remek rejtekhelyről a felbecsülhetetlen kincset, és kitenni az utak szeszélyének egészen Provence-ig, ha jól értettem?

A hallgatag Olivier régen nem tartott már ekkora beszédet, és Hervé félig meglepetten, félig szórakozva hallgatta. Igaz, a téma alkalmas volt rá, hogy bárkit izgalomra gyújtson. Kezét ruhaujjába rejtve Raoul testvér egy percig lehajtott fejjel hallgatott.

– Mert – szólalt meg végül – megváltoztak az idők. Előjelek és látomások törtek Clément testvérre, és tudja, hogy bármennyire sűrű is az erdőnk – a templom bölcsője!

–, módszeresen, aprólékosan átkutatják majd, és ha felfedezik a kincset, mielőtt időnk maradna beindítani a szerkezetet, nagy baj kerekedhet. Azzal vádolhatnak, hogy a judaizmushoz húzunk. Ami halálos lenne számunkra! Clément testvér úgy gondolja, addig kell cselekedni, amíg nem késő.

Olivier bólintott, bizonyára megelégedett a válasszal, Hervével azonban más volt a helyzet, ő tovább kérdezett:

– Hogy lehet, hogy Clément testvér, bármennyire magas posztot tölt is be a rendben, meghoz egy ilyen horderejű döntést, amikor tudja, hogy a nagymester, Jacques de Molay majdnem egy éve elhagyta Ciprust és Franciaországba tart, hogy találkozzon Fülöp királyunkkal és őszentsége Kelemen pápával?

– Éppen ezért. A nagymester Limassolban él, és nem sokat törődik a franciaországi templommal, hacsak azért nem, hogy a lehető legtöbb segítséget megszerezze tőle egy újabb keresztes hadjárathoz.

A királyságban Clément testvérnek nagyobb a szava. Ő az, aki mindent tud!

– No de miért éppen Provence? Miért olyan messze?

– Ebben a kérdésben nem kaptam magyarázatot – felelte szárazon az „őrző”. – Csak parancsokat, mint maguk is, és teljesítem őket. Holnap megtudják, ha nem is pontos úti céljukat, legalább azt, merre menjenek.

A témát ezzel lezárva felfelé indultak. Ideje volt a kápolnába vonulni, ahol kezdődött az egyik nappali mise… Fejük felett törékeny hangon zúgott egy harang, és mivel Raoul testvér magára hagyta a két barátot, hogy felöltse templomi ruháját, Hervé odasúgta Olivier-nak:

– No de mégis miért éppen Provence, és nem az egyik erődünk a tengerparton?

Olivier feléje forduló tekintetében vidámság csillogott:

– Provence-nak is vannak tengerpartjai, barátom, és komoly erődjei. Nem tudtad?

– Nem igazán…

– Ráadásul II. Nápolyi Károly király birtoka, aki egyben Anjou hercege… és Jeruzsálem királya, ahonnan a frigyláda származik. Bár közel áll a francia koronához, kesztyűs kézzel illik bánni vele. Most imádkozzunk!

Most az egyszer azonban Olivier nem találta meg az imában kételyei megnyugtatását és megszokott áhítatát Isten felé. Bármennyire mélyen vallásos volt is, a rá váró feladat lesújtotta. Hogyan szelje át Franciaországot, Burgundiát, a pápai államokat és Provence-t – vajon meddig kell mennie? –, a két angyal őrizte ládával anélkül, hogy figyelmet keltene, és főleg felélesztené az emberek fanatizmusát? A frigyláda a Bibliából ered, de nem az Evangéliumokból. Ez drámai kavarodást és veszedelmes mozgolódást kelthet. Az emberek biztosan látni, sőt talán érinteni akarnák a kőtáblákat, melyeket Mózes hozott le a Sínai-hegyről. Saját magán is felmérhette a hatást, hisz égett a vágytól, hogy szemügyre vegye, megérintse Isten írását! Megszokta, hogy uralkodik magán, és abban a gondolatban keresett vigasztalást, hogy Szent Bernát kilenc templomosának is sikerült titokban tartania az ereklyét, később pedig Adam Pellicorne gyakorlatilag egyedül hozta el Jeruzsálemből. A táblákat a római háborúk idején a főpap elővigyázatosságból kivette a ládából. Megnyugtató volt a tudat. A csitító gondolatok ellenére aznap éjjel nem sikerült elaludnia. Aulnay-nak sem. Csak elbóbiskoltak kissé, s a hajnali misére szólító harangra máris kiugrottak az ágyukból: akár utaznak, akár a saját parancsnokságukon vannak, a rend szabályzata áthághatatlanul vonatkozik minden fiára.

A hajnali mise után Raoul testvér a szobájába hívta őket.

– Minden készen áll – jelentette ki –, és elvezetem magukat oda, ahol a szekér és a rakománya várakozik.

Hervé szájából azonnal felszakadt a kérdés:

– Kihozta a ládát? Hogyan?

A testvér fáradt arcát röpke mosoly ragyogta be:

– Engedje meg, hogy legalább ezt az egy titkot megőrizzem! Most hallgassák meg a mondandómat: a magukra váró szekér, melyet két erős ló vontat, egyik testvérünk koporsóját viszi Digne-be. Martin de Fenstrelét, aki nemrég halt meg a bonlieu-i parancsnokságon, de provence-i származású, és mivel a szentatya jó barátja volt, különös kegyként a szülőföldjén nyugodhat.

A szerény, nyers fa asztalhoz fordult, melyen a rendház számításait végezte, és felvett egy kis tekercset:

– Ez egy igazolás Etienne testvér, a parancsnokunk aláírásával, aki magukra bízza a holttestet és az alkimistaeszközeit. Martin testvér, aki igen öreg volt, már régóta a Nagy Művön dolgozott. Ha jól értettem az üzenetét, ezt az iratot nem sokkal a maguk indulása előtt kérték ki Párizsból. Tehát mi ketten eljátszottuk szerepünket ebben a fontos ügyben. Most maguk következnek. Rövid szakaszokban utaznak majd, és csak a templomos házakban állnak meg: épp elég áll a magukra váró út mentén – Istennek hála –, hogy semmi gondjuk ne legyen.

– Ki fogja a szekeret hajtani? – kérdezte Olivier.

– Anicet testvér, az egyik emberünk, a tiszteletkeltés kedvéért Ágoston-rendi szerzetesnek öltözve. Arról a vidékről való, és kedve szerint ott maradhat valamelyik házunkban, vagy visszatérhet ide, bár – tette hozzá szomorú mosollyal – ennek a parancsnokságnak nem sok oka maradt a fennmaradásra. Most jöjjenek!

Egy töltésen átvezette őket a tavon, majd egy erdei útra fordultak, mely egy fás magaslatot ölelt körbe, egészen egy kereszteződésig, ahol egy gondosan ponyvázott, erős szekér várakozott egy fekete csuhás szerzetessel, aki a szürke igásokkal beszélgetett, mintha türelemre intené őket. Elmosolyodott, ahogy meglátta az érkezőket, megveregette a jószágai fejét, felült a bakra, kezébe vette a kantárt és várt.

Jelentéktelen külsejű, alacsony férfi volt, pengeszerű arccal, élénk, kerek barna szemmel, de a csuha alól egy pillanatra előtűnő karja és lába figyelemre méltó izmokat mutatott a sűrű szőrzet alatt.

A szekér belsejében egy hatalmas, szarkofág méretű koporsó volt, melyet mindössze egy fakereszt és két szögletes ládaféleség díszített, s nagy piros foltként több helyen ráütötték a Templom pecsétjét. .

– Martin testvérünk – Isten vegye magához lelkét – igen testes volt – magyarázta vidáman Raoul testvér. – Ezért kell neki ekkora koporsó. A ládákban a szeráfok vannak, melyeket leszereltünk és vászonba bugyoláltunk, nehogy megsérüljenek, de hivatalosan lombikok, valamint nagy és törékeny retorták, más eszközökkel együtt.

Senki nem fog meglepődni.

– Pedig nem megszokott, hogy egy templomos, aki életében semmit sem birtokolhat a késén és az övén kívül, az utolsó útjára teljes felszerelésével indul –

vetette ellen Hervé.

– Igaz, de a felszerelés, ahogy maga mondja, a Templom tulajdona, és bár a használójával utazik, nem kerül mellé a sírba, hanem a holttestet befogadó parancsnokságon marad. Ott él az egyik rokona, aki hozzá hasonló kutatásokat végez…

Raoul testvérnek mindenre volt válasza. Sőt, egészen úgy látszott, mintha hinne is szavaiban, gondolta Olivier, azt kívánva, bárcsak igaza lenne. Nagyon nehéz lehet neki, az isteni hatalom fantasztikus, ősrégi jelképe hűséges őrzőjének megválni a legbecsesebb kincstől, melynek egy nép márvány és arany templomokat emelt, és látni, hogy elhagyja a víz és fák övezte szerény, de békés szentélyt, mely régóta menedéke volt. Raoul testvér háza soha többé nem lesz a Templom szent középpontja. Olivier megérezte a férfi szomorúságát, és meghatódott.

– Sajnálom – súgta oda a búcsúzás pillanatában. – Bocsásson meg…

Az öreg templomos mélyen a szemébe nézett.

– Köszönöm… de ne sajnálja. A házunk menedék marad azoknak, akik ismerik az ide vezető utat. Ha szükség lenne rá…

– Nem felejtjük el. Sem egyiket, sem másikat.

Anicet testvér csettintett a nyelvével, és nekiindította a szekeret. A két lovag mögé sorakozott. Behatoltak az ágak szövevénye közé, melyeken még csak rügyek látszottak, és nem állták útját a nappali fénynek. Megkezdődött a hosszú utazás.

A tél és az elmúlt napok esői feláztatták és sártengerré változtatták a tájat, és még a régi római utakon is, melyek többé-kevésbé megbízható összeköttetést biztosítottak, nehéz volt a haladás. A két lovag lova könnyen vágtatott volna, de a nehéz szekér lelassította az iramot, és alig öt mérföldet tettek meg naponta, így több mint három hétbe tellett, míg elérték Montélimart. A Templom birtokában lévő

parancsnokságoktól a farmokig vagy csűrökig minden a lehető legjobban zajlott.

Minden megállónál ugyanolyan volt a templomos fogadtatás: diszkrét, udvarias és nagyvonalú. Északtól délig, kelettől nyugatig hatalmas pókhálóként terült a tájra a templomosok hálózata, menedéket nyújtva az utak veszedelmeinek kitett testvéreknek. A sosem változó szertartások mindenhol azt az érzetet keltették az utazóban, mintha hazaérkezett volna: az embereket és jószágokat „szépen” fogadták, ahogy azt a szabályzat megkövetelte, sőt még kíséretet is adtak melléjük, ha nehézségekbe ütköztek volna. A frigyládát azonban szerencse kísérte, és sehol nem kellett útonállókkal megverekedve utat nyitni előtte.

Egy áprilisi estén, mely fázós volt, annak ellenére, hogy az éghajlat lágyabbra fordult, mióta elhagyták Lyont, megérkeztek Richerenques-be…

Erős parancsnokság volt, melytől az északi Montelimartól a déli Orange-ig sok ház függött. Négyszögletes együttese, melyet a sarkoknál erősen felfegyverzett kerek tornyok védelmeztek, a Rhone-vidék egyik legfélelmetesebb templomos bástyája volt.

A rend fekete-fehér zászlaja lengett mind a négy tornyon, mintha minden irányban a tájra szegezné figyelő tekintetét. A szokás úgy kívánta, hogy nappal nyitva tartsák a kapukat, Richerenques-et azonban zárva találták, bár még messze volt az éjszaka. A mély árok szélén Olivier leoldotta az övén függő kürtöt, és jól elkülöníthetően háromszor megfújta. A harmadikra két kőcsipke között megjelent egy fej:

– Ki van ott?

Olivier a szemöldökét ráncolta: a fehér zubbonyát díszítő nagy piros kereszt szinte sértéssé tette a kérdést.

– Látszik, nem? – morogta.

– Igen, igen, de ebből még nem derül ki a nevük, és a parancsnok testvér megköveteli, hogy megtudakoljuk, kivel állunk szemben, mióta áltemplomosok férkőztek be rútul.

– Egész seregnyien lehettek, ha ennyire kishitűvé tették egy ilyen nagy erődítmény gazdáit – vetette oda Hervé, aki sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hallassa a hangját.

– Talán, de a parancs az parancs! A nevüket!

– Jól van! – vette vissza a szót Olivier. – Mondd meg az uradnak, hogy Olivier de Courtenay és Hervé d'Aulnay testvérek, Anicet testvér kíséretében, kérnek szállást az éjszakára. Egy koporsót szállítunk!

A fej végre eltűnt, és egy perccel később a hatalmas deszkákból készült felvonóhíd recsegve leereszkedett, felfedve egy sűrű kapurácsot, mely lassan felemelkedett. Szabad volt az út, leszámítva a három fekete zubbonyos őrmestert, akik az udvar bejáratában álltak. Előreléptek, hogy megfogják a lovak kantárát – ami szintén nagyon szokatlan volt! Olivier villámsebesen elhúzta a magáét.

– Hátra! – szólalt meg olyan hanglejtéssel, hogy egyik férfi sem ellenkezett, és ügetve szelte át az udvart a lovagok hagyományos szállásépületéig. Hervé ugyanilyen iramban követte, majd a szekér következett békésebb tempóban.

A tágas udvar belseje csak megerősítette a külső védelmi rendszerek nyújtotta erőteljes benyomást. Három oldalon nagy istállók, lószerszámház, kovácsműhely, fegyverraktár sorakoztak, az alacsonyabb épületekben pedig az ólak és a „szakmát gyakorló” testvérek műhelyei: pékség, bognár-, asztalos- és mindenféle műhely.

Mindenhol élénk tevékenykedés folyt a nagyszámú lakosság szolgálatában: néhány őrmester és templomos lándzsavetést gyakorolt a fegyverraktár előtt a lovak patája felverte hatalmas porban.

Olivier és Hervé a lakóépületbe vezető lépcső előtt álltak meg, melynek tetején a parancsnok bukkant fel, ahogyan az botjáról és a belőle áradó hatalomból egyértelműen látszott.

Magas volt és sovány, szinte aszott, sűrű szemöldökének íve alatt mélyen ült jéghideg szürke szeme, s szája körül megvető ráncok barázdálták az arcát. Ritkás, sárgásfehér szakáll nyújtotta meg az arcot, de a férfi kopasz lehetett, mert egyetlen tincs sem bukkant elő a lapos fehér sapka alól. Ruhája, a piros keresztes fehér ruha az uniformis volt, de az övén függő tőr hüvelye és markolata, melyeken arany és rubin csillogott, igencsak szokatlan volt „Krisztus szegény lovagjánál”.

Élemedett kora ellenére – ha nem is volt még nyolcvan, nem járhatott messze tőle

– szálfaegyenesen állt, távolságtartó, arrogáns testtartásban, bár mosolygott, felfedve a fogsorában tátongó hiányokat. Mosolya nem tükröződött jéghideg szemében, mely Olivier-ra szegeződött.

– Isten hozta önöket, testvéreim – szólalt meg. – Azt mondják, maga Courtenay.

Hosszú életem során sokat ismertem, ezért ne lepődjön meg, ha megkérdezem, melyik ágról.

– A szentföldiről, ahol az atyáim születtek – felelte szárazon Olivier, akinek nem volt ínyére a faggatózás. Nem volt szokás egy látogató rokonsága felől érdeklődni, ezért hozzátette. – Megtudhatnánk mi is, milyen néven köszönthetjük e ház parancsnokát?

Egy egyszerű lovagtól elég szemtelen volt a kérdés, a parancsnok azonban nem sértődött meg:

– Antonin d'Arros testvér vagyok – vetette oda könnyedén.

Figyelme máris a szekér és tartalma felé fordult. Miközben a látogatók leszálltak nyergükből, káplán jávai és két lovagjával odalépett hozzá. Megparancsolta, hogy hajtsák fel a ponyvát, és egy percig elgondolkodva méregette a nagy koporsót, mialatt Hervé a kérdéseit megelőzve röviden bemutatta az állítólagos halottat.

– Ez a Martin testvér – jegyezte meg végül Antonin parancsnok – rendkívüli személyiség lehetett, hogy ilyen… különös kegyben részesül. A szokás úgy kívánja, hogy a halálozása helyén temessék el a templomost. Feltéve természetesen, hogy megszentelték a földet.

A tettetetten könnyed hang, mely rosszul leplezte a nem helyénvaló kíváncsiságot, hisz a Templom köreiben nem volt illendő ennyi kérdést feltenni az átutazó vendégnek, nem tetszett Olivier-nak, aki hallgatásba burkolózott, és hagyta, hogy társa folytassa a párbeszédet.

– A rendkívüli a megfelelő szó – magyarázta d'Aulnay tiszteletteljes kedélyességgel. – Így kell lennie, ha a szentatya kegyeskedett közbenjárni, hogy a szülőföldjére vihessük eltemetni, az összes felszereléssel együtt, melyet impozáns munkájához használt. Nagy tudós volt…

– Jól van! Ebben az esetben a kápolnába vitetjük, hogy a testvéreink leróhassak előtte tiszteletüket.

– Sajnos attól tartok, ez lehetetlen. Azt a parancsot kaptuk, hogy csak az úti célunknál vegyük le a koporsót, mely igencsak nehéz. Felváltva őrködünk mellette éjszaka Olivier testvér, Anicet testvér és jómagam.

– No de miért?

– Nem tudjuk – vágott közbe Olivier –, és nem is akarjuk tudni.

Engedelmeskedünk, ahogyan kell a parancsoknak, melyeket kapunk, és nem vitatkozunk.

Metszően kimért volt a hangja. Antonin d'Arros nem makacskodott. A szekeret egy szélfogó alá vezették a kápolna mellett, a lovakat az istállóba vitték, majd vacsorára hívták a vendégeket. Késő volt. Sietve megmosakodtak kissé, és amennyire tudták, leverték ruhájukról az út porát: a templomos szabályzat előírta, hogy csakis tiszta ruhában étkezhetnek. Azután a harang hívására egy testvér a refektóriumba kísérte őket, ahol két nagy, fehér abrosszal borított asztal várta a lovagokat. Minden helyet egy tál, egy kupa, egy kanál és egy nagy darab kenyér jelzett. A kést mindenki magánál hordta. Mint minden kolostorban, itt is állt egy kis szószék, melyen egy testvér foglalt helyet. Felváltva szövegrészeket olvastak fel hangosan a Szentírásból az étkezés alatt, amikor tilos volt beszélni.

A templomosok tehát felsorakoztak fehér tunikájukban, és állva várták, hogy a káplán, aki az asztalfőt elfoglaló parancsnok mellett kapott helyet, elmondja a Benedicitét és a Páter Nostert. Azután mindenki elhelyezkedett, a vendégek nem messze a ház urától – kivéve Anicet testvért, aki elsőként biztosította a szekér őrzését

–, elővették a késüket, hogy felvágják a kenyeret, akár a húst, hisz a szabályzat előírta, hogy az ennivaló egy részét meghagyják a szegényeknek. A felolvasó kinyitotta a könyvét, aznap este az Apostolok cselekedeteit, és a szolgák behozták a nagy tálakat, melyekben hús és zöldség gőzölgött, míg mások megtöltötték a kupákat borral, vízzel vagy mindkettővel.

Az utazók régóta hozzászoktak az elmélkedésnek nagy teret nyújtó szertartásossághoz, és teljes természetességgel találták meg helyüket a déli közösségben, s örültek, hogy egy időre megszabadulnak vendéglátójuk kérdéseitől.

Azon sem lepődtek meg, aminek most először voltak szemtanúi: Antonin testvér széke mögött egy férfi kuporgott, és a parancsnok ételdarabkákat dobott neki, mint egy kutyának. Tudták, hogy ez egy viszonylag kisebb hiba büntetése: a bűnös feldühödött egyik testvérére, vagy figyelmetlen volt a misén, vagy hasonlóan ártalmatlan módon vétett mindennapi feladataiban. A húsz év körüli megbüntetett kielégítően alázatosnak látszott.

A lovagok vacsorájának végeztével Hervé felváltotta Anicet-t, aki kivehette részét a második felszolgálásból, melyen a lovászok és az őrmesterek étkeztek, Olivier és a többiek pedig a kápolnába vonultak a napi utolsó imára, melyet Szűz Máriának szentelnek, s azután következik a lefekvés. Olivier megkönnyebbüléssel vett részt a szertartásban. Mióta csak megérkeztek Richerenques-be, kényelmetlenül érezte magát, és mivel különös tisztelettel övezte Szűz Máriát, megnyugtató volt a szeretett szertartásba temetkeznie. A szokásosnál is nagyobb átéléssel imádkozott, hogy megpróbáljon megszabadulni a szokatlan kényelmetlenség érzéstől.

Az ismeretlen testvérek hangjához csatlakozva sikerült is, hisz átélte a leírhatatlan érzést, hogy beleolvad a szinte testetlen kórusba, mely mint az angyalok kara, a világ legtisztább módján hirdeti Isten dicsőségét: énekelve, a zene szépségével fokozva a szavak tüzét. Oldottan és megnyugodva hagyta el a kápolnát, hogy csatlakozzon a társaihoz a szénán, melyet maguknak kértek, és minden nehézség nélkül megkaptak.

Útközben azonban egy őrmester lépett oda hozzá, és nagyon udvariasan megkérte, hogy kövesse a parancsnokhoz. A derűs kegyelmi állapot azonnal szertefoszlott.

Határozottan nem tetszett neki Antonin testvér, de az ima hatása alatt máris szemrehányással illette magát. Végül is nem a parancsnok hibája, hogy a fizikai megjelenése bizalmatlanságot kelt Beletörődő léptekkel követte az őrmestert.

A férfi az egyik torony emeletére kísérte, egy terembe, ahol polcokon pergamentekercsek és könyvek sorakoztak többé-kevésbé rendbe szedve egy szintén könyvekkel megrakott asztal és két olvasóállvány körül. A parancsnok az egyik állványnál állt, melyen egy gondosan megvilágított antifonárium feküdt nyitva: a fekete és piros hangjegyek táncoltak a fekete és arany kottavonalakon. Annyira mélyen gondolataiba merült, hogy bő egy perc eltelt, mire Olivier felé fordult, akkor is csak azért, mert a férfi köhintett, hogy jelezze jelenlétét. A parancsnok összerezzent:

– Bocsásson meg, Olivier testvér! Súlyos döntést kell meghoznom, és azon tűnődöm, az önök érkezése nem az ég válasza-e tépelődésemre. Ugye azt mondta, hogy Gréoux-ba mennek, hogy egy elhunyt testvér holttestét visszavigyék a szülőföldjére?

– Valóban.

Antonin d'Arros ismét csendbe burkolózott. Fel-alá kezdett járkálni, kezét ruhaujjába rejtette, s visszamerült gondolataiba, melyek még mélyebbre vájták homloka ráncait. Ez alkalommal azonban a látogatója kivárta, míg magától folytatja mondanivalóját. A férfi végre elszánta magát, és megállt előtte:

– Gondolom, észrevette a bűnbánót, akit az imént etettem, és tudja, mit jelent ez?

– Hogy hibát követett el, és megfizet érte.

– Igen, de az elmúlt órákban úgy éreztem, hogy ez a hiba – melyet nem fedek fel ön előtt – szigorúbb büntetést érdemel, és a vacsora előtt sietve összehívott káptalan úgy döntött, kizárja Huon de Manát: el kell hagynia a házat. Mint ön is tudja, arról szó sem lehet, hogy visszatérjen a világi életbe. Tulajdonképpen ezt szeretné… de lehetetlen. Át kell adnunk egy a miénknél szigorúbb szabályzatú kolostornak, hogy ott vezekeljen a csendben, az elmélkedésben és a nehéz munkákban, hogy tudatára ébredjen bűnének, és őszintén megbánja. Tud követni?

Olivier bólintott. Antonin testvér folytatta:

– Gréoux-tól nem messze van a hegyekben egy szigorú perjelség, Saint Julién, melyet a bencések irányítanak. Arra gondoltam, hogy mivel önt a küldetése ebbe az irányba vezeti, megtehetné nekem azt a szolgálatot, hogy magával viszi Huon de Manát Gréoux-ig, egy általam írott levéllel Bertrand de Malaucéne testvérnek, az ottani rendfőnöknek. Ő majd elrendezi az utazás végét. Megteszi?

Olivier nem felelt azonnal. Nem volt kedvére a gondolat, hogy egy utast vegyen a nyakukba, különösen nem egy fegyelmezetlen és talán rossz szándékú utast, aki ráadásul esetleg túlságosan kíváncsi is lehet. Tudva, hogy a koporsóban egy emberi testnél sokkalta értékesebb kincs rejtőzik, és a legapróbb indiszkréció is drámai következményekkel járhat, nagy volt a kísértés, hogy visszautasítsa. Más részről azonban milyen érvet hozhatna fel anélkül, hogy megsértené a férfit, aki ugyan nem tetszik neki, de mégiscsak a rend tisztségviselője?

Habozását megérezve Antonin hangnemet váltott, és még el is mosolyodott, ahogy megszólalt:

– Attól tartok, kissé megsértettem. Amikor megkérdeztem, melyik Courtenay ághoz tartozik, higgye el, nem közönséges kíváncsiságnak engedelmeskedtem. A helyzet az, hogy hosszú évekig éltem Akrában a néhai Lajos király keresztes hadjárata idején, és többször is találkoztam az egyik fegyvernökével. Renaud de Courtenay volt a neve, Antiochiában született, és azt hiszem, már nem sok ilyen Courtenay lehet.

Renaud lovag esetleg a rokona?

Olivier nem minden meglepetés nélkül tapasztalta, hogy a parancsnokból bizonyos vonzerő is áradhat, melyet az első pillantásra elképzelhetetlennek tartott volna.

Melegre váltott a hangja is, és a fiatal lovag megenyhült:

– Az apám. Ezek szerint ismeri?

– Túlzás ezt állítani! Sosem voltunk barátok. Nem voltam abban a rangban. De nagyra becsültem bátorságát és egyenes jellemét. Még az élők sorában van?

– Istennek hála igen!

– Örülök. Magamból kiindulva idős lehet már.

– Valóban az, de az évek nyomtalanul múlnak felette, ahogyan az édesanyám felett is. Az ereje talán hanyatlott kissé, de ma is gond nélkül kidönthet egy fát. Bár megőszült a haja, karcsú és egyenes tartású maradt…

Az apja iránti szeretet szinte bőbeszédűvé tette Olivier-t, és szép, szigorú arcára gyengédség ült ki.

Antonin testvér az antifonáriumot óvatosan lapozgatva tovább kérdezett:

– Vannak testvérei?

– Egyetlen gyerek vagyok… szüleim sajnálatára!

– És a Templomot választotta, ahelyett, hogy családot alapított volna, hogy továbbvigye a nevet? Nem fájdalmas ez számukra?

– Úgy gondolom, szeretnek annyira, hogy a boldogságomat akarják. Én pedig gyermekkorom óta Istenre áhítozom és arra, hogy a nevében harcoljak – vetett keresztet tiszteletteljesen a lovag.

– Akkor jól van így, hisz ennél nemesebb utat nem is választhatott volna! Ha véletlenül viszontlátja az apját, kérem, idézzen emlékezetébe. Courtenay-ban él?

– Nem. Van egy birtoka a környéken, melyet egy intéző irányít, de ő Provence-ban él, ahonnan az anyám származik.

– Igazán? Messze innen?

A szinte nemtörődöm módon elhangzott kérdés már túl sok volt. Olivier bezárult:

– Eléggé, igen… Visszatérve a bűnöshöz, tiszteletreméltó testvér – tette hozzá az udvariassággal ellensúlyozva hirtelen témaváltását –, kérem vegye számításba, hogy mi lassú haladásra kényszerülünk, és egy fogoly – hisz így kell neveznünk, nem igaz? –

komoly gondot okozna, hisz folyamatosan felügyelni kell; Két lovagja…

– Pontosan az a baj, hogy e pillanatban senkit sem tudok nélkülözni. Én magam Avignonba indulok, így a kastélynak nélkülöznie kell védői egy részét. Gyakran vagyunk kitéve fosztogató banditák támadásainak, akik a közeli hegyekben tanyáznak.

Nem kell félniük ettől a szerencsétlentől. Nem erénye a bátorság, és nyugton fog maradni.

Olivier megértette, hogy a visszautasítás útja bezárult előtte. Meghajolt tehát, elköszönt és ment, hogy beavassa a társait abba, amit kénytelen volt elfogadni. Ahogy sejtette, Hervé tiltakozott:

– Fosztogatók? Egy ilyen erős vár ellen? Te ezt elhiszed?

– Sajnos muszáj. Mint egyszerű lovagok, engedelmességgel tartozunk a feletteseinknek, kivéve, ha a küldetésünkkel ellentétes parancsot adnak.

– Igen, tudom! Más szóval még köszönettel is tartozunk, amiért kikérték a beleegyezésünket? Jobban tettük volna, ha a csillagos ég alatt alszunk!

– Osztom a véleményed, de ha már kitöltötték a bort, meg kell innunk. Maga mit gondol, őrmester?

Anicet, aki soha nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, végül mégis nyilatkozott:

– Hova fogjuk tenni?

– Igaz is – helyeselt Hervé. – Ez gond: nem ültethetjük a ládák közé. Mivel nem tudjuk, hogy milyen hibáért büntetik, meglehet, hogy tolvaj, és esetleg még meg akarná nézni, mi van bennük.

– Gondolom, adnak vele lovat. Ha megfosztották volna a lovagi címétől, börtönben lenne, és nem étkezhetne a többiekkel…

Másnap reggel azonban, amikor Antonin testvér odakísérte hozzájuk Huon de Manát, a fiatalember két kezét rövid lánccal vaskarikák fogták össze. Lábai szabadon maradtak, és egyetlen ló sem látszott a közelben. Ezt látva Anicet intett, hogy ültessék mellé a bakra, ahol elég hely volt kettőjüknek.

– Magukra bízom ezt az embert, hogy elvigyék oda, ahová mennie kell. Bánjanak vele úgy, ahogy jónak látják – jelentette ki megvetően Antonin testvér. – Hitvány alak, aki nem méltó a szent házhoz, ahol elrejti majd becstelenséget. Ha lázadni próbálna, habozás nélkül öljék meg!

– Miért lázadna… ha hitvány alak? – jegyezte meg Olivier, aki most, hogy jobban láthatta a kitaszítottat, akaratlanul is megsajnálta, hisz leginkább űzött vadra emlékeztetett. Alacsony volt és törékeny alkatú, nehéz volt elképzelni a súlyos harci páncélzatban. Válla meggörnyedt a fekete zubbonyban viseltes, fekete nadrágja felett.

Makacsul lesütötte a szemét, így nem láthatták sem színét, sem kifejezését, de Courtenay a háta feszüléséből úgy látta, hogy összeszorítja a fogait, hogy elfojtsa remegését. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett. Arcát horzsolások borították, és kopaszra nyírt fején nem látszott, milyen színű lenne a haja. Az őrmester megfogta a karját, hogy felsegítse maga mellé, miközben a parancsnok csontos ujját rászegezve dörögni kezdett:

– Menj, és ne vétkezz többé, hogy elnyerd bűneid bocsánatát! Gondolj a következményeikre, és tarts bűnbánatot, hogy Isten megkönyörüljön rajtad!

Ékesszóló volt a mozdulat és a hang.

– Kire akar hatni? – suttogta Hervé, amikor a két barát nyeregbe szállt. – Ha ránk, akkor nem nézett meg eléggé. Ha erre a szerencsétlenre, neki más vágya sincs, mint a lehető leghamarabb eltűnni innen. Meg tudom érteni!

