AZ ELVESZETT KERESZT

Prológus AZ ELFELEDETT TORONY

A fagyott földet megreccsentő vasléptek zaja távolodott, halkult, majd a távolba veszett… Lassan, mintha attól félne, hogy összeroppan a gerince, a szökevény fölemelte a fejét. A földhöz simulva olyan hevesen vert a szíve, akárha a föld alatti világok legmélyebb lüktetését érezné. Hatalmas zajt csapott, betöltötte a fülét, és elnyomta a téli szél süvítését.

Vérzett az arca a tüskéktől, melyekbe belevetette magát, amikor a holdfény egy pillanatra megcsillantotta előtte a fegyveresek sisakját, ám nem érzett mást, csak ezt az embertelen dobogást, melytől fulladozott, s mely nem akart elülni…

Hidegtől elmerevedett ujjai egymás után eleresztették a környező gyökereket, melyekbe csimpaszkodtak, hogy fölállni segítsék. Nyugodtan fölegyenesedhetett, nem láthatták meg, hiszen egy erdő szélén járt, a vadlevendula-földet felváltó nagy erdő

peremén, ahol csak hanga nő a kövek között. Hosszú lába gyorsaságának és a nyomokat meg nem őrző kemény talajnak köszönhette, hogy nem találtak rá. Előtte a fák, bokrok, bozótok tömege húzódott, melybe könnyű volt beleveszni. Farkasok is vártak rá, amelyeknek ez volt az otthona, a háta mögött azonban az emberek világa fenyegette, ahol minden arc, minden ház veszélyt rejtett. Nem volt nehéz a választás…

Mélyet lélegzett, hogy lecsöndesítse őrülten dobogó szívét. A hideg levegő jót tett, bár beleremegett á harapásába, és hirtelen tudatára ébredt, hogy csak ing és nadrág van rajta. Mostanáig csak futott, észre sem vette. Ha a halál jár az ember nyomában, ki törődik a ruhájával vagy az időjárással? Igaz, a helyzete nem volt irigylésre méltó, de élt… Élt! Pedig mos– j tanra csak tehetetlen, tekintet és hang, fájdalom és igények nélküli test kellene legyen. Egy darab halott hús egy kötélre akasztva, elföldelésre várva. Ehelyett még mindig élet áramlott az ereiben, és nem zárja le örökre a szemét a föld súlya… Csakhogy sajnos talán csupán haladékot kapott. Szép dolog, hogy életben van! No de életben is kellene maradnia.

A legparancsolóbb szükség az éhség volt, nem kis 1 gondot okozva a fiúnak, aki csak a két kezére számíthatott a tél által lecsupaszított vidéken. Előző este ette meg az utolsó falat kenyerét. Ma reggel az elöljáróság emberei már fölöslegesnek tartották, hogy megetessenek egy halálraítéltet. Éppen csak egy pohár bort kapott, mielőtt fölmegy a vesztőhelyre, és mivel ezt is csak azért, hogy megfeleljenek a szokásoknak és az udvariassági elvárásoknak, vinkónál alig jobb, vacak lőre volt. Még most is érezte a hatását üres gyomrában.

Nem zavarta, amíg csak a halált várta, és bele is törődött, de egy apró kis közjátékra – két csirkeárus veszekedésére a Martroi téren, melynek díszéül a holttestét szánták – hatalmas mozgolódás támadt a tömegben, és rést nyitott az őrök között.

Kihasználta. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, belevetette magát a résbe, és elkeveredett az emberáradatban.

Egy láthatatlan kés elvágta a köteleit, mielőtt kifelé taszították volna. A sűrű tömeg természetes, nehezen áthatolható kerítést vont közé és a fegyveresek közé, kerítést, mely végül csak engedett a katonák előtt, de •lég ideig kitartott ahhoz, hogy elmenekülhessen.

Bozótokon és rögös ösvényeken, cserjéseken és csalánosokon át ért ki az ugarra, összegörnyedve, hogy belevesszen a természetbe, feje gyakrabban a térde magasságában, mint természetes helyén, közönyösen a hideg, a tüskék, a jeges tócsák iránt. Csakis az élni akarása és a szabadságvágya hajtotta. A legapróbb zajra is a földre lapult, zakatolt a füle, szinte megállt a szívverése. Ezerszer lelapulva és ezerszer fölállva mégis nagy utat tett meg, és telt az idő. A nyirkos hajnal hamarosan föloldja az ég sűrű

homályát. Valahol a vidéken egy kakas rekedt kukorékolása máris jelezte, hogy bezárt házaikban és kunyhóikban hamarosan fölébrednek az emberek. Rejtekhelyet kellett találnia. Az erdő jelentette a legjobb menedéket, és belevetette magát, remélve, hogy talál egy helyet, ahol elalhat, és néhány ehető gyökeret, melyek felismerését gyermekkorában megtanulta. Azt ellenben nem tudta, hol van.

Châteaurenard-t elhagyva csak arra tudott gondolni – ha egyáltalán gondolt bármire is –, hogy a lehető legnagyobb távolságra kerüljön a bitófától. Egyenesen előre menekült, mint az üldözött nyúl, de ahogy elgondolkozott, és körülnézett a felkelő

napban, rájött: a nagy ugarok után az egyetlen erdő, melyet ebben az irányban ismert, nem lehetett más, mint a courtenay-i, melynek urai egy francia király leszármazottai voltak, és állítólag császári korona került a fejükre egy távoli, keleti országban. Talán ezért nem látni őket sosem, és ezért van az, hogy Châteaurenard-ban, mely pedig az ő

birtokuk, a helyi elöljáró úgy viselkedik, mintha ő maga lenne az úr.

Mindenesetre akár Courtenay felé megy, akár másfelé, nem sokat számít. Körülötte a világ mindenképpen ellenséges lesz, és az egyetlen esélye, ha útja során talál egy templomot vagy kápolnát, mely sérthetetlen menedéke lehet. Biztosan áll néhány a hűbérbirtok fővárosa közelében.

Az erdő még a tél csupaszságában is szép volt, és számos patak szelte keresztül.

Nagy tölgy–, bükk– és nyírfák nőttek benne, sőt, a vízpartokon füzek is, és egy bozótos alatt vadcseresznye, vadszilva, krisztustövis és vadalma nőtt – sajnos gyümölcs nélkül!

A menekülő pedig éhes volt, nagyon éhes! Ugyanakkor nagyon fáradtnak is érezte magát, és úgy gondolta, ha talál egy sziklát vagy egy bokrot, ahol elrejtőzhet, talán az lenne a legjobb, ha aludna egy keveset, hiszen álmában nem érzi az éhséget.

Szinte azonnal megtalálta, amit keresett: három szikla hajolt össze, fölül bozótos, de nem tüskés réssel, melyen mégis bőrét fölsértve siklott be. Szűk volt a hely, de a bozóton átjutva le tudott feküdni. Ráadásul száraz volt, és valamivel kevésbé hideg. A fiatalember tehát meggyőződve róla, hogy többé-kevésbé láthatatlan, lefeküdt, összegömbölyödött és elaludt.

Amikor fölébredt, még mindig ugyanolyan éhes volt, de kipihentnek érezte magát, és késznek arra, hogy folytassa az útját. A rövid téli nappal a végéhez közeledett. Ideje volt továbbindulnia. Így is tett, miután ivott egy keveset a legközelebbi patakból, és elrágcsált egy sietve megmosott gyökeret, mely a táplálék illúzióját adta.

Ha nem talál sürgősen ennivalót, az eredmény majdnem ugyanolyan katasztrofális lesz, mintha fölakasztották volna, csak éppen sokkal lassabban éri majd el… Azonnal szemrehányással illette magát sötét gondolataiért. Ha Isten megengedte, hogy megszökjön a vesztőhelyről, nem fogja magára hagyni élni akarásában. Ezzel megindult, lépteit a földön talált, szinte sima bottal megtámogatva. Hirtelen úgy érezte, valami hajtja előre. Talán az őrangyala… Vagy szegény édesanyja lelke, akit az elöljáró katonái a házuk küszöbén ütöttek agyon, amikor érte mentek, hogy gyilkosság vádjával letartóztassák, melyet nem követett el. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, s ezen maga is meglepődött: annyit siratta édesanyját a börtönben, hogy azt hitte, mostanra egyetlen könnycseppje sem maradt…

Egyre metszőbb lett a hideg, így a ruhaujjával megtörölte az arcát, nehogy ráfagyjanak a könnyek. Különben is elhomályosították a látását, és nem volt már világos! Egy patak mentén haladt, úgy gondolva, biztosan vezet valahova…

A fák ágain át a szökevény előtt hirtelen megcsillant valami: egy gyönge fénypont, mely gyertya lángja lehetett. Teljes természetességgel indult meg az élet jele felé, ahogyan a három királyok követték a csillagot a betlehemi éjszakában. A fény azonban eltűnt az erdő sűrűjében, ráadásul a patak is kanyarodott. A víz szeszélyéből a fiatalember mégis megtudta, mihez közelít. Eszébe jutott az az őszi nap… ó, több mint tíz évvel azelőtt, amikor az apja elhozta ide, hallgatásra és titoktartásra intve, amitől a kisfiú beleborzongott az örömbe. Korábban, amikor az apja magával vitte, sosem mentek ennyire messze a házuktól, hiszen előző este indultak útnak. Ez elragadtatással töltötte el a kisfiút, annál is inkább, mert nem tartottak pihenőt egyetlen fogadóban sem: lovon vittek magukkal mindent, amire szükségük volt.

Egyetlen kérdést sem tett föl, hiszen tudta, hogy úgysem kapna választ. Beérte a várakozással, a titkos örömmel és a büszkeséggel, hogy méltónak ítélik egy titokra.

Megérkeztekor nem kellett csalódnia, és remélte, így lesz ez a mai napon is.

Amikor végre szétrebbent előtte a fák és bokrok függönye, fölfedve egy tisztást, a félig romos torony ott állt előtte, és a fiatalemberen boldog remegés futott végig, hiszen az iménti fény az egyik keskeny kis ablakában világított. Ez biztosan azt jelentette, hogy az öregember még él, és segíteni fog neki. Olyan nagy szüksége volt erre a segítségre, hogy elnyomta benne az üldözött vad bizalmatlanságát. Különben is, még ha valaki más lakik is ma már az elfeledett toronyban, még ha ellenséggel találja is szembe magát, nem sok vesztenivalója van…

Néhány egyenetlen lépcsőfok vezetett az alacsony ajtóhoz. Nekidőlt a durva fának, előre érezve átfagyott testében a másik oldalán bizonyára uralkodó kellemes meleget, majd egy utolsó habozás után bekopogott, de olyan elgémberedett ujjal, hogy semmi zajt nem csapott. Ekkor ismét kopogott, minden maradék erejét az öklébe összpontosítva. Mély hang válaszolt:

– Ki van ott?

– Egy szerencsétlen… aki segítségért könyörög!

Az ajtó azonnal kinyílt, fölfedve a fényben egy magas, fekete csuhás alakot, tar, sárgán tükröződő fejjel, hosszú, fehér szakállal. Az alak meggörnyedt, és mankóra támaszkodott, de a szökevény tudta, hogy ugyanaz a férfi, mint egykor.

– Thibaut lovag – kérte –, könyörüljön rajtam!

– Ismersz engem? Ki vagy?

– Renaud des Courtils. Néhai apám egykor elhozott ide…

– Gyere be! Gyere be gyorsan!

A fiatalember ellökte magát az ajtófélfától, amelynek eddig támaszkodott, és térdre rogyott a kandalló előtt, melyben néhány fahasáb égett. Olyan heves volt a mozdulata, hogy az öregember azt hitte, mindjárt magához öleli a tüzet. Mindössze ázott rongyokat viselt, és annyira remegett, hogy a foga is vacogott belé.

– Honnan jössz ilyen állapotban? – aggodalmaskodott a Thibaut-nak szólított öreg.

– Hol van az apád?

– Meghalt… Szent Hilariuskor7, egy hónappal ezelőtt. Diaré vitte el. Ez volt az első

a sorscsapásaink sorában.

Aztán a király elöljárója rá akarta tenni a kezét az örökségünkre, azzal az ürüggyel, hogy az apám kölcsönt vett fel tőle. Ami nem igaz!

– Nem kell bizonygatnod. Az apád soha életében nem tartozott senkinek. De vesd le az ázott rongyaidat, és burkolózz be ebbe! – tette hozzá, és egy takarót nyújtott felé, melyet egy durván faragott faládából vett elő. – Megszárítalak, miközben elmondod a történeted folytatását.

– Ó, az nem lesz hosszú: az elöljáró eljött hozzánk Courtils-ba, hogy elűzzön minket. Az egyik embere megölte az édesanyámat, aki merészelt ellentmondani neki, és átkot szórt a fejére, engem pedig börtönbe vetettek, miután lefegyvereztek…

– Azért, mert meg akartad védeni, ami a tiéd?

– Nem – nevetett föl keserűen Renaud. – Azért, mert megöltem az anyámat, és elloptam egy csatot, melyet megtaláltak a matracomban, ahová fogalmam sincs, hogyan került.

– Nem nehéz kitalálni: az egyik nyomorult, talán maga az elöljáró, rejtette oda.

Azután?

– A börtön következett… majd tegnap reggel a bitófa… ahonnan hatalmas szerencsével megszöktem.

– A bitófa? No de az apád nemes volt, és becsületes ember. Voltak barátai. Senki sem állt ki, hogy meghiúsítsa az elöljáró terveit? Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy felkössenek egy nemest!

Renaud megvonta a vállát, mely még mindig reszketett a melengető posztótakaró alatt.

– Châteaurenard-ban a félelem az úr, mióta sokan elmentek a keresztes háborúba…

hogy csatlakozzanak az uralkodóhoz.

Az öregember az egyik sarokból előhozott egy félig telt üstöt, és a tűz fölé akasztotta melegedni, majd elővett egy fekete kenyeret, vastag szeletet vágott belőle, és a fiúnak nyújtotta: – Edd meg ezt, amíg megmelegszik a leves. Biztosan farkaséhes 7 Szent Hilarius (315-367) pogány származású, keresztény hitre tért, latinul alkotó egyházatya, szülővárosa, Poitiers püspöke. Napja január 13-ára esik, mert ezen a napon temették el Rómában. (A szerk.)

vagy…

De még mennyire! Renaud megragadta a kenyeret, és hatalmasat harapott belőle.

Egy hosszú kanállal fölszerelkezve, mellyel a levest kavarta, az öreg Thibaut leült mellé a tűz köré állított kövek egyikére, és felsóhajtott:

– A keresztes háború! Szép dolog volt a nemes Gottfried és a Tarente hercegek idejében! Szép volt még akkor is, amikor a frank királyság Balduin vagy az Amalrichok kezében volt, mint az a korán elhunyt király, aki a keresztvíz alá tartott… De mennyi katasztrófa érte a francia földet! Az urak végtelen időkre elutaznak, hűbérbirtokaikat pedig a feleségükre hagyják, és ez a jobbik eset, ha az asszony képes az irányításra, és mellette marad egy fia, hogy segítsen neki. Ha nem, a birtokot egy rokonra, egy becsületesnek vélt szomszédra vagy éppen a királyra bízzák, akitől cserébe támogatást kapnak a hadjárathoz. És mit tesznek azok az emberek, akikre rábízzák a földet?

Másokat küldenek oda, egy elöljárót, aki sanyargatja a népet, annál is inkább, mert az ura nagy bevételeket vár, miközben a pillantásától távol ő maga is jól meggazdagodhat.

A kis emberek számára rossz idők kezdődnek, a birtok számára pedig a teljes széthullás ideje jön el…

– Nem járt maga is a keresztes háborúban, nagyuram? Az apám pedig ezt mondta…

sőt azt is, hogy maga…

A fiatalember zavarba jött önkéntelenül feltoluló szavaitól, és a levesbe temetkezett. Az öreg fejezte be helyette a mondatot:

– Templomos lovag8 voltam, akit a rend kitaszított magából, mert súlyosan vétettem a szabályzat ellen. A környék egyszerű lelkeinek szemében elátkozott templomos lettem. Ennek köszönhetem a mélységes magányt és békét, hiszen rettegnek az ártástól, melyet magammal hozhattam onnan! Onnan, ahol a hazám volt.

Mert tudd meg, ahogyan az apád is tudta, én sosem utaztam el a keresztes hadjáratra.