– Gondolod, hogy boldogabb lesz ott, ahova megy?

– Valami azt súgja, hogy rosszabb nem lehet. Láttál már olyan parancsnokságot, ahol nem követik az udvariassági szabályokat, ahol a fegyelem annyira laza, hogy úgy tűnik, mindenki azt csinál, amit akar? Ahol a parancsnok aranyfegyvereket visel?

Kíváncsi vagyok, mit követhetett el ez a szegény kölyök. Nem tűnik bűnözőnek!

– Nem kell annak tűnni ahhoz, hogy valaki rosszat tegyen. Egyetlen patkány is pestisjárványt indíthat el.

– Meglepne, ha ő képes lenne rá. Inkább betegnek… vagy kiéhezettnek látszik. Ha csak annyit kapott, amennyit Antonin testvér dobott neki a teli tányérjából, nem csoda, hogy csont és bőr.

Olivier magában elismerte, hogy a barátjának igaza van. Ugyanakkor megmaradt benne a mise érzelmi hatása. A szinte gonosztevő külsejű templomosok úgy énekeltek, akár az angyalok. Valójában nem igazán tudta, mit mondhatna, és hálás volt Hervének, amiért az témát váltott:

– Ma este hol állunk meg?

– Sehol. Gréoux előtt már nincs parancsnokság, sem csűr vagy tanya. Ezért kértem némi élelmet az útra. Vízben nem lesz hiány, és enyhe az idő. Carpentras-ban már a pápai államok területén leszünk, és gond nélkül találunk ennivalót: sok a zarándok, aki Szent Anna, Szűz Mária édesanyja sírjához igyekszik. Ugyanez igaz Apt-ra, ahol az érsekség segítségünkre lesz. Manosque után átkelünk a Durance-on, és már majdnem el is érjük a célunkat… a hivatalosat. Vagyis Gréoux erődjét, melyet belépés nélkül meg kell kerülnünk, hisz csak megérkezéskor szabad kinyitnom Clément testvér lepecsételt levelét.

– Mégis muszáj lesz odamennünk most, hogy oda kell vigyük a ránk erőltetett úti társat?

– Épp ez aggaszt! Reménykedjünk – sóhajtotta Olivier fásultan –, hogy nem lesznek olyan kíváncsiak, mint Richerenques-ben… Ez sem volt normális!

Folytatódott tehát az út Provence színes tájain át, melyet Olivier boldogan látott viszont, s örömét tetézte, hogy megmutathatja választott testvérének is, aki úgy tűnt, nagyon is kedvére valónak találja. Az esti pihenőnél az Aygues partján, egy fűzfák és égerfák szegélyezte tisztáson, mely felfrissülést nyújtott a mészfennsík szárazsága után, Anicet, akiről társai most megtudhatták, milyen remek horgász, néhány lapos kövön megsütött pisztránggal egészítette ki a sonkát, sajtot és kenyeret, melyet Antonin testvér nagylelkűségének köszönhettek. Ahogyan azt Aulnay sejtette, Huon de Mana kiéhezett volt, és sápadt arcát kissé kipirosító lendülettel falt. Bár hálásnak mutatkozott a bánásmódért, melyre bizonyára nem számított, képtelenség volt a köszönetnyilvánításon túl mást is kihúzni belőle. Olivier mellett aludt, aki egy kötéllel az övéhez kötötte. Megosztotta vele az alvásidejét – de nem a virrasztást, hisz úgy aludt, mint akit fejbe vertek –, de tíz szónál többet nem szólt, leszámítva a minden templomos számára kötelező ima szavait.

Hat napon át utaztak így a növényzet borította dombokon át, melyeken néha tágas tisztásokon tűnt elő a puszta föld, melynek meleg színárnyalatai az okkertől a vörösig terjedtek. Kiszáradt mészplatókat is láttak, melyeket a ritka patakok mentén meredek falak határoltak. Vonzó és kemény, szinte vad volt a táj, melyben helyenként egy falu házai vagy egy perjelség szerény harangtornya bukkantak elő. Végül, miután egy régi római hídon átkeltek a Durance örvénylő vize felett, megálltak a túlsó parton, egy kis hely előtt, melyet „templomos Kraknak” neveztek, s melynek pompás falai kirajzolódtak az égen. Senki nem lepődött meg, Courtenay már korábban jelezte, hogy mielőtt belépnének a várba, még megállnak, hogy megszabaduljanak az elmúlt hosszú napok porától és piszkától, hogy méltóbban kísérhessék a gondjaikra bízott elhunytat.

A megszokott óvintézkedések mellett Hervé kezdte meg a virrasztást.

Napkeltekor vették észre a fogoly eltűnését. A kötelet, mely az őrzőjéhez rögzítette, elvágták, és sikerült – Isten tudja, hogyan! – úgy elmenekülnie, hogy a legapróbb zajt sem csapta, meg sem csörrentek a láncok a kezén. Hervé d'Aulnay, aki az égő tűz mellett őrködött, semmit sem hallott, semmit sem látott, hisz a szökevény a sötétség felé indult, azon az oldalon, ahol Olivier és az őrmester aludt, s olyan könnyedén osont, hogy meg sem reccsent lába alatt a föld.

– A kis kígyó! – háborgott Hervé. – Miért tette ezt velünk? Nem bántunk jól vele?

– Úgy tűnik, még jobban félt a kolostortól, mint gondoltuk – jegyezte meg Anicet.

– Már nem vagyunk messze…

Olivier mindössze lehajtotta a fejét. Gondolkozott. Az első meglepetés elmúltával, mely Aulnay keserű sértettségét kísérte, az egyetlen ésszerű megoldásnak az látszott, ha nem követik Huon de Manát, holott a szabályzat azt írja elő szökevények esetében.

Fontosabb volt a küldetésük, melyhez Richerenques parancsnoka koloncot vetett a nyakukba, rákényszerítve őket, hogy akármilyen kevéssé is, de eltérjenek a Clément testvér megszabta útvonaluktól.

– Hagyjuk, hogy Isten büntesse meg a vétkeiért! – jelentette ki. – Vasra vert kézzel nem juthat messzire. Ami minket illet, a menekülése után visszatérhetünk az egyenes útra, hisz azt írták elő, hogy ne menjünk be Gréoux-ba.

– Akkor most hova megyünk? – kérdezte Hervé.

– Itt az idő, hogy megtudjuk.

Olivier kioldotta sodronyingét, melyet a keleti erdő óta csak a mosakodáshoz vett le, és mellkasáról elővette a pirossal lepecsételt, összehajtogatott levelet. Feltörte a pecsétet. Csak néhány szó állt az üzenetben, de homlokára szaladt a szemöldöke.

Azután átnyújtotta Hervének, aki döbbenten olvasta: „A végcél a szüleid kastélya. Az apád tud róla. Vegyétek le a zubbonyotokat, és öltsétek fel helyette, amit javasoltam, hogy vigyetek magatokkal. Isten óvjon!”

– Valcroze! – suttogta Olivier. – Valcroze-ba megyünk. No de miért? Borzalmas felelősség ez az enyéimnek.

– Emlékezz vissza, mit mondott Clément testvér, amikor ránk bízta a küldetést: a Templom komoly veszélyben van, és biztos helyre kell menekítenie a legféltettebb kincseit. Biztosan úgy gondolta, hogy egy világi kastélyban jobb helyen lesznek, mint a Templomnál. Ugyanakkor, bár nem ismerem az otthonod, nem biztos, hogy „igaza van: hol őrizhetnék jobban a ládát, mint a Keleti erdő tavainak védelmében, a kriptában?

Olivier ritka, széles mosolyával fordult felé, melyben arca visszanyerte gyermekiségét, s szép, elgondolkozó vonásai rendkívüli bájt nyertek.

– Látszik, hogy nem ismered Valcroze-t. Azon túl, hogy az otthonunk, és mivel nem tartozik a Templomhoz, nem lehet kutatás helyszíne, hatalmas föld alatti járathálózattal rendelkezik, melynek egy részét a víz vájta, egy részét az ókoriak. Van, amelyik a két szomszédos kápolnával köti össze a kastélyt: Saint-Trophime-mal és Saint-Thyrse-szel. Mások a hegy mélyébe nyúlnak, olyan messzire, hogy biztonsági okokból sosem derítették fel őket. Az egyikről azonban tudjuk, hogy egy föld alatti tóhoz vezet, melyet csak egyszer láttam, de Clément testvér jól ismeri. Amikor egyszerű trigance-i parancsnok volt, az apámmal gyakran lementek oda. Egyszer az anyám nagyon meg is ijedt, mert ötven órára eltűntek…

Szavai nyomán Hervé felderült, és oldódni látszott az őrmester feszült arca is.

– És messze vagyunk? – kérdezte az előbbi.

– Körülbelül öt napra, mert az utak nehezen járhatóvá válnak, és minden eddiginél jobban kímélni kell a lovakat… De szép az idő – tette hozzá Olivier az égre pillantva, mely átható kék köpenyként borult a tájra –, és ha Isten segít, gond nélkül odaérünk.

– Menjünk! Ne vesztegessünk több időt, induljunk… de először cseréljünk zubbonyt.

Ahogyan azt Olivier jósolta, akit szemmel láthatólag boldoggá tett a visszatérés a szülőföldjére, a csodálatos, de nehéz tájon át vezető úton sivatagos mészfennsíkok és fenyőkkel sűrűn benőtt szakaszok, emelkedők és lejtők váltották egymást, és gyakran le kellett szállniuk a nyeregből, hogy óvatosabban vezethessék a lovakat. A pillantásuk azonban fenséges, legendás szépségű tájak felé szállhatott.

Az ötödik nap vége felé ráfordultak a kis útra, mely a smaragdszín zuhatagok partján a kastélyhoz vezetett. Hervé elismerőn füttyentett, ahogy megpillantotta, Olivier azonban felnyögött: a nagy tornyon fekete zászló lengett.

– Istenem! – suttogta, és sietve keresztet vetett. – Baj történt! Az apám…

Természetes volt, hogy rá gondol, hisz ő volt az idősebb. Ahogy azonban meglátta, hogy fájdalom meggörnyesztette háttal, botra támaszkodva, feketében siet elébük, Olivier megértette, hogy a fájdalom ugyanolyan éles lesz, ha nem élesebb. Elengedte a lova kantárát, odafutott az apjához, és a karjaiba zárta.

– Igen… – suttogta a báró. – Elhagyott minket! Drága édesanyád tegnap meghalt…

és jobban szerettem, mint valaha…

Zokogás fojtotta belé a szót. Olivier könnyben úszó szemmel érezte, hogy az öregember belé csimpaszkodik, s ebből felmérhette bánata súlyát. Egymásba kapaszkodva mentek fel a lakóépülethez.

II. fejezet A fájdalom

A nagy díszteremben pihent egy zöld selyemmel, kedvenc színével borított pompás ágyon, mely felett a baldachinon Valcroze címere fonódott egybe Signes-ével és a fattyúságot jelző bal kanyaros Courtenay-vel. Körülötte Adhémar báró, az első férje ízlése és vagyona jelképeként hatalmas, vadászjeleneteket ábrázoló nápolyi selyemszőnyegekkel borította a falakat. A kialudt, hatalmas kandallóban és a ravatal lábánál a környékbeli asszonyok nagy, napsárga rekettye-, kék izsóp- és zöld borókacsokrai díszlettek. Nagy, fehér viaszgyertyák aranyfényében pihent, melyek bronztartókban álltak az ágy lábánál. Fehér volt az egyszerű, szinte apácai ruha is, melyen ott feküdt vaskos vörös hajfonata, melybe alig vegyültek ezüstszálak, s aranyszalagokat fontak bele. Az arcát keretező csipkekendő és az abból kiinduló fátyol felett igazgyöngy és smaragd berakásos aranykarika ült, melyet a férje hozott Konstantinápolyból, s mely magához vonzotta s ezernyi csillogással szórta szét a fényt.

Két csillogó fémű lándzsával felfegyverkezett őr vigyázta a bejáratot, udvariasan mederbe terelve a tiszteletadásra érkezők hosszú sorát. A ravatal körül a kastély asszonyai, feketébe öltözött cselédek és szolgálók formáltak térden állva félkört, s könnyáztatta hangjuk felelt a Miasszonyunk-litániákra, melyeket az ágy lábánál álló káplán mondott el. Mellette az összeomlott Honorine szinte eszméletlennek látszott.

Halvány örömmel átitatott suttogással húzódtak félre az uruk előtt: fiára támaszkodva tért vissza, akinek neve az ajkakra tolult, de nem vonultak el, hisz osztoztak a bánatban. Közös bánatuk volt, még inkább, mintha egy vérből származtak volna, hisz a családi kötelékek nem járnak mindig őszinte szeretettel.

Apjától elválva Olivier az ágyhoz lépett, és egy pillanatra a látását elhomályosító könnyeken át, melyeket kézfejével szétmorzsolt, elnézte az édesanyját, és arra gondolt, túl szép ahhoz, hogy igazán halott legyen. Az örök álom visszaadta fiatalságát, hála arca tökéletes csontozatának, melyen kisimult a bőr, és bár a hosszú orr, mely élete keserűsége volt, minden eddiginél látványosabbnak tűnt, büszkeséget és csodálatos méltóságot kölcsönzött neki. Zárt ajkai mosolyra húzódtak, mintha a hosszú szempillás szemhéj alatt a zuhatagok smaragdzöld színét tükröző szempár szépséges képet nézne.

Sancie fia térdre rogyott, és arcát a zöld selyemhez szorítva szabad utat engedett fájdalmának: szégyen és visszafogottság nélkül hagyta, hogy feltörjön belőle a zokogás.

Az anyja volt, akit imádott és akit boldogtalanná tett azzal, hogy templomosnak állt, ahelyett, hogy megnősül, mellette marad és megajándékozza az unokákkal, akikre annyira vágyott…

Renaud állva maradt. Megérintette fia átható fájdalma, akinek távolságtartó tartózkodását gyakran közönynek vélte, ám most megértette, hogy felül kell emelkednie saját szenvedésén, hogy támasza lehessen a harmincöt éves férfinak, aki mindig, mindennek ellenére gyermek marad számára.

Olivier könnyek közt megkérdezte:

– Hogy történt? Betegség?

Renaud megérintette a fia vállát:

– Nem – szólalt meg gyengéden. – Édesanyádnak tudomására jutott, hogy Simeoné, a cadiére-i öregasszony, akit boszorkánynak tartanak, haldoklik, olyan visszataszító kórban, hogy senki nem hajlandó a közelébe menni. Egy táskányi orvossággal és egy üveg szenteltvízzel felszerelkezve kihasználta, hogy Rougonba mentem, odavitte Anselme atyát, abban a reményben, mint mondta, „hogy ha a testét nem is, de talán a lelkét megmentheti némi enyhülést nyújtva a bajában”.

– Ez igazán illik hozzá! – suttogta Olivier.

– Igen. Barbette, aki nem engedte el egyedül, vele tartott, de úgy tűnik, Siméone-nak ahhoz még elég ereje volt, hogy ellökje, ütlegekkel és sértésekkel fogadja. A hölgyek futva menekültek. Édesanyád megcsúszott, és legurult a meredek lejtőn a patakig, ahol egy kő összetörte a veséjét. Haldokolva hozták haza…

Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Olivier hátra sem fordulva keményen megkérdezte:

– És az öregasszony? Még mindig él?

– A falubeliek éjjel felmentek hozzá, megölték és felégették a kunyhóját…

Olivier bólintott és felegyenesedett, szemét továbbra is édesanyjára szegezve, de már nem könnyezett. Azon a napon, amikor a Templom kötelékébe lépett, meg kellett esküdnie, hogy soha többé nem csókol meg „nőt, leányt, anyát vagy húgot”, de egész lénye fellázadt a gondolatra, hogy úgy váljon el tőle, hogy nem öleli meg búcsúzóul.

Isten, aki megengedte, hogy még egyszer láthassa, biztosan nem tagadja meg tőle a bocsánatát. Előrehajolt, ajkával gyengéden megérintette a homlokát, az arcát, mely oly hideg volt, és szépséges kezét, mely a mellkasára fektetett kereszt köré fonódott.

Azután hirtelen megfordult és a kápolnába menekült, ahol keresztbe font karral elnyúlt a kövezeten. Csak az ima segíthetett, hogy erőt vegyen a benne tomboló viharon…

Hosszú percekkel később Hervé ugyanebben a pózban találta. Sosem képzelte volna, hogy egy napon Courtenay szánakozást ébreszthet benne: nem illett hozzá ez az érzelem, és kikezdhetetlen büszkesége nem is fogadta volna el. Nagyon erős kellett legyen a csapás, hogy így Isten oltára elé vetette magát. Hervé mégis irigyelte a bánatát, hisz az ő édesanyja a születésekor meghalt. A fájdalom a boldog gyermekkor, a számtalan boldog óra fokmérője volt. Azt azonban meg kellett akadályozni, hogy Olivier túlzottan belemerüljön.

Hervé elmondott egy gyors imát, majd a barátja fölé hajolt, és vasmarokkal megragadta a vállát, hogy talpra kényszerítse:

– Eleget sírtál! – jelentette ki keményen. – Össze kell szedned magad: dolgunk van!

Olivier alig hallotta.

– Az anyám volt, Aulnay! Annyira szerettem!

– Miért múlt időben? Már nem szereted?

– Dehogynem. Jobban, mint valaha…

– És ez a szeretet sosem hagy el téged! Szerencsés vagy!

– Talán, mert megvédett a nőktől, és továbbra is meg fog védeni. Ő marad az egyetlen, akit valaha is szerettem.

– Elfelejted Szűz Máriát, a Templom királynőjét, akinek az életedet szenteled. Ő

enyhítheti a fájdalmad. Az apádra is gondolnod kellene!

– Igazad van! Egyedül marad… a teherrel, melyet mi hoztunk neki… Isten bocsásson meg nekem! Elfelejtettem, miért jöttünk ide! Hol van a szekér?

– Egy csűrféleségben, ahol a báránygyapjút tároljátok. Háromnegyed részben üres, és jól zárja egy kulcs, melyet Renaud báró ideadott. Természetesen a temetés előtt nem nyúlunk hozzá. Túl sok ember van itt…

Leszállt az éjszaka, szép tavaszi éjszaka, mely Provence-ban már a nyár előjele. A nappali látogatók hazatértek. A kastély bezárkózott. Olivier, aki egész éjjel virrasztani készült édesanyja mellett, rá akarta venni az apját, hogy egyen és pihenjen egy keveset.

– Biztos vagyok benne, hogy a baleset óta nem aludt – jelentette ki. – Elfáradt, és nem szabad legyengülnie. Holnap kemény nap vár ránk!

Renaud elfogadta a vacsorát, melyet a tágas konyhában fogyasztottak el, mint mikor vadászatokról tértek vissza, a hatalmas tűzhely előtt, melyben egy bárány sült, mellette pedig üstben finom fűszerillatot árasztó fokhagymás ragu készült. Barbette, Maximin felesége birodalma volt ez. Ő uralkodott az edények, csuprok, pástétomok, kampóval rúdra akasztott sonkák, fokhagymafüzérek, fűszerek sokasága felett…

Félelmetes volt az uralma a kis konyhalányok és kukták felett, ám soha egyetlen szerencsétlen sem fordulhatott meg nála úgy, hogy ne csillapította volna több napra is éhségét. Amikor pedig „Sancie úrnő”, akit imádott, jótékonysági körútra indult, melyből az utolsó az életébe került, Barbette mindig tudta, mit vigyen magával, osztozva úrnőjével a nagylelkűségben és együttérzésben. A halála felkavarta, de bár már nem volt fiatal maga sem, lerázta magáról a fájdalmat a vendégek kedvéért, akiknek gyomra és ereje tőle függött, s egy ekkora kastélyban igen sokan voltak ilyenek! A konyha ugyanúgy működött, mint máskor. Sőt, még inkább, hisz el kellett készíteni a hagyományos ételt, mellyel azokat kínálják, akik a temetésre érkeznek majd.

Barbette örült, sőt megkönnyebbült, hogy Renaud-t is az étkezők között látja, még ha nem is az ellenállhatatlan főzte, hanem fia társasága vonzotta oda. Az ég igazi áldása, hogy Olivier éppen most tért haza, hogy támaszt nyújtson édesapjának!

Barbette-ben felébredt a remény, amikor azt látta, hogy a fiú a családi címeres zubbonyt viseli, nem pedig a Templom piros keresztjét, melyet tiszta szívéből gyűlölt azóta, hogy a „kicsi” úgy döntött, magára ölti. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen nemes család egyetlen gyermeke az elszakadást választja, s szülei legnagyobb bánatára örökre eltávolodik tőlük, megfosztva őket az örömtől, hogy karjukba zárhassák unokáikat, s ráadásul a teljes vagyon egy olyan rend kincstárát gyarapítja majd, melynek az ő

logikája szerint nem volt többé létjogosultsága, hisz mindannyian hazatértek, miután elveszett az, amiért megalapították őket: hogy védelmezzék és segítsék a szentföldi zarándokokat, és megvédjék Krisztus sírját. Ezek a gondolatok emésztették Barbette-et, és egy pillanatra azt hitte, hogy a jóságos Szűzanya és a szentek, akikre a problémát bízta, meghallgatták kérését. Sajnos nem tartott sokáig! Amikor Olivier odament hozzá, hogy köszöntse, a nyakába akart ugrani, hogy megölelje, ahogyan szokta, míg a fiú el nem ment, de Olivier gyengéden eltolta magától:

– Tudod, Barbette, hogy egy templomosnak nincs joga nőt megölelni!

– Egy templomosnak, tudom… de maga már nem az, hisz nem a nagy piros keresztes fehér köpenyt viseli.

– De igen, még mindig az vagyok! De komoly okból, melyet nincs jogom felfedni előtted, le kellett vetnem, hogy a lehető legdiszkrétebben jöjjek ide…

– Ó!

A csalódás Barbette reményeihez mért volt, és az asszony képtelen volt visszafojtani keserűségét:

– Mijük van, ami nekünk nincs, azoknak a büszke fehér köpenyes uraknak, hogy elhagyta a kedvükért a szüleit, az otthonát, a földjét, és mindent, amit Isten jóságából kapott?

– Semmijük, és Istenért hagytalak el titeket. Hogy a csaták napsütésében szolgáljam!

– No de nem lesz több csata, hisz nincs többé Szentföld! így a pénzforgatáson kívül mire szolgálnak majd?

– Sok mindenre. Mondjak egy példát? A szépséges templomok, a gyönyörű

katedrálisok, melyeket mindenfelé építenek. A Templom pénze fizeti a munkálatokat, a mestereket és a fiatalokat, akik megtanulják tőlük művészetüket.

– Maga kőműves lesz… vagy ács? – csattant fel rosszkedvűen az asszony.

– Tudod, hogy egyik sem… De ismerem néhányukat, és csodálom a művészetüket.

– Ismer? Honnan?

– Amikor d'Artois nagyúr fegyvernöke volt, az apám is barátságot kötött Pierre de Montreuil-jel, amikor az a Szent Kápolnát építette Lajos királynak a palotában.

Mostanra már nem él, de találkoztam a fiaival és az unokáival.

Barbette nem akarta megadni magát: – Jól van! De miért van Párizsban? Mintha nem lenne elég templomos parancsnokság errefelé! Akkor legalább néha láthatnánk!

– Légy nyugodt, visszajövök! Clément testvérrel, amikor ő hazajön… ha elfogad maga mellé. Nem érzem túl jól magam Párizsban. Mintha az ottani napsütés… nem ugyanez lenne.

Renaud a vacsorát megosztotta Olivier-vel és Hervével, de azt határozottan visszautasította, hogy visszavonuljon a szobájába és pihenjen egy keveset, míg a fia és a társa a holttest mellett virrasztanak.

– Nem akadályozhatod meg, hogy az utolsó éjszakán, melyet ezen a földön tölt, szeretett feleségem mellett maradjak! – jelentette ki. – Holnap már nem láthatom az arcát, nem érinthetem a kezét…

Ezzel nem lehetett vitatkozni. Olivier mindössze annyit tudott elérni, hogy édesapja elfogadja a karszéket, melyet a ravatal fejéhez állítottak, de ledobta róla a párnákat, melyek túlságosan alvásra csábították volna Ott maradt, szálfaegyenesen, akár a támla, feszesen, rózsafüzéren összefont ujjakkal, s arca, melyen az ősz haj kihangsúlyozta a „szaracén” bőrt, a mozdulatlan arc felé fordult, melyen a gyertyák lángjai táncoltak…

Hajnalban Sancie testét belefektették a fehér tölgy koporsóba, és fedetlen arccal átvitték a kápolnába, ahol hamarosan összegyűlik majd a környék nemessége, míg a díszteremben a szolgák előkészítik a tort. Csupa feketébe öltözött, egyforma fantom foglal rajta helyet, akik közül Olivier egyetlen arcot sem jegyez meg, még Agnès de Barjols-ét sem, akiről egykor az édesanyja azt hitte, szerelmes belé. A lelke mélyén Olivier tudta, hogy a lány egy pillanatra elkápráztatta, azt hitte, hogy szerelmes, de túlságosan mulandó érzés volt ahhoz, hogy sajnálattal gondoljon rá. Agnès hagyta, hogy a szokást követve a férje, Jean d'Esparron nyilvánítsa részvétüket, és nem lépett oda hozzá, de a szertartás alatt hosszan elnézte: nagy hatást gyakorolt rá a férfi katonakülseje a hosszú fehér köpenyben, mely könnyedén hullott széles vállára. És ha valaki sajnált valamit, az csakis ő lehetett, akit a sorozatos anyaság máris elnehezített, miközben a templomos köré glóriát vontak szomorú szemében a távoli vidékek, a nagy kaland csodálatos színei… miközben a férje, aki imádta a nagy lakomákat és finom ételeket, pocakot eresztett.

A csendes étkezés végén, melyen nem voltak jelen sem mutatványosok, sem énekmondók, s mely mégis sokáig tartott, hisz sokan akartak tisztelegni az elhunyt előtt, Olivier felmérhette, mennyire szerették és tisztelték az édesanyját. Az este közeledtével beborult és fenyegetőre váltott az ég, így akik nem laktak messze, sietve hazaindultak. A messzebbről érkezetteknek a báró szobákat készíttetett elő. A táj szépségének árát a félelmetesen lecsapó viharokkal fizették meg. Agnès és Jean d'Esparron is maradtak.

Valójában hazamehettek volna, hisz könnyen járható út vezetett a birtokukhoz, de abban a pillanatban, amikor a férje kiadta az utasításokat az indulásra, Agnèsre rosszullét tört. A hölgyek lakosztályaiba vitték, ahol Honorine, aki némileg összeszedte magát a Sancie halála okozta mélységes megrendülésből, hála a Thoronet szerzetesei készítette likőrnek, melyből kissé túl sokat ivott, azonnal gondjaiba vette.

Jelenlétük a kastélyban ezen az éjszakán, melyet inkább a csendnek és a pihenésnek szenteltek volna, melyre mindannyiuknak nagy szüksége volt, nem tetszett Olivier-nek. Tudta, hogy d'Esparron nem korán fekvő alkat, és a fájdalomban kimerült apjának csak további szenvedést okoz, hogy társaságot kell nyújtania neki. Annál is inkább, mert a többi három-négy nagyúrnak, aki szintén itt maradt, így semmi oka sem lesz korán visszavonulni. Félrevonta Esparront:

– Megkérhetem – mondta neki –, hogy ne várja el ma este az édesapámtól, hogy a társasága legyen? A kora és a fájdalom lesújtotta. Pihenésre van szüksége!

A báró nem volt rossz ember, és amint megkapta, amire szüksége volt, nem is kért többet.

– Isten ne adja, hogy terhére legyek! – jelentette ki arcát két részre bontó mosollyal. – A helyzet az, hogy nehezen alszom el, ha korán lefekszem, ami nyugtalanítja a feleségem. Engedelmével itt maradok a tűz mellett egy darabig…

Ráadásul szeretek sakkozni! Játszana velem egy partit, ön, akit egykor remek játékosnak tartottak?

– Köszönöm, hogy emlékszik rá, de egy templomos nem játszik! A sógora, Bérenger de Berrme szintén itt marad. Hívja ki őt.

– Miért is ne? Azért sajnálom: ő nem túl ügyes…

Olivier közönyös mozdulattal otthagyta, hogy csatlakozzon Renaud-hoz, aki éppen Maximint látta el utasításokkal.

– Jöjjön! – mondta. – A szobájába kísérem…

– No de… a vendégek?

– Őket elrendeztem. Mondja meg Maximinnek és Barbette-nek, hogy ügyeljenek rá, hogy legyen elég boruk, és jöjjön pihenni. Nagy szüksége van rá!

Valóban, az arcát kettészelő hosszú forradás ellenére még mindig szép, öreg arcon a végtelen kimerültség jelei mutatkoztak.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne! Egy darabig maga mellett maradok. Beszélgetünk anyámról.

– Jó fiú vagy! – fogadta el meghatottan Renaud a felkínált kart. – Szívesen… ez a szoba borzalmasan üresnek tűnik most! Itt maradnál éjszakára?

Nem, apám! Hervé testvérnek és nekem el kell mondanunk az imáinkat. Úgy döntöttünk, a csűrbe húzódunk vissza, hogy magányra leljünk, és…

– Őrizzétek értékes terheteket? Ez természetes egy emberekkel teli házban. Már így is néhányan meglepődtek azon, hogy itt vagy, hisz egy templomos csak felsőbb utasításra hagyja el a kolostorát, te pedig Párizsból jössz!

– Maga mindig mindent megért!

Egy perccel később Olivier csatlakozott Hervéhez az álkoporsó mellett. Anicet őrmester szénát és takarót hozott mindhármuknak. Kiadós pihenésre volt szükségük, hisz a következő éjszakán nagyon sok dolguk lesz, és alig alszanak majd: a kastélyból elmennek az idegenek, és a frigyládát titokban elviszik oda, ahol a legjobban elrejthetik. Aulnay és az őrmester lefeküdtek, Olivier azonban érezte, hogy fáradtsága ellenére képtelen lesz elaludni, és anélkül, hogy megzavarta volna a társait, akik máris mélyen horkoltak, kiment az udvarra, és a kápolnába indult.

Tudta, hogy sosem zárják be, és a lámpás éjjelnappal ég. Az volt a szándéka, hogy imádkozik még az édesanyja mellett. Így akart közelebb kerülni hozzá, mint kiskorában, amikor bánatos volt. Így volt ez aznap este is: a fájdalom talán kissé tompult, de meghatározhatatlan rossz érzés vegyült bele, mintha az élet, melyre távolról sem unt rá, nyomasztóvá válna a bezárulni látszó horizont előtt. Barbette szavai jutottak az eszébe. Azt mondta: „Nem lesz több csata, hisz nincs többé Szentföld. Akkor mire szolgálnak majd?” Ma este ugyanezt kérdezte magától. Igaz, a nagymester, Jacques de Molay, aki bizonyára nem tér vissza Ciprusra, új keresztes hadjáratot kér, de senki nem akar hallani róla. Különösen nem Fülöp király, akit lekötöttek a királysága gondjai, mely elszegényedett a Szent Lajos vezette két eredménytelen és nagyon költséges keresztes hadjáratban, melyek közül a második pestisjárványban végződött Tunisz alatt, ahol maga a király és Jean-Tristan fia is életét vesztette. A hajlíthatatlan királyt sokkal jobban nyugtalanították a gazdag flandriaiak támadásai, akik lázongtak Monsen-Puelle-ben, de vajon meddig? Mindenesetre ez a királyság ügye volt, nem a Templomé. A kemény I. Edward király Angliája nyugton maradt, és a Templom, mely az uralkodók kincstárát kezelte, jelentős birtokokkal rendelkezett ott is. Akkor mi marad annak, aki Istenért akar harcolni? Csatlakozik Aragónia vagy Kasztília parancsnokságaihoz, melyek királyai hiába igyekeztek visszaszorítani Afrika felé az Almohades királyok muzulmán katonáit? Semmi volt ez annak, alá Jeruzsálem visszafoglalásáról álmodott, és arról, hogy Krisztus nyomában jár.