Ott születtem.

– Ott született? Úgy érti… a Szentföldön?

A csodálattal teli felkiáltás nevetésre fakasztotta az öregembert, mely köhögésben végződött, bíborvörösre festve az arcát, s csak azután ült el, hogy ivott néhány korty vizet egy kancsóból. Olyan volt az arca, akár a barna és ráncos mogyoróhéj, szürke szeme azonban, melyben könnyek csillogtak, éber és tiszta maradt.

– Beteg, nagyuram? – rémült meg Renaud a heves roham láttám. – Talán orvos kellene?

– Egy sem vállalná, hogy a tornyom közelébe jöjjön, és többet tudok náluk az emberek gyógyításának művészetéről. Ezért azt is tudom, hogy egy napon, azt hiszem, nemsokára, ez a köhögés elvisz majd. De mivel Istennek hála, ez a nap még nem jött el, térjünk vissza a beszélgetésünkhöz… hol is tartottam?…

– Ott, hogy azon a földön született, ahol maga Krisztus urunk is.

8 A keresztes háborúk idején Hugues de Payns által a Szentföld, illetve a zarándokok védelmére 1119-ben alapított katonai lovagrend tagja. A templomosokat II. Balduin király Salamon egykori temploma helyére telepítette – innen a nevük. (A szerk.)

– Nem egészen. Antiochiában9 születtem, az erős északi városban, az Oronte folyónál, százötven mérföldre Jeruzsálemtől és még messzebb Betlehemtől, ahol a Megváltó világra jött… De majd később beszélgetünk. Kimerültél, a leves pedig meleg.

Egyél, aztán aludj!

Miközben a fiatalember befalta a sűrű bab– és répalevest, az öreg egy kis tárolóból egy köteg szalmát vett elő, és eligazgatta a földön – a saját ágya mindössze egy csupasz deszka volt egy takaróval és egy marék szalmával kispárnaként. Azután a ládából elővett egy durva szövésű vászoninget és egy vastag gyapjúnadrágot:

– Ha végeztél, vedd föl ezt, hadd száradjon meg a takaró. Aztán feküdj le! Nagy szükséged van a pihenésre…

Renaud nem kérette magát. Mielőtt azonban lefeküdt volna, térdet hajtott a szerény fekete fakereszt előtt, mely két csokor száraz növény között függött a falon, és köszönetet mondott az Úrnak, amiért sötét útján elésodorta a menedék fényét.

Mögötte állva Thibaut is imádkozott, és még jóval azután is folytatódott az imája, hogy a fiú elégedett sóhajjal bevackolódott a szalmába. Végül még néhány hasábot dobott a tűzre, leült mellé, és mélyen gondolataiba merült.

Tudta, hogy egy napon a fiú eljön hozzá, és azt is, hogy ez a nap nincs messze, hiszen betöltötte tizennyolcadik évét, de azt nem gondolta, hogy így: mint egy űzött, kimerült vad, menekülve a vadász, az éhség, a tél elől. Arra pedig, ami Olin des Courtils-lal és Alais asszonnyal, gyöngéd és türelmes feleségével történt, egyetlen keresztény nyelvben sincsenek szavak. Igaz, az öreg régóta nem táplált illúziókat arról, miféle pusztítást okozhat az emberi lélekben a mohóság és a korrupció: saját szemével látta, amint lerombolnak egy királyságot, a föld legszentebb királyságát, Jeruzsálemét.

Az azonban, hogy ez a két démon annyira eluralkodott egy olyan emberen, az elöljárón, akit a fiatal kora ellenére máris szentnek mondott Lajos király állított a posztjára, hogy a legalapvetőbb isteni törvényeket is elfeledtetik vele, sőt, még az elemi óvatosságot is a királyi igazságszolgáltatással szemben, túlment minden elképzelhetőn.

Annak az elöljárónak gondolkoznia kellett volna, de talán túlságosan nagy volt a kísértés, hogy azt képzelje, ő az igazi úr az erős és gazdag grófságban, melynek jogos hűbérura távol volt, olyannyira távol, hogy a napvilágot is Konstantinápoly császári bíborában látta meg, nem pedig itt!

Valójában nagyon különös volt a Courtenay család – melynek maga is egyik szerény hajtása volt! –, hisz a tagjaira határtalan erővel hatott a kaland és a távoli földek varázsa. Athon, az ős, a Sens grófokkal rokonságban álló kapitány fia, nem sokat törődött a vallásos fenntartásokkal, és első Courtenay-birtokát a ferriéres-i apátság földjeiből hasította ki. Erődöt épített rajta, és egy „előkelő hölgy” meghódításával, akinek nevét a történelem – talán mert maga a férj is – elfelejtette, megalapította a dinasztiát: először egy fia, majd néhány lánya született, azután négy fiú unokája, akik közül ketten elhagyták a családi fészket, és sosem tértek vissza.

9 A Földközi-tenger keleti partján fekvő Antiochia 1099-től önálló fejedelemség, 1201-től perszonálunióban Tripolisszal. 1268-ban foglalják el a mohamedánok. (A szerk.) Miközben Milon, az elsőszülött kapta az örökséget, és a gyarapításának szentelte magát, a második fiú, Jocelin 1101-ben felöltötte a keresztet, és követte a barátját, Etienne de Blois-t Palesztinába, ahol az unokatestvére, Balduin de Bourg szolgálatába szegődött, aki korábban, Bouillon Gottfrieddel érkezett oda, és Edessza grófja lett a hitetlenek földjének és Örményországnak határán. Jocelin, aki szép volt, mint egy istenség, ahogyan utódai is mind azok lesznek, csodálatos megtestesítője volt a legnemesebb és legtisztább lovagságnak, és megkapta Turbessel gazdag földjét az Eufrátesz nyugati partján. Amikor Balduin de Bourg Jeruzsálem trónjára lépett, Joceliné lett az egész Edessza grófság. Egy örmény hercegnő segítségével megalapozta a Courtenay nevet, mely bejárja majd az egész országot a két folyó és a Földközi-tenger között. Sajnos nem jó hírével, hiszen a második Jocelin de Courtenay nem ér fel az apjához, s még kevésbé a harmadik Jocelin a nagyapjához.

Akkorra azonban már Franciaországban a Gâtinais uradalom, melyhez hozzácsatolták Montargist és Châteaurenard-t, régen más kézbe került.

Athon harmadik unokája, Geoffroy is a Szentföldre ment, de sokkal később, mint Jocelin: 1139-ben. Ott lelte halálát, Montferrand, egy tripoliszi grófsági erődítmény falai alatt, mely akkoriban Zandzsi10 emír kezén volt. Az erődöt elfoglalták, de az egész sereg megsiratta a bátor Geoffroy halálát.

A négy fivér közül a legfiatalabbnak, Renaud-nak csak egy lánya született, és mivel Milonnak, az elsőszülöttnek nem voltak leszármazottai, az egész családi örökség erre a lányra, Elisabethre szállt, amely hatalmas vagyont jelentett. Akkorát, hogy megkísértette még VI. Lajos királyt is, aki a hetedik fia, Pierre de Francé11 számára megkérte Elisabeth kezét.

Megkötötték a házasságot, és Pierre herceg az akkoriban erősen elterjedt szokásnak engedelmeskedve – mely szerint, ha egy – akár királyi – család nem elsőszülött fia feleségül vesz egy örökösnőt, teljes egészében azonosul az így megszerzett javakkal –, fölvette a Pierre de Courtenay nevet, és elhagyta a liliomvirágos címert az arany bizantinusért, melyet sokkal messzebbre elvisz majd, mint képzelte volna. Egészen Palesztináig, ahová 1180-ban utazik Champagne gróf társaságában, hogy segítsen feloldani a harapófogót, melyben Szaladin12 fojtogatta a Jeruzsálemi Frank Királyságot13.

Miután rendet tett minden ügyében, és hivatalosan meghatalmazta Elisabethet mint minden vagyonuk úrnőjét, elindult sorsára, csodálatos családot hagyva maga 10 A Zandzsidák (vagy Zengidák) török eredetű dinasztia, mely 1127 és 1233 között uralkodott Mezopotámiában és Szíriában. Imád ad-Din Zandzsi (1127-1146), Moszul kormányzója 1144-ben megszerezte Edesszát a keresztesektől. (A szerk.)