Lassan sétált keresztül az udvaron, amikor egy sötétebb árny vált el az épület falától és odament hozzá. A nagy fekete köpenyből, melybe burkolózott, Olivier látta, hogy nő az, és félre akart húzódni, de az asszony odafutott hozzá:

– Olivier lovag! Hallgasson meg, kérem.

Inkább a hangjáról, mint az arcáról, melyet elrejtett a sötétség, a templomos Agnèsra ismert, és bezárult:

– Mit keres itt ilyenkor, nemes hölgy? Nem a férje mellett lenne a helye? – szólalt meg metszőn.

– Tudom, de beszélnem kell magával, akár csak egy percet is. Gondolja meg, hogy nem hittem, hogy valaha is viszontlátom!

– Viszont kellett látnunk egymást?

– Magának talán nem, de én hónapok, évek óta reménykedem, hogy megtörténik az elképzelhetetlen.

– És megtörtént, hisz itt vagyunk, egymással szemben, tanúk nélkül!

– Mi mondandónk lehet egymás számára, ami anélkül, hogy sértené az illemet, ennyire magányt igényelne? A magam részéről úgy gondolom, jobb, ha nem hallgatom meg… Jó éjszakát!

– Ne! Várjon! Csak egy kérdést szeretnék feltenni, egyetlenegyet…

Olivier szeme áthatolt a sötétségen, és most már kivehette az asszony arcát, s különösen a szemét, mely könnyektől csillogott.

– Mi az?

Hallotta, hogy Agnès mély lélegzetet vesz, azután elszánja magát:

– Azért állt templomosnak, mert férjhez mentem? Tehát erről volt szó! A nők határozottan különös teremtmények voltak a mániájukkal, hogy mindent magukra vonatkoztatnak.

– Honnan veszi? Azért esküdtem fel, mert régóta erre vágytam!

– Ugyan, Olivier…

– Olivier testvér, ha kérhetem.

– Nem! Lehet, hogy maga elfelejtette, de én nem! Ott volt a castellane-i torna, ahol a tekintete egészen másról beszélt. Azt olvashattam ki belőle, hogy szépnek talál és kíván. És én is kívántam magát! Ó, mindennél jobban vágytam rá, hogy a felesége legyek! De az apám anélkül, hogy szólt volna róla, már el-jegyzett Jean d'Esparron-nak… sosem tudtam meg, miért. Nem elsőszülött, nem szép és nem is olyan gazdag, mint mutatja…

– Asszonyom, kérem. Ez engem nem érdekel.

– Most már talán nem, de azt merné állítani, maga, akinek nincs joga hazudni, hogy nem szeretett? Senki számára nem volt kétséges attól a pillanattól kezdve, hogy az eljegyzésem hírére a kolostort választotta!

– Nem a kolostort! Hanem az Istenért folytatott harcot a Szentföldön! Az nem ugyanaz! És magának semmi szerepe sem volt az akkor meghozott döntésemben.

Bocsássa meg, ha az őszinteségem kissé durvának tűnik!

Az asszony keserűen, kellemetlenül felnevetett.

– Őszinteség? Nem hiszek magának. Szeretett, ahogy én szerettem!

– Nagyon sajnálom, de nem szerettem. Legalábbis nem úgy, ahogy maga gondolja!

Maga nagyon szép volt… és még mindig az – helyesbített Olivier sietve, felmérve, mennyire sértő lehet a kijelentése Agnès hiúságára nézve. – Nem tagadom, hogy felkavarta a testem. De a szívem nem!

– Megesküdne rá?

– Egy templomos soha nem esküszik… és soha nem hazudik, ahogy ön is mondta az imént. Bocsásson meg!

Csend telepedett közéjük, és Olivier-nek az az érzése támadt, mintha Agnès magába zárkózna, hogy összeszedje az erejét, mielőtt lecsapna.

– Soha, érti?! – csattant fel hirtelen az asszony. – Soha nem bocsátok meg! Legyen átkozott!

Ezzel sarkon fordult és elfutott a lakóépület felé. A feltámadó viharos szél baljóslatú vitorlaként fújta fel fekete köpenyét. Ebben a pillanatban hatalmasat dördült az ég, és ragyogó villám cikázott át rajta. Szinte azonnal felszakadt a felhő a kastély felett, és valóságos özönvíz zúdult alá. Olivier a kápolnában keresett menedéket, hisz oda indult, mielőtt találkozott volna Agnèsszal, és lelkébe béke költözött, amint letérdelt a virágokkal borított kőlap mellé, ahol édesanyja nyugodott. A csokrok közé fúrta az arcát, ahogy egykor Sancie szoknyája redői közé, és hallgatta, ahogy lassan elcsitul a szívverése… Amikor elállt az eső, visszament aludni…

Másnap kiürült a kastély, és Olivier nem látta viszont Jean d'Esparron hitvesét. Az édesapjára hagyta a búcsúzkodás társasági kötelezettségét, és a kápolnában Hervé társaságában teljesítette a templomosok szertartásos vallási feladatait. Kilépve megkönnyebbülten látta, hogy a napsütésben Valcroze visszatért derűs mindennapi életéhez. Eljött az idő, hogy – legalábbis feltételezhetően – végleges rejtekhelyet adjanak annak, ami talán az emberiség legnagyobb kincse: a törvénytábláknak, melyekre Isten ujja égette rá a szöveget.

Mindannyian tudatában voltak az események jelentőségének, és az étkezés teljes csendben zajlott. Miután elmondták az áldást, Renaud báró és Maximin olajlámpásokkal szerelkeztek fel, Hervének és Olivier-nek pedig fáklyákat adtak.

Olivier nem először indult a kastély gyomrába, Hervé azonban reszketett a türelmetlenségtől a felfedezésre váró ismeretlen előtt: talán még a barátjánál is jobban szerette a rejtélyeket, a dolgok titkos értelmét. Élénk szelleme és széles körű

műveltsége révén hozzáférhetett a Templom némely titkához, például az egyedi kriptográfiához és a furcsa jelrendszerhez, melyet a rend bölcsei dolgoztak ki, hogy az elkövetkező korok is egy szempillantás alatt olvashassák az irataikat: milyenek például ennek vagy annak a parancsnokságnak a rejtekhelyei, hogyan lehet eljutni hozzájuk, és mit rejthetnek magukban. Ezeket az ismereteket természetesen nem kapta meg mindenki. Különösen nem azok, akiknek szellemi képességei elégtelenek voltak.

– Olivier testvér elárulta nekem, báró úr – lelkesedett –, hogy számos tágas föld alatti járat húzódik a lábunk alatt.

– Így van, de nem az a legérdekesebb, ami a lábunk alatt van.

– A kápolnában talán? A szentélyek gyakran rejtenek kriptát…

– Valóban van ott egy járat, mely ahhoz csatlakozik, amelyik a konyha alatt fut ki.

Sok falubeli is ismeri. Mindazok, akik az apáiktól szereztek tudomást a létezéséről, az apáiktól, akik ide menekültek, amikor a vészharang szaracénok közeledtét jelezte.

Ezeknek a járatoknak az az előnyük, hogy a sziklahasadékokon át biztosított a szellőzésük, és két környező kápolnához is elvezetnek. Amit most mutatok, az a kastély igazi titka. Még te sem ismered, fiam. Jöjjenek utánam!

A három férfival a nyomában elhagyta a dísztermet, és megindult a kő csigalépcső

felé, de ahelyett, hogy mindenki várakozására, lefelé tartott volna a pincékhez, felfelé vette az irányt. Az emeletre érve ráfordult a keskeny, sötét folyosóra, melyről a lakószobák nyíltak, és egészen a végéig ment: egy alacsony ajtó mögött kerek, meglehetősen rendetlen helyiség nyílt, mely egyszerre emlékeztetett egy kolostor könyvtárára és egy alkimista barlangjára, hisz a falra erősített polcokon többé-kevésbé elrendezett, poros könyvek sokasága között, középen egy kőasztal állt, tele retortákkal, flakonokkal, edényekkel, a használaton kívüli kandalló előtt pedig kis melegítőszerkezet rozsdásodott diszkréten.

– Ez a helyiség – magyarázta Renaud – Adhémar de Valcroze báró, édesanyád első, nagyon figyelemre méltó férjének alkimista laboratóriuma volt. Ezt egyébként te is tudod, hisz jártál már itt.

– Azt is tudom, hogy érdekelték az okkult tudományok, értett a növényekhez, és gyógyított néhány betegséget. Igen nagy híre volt – tette hozzá Olivier félmosollyal. –

Azt beszélték, hogy azért olyan gazdag, mert arannyá tudja változtatni a közönséges fémeket. Gyerekkoromban elszórakoztatott és elvarázsolt a történet, mert nem volt szabad belépnem ide, ahol Anselme atya, a káplánunk, megpróbálta megtalálni Adhémar báró titkát.

– Hamar letett róla, bár néha még bejön olvasgatni a könyveket, melyek iránt bennem nincs érdeklődés.

– Bocsásson meg, Renaud nagyúr – szólt közbe Hervé belelapozva a kötetekbe –, de nagyon értékes műveket látok itt…

– Lehetséges. A helyiség igazi érdekességét azonban nem a könyvek és nem is a tudományos eszközök jelentik. Először is el kell mondanom, hogy ebbe a toronyba csak az emeletről vezet út. A földszinten van a gyümölcsraktár és az éléskamra. Nincs kapcsolat a két szint között. Itt azonban…

Az egyik falmélyedésből elővett egy seprűt, belépett a kandallóba, és egy széles sávban elsöpörte a hamut/majd felemelte a karját, megmozdított Valamit, amit nem láthattak, mert eltakarta a köpenye, és a kőfal hátul borzalmas nyikorgással szétnyílt, fekete üreget fedve fel.

– Gyújtsák meg a fáklyákat! – adta ki az utasítást, melynek csendben és gyorsan eleget tettek, sokat elárulva türelmetlen izgalmukról. Kivéve Maximint, aki valószínűleg ismerte a járást. Olivier-ben enyhe neheztelés ébredt:

– Miért nem mutatta meg sosem ezt a rejtekhelyet, apám?

– Túl fiatal voltál. Aztán templomos lettél, és anyáddal nem kívántuk kiszolgáltatni a Templomnak a kastély igazi titkát: Adhémar báró titka volt.

– Úgy tűnik, Maximin viszont ismeri.

– Nem szabad neheztelned ezért. Már előttünk ismerte. Fiatal korában az öreg Valcroze báró megajándékozta teljes és fenntartás nélküli bizalmával. Ugye nincs kifogásod ellene?

– Éppen ellenkezőleg, és bocsánatát kérem, ha sértette a kérdésem.

Az intéző mosolya jelezte, hogy nem haragszik. Most már lobogtak a fáklyák.

Renaud felvett egyet, és belépett a járatba, egy folyosóra, melyet emberkéz vájt a sziklába, és néhány lépés után természetes galériaféleségben szélesedett ki, mely valószínűleg a víz több évszázados munkájának köszönhette létét. Ahelyett, hogy lefelé futott volna, enyhén emelkedett, de nem sokáig. Bő két méter után egy barlangba vezetett ki, melynek látványa meglepett kiáltást szakított fel a templomosokból: igazi kincset rejtett. Meglehetősen furcsa összetételű kincset: különböző korok tárgyai és pénzei tárultak eléjük, római, szaracén és középkori tárgyak, ékszerek és foglalat nélküli drágakövek.

– Ez aztán hihetetlen! – suttogta Hervé d'Aulnay. – Honnan származnak?

– A kastély fölé magasodó csúcs közelében vagyunk – magyarázta Renaud báró. –

Az ókori rómaiak egykor templomot emeltek itt Jupiternek, a vihar, a villámlás és az égzengés istenének, amiből igencsak sok van errefelé. A templomot működtető papok találtak rá erre a barlangra, és itt rejtették el kincseiket. Ott falba vájt lépcsőket látnak, melyek sehová sem visznek. Ennyi maradt abból a lépcsőből, mely egykor a templomba vezetett. Adhémar báró falazta be, ahogyan eltüntette azt is, ami a romokból maradt: földet hordatott rá, és tüskés bokrokat ültetett. Kamaszkorában egy szerencsés véletlennek köszönhetően fedezte fel a rejtekhelyet és a galériát, mely a hegyoldalban egy kis résbe futott ki. Ő építtette a tornyot, úgy, hogy eltakarja vele a járat bejáratát, melyet maga vésett ki. Nagy tudású, kíváncsi és átlagon felüli erejű férfi volt. Ez a helyiség lett azután a kincstára, melyet kiegészített néhány tárggyal, melyet a fosztogató szaracénok hagytak hátra… és melyekről nem tudnám megmondani, hogyan jutott hozzájuk. Hallgatással és visszafogottsággal tartozom az emlékének… még ha az édesanyád, fiam, be is avatott néhány részletbe…

Köhögni kezdett, mintha a torkára ment volna a por, s ezzel elejét vette a kérdéseknek. Amikor meg nyugodott, a társai megértették, hogy jobb, ha témát váltanak, és Olivier megkérdezte:

– Clément testvér ismeri a történetet?

– Természetesen. Amikor az édesanyád elhagyta Valcroze-t, és Damiettába indult Marguerite királyné után, felfedte neki a ház titkait, mielőtt megbízta volna a javai kezelésével. Ezért döntött úgy, hogy itt rejtsük el, amit hoztatok…

– Apám, nem értem! Olyan tárgyak közé kell helyeznünk a frigyládát, melyek eredete ha nem is gyanús, legalábbis…

Hiába kereste a megfelelő szót, Hervé azonban mosolyogva a segítségére sietett:

– Miért ne maradhatnánk a gyanúsnál, hisz a szüleid csak örökösei ennek az Adhémarnak, aki úgy tűnik, a maga idejében nagyon leleményes ember volt? Bevallom, én is… kissé tiszteletlennek érzem a helyet!

– Ezért nem is itt fog pihenni a láda. Abban az esetben, ha átkutatják a kastélyt, és az óvintézkedések ellenére felfedik a kandalló és a galéria titkát, ez a látszólag sehová sem nyíló terem elég lesz a mohóság kielégítésére. Senki sem keresne tovább…

– Mert van tovább?

– Van, és Clément testvér ezt is tudja. Jöjjenek! Maximinnel a nyomában megindult a terem túlsó, legsötétebb vége felé, félretolva néhány ládát és három viaszpecsétes cserépedényt, melyek nem is igazán illettek ide. Renaud báró felvette az egyiket, és elmosolyodott.

– Itt őrzök néhány értékes bort és likőrt, melyeket nem szívesen hagynék a borospincében, ahol bárki irigységét felszíthatják. Hármat megittunk belőlük a lovaggá ütésed örömére, Olivier. A többit az esküvődre és a keresztelőkre tartogattuk, de most…

– Sosem lehet tudni! – szólalt meg az intéző, s hangjában ott csengett gazdája iránti gyengéd szeretete. – Ráadásul az összetört cserepek jó szolgálatot tesznek.

Valóban, a nagy okker kerámiaedények mögött szeméthalom terült el a sziklás falig, mely ezen a helyen kis beugrót képzett. Maximin előrehajolt, és körülbelül egylábnyira félresöpörte a törmeléket, megmutatva a szűk vaskarikákat, melyeken a szikladarab nyugodott. Azután a báróval elmozdították a falrészt, hatalmas erőfeszítés árán, mely azonban megérte a fáradságot: egy tágas bejárat nyílt meg előttük, melyen Renaud kissé kifulladva, fáklyáját magasba emelve megindult. A nyomában haladók tiszteletteljes csodálattal fedezték fel a barlangot, mely akkora volt, akár egy katedrális, s melyre a végén egy kis tó zöld szeme nyílt, melyet a láthatatlan magasságból alácsordogáló víz táplált. Cseppkövek alkottak mindenfelé szépséges formákat. A tó mellett, ahová természet vájta lépcsőfokokon jutottak le, a szikla széles platóvá laposodott.

– Ez az – mutatott rá Renaud –, ezt a helyet választotta Clément testvér! Adhémar báró fedezte fel egykor, de az idők kezdetén menedékül… és talán szentélyül szolgált.

A sziklába faragott különös alakokra mutatott, melyek hosszú szarvú kecskéket és néhány emberalakot ábrázoltak.

– Ez gyönyörű! – sóhajtotta Olivier, miközben Hervé az első káprázat csillapulásával a zárószerkezet iránt kezdett érdeklődni. Belülről a sziklán egy erős, durván kovácsolt vasfogantyú látszott, melyet szilárdan rögzítettek, és amikor az „ajtó” nyitva volt, ez tartotta meg a fal mellett. Ez a szerkezet biztosította a becsukást is.

– Hihetetlen! – nyögte végül. – Ki készítette?

– Természetesen Adhémar báró! Mint mondtam, sokoldalú ember volt, akinek intelligenciája képes volt megérteni olyan homályos dolgokat is, melyek hozzáférhetetlenek a többé-kevésbé okkult tudományokban járatlan, egyszerű

emberek számára.

– Nincs másik kijárat? – kérdezte Hervé.

– Tudtommal nincs, kivéve a víztúlfolyót – magyarázta Renaud a falon nyíló lyukra mutatva, melyen át a felesleges víz távozott. – Nem állítható, de ez táplálja a kastély kútját.

– Nos – állapította meg Olivier –, azt hiszem, jobb helyet álmodni sem lehetne, és különben is, az, hogy Clément testvér ezt választotta, önmagában is elég.

Engedelmével, apám, ma éjjel visszajövünk és elhelyezzük a frigyládát.

Nem volt könnyű feladat, annak ellenére, hogy négy erős férfi fogott hozzá, valamint a báró, aki irányított és világított. A legnehezebb az volt, hogy felvigyék a hatalmas koporsót az alkimistalaboratóriumig a szép kő csigalépcsőn, melyen gyakran kénytelenek voltak függőleges helyzetbe emelni. Renaud báró összevont szemöldökkel felügyelte az eljárást, és maga is besegített. Végre letették a súlyos terhet a kandalló elé, ahol egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat és letöröljék arcukról az izzadságot.

– Az udvarban és a lépcső alján nem lehetett – próbálkozott Maximin –, de most már nem lenne könnyebb kinyitni a fadobozt, és csak a tartalmát levinni a föld alatti terembe? A fa is nagyon nehéz.

– Igazad van – helyeselt Renaud, gondosan bezárva a szoba ajtaját.

Néhány pillanattal később a védelmező vászoncsomagolástól megszabadulva a frigyláda ősi aranya beragyogta a poros helyiséget. Láttára a báró nem is titkolhatta felindulását, nemcsak afelett, amit tartalmazott, hanem annak emlékére, aki elment, hogy megkeresse a jeruzsálemi Salamon-templom gyomrában, és elhozta Champagne földjére: Adam Pellicorne, a joignyi parancsnok, aki gondjaiba vette őt a nagy veszélyben, és Párizsba vitte, ahol megkezdődött igazi élete… Letérdelt a láda elé egy szenvedélyes imára, hisz mostantól az ő otthona lesz az őrhely, majd megcsókolta, és maga csúsztatta az ereklye oldalán erre a célra kialakított gyűrűkbe a hosszú, arany oroszlánfejben végződő cédrusrudakat, melyeknek köszönhetően két ember is felemelhette a ládát, vagy éppen négy, ha a kerubokat is feltették.

Olivier és Hervé vették erős vállukra, amint áthaladtak vele a kandalló alacsony bejáratán. Azután már nem okozott nehézséget az út, hisz mindent tárva-nyitva hagytak, és néhány perccel később a fantasztikus kincs az értékes szőnyegen nyugodott, mellyel Renaud borította be az egykori pogány szentélyt.

Még valamivel később a csomagolásukból kibontott kerubok is elfoglalták helyüket a fémtartókban, és Renaud egy bronztálban meggyújtotta a tömjént, melyet a templomosok hoztak magukkal, miközben mindannyian a pillanat emelkedettségét átérezve, halkan imádkoztak, hogy Isten örökre őrizze meg írását az emberek mohóságától…

Hogy az árnyak ne nyeljék el túlságosan hamar a csodát, két nagy fehér viaszgyertyát gyújtottak, majd az öt férfi csendben, szinte lábujjhegyen visszavonult. A szikladarab elfoglalta eredeti helyét, visszakerültek az üvegek és a cserépdarabok is, és a férfiak kissé szédelegve, kifulladva álltak a kandalló előtt, ahol újra eloszlatták a hamut, eltüntetve útjuk minden nyomát.

Már csak az álkoporsó és a ládák maradtak. Néhány baltacsapás darabokra aprította őket, melyeket ott helyben elégettek, míg csak hamuvá nem porladtak.

Gondosan összekeverték a régi és az új hamut, és amikor Renaud becsukta az ajtót, semmi sem maradt a furcsa, messziről hozott ládából, mely amennyire szent, annyira veszélyes volt. Semmi, csak a feladatot elvégzők számára örökre kitörölhetetlen emlék.

Keményen dolgoztak, hogy eljussanak idáig, és előrehaladt már az éjszaka, mire lementek a konyhába, ahol Barbette, aki bár maga sem tudta, miért, de imádkozva virrasztott, fűszeres forralt borral várta őket, hogy erőre kapjanak.

Csendben, a tűzhely előtt állva ittak, mindenki gondolataiba merült. Olivier szólalt meg elsőként:

– Engedelmével, apám, holnap elutazunk, hogy megtegyük a beszámolónkat.

– Most is a szekérrel? – nyögte Anicet, akinek szemmel láthatólag nem volt ínyére a perspektíva.

– Csak a trigance-i parancsnokságig, ahol otthagyjuk a lovakkal együtt, ahogy azt Clément testvér előírta. Helyette kapsz egy hátast… igazi lovasnak valót. És visszatérünk Párizsba.

– Ugyanazon az úton? – mordult fel Hervé. – Nem vonz a gondolat, hogy viszontlássam Richerenques-et és a parancsnokát.

– Mindketten Isten bocsánatát kell kérjük ezért a rossz érzelemért, de… engem sem. Légy nyugodt! Carpentras-tól másfelé megyünk: Montélimar felé Vaison-on és Valréason át…

Mielőtt pihenni tért volna a gyapjúcsűrbe, Olivier elkísérte az édesapját a hálószobába, mely azelőtt a házaspáré volt. Az egykori Courtenay lovag hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és máskor oly egyenes háta meggörnyedt a súly alatt, melyet a fia könnyen kitalálhatott. Korábban sosem tapasztalt erőtlenséggel rogyott a magas támlás, ébenfa karszékbe, ahol Sancie szívesen üldögélt, hímezve vagy fonva a hölgyéi körében.

– Tényleg muszáj visszamenned? – kérdezte Renaud. – Olyan messze van Párizs, és félek, hogy soha többé nem látlak viszont!

– Ott szolgálok. Vissza kell térnem… bár fáj a szívem, hogy itt kell hagynom…

édesanyám nélkül!

– Clément testvér miért nem jön haza erre a vidékre, és miért nem jössz vele? Már nem Provence preceptora?

– Látogató is, és az a cím sok utazással jár. Ne veszítse el a reményt, édesapám!

Lehet, hogy hamarosan visszajövök! És magára még hosszú évek várnak.

– Szeretett édesanyád nélkül kétlem. O volt az erőm, és életem öröme. Nem is tudod, mennyire szerettem! Azt hiszem, attól a naptól kezdve, hogy megismertem…

bár hosszú éveket elvesztegettem, mire felismertem.

– Boldogok voltak együtt. Ennek az emléke segíti majd élni… és talán a feladat is, melyet magára vállalt. Mostantól maga a Templom legnagyobb kincsének őrzője.

Magának hála bármi történjen is, a frigyláda megmenekül.

– Mitől? Tudod egyáltalán? Tudod, miért reszkettünk – az édesanyád még nálam is jobban! –, mióta kijelentetted, hogy templomos akarsz lenni?

– Szívesebben vették volna, ha megnősülök és továbbviszem a családot. Ez természetes!

– Nem. Ez önzés lett volna, és derűs szívvel elfogadtuk volna a döntésed, ha nem tudtuk volna biztosan, hogy a Templom kötelékébe lépve a vesztedbe indulsz.

Ahogyan maga a Templom is a vesztébe fut!

Olivier összeráncolta a szemöldökét, és orra mellett mély ránc barázdálta az arcát:

– A Templomot lerombolnák? Ugyan, az lehetetlen! Az egész nyugati világra kiterjed, több lovagja van, mint magának a királynak, több a kincse is, és számtalan erőddel rendelkezik!

– Talán éppen ez okozza a vesztét. Most hallgasd meg, amit anyád és én sosem meséltünk el neked…

Renaud felvázolta fia előtt a drámai epizódot, melyet Sancie és ő a Hattin-szarvnál éltek át: elmondta, hogyan kényszerítette Roncelin de Fos, hogy kiszolgáltassa neki az Igazi Keresztet, hogy mit tett vele, majd a remete átkát, és ami azután következett, elhallgatva azonban azt, amit a fiatal Valcroze asszony az aleppói maliknál szenvedett el.

– Eljött az idő – zárta le. – A Templomnak, mivel már nincs a Szentföldön, nincs többé oka a létezésre, és a Franciaországon uralkodó király mozdulatlan tekintete előtt sosem pislog a szemhéja, sőt, azt beszélik, soha nem is csukódik le.

– Miért nem mondták el soha ezt a borzalmas történetet?

– Változtatott volna valamit a döntéseden?

– Nem. Nem bánok semmit, és kész vagyok a végsőkig harcolni a köpenyért, melyet viselek, mert szeretem a Templomot, és bizonyos módon tisztelem…

Elgondolkodó hangsúlya hirtelen élénkebbre váltott, ahogy megkérdezte:

– Elmesélte valaki másnak is ezt a történetet?

– Clément testvérnek, mielőtt felesküdtél. Azt hittem… azt reméltem, hogy lebeszél arról, hogy erre a veszedelmes útra lépj! Természetesen nem volt hajlandó rá.

Talán nem hitt nekem?

– Esküdni mernék, ha szabad lenne esküdnöm, hogy hitt magának. Sőt, nem tudom, nem az imént hallottakban kell-e keresni a küldetésem igazi okát, melyet látszólag semmi sem indokolt, hacsak nem a vágy, hogy a frigyláda minél messzebb kerüljön a király birtokaitól!

– Mit mondott neked?

– Körülbelül azt, amit elismételtem, és azt, hogy kétség sem fér hozzá, hogy Szép Fülöp nem szeret minket. Elismerve egyébként, hogy van is rá némi oka.

– Mondott még valamit?

– Igen, bár sok mindent tudtunk azelőtt is arról, mi történik mostanában. Jacques de Molay, a nagymesterünk és a király között nem éppen jó a kapcsolat, bár Jacques testvér Lajos herceg, a trónörökös keresztapja volt, amikor lovaggá ütötték. A keresztes hadjáraton túl, melyet folyamatosan követel, megtagadta mind a királytól, mint a pápától, hogy egyesüljünk az ispotályos lovagokkal, akik annál is jobban vágynak erre, mert belefogtak Rhodosz meghódításába, hogy ott telepedjenek meg.

– Nem is rossz ötlet – próbálkozott a báró. – Úgy hallottam, hogy Cipruson már kezd túlságosan terhes lenni a két rivális rend jelenléte…

Olivier egy mozdulattal megvetőn félresöpörte a megjegyzést:

– Az az ő dolguk! A nagymesterük, Foulque de Villaret határozottan a tenger felé fordul, és hajókat építtet. Talán mert nyugaton az ispotályosoknak sokkal kevesebb javuk van, mint nekünk. A Földközi-tengeren egyébként már a miénk Mallorca szigete.

Renaud, aki éles figyelemmel követte fiát, a szemöldökét ráncolta:

– Tudod, mit vetnek a világiak leginkább a Templom szemére? A gőgöt. Úgy látom, neked is jócskán jutott belőle!

– Mind ilyenek vagyunk, ha a rendről van szó – felelte Olivier, de elvörösödött. –

Túlságosan szeretjük ahhoz, hogy ne legyünk büszkék rá. Egyikünknek sem tetszene az összeolvadás az ispotályosokkal.

– Nem az én feladatom megítélni a politikátok megalapozottságát, de ha csak ez választja el a nagymestereteket a királytól, ez nem sok…

– Nem. Van más is. Legutóbb, amikor Jacques testvér Franciaországban járt, megtudta, hogy a párizsi kincstárnok, Jean de Tour testvér hajlandó volt jelentős kölcsönt nyújtani IV. Fülöpnek. Erre azonban nem volt joga. A király kénytelen volt visszaadni, amit kapott.

– Azt hittem, ti kezelitek a királyi kincstárat.

– Igaz, de a királynak a politikájához néha hatalmas összegekre van szüksége, és ezt nem vehetjük figyelembe. Ráadásul az adósunk is, mert tavaly megmentettük az életét. Gyakran játszik a pénzárfolyamokkal, és egyszer, amikor Párizsban sétált, ahogy gyakran, zendülés tört ki ellene. Talán megölték volna, ha a Templom nem nyitja ki előtte a kapuját. Két napig ott maradt, akár egy vadászok űzte vadkan. Ott voltam, láttam…

Renaud hirtelen felpattant, és megragadta a fia vállát:

– Két napig? Két napig ott tartottátok? Egyetlen fegyveres sem volt a házatokban?

– Dehogynem, de…

– Ti megőrültetek, esküszöm! Két napon át hagytátok, hogy a király felmérje a hatalmas, de felesleges erőtöket, ahelyett, hogy azonnal visszavittétek volna Cité-beli palotájába, lándzsáitok és kardjaitok erős védelmében? Egy olyan félelmetes uralkodót, mint ő! Gondolom, a gőgötök élvezte a megalázását?

– Nem volt helyes, hogy pontosan felmérhette, milyen hatalmas a rend? Nem függünk tőle. Csakis a pápa…

– Őrültek! Mind őrültek vagytok! – nyögte Renaud, és arcát a kezébe temetve visszarogyott a székére. – Clément testvérnek minden oka megvan rá, hogy biztonságba helyezze a Templom kincseit, hisz elvesztetek! Az Igazi Kereszt öreg őrzője helyesen látott. A király sosem fog megbocsátani!

Olivier először megdöbbent, azután letérdelt az apja elé, hogy félrehúzza a kezét és a pillantását keresse:

– Apám, könyörgök, ne tulajdonítson túl nagy fontosságot annak a régi jóslatnak!

Nem tagadom, hogy Clément testvér bölcsen jár el azzal, hogy megtesz bizonyos óvintézkedéseket, de Fülöp semmit sem tehet ellenünk. Gondoljon bele, hogy pillanatok alatt hetvenezer fős hadsereget tudunk kiállítani, míg a király a harmadával sem rendelkezik…

– Ha ezt tudja is, még rosszabb! Könyörgök, fiam, maradj itt Aulnay barátoddal!

Nem vagytok annyira nélkülözhetetlenek, hogy ilyen sürgős legyen a visszatérés!

Várjatok egy kicsit, míg kialakul a helyzet!