11 Pierre de Francé (1125-1182)

12 Szaladin, avagy Salah ad-Din (1138-1193) kurd származású egyiptomi uralkodó, az Ajjúbidák dinasztiájának alapítója. 1164-től Nureddin szíriai szultán vezéreként harcolt Egyiptom ellen. 1169-ben ragadta magához a hatalmat Egyiptomban, és 1171-ben vette föl a szultán címet. Harcban állt a Jeruzsálemi Királysággal. 1187-ben győzelmet aratott a keresztesek fölött a palesztinai Hittinnél, majd elfoglalta Jeruzsálemet. (A szerk.)

13 A Jeruzsálemi Frank Királyság (Jeruzsálemi Latin Királyságnak is nevezik) 1100-ban, az első keresztes hadjárat után jött létre (fővárosát, Jeruzsálemet 1099-ben foglalták el a keresztes lovagok), s egészen 1291-ig, utolsó városának, Akkonnaka mohamedánok által történt elfoglalásáig állt fenn. (A szerk.) mögött: hét fiút és hat lányt, akiket sosem látott viszont. Néhány hónappal később utolérte a halál, amikor a Jákob gázló vadonatúj várát védte, melynek fehér kövei sértették a szultán szemét…

Eközben a Courtenay-birtok egyre növekedett. Pierre de Francé fia, II. Pierre de Courtenay14, akit születésekor Auxerre grófjává neveztek ki, első, Agnès de Nevers-rel kötött házassága révén Nevers és Tonnerre grófja lett. Kilenc évvel később már Namur márkija – hála második házasságának Flandriai Jolantával. Eközben Renaud öccse, aki hamarosan átkeresztelkedett Reginald-ra, Angliába követte Aliénor királynét, akit VII.

Lajos eltaszított, és aki magával vitte II. Plantagenet Henrik számára szinte fél Franciaországot. Reginald Angliában feleségül vett egy nemes hölgyet, akinek hála az utódai Devon grófjai, Anglia pairjei és Írország bárói lettek15. De térjünk vissza II.

Pierre-hez.

Számára a történelem játéka szokatlan sorsot tartogatott, mely azonban tökéletesen méltó volt egy francia királyi vérből való herceghez, hiszen (;gy keresztes hadjárat nyomán, melyet a velenceiek eltereltek eredeti céljától, Konstantinápoly császára lett.

Azóta a becses korona a család birtokában maradt, több-kevesebb szerencsével, és amennyire Thibaut emlékezett, még mindig ott volt, azzal az apró kis részlettel, hogy az utolsó Courtenay császár hónapok óta nyugaton tartózkodott, hogy szövetségeseket szerezzen, akikre hatalmas szüksége volt, hogy megszilárdítsa szokatlanul ingatag trónját.

A tűzből mindössze vöröslő parázs maradt, és ahogy a hideg odakúszott hozzá, a remete reszketni kezdett, és fölocsúdott mély gondolataiból. Köhögve keresett rőzsét és fahasábokat, de megvárta, míg elül a roham, s csak azután fújt bele a vascsőbe, amellyel a tüzet szította. Erős fájdalmai voltak, úgy érezte, valami széthasad a mellkasában, és szétrobban a szíve. Végül azonban megnyugodott, a parázsról vidám láng csapott föl, majd még egy, és az öregember néhány percig mellettük melegedett, mielőtt a kereszt elé térdelt, és forró imádságba merült. Tudta, hogy nagy léptekkel közeledik a halál, de nem akarta, hogy azelőtt elragadja, hogy a hozzá menekült fiú megtudna mindent, amit tudnia kell az életéről és az általa őrzött titkokról. Az, hogy Renaud-t elűzték a Courtils-ok földjéről, sokkal inkább isteni elrendelésnek, mint bűnös igazságtalanságnak tűnt föl előtte. Renaud-nak mindenképpen el kell mennie, és talán kevésbé lesz boldogtalan, ha megtudja, hogy Olin és Alais nem az igazi szülei voltak, megtudja, hogy ő maga is a tengeren túl született, a távoli földön, melynek 14

II. Pierre (1167-1217)

15 A Courtenay név, mely Franciaországban a különféle sorscsapások során kihalt, Angliában a mai napig fennmaradt.

szentségét darabokra szaggatta a nagyravágyás, az aljas számítás és a vér… és hogy az édesanyja egy szép és kedves hercegnő volt, aki tiltott szerelem áldozata lett. Igen, eljött az idő, és jól kellett hasznosítani azt a keveset, amit az isteni kegyelem még engedélyez alázatos szolgájának, Thibaut-nak.

Az ima végeztével kiment vízért a bozótban rejtőző kúthoz. Megenyhült az idő. Az éjszaka végén havazott, és a szökevény nyomai, ha voltak egyáltalán, már nem látszottak. Thibaut hálát adott az Úrnak. Azután kis kamrájából elővett egy kevés zöldséget és egy darab szalonnát, egy favágó ajándékát, akit előző ősszel meggyógyított csúf lábtöréséből. Az erdei emberek nem féltek tőle. Tudták, hogy ismeri a gyógynövényeket, és szívesen kereslek föl. Nem így a parasztok, akiket megfélemlített az erdő és titkai.

Mindezzel fölszerelkezve Thibaut megmosta a répát, a vadkáposztát, és föltette a levest. A gyermek – különös, de gondolataiban képtelen volt másképpen nevezni, hiába érett már férfivá! – éhes lesz, uraikor fölébred…

Egy hosszú percig elnézte, amint alszik, és meghatottan fedezte föl a serkenő

szakáll és a kócos haj alatt az anya görög vérére utaló jeleket: különösen az orrot, mely egyenesen folytatta a magas, értelmes homlok vonalát, melyet alig rövidítettek le az előrehulló, piszkos és kócos szőke tincsek. Többi vonását az apjától örökölte: mélyfekete szemét, mely az egyenes szemöldök alatt enyhén ferde vágású a halánték leié, szépen ívelt, éppen megfelelő vastagságú száját, melyen látszott, hogy szívesen húzódik mosolyra.

Végül az állkapcsa, mely határozottan rajzolódott akaratos állában, energiáról árulkodott. Ugyanakkor még nem tűntek el egészen a gyermekkor nyomai: az elefántcsont bőr lágysága és az ajkak még a gyermeket idézték, ahogyan a szem sarkában csillogó könnycsepp is.

Az öregember óvatosan megfogta a takarón pihenő kezet, és gyöngéden szétnyitotta az ujjakat, hogy tanulmányozhassa a tenyeret. Néhány horzsolást látott, valamint bőrkeményedéseket, melyeket a kard, a lándzsa és a csatabárd mindennapos használata okoz. Olin des Courtils-ban meg lehetett bízni, keményen megtanította a fegyverforgatásra és a lovaglásra. Ha nem fosztják meg mindenétől, Renaud készen állt volna a lovaggá ütésre, mivel azonban sikerült elszöknie az ellenségei elől és eljutnia idáig, semmi sincs veszve. Már csak a szívét és a lelkét kell kivallatni, hogy kiderüljön, megkaphatja-e az örökséget, melyet Thibaut régóta neki tartogatott…

A fiú keze hirtelen megszorította az övét, és Renaud kinyitotta a szemét. Első

pillanatban meglepődött, hogy szokatlan arc hajol fölé, majd elmosolyodott, fölemelkedett és kinyújtózott:

– Milyen jól aludtam! – sóhajtotta. – Nem fordult elő, mióta…

– Ki tudna aludni a te korodban, amikor fájdalommal és felháborodással teli lélekkel a hóhérra vár? Most menj mosakodni! Húztam neked vizet, és már nincs olyan hideg. Adok neked ruhát, amelyben észrevétlen maradhatsz, amikor elmész innen…

– Elűz, nagyuram? – nyögte a fiú egy rémült gyerek hangján, akit a külső sötétség árnyaival riogatnak.

– Honnan veszed? Elmész majd, természetesen, de nem mondtam, hogy most rögtön. Sok mindent el kell mondanom neked, mielőtt kiküldelek a nagyvilágba – tette hozzá Thibaut, előhúzva a ládából egy, a sajátjához hasonló szerzetescsuhát, melyet a fiú meglepetten méregetett: ritka volt, hogy egy szerzetesnek s még inkább egy remetének ilyen jól fölszerelt ruhatára legyen. Annál is inkább, mert az elővett ruhadarab újabb volt, mint amit az öreg viselt.

A remete kitalálta a gondolatát, és elmosolyodott:

– Egy barátomtól kaptam, hogy lecseréljem a csuhám, ha a használat végleg elkoptatja rajtam. Egy barát ajándékát az ember nem utasítja vissza. Most a tiéd, nyugodtan fölveheted. Aztán eszünk… és beszélgetünk…

– Szívesen, de azzal, hogy itt maradok, nem sodrom veszélybe?

– Nem. Nem jobban, mint saját magadat. Igaz, hogy a királytól kapta a hatalmát, de Châteaurenard elöljárója nem merné kiterjeszteni a kutatást a Courtenay-birtokra, mely még mindig az ifjú császár tulajdona, s melyet alaposan őriznek. Különösen mivel a császár talán éppen Franciaországban van, és bármikor fölbukkanhat.

Renaud ismét elcsodálkozott:

– Sűrű és nagy ez az erdő. Ön mindentől távol él ebben a toronyban, melynek a létezéséről apám szerint mindenki vagy majdnem mindenki megfeledkezett. Honnan tud mégis ennyi mindent?

– Előfordul, hogy néhányaknak mégis eszébe jut ez a torony, ahogyan annak idején neked is megmutatta a bölcs Olin. Kétségtelenül nem sokan vannak, de elegen ahhoz, hogy a fontos hírek eljussanak hozzám. Igen, sok mindent tudok… csak nem mindent jegyzek meg. Csupán azokat a dolgokat, melyeket a földnek ebben a szegletében fontosnak érzek a királyságra… vagy a te jövődre nézve, mely régóta érdekel. De most menj mosakodni. Azután segítek tökéletesíteni a megjelenésed, és mire végzünk, elkészül a leves is.

Nem sokkal később, miután elmondták a hálaimát, mindketten tállal a térdükön telepedtek le, hogy elfogyasszák az üst tartalmának egy részét, melynek már finom illata is erőt adó volt. Csöndben ettek, ahogy illik, megadva a tiszteletet az ételnek, Isten adományának. Renaud szó szerint befalta a levesbe mártott vastag kenyérszeleteket és a szalonnát, melyhez Thibaut hozzá sem nyúlt, részben hogy többet hagyjon neki, részben pedig a vezeklés elvét követve, mely életének egyik alapszabálya volt. Az adagját ízlelgetve mégis elégedettséggel szemlélte művét. Renaud máris megváltozott. Megmosakodott, megborotválkozott, mindössze egy-két karcolást ejtve az arcán, és eltűntek hosszú szőke fürtjei. Mindössze kerek kis sapkányi maradt belőlük, szabadon hagyva a fülét és a nyakát: egészen új emberré varázsolták. Igen, jó munkát végeztek, és ebben az álöltözetben a fiatalember viszonylag veszélytelenül indulhat egy egészen más sors felé, mint amilyet Châteaurenard elöljárója szánt neki…

Az étkezés befejeztével Renaud elment elmosni a tálakat. Az öregember, akit újabb kegyetlen köhögőroham rázott akkora erővel, hogy vércseppek jelentek meg az anyagon, melyet sietve a szája elé kapott, hirtelen olyan gyöngének látszott, hogy Renaud megijedt, és igyekezett a lehető legjobban kiszolgálni. Ideje volt megfordítani a szerepeket:

– Ön megmenti az életemet, nagyuram. Mondja meg, hogyan segíthetek…

– Hozd ide a vadmézes csuprot, a polcon van a kamrában. Jót tenne egy kanállal…

– Az édesanyám szerint a mi gâtinais-i méheink készítik a királyság legjobb mézét.

Mindig volt belőle otthon. Magának is a keze ügyében kellene tartania a kamra helyett

– jelentette ki a fiú, miközben előhozta a csuprot.

– Csakhogy kevés van belőle, és még messze az aratás ideje. Csak akkor eszem belőle, amikor nagyon rosszul vagyok. De látod, máris jobb – mosolygott Thibaut a fölé hajoló aggódó arcra.

– Muszáj egyedül maradnia itt? Tegnap azt mondta, hogy a templomosok kizárták, de kötelező a jótékonyság a szenvedőkkel szemben, és úgy tudom, Joignyban van egy parancsnokság. Ott segíthetnének. Különösen, ha mélyen megbánta… a vétkét? – tette hozzá fülig pirulva, tudva, hogy ingoványos talajra tévedt.

Az öreg lovag azonban ismét elmosolyodott, és lehajtotta a fejét:

– Nem. A vétkemet, ahogy te mondod, vagy inkább a vétkeimet a legkevésbé sem bántam meg, hiszen szerelemből fakadtak… és egy titokból, melyet nem voltam hajlandó kiadni. Kétszeresen megszegem a szabályzatot, és jogosan zártak ki. Nem fogadnának be. És nem is kérném tőlük.

– De vannak kolostorok… és az a ház, melyet, ha jól tudom, a jeruzsálemi ispotályos lovagok tartanak fenn Courtenayben…

– Jeruzsálemi Szent János, vagyis johannita lovagok16 – pontosított Thibaut. –

Szerintem egy egykori templomosnak ott sincs semmi keresnivalója, ahogyan egyetlen más kolostorban sem. Drága nekem a magány, és így akarok meghalni.

– Akkor magával maradok. Ápolni fogom, ha segít eligazodni a füvek, üvegcsék és kis tégelyek között, melyeket a kamrában láttam. Tanítson meg rájuk!

– Nem lesz rá időm. Az Úr keze éppen akkor vezérelt ide téged, amikor azon gondolkodtam, hogyan küldhetek üzenetet… az apádnak. Azt akartam, hogy jöjjön el veled, mert tudom, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és ideje rábíznom magam.

Meg akartam adni neki az engedélyt, hogy föllebbentse a fátylat. Azután pedig elmondtam volna neked, amit ő maga sem tudott sosem.

A lángok táncoló fényében fölcsillant a fiatalember elkerekedett szeme:

– Föllebbenteni a fátylat? Nagyuram… olyan homályosak a szavai!

– Mindjárt megvilágítom őket. Őrzöl valamicske halvány emléket az egészen kis gyermekkorodról, vagy bizonyos vagy benne, hogy Courtils-ban születtél?

– Csak az udvarházunkra emlékszem. Másra is kellene?

16 A johannita rend a legrégibb és legjelentékenyebb egyházi lovagrend. Eredetét homály borítja. Tagjai kezdetben jeruzsálemi vendégházukban zarándokok ellátásával foglalkoztak. Első elöljárójuk, Gerard, Jeruzsálem 1099-es bevétele után nagy földterületeket kapott Bouillon Gottfriedtól intézménye számára, melynek jövedelméből további házakat alapított a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályos testvérek számára. Második elöljárójuk, Du Puy Raymond (1120-1160) már a muzulmánok elleni küzdelmet is kötelességgé tette, ők lettek a keresztény hit legelszántabb védői. (A szerk.)

– Talán igen, talán nem. Néhány hónapos voltál, amikor Olin a társam lett, és együtt elhoztunk Alais asszonyhoz, aki szegény meddő volt, és azt tervezte, hogy kolostorba vonul az apácák közé, ha a férje nem tér vissza a Szentföldről, ahová már öt éve távozott. Az érkezésed az ég legszebb ajándéka volt számára, és egy percig sem gondolta, hogy a férje hazudna, amikor azt mondja, hogy nem az ő fia vagy. Ezért nevelt téged olyan gyöngéden, ezért szeretted annyira, és ezért sirathatod továbbra is anyádként.

– Ó, ehhez nem kell bátorítás – szólalt meg Renaud, akinek szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. – Egyfolytában gyötör a szörnyű halála, és ennél jobban már nem is szerethetném. Ön pedig azt mondja, hogy nem az anyám? Akkor ki volt az az asszony, aki oly messzire taszított magától?

– Egy nagyon előkelő hölgy, és ha eltaszított, ahogyan te mondod, nem jószántából tette, hanem a legkegyetlenebb kényszer alatt, amely anyát érhet: vagy megválik a gyermekétől, vagy meghalni látja… és bizonyára vele együtt hal, ami mindent tekintetbe véve vigasz lett volna számára…

– És… hogy hívták?