– Nem, apám, ez lehetetlen, maga is tudja. El kell mennünk. Clément testvér biztosan aggódik, hogy sikerült-e teljesítenünk a küldetést. Ráadásul szeret minket! Ha közvetlen veszélyt érezne, azt hiszem, azt mondta volna, hogy menjünk a ruou-i házba, és ott várjuk meg az újabb parancsot, vagy esetleg az érkezését. Ami minket illet, ez becsületbeli ügy! Maga mit tenne a helyemben?

Renaud sötét pillantást vetett a fiára, mely hirtelen még inkább elfelhősödött, de könnyek csillogtak a szemében.

– Igazad van – sóhajtotta. – Bocsáss meg, amiért parancsmegtagadásra kértelek.

Arra mindketten képtelenek lennénk… De öreg vagyok, és csak te maradtál nekem!

Nehézkesen felállt, és magához ölelte Olivier-t.

– Most menj aludni! Büszke vagyok rád, fiam!

Másnap délelőtt a lovagok és őrmesterük induláshoz készülődtek, Renaud báró pedig botjára támaszkodva figyelte az előkészületeket. Anicet újra elfoglalta helyét a szekéren, a két barát pedig éppen nyeregbe szállt, amikor a bejárati torony magasáról az őrszem jelentette, hogy egy lovascsapat tart a kastély felé.

– Templomos lovagok! – kiáltotta, ahogy közelebb értek.

Mindenki megdermedt. A kapurácsot felemelték, a kapuszárnyak nyitva álltak. Egy pillanatra Renaud szívében remény ébredt: hátha Clément testvér? Lefelé indult a fogadására, amikor tökéletes rendben, kettesével bevonultak a templomosok az udvarba. Az élükön a vezérükkel, egy parancsnokkal, akit Olivier és Hervé az aggodalmat sem nélkülöző meglepetéssel láttak viszont: Richerenques parancsnoka volt, Antonin d'Arros. Mit kereshet Valcroze-ban?

– Nézz csak mögé! – jegyezte meg Hervé. – Nem az a kis kígyó Huon de Mana az?

Olivier nem felelt. Az apját nézte, aki hirtelen eltorzuló arccal visszafelé sietett a felhajtó lépcsőin, ahol a dühtől halottsápadtan megállt, hisz számára az öreg templomost, aki feléje tartott öklét combjához szorítva, gonosz mosollyal az ajkán, nem Antonin d'Arros-nak hívták…

III. fejezet Két gyűlölet

Az újonnan érkező a felhajtón szinte kővé dermedten álló várúrra ügyet sem vetve a szekér és őrei felé irányította a lovát.

– Sejtettem, hogy valami csúf dologra készülnek! – jelentette ki olyan megvetéssel, hogy a két férfi egyazon mozdulattal a kardjához kapott. – Nem csapott be a meséjük: a családjuk javára ellopták a Templom vagyonát! Ezért letartóztatom magukat!

A sisak acélja alatt Olivier zöld szemében veszedelmes láng villant, és kivonta a kardját:

– Semmit sem loptunk el, és nincs joga letartóztatni minket! Küldetést teljesítünk, melyet Clément de Salerne, Provence preceptora és Franciaország látogatója bízott ránk…

– Aki egyben a barátjuk is! Ami mindent megmagyaráz!

– Nem magyaráz meg semmit, és maga hazudik, mint a vízfolyás! Különben is kicsoda maga, hogy keresztezni merészeli a Templom egyik felső vezetőjének utasítását?

– Ne játsszák az ostobát! Pontosan tudják, ki vagyok, Antonin d'Arros testvér, Richerenques parancsnoka…

– Nem igaz! – dörögte a báró még mindig erőteljes hangja. – Ez az ember a Templom legádázabb ellensége, mert – tudják meg mindannyian! – elégette az Igazi Keresztet, és ezért a bűnéért elátkozta a kereszt őrzője. Nem Antonin d'Arros a neve, hanem Roncelin de Fos!

Kettős kiáltás fogadta a bejelentést, melyet az érintett fel sem vett. Az öregséggel megfakult arcát kettészelő vad mosoly inkább arra engedett következtetni, hogy élvezi a helyzetet. A vádlója felé fordította a lovát, és lassan megindult felé:

– A korodhoz képest jó a szemed, Renaud de Courtenay!

– Te öregebb vagy nálam!

– Az meglehet, de nem érzem! Igen, Roncelin de Fos vagyok… Roncelin mester a rend nagy része számára, és nagyobb a hatalmam, mint gondolnád. Akik velem vannak, tudják ezt, és ragaszkodnak hozzám. Tehát akár akarod, akár nem, lefogjuk a fiadat és a társát…

A leereszkedő kapurács hosszas nyikorgása belefojtotta a szót. Visszafordult, és vállát megvonva felnevetett:

– Nem lesz nehéz kinyitni! Erős és jól felfegyverzett csapat vagyunk, míg ti hányan vagytok? Maroknyian egy szenilis vénember irányítása alatt…

– Nézz körül jobban! – mordult fel Renaud körbemutatva, ahol minden nyílásban íjászok látszottak előreszegezett nyílvesszőkkel. Ez alkalommal Roncelinből kitört a nevetés. Egyetlen intésére négy embere hihetetlen gyorsasággal Olivier-ra és Renaud-ra rontott, és földre kényszerítették őket. Egy szempillantás alatt tőrt szegeztek a torkuknak.

– Lőjetek! – üvöltötte fuldokló dühvel Olivier.

– Ne lőjetek – válaszolt rá az apja.

Mégis elindult néhány nyílvessző, de talán remegtek a kezek, mert egy sem érte el a célját.

– Ügyetlen népség! – üvöltött Olivier.

Renaud felé nyújtotta a kezét:

– Nyugalom, fiam! Nem vehetjük fel velük a harcot. Te pedig végül is mit akarsz? –

tette hozzá az ellenségéhez fordulva.

– Megmondtam: lefogni ezt a két embert, és megbüntetni őket, ahogy megérdemlik. De először is látni akarom, mi van a szekéren!

A magát erősebbnek tudó nyugodt óvatlanságával leszállt a nyergéből, és odament az udvar közepén álló szekérhez, melynek bakján dermedten ült Anicet őrmester.

Néhány lovagja már elfoglalta a stratégiai pontokat, a fegyverraktárát és a kovácsműhelyt, és erővel betessékeltek minden ott dolgozót. Más lovagok leemelték a hatalmas ládát, mely az álkoporsót váltotta fel. Egy szempillantás alatt felnyitották és felfedték a tartalmát: vászonba csomagolt építőköveket. A gonosz templomos egy intéssel maga elé rendelte a két lefogottat:

– Különös, nem? – szólalt meg negédesen. – Mit csináltak a szegény Fenestrellel, akit annyira tiszteltek, hogy éjjel-nappal mellette maradtak? Attól tartok, csak Clément de Salerne ragyogó képzeletében létezett, és a holttest helyett sokkal értékesebb dolgok voltak a ládában. Egyébként ez nem is ugyanaz a láda. Mit csináltak vele?

– Mit csinálnak egy koporsóval? – gúnyolódott Hervé. – Eltemetik. Ezt tettük mi is… Gréoux-ban, ahogy mondtuk.

A vaskesztyűvel adott pofon felsértette az arcát, és csorogni kezdett a vére:

– Hazudik! Sosem jártak Gréoux-ban! Jöjjön ide, Huon testvér, és magyarázza el a tolvajoknak, mit csináltak.

A fiatalember remegve előrelépett, és lesütött szeme nem nézett senkire.

Ugyanakkor nem kerülte el Olivier undorodó köpését.

– Tehát csak kém voltál, nyomorult? És a komédiát, amit eljátszottál nekünk, a gazdád írta elő?

– Nekem… nem volt más választásom… én…

– Elég – szakította félbe Roncelin. – Természetesen nekem engedelmeskedett.

Amikor megszökött maguktól, először Manosque-ba ment, ahol megtalálta, amit odakészítettem neki: egy erős öszvért és egy szerzetescsuhát, melyeknek köszönhetően a távolból követte magukat, hátrahagyva az úton a jelzéseket, melyekre kértem.

Amikor megérkeztek ide, csatlakozott hozzám ott, ahol tartózkodtam, mert ha már mindent elmondok, elmondom azt is, hogy két nappal maguk után útnak indultunk. A maguk tempóját tekintve ráértünk… Most pedig bevallják, mit hoztak ide és hova tették!

– Olyan titokról van szó, mely nem a miénk – felelte Olivier. – A Templom titka, és a parancs védelme alatt állunk, melyet Clément testvértől kaptunk, és a pápai utasítás alatt, mely kiegészíti. Csakis Clément testvérnek és őszentsége V. Kelemen pápának tartozunk számadással.

– Pápai utasítás? Mit nem mond? Milyen érdekes! És megtudhatnánk, hol van?

– A zubbonyom belső zsebében. Utasítsa az embereit, hogy engedjenek el!

– Felesleges! Motozd meg, Huon! Gyerünk, gyorsan! A felszólított szemmel láthatólag tartva attól, hogy ismét leköpik, engedelmeskedett, és gond nélkül megtalálta a tekercset, melyet átnyújtott a parancsnokának. Ez alkalommal Olivier beérte egy megvető mosollyal:

– Ez egy templomos?

– Egyáltalán, van egyetlen igazi templomos is ebben a rablóbandában? – helyeselt Hervé.

– Talán ők az egyetlen igaziak a rendben, hisz ők ismerik az Igazságot! – felelte kioktatón Roncelin.

– Azt az igazságot, mely tagadja Krisztust, megbecsteleníti és lábbal tiporja a keresztet? – érkezett Renaud megvető válasza. – A maga ördögi evangéliuma a vesztét okozza! Csak az a kár, hogy az egész rend magával bukik…

– Ne bosszantson ezzel a régi történettel – recsegte Roncelin. – Azt hiszem, inkább megölöm, hogy ne is halljam többé!

– Ne zavartasd magad, gazember! Ölj meg, csak szolgálatot teszel vele.

Csatlakozhatok szeretett feleségemhez, anélkül, hogy az öngyilkosság halálos bűnével terhelném a lelkem!

– Valcroze úrnő meghalt?… Ó, igaz is – csapott a férfi a homlokára. – Huon testvér mondta, hogy amikor a két tolvaj ideérkezett, fekete zászló lengett a tornyokon!

Gondolom, ezért.

– Tegnap fektettük a sírba…

– Miért válaszol neki, apám? – kiáltott fel Olivier. – Utasítsa inkább, hogy vonuljon vissza az állítólagos lovagjaival, akik elfoglalják a kastélyt!

Valóban, Antonin testvér emberei kihasználva nem a megjelenésük, hanem az agresszív fellépésük keltette meglepetést, gond nélkül semlegesítették a szolgákat és a néhány katonát, akik a védelmet alkották, melyre a békeidőben, melyet a környék hosszú évek óta élvezett, alig volt szükség. Azokat, akik megpróbáltak ellenállni, habozás nélkül megölték, s holttestüket a falakról az udvarra dobták. A kötelek szorításában, melyekkel ellátták őket, Olivier és Hervé tehetetlenül, dühödten nézték az eseményeket. Roncelin de Fos hozzájuk fordult:

– És csak akkor adom vissza… talán… ha megkapom, amit akarok! Tehát az édesanyját eltemették? Itt, a kápolnában, gondolom. És talán kihasználták az alkalmat, és eltemették mellé a titokzatos poggyászukat is, mely feltételezésem szerint nagyon értékes.

– Rosszul gondolja, ha azt hiszi, olyan aljasok vagyunk, hogy a fájdalmunkat is felhasználjuk – kiáltotta Olivier.

– Mindjárt megnézzük…

– Hagyja békén az anyámat, maga sátán! – kiáltotta Olivier látva, hogy a férfi a kápolna felé indul, anélkül, hogy a legapróbb figyelmet is szentelné tiltakozásának.

– Nyugodj meg, könyörgök! – súgta Hervé, aki aggodalommal látta, hogy máskor oly csendes, oly hűvös barátja ekkora haragra gerjed. – Ez az ember egy szörnyeteg, és a hasztalan haragod csak növeli az örömét…

– Mindenható Isten, hallgass meg! – üvöltötte Sancie fia. – Akadályozd meg azt a nyomorultat, hogy megszentségtelenítse a sírt!

– Meghallgatta! – felelt rá egy komoly hang…

A kápolna küszöbén Anselme atya jelent meg, két kézzel a magasba emelve egy nagy szentostyát, melynek tiszta fehérségén megcsillant a napsugár:

– Vade retro, Satanas! – dörögte. – Vissza, bűn gyermeke! Megtestesült démon!

Nem mocskolod be e szent helyet méltatlan személyeddel!

Bár középtermetű volt, hirtelen hatalmasnak látszott a jó Anselme atya, s mindenki szent rémülettel pillantott rá, mintha hirtelen az isteni fenség burkolta volna be. Suttogás futott végig az udvaron állókon, és Roncelin is meghallotta. Az erejéből tudta, hogy a saját embereitől érkezett, és ha így van, talán jobb, ha nem megy túl messzire, és óvatos marad.

Durva mosollyal hátrébb lépett:

– Ki beszél bemocskolásról, atyám? Csak meg akartam nézni a kápolnát…

– Nem hinném, hogy érdekes lenne számodra. A jelen lévő Úr nevében tudd meg, hogy csak a kastély urainak földi maradványait őrzi! Most pedig engedd szabadon az embereket, akiket a jogot lábbal tiporva tartasz fogva. Itthon vannak!

– Viselje el, hogy még maradok egy keveset. Beszélnem kell velük.

Roncelin mélyen meghajolt, azután odament az embereihez, és intett nekik, hogy vigyék be a három foglyot. Ő maga akarta megragadni a bárót, de Renaud undorral kitépte magát…

– Még mit akarsz?

– Még mindig ugyanazt: megtudni, hol a szekér tartalma. Ráadásul… az a helyzet, hogy éhes vagyok… és a lovagjaim is. Megnézzük, milyen a vendéglátásod…

A nagyterembe vitték a foglyokat, ahol „Antonin testvér” kényelmesen elhelyezkedett. Olivier felháborodottan és hitetlenkedve figyelte a zárkózott, fenyegető

arcokat, melyek nem tartozhattak templomosokhoz, vagyis testvérekhez, és bár most már mindent tudott a férfiról, akit apja joggal tekintett halálos ellenségének, képtelen volt megérteni, miféle ördögi varázslattal érhette el Roncelin, akit az öregség inkább Isten felé kellett volna fordítson és jobb belátásra kellett volna bírjon, hogy a teljes parancsnoksága megtagadja azt, ami a Templom lényege: a lovagság tiszta szabályait és az állandó odafigyelést, hogy Istennek, Krisztusnak és Szűz Máriának tetsző életet éljenek. Ezek az emberek útonállóknak látszottak, úgy is viselkedtek, és felháborító volt, hogy a piros keresztes fehér köpenyt viselik a vállukon…

A kastély a maga módján éreztette nemtetszését. Képtelenség volt megtalálni Barbette-et vagy bármelyik konyhalányt és kuktát. Mind eltűntek. A tüzet kioltották.

Csak az öreg Honorine volt ott. A tűzhelynyílásban ült, ahol a hamu összepiszkította fekete ruhája alját, és rózsafüzérrel reuma eltorzította kezében, némán, sírva, semmibe vesző tekintettel imádkozott. Kihúzták a kandallóból és kitessékelték.

– Az asszonyok biztosan megijedtek és elrejtőztek valahol – suttogta Maximin félig hunyt pillája alól mindent alaposan szemügyre véve. – Nem szoktak hozzá, hogy Isten emberei, lovagok így viselkedjenek…

– Te meg ki vagy? – kérdezte Roncelin.

– Egy intendáns – felelte Renaud.

– Akkor tudnia kell, mi hol van… sonka, kenyér és sajt elég lesz. Hozza ide, és adja át a borospince kulcsát Gontrand lovagnak! Ő ért a jó borok kiválasztásához! Egyúttal azt is megnézi, nincs-e valami szokatlan a pincében!

Kénytelenek voltak engedelmeskedni. A „templomosok” belakmároztak a sietve megterített hosszú asztalnál, melynek főjén a parancsnokuk foglalt helyet. A bárót oldalra, a kandalló mellé ültették, és kerülte, hogy a fiára és két társára pillantson, akiket az oszlopokhoz kötöztek. Roncelin utasította „Huon testvért”, hogy vigyen nekik enni- és innivalót, de Olivier megállította:

– Ne mozduljon! Semmit sem kérünk! Gonosztevőkkel nem osztjuk meg a kenyeret és a sót!

– Hibát követ el, Olivier úr! Magának és a társainak szükségük lesz az erejükre…

– Majd Isten gondoskodik róla!

– Ahogy óhajtja! Hahó, intendáns! Hűvös van, be kell gyújtani a kandallóba! Szíts egy kis tüzet. Az majd mindenkit átmelegít!

– Ez nem sok jót jelenthet – súgta Hervé a foga között. – Ez a hirtelen melegigény semmi jót nem ígér!

– Szerintem sem, de Isten segítségével minden lehetséges…

Eközben Renaud metsző hangja hallatszott, melyet annyira elváltoztatott a gyűlölet, hogy Olivier alig ismerte fel:

– Fázós lettél, Roncelin de Fos! Bizonyára szoktatod magad a pokol tüzéhez, mely rád vár, de már nem sokáig kell várnia! Vénember vagy, és közel az ítéleted napja!

– Ne légy olyan biztos ebben! Az Úr egyenlőként tárgyal majd velem. Fogalmad sincs, mekkora hatalomra tettem szert az elmúlt években…

– Nincs, de nem is akarom tudni. Talán jobban alszol tőle, és nem hallod a szörnyű

hangot, mely megátkozott?

Roncelin halottsápadtra váltva hátralökte a székét, és kis híján Renaud-ra vetette magát, de azután hirtelen megállt, és megvonta a vállát:

– Kötözzétek meg őt is! – adta ki az utasítást, és néhány pillanattal később a bárót erősen a székéhez csomózták.

Nem mutatott ellenállást. Mire lett volna jó? Az ellensége mindent előkészített, és az emberei kezén a kastélybeli férfiak tehetetlenek voltak. A kandallóban lobogó tüzet bámulta, és azon tűnődött, vajon melyik fogolyé lesz az első hely. Az övé, hogy így bírják szóra Olivier-t, vagy Olivier-é, hogy őt kényszerítsék rá, hogy kiadja a rejtekhelyet? Hevesen imádkozott, hogy őt kínozzák meg. Öregember volt, közel a véghez – melyet kívánt is! –, és a harmincas éveiben járó Olivier-nek elég erős a lelke, hogy elviselje a szenvedése látványát. Ha azonban Olivier-t kínozzák meg, Renaud nem volt biztos benne, hogy lesz elég ereje végignézni a kínlódását. A fia volt, Sancie és az ő

fia, vér a vérükből, az egyetlen ember, aki megmaradt neki. Tüzesen imádkozott, hogy Isten legyen kegyes és szívét megállítva szólítsa magához, még mielőtt elérkezne a próbatétel…

Különös módon Roncelin nem látszott sietni. Félig fekvő helyzetben elnyúlt a várúri székben, melyet a tűz felé fordított, és félig hunyt szemmel, mint egy elégedett kandúr, melegedett. Egyedül volt, az embereit elküldte, hogy kutassák át a kastélyt a pincétől a padlásig. Hallották a törés-zúzás zaját, és Renaud-t ismét eltöltötte a fájdalom. Nem mintha túlságosan ragaszkodott volna a földi javakhoz, de Sancie szerette ezt a házat. Annyi gondoskodással, szeretettel rendezgette, hogy az övéi jól érezzék magukat! Mi marad mindebből a vandálok pusztítása után? Könnyek csorogtak végig az arcán, hisz úgy érezte, Sancie másodszor is meghal…

Sokáig tartott. Míg csak szemmel láthatólag zavartan vissza nem tértek a kutakodók.

– Semmit sem találtunk – jelentette Roncelin jobb keze, egy bizonyos Didier testvér –, de nem veszett el minden remény: bejáratot találtunk föld alatti folyosókhoz, melyeket most vizsgálunk át…

– Ó, nem veszítem el a reményt! Folytassátok a kutatást, de ne sokáig. Felesleges túlságosan kifárasztani a testvéreket, amikor vannak kalauzaink, hisz nem adom fel a reményt, hogy rá tudom venni őket, hogy segítsenek a keresésben.

– Magának is meg kellene néznie, testvérem! A maga tapasztalata…

– Értékes lenne, tudom, de azt is tudom, hogy a föld alatti nyirkosság árt a vérkeringésemnek, és a lehető legjobban vigyáznom kell erre, hogy még sokáig szolgálhassa a szellememet ügyünk legnagyobb dicsőségére!

– Akkor miért nem adja ki a parancsot, hogy bírjuk szóra őket? Időt nyernénk, és erőt spórolnánk a testvéreinknek. A föld alatti járatok bonyolultnak tűnnek, és talán messzire nyúlnak!

– Semmi sem sürget! Van időnk, és valami azt súgja, hogy ezek itt még nem készek az együttműködésre!

– És mikor lesznek azok?

Olivier ellenállt a kísértésnek, hogy odakiáltsa, hogy soha, mely amilyen kihívó, olyan felesleges, sőt ártalmas lett volna, hisz felszíthatta a gazemberek haragját és gyors szélsőségekre ragadtathatta őket. Visszafogta tehát magát, kivárva, mit felel

„Roncelin mester”, akiről nem értette, honnan veheti mesteri címét, és aki a szemében egyszerű gonosztevő volt.

– Talán holnap! Egy elmélkedéssel töltött éjszaka szerintem jobb belátásra bírja őket.

– Nem sütnek meg? – suttogta Hervé. – Micsoda lelki nagyság!

– Én nem nevezném így… – felelte Olivier, aki aggódva látta, hogy édesapja nehezen lélegzik a kötelékeiben.

Kellemetlen órák következtek, melyek megerősítették Olivier meggyőződését, hogy a betolakodók nem igazi templomosok, hisz ahogy beesteledett, ismét lakmározni kezdtek. Ez alkalommal semmivel sem kínálták a foglyaikat, s legfőképpen egyetlen imát sem mondtak el, melyet a rend szabályzata előír a testvéreknek. Nem mentek a kápolnába – melyet egyébként Anselme atya belülről eltorlaszolt, hogy megakadályozza a behatolási kísérleteket –, egyetlenegyet sem mondtak el a számos kötelező Páter nosterből, ahogyan Ave Mariából sem, és a Benedicite sem hangzott el, mielőtt az ételre vetették volna magukat. Olivier ez alkalommal nem tudta türtőztetni magát:

– Szégyen, hogy megfeledkeztek a szabályokról! Azt hiszitek, azzal, ha megfeledkeztek Istenről, ő is megfeledkezik rólatok?

– Megadjuk Istennek, amit kell – felelte Roncelin mogorván –, és nem a maga dolga, hogy rendreutasítson. Gondoljon inkább a saját sorsára. Kész beszélni?

– Nincs mit mondanunk!

– Akkor tegyenek, ahogy én. Várjanak türelemmel! Amikor végre elárulják, hová rejtették a ládát, eloldozzuk magukat…

– Minek? – vetette oda Hervé. – Ha megadjuk, amit akar, megöl, hogy a nagymester soha ne szerezzen tudomást a gaztettéről. Túlságosan drágán kellene fizetnie érte, nem igaz?

Roncelin nem felelt. Befejezte az evést, elrendelte az őrködés rendjét, újabb hasábokat dobatott a kandallóba, majd a foglyaival mit sem törődve kényelmesen elhelyezkedett a karszékében, hogy aludjon egy keveset.

Ismét Olivier hangja hallatszott:

– Imádkozzunk, testvéreim!

Belefogott az esti utolsó, lefekvés előttre elrendelt énekes imába. Társai csatlakoztak hozzá, hangjuk erőteljesen és melegen szállt fel, s a szép gregoriánok nem igényelték zeneszerszám kíséretét. Renaud könnyes szemmel hallgatta, Roncelin azonban szemmel láthatólag nem lelte örömét benne:

– Hallgassanak el, ha nem akarják, hogy bekössük a szájukat! – kiáltotta. – Pihenni akarok!

Olivier engedelmeskedett, de a csend helyett halkan imák hosszú sorába fogott, melyet hol Hervé, hol az őrmester vett át tőle, s a duruzsolásban végre álomba merült az ellenségük. Hangosan horkolt, így az áldozatai nyugodtan beszélgethettek.

– Nem tudom kioldani a köteleimet – nyögte Hervé. – Túlságosan szorosak, és ahogy mozgok, csak még jobban megszorítom őket…

– Ugyanez a helyzet nálam is – felelte Anicet. – Annál is jobban bosszant, mert van egy kés a tunikámban, de nem tudok hozzáférni.

– Kíváncsi vagyok – szólt közbe Olivier is –, mit csináltak Maximinnel. Este nem láttuk, és a gazemberek maguknak szolgáltak fel.

Egyedül a báró hallgatott, de ő távolabb volt a többiektől, és fel kellett volna emelnie a hangját. Szálfaegyenesen ült a széken, ahová kötelékei rögzítették, és Olivier aggodalmára nagyon távolinak látszott: a végeérhetetlen éjszakán, melyen éhségtől, fáradtságtól és a kötelek marásától szenvedtek, lassanként látta, ahogy lecsuklik az öregember feje. Amikor azonban a baromfiudvarban felharsant a kakas kukorékolása, még fájdalmasabb új napot jelezve, homályosan azt remélte, hogy apját utolérte a halál, hogy megkímélje a fizikai és erkölcsi szenvedésektől. Sajnos amikor a hóhéra, aki talán ugyanerre gondolt, megrázta, Renaud felemelte a fejét, és nem is hajtotta le többé…

Semmitől sem kímélik meg tehát.

Körülöttük felébredt a kastély, de nem úgy, mint máskor. Nem hallatszott kovácsolás zaja, cselédek kiáltása, állatok hangja – csak fegyvercsörgés és a kút nyikorgása, melyből vizet húztak. Az épületek különböző pontjairól férfihangok válaszoltak az uruknak, aki a felhajtón állva hangosan kérdezgette őket. A nagyteremben újra felszították a tüzet. Újabb ennivalót hoztak, az emberek ettek, ittak, majd Roncelin odalépett a foglyaihoz, és kegyetlen mosollyal egyenként végignézett rajtuk.

– Még mindig hallgatni akarnak, jó testvérek?

– Még mindig! – mordult fel Hervé. – Vigye el az ördög!

– Nem ez az első átka – jegyezte meg vállat vonva Olivier. – Úgy tűnik, nem zavarja túlzottan.

– Egy vén bolond és egy felfuvalkodott ifjú, számít ez? Lássuk inkább, kivel kezdjük… Adjuk meg a tiszteletet a kornak? Úgy tűnik, kedves báró, szerető fia van.

Érdekes lenne látni, meddig tűri a maga szenvedését!

Olivier megremegett, ahogy látta, miféle előkészületet tesznek Roncelin pribékjei.

A konyhából kihozták a lábas sütőállványt, és beállították a tűzhelybe a parázs fölé.

Olivier-n úrrá lett az iszonyat. Tépni kezdte magát az izmait elszorító kötelek között, és teli torokból üvöltött:

– Ezt nem teheti! Maga…

– Ugyan, ugyan! Hol a Templomnak oly kedves udvariasság, melyet fennen hirdet, testvérem? De igen! Hacsak nem beszél, megsüttetem az apját a szeme láttára, miután bekenték a legfinomabb olívaolajjal…

– Ne figyelj rá, fiam! Csukd be a füled és a szemed! Öreg vagyok, és a szívem nem bírja sokáig a szenvedést… Bár borzalmas az út, örülök, hogy csatlakozhatom édesanyádhoz!

– Elég a beszédből! Gyerünk, ragadjátok meg a bárót, és vetkőztessétek le!

Senki nem mozdult. Talán a parancs aljassága miatt, melyet a jelenlévőkhöz címeztek, akiknek csak egyike, Didier testvér volt lovag, a többiek csak a rend szolgálói, egy őrmester és két rendíthetetlen, barna bőrű turkopol. Olivier-ban halvány reménysugár ébredt. Didier-hez fordult:

– Maga, aki ugyanazt a köpenyt viseli, mint én, hajlandó lenne Isten előtt megszégyenülni, aki látja és egy nap számadásra hívja majd?

Didier habozott és elfordította a tekintetét, de csak egy pillanatig tartott.

– Menjen ki, testvérem, ha nem áll készen. És csatlakozzon a többiekhez – mordult rá Roncelin. – Elegen vagyunk.

A templomos futva távozott. Renaud-t kioldozták és levetkőztették, majd ismét megkötözték, miközben az egyik fekete felszította a tüzet, a másik pedig egy üveg olajat hozott. Olivier-nak felkavarodott a gyomra, és fülsüketítő erővel elkiáltotta magát:

– Segítség, Mindenható! Segítség!

Válaszul fegyvercsörgés, lónyerítés és kiáltások hallatszottak. Roncelin az ajtóhoz ugrott, mely az arcába csapódott és a földre terítette, miközben egy állig felfegyverzett, magas templomos lépett be, sisakkal a fején, karddal a kezében. További lovagok követték. Csak egy szempillantás kellett, és felmérte a helyzetet. Kardja hegyével Roncelinre mutatott, aki beleszédült az esésbe, és még nem állt fel.

– Vasra vele! – harsant jéghideg hangja. – A többieket öljétek meg!

Egy szempillantás alatt teljesítették a parancsát. Olivier, akit az ájulás környékezett megkönnyebbülésében, felnyögött:

– Clément testvér! Áldja meg az Isten!

– Hogy kerül ide? – érdeklődött Hervé.

– Mindent a maga idejében! – felelte a férfi röviden. Egyenesen Renaud-hoz lépett, és tőrével elvágta a kötelékeit, majd meztelen testére borította fehér köpenyét, és végtelen együttérzéssel leültette. Közben lovagjai kiszabadították a foglyokat. Anicet fáradtságában és felindulásában elvesztette az eszméletét, Hervé és Olivier azonban, bármennyire kimerültek is, megmozgatták elgémberedett, sajgó tagjaikat. Hervé az ennivalóra vetette magát, melyet az asztalon hagytak, kiitta az összes vizet a kancsóból, és szemmel látható örömmel harapott bele egy darab kenyérbe, Olivier pedig az apja mellé térdelt, és megfogta a kezét. Jéghideg volt. Az öregember egész testében remegett az átélt idegfeszültség hatása alatt. Hófehér volt az arca, de nem ájult el, és hálásan elfogadta a pohár bort, melyet Clément testvér nyújtott felé. Még mosolyognia is sikerült:

– Mindig is hittem a csodákban, de nem reméltem, hogy egy nap tárgya leszek!

Maga most a megtestesült csoda, barátom! Hogyan köszönhetném meg?

– Úgy, hogy a lehető leghamarabb felépül.

– Megpróbálok. Hogy került ide? Alig merem hinni! Figyelmeztették?

– Igen. Éppen Trigance-ba érkeztem, amikor a maguk Barbette-je késő éjjel odaért.

Azért jött, hogy értesítse a parancsnokot, Valérien de Rians-t mindarról, ami itt történik… Visszahoztuk magunkkal. Itt is van…

A konyhából előlépve, mintha soha el sem ment volna, Barbette bukkant fel a konyhalányok élén, zajosan tanúként hívva a mennyek minden szentjét a megszállók pusztításához, s kiadta az utasításokat a rendbetételhez. Miközben a lányok sietve engedelmeskedtek, megcsókolta az ura kezét:

– Renaud nagyúr! Micsoda állapotba hozták azok a gazemberek!