– Jeruzsálemi Mélisende de Lusignan17, és a frank királyok vére folyik az ereidben általa. Nagyon fiatalon férjhez adták az antiochiai herceghez, IV., Félszemű

Bohemundhoz18… de nem ő az apád.

Az utolsó szavak szörnyűsége szertefoszlatta a gyönyörű anyai név keltette csodás meglepetést:

– Fattyú! Fattyú vagyok?

– Én magam is az vagyok! És soha nem szégyelltem. A hercegi családokban, tudod, ez szinte természetes dolog, és a gyerekeket együtt nevelik.

– Talán, de szívesebben vagyok egy tisztességes házasság tisztességes fia, nem pedig egy rossz nőé, legyen akár királynő, akár egy sza…

Thibaut az ajkára tapasztotta a kezét, és határozottan belefojtotta a sértő szót:

– Hallgass! Ahhoz, hogy ítélkezz, tudnod is kell, te pedig még semmit sem tudsz.

Nem engedem, hogy bemocskold az anyád. Szép és kedves hercegnő, akinek az apád szerelme volt a boldogság egyetlen sugara abban az életben, amelyre az kényszerül, akit államérdekből egy vadállathoz adnak hozzá. Félszemű Bohemund fukar, gyáva és gyalázatos férj volt. Talán a felesége legnagyobb szerencsétlenségére még mindig él!

– Az asszony még él?

– Könnyen lehet, hiszen harmincnyolc éves lehet, de nem tudom, hogy kívánjam-e ezt.

– És… aki nemzett?

A fogalmazás és a kemény hang mosolyt csalt Thibaut arcára:

– Elfogadom, hogy képtelen vagy apaként gondolni rá, de ma nem tudsz meg 17 A Lusignan család a francia Poitouból származik, s a latin Keleten is megtelepedett. Lusignan Guido 1186-ban Jeruzsálem királya lett, és ő alapította Ciprus szigetén a Lusignan-dinasztiát. (A szerk.) 18 IV. Bohemund (1189-1233), az antiochiai fejedelmi ház sarja, a Tripoliszi Grófság (a Levantei Latin Államok – Edessza, Antiochia, Jeruzsálem, Tripolisz, Ciprus – egyike) feje. (A szerk.) többet róla.

– Miért?

– Mert úgy gondolom, még nem jött el az ideje, és…

Újabb köhögés szakította félbe az öreget, aki kétrét görnyedt. Az egyik, a többinél valamivel nedvesebb fahasábból felszálló füst szemmel láthatólag ártott neki. Renaud az ajtóhoz ugrott, szélesre tárta, majd a sarokban talált lapáttal és egy fadarabbal kivette a bűnös hasábot, és kidobta. Azután becsukta az ajtót, és megkereste a mézet, de az öreg visszautasította: először egy kis vizet kért, majd ahogy a roham enyhült, fölegyenesedett, és a botjára támaszkodva odalépett a falba vájt mélyedéshez, melyet kamrájának nevezett.

– Segíts! – mondta.

Nagy csokrokban füvek száradtak, két tégla közt átfektetett rúdra akasztva. Egy deszkán latin feliratos fiolák és tégelyek sorakoztak.

– Keleten sok baj orvoslását megtanultam. A templomos házaknak mind megvan a gyógyszerészük, és el kell ismerni, sokat tanultunk az arab… és zsidó orvosoktól is…

– A hitetlenektől? – kiáltott fel iszonyodva Renaud.

– Miért ne? Nemcsak katonák, de nagy tudósok is, és a csaták között hosszú békeidőszakok voltak, amikor közelebb kerülhettünk egymáshoz. Gyakran azért, mert mindkét fél elismerte a másik értékeit. Azután azért is, mert, meg kell hagyni, az ottani életmód végtelenül kellemesebb, mint az északi országoké.

Ne nézz rám ilyen elszörnyedve! Sosem cimboráltam az ördöggel, de a magam szintjén sok mindent megtanultam. Bár nem nevezhetem magam orvosnak. Tudod, mindig is szerettem a növényeket, a virágokat, melyek Isten mosolyából születtek, és ennek köszönhetően enyhíthettem a bajokat. Látod, ez itt bojtorján, a bőrbetegségekre jó, a kígyógyökér a hasmenést gyógyítja, ez meg bodza, amelynek a kérge, a virága és a bogyója sok bajra használ. A valeriána az idegeket nyugtatja. Ez pedig „szamárláb”, a főzete csillapítja a köhögést…

– Akkor miért nem használja?

– Mert vén bolond vagyok, aki elfelejtett készíteni belőle. Talán mert egy kicsivel jobban éreztem magam. De mindjárt megcsinálom…

Egy kis edénybe vizet töltött, beledobott egy maréknyi szürkés füvet, és föltette a tűzre.

– Jobb, mint a méz? – kérdezte Renaud, összeráncolva az orrát, mint egy szaglászó kutya.

– Igen, bizonyos értelemben, de nem szabad túl sokat fogyasztani belőle. Ráadásul a növény és a méz egyaránt csak tünetcsillapítók. Mélyebb bennem a betegség, és tudom, hogy nincs rá orvosság. Ártó szörnyeteg rágja a tüdőmet, és tudom, hogy az övé lesz az utolsó szó…

– Nem lehet megölni ezt a szörnyeteget?

– Nem. Mostanra a részem lett, és a megölése megölne engem is. Természetesen gyors véget jelentene, de kár lenne, mert a fájdalom üdvös annak, aki sokat vétkezett.

Isten könnyebben megbocsát, ha sokat szenvedek…

– És most is szenved – jelentette ki Renaud a tévedés esélye nélkül, hiszen az öreg ráncos homlokán és furcsán viaszszínűre váltó szája körül izzadság gyöngyözött. – Le kellene feküdnie. Igaz, ez a fekhely nem sok megnyugvást adhat – tette hozzá szigorúan méregetve a csupasz deszkát, ahol az öreg aludt. – Engedje, hogy kicsit elrendezzem!

Máris szalmát keresett, hogy matracféleséget készítsen, de Thibaut megállította:

– Ne! Olyan régóta alszom így, hogy a legpuhább párna is zavarna. Azért lefekszem és imádkozom. Előfordul, hogy az ima nyomán megkapom az alvás ajándékát. Előbb azonban…

Megindult a torony legsötétebb sarka felé, és odaérve visszafordult:

– Gyere, segíts! – kérte egy sikertelen próbálkozás után. – Úgy tűnik, nincs több erőm…

Az utasításait követve Renaud elmozdított két nagy követ, melyek mögött mélyedés nyílt, elővett egy durva szövetbe bugyolált csomagot, és az asztalra tette.

– Nyisd ki! – mondta Thibaut.

Renaud kioldotta a csomagot összetartó zsineget, széthajtotta a vásznat, mely régi, meghatározhatatlan illatot őrzött, és egy halom, szinte pergamenvékonyságú lapot fedezett föl. Többoldalas füzeteket alkotlak, melyeket összefont, lyukakon átfűzött és megcsomózott kenderszálak tartottak össze. A lapokat szép, könnyen olvasható írás töltötte meg. Amolyan borító nélküli könyv volt, melyen cím helyett csak annyi állt: 1176-1230.

Az öregember a műre fektette még mindig szép kezét, melynek ízületeit nem torzította el a kor:

– Mindezt neked írtam. Benne van… az életem és mindaz a titok, melyet az élet sodort belé, s melyek, remélem, jótékonyak lesznek számodra. Benne van a születésed titka is. Most kell elolvasnod, hogy a bűnös lélek, aki vagyok, elindulhasson az isteni béke felé. Azután kezedbe adom az eszközt, hogy kikovácsold a láncszemet, amely összekapcsolja a te életedet az enyémmel, az igazival, azon a helyen és időben, ahol valójában véget ért… Olvass, gyermekem, olvass!

Az emelkedettség különös fényt kölcsönzött szavainak. Az elkápráztatott Renaud segített az öregembernek lefeküdni a kemény fekhelyre, megitatta egy kupa gyógyteával, melybe egy kevés mézet kevert, fát tett a tűzre, majd letelepedett egy kezdetleges, három ágból és egy farönkből készült székre a lábakra állított deszka előtt.

A fény, mely áldásként hullott rá az aprócska ablakon át, amely alatt ült, hirtelen, váratlanul meglágyult. Téli hidegségét könnyed arany árnyalta, mintha a nap sietne hozzá.

Renaud hálásan tekintett föl rá, keresztet vetett, majd ugyanakkora tisztelettel, mintha az evangéliumról lenne szó, de sokkal nagyobb kíváncsisággal, olvasni kezdett…

„Miután őseim földjére jöttem, ahol végtelenül idegennek érzem magam, hogy bevégezzem életem, és nem kérek mást az isteni könyörülettől, mint elég időt, hogy befejezzem e művet szívem gyermeke épülésére, megpróbálom leírni az életem. Nem azért, mert híres ember vagy fontos személyiség lettem volna – soha nem voltam ilyen

–, hanem mert az életem során annyi nagysággal és gyávasággal, annyi dicsőséggel és nyomorral, annyi fénnyel és sötétséggel, annyi szakadékkal és csúccsal, annyi titokkal és tudással találkoztam, hogy életem végén le kell tennem ezt a terhet.

A Szentlélek segítsen, és Isten, mielőtt megbocsát, fordítsa ragyogó arcát azok felé a férfiak és nők felé, akiknek nagy szeretetből vagy nagy szükségből megosztottam vagy kiváltottam a bűnét!

A nevem Thibaut de Courtenay, egy ősi gâtinais-i család címerét viselem, mely család a Bouillon Gottfried vezette keresztes háborúban kirajzott a Szentföldre. És bár a címer bal kanyarja mindenkivel tudatja, hogy fattyú vagyok, ez sosem akadályozott meg abban, hogy büszkén viseljem a harcban, bár az apám… De erre majd később térek ki.

A születésem idején, melyre a szép Oronte-parti városban, Antiochiában került sor az Úr 1160. évében, az apám, III. Jocelin de Courtenay már csak Edessza és Turbessel grófságának címét viselte, a hozzá tartozó javak nélkül. Edessza elvesztése nem az ő

hibája volt, hanem az apjáé, II. Joceliné, aki tehetetlen és gyönge férfi volt, mert túlságosan szerette a gyönyöröket. A Szíria északi részén fekvő szép grófságot 1144-ben vette el tőle Moszul19 emírje, a félelmetes Zandzsi. Ugyanakkor megmaradt még néhány erődje, köztük a vidám Turbessel, ahol különösen jól érezte magát, de kérkedő

és ostoba ember lévén szórakoztatónak találta, ha packázik Nureddinel20, Aleppo21 nagy hatalmú atabégjével. 1150 májusának egyik éjszakáján, amikor Turbessel-ből Antiochiába tartott, hogy megbeszélést folytasson a pátriárkával, egy útonálló banda, mely előszeretettel lesett a kései utazókra, fölülkerekedett a kíséretén, anélkül, hogy eleinte tudta volna, ki az uruk. Egy zsidó azonban, aki fölismerte, fölfedte kilétét, és Nureddin elé vezették, aki vasra verette, és börtönbe vettette. Egészen kilenc évvel később bekövetkezett haláláig ott is tartotta. Hirtelen föltámadt becsülete szavára hallgatva inkább a szenvedést választotta, mint hogy megtagadja keresztény hitét, mellyel pedig korábban nem sokat törődött, no de Isten útjai kifürkészhetetlenek. Távolléte alatt, mely sosem ért véget, a felesége – Beatrice nagyanyám, Saône úrnője – igyekezett megtartani Turbesselt és a többi birtokot az Eufrátesz partján, közben pedig nevelte fiát, az ifjabb Jocelint.

Túl nehéz volt számára a feladat, hiszen a birtok a Jeruzsálemi Frank Királyság 19 Város Irakban, a Tigris folyó partján (A szerk.)

20 Nureddin, avagy Nur ed-Din (1118-1174) Szíriai atabégje (A szerk.) 21 A Közel-Kelet egyik legrégebbi városa, a XII. században került a Zandzsidák kezére. Ma Szíriához tartozik, az ország második legnagyobb városa. (A szerk.) előretolt bástyáinál feküdt, a királyság urai pedig nem járhatták folyamatosan a birodalom négy sarkát, hogy megbüntessék ezt vagy azt a bárót, aki nem tartotta be a megállapodásokat.

Ekkoriban viszonylagos egyensúlyi helyzet alakult ki a jeruzsálemi király és a damaszkuszi atamán kötötte hosszú fegyverszünet nyomán. Ennek értelmében elismerték, hogy a damaszkuszi csordák legelhetnek a Jordán forrásainál, a Panéas városát övező szép legelőkön. A csordákat őrző lovasok azonban olyan pompás lovakon ültek, hogy felszították a környékbeli frankok irigységét, akik váratlanul rájuk törtek, és lemészárolták az őröket. Hatalmas zsákmánnyal tértek meg Jeruzsálembe, de a vendéglátás törvényét, melyet Keleten szentnek tartanak, megsértették, és ismét kitört a háború, mely harminc évig tart majd…

Visszatérve Béatrice-ra, egyetlen megoldást találtak, melyet kielégítőnek véltek: kárpótlás ellenében visszaadják a fenyegetett hűbérbirtokot a bizánciaknak.

A jeruzsálemi király, III. Balduin22 jóváhagyásával szilárd megállapodást kötöttek.

Azután átadták a földeket és a várakat, ám a lakosság egy része nem volt hajlandó meghajolni a görög fennhatóság előtt, és mentén Antiochiába és a partra. Beatrice is elutazott a gyermekeivel: III. Jocelinnel és két lányával: Agnèsszel és Elisabethtel.

Antiochiába mentek, ahol meleg fogadtatásban részesültek.

Itt lépek a történetbe. Mint minden Courtenay, Jocelin gróf is nagyon szép ember volt, és nem sok nő tudott ellenállni neki. Szeszélyesen belehabarodott egy árva örmény lányba, aki nemesi családból származott és az antiochiai udvarban élt Constance hercegnő23, az úrnő védelme alatt. Dorylának hívták. Mindössze ennyit tudok róla, mert meghalt, amikor a világra hozott engem. Apámnak, mivel soha nem állt szándékában feleségül venni, ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, és hagyta magát meggyőzni, hogy ismerjen el engem, de kikötötte, hogy sosem léphetek a helyére, mert az utódlás törvényes gyermekeit illeti, ha egyszer majd úgy tartja a kedve, hogy megnősül.

Elisabeth, a fiatalabb húga vett a gondjaiba, és anyai gyöngédséggel bánt velem.

Isten menyasszonyának készült, de elhalasztotta a kolostorba vonulást, hogy az égből pottyant gyermeknek szentelhesse magát. Szép volt, kedves és okos, és kisgyermek koromról a gyöngéd tekintete, mosolya által beragyogott boldogság emlékét őrzöm…

Egészen más volt Agnès, az idősebb lány. Sosem láttam még nála káprázatosabb, sem perverzebb szépséget. Amikor megszülettem, tizennyolc éves volt, és másodszor ment férjhez. Az első férje, Renaud de Marash egy év után megölette magát, kétségbeesve felesége hűtlenségétől. A szép Agnès ugyanis beleszeretett Amaury dAnjouba, Jaffa és Askalon grófjába, III.

Jeruzsálemi Balduin öccsébe, akit, bár bölcs ember volt, bátor, intelligens és megfontolt lovag, elszédített a szerelem. Agnès már állapotos volt tőle, amikor Marash meghalt. A gyászfátylak sem titkolhatták sokáig: néhány héttel a megözvegyülése után 22 III. Balduin 1143-tól haláláig, 1162-ig áll a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.) 23 Constance 1130 és 1163 között volt Antiochia úrnője. (A szerk.) hozzáment Amauryhoz. Később a korona választja majd el őket egymástól.

1162. január 10-én III. Balduin meghalt Bejrútban. Barac, a tulajdon orvosa mérgezte meg, de nem lehetett tudni, vajon saját szakállára cselekedett-e. A király harminchárom éves volt, mint Krisztus a keresztre feszítéskor, és mialatt a Kálváriára vitték a holttestét, ahol a jeruzsálemi királyok sírkamrája állt, a népből kitört a fájdalom. Kutatták, kire támadhatnak a jó király halála miatt, akinek politikai zsenialitása egyensúlyt tudott teremteni a keresztény és a muzulmán erők között. Még Nureddin szultán is tisztelgett a lovagias ellenfél előtt.