Ezzel választ sem várva visszament a konyhába, ahonnan lázas sürgölődése zaja hallatszott, és kikiabált, hogy egy óra múlva kész az étel. Magával vitte Anicet őrmestert, akinek még most is remegett a lába. Eközben Clément testvér visszament az udvarba, hogy megnézze, hogy áll Valérien testvér a lovagjaival. Tiltakozásuk ellenére Roncelin de Fos-t, Didier testvért és a fiatal Huon de Manát megláncolták, s most a ládáktól megszabadított szekéren várták, hogy Trigance börtönébe vigyék őket… Azok, akik gaztettükben segédkeztek, szinte harc nélkül megadták magukat, de el kellett szenvedniük a kastélybeliek szidalmait, akiket megfélemlítettek és bántalmaztak a drámai huszonnégy órában. Őket is Trigance-ba viszik, majd Ruou-Lorgues erődjébe, ahol hosszas bűnhődés vár rájuk. Valérien de Roians és a templomosai, akik mellé Clément testvér a ruou-i parancsnokságról még további embereket rendelt, nem időztek sokáig, épp csak ettek valamit és felfrissültek, majd útnak indultak a foglyokkal, akik után Renaud báró inkább dühös, mint megkönnyebbült tekintettel nézett.

– Csak akkor nyerem vissza a lelki békém, ha ez a Roncelin halott! Clément testvér, miért nem engedi, hogy párbajra hívjam, míg csak Isten nem ítél közöttünk?

– Maga is tudja, hogy egy templomos nem párbajozhat. Különben pedig, barátom –

tette hozzá félmosollyal –, gondoljon mindkettőjük korára!

– A gyűlölet erőt ad!

– Ez érvényes rá is. Ráadásul egy olyan igaz lovaggal szemben, mint maga, tartanék attól, hogy a sátán trükkökhöz folyamodik, hisz nem vagyok biztos benne, hogy Roncelin nem az ő embere!

– Istenről beszéltem, Clément testvér, és maga a sátánt állítja szembe vele? Azt hiszi, az Úr nem adna elég erőt nekem, hogy legyőzzem?

– Isten útjai kifürkészhetetlenek, barátom… és inkább elkerülöm a felesleges kockázatokat. Nyugodjon meg, igen szigorú ítéletben részesül, és megbüntetjük, ahogy megérdemli. Most menjünk be, beszélnünk kell!

Valcroze felébredt a rémálomból, és örömmel talált vissza a mindennapi élet alázatos munkáihoz. Eltemették a halottakat, hálát adtak az Úrnak, és újra munkához láttak, ahogy mindig is tették ostrom vagy veszedelem után. A föld embereinek minden óra fontos, és sietnek helyreállítani a károkat… A kastélyt pedig jelentős károk érték, hisz az ál-Antonin d'Arros emberei durván átkutatták, és bár nem loptak, habozás nélkül felborították a bútorokat, kiborogatták a tartalmukat, leszaggatták a kárpitokat, hogy megnézzék, nincs-e mögöttük titkos járat.

– Anyám hogy sírna! – jegyezte meg Olivier.

– Nem – helyesbített az apja. – Dühös lenne, de először is köszönetet mondana Istennek, amiért megmentette azokat, akiket szeret…

Adhémar báró laboratóriuma sem menekült meg a vandáloktól. Eltörték a retortákat, elszaggatták a falaktól a polcokat, hogy megnézzék, mi van alattuk. Csak a kandallót nem bántották, ahogyan azt az érintetlen hamu mutatta. Clément testvér egy pillanatig keresztbe font karral elnézte, és keze a korral ezüstös színt öltő szakállával játszott:

– Sikerült? – kérdezte egyszerűen.

– Igen – bólintott Renaud. – Minden rendben van, s ezek a hamvak az álkoporsóból származnak.

– Hagyja, hogy békében megöregedjenek. Ami ezt a helyet illeti, ha adhatok egy tanácsot, nagyjából tegyék rendbe, de ne nagyon bolygassák a port. Hacsak nem kíván… alkímiába bocsátkozni.

– Ó, nem! Az nem az én világom…

– Ebben az esetben minél elhagyatottabb lesz a szoba, annál jobb…

– Befalaztathatjuk az ajtót, ha kívánja.

– Nem. Ha eltorlaszolják vagy befalazzák, csak felhívja magára a figyelmet. Ha egy raktárra nyílik, jelentéktelen ajtó marad.

– Ahogy kívánja. És most elmesélné, hogyan ért ide éppen időben, hogy megmentsen minket?

Néhány szó volt mindössze. Körülbelül két héttel azután, hogy a két lovag és az őrmester útnak indult, egy szemmel láthatólag kifulladt öregember rogyott Clément testvér lábához, inkább fáradtságból, mint tiszteletből, bár őszintén tisztelte a lovagot, de hosszú utat tett meg, mire elérkezett hozzá panaszával. Azt állította, hogy egyedül a testvér vethet véget a fosztogatásnak és zsaroló adószedésnek, melyet Richerenques templomosai folytatnak, mióta Antonin d'Arros a parancsnokuk. Ő egyszerű

környékbeli nemes, akitől elvették a javait és elrabolták az unokáját, hogy erőszakkal maguk közé sorozzák. Sikerült elszöknie a börtönből, ahová bezárták, egy elkötelezett szolgának hála, aki segítséget keresett a templomos parancsnokságon egy olyan testvér személyében, aki elítélte az ott folyó életet.

– Az öregembert Paul de Manának hívták, és…

– De Mana? – szakította félbe Hervé d'Aulnay. – Így hívják azt a kígyót is, akit Gréoux-ba kellett kísérnünk, és aki az erődhöz közeledve megszökött tőlünk… de csak hogy követhessen és értesíthesse azt a démont…

– Bocsássanak meg neki! Biztosan nem tehetett mást, mint hogy pontról pontra engedelmeskedik. Azt hitte, hogy a nagyapja még mindig „Antonin testvér” foglya…

Bárhogy is van, ez a történet indított el a nyomukban. Richerenques is az útjuk egyik állomása volt, és meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem fogták ott vagy nem bántották magukat. Hogy ha kell, kimentsem magukat a csapdából. Bántam már, hogy mindössze hármójukat indítottam útnak a Templom értékes kincsének kíséretében, melynek létezéséről kevés testvérünk tud…

– Ha több embert küld, felfedi a titkot – jegyezte meg Olivier. – A kis csapat, melyben utaztunk, tökéletesen megfelelt ahhoz, amit hivatalosan kísértünk: egyik testvérünk, egy szerény tudós holttestét, akinek a pápa barátsága lehetővé tette, hogy hazatérjen a szülőföldjére, örök nyugalomra. Ha nincs ez a kellemetlen megálló, minden rendben lett volna. Sok embert hozott magával a megsegítésünkre, Clément testvér! Ezzel nem kockáztatta, hogy…

– Semmit sem kockáztattam! Párizsból csak négyen indultunk el: két lovag és két fegyvernök. Richerenques-ben, ahol csak a garnizon felét találtam, megértettem, hogy jogosak az aggodalmaim, különösen amikor az a testvér, aki segített Paul de Manának, elmondta, hogyan zajlott az ott tartózkodásuk, miféle feladatot bíztak magukra a szabályzat ellenére, és különösen azt, hogyan utazott el a nyomukban Antonin testvér.

A legrosszabbtól tartottam, és majdnem meg is történt. Azt az erős csapatot, melyet itt láttak, részben Gréoux-ból hoztam, ahonnan küldöncöt menesztettem Ruou-ba, hogy küldjenek embereket Trigance-ba, valamint iderendeltem majdnem a teljes egykori parancsnokságomat. Senki még csak nem is sejthette, mit szállítanak maguk valójában.

És amikor nem sokkal Trigance-ba érkezésünk után megláttuk Barbette-et, megítélhettük, mekkora veszélyben forognak. Meghoztuk a szükséges intézkedéseket.

Egyébként tisztelettel adózom Barbette bátorságának és eszességének.

– Sikerült kiszöknie, mielőtt leeresztették a kapurácsot? – kérdezte a báró.

– Igen, de előtte még felmérte, hogy ha a kastély bezárul, csak ostrommal lehet bevenni, ezért gondosan elrejtette a cselédlányokat az olajos edényekkel, melyek tartalmával éjszaka alaposan megkente a rácsot és a kapu vasalatait, hisz a túlságosan magabiztos ellenség nem őrizte a bejáratot.

– És Maximin hova lett? Barbette nem beszélhetett össze vele, hisz nem mozdult el mellőlem a támadás alatt, míg lefegyverezték az embereimet.

– Az egyik lánynak sikerült hozzá férkőznie és átadnia a felesége utasításait.

Csatlakozott a cselédekhez a rejtekhelyen, és ő emelte fel a rácsot és nyitotta ki a kaput… Nos, ennyi az egész…

– A föld alatti járatokra nem gondolt? Pedig jól ismeri őket.

– Igen, de a kastély felőli bejáratukat nem nehéz megtalálni, és bizonytalan lett volna a harc a sötét folyosókon. Erővel kellett megérkeznem…

– Soha nem lehetünk elég hálásak, barátom! Ami Barbette-et és Maximint illeti, belefoglalom őket a végrendeletembe, és rájuk hagyom Valcroze-t, hisz a halálom után egyébként a birtok a templomos rendé lenne, mivel a belépéskor a fiamnak rájuk kellett testálnia minden örökségét. Remélem, nem haragszik, ha kivonom a Templom kezéből?

– Éppen ellenkezőleg! Ha balszerencse érne, melytől egyre jobban tartok, jobb, ha Valcroze nem tartozik a javaink közé. Tudja, részben éppen ezért választottam a frigyláda rejtekhelyéül. Így maga lett a határtalan kincs őrzője, maga és ez a bátor házaspár!

– Tudatában vagyok, mekkora kegy… és mekkora teher. Ami őket illeti…

– Talán jobb lenne – szólt közbe Clément testvér –, hogy ha már csak Maximin kísérte el magukat az új szentélybe, Barbette ne osztozzon a titok teljességében.

Figyelemre méltó asszony, tudom – tette hozzá sietve, megelőzve apa és fia tiltakozását

–, de nagyon jóindulatú és bőbeszédű, és óvatlanságból vagy egy felindulás hevében esetleg még elszólná magát. Ráadásul nem a kíváncsiság Éva leányainak legkedvesebb bűne?

– Vagy rosszul ismerem – felelte Olivier komolyan –, vagy a hitemre meg mernék esküdni, hogy Barbette nem is próbálna többet megtudni. Kötelességtudó és nagyon bölcs asszony. Nyugodt lehet, Clément testvér!

– Nyugodtan térek vissza Párizsba. Olivier testvér, Hervé testvér, holnap hajnalban indulunk!

– Csak még egy szót, barátom! – szólalt meg Renaud. – Pontosan mit fog csinálni Roncelinnel? Magával viszi?

– Párizsba? Kitéve az út ezer viszontagságának? Nem, még véletlenül sem!

Elvisszük Ruou-Lorgues-ba, ahol összeül a káptalan, hogy ítéljen felette. Ezzel egy időben új parancsnokot választunk Richerenques-nek…

– Pedig szívesen istenítélet elé állítottam volna, karddal a kezemben! – morogta Renaud báró. – Biztos vagyok benne, hogy Isten erőt adott volna, hogy legyőzzem…

– Ebben nem kételkedem, de miért pazarolná egy becstelenre a kardját? Azt a nyomorultat jobban legyőzi egy föld alatti cella, ahová élve eltemetik, míg el nem jön érte a halál… Egészen biztos benne, hogy arról a Roncelinről van szó, akinek a történetét elmondta nekem?

– A gyűlöletem már azelőtt felismerte, hogy megláttam az arcát!

– Ráadásul – helyeselt Hervé – nem is tagadta, amikor Renaud báró ráismert. És az emberei is tudhatták, mert egyikük sem látszott meglepettnek… De tulajdonképpen miért nem adjuk át az érsek vagy maga a pápa igazságszolgáltatásának? A Templom nem hozhat halálos ítéletet!

– Templomos lovag, és a testvéreinek kell elítélniük. Az ítélet majd először is megfosztja a köpenyétől, s azután megpecsételi a sorsát… Semmit sem tehetek – tette hozzá Clément testvér bocsánatkérő mozdulattal Renaud felé. – Ez a szabály, és még a nagymester is ennek engedelmeskedik…

– A kivégzés jobban megfelelne! – morogta Olivier. – A holtak nem jönnek vissza…

– Egy haláláig börtönre ítélt ember sem jön vissza…

– Nem adhatom elő a sok gaztettet, melynek az Igazi Kereszt, néhai feleségem és jómagam áldozatai lettünk? – kérte Renaud. – Azt hiszem, megtalálnám a megfelelő

szavakat…

– Lehetetlen, barátom. A káptalan ülései titkosak, de a fia jelen lesz. A szószólója lehet.

– Meg is teszem – jelentette ki Olivier. – Nem szabad annak a démonnak újra elszöknie…

– Segítek, amennyire tudok – biztosította Clément testvér –, de a törvény az törvény! Gondoljanak arra, hogy az életfogytiglanban kegyetlenebbül szenved az ember… és sokkal tovább tart, mint egy lefejezés.

Ahogyan azt Clément testvér megjósolta, Roncelin de Fos-t, alias Antonin d'Arros-t megfosztották fehér köpenyétől, és erős vasakra verve belökték egy sötét cellába, ahová egy csapóajtón át lehetett lejutni. Holtáig ott kell maradnia…

– Az ő korában – csitította Clément testvér Olivier-t – biztosan nem tart sokáig!

IV. fejezet Rekviem egy hercegnőért

Aznap, ugyanannak az 1307-es évnek október 12-éjén, csütörtökön a nagy temetéseken megszokott pompás külsőségekkel övezték a nagyon előkelő és nagy hatalmú Catherine de Courtenay úrnőt, Valois, Alencon, Chartre és a Perche vidék grófnéját, Konstantinápoly kinevezett császárnőjét és a király sógornőjét, aki Saint-Ouan kastélyában halt meg életének harmincharmadik évében, rövid betegség után.

Szürke volt az idő, jellegtelenül egyszínű és alacsony az ég, ám nem esett, és az embereknek olyan érzésük támadt, mintha fedőt borítottak volna Párizsra, melynek szélei belevesznek a ködbe. A gyász rányomta bélyegét a fővárosra: a menet útján sötét kárpitokat lógattak az ablakokba, az útjelzőknél a szentek szobrai előtt gyertyák égtek, ahogy ráfordultak a széles útra, mely Saint-Denis-t a főváros szívéhez köti. Apró kis lángok voltak, melyek alig adtak fényt a nedves levegőben, s még szomorúbb hatást keltettek, mint az inasok kezében égő számtalan fáklya. Pedig Catherine nem sok sajnálatot hagyott hátra. Hat éve ment hozzá a király legidősebb öccséhez, a pompás és arrogáns Charles de Valois-hoz, aki mást nem őriz meg belőle, mint az egyszerre előkelő és nevetséges román császári címet, ahová bizonyára soha be sem teszi a lábát, és a négy gyermeket, akivel az asszony a hat év alatt megajándékozta. Ezt a néhány évet Catherine szinte kizárólag a Saint-Ouan-i kastélyban élte meg, melyhez szép, a Szajnáig lenyúló kert tartozott, ahol a nyári napokon, amikor szinte mindig terhes volt, megfeledkezhetett a nagyváros bűzéről, és a folyóban tükröződő kék ég alatt álmodozhatott a Földközi-tenger fürdette Nápolyi Királyságról, ahol meglátta a napvilágot.

Ugyanakkor közel állt a francia koronához is az édesanyja, Beatrix d'Anjou-Sicile révén, aki Szent Lajos legkisebb öccsének, Károly királynak és Beatrix de Provence-nak, Marguerite királyné húgának gyermeke volt. Az apja Philippe de Courtenay, az utolsó bíborban született Courtenay volt, s így II. Balduin, az örökké pénzzavarral küszködő

császár unokája lett, akinek menekülnie kellett palotájából, s útja mentén szétszórta császári hatalma jelképeit…

Amikor hozzáment Charles de Valois-hoz, Catherine-nak királyi esküvőt rendeztek, s most is hasonlóan pompás szertartással búcsúztak tőle, a kettő között azonban nem volt más, mint anya és értékes dísz, hisz a természet szépnek teremtette… a férje pedig nagyon tüzes volt. Első házasságának nyolc évéből öt gyermeke született, akik mind életben voltak, és a két idősebb lány már férjhez is ment. A Catherine-tól született négy, pontosabban három – a kis Jean nem maradt életben – kicsivel nyolcgyermekes család élén találta magát, de távolról sem állt szándékában ennyiben maradni. Miközben elhunyt felesége holttestét követte tetőtől talpig feketében, máris arra gondolt, aki felváltja majd ágyában a szegény Catherine-t.

Miért ne lehetne a bájos Mahaut de Châtillon, aki igaz, kissé még fiatal, de szépségéhez figyelemre méltó hozomány járul? A herceg imádta a pompát, és fontos volt számára a pénz.

Amikor a menet, melyben a királyság számos előkelősége felvonult, elérte a Cité-

beli palotát, csatlakozott hozzá a király a gyermekeivel, majd a Kis hídon átkeltek a Szajna bal partjára, és megindultak a Saint-Jacques-des-Precheurs utcán, mely a Saint-Geneviéve dombra kapaszkodik fel, ahol a csúcson a jelentős jakobinus kolostor áll: annak kápolnája fogadja be a hercegnő testét. Az egykori szálláshely, melyet a Compostellába induló zarándokok számára létesítettek – akik a Notre-Dame elől indultak útnak – a templomosokét leszámítva Párizs legnagyobb és leggazdagabb kolostora volt, hála Szent Lajos jótéteményeinek, aki erősen kötődött Szent Domonkos igehirdető szerzeteseihez, akiket ezen ház miatt most már az egész királyságban jakobitáknak neveztek. Itt nyugodott a szent király fiainak szíve, és az utolsó még élő, Robert de Clermont is itt kap majd helyet, ahogyan maga Charles de Valois és az öccse, Louis d'Evreux4 is. Természetes volt tehát, hogy Catherine is itt nyugodjék.

A Saint-Jacques Párizs egyik legjelentősebb utcája volt, mely északról délre szelte át a várost. Bámészkodók tolongtak a lándzsákkal felfegyverkezett íjászok kettős sorfala mögött, akik egyaránt szolgálták a pompát és a rendet, nehogy a diákok, akiknek a kerületében jártak, zavart keltsenek. A halál komoly dolog volt, túlságosan tiszteletre méltó és tisztelettel övezett ahhoz, hogy bármi is megzavarja. A tömeg csendes volt és magába forduló. Mindössze nézelődött.

Talán mindenkinél jobban figyelt egy fiatal lány, aki a Saint-Benoit-le-Betourné templom lépcsőjén állt, két hozzá hasonlóan jól öltözött, tiszteletet parancsoló férfi között. Az egyik fiatal volt – húsz-huszonkét éves! –, a másik sokkal idősebb: bizonyára a másik kettő apja volt, ahogy azt a hasonlóságuk jelezte, bár a fiatalember cseppet sem volt nőies, a lány pedig nagyon szépnek ígérkezett.

Nagyon fiatal volt – még tizenöt sem –, selymes szőke haja azonban, melyet kék csuklyája részben elfedett, finom vonású, üde arcot keretezett rendkívüli, szürkéskék szempárral, mely mintha mindig Párizs változékony egét tükrözte volna, s máris magára vonta a fiúk figyelmét, annyira, hogy a bátyja, Rèmi rendre is utasított közülük néhányat. A lány soha nem is hagyta el az apai házat az édesanyja, a cselédje, vagy mint ezen a napon, családja férfi tagjai kísérete nélkül.

Mathieu de Montreuil mester, az építész engedett a kamasz lány kérlelésének, aki látni szerette volna a királyt, a hölgyeket és az udvart a hercegi temetésen. Talán kissé szomorú látvány volt, de csodálatos, amilyet szülőfalujában sosem láthatott. A környéket jól ismerő Mathieu mester ezért választotta a Saint-Benoit lépcsőit, ahol éppen a karzatot építette: innen a kis Aude és Rèmi bátyja mindent láthattak, az egész 4 Ebben a kápolnában temették el a hercegeket, akik a Capet családot felváltó két dinasztiát alapították: a Valois- és a Bourbon

dinasztiát. Robert de Clermont IV. Henrik egyenes ági őse volt.

menetet, ahogy felfelé kapaszkodik az emelkedőn, egészen a kolostor bejáratáig.

Ahogy Charles de Valois elhaladt előttük a gyönyörű fekete bársonnyal bevont hintő előtt, Aude a homlokát ráncolta, ahogy az apja megmondta, kicsoda:

– Nem látszik szomorúnak – suttogta. – Olyan száraz és merev az arca, mint azoké a kőfiguráké, melyek a bátyám vésője alatt születnek!

– Egy herceg nem sír nyilvánosan – súgta vissza Rèmi. – Nem illene a méltóságához… és különben is megzavarná az arcvonásait.

– Ki törődik ezzel, amikor bánata van? A könnyek maguktól csorognak, és mit számít, hogy az arcra ráncokat rajzol a fájdalom? Ezen a hercegen egyetlen ránc sincs!

Pedig szép volt a felesége… és fiatal – tette hozzá a lány elnézve a halott mozdulatlan arcát, akit a kor szokásainak megfelelően fedetlen arccal kísértek a sírba. A halál eltüntette a szenvedés nyomait, és az igazán királyi díszletek között, melyekbe öltöztették, ugyanolyan derűsnek és szépnek tűnt, mint esküvője napján. A száj, melyet a díszes korona alá rögzített muszlin álltartó rögzített, mintha mosolygott volna. Aude gyorsan térdet hajtott és keresztet vetett, majd folytatta:

– Mintha örülne, hogy itt hagyja a világot!

– Talán eleget szenvedett, és kiérdemelte a paradicsomot – suttogta az apja. – Ha a mennyek ragyogó útját látja a szeme, örülnünk kell… És nézd, a hercegek tartják a koporsólepel zsinórjait.

– Nem mind azok. Az a komoly arcú, szép szakállú férfi nem egy templomos?

– Maga a rend nagymestere, Jacques de Molay, aki néhány hónapja érkezett Franciaországba Ciprus szigetéről. Azért „viheti” az elhunytat, mert hercegi rangja van… Egyébként keresztapja volt a trónörökösnek, Lajos hercegnek, amikor lovaggá ütötték…

– Ő az egyetlen templomos, aki részt vesz a temetésen?

– Nem. Az elöljáróik és a kíséret hátrébb állnak a menetben. Nézd csak, itt van király urunk, akit annyira szerettél volna látni!

– Istenem, milyen szép, milyen impozáns… és milyen hideg!

Harminckilenc évesen IV. Fülöp, Szent Lajos és Marguerite de Provence unokája még mindig királysága legszebb férfija volt. Magas termetű, mint minden Capet, de hiányzott belőle a soványság, melytől elődje hajladozó nádszálra emlékeztetett, s elegánsan viselte a fegyverzetet éppúgy, mint a széles vállára terülő fekete köpenyt.

Előkelő, tiszta vonású, de sápadt arca szoborra emlékeztetett volna a vörösbe hajló melegszőke, félhosszú haj nélkül, melyet még nem színezett ezüstre a kor.

Feledhetetlen volt a szeme: tág, jéghideg kék pupillák, mozdulatlan, sosem pislogó szemhéjjal. Azt beszélték, a király tágra nyitott szemmel alszik. Ugyanakkor a szép rajzolatú száj enyhe ránca jelezte, hogy a fenség megtestesülése iróniára is képes.

– Pedig szenvedélyesen szerette a néhai feleségét, Jeanne de Navarre királynét, aki mint tudod, két éve halt meg. Azt beszélik, vigasztalhatatlan, és megvetéssel elutasítja, hogy újra megházasodjon…

– Miért kellene? – jegyezte meg Rèmi. – Három fia van, akik közül ketten már házasok, és egy lánya, akit az új angol királynak ígértek. Nézze csak, húgom, itt vannak!

Valóban, a király mögött lépkedett három fia: a tizenkilenc éves Lajos, édesanyja halála óta Navarra királya, akit máris Civakodónak neveztek, mert mindenkibe, mindig és minden lehetséges okkal belekötött. Ráadásul nem volt különösebben intelligens, az apjával ellentétben, akire különben sem hasonlított túlzottan. Inkább az édesanyjára ütött, de nem annyira, mint az öccse, Fülöp, Poitiers grófja, a tizenöt éves, nyakigláb kamasz, akinek intelligensen csillogó szemű, korán megkomolyodott arcát barna haj keretezte. Mivel nem volt király, mint a bátyja, valamivel hátrébb haladt, a harmadik fiúval, Károllyal, aki Marche grófja volt, és alig töltötte be tizenkettedik évét, de szép volt, akár egy angyal, s apja gyermeki mását nyújtotta, akitől örökölte világos haját, kék szemét és tökéletes vonásait, ám míg a király mozdulatlan arca elmélyült szellemet takart, az övé csak ürességet. Természetesen a bátyjaival ellentétben még nem volt házas…

A Civakodó két évvel azelőtt vette feleségül az unokatestvérét, Burgundi Margitot, II. Robert gróf és Agnès de Francé, Szent Lajos legfiatalabb lánya gyermekét, a nyurga Fülöp pedig nemrég lépett frigyre Jeanne-nal, IV. Burgundi Othon gróf5 és Mahaut d'Artois egyik lányával. A feleségek is ott voltak, hölgyeikkel követték a férfiak csoportját. Mindketten vonzóak voltak, a tizenöt éves barna Margit és a tizenhárom éves szőke Jeanne, ám kissé esetlenül hatottak a gyászruhában, melyhez nem szoktak hozzá, hisz mindketten kacérak voltak, és rajongtak a szép ruhákért, az ékszerekért és a drága szövetekért, melyek csinosan díszítették őket. Igazi cinkosság fűzte össze őket, hisz együtt nevelkedtek, és komolyan lépkedtek, kerülve egymás pillantását, nehogy hirtelen feltörő nevetésük megzavarja a számukra halálosan unalmas pompát, és kiváltsa a társnőjük, Isabelle, a király egyetlen lánya rendreutasítását, aki tizenöt éve ellenére máris az angol királynéhoz illő komolyságot és fenséget mutatta, aki néhány hónap múlva lesz. Az egész családban ő hasonlított leginkább Fülöpre. Nagyon szép volt, s egyben remek ítélőképességgel és királyi tehetséggel rendelkezett, mely igen ritka volt a fiatal lányoknál. Isabelle-nek elég volt, hogy tudta, hogy az apja, akit szenvedélyesen csodált, büszke rá, s máris boldognak érezte magát. Fiatal menyeivel szemben Fülöp gyakran elnézőnek mutatkozott, és előfordult, hogy vidámságuk az ő

arcára is mosolyt csalt, Isabelle azonban nem volt féltékeny. Úgy gondolta, rá nagy sors vár, és örömmel gondolt arra, hogy hamarosan elhagyja Párizst és Londonba megy, hogy a fiatal walesi herceg, a kedvesnek és szépnek mondott Edward6 kezébe tegye kis kezét.

Aude, alá a hercegnőkkel egyidős volt, érdeklődve figyelt. Bájosnak találta, de nem irigyelte őket. Különösen Margitot nem, akinek olyan férje volt, akivel nem szívesen osztotta volna meg az életét, még a trónon sem. Volt valami alattomos Lajosban, s a szája sarkában kellemetlen, kegyetlen ránc látszott. Csak remélni lehetett, hogy az 5 Itt a burgundi „grófságról” van szó, melyet ma Franche-Comténak neveznek.

6 A leendő I . Edward volt az első angol herceg, aki a walesi herceg címet viselte.

ettől a párostól születő leendő francia királyok inkább az édesanyjukra, mint az apjukra hasonlítanak majd. Büszke homlokával, virágos arcszínével, hatalmas fekete szemével és a móddal, ahogyan egyenesen felveti a fejét, Margit méltó lesz a koronára. A Civakodó esetében ez egyáltalán nem volt biztos.

– Hány éves király urunk? – kérdezte Aude az apját. A férfi gyorsan utánaszámolt:

– Negyvenhez közeledik. Harminckilenc, azt hiszem. Miért kérdezed?

– Hogy tudjam, sokáig él-e még.

Mathieu halkan, diszkréten elnevette magát:

– Azt szeretnéd, ha sokáig tartana az uralma? Szerintem nagy király, mert eltörölte a jobbágyságot és szép esélyeket adott azoknak is, akik nem nemesek, de azért vaskézzel kormányoz…

– Bizonyára, de a trónörökös herceg nem nagyon tetszik… Ó, ott jönnek a templomos lovagok!

Tökéletes rendben, csillogó páncélban a nagy fehér köpenyek alatt a menet végén felbukkantak a templomos vezetők és a nagymester kísérete, magukkal hozva Jacques de Molay lovát. Aude szó nélkül nézte, ahogy közelednek, s csak amikor melléjük értek, kérdezte meg:

– Kik ezek a lovagok? Ismeri a nevüket? Hirtelen idegesnek látszott, ahogyan azt máskor oly lágy, most mégis töredezett hangja elárulta. Rèmi vállalta magára a választ:

– Milyen kíváncsi! Miért érdekli? Nem ismerjük mindegyiküket…

– De néhányukat igen, hiszen gyakran dolgoznak nekik…

Mielőtt felelt volna, Rèmi felfigyelt rá, hogy Aude nem néz rá, és talán meg sem lepi majd a válasz. Figyelmét azok a lovagok kötötték le, akik a három vezetőt kísérték.

A fiatalember megpróbálta követni a pillantását. Ahogy sikerült, a szemöldökét ráncolta, de folytatta félbemaradt mondatát:

– … az apánk ápol kapcsolatot például a kincstárnok testvérrel. Aki ma nincs itt.

Ellenben látok egy lovagot, akit jól ismerünk mind a ketten, és azt hiszem, magának is volt alkalma látni nálunk tett látogatásai némelyikén… Vagy erősen tévedek, vagy az ott Olivier de Courtenay testvér a marsall mögött…

Látva, hogy a húga válla, aki éppen hátat fordított neki, megremeg, Rèmi tudta, hogy célba talált, és veszélyre kell számítania. Aude egyébként nem felelt, tekintete azonban a templomosokat követte, akik közül – a bátyja esküdni mert volna rá – csakis egyvalakit figyelt. Mathieu semmit sem vett észre. Abban a percben, hogy a fia magára vállalta a választ, már nem is figyelt oda, és a szomszédjával, a templom sekrestyésével beszélgetett

Rèmi kihasználta az alkalmat, hogy megpróbáljon többet megtudni. Határozottan megérintette Aude vállát:

– Nem felel, húgom?

– Bocsánat, mit is mondott?

– Nem tudom, mi van velem, de mintha ma reggel gyenge lenne a látásom. Olivier de Courtenay testvért látom ott?

Ez alkalommal a lány visszafordult, fülig pirulva, csillogó szemmel, s Rèmi már tudta, hogy helyes volt a meglátása. Mindig alaposan megfigyelte a hozzá közel állók fiziognómiáját, viselkedését és magatartását, ahogyan mindenkiét, akivel csak találkozott, és jó emberismerő lett. Bár a nőkkel nem volt sok tapasztalata, tudta –

talán a szívébe hasító tudat alatti féltékenységből –, hogy a húga szerelmes a templomosba. Aude egyébként megható zavarral azt suttogta:

– Azt hiszem, igaza van, bátyám. Ő az. És mellette a barátja, Hervé d'Aulnay…

A második lovag említése összezavarta Rèmit. Lehet, hogy tévedett a személyt illetően? Vagy csak álmodta a pirulást, a szép szemek ragyogását? Végül is természetes, hogy egy tizenöt éves lány szemérmesen elpirul, ha férfiakról beszélnek!… Hirtelen arra gondolt, könnyen meggyőződhet a helyzetről: a Notre-Dame karzatára rendeltek tőle egy Keresztelő Szent János-szobrot. Elhatározta, hogy Olivier testvér vonásaival ruházza fel, és megnézi, mit szól Aude a kő-portréhoz. Ráadásul Rèmi őszintén elismerte, hogy nehezen találna szebb modellt Krisztus előfutárának, mint ezt a büszke arcot, melynek komolysága, ebben bizonyos volt, szenvedélyes lélek izzó tüzét takarta.

Attól azonban egy percig sem tartott, hogy ha a húga szereti Olivier-t, az viszonozza szerelmét, hisz a szerzetes lovag a legtisztábbak és leghajthatatlanabbak közé tartozott a rendben, melyről egyre gyakrabban keringtek különös hírek. A legfinomabban edzett acélpenge volt, melyet Istennek ajánlottak, s melyen egy fiatal lány szíve óhatatlanul kegyetlenül megsebzi magát. Ezt pedig Rèmi nem akarta…

A templomokban a harangozok lassan hagyták elülni a lélekharang baljóslatú zúgását: a hercegnő holttestét átvitték a jakobita kolostor küszöbén, és a kápolna felé tartottak vele, mely mögött ezernyi gyertya égett Az abbé és szerzetesei fogadták.

– Nincs több látnivaló – állapította meg Mathieu mester a kezét dörzsölgetve a feltámadó szél hidege ellen. – Menjünk haza! Elég gyászindulót és imát hallottunk mára, és alig várom, hogy hazaérjünk. Elégedett vagy, kicsim?

– Ó igen, apám! Nagyon szép volt, és köszönöm.

Visszamentek az erős ló vontatta kocsihoz, melyet az építési területnél hagytak, ahol a halott hercegnő iránti tiszteletből aznap senki sem dolgozott. Rèmi felsegítette a húgát az apjuk mellé, megfogta a gyeplőt, és visszaindult a Szajna felé, hogy átszeljék a Cité szigetet, majd a folyó másik ágát, és ráforduljanak a Vincennes-en át Montreuil-be vezető útra, ahol a család lakott a Saint-Pierre-et-Saint-Paul-templom szomszédságában.

A házat felmenőjük, a híres építész, Pierre de Montreuil, a Szent Kápolna és még számos csoda megálmodója építette, aki a király hálájának köszönhetően az örökkévalóságban a Saint-Germain-des-Prés-templomban nyugodhatott a feleségével.

A monostor és a nagyúri lak után ez volt a település legszebb háza. Szép kövekből épült

– a többi épületet vályogból húzták, hisz Montreuil-nek márgás volt a talaja, mely szalmával keverve olcsó és könnyen megmunkálható építőanyagot biztosított –, és egy elkerített területre nyílt, ahol zöldséges- és virágoskert terült el, valamint egy kis gyümölcsös és szőlő. A falu egy dombon épült, kilátással az erdőre, a vincennes-i királyi kastélyra, a Szajna egyik ágára és egész Párizsra.

Az asszonyok uralkodtak ebben a házban. Juliane, Mathieu felesége volt a gazdaasszony, aki még negyven felett is vonzó nő maradt. Barna hajú és szemű volt, gömbölyded, de kemény húsú formákkal, élénk és vidám tekintettel, húsos szájjal, mely szívesen húzódott nevetésre. Szerette a házát, melyet erős kézzel irányított, a kertjét, ahol káposztát, spenótot, babot és más zöldségeket, fűszereket termesztett, ugyanolyan tehetségesen, akár egy fűszerszakértő szerzetes. Szerette a patyolattiszta ruhát és természetesen a családját. Az anyósát is, az öreg Mathilde-ot, aki bár még életerős és talpraesett volt, a férje halála után teljesen átengedte neki a birtok irányítását. Bár amennyire tőle tellett, igyekezett segíteni a menyének, de a kor előrehaladtával egyre többet üldögélt a kemence oldalában, igaz, nem tétlenül: ő szőtte a legfinomabb gyapjút, és úgy varrta, akár egy tündér, feltéve, ha az övénél fiatalabb szemek befűzték számára a tűt. Kissé meggörnyedő háta ellenére igyekezett büszkén, egyenesen ülni a támlás padon, melyet Rèmi készített számára, az unokája, akit imádott, ahogyan Aude-ot is. Ugyanakkor nem nagyon mutatta ezt a rajongást, mert úgy ítélte meg, hogy a kényeztetés és az egyéb érzékenykedések nem tesznek jót a szép jellem harmonikus fejlődésének. Aude tőle örökölte világos szürkéskék szemét, és előfordult, hogy az öregasszony' szinte mindig munka fölé hajló szemhéja alól kék villám ragyogott elő egy-egy megjegyzés kíséretére, melyben a keresztényi könyörület nem sok szerepet játszott. Igen kritikus asszony volt…

A ház harmadik hölgye Aude volt, a negyedik pedig Margót, a cselédlány, egy falubeli, akit „balszerencse” ért a molnár részéről, akinek a lány anyja a cselédje és szeretője volt: vagyis lehetséges, hogy a szegény Margot-t a tulajdon apja erőszakolta meg. Mathilde akkor mentette ki szorult helyzetéből, amikor Mathieu feleségül vette Juliane-t, Isambart, a vincennes-i királyi kastély intézője egyik lányát. Margót egyformán ragaszkodott a fiatalasszonyhoz és jótevőjéhez, azután a gyerekekhez, miután nem minden megkönnyebbülés nélkül tapasztalta, hogy a sors vetéléssel megszabadítja természetellenesen fogant magzatától. Azóta a molnár már elhagyta az élők sorát, miután Margót anyja a fejébe vágta a baltát, és eltűnt a környékről. Annak az asszonynak az eltűnése, aki nemhogy nem tudta megvédeni a molnártól, de még riválist is látott benne, nem érintette meg igazán Margot-t, aki boldogan élt Mathieu mester biztonságos falai között. Sárgarépaszín hajú, erős és makacs lány volt, akár egy öszvér, és vidám természete visszanyerte egyensúlyát és derűjét a befogadó családjában, ahol boldogabb volt, mint gyermekkorában valaha is.

Amikor az építőmester és a gyermekei hazatértek, ott találtak egy ötödik hölgyet: Mathilde mellett ült a padon, Juliane-nal szemben, aki a zsámolyon foglalt helyet, melyet odahúzott, és élénken beszélgettek. Bertrade volt, Juliane nővére. Egy Qiquenpoist 7 utcai rőfös özvegye volt, aki egykor Jeanne királyné, Szép Fülöp felesége beszállítója volt, és fiókkal rendelkezett a palota Nagy Galériáján8, jó kapcsolatokat 7 A mai Quincampoix utca

8 A rőfösök akkoriban annyiféle árut forgalmaztak, hogy a nagyáruházak elődeinek tekinthetők.

ápolva az udvarral. A férje halálakor a gyermektelen Bertrade kénytelen volt átengedni az üzletet egy unokaöcsnek, akivel elég jól megértették egymást. Mivel azonban híresen jó ízlésű és ügyes kezű asszony volt, felajánlották neki, hogy lépjen Jeanne királyné szolgálatába, hogy segédkezzen az udvarhölgyeknek, akik kevesebb tehetséggel rendelkeztek a szövetek színének összehangolásában, a kiegészítők kiválasztásában, s legfőképp a hímzésminták vagy gyöngyrátétek kitalálásában – és néha megvalósításában. Így az asszony csak ritkán hagyta el a Nesle palotát, mely akkoriban Jeanne királyné tulajdona volt, s melyet a király nem sokkal felesége halála után odaajándékozott az elsőszülött fiának, amikor az megnősült. Ettől kezdve Bertrade még nélkülözhetetlenebb lett, mint Jeanne idejében, hisz Burgundi Margit imádott mindent, ami az öltözködéshez kapcsolódott, s ami kiemelhette nagyon büszkén viselt szépségét.

Ahhoz, hogy Bertrade Imbert megtegye a hosszú utat a Nesle palota és Montreuil között, komoly ok kellett. Ez érződött erőteljes győzködésén is, mellyel a két asszonyhoz fordult:

– … már Margit hercegnővel is sok dolgom volt, del Madame de Poitiers is felfedezte a tehetségem, ahogyan a húga, az elragadó Burgundi Blanka is, aki a tavasszal hozzámegy a legfiatalabb hercegünkhöz, Károlyhoz. Ő még jobban bolondul az új díszekért, gazdag szövetekért, ékszerekért és hímzésekért! Segítségre van szükségem!

– Nem találhatna máshol, mint a rokonságban? Párizsban sok az ügyes kéz, és…

– Talán túl sok is! Értse meg, Juliane! Nagyon közel állok Madame de Courcelles-hez, az első udvarhölgyhöz, és vele együtt hozzáférésem van az ékszerekhez. Mint magamban, úgy kell bíznom abban, aki segít nekem. És senki mást nem látok alkalmasnak erre a kényes feladatra, mint Aude unokahúgomat! Bármennyire fiatal is, ugyanolyan ügyes, mint én!…

A három asszony annyira belemerült a beszélgetésbe – bár Mathilde még ki sem nyitotta a száját –, hogy nem vették észre Mathieu és a két fiatal érkezését. A ház urának azonban nem volt szüksége bővebb magyarázatra ahhoz, hogy megértse, miről folyik a szó, és azonnal a lényegre tapintott:

– Lassabban, húgom, lassabban! – dörmögte. – Azért jött, hogy elrabolja tőlünk Aude-ot?

Bertrade feléje fordult, és felállt. Majdnem ugyanolyan magas volt, de karcsúbb alkatú, s a magassága a szigorú hófehér flandriai vászon főkötővel kiegészülve impozánssá tette a megjelenését. Kissé fennkölt arcával – húga arcának idősebb és energikusabb változatával – úgy festett, akár egy kolostor apátnője, ha az apátnőknek megadatott volna, hogy szép szürke genti szövetruhát és mókusprém díszes felsőt viseljenek, ezüstszálakkal átszőtt övvel és ametisztzáras, hozzá illő tarsollyal. Hasonló ametisztgomb zárta a bő fekete köpenyt is, mely egy széken hevert.

– Pontosan ezért jöttem – jelentette ki az asszony nyugodtan, mélyen a sógora szemébe nézve. – És nem látom be, miért lenne ez baj: nem mindenkinek adatik meg, hogy egy királynét szolgáljon, aki még előkelőbb lesz attól a pillanattól kezdve, hogy Isten urunk magához szólítja Fülöp királyt… reméljük, minél később!

– Előfordulhat, hogy még sokáig nem történik meg! A király csupa erő, ami nem mondható el az örököséről, akinek olyan beesett a mellkasa.

– Nem azért jöttem, hogy az uralkodása hosszáról elmélkedjünk, hanem a keresztlányom jövőjéről…

– Én is erről beszélek! Nem illik a terveimbe, hogy cseléddé tegyem a lányom!

Bertrade arca fehérről lángvörösre váltott:

– Én talán úgy nézek ki, mint egy cseléd? Azzal, hogy bekerültem az udvarba, még nem fosztottak meg a polgári mivoltomtól, és bár nem vagyok nemes, ugyanolyan megbecsüléssel bánnak velem, mint bármelyik udvarhölggyel a hercegnők környezetében. És a Nesle palotában lakom!

– Maga nem cseléd, nem mondom, de nem ugyanígy lenne Aude-dal…

Mathieu hirtelen megfordult, meglátta maga mögött a lányát és a fiát, akik figyelmesen hallgattak. A lány szemében furcsa kis fény ragyogott.

– Mit kerestek itt ti ketten? Mit hallgatóztok? – csattant fel. – Menjetek inkább a konyhába, nézzétek meg, ott vagyok-e!

Így rendreutasítva a két fiatal szó nélkül elsomfordált. Az apjuk orrának remegéséből tudták, hogy nagyon mérges, és a nagynénjük számára kellemetlen lehetett volna, ha tanúi a veszekedésnek.

Bertrade vidám pillantást küldött utánuk, majd keresztbe fonta a karját, és várta a támadás folytatását, mely nem sokáig váratott magára:

– Mit néz ilyen dacosan, húgom? – morogta Mathieu.

– Először is üljön le!

– Majd később, ha megengedi! Alárendelt helyzetbe kerülnék, ha hagyom, hogy a fejemre zúdítsa epés haragját. De térjünk vissza a lényegre! Honnan veszi, hogy Aude-dal rosszabbul bánnának, mint velem? Az én szobámban lakna, és se éjjel, se nappal nem veszíteném szem elől. Nem tetszik magának?

– Őszintén szólva nem. Más terveim vannak vele. A kollégámnak, Bemard de Sarcelles ácsmesternek, akivel régóta együtt dolgozom, van egy jóvágású fia, Alain, aki ugyanolyan tehetségesnek ígérkezik, mint az apja. Mint én, ő is gazdag és megbecsült ember. Ráadásul a múltkor… értésemre adta, hogy jó szemmel nézné, ha a lányom bekerülne a családjába…

Ez alkalommal Bertrade-nak nem maradt ideje válaszra: az öreg Mathilde vette át a szót, elfojtva a menyéből feltörő tiltakozást:

– Mi ez az egész, fiam? És hogy lehet, hogy a felesége és én, az édesanyja semmit sem tudtunk?

– Nem volt rá időm!… Elmondtam volna, de nyugalmasabb körülmények között.

Most azonban muszáj volt megemlítenem.

– Vagy talán csak most találta ki ezt az egész történetet?

– Ugyan, hova gondol? Bemard tényleg beszélt velem… néhány nappal ezelőtt.

Bevallom, kiment a fejemből, de…

– Mit felelt neki?

Mathieu levette és az asztalra tette a sapkáját, és beletúrt dús ősz hajába. Anyja támadása szemmel láthatólag váratlanul érte.

– Ó… én… kitérő voltam! Bár elfogadhatónak tűnik a terv, tekintve Bemard és a fia erényeit – és a tényt, hogy az ács özvegy, és Alain feleségeként Aude a házuk úrnője lenne –, úgy gondolom, a lányom még egy kicsit fiatal a házassághoz…

– Nocsak! És kivel házasodna? A kollégád a fia… vagy a saját nevében beszélt?

– Hova gondol, anyám? Velem egyidős…

– És aztán? A legutóbb, amikor meghívtad a mester kollégáidat, láttam, hogy nézett rá. Titokban és rejtve, de Saint-Denis összes kincsére lefogadnám a maradék fogam ellenében, hogy ha hozzáadod a buta kis fiához, a saját ágyába hívja majd.

Hacsak nem ő veszi feleségül. Nagyon életerős még…

– Mathieu is, anyám, Mathieu is – jelentette ki Juliane büszkén.

– Ebben nem kételkedem, de fenntartom, hogy nem szolgálná a kislány boldogságát, ha abba a házba adják férjhez. Ha véletlenül nem vettétek volna észre, a környék legszebb lányának ígérkezik!

– Éppen ezért mondom, hogy egy királyi palota a sok piperkőccel, akik úgy köröznek, mint a legyek a mézesbödön körül, nem sok jót hozna – csapott az asztalra Mathieu.

– A hölgyek szobájában, még ha királynék is, nagyon kevés piperkőccel találkozni, bátyám, és szomorúan látom, hogy továbbra is senkinek tart! Megmondtam: nem tágítana mellőlem. Más részről talán nem ártana neki, ha találkozna az udvar valamelyik fontos beszállítójával, szőrméssel, rőfössel vagy ékszerésszel, akiknek vagyonuk és szép házuk van a Cité szigeten. Ott jobb helye lenne, mint Bemard barátodnál a forgácsban.

– Egy gazdag kereskedő? – recsegte az apa. – Szépen kiárusítaná! És ha beleszeret valamelyik nemes úrba, aki még ha elszegényedett, akkor sem venné soha feleségül egy építőmester lányát?

Rèmi, aki nemrég diszkréten visszajött, megszólalt:

– Ebben a kérdésben biztosíthatom, hogy nincs mitől tartani.

Felé fordultak, mire elvörösödött, de határozottan fenntartotta az állítását.

– Mondd csak, honnan veszed, fiam? – kérdezte a nagyanyja, s hangja gyengédségében ott tükröződött minden szeretete, de a rá szegeződő faggató pillantások tüzében Rèmi csak elmosolyodott:

– Abból, amit megfigyeltem, nagymama. Nem szóltam volna róla, ha nem a húgom jövőjéről van szó, de megbizonyosodtam róla, hogy már foglalt a szíve, és ellenállna még ha maga a király kérné is a szerelemre.

– Szép hasonlat! – morogta Mathilde. – A felségünk soha nem néz nőre!

– Az sem, akit Aude szeret.

– Hogy érted? – kérdezte Mathilde.

– Ó, nagyon egyszerű: egy templomost szeret…

– Olivier de Courtenay-t – suttogta az édesanya.

– Sejthettem volna: amikor legutóbb itt járt tavaly nyáron, rajtakaptam Aude-ot, hogy a szobája félig csukott ablaktáblája mögül lesi, de inkább nem szóltam. Senki sem ura a szívének, és szomorú, ha reménytelenül szeret…

– Ezért könyörgöm, apám, hogy ne adja férjhez Aude-ot senkihez: boldogtalan lenne, míg ha Bertrade nénikénkre bízza, nem fenyegeti veszély, hisz a reménytelen szerelem erős védelem minden csábítás ellen. Madame de Navarre környezetében olyan távol lenne tőle, mintha a tenger választaná el őket. Innen nincs messze a Temple, míg a Nesle palota Párizs másik végében áll. És tudjuk, hogy soha egyetlen templomos sem lépi át a küszöbét.

Mathieu szó nélkül hallgatta a fiát, gondosan mérlegelve a fiatalember érveit.

Juliane-nak könnyek gyűltek a szemébe:

– Ez azt jelenti, hogy nem látom többé a lányom…

– Engem is annyiszor látsz, ahányszor csak akarsz – vágott vissza Bertrade. – És Aude mindig hazajöhet, amikor nincs rá szükség. Végül ha igent mond-tok, Franciaország jövendő királynőjének szolgálatába áll. Ami nem kis dolog! És megtanítom mindenre, amit tudok. O lesz az örökösöm. Megörökli a passiacumi9

kertet, melyet a néhai Imbert hagyott rám az unokaöcsém rőfösboltjához közeli kis házzal… meg egy kis pénzt is. Mit szóltok?

– Meg kell gondolni – morogta Mathieu, akinek ellenállása percről percre csökkent a sógornője érvei hallatán. – Az is igaz, hogy ha Aude Alainhez megy, akkor sem látnánk gyakrabban…

– Mi lenne, ha megkérdeznénk őt magát is? – vetette fel a nagymama. – A mi családunkban a vitákban mindig szóhoz jutottak az asszonyok is.

– Az asszonyok igen – helyesbítette a fia. – De nem a lányok, akik engedelmességgel tartoznak!

– Azért csak kérdezd meg… és ne felejtsd el megemlíteni azt a kellemes perspektívát is, hogy elmehet Sarcelles-be is a forgács közé…

– Ha szeretné Alaint – jegyezte meg Juliane –, ez a részlet nem' számítana. Nálunk a forgács helyett itt a kőfaragás pora.

Behívták a lányt, és Bertrade kegyesen hagyta, hogy Mathieu tárja elé mindazt, amiről beszéltek, ám amikor a férfi felhozta az ács fiával tervezett házasságot, Aude olyan riadtan hőkölt hátra, hogy egyértelművé vált: nem ezt választja. Mindössze annyit kérdezett azonban:

– Nem maradhatok egyszerűen lány apám házában? Nem vágyom másra!

– Ha senkihez sem akarsz hozzámenni – sóhajtotta az apa –, jobb, ha a nagynénéddel tartasz. Könnyebb visszautasítani a lánykéréseket, ha tudják, hogy az udvarban élsz…

Aude sorban végignézte a szívének kedves arcokat, és az, amit leolvasott róluk, 9 Ma Passy

megerősítette a bizonyosságban, hogy mindannyian nagyon szeretik. Csak a javát, a boldogságát akarták, és ha a nagynénje felkínálta sors az egyetlen megoldás, hogy elkerülje a házasságot, melyről tudta, hogy undorral töltené el, hisz sosem lehet szerelméé, ezt az utat kell választania.

– Legyen az akaratuk szerint, apám, anyám – felelte lágyan, majd a nyakukba ugrott és megölelte őket.

– Jól van – jelentette ki Mathieu. – Holnap magával viheti, húgom. Adja Isten, hogy helyes legyen a döntésünk…

Körülbelül ugyanabban a pillanatban, amikor döntés született a kis Aude sorsáról, négy férfi gyűlt egybe a párizsi Temple nagytermében: a nagymester, Jacques de Molay, az unokaöccse, Jean de Longwy testvér, a francia mester, Gérard de Villier, és Clément de Salerne testvér. Négy fehér alak három nagy piros viaszgyertya fényében az árnyak között, melyek beburkolták a boltíveket, melyeket középen egy erőteljes oszlop tartott.

Jacques testvér nagymesteri székén ült. Hatvan feletti, erős felépítésű férfi volt, akinek bőrét barnára cserzette előbb az akrai, majd a ciprusi napsütés, melyben élete kétharmadát töltötte. Arcának határozott kifejezést kölcsönzött a száj makacs ránca és előkelő vonásai. Kétségbevonhatatlan vitézséggel, ám közepes intelligenciával és szinte nem létező politikai érzékkel jutott a rend csúcsára, mely állam volt az államban, és az elszenvedett kudarcok, valamint a Szentföld végleges elvesztése ellenére – amit nem volt hajlandó elhinni! – hajlott rá, hogy a Templomban, mely kizárólag a pápa fennhatósága alatt állt, az egyetlen olyan egységet lássa, mely képes rákényszeríteni akaratát a nyugati uralkodókra. Nem akart hitelt adni a mindenfelől érkező

nyugtalanító híreszteléseknek. Hisz ő maga kérte fel V. Kelemen pápát, hogy folytasson vizsgálatot a rend belső életében. Igaz, egyszerű formalitásnak tekintette az eljárást, melynek kimeneteléhez szemében nem férhetett kétség, s úgy fogalmazta meg kérelmét, hogy azon átsütött bizonyossága. Enyhén unottan, szakállas arcát tenyerébe támasztva hallgatta Clément de Salerne-t, aki lassan perbeszédszerű mondandója végére ért:

– … és állítom, hogy nem szabad tovább várnunk. Itt az idő, ha még nem késő, hogy elrendeljük az indulást! Annak alapján, amit hallottam, nemsokára bizonyosan késő lesz!

– Nem dramatizálja túl a helyzetet, testvérem? Nemrég találkoztam Fülöp királlyal, és nagyon jól fogadott. Pontosan tudja, hogy ha ellenünk támad, azzal nagyon nehéz helyzetbe kerül a többi uralkodó, sőt a nép előtt is…

– A nép nem szeret minket. Ami a többi uralkodót illeti, azon túl, hogy messze vannak, ne felejtse el, hogy a mi királyunk a legerősebb mind között… – felelte Gérard testvér, aki a nagymesterrel ellentétben jól ismerte Párizst.

– Bizonyára, de meggyőződésem, hogy én látom helyesen a dolgokat. Soha nem merne ellenünk támadni! Mi kezeljük a kincstárát, és szüksége van ránk…

Jean de Longwy félbeszakította a nagybátyját:

– Bárhogy is van, készen állunk. A szekereket berakodták. Vigyük biztonságosabb helyre az archívumainkat és a kincstárunkat! Ha bebizonyosodik, hogy Clément testvér tévedett… akkor még mindig visszahozhatjuk. És Isten segítségével minden jól zajlik majd. Csak azt kell eldöntenünk, hova menjünk. Ha jól emlékszem, Angliát említette, Clément testvér?

– Pontosan. Dieppe felé veszik az irányt, ahonnan a levelezésünk indul a londoni Templomba. A régóta bejáratott úton nem várnak meglepetések. Egy hajó vár magukra. Kiválasztotta a kísérőit? Az ön parancsnoklata alatt, hisz parancsnoki rangban van.

– Igen. Helyeselni fogja a választásom, Clément testvér. Három szekerünk van, hat lovag és három őrmester kell melléjük. A nagyobb kíséret túlságosan feltűnő lenne.

Engedelmével, Gérard testvér – tette hozzá kis meghajlással Gérard de Villiers felé –, az első szekérhez Olivier de Courtenay testvért, Hervé d'Aulnay testvért és Anicet őrmestert választottam, akik már bizonyítottak hasonló küldetésben. A másodikhoz Guillaume de Gy testvért, az unokatestvéremet, aki a jószágok igazgatója, Martin de Lamusse testvért és Richárd le Normand őrmestert, a harmadikhoz pedig Gaucher de Liancourt, az ápoló testvért és Adam de Cronvalle-t, angol testvérünket, aki követségbe érkezett ide, és így tér haza Robert de Pontoise őrmesterrel. Elfogadják, testvéreim?

– Tökéletesen – helyeselt Gérard testvér, és azonnal csatlakozott hozzá Clément is.

Hátravolt még a nagymester. Jacques de Molay mélyen gondolataiba merült, olyan mélyen, hogy talán nem is hallott semmit. A francia mester a szemöldökét ráncolta, és türelmetlenül legyintett.

– Tisztelt testvérem – szólalt meg fémes csengéssel hangjában –, várjuk a végső

döntését… és hadd emlékeztessem, hogy sürget az idő.

Jacques de Molay felállt, végighordozta tekintetét' a három férfin, s végül megvonta a vállát:

– Olyan remekül előkészítettek mindent, hogy nem szívesen ellenkeznék.

Engedélyt adok az indulásra. Vigye a szekereit, Jean testvér! Az imáim elkísérik… de őszintén hiszem, hogy elfecsérelt erő lesz, és hamarosan el kell menniük mindazért, amit most oly gondosan elrejtenek…

Mégis kikísérte őket az udvarba, ahol a két-két normann ló vontatta szekerek várakoztak, látszólag szalmával megrakodva, erős vásznakkal letakarva, melyek egyszerre védték őket az időjárás viszontagságaitól és a hosszú úton elkerülhetetlen kíváncsi pillantásoktól. A kincstárnok testvér éppen a csomagolás tartósságát ellenőrizte. Az a Jean du Tour testvér volt, akivel Molay nézeteltérésbe keveredett egy évvel azelőtt a királynak nyújtandó kölcsön ügyében. El is űzték a' Templomból, de a király – akinek szintén kincstárnoka volt – közbenjárt, igaz, nem sok sikerrel. A pápá parancsa kellett, hogy a makacs nagymester meggondolja magát. Mondani sem kell, hogy a két férfi nem kedvelte egymást, de érzelmeikből semmit sem árultak el. A nagymester csak akkor szólt a kincstárnokhoz, ha nem kerülhette el, Tour pedig, aki szívén viselte a pontos számvitelt, a feladatába merült, s csak a szabályzat megkövetelte udvariasságot tanúsította feljebbvalója iránt. Nem többet és nem kevesebbet.

Ahogy meglátta a négy elöljárót, odament hozzájuk, és illendőn köszöntötte őket:

– A szekerek és a kíséret készen állnak, ahogy látják, testvérek! A két elsőben vannak az értéktárgyak és az itt tárolt arany és ezüst nagy része.

– Azért Fülöp király kincstárát magánál tartotta? – kérdezte kelletlenül Molay.

– Csak azt csomagoltattam be, ami a rendé, nagymester. A király pénze most is a helyén van, ahogyan a házunk mindennapi életéhez szükséges arany és pénz is.

Ellenőrzés esetére veszélyes lett volna mindent elvinni. Ugyanígy itt tartottam a hétköznapi pénztárkönyveket, és ha megvizsgálják a nyilvántartásunkat, nem találnak semmi hibát…

– Bölcs döntés! – bólintott Molay –, de mi van a harmadik szekéren?

– A levéltár legértékesebb darabjai, végtelenül értékes könyvek, birtoklevelek…

vagyis az archívumunk!

– És mit mond, ha meglepődnek a hiányukon?

A kérdésben irónia csengett, de Jean testvér felkészült rá. Kezét ruhaujjába rejtve meghajolt: – Hogy úton vannak limassoli rendházunk felé, mivel a nagymesterünk úgy kívánta, hogy amikor visszatér oda, minden a keze ügyében legyen, ami bizonyítja a rend erejét. Ugyanezt kértük a többi királyságban is az új keresztes hadjáratra való felkészülésként…

– Ez hazugság, maga is tudja.

– Nem egészen – felelte Jean testvér ismét meghajolva. – Ebben az értelemben írtam a külföldi rendházaknak… de kódolt írással. A hazugság alatt ott rejtőznek a valós félelmeink.

– Ebben az esetben nincs több kifogásom. Gérard testvér, indulhatnak, amikor csak akarnak.

Ezzel visszament az épületbe, miközben a francia nagymester, Provence preceptora és Jean de Longwy a lovagok kis csoportjához lépett, mely a lovak mellett várakozott.

– Eljött az idő – szólalt meg komolyan Villiers. – Induljanak, testvérek, és Isten, Szűz Mária és összes szentjeik vigyázzák útjukat! A Templom vagyonának nagy részét viszik magukkal, ahogy a gyökereit is.Vigyázzanak rá. Ám ha véletlenül akadályok gördülnek útjukba – Isten ne adja! –, habozás nélkül, a lehető legjobban rejtsék el mindazt, ami esetleg rossz kezekbe kerülne. Kellően gondoskodva természetesen arról, hogy később megtalálhassuk a kincseket. Imádkozunk küldetésük sikeréért!…

Egy perccel később felpattantak nyergükbe vagy a szekerek bakjára. Egyikük sem a piros keresztes fehér köpenyt viselte, hanem nagy, csuklyás fekete köpenyt. Ahogy kinyílt a megerősített, két, körülbelül tizenöt méter magas torony és kapurács, felvonóhíd és árok védelmezte kijárat10, belevesztek a sötétségbe. Alaposan 10 Az épületegység Párizs közelében állt. de a Ville-Neuve du Temple kerületet alkotó néhány utca összekötötte a várossal.

megolajozták a szekerek kerekeit, és a menet csendben távolodott a városon át. Észak felé tartottak…

Nem sütött a hold, az élen haladó Jean de Longwy mégis tökéletes biztonsággal vezette csapatát. Olivier és Hervé egymás mellett léptettek, a négy további lovag pedig a hátvédet alkotta.

Nem volt hűvös, Olivier mégis úgy érezte, hogy a hideg futkározik a hátán. Felfelé haladtak, és belső indíttatástól vezérelve hátrafordult a nyergében. Talán a falakon égő

fények tették, de az volt az érzése, mintha vörös köd emelkedne fel az alvó városból, és a köd láttán újabb hideghullám futott végig rajta. Hirtelen aggodalom uralkodott el benne, és imával próbált megszabadulni tőle, de életében először nem szárnyalt az ima, mintha láthatatlan akadálynak ütközne. Még sötétebbnek érezte az éjszakát…

V. fejezet A harag napja

Amikor felvirradt ennek az október 13-i napnak szürke és ködös hajnala, a szekerek és kísérőik körülbelül kilenc mérföldet tettek meg. Éppen egy sűrű erdőn keltek át, ahonnan egy falu háztetői látszottak egy templomos parancsnokság két tornyával és harangjával.

– Az ott Ivry – állította meg egy intéssel Jean de Longwy a menetet. – Ez az első

jelentős állomás a párizsi Temple-ot Dieppe-pel összekötő úton. Pihenünk egy kicsit, meghallgatjuk a napi misét, és napnyugtakor továbbindulunk…

A nagymester unokaöccse jól ismerte az utat, hisz többször megtette már. Megvolt az az előnye, hogy elkerülte Pontoise-t, a királyi várost, mely mellett Szép Fülöp szívesen vonult vissza elmélkedni a Maubuisson apátságba, melyet dédanyja, Kasztíliai Blanka építtetett egykor. Gond nélkül átkeltek a folyón az öreg hídon, mely felett a folyó közepén álló szigetre épült kastélyából a környék ura, Nicolas de Villiers, Gérard, a francia nagymester testvére őrködött. Isle-Adamban így a templomosokat különös rokonszenv övezte… Ivry után egyenes volt az úti Dieppe felé Chaumont-on, Gisors-on, Gournay-n és Forges-on át. Gisors-t leszámítva mindenhol kaphatnak segítséget, ha szükségük van rá.

– Ha jól értettem, Jean testvér – mondta Hervé –, jó úton haladunk a siker felé: azzal, hogy átkeltünk az Oise-on, túl vagyunk a nehezén! Mostantól baráti földön járunk?

– Így is mondhatjuk, testvér. A környékbeliek a Templom útjának hívják ezt az utat. Ez azt jelenti…

Hirtelen elhallgatott, ismét megállította az éppen elindult menetet, felegyenesedett nyergében, és előremutatott:

– Nézzék! Nem olyan, mintha tűz lenne?

A vár belsejéből fekete füstoszlop szállt fel, majd kiáltások hallatszottak, nyögésekkel és különféle zajokkal elkeveredve. Egyértelműen látszott, hogy valami történik az ivryi parancsnokságon. Valami komoly. A nehezen felkelő napban Olivier éles szeme egy pikákkal, sisakokkal felfegyverkezett csoportot látott a bejárat mellett:

– Jean testvér! Katonák vannak ott, és úgy látom, a parancsokságot támadják! A segítségükre kell sietnünk…

– Nem. Túl kevesen vagyunk… és köt a küldetésünk! Istenem! Máris túl késő lenne?

Megfordult a nyergében, és kiadta a parancsot, hogy húzódjanak vissza az erdő

védelmébe, ahonnan jöttek…

– No de – tiltakozott Aulnay – meg kell néznünk, mi folyik ott!

Belepirult Jean de Longwy szigorú pillantásába.

– Ha egyszerű szabadcsapat lennénk, fel sem merülne a kérdés, hisz a szabályzat előírja, hogy csakis egy a három ellen támadjunk. Mindenekelőtt a szekereket kell védenünk.

További vita nélkül engedelmeskedtek neki. A lovagok is leszálltak nyergükből, hogy segítsenek. A menetet levezették az útról, és amennyire lehetett, elrejtették a vastag fatörzsek között Eközben a parancsnok az erdőszélen maradt, és az eseményeket figyelte. Kevesebb volt a füst, és úgy tűnt, megfékezték a tüzet, de a hirtelen beálló csend sem volt megnyugtatóbb. A fa mögött, ahol elrejtőzött, az aggodalom emésztette Jean testvér próbálta megérteni a történteket, felidézve magában Clément testvér szavait, amikor rábízta a küldetést. Annyira meglepődött akkor, hogy merészen faggatni kezdte a rend magas elöljáróját, aki azonban nem vette sértésnek. Jean de Longwy keményfejű, egyenes jellemű, bátor burgundi volt, aki semmitől sem félt a világon, kivéve Isten haragját. Intelligens, de makacs emberként a pokol kapuit is betörte volna, hogy teljesítse a rábízott feladatokat. Ezekért a tulajdonságaiért választotta Clément testvér a kincses menet vezetőjének.

– Attól félek, veszély fenyegeti a rendet – felelte a lovag kérdésére. – Bizonyos jelek, bizonyos könnyű, de valós híresztelések erre engednek következtetni. Jó, ha óvintézkedéseket teszünk.

Mint láthatta, nem ez volt a nagymester véleménye, ami szintén meglepte, de jól ismerte a nagybátyját s azt a tulajdonságát, hogy a következményekkel mit sem törődve ront az akadályoknak naivságában, sőt lelki egyszerűségében, mely megakadályozza hogy felmérje mások reakcióit. Számára a Templom volt a legnagyobb, a legtisztább és a leghatalmasabb egység a világon. Így Longwyt nem lepte meg igazán, hogy Clément de Salerne szinte könyörög neki, eleinte csak javaslatokat téve, végül ellenállhatatlan erővel érvelve. Ahogy az ivryi eseményeket figyelte, attól tartott, talán máris a megjósolt balszerencse első jeleit látja.

Hirtelen valami mást is meglátott. Egy férfi menekült. Meggörnyedve kiugrott egy bokor mögül, és befutott egy másik mögé, közben pedig hátrafordult, hogy lássa, nem üldözik-e. Az erdő felé tartott. Ahogy még közelebb ért, egyre lassabban, mintha elhagyná az ereje, Longwy látta, hogy megsebesült. Nem bírta tovább, kilépett a fa mögül és elébe sietett, fekete köpenyébe burkolta, és bevitte az erdőbe. A meglepett férfi alig ellenkezett.

– Én is templomos vagyok – hallotta. – Jöjjön!

A szökevény fájdalmasan felnyögött, amikor rávetette magát, és Longwy inkább vitte, mint támogatta, amikor visszament Olivier-hoz és Hervé-hez, akik a segítségére siettek.

– Menjünk a szekerekhez! – mondta. – Erősen vérzik!

Az őrmester elájult, és amikor lefektették a fűbe, látták, hogy az oldalát ért sebesülésből patakzik a vér… Hervé föléje hajolt, kioldotta az övét, levette róla szakadt zubbonyát, mely a bőréhez tapadt. A férfi minden egyes, egyre nehezebben vett lélegzetre egyre erősebben vérzett…

– Semmit sem tehetek érte. Túl mély a sebe, meg fog halni. Már az is csoda, hogy idáig eljutott…

– Igaza van, súlyosnak látszik – jelentette ki Gaucher de Liancourt, az ápoló testvér, aki maga is a sebesült mellé térdelt. – De talán megtudhatjuk tőle, mi történt.

Mindig mellette lévő orvosságos táskájából egy gyógynövénytinktúrát vett elő, de a sebesült magához tért, és meghallotta szavait:

– A király emberei… hajnalban… éppen felkeltünk… a hajnali imára… amikor kopogtattak a kapun… Valaki… azt kiáltotta: A király nevében… és félelem nélkül kinyitottunk… a chaumont-i elöljáró volt… és fegyveresek… azért jöttek… hogy letartóztassanak!

– Letartóztatni? – kiáltott fel Jean de Longwy. – Mit tettek?

– Semmit… de eretnekséggel, szimóniával és szodómiával vádolnak… azt mondják, hazugok vagyunk… és sátánimádók! És… magukat is el fogják fogni… ha nem menekülnek…

Fájdalmasan összerándult, és még inkább elsápadt. Azt hitték, eljött a halál.

Gaucher testvér felemelte a fejét és a vállát, hogy megtámassza és megitasson vele néhány kortyot a likőrjéből. A férfi fulladozott, köhögött, de kissé erőre kapott.

Tekintetében aggodalom tükröződött:

– Nekem… végem… maguk meneküljenek… ahová tudnak! Rejtőzzenek el! Akár egy lepratelep mélyén… mert mostanra… az egész királyságban… letartóztatják a testvéreinket… és átkutatják a házainkat… meneküljenek! Istenem!… Miért?

Ezek voltak utolsó szavai. Hatalmas csuklással vér buzogott fel a torkából, majd Gaucher testvér érezte, hogy elnehezül a karján, miközben megmerevedik tágra nyílt szeme. Átadta Olivier-nek a fiolát, és gyengéden lefogta a férfi szemhéját.

– Meghalt – mondta. – Isten fogadja be a lelkét Imádkozzunk!

Letérdeltek egy imára, melyet Jean testvér nem engedett túlságosan hosszúra nyúlni. Felállt. A többiek térden maradtak, szemmel láthatólag felkavarták őket a hallottak. Jean testvér a tettek embere volt, és ebben a katasztrofális helyzetben cselekedni kellett, méghozzá gyorsan!

– Gyerünk, testvérek! Talpra! Nem késlekedhetünk. Az angol Adam Cronvalle kiábrándultan megvonta a vállát.

– És hová menjünk, testvér? Hallotta? Egész Franciaországban, mindenhol letartóztatnak!

– Remélem, maguknál nem így van, Adam testvér.

– A londoni Templomot leszámítva kevesen vagyunk, és nem zavarjuk Edward királyt. Attól tartok azonban, hogy soha többé nem látom viszont Angliát. Mit javasol, testvér?

– Először húzódjunk vissza az erdő mélyére…

– Legelőször el kell temetnünk ezt a szerencsétlent.

– Szó sem lehet róla! – szakította félbe Jean – Valaki észrevehette a szökését. Ha keresik, meg kell találniuk! Most próbáljunk elrejtőzni, amennyire csak lehet…

Nem volt könnyű a sűrű erdőben mozogni a súlyos szekerekkel, de Guillaume de Gy, mint jószágigazgató, valóságos varázsló volt, ha lovakról volt szó. Sikerült újra elindítania a lovakat, melyeket az őrmesterek kantáron vezettek, és elég messzire jutottak ahhoz, hogy az úton haladók ne vehessék észre jelenlétüket. Szürke volt az idő, de egy ideje már nem esett, és a föld száraz volt. Ráadásul, ahogy haladtak befelé a kocsikkal, a lovagok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy eltüntessék a keréknyomokat a holttest körül, melyet magára hagytak. Háromnegyed órányi kemény erőfeszítés után végre megálltak egy mohalepte, sziklás kiszögellés és egy enyhe lejtő

között, mely egy folyó felé vezetett, melyet onnan nem láthattak, de hallották a víz csobogását.

Ellátták a lovakat. Mindig és mindenhol ez volt a templomosok első feladata és első gondja. Még a hasonlóan drámai helyzetekben is. Bár nem fogták ki őket, zabot kaptak a magukkal hozott készletből,, és Guillaume testvér két emberrel vízért indult.

Ahogy elérték az ezen a szakaszon éppen kanyart leíró vizet szegélyező fűzfákat, a három férfi a túlparton a fák védelmében észrevett egy tágas tisztást, melynek közepén kihegyezett gerendákból ácsolt kerítés mögött épületek emelkedtek. Egy kápolnát jelző

kis harangtorony, és az alacsony építmények körül egy félig összeomlott torony.

Mindez tanyára emlékeztetett, azt leszámítva, hogy nem sok tanya épül az erdők közepén. Ugyanakkor lakták az épületeket, ahogyan arról a tetőről lustán felszálló füst tanúskodott. Az együttesből mégis végtelen szomorúság áradt, és amikor a vasalt kapu kinyílt, és utat engedett két korsót cipelő embernek, a templomosok megértették, miért tűnik olyan baljóslatúnak a hely: az egyik férfi Szent Ládrus11 fekete csuháját viselte, a másik pedig, akinek arcát nem rejtette szürke tunikája csuklyája, hisz nem tudta, hogy figyelik, furcsa, lepra deformálta vonásokat mutatott…

– Lepratelep! – suttogta Guillaume testvér. – Ne zavarjuk meg a nyugalmukat…

Kimerték a vizet, melyre szükségük volt, és visszatértek a szekerekhez, anélkül, hogy magukra vonták volna a szerzetes és a beteg figyelmét, de beszámoltak a látottakról. Miután befejezték a lovak ápolását, megették a sajtot és kenyeret, melyet elővigyázatosságból mindig vittek magukkal, majd tanácsot tartottak. Tanácsot, melyen senki nem sietett szót kérni, s mindenki megpróbálta felfogni a hihetetlen katasztrófát, mely a rendet sújtotta. Letartóztatás! Mindenkit letartóztatnak, és bizonyára börtönbe vetnek a királyságban! Őket, akik tegnap oly hatalmasak voltak, annyi erőd, föld és gazdagság urai? Hogyan lehetséges? És milyen aljas vádakkal! Mit mondott a halott testvér? Szimónia? Szodómia? Sátánimádás?… Ez őrültség! Felborult a világ! Valaki végre megtörte a csendet:

– Mit tegyünk?

– Először is imádkozzunk! – mondta Olivier. – Isten kezében vagyunk. Talán megvilágítja számunkra a homályt…

Jean testvér egy bólintással helyeselt, és hosszú percekig egybefonódó hangok fordultak az Atyához, a Szűzanyához, patrónusukhoz, s végül az ének helyett 11 Vagy Szent Lázár

elsuttogtak egy Veni Creatott.

Jean de Longwy felállt, és végtelen nyugalommal levette hosszú fehér zubbonyát, megcsókolta rajta a piros keresztet, és gondosan összehajtogatta.

– Kövessék a példámat, testvérek! Meg kell válnunk a megkülönböztető jegyektől, melyekre oly büszkék voltunk! Adja az ég, hogy igazságot szolgáltassanak nekünk, és egy nap ismét felölthessük őket…

Könnyes szemmel követték a szavait. Ugyanígy meg kellett válniuk az acélsodrony páncéltól, melyet a nyakukat és fejüket védő, csak az arcot szabadon hagyó sodronysisak egészített ki.

Békeidőben elegendő volt ennyi védelem egy szállítmány kíséréséhez. Nem viseltek sem harci sisakot, sem vas fejfedőt, mégis, ahogy egymást kisegítették a szűk tunikából, úgy érezték, mintha a bőrüket nyúznák le.

Az ing és vászonharisnya felett fekete gyapjúzekét és nadrágot viseltek.

Természetesen még ebben az öltözetben is egyformák voltak. Clément testvér előrelátó utasításának köszönhetően azonban mindazok, akiket már régen kiválasztottak a küldetésre, hetek óta növesztették a hajukat, melyet a szabályzat majdnem kopasznak írt elő, és jelentősen megnyírták a szakállukat és bajuszukat. Jean testvér egy pillanatig elnézte őket, majd felsóhajtott:

– Nem folytathatjuk így az utat. Külön kell válnunk: egy szénásszekér, melyet három paraszt kísér – ha kellően összepiszkoljuk magunkat, elhihetik rólunk –, még észrevétlen maradhat, de három, ráadásul ilyen egyforma férfi kíséretében sosem jutna át.

– Hogy érti, hogy váljunk külön? – kérdezte Olivier. – Különböző utakon menjünk Dieppe-be, vagy időeltolódással induljunk? Kétnaponta egy szekér például… Az a baj, hogy egyedül maga ismeri az utat és a környéket, és ha minden szekér külön úton megy, könnyen eltévedhetünk…

– Tökéletesen igaza lenne, ha még mindig Dieppe-be tartanánk, de ha Fülöp király valóban lefogatja Franciaország összes templomosát, biztosak lehetünk benne, hogy az ottani házunk sem maradt érintetlen… sem a rend hajói, hacsak nem maradt idejük kifutni a tengerre. Semmit sem találnánk… kivéve a helyi elöljáró katonáit…

– Akkor hova menjünk? Itt nem maradhatunk! – vetette fel Hervé d'Aulnay.

– Itt nem. A saját biztonságunk előtt azonban arra kell gondolnunk, hogy biztonságba helyezzük Fülöp király karmai elől a rend kincsét! Három különböző

helyre kell elrejteni. Nem bízhatjuk egyik házunkra sem: azzal csapdába rohannánk.

Tehát olyan rejtekhelyeket kell találnunk, ahol senkinek eszébe sem jutna keresni:

– Nemesi otthonokat például? – javasolta Olivier a valcroze-i titkos barlangban pihenő frigyládára gondolva.

– Feltéve, hogy a várúr megbízható emberünk, különben hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy ha kedvesen is fogadnak, az elutazásunk után nem sietnek kifosztani a kincseket, melyeket rájuk bíztunk? Még abban sem vagyok biztos, hogy Nicolas de Villiers, aki ma éjjel segített gond nélkül átkelni az Oise-on, ellenállna a kísértésnek. A gázló szép pénzt hoz neki, de szereti az aranyat…

– Akkor talán bencés kolostorok? A Templom Szent Bernát gyermeke, aki a rend, az ima és a szépség békés kikötőivé tette a kolostorait – szólt közbe Gaucher de Larchant. – Ők nem tagadnák meg a segítséget

– Ez is egy lehetőség. Ám itt is felmerül, hogy lehet, hogy személyünkben habozás nélkül menedékre találhatunk náluk, de a kincseink nem lennének igazán biztonságban…

– Akkor?

– Akkor…

A burgundi sötét szeme egymás után a nyugtalan arcokra szegeződött, melyek tőle várták a megoldást, s egész testében érezte a feszültséget.

– Hallották, mit tanácsolt a szerencsétlen testvér, aki a karunkban halt meg?

„Rejtőzzenek el akár egy lepratelep mélyén.” És ha jól értettem Guillaume testvér szavait, áll egy a folyó túlsó partján…

Olyan hallatlan volt a javaslat, hogy senki sem felelt Undor szele futott végig a férfiakon, akik pedig hozzászoktak a csatamezőkön oszladozó halottak bűzéhez és a háborúk szörnyűségeihez, mégis reszkettek a leprától, mely élve emészti el a beteget.

Elsőként az angol Adam Cronvalle tiltakozott:

– Abban a borzalomban akar eltemetni? Akkor már inkább a máglya. Az gyorsabb…

– Nem magunkat, hanem mondjuk az egyik szekér tartalmát. A Szent Ládrus-testvérek öröktől fogva lekötelezettjeink, és kockázat nélkül kérhetjük a segítségüket.

Mondtam, hogy a telep közepén áll egy romos torony. Ott biztonságba helyezhetjük a kincs egy részét. Már megyek is…

Cronvalle feléje mozdult, hogy megállítsa:

– Gondoljon arra, mi várja ott, testvér!

Longwy gyengéden eltolta a kezét, a választ azonban Olivier vállalta magára:

– Az ősöm, Thibaut de Courtenay IV. Jeruzsálemi Balduin, a csodálatos leprás király fegyvernöke és hűséges barátja volt. Együtt nevelkedtek, és sosem vált el tőle, kivéve, amikor Szaladin foglya volt, de azután a haláláig osztozott a sátrán és a szobáján. És soha nem érintette meg a betegség… Londonban ilyen félősek lennének?

A hang hideg megvetése haragos lángot gyújtott az angol szemében, aki elvörösödött. Hervé d'Aulnay azonnal közbelépett:

– Nyugalom, testvérek! Mi maradtunk talán az utolsó szabad templomosok. Mi lesz velünk, ha veszekszünk? Jean testvér csak azt akarja megmenteni, amit ránk bíztak!

Könyörgés tükröződött barátjára szegeződő pillantásában. Olivier mereven elmosolyodott: – Bocsásson meg, Adam testvér! Csak kiszaladt a számon…

– Nem tesz semmit…

Eközben Jean de Longwy elindult Guillaume de Gyvel, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Sokáig vártak rájuk, s közben a szabályzat előírta imákkal próbálták lefoglalni magukat, de nem volt könnyű. Bár mindannyian régóta megszokták a vallási gyakorlatokat, éppen ez a megszokás tette, hogy most, a borzalmas körülmények között laposan, igazi átélés nélkül csengtek. Ellenségesen vette körül az erdőt a külvilág. Még Olivier, aki olyan fiúi szeretettel viseltetett Krisztus és a Szűzanya iránt, mintha családtagjai lettek volna, sem találta meg a szertartásos szavak megszokott visszhangját. Mintha az ég kapui bezárultak volna: kísértette az apjától hallott régi átok. Lehet, hogy eljött a harag napja, melyet a hattini aggastyán megjósolt? Isten elhúzta óvó kezét a Templom fölül, mely mostantól a vesztébe rohan?

Már esteledett, mire Jean de Longwy visszatért. Egy fekete csuhás szerzetes kísérte:

– Ő Sebastien testvér, a Szent Ládrus-ház perjelje… Hajlandó mellénk állni, és azért jött, hogy segítsen átkelni a folyó gázlóján. Induljunk!

– Mindannyian? – kérdezte Cronvalle. – Azt hittem, csak néhányan.

– Ma estére mind odamegyünk. Legalább az emberek és a lovak biztonságban lesznek, ha elromlik az idő… mert úgy látom, elromlik…

– Van elég helyünk a három szekérnek – szólalt meg lágyan a perjel. –

Pillanatnyilag a lepratelep szinte üres.

– Meghaltak a leprásaik? – nyögte az angol elfojthatatlan bizalmatlansággal.

– Nem. Egy szent férfiú érkezett hozzánk nemrég, és elvitte őket a Loire-parti Tours városába, hogy Szent Márton sírjánál imádkozzanak, akinek egy hónap múlva üljük az ünnepét. Azt beszélik, gyakran meggyógyítja a leprásokat… és nem tudtam visszatartani őket! Isten könyörüljön szerencsétleneken! – tette hozzá, és keresztet vetett.

– Ráadásul – vette át a szót Longwy – az egyik szekér tartalmát elrejthetjük a romos torony alatt.

– És a másik kettő? – érdeklődött az angol.

– Adok maguk mellé egy vezetőt, aki elkíséri magukat egy rejtekhelyre – felelte Sebastien testvér. – Most jöjjenek. Közeledik az éjszaka, és sötétben nehezebb megtalálni a gázlót…

Útnak indultak, és miután néhány percig a fák között haladtak, kiértek a folyópartra, ahol hamarosan egy nagy kő jelölte ponthoz érkeztek. Az élen haladó Sebastien testvér megállt:

– Itt van az átjáró – mutatta. – Nem látszik, de a folyómeder itt megemelkedik. Az ókori rómaiak hidat építettek a kényelmes átkeléshez. Beomlott, de a belőle keletkezett víz alatti út elég széles a szekereknek is… ha pontosan követnek, és nem térnek le róla…

– Vezessen! – felelte egyszerűen Longwy. – Engedelmeskedünk…

Bár időbe és nagy odafigyelésbe tellett, gond nélkül megtörtént az átkelés, és nem sokkal később a teljes menet elérte a lepratelep udvarának döngölt földjét. Sötét volt, melyet alig enyhített egy fáklya fénye a kápolna bejáratánál. Ahogy Longwy gondolta, egykori udvarház volt, és bár az egyetlen torony félig beomlott, a lakóépület pedig megsemmisült, néhány kiszolgálóhelyiség jó állapotban maradt. A szekerek egy széles szélfogó alatt találtak menedéket, a lovak pedig a régi istállóban. A betegek egy átalakított akolban laktak, az őket gondozó három szerzetes pedig egy szomszédos kis épületben. Az utazók érkezésére mindössze két szerzetes jött elő, akik az Isten házaiban megszokott udvariassággal köszöntötték őket.

A templomosok a nap nagy részében úgymond pihentek, bár az aggodalom nem engedi az ellazulást, ezért azonnal kiürítették az első szekeret, és bevitték tartalmát a toronyba, melyből, ahogyan azt Jean de Longwy megállapíthatta, csak a földszinti terem maradt – bár a mennyezete annak is berepedt! – és egy lefelé induló lépcső.

– Ahogy azt Jean testvérnek megmutattam, a pince mögött, melyben az élelemkészleteinket tartjuk, két föld alatti járat nyílik. Az egyik egykor az ivryi templomos parancsnokságra vezetett, a másik a mezőre. A parancsnokság felé futót lépcső mélyíti el, hisz átível a folyó alatt, de eltorlaszolták, amikor ezt az öreg udvarházat leprateleppé alakították. A másik az erdőn túl egy kápolna kriptájába fut ki, melyet már régen leromboltak, és mára csak egy nagy kőhalom, átjárhatatlan szederbozóttal benőve…

– Ide rejtjük a rakományunkat. Azután lezárjuk a bejáratot erről is…

– Ha így van – szólalt meg Guillaume de Gy –, miért nem hagyjuk itt a másik két szekér tartalmát is?

– Mert nagyon szűk a kripta, és már van benne egy sír – felelte a vezetőjük. –

Ráadásul egy szekeret itt hagyhatunk Sebastien atyának, aki használatba veheti vagy eltüzelheti, és itt maradhat a két ló is – elszökhettek az ivryi istállóból, hisz ha jól láttuk, tűz volt –, melyeket nem lesz nehéz eladni a környékbeli földműveseknek a szent ház javára. Három kocsit és hat lovat azonban nem hagyhatunk, nem tudna mihez kezdeni velük. Ráadásul jobb, ha elosztjuk a kincset. Nem valószínű, hogy ha a véletlen úgy hozza, hogy valaki rátalál a kincsre még azelőtt, hogy a Templom, mint remélem, új erőre kap, két másik embert is ugyanilyen szerencse érne.

Az éjszaka egy részében a kosarakat, ládákat és hordókat cipelték a föld alatti járatban, melyet azután körülbelül félúton beomlasztottak. Végül a lovagok ettek egy keveset Sebastien atya kínálására, és megpihentek a szalmán, melyet a torony alacsony termében terítettek szét. Egyedül Jean de Longwy nem aludt. Bezárkózott a perjellel a szerzetesi lak kis szobájába, ahol Sebastien atya a közösség számadásait vezette. Sokáig beszélgettek az asztalra könyökölve, egy olajlámpás fényében…

Már hajnalodott, amikor a szerzetes elfújta. Az előzőhöz hasonló szürke, szomorú reggel virradt fel alacsonyan álló felhőkkel, melyekből azonban nem hullott eső. Jean testvér, aki végre egy pillanatra hagyta, hogy lesújtsa a tragédia, jobban örült, hogy így van: a ragyogó napsütés sértette volna a hatalmas kataklizmát. Hosszú percekig elüldögélt a torony kőküszöbén, miközben a távolból egymásnak felelgettek a kakasok, és a három szerzetes a kápolnába vonult, mielőtt nekikezdett volna a mindennapi munkának és a lakók ellátásának. Csak két beteg maradt, egy még járóképes öregember és egy gyermek, az unokája.

A burgundi nem is gondolt imára, egyedül kis csapata jövője foglalkoztatta, ha egyáltalán sikerrel végződik a kalandjuk. Ő maga azt tervezte, hogy visszatér a családja földjére, Dijon mellé. Guillaume de Gy rokona ugyanígy tehet, de mi lesz a többiekkel, akiknek a párizsi Temple lett az otthona?

Végül felállt és megrázta a vállát, mintha szabadulni akarna a súlyos tehertől, és felébresztette az üres szekér kísérőit: Olivier de Courtenay-t, Hervé d'Aulnay-t és Anicet őrmestert.

– Eljött az idő, hogy különváljunk, testvéreim! – mondta. – Elmehetnek, ahová akarnak, a két lóval, mely idehozta magukat. Az egyikük vegye a nyergébe az őrmestert. Túl sokan vagyunk ezen az egyébként elhagyatott helyen, ha valaki észrevesz, könnyen kíváncsiskodni kezdhet.

Hervé, bár megszokta, hogy vita nélkül engedelmeskedik, most megkérdezte:

– Mi lesz a másik két szekérrel és a társainkkal?

– Hosszan beszélgettem Sebastien atyával. Úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét, hisz itt született, és az éjjel elvezet engem és a második szekeret Neaufles-ba, ahol Gisors mellett a családjának van egy várkastélya. Ezt a kastélyt egy föld alatti járat köti össze a gisors-ival12…

– Gisors királyi vár, ha nem tévedek, és onnan jöttek azok, akik elfogták ivryi testvéreinket – vetette ellen Olivier. – Nem a farkas torkába veti magát?

– Igaz, fennáll a kockázat, de a lepratelepeket leszámítva miféle jobb rejtekhelyet találhatnánk a kincsnek, mint újdonsült ellenségünk birtokát? Sebastien atya tudja, hogyan jutunk be. Ráadásul a járat egyik ága a Sainte-Catherine-templomba vezet, a falakon kívülre. Azután visszajövünk ide, és útnak indítom a szekér kíséretét. Végül a harmadik kocsival, ha Isten is úgy akarja, Gaucher és Adam testvérekkel elmegyünk a Valaux-Lépreux lepratelepre Saint-Laviers-be, Abbeville közelében. Sebastien atya szerint a Templom alapította és bízta Szent Lázár szerzeteseire, hogy azokat a testvéreinket ápolják, akik a Szentföldön elkapták a betegséget…

– Abbeville? – nyögött fel Hervé. – Az nagyon messze van.

– Nem messzebb, mint Dieppe, és Adrien testvér, aki egykor onnan jött, majd mutatja az utat. Leprásoknak öltözünk, akik utolsó menedékükbe tartanak. Nincs messze a tengertől, így mint remélem, Adam testvérnek sikerülhet visszatérnie Angliába, ahová lehet, hogy Gaucher testvér is elkíséri…

– Maga miért nem, testvér? És miért nem hajózzák, be a rakományt is?

– Túlságosan kockázatos lenne. Semmit sem sejtettünk abból, amire a király készült, és azt sem tudjuk, nem egyezett-e meg Edward királlyal. Biztosabb rejtekhely kell. Ami engem illet, megpróbálok hazatérni Burgundiába, ahol remélem, hogy Agnès hercegnő13 nem hajolt meg az unokaöccse akarata előtt! Onnan majd megfizettetek Fülöp királlyal azért, amit velünk tett. A legrosszabb esetben addig is menedéket találhatok a citeaux-i apátságban!…

Beszéd közben szigorú arca még felhősebbre váltott. Anicet őrmester mégis 12 Szent Lajos kiskorúsága idején Kasztíliai Blanka egyszer ezen a járaton menekült meg egy támadás elől.

13 Szent Lajos lánya, Eudes de Bourgogne herceg özvegye megkockáztatott egy kérdést:

– Nem tarthatnék önnel, nagyuram? Én is arról a vidékről származom, és szívesen visszatérnék…

– Azt hittem, Olivier testvér fegyvernöke.

– Nem – magyarázta a lovag. – Anicet őrmester osztozott Hervé testvérrel és velem egy nehéz küldetésben, ennyi az egész. Ráadásul a ránk zúduló katasztrófa felszabadítja…

– És maga mit csinál?

– Visszamegyek Párizsba, hogy megtudjam, mekkora a baj, hogyan reagált a nagymester… és főleg mi lett Clément de Salerne-nel, aki második apám.

– Én pedig vele tartok – tette hozzá nyugodtan Hervé. – Ha kell, talán menedéket találhatunk a bátyámnál Moussy-le-Noble-ban, mely sokkal közelebb van, mint Olivier testvér Provence-a. Nagy szükségünk lesz a gondolkodásra…

– Min gondolkozzunk, ha a király a vesztünkre esküdött? – vetette oda keserűen Courtenay, arra gondolva, hogy az átok válik valóra, és semmit sem tehetnek. –

Számunkra csak két út marad: vagy elhagyjuk a királyságot, ha a határokon túl még fennmarad a rend, vagy visszavonulunk egy kolostorba, ahogyan azt említette, Jean testvér. A lázadást tiltja a szabályzat… Kérem, ne felejtse el!

– Bárhogy is van, ha meggondolják magukat, és sikerül oda jutnom, tudniuk kell, hogy Longwy kastélya mindig nyitva áll önök előtt… testvérként! Most készüljenek!

Vigyenek magukkal egy kis ennivalót. Azután Adrien atya kivezeti magukat az erdőből Isle-Adam felé, de nem ugyanazon az úton, amerről jöttünk…

Miközben az istállóba tartottak a lovaikért, Olivier látta, hogy a betegek lakrészéből egy lepra emésztette arcú öregember jött elő, és leült az ajtó mellé egy padra. Kezét egy világszép, szőke kisfiú vállán pihentette… Hat- vagy hétéves lehetett, és rózsás arca, melyben búzavirágkék szempár ragyogott, majd kicsattant az egészségtől. Vidáman beszélgetett az öreggel, aki mosolyféleséggel pillantott rá. Olivier Sebastien atyához fordult:

– Mit keres ez a fiú itt, ebben a halottas házban, amikor nem látszik betegnek?

– Úgy kellene mondania, még nem látszik betegnek. Az apja és az anyja itt halt meg a betegségben, és az öreg Fabien, a nagyapja is fertőzött, mint láthatja…

– De ő egészséges? Nem maradhat…

– Pedig itt kell maradnia – sóhajtotta a szerzetes. – Még csak hatéves, de biztos lehet benne, hogy fertőzött. A gyerekeknél a lepra csak kilenc-tíz éves korban, a kamaszodással ütközik ki…

Olivier-nak eszébe jutott a fiatal leprás király története, melyet egykor az apjától hallott. Ő is szép volt, ragyogó és életerős, amikor a nevelője, Guillaume de Tyr észrevette, hogy nem érez fájdalmat, amikor megütik. Kilencéves volt! Ez a gyerek azonban nem király. Nincs más családja, mint ez a sír felé tartó öregember…

– Mi lesz vele, ha meghal a nagyapja? – kérdezte.

– Velünk marad… és minden erőnkkel ápolni fogjuk, mert szeretjük a kisfiút.

Bevallom, néha kétségeim támadnak az ilyen igazságtalanságok láttán…

Elhallgatott, és a lovak mögé húzódott.

Egy perccel később az útnak indulók elbúcsúztak társaiktól. Egyszerű, csendes búcsúzás volt, melyet átjárt a pillanat felindulása, melyben mindannyiuk élete, mely eddig szép, egyenes vonalban megírtnak látszott, megtört egy falon, melynek kiterjedését és keménységét még egyikük sem mérhette fel. Meg kell próbálniuk tovább keresni az utat egy ideál felé, melyben még abban sem lehettek biztosak, hogy Isten megmaradt számukra. Megölelték egymást, majd Hervé és Olivier kezükbe vették lovuk kantárát, és megindultak Adrién atya nyomában a parton, a folyó forrása felé.

Körülbelül fél mérföld után elhagyták a vízpartot, és egy ösvénykereszteződéshez értek. A lazarénus dél felé mutatott:

– Csak egyenesen menjenek. Negyed mérföldre innen rátalálnak az útra, melyen jöttek. Isten önökkel!

Meg sem várta a köszönetüket, kezét ruhaujjába rejtette, és beleveszett a fák sűrűjébe…

Három nappal később két ferences szerzetes – szürke csuklyás csuha háromcsomós kötélövvel – haladt a Saint-Denis-i úton, mely a mezőkön keresztül az ugyanezt a nevet viselő kapuhoz vezetett, és a legnagyobb párizsi utcában folytatódott, mely a Szajnáig átszelte az összes jobb parti kerületet. Durva szíj-szandálba bújtatott lábuk megpihentetésére leültek egy útjelzőre egy ösvény bejáratánál, mely egy dombra vezetett fel, ahol a tetőn egy furcsa építmény állt: nyers kövekből rakott alapzaton négy oszlop emelkedett minden oldalon, és négy középen, gerendák kötötték össze őket, két emeleten negyvennyolc nyílást vágva az égen. Minden gerendához egy láncot rögzítettek, s szinte mindegyiken egy felkötött holttest himbálózott. Volt, aki még felismerhető volt, volt, akit már rongyosra csipkedtek a hollók. Ez volt a Montfaucon bitófa, melyet Enguerrand de Marigny, az épületek felügyelője építtetett újjá. Két lándzsás őr állt az alapzathoz vezető lépcsőnél, mellettük pedig egy kis csoportnyi férfi, nő és gyerek tolongott, néhányan könnyezve. Bizonyára éppen kivégzést tartottak.

Mások távolabbról figyeltek, a két szerzetes mellől, akik azt hallották:

– Gondolja, szomszéd, hogy templomosok is vannak köztük? – érdeklődött az egyik, zöld sapkás, nem éppen intelligens külsejű férfi.

– Ugyan, még korai! Előbb le kell folytatni a perüket! – felelte a másik, aki kétszer olyan kövér volt, és nagyon fontoskodónak tűnt. – Meglepne, ha valaha is itt látnánk őket. Azért, amivel vádolják őket: eretnekségért, szodómiáért, szentséggyalázásért, nem becsületes kötél jár nekik, hanem máglya!

– Tényleg úgy gondolja, hogy mindezt elkövették? – kérdezett tovább a másik.

– Ez áll Fülöp királyunk levelében, melyet tegnap hirdettek ki, és a király biztosan tudja, mit ír…

– Az már igaz! De ha kíváncsi a véleményemre, szomszéd, nem is lep meg igazán!

Semmire se jók már azok a népek, mióta nem a Szentföldön vannak, és azt hallottam, szép kis dolgok történnek a rendházaikban…

A beszélgetés folytatása elveszett a hallgatóik számára, mivel a két szomszéd visszaindult a városba… Észre sem vették a két szerzetest. Hervé d'Aulnay felsóhajtott:

– Ha a nép többi része is így gondolkozik, nem sok védelmezője lesz a rendnek!

– Mi mást reméltek? Sosem jó irigységet kelteni, és ennek az embernek a szemében már csak felesleges lovagok vagyunk, akik hatalmas vagyonon ülnek…

– Feleslegesek? A rendházaink bőségesen jótékonykodnak, és a nagymester egyre sürgeti az új keresztes hadjáratot! Az alamizsnáról jut eszembe… kolduló barátok vagyunk?

– Ha nem kérsz, nem is kapsz semmit, fiam! – nevette el magát Olivier. – És ezek ketten észre sem vettek minket…

– Nem akartak észrevenni. Bárhogy is van, félek, sosem fog sikerülni. Inkább más ruhát kellett volna választanunk…

– Jean de Villiers-nek nem volt mása. Így is hálával tartozunk neki: még megborotválkozva is úgy találta, hogy nagyon templomosnak látszunk.

Isle-Adam ura, bár befogadta őket, nem titkolta, hogy október 13-a után egy királyi követ kereste fel egy hirdetménnyel, melyben kikötik, hogy bárki, aki menedéket nyújt egy templomosnak, súlyos büntetéssel sújtható, a birtoka elkobzásától egészen a börtönig. Ő pedig Gérard de Villiers, a francia nagymester testvére volt, így teljes természetességgel került a gyanús személyek listájának élére. Ugyanakkor erős jellemű

férfiként készen állt megvédelmezni szigeti erődítményét mindenkivel, akár a királlyal szemben is:

– Ami nemes öcsémet illeti – tette hozzá –, biztosan nem hagynám, hogy a falaim előtt mészárolják le, anélkül, hogy a segítségére sietnék.

– Mi nem vagyunk a testvérei? – kérdezte Olivier.

– Maguk az ő testvérei, hisz így nevezi magukat. Ezért segítek. A szememben a Templom tiszta az aljas vádak alól, melyekkel két napja illetik.

– Tehát igaz, amit hallottunk? – szorult el Olivier szíve. – Az összes templomos házat megtámadták ugyanazon a napon, ugyanabban az órában? Szinte hihetetlen.

– Pedig igaz: Fülöp királynak rendkívüli tettet sikerült végrehajtania, melyből felmérhető, mekkora hatalma van királyságszerte… Ha vissza akarnak menni Párizsba, át kell öltözniük.

Olivier és Hervé tehát elcserélték ruháikat két szürke csuhára, lovukat két szandálra, melyhez szemmel láthatólag nem szokott a lábuk, s melyek azt juttatták Olivier eszébe, amit édesapja mesélt arról, hogyan tette meg egykor az utat az elfeledett torony és a joignyi parancsnokság között, amikor a cháteaure-nard-i elöljáró elől menekült. Az erős és a lábat gondosan védő csizma lecserélése a bőrszíjakból álló szandálra valóságos büntetés volt, különösen amikor az eddig is nyirkos idő hidegre váltott. Ráadásul Hervé kizárólag Olivier iránti barátságból fogadta el. Semmi értelmes okot nem látott, amiért visszamerészkedjen Párizsba, amikor könnyen, néhány óra alatt elérhette volna az atyai kastélyt Moussyban, mely szintén a fővárostól északra állt… anélkül, hogy meg kellett volna válnia a lovától. Olivier azonban tudni akarta, mi lett Clément testvérrel, így kénytelenek voltak visszamenni a Temple közelébe, hogy meghallgassák, mit mondanak a környéken… Aulnay hiába vetette fel, hogy Moussy alig hat mérföldre fekszik a Citétől, és ott legalább nyugodtan gondolkodhatnának, míg így semmi sem védi őket, Olivier makacsul kitartott. Elismerte, hogy a barátjának nincs oka vele tartani, de maga nem tágított.

– Isten talán úgy akarja, hogy itt váljon el az utunk – mondta végtelenül gyengéden. – Menj haza! Megígérem, hogy utánad megyek, amint megtudom, amit annyira szeretnék!

– Utánam jössz? Egyedül sosem találod meg az utat! – morogta Hervé. – A mi öreg Moussynk nem nagyváros. Nem minden út vezet oda. Együtt vágunk a kalandba, és egy szót se többet!

Beleburkolóztak a magas termetükhöz kissé rövid szürke ruhába, és a két barát belevegyült a zöldségszállító kocsik, öszvérháton ülő nők, katonák, parasztok és mindenfelől érkező utazók áradatába, melyet Párizs a vidám bevonulások és királyi temetések útjára vonzott: a Pontoise, Isle-Adam, Chantilly, Senlis, Nanteuil-le-Haudouin és Meaux leírta félkör falvainak népéhez.

Útnak indultak, és gond nélkül átlépték a Saint-Denis-kaput, ahol a katonák inkább a kimenőket, mint az érkezőket figyelték… Megváltozott a hangulat. Máskor életteli, vidám volt a város, most azonban a dráma megrendülését tükrözte. Nem hallatszott énekszó vagy vidám kiáltozás, az emberek inkább két-háromfős csoportokban, halkan beszélgettek a boltok szélfogói alatt. Mindenki sietős léptekkel ment a dolgára, mélyen a szemébe húzott sapkával vagy főkötővel, éber pillantásokkal.

Még az utcai tevékenységek megszokott kiáltásai is tompábbak voltak. A brie-i sajtot, forrásvizet, meleg levest, süteményt vagy halat kínáló szavak mintha elfojtódtak volna a mozgóárusok torkán. Az asszonyok köpenyüket szorosan összehúzva siettek a templomba vagy a vásárlásra, semerre sem nézve maguk körül. Az egyikük, ahogy elhaladt Hervé mellett, egy pénzdarabot csúsztatott a kezébe, és kérte, hogy imádkozzon érte. Mintha hatalmas takaró borult volna Párizsra…

A Temple épületegyüttese körül, melynek kijáratait katonák sorfala védte, még rosszabb volt a helyzet.

Az emberek csoportokba verődtek, és maguk sémi tudták, mire, de vártak. A koldusok megszokott gyülekezete, mely mindennap eljött élelemért és alamizsnáért, most is itt volt, de ahelyett, hogy a bejárati tornyok felé tódult volna, ahol az őrség állt, némi távolságban leült, és csak nézte a vassisakos, bezárult arcú katonákat, akik mintha az elveszett paradicsom lángpallosú angyalai lennének.

A két álszerzetes hasonlóan érzett. Azzal a különbséggel, hogy számukra nem a megtiltott édenről volt szó, hanem az otthonukról, melynek minden zugát, minden formáját ismerték. A Temple együttese város volt a városban számos épületével, pompás kápolnájával, melynek kerek szíve felett keleties kupola emelkedett, a kórházával, a lakóházaival, a Caesar-toronnyal, mely az előző évszázadban épült, és szögletes alaprajzú három emelete egy-egy szoba volt, és Hubert testvér nemrég befejezett, csodálatos művével: a nagy toronnyal, melyet donzsonnak is neveztek, s mely önmagában is valóságos erődítmény volt szögletes formájával, melyet kisebb kerek tornyok vettek körül, ötvenméteres magasságba szökve kék palatetejükkel. A Kincstár számára építették…14

Ott volt a szép káptalanterem is, a nagy istállók, a tanya, az itatóhely, a temető, a börtön és a rend pellengére. Nem számítva a malmot, a pékséget és a kiszolgálóhelyiségeket, ahol a feudális törvények szerint a szakmunkások, kőművesek, kőfaragók, ácsok éltek, akiket a Templom alkalmazott. Mint az épületegyüttes többi része, ez a szakasz is kívül esett a királyi hatalmon, ráadásul mint minden nemes építőmester-céh, élvezte az egykor Szent Lajostól kapott kiváltságokat.

A magas falak elrejtették a belsőt, a két templomos emlékezete azonban hű képet festett róla… Odaléptek az egyik koldushoz, egy negyven körüli férfihoz, aki összefont karral támaszkodott egy bokor rugalmas ágainak.

Nem igazán hasonlított a társaira. Bár ruháján szakadások és lukak látszottak, jobb napokat is láthatott, hisz a kopott szövet valaha minőségi volt, és ügyes ollók szabták.

Hosszú, kócos ősz haja és dús szakálla volt, barna szeme azonban élénk maradt, bár nehéz volt megfejteni a kifejezését.

– Isten békéje legyen magával, testvérem – kezdte Hervé kis köhögés után. –

Megkérdezhetem, mit csinál?

A férfi gyors pillantást vetett rá, majd megvonta a vállát:

– Mint láthatja, ugyanazt, mint a többiek. Várok!

Bár kissé rekedtes volt a hangja, talán a túlzott italozástól, szépen beszélt, és Hervé arra gondolt, biztosan nem koldusnak született.

– No de mire várnak? Bocsássa meg, kérem, a kíváncsiságom, de a testvérem és én hosszú utat tettünk meg, messziről jövünk, és nem tudjuk, mi zajlik Párizsban.

– Olyan messziről jönnének, hogy a királyság nagy híre nem jutott el magukhoz?

– De igen! Hallottuk, hogy a király elfoglalta az ország összes templomos házát.

Olyan hihetetlennek tűnik! Még inkább most, hogy azt látjuk itt a templomos parancsnokságnál, hogy alamizsnára várnak. Talán hamis volt a hír?…

– Igaz volt… És senki sem remél már semmit azoktól, akik odabent vannak.

– Nem a templomosok?

– De igen. A nagymestert és az elöljárókat bezárták a donzsonba, néhány testvérüket pedig a börtönbe, de sok lovagot a Saint-Martin-des-Champs-ba vittek vagy más börtönökbe, hogy kikérdezzék őket. Körülbelül százötvenen voltak, valamint az 14 Az évszázadok során a Templom szimbóluma lett, és a forradalom alatt itt kapott helyet XVI. Lajos.

Marie-Antoinette és a gyermekeik, hogy átéljék az ismert drámát.

őrmesterek és a szolgálók. Csak egy maroknyi maradt belőlük – tette hozzá a koldus haragtól átitatott hangon. – És személyesen a király intézkedik!

– A király? Úgy hallottuk, pontoise-i kastélyában van.

– Honnan jöttek maguk?

– Normandiából. A kolostorunk leégett…

– Igazán? Pontosan hol is volt, mondják csak?

Olivier diszkréten bokán rúgta a társát, hogy óvatosságra intse. A koldus túl sokat kérdezett.

– Dieppe környékén!

Hervé meg mert volna esküdni rá, hogy ebben a pillanatban kis láng villant a férfi szemében, de azonnal ki is hunyt. A további részletek elkerülésére folytatta:

– Biztos benne, hogy itt van a király?

– Egészen biztos! A letartóztatással megbízott emberek sarkában érkezett.

Természetesen nem tudják, hogyan zajlott a dolog?

– Természetesen nem.

– Nos, akkor tudják meg, hogy múlt péntek hajnalban, e hónap tizenharmadik napján az új kancellár, Guillaume de Nogaret a gárdakapitány Raynald de Roye kíséretében belépett a Temple-ba, miután hazugsággal kinyittatta a kaput, azt állítva, hogy „a király nevében” kíván beszélni a nagymesterrel egy halasztást nem tűrő

ügyben. Valójában azonban erős, felfegyverzett csapattal érkezett, mely egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalta az épületegyüttest. A templomosok, akik szinte akkor ugrottak ki az ágyból, nem védekeztek.

– Egy templomos csakis a hit vagy a rend ellenségei ellen harcolhat. Az övéi ellen sosem – jegyezte meg Olivier.

A férfi összerezzent. Tekintete, mely mostanáig a gondosan őrzött kapura szegeződött, a szerzetes felé fordult.

– Honnan tudja?

– Elég régóta létezik már a Templom ahhoz, hogy mindenki tudja. Különösen az egyházi emberek…

– Talán… mindenesetre hogy a végére érjek annak, amit tudni akarnak, elmondom, hogy a pecsétőr nyomában – valójában alig két hete az – megérkezett Guillaume Humbert, vagyis Párizsi Guillaume is. Ő a király gyóntatója, de kérlelhetetlen Domonkos-rendiként már volt Franciaország főinkvizítora is. Nogaret a VIII. Bonifác pápa elleni agnani merénylet óta kegyetlenségéről és durvaságáról híres. Nagy szenvedés vár a templomosokra.

– Ez igazságtalanság! Csakis V. Kelemen pápa alá tartoznak. Ha problémáik vannak velük, gondolom, csak bebörtönzik, és azután átadják őket őszentségének?

Az ismeretlen egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta, mely mosolyában is tükröződött:

– Vándor szerzetes létére micsoda hévvel védi őket! Hacsak nincsenek rokonai…

vagy barátai a rendben. Vagy inkább…

Olivier, felmérve, hogy éppen ő, a hallgatag hagyta, hogy elragadja az indulat, elvörösödött;

– Vagy inkább micsoda? – vetette oda szintén óvatlan gőggel.

A férfi feléje hajolt, és azt suttogta:

– Hacsak nem maga is az… mint én!

– Maga?

Hervé a lábára taposott, hogy visszafogottságra intse. Lehet, hogy provokátorral állnak szemben, de Olivier túlságosan szenvedélyes volt ahhoz, hogy hallgasson.

Tekintete a férfiét fürkészte, aki nem fordult el, hanem sötét tűzzel folytatta:

– Igen, Pierre de Montou vagyok! Öt évvel ezelőtt kizártak a rendből, és éppen hogy megmenekültem a haláltól, mert meg mertem támadni a szörnyeteget, aki a templomosok egy részét sátáni tanokra és aljas szertartásokra csábította, melyek következtében ma az egész rendet ilyen vádakkal illetik és elveszejtik, mert a király azt hiszi – alattomos feljelentésekre alapozva –, hogy az egész Templom romlott.

Olivier összenézett Hervével, aki már nem taposta sajgó lábát, és hagyta, hogy magával ragadja a párbeszéd. Nem maradt helye kétségnek, hisz a tompa hangban tükröződő harag és fájdalom nem volt tettetett. Ugyanaz a gondolat hasított mindkettőjükbe, de Olivier suttogta el:

– Azt a szörnyeteget… nem Roncelin de Fos-nak hívták?

Montou szemében félelmetes harag lángja villant.

– Ismerik?

– Az apám ismerte, ahogyan én és a testvérem is… Nem vált a javunkra, de örülök, hogy megnyugvást adhatok…

– Megnyugvást? Csak a halála nyugtatna meg…

– Talán már el is ragadta a halál, mert múlt tavasszal lesújtott rá a provence-i preceptor, Clément de Salerne keze. Elítélték és életfogytig tartó börtönnel sújtották Ruou kastélyában. Az ő korában nem állhatta sokáig…

– Isten ítélt! Végre!

Átható boldogság járta át a lovag arcát, akit a nyomor koldusbotra juttatott.

Hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, és bizonyára a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig arcán. Amikor újra kinyitotta a szemét azokra, akik az örömhírt hozták, szélesen elmosolyodott:

– Nem tudom, kik maguk, de hálásan köszönöm! Felszabadítottak, és így még boldogabban halok meg!

– Miért kellene meghalnia? Nincs családja, nincs birtoka, hogy ilyen állapotba került?

– Nincs. Az enyéim kitaszítottak, ahogyan a Templom is. Nem haragszom rájuk, és a rendre sem. Úgy gondolták, helyesen ítélnek, és lelkemben templomos maradok. Sőt, még egy utolsó szolgálatot akarok tenni… Most búcsúzzunk el, testvéreim! Legyenek jók, és húzódjanak távolabb! Higgyenek nekem, menjenek el innen! Még ebben a ruhában is veszélyben vannak…

– Nem jobban, mint maga a rongyaiban! – felelte nyugodtan Hervé. – Igaz is, kérdeztük, mire vár itt ez a sok szerencsétlen… senki nem oszt alamizsnát…

– De igen! A letartóztatás másnapjától kezdve Fülöp király odabent van, és napközben előjön, hogy átmenjen a Cité-beli palotába. És nagylelkű lesz – mindig az, amikor egyedül sétál az utcákon –, hogy a nép kedvezőbben ítélje meg… Ki fogom használni!'

– Miért ne tehetnénk mi is? – jegyezte meg, Aulnay. – A hozzánk hasonló vándoroknak nagy szükségük van segítségre…

– Bizonyára. Mégis fogadják meg a tanácsomat… kérem, menjenek el!

– Arról szó sem lehet – vágott vissza Olivier.

– Clément de Salerne-ről szeretnék megtudni valamit, akit nagyon tisztelek, és addig nem megyek el míg nem hallok felőle…

– Maga őrült, ha azt hiszi, megtudhat valamit! Ha itt volt azon az éjszakán, mely Nogaret behatolásával végződött, még most is itt van. Ne várjanak tovább! Jöjjenek inkább vissza, miután elment a király.

– No de – morogta Hervé a foga között – miért nem akarja, hogy magával maradjunk? Valóban azok vagyunk, akiknek gondol, és ugyanannyi jogunk van itt lenni, mint magának!

A koldus elnevette magát, de száraz, minden vidámságot nélkülöző nevetése nem érte el a tekintetét.

– Miféle jog? – jegyezte meg lágyan. – Hogy meghalhatnak velem együtt a kínvallatásban? Meg fogom ölni Fülöp királyt, amikor alamizsnát ad. Számomra ez az egyetlen mód, hogy megmentsem a Templomot. Az örököse puhány alak, aki nem meri majd folytatni a harcot Ha pedig mégis eszébe jutna, a nagybátyja, Charles de Valois, aki mellettünk áll, megakadályozza…

A két barát elég sokat látott az elmúlt napokban ahhoz, hogy meg se lepődjön a királygyilkos elszántságon. Meg is tudták érteni, de kötelességük volt eltéríteni a férfit tervétől:

– Nem fog sikerülni – mondta Olivier. – Felkoncoltatja magát a semmiért… és talán az összes itteni szerencsétlent is.

– Én leszek az utolsó.

Egy ideje már elhagyta a bokor támaszát, és megindult a többiek nyomában, amikor megélénkült a Temple bejárata: fennkölt lassúsággal leereszkedett a felvonóhíd, felemelkedett a kapurács, és feltűnt Szép Fülöp menete. Nagyon egyszerű

volt! A mókusprém béléses, világosszürke ruhába és hozzá illő sapkába öltözött király, ahogyan gyakran tette, gyalog jött, és a titkárával, Raoul de Presle-lel beszélgetett. Kis íjászegység kísérte Alain de Pareilles kapitány parancsnoksága alatt. A tömeg – mely felduzzadt az álszerzetesek érkezése óta – megéljenezte. Kesztyűs keze intésével mondott köszönetet, de egy pillanatra sem fordította el figyelmét Presle szavairól.

Mégis félbeszakította, hogy szétossza a szolga tartotta erszény pénzdarabjait. A levegő

megtelt a megsegítettek áldásával, és rendkívüli eseményként Fülöp szép, merev és jéghideg tekintetű arca mosolyféleséget tükrözött.

Olivier és Hervé aggodalomtól gyötörtén nézték, ahogy egyre fogy a koldusok sora, mely Montou-t elválasztja célpontjától. Még egy… és még egy! Hirtelen, amikor már csak három ember volt hátra, Olivier-nak támadt egy ötlete. Teli tüdőből elkiáltotta magát:

– Roncelin de Fos! Ott van!

Pierre de Montou összerezzent, megfordult, meglátta Courtenay-t, amint a királlyal ellentétes irányba mutat, majd azonnal eliramodik arra. Csak egy pillanatig habozott, és a tömegbe vetette magát a két férfi után.

Bár őrült, hihetetlen, sőt teljesen esztelen dolog volt, abban a pillanatban, amikor kiejtette a nevét, Olivier valóban meglátta az átkozott templomost. Nem is próbálta meggyőzni magát, hogy ez lehetetlen, hisz Fos nem szökhetett meg a cellából, ahová zárták, vak düh vett erőt rajta, és a nyomába eredt annak, aki megtestesített mindent, amit csak gyűlölt.

Sűrű volt a tömeg, és nehezen jutott előre. Sokkal nagyobb erővel próbálkozott, mint az egy kolduló szerzeteshez illett, és számos tiltakozást váltott ki, de ellenállhatatlanul vonzotta a ház sarka, ahol bizonyára egy kövön vagy felhágón állva rendkívüli tisztasággal megpillantotta a gyűlölt arcot. Mire azonban odaért, csak mintegy hat mérges alakot látott, akik a legkevésbé sem hasonlítottak arra, akit keresett…

– Pedig láttam, a mindenségit! Ott állt egy fekete ruhás aggastyán…

– Én is láttam – erősítette meg Hervé.

– Itt volt, de már nincs – vetette oda az egyik elégedetlen. – Maguk meg mit lökdösik a kisembereket?! Ha így kérnek alamizsnát…

– Csak azt kérdezem, merre ment?

– Erre vagy arra – incselkedett a férfi. – Én tudjam? Mindenesetre jobban tennék, ha eltűnnének! Fülöp királyunk biztosan szeretné megtudni, mi történt…

Valóban, Pareilles a futva érkező Montou nyomába indított néhány íjászt, hogy rendet teremtsenek. A szép veszekedésekre, erőszakos letartóztatásokra és egyéb ínyencségekre mindig fogékony tömeg bölcsen szétnyílt előttük. Hervé felmérve, hogy mindjárt lefogják, és bizonyára azonosítják őket, elvonszolta a barátját:

– Fussunk!

Olivier szó nélkül engedelmeskedett, nem is törődött tovább Montou-val. Vakon törtek előre, azt sem tudták, merre mennek. Egy faltörő kos erejével haladtak, és az emberek félrehúzódtak útjukon. Lazult a tömeg, de mögöttük még mindig ott voltak az íjászok, bár a távolság nem csökkent. Lelassítottak, hogy beforduljanak egy kis utcába, melynek sarkán egy pékség állt. A kiáradó finom kenyérillattól, mely éhségükre emlékeztette őket, majdnem elgyengültek, amikor hirtelen egy férfi bukkant fel előttük. Megragadta ruhaujjukat, és kíméletlenül belökte őket egy pincelejáróba, maga is utánuk ugrott, és sietve becsukta a csapóajtót. A gyors mozdulat, melyet elrejtett a sötét sikátor sarka, szó szerint eltüntette őket, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá.

Nem sokkal később a fegyveresek egyre távolodó, csörgő lépte jelezte, hogy legalább egy időre elhárult a veszély.

A pincében, melynek szerencsére rövid lépcsőjén egymás hegyén-hátán gurultak le, az orrukig sem láttak, de megszólalt az ismeretlen hangja, akit nem is volt idejük megnézni:

– Bocsásson meg a rossz bánásmódért, Olivier úr, de nem volt idő az udvariaskodásra!

– Mintha… – próbálta felismerni a hangot a templomos… – Mathieu de Montreuil?

– Pontosan! És nagyon örülök, hogy itt voltam és időben felismertem. Aggódtunk magáért otthon nem tudtuk, lefogták-e azon az éjszakán. Remélem, semmije sem tört el.

– Nem. És először is nagyon köszönöm, de magyarázza meg, mit keres itt.

– A letartóztatás óta mindennap eljöttem, miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs Saint-Martin-des-Champs-ban, ahol mindenkit ismerek, hisz dolgoztam ott.

Azután felismertem, amikor a koldussal beszélgetett. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy a király, azután odamegyek és felajánlom a segítségem… Bevallom, nem sokat értettem abból, ami történt. Maga kiáltott egyet, és minden elszabadult… úgy éreztem, tennem kell valamit…

– De hogy ért ide előttünk?

– Jobban ismerem a várost, mint maguk, a sikátorokkal együtt. Amerre futottak, abból láttam, hogy el kell haladniuk ez előtt a ház előtt, melyet egy öreg rokonomtól örököltem. Tehát idefutottam, kinyitottam a csapóajtót… a többit pedig már tudják…

Most türelmesnek kell lennünk! Csak sötétedés után mehetünk ki, de még a kapuk zárása előtt!

– Nem is tudom, mit mondjak, Mathieu mester, hacsak nem azt, köszönöm! –

hatódott meg Olivier. – Hatalmas kockázatot vállalt, hogy segített… Magának családja van!

– Maga is ugyanígy tett volna a helyemben. A barátság, mely egykor az édesapja és köztem szövődött, most is él…

– Igaz, és éppen ezért nem akarok visszaélni vele: nem akarom veszélybe sodorni.

Ha ma este ki tud juttatni Párizsból, elmegyünk. Így lesz a legjobb.

– És hova menne? Hosszú az út Renaud báró provence-i birtokáig.

– Így van – szólt közbe Hervé. – Ezért nem is megyünk olyan messzire. Csak Moussyig, ahol a bátyám majd befogad. Jól fogadják az udvarban. Az elsőszülött fia máris Poitiers herceg apródja, és úgy volt, hogy a kisebb Valois herceg szolgálatába áll…

– Először eljönnek Montreuil-be. Nagy szükségük van pihenésre és kiadós ételre…

– Bevallom, tényleg éhesek és fáradtak vagyunk – suttogta szégyenkezve Olivier. –

Siralmas, hogy templomos létünkre koldulni kényszerülünk…

– Ezért nem is lehet szó arról, hogy tovább folytassák. Ugyanakkor Olivier lovag, gondoljon bele, hogy a büszkeségen esett csorba még mindig sokkal jobb, mint az, amit a testvéreik élnek át… Mióta fogságba estek, Nogaret és a főinkvizítor vallatják őket, mindazzal, amit csak ez a szó takarhat.

– Úgy érti, kínozzák őket? – meredt égnek Hervé haja.

– Milyen jogon? – háborgott Olivier. – Egyedül a pápa ítélhet meg minket, és neki kellene átadni a testvéreket…

– Túlságosan súlyosak a vádak ahhoz, hogy a király és az elöljárói beérjék az elűzéssel. Nem is sejtették?

– Tudom, hogy máglyát emlegetnek velünk kapcsolatban, de minket oda is csak őszentsége küldhet. És sosem követtük el azt, amivel vádolnak! Akkor miért a kínzás?

– Mert a király meg van győződve a bűnösségükről, és gyors vallomásokat akar, hogy benyújthassa a pápának!

Olivier nem felelt. Tudta, hogy Mathieu-nek igaza van, hiába is tiltakozna, és maga sem hitt az ellenkezőjében. Azt a kérdést még nem merte feltenni, miféle jövő nyílik előtte, ha megmenekül az üldözéstől. Amíg Mathieu újra ki nem nyitotta a csapóajtót, hogy kivezesse őket, mélyen gondolataiba merült, és egyetlen további szót sem szólt.

Clément testvér képe kísértette, és a szíve szakadt bele a gondolatba, hogy megkínozzák. Nem látta, hogyan siethetne segítségére, és rettenetesen tehetetlennek, nyomorultnak érezte magát…

Az éjszaka Montreuil békés kikötője, az építőmester meleg otthona felé haladva találta a három férfit. Megnyugtató állomás a veszedelmekkel teli úton.

Olivier egy pillanatig sem gondolta, hogy sokkal tovább ott marad, mint egyetlen éjszaka…