Mindez megváltoztatta a helyzetet Agnès férje számára. Mivel a király gyermektelenül halt meg, az öccse, Jaffa hercege követte a trónon I. Amalrich néven, és a nagynéném királyné lett volna, ha a jelenléte a férje oldalán nem kavart volna botrányt.

Hírhedt volt rossz magaviseletéről, és a bárók föladták a leckét Amaurynak: ha király akar lenni, el kell taszítania magától az asszonyt. A férfi először megtagadta ezt: két gyermekük volt, ráadásul még mindig szerette Ágnest, de a biztosíték, hogy az akkor egyéves kis Balduin követheti majd a trónon, eldöntötte a kérdést az okos és hideg politikusban, akinek nagyon fontos volt, hogy uralkodjon Jeruzsálemben. Agnès de Courtenay tehát visszatért Antiochiába kétéves Sybilla lányával, míg a kis Balduin, aki trónörökössé lépett elő, a jeruzsálemi palotában maradt… és vele együtt én is.

Többé nem váltunk el.

Majdnem egy időben születtem Sybillával, és mostanáig nevelőanyámmal, Elisabethtel Jaffában éltünk Agnès mellett, de amikor az asszony elindult új sorsa felé –

mely egyébként a legkevésbé sem volt tragikus: néhány hónappal később hozzáment Hugues d'Ibelinhez, Ramla24 urához, a Chartres vikomtok leszármazottjához –, mi Jeruzsálemben maradtunk, ahol Elisabeth egyszerre gondoskodott rólam és az unokaöccséről.

Az apámról, Jocelin de Courtenay-ről sokáig semmit sem tudtam. Annál is kevésbé, mert 1164-ben – körülbelül négyéves voltam – egy Harenc (a szembenállók Harimnak nevezik) erődítményénél zajló összecsapásban foglyul ejtették a fiatal III. Antiochiai Bohemunddal25 (annak a Konstancának a fiával, aki befogadott minket Turbessel elvesztése után), III. Tripoliszi Rajmond26 gróffal, Hugues de Lusignannal és Kilikia27

bizánci hercegével, Konstantinnal. A féktelen fiatalok nem vették elég komolyan a dolgot, és minden nagyobb nehézség nélkül hagyták magukat foglyul ejteni. A kilikiai herceget és Bohemundot leszámítva hosszú évekig sínylődnek majd Aleppo börtönében.

Olyan édesek voltak gyermekkoromnak ezek a napjai, hogy most, amint tollam fölidézi őket, újra érzem a boldogságot. Még kisgyerek voltam, amikor átvittek az új, 24 A Tel-Avivtól délkeletre fekvő, 716-ban épült Ramla Palesztina arab fővárosa volt. (A szerk.) 25 III. Bohemund 1162 és 1201 között volt Antiochia ura. (A szerk.) 26 III. Rajmond 1152 és 1187 között irányította Tripoliszt. (A szerk.) 27 Kilikia az ókori Kis-Azsia déli vidéke a Földközi-tenger partján.Ciprussal szemben. Ma Ciliciaként Törökország része. (A szerk.)

sárga köves palotába, melyet a város nyugati falánál építettek, a Dávid-torony és a Jaffa-kapu között. Rögtön megszerettem nagy, hűs termeit, árnyas udvarait, ahol az akácia és a jázmin ágai egy szökőkút tiszta vize fölé hajoltak, mely csillogott a napfényben, és visszahullott egy medencébe, ahol a forró órákban pancsoltunk, miközben a türkizkék égen galambok röpködtek fölöttünk, mielőtt leszálltak volna egy ablakpárkányra vagy egy galéria oszlopsora fölé. A kis Balduin hercegnél egy évvel idősebb voltam, és testvéremként szerettem őt, sőt, azt hiszem, még jobban, amikor megjelentek rajta a betegség első jelei. Később tönkretette a kór, kezdetben azonban sokan hitetlenkedve fogadták.

Sosem láttak még ilyen szép, ilyen egyenes, ilyen büszke és ilyen ragyogóan intelligens fiút. Édesanyjától, Ágnestől örökölte aranyhaját, az ég mélykékjét tükröző

nagy szemét, vonásai tisztaságát és mosolya báját. Apjától máris nyúlánknak ígérkező

alkatát, éles eszét, kultúravágyát, bátorságát és meglepő készségét minden testmozgásra, ügyességét a fegyver-forgatásban és a lovaglásban. Hétévesen mindenki másnál jobban lovagolt, kis kentaur volt, akit én és a többi társa alig bírtunk követni Júdea dombjai között. Az apjától örökölte egyetlen testi hibáját is: a beszédét. Enyhén dadogott, ami nagyon zavarta, és igyekezett leküzdeni azzal, hogy lassan beszélt. A nevelője – aki egyben az enyém is volt! –, a fődiakónus Guillaume de Tyr, a nagy tudású, bölcs tanácsokat adó és alig negyven éve ellenére széles tapasztalatokkal rendelkező férfi olyan büszke volt rá, mintha saját fia lenne, és máris azt jósolta, hogy nagy király lesz belőle…

Addig is gondtalanul telt számunkra az idő a csodálatos városban, Jeruzsálemben, melynek kövei az órák változásával változtatták színüket. Az egész város a miénk volt, ha Guillaume mester kísért bennünket. A fenséges, jól őrzött városi palotán kívül ott volt az Úr városa, melyet mártíromsága pecsétje jelölt meg, mégis hihetetlenül élénk és vidám volt. Szerettük lépcsős utcáit, sötét árkádok alatt futó sikátorait, szűk átjáróit, melyek árkádos udvarokhoz, templomokkal szegélyezett terekhez futottak. Mindennek történetét ugyanúgy tudta a tanítónk, mint sok mást is, hiszen sokat utazott – jogot tanult nyugaton, valamint szabad művészeteket, történelmet és a szép szövegeket és nyelveket: franciát, latint, görögöt, arabot, sőt még hébert is. Mintha mindenkit ismert volna Jeruzsálemben. Elvitt a főtéren a piac mozgóárusaihoz, de a márványmozaikokkal díszített erős falakon túlra is, vágtázni a völgybe vagy imádkozni az Olajfák hegyén és a számos ponton, ahol Krisztus urunk járt. Kiéhezve tértünk vissza ezekről a kirándulásokról, de úgy csillapítottuk szomjunkat a tudás szökőkútjából, mint a terek kupolás, oszlopsoros szökőkútjaiból, boldogan, előre megélve az eljövendő napokat, melyek ugyanilyen gazdagok, ugyanilyen izgalmasak lesznek. Hiszen tudtuk, hogy eljön majd az a nap is, amikor a mi feladatunk lesz, hogy megvédjük a szent várost Nureddin hitetlenjeitől, aki háromnegyed évszázaddal Gottfried hódítása után már kiszakított néhány darabot a frank királyság fölé terített királyi palástból. Ez azonban nem szomorított el bennünket, éppen ellenkezőleg: Balduin mindig arról álmodozott, hogy visszafoglalja Damaszkusz urától ősei földjét, legfőképpen a szép Edessza grófságot, mely felszította a képzeletét. Azután…

Azután eljött a hatalmas szerencsétlenség napja, amikor hihetetlen katasztrófa sújtott le ránk egy villámcsapás sebességével. Balduin akkor kilencéves volt, én tíz.

Ahogy az gyakran előfordult, háborúsdit játszottunk a palota udvarán, a falon őrt álló katonák gyöngéd tekintetétől kísérve. Több előkelő nemes fia, megszokott játszótársaink is lendülettel vettek részt a játékban. Ha jól emlékszem, ott volt Hugues de Tibériade és Guillaume öccse, a fiatal Balian d’Ibelin, Pierre de Niané, Guy de Gibelet és még mások is, akiknek elfelejtettem a nevét. Annyira belemelegedtünk a játékba, hogy karcolásokat, sebeket ejtettünk, kiabálásra és sírásra indítva azokat, akik elszenvedték őket. A herceg volt az egyetlen, aki szemmel láthatólag oda sem figyelt a sérülésekre. Viselkedése meglepte Guillaume mestert. A térdéhez állította tanítványát, hogy megvizsgálja a csúnya sebet a nyakán:

– Nem fáj? – kérdezte.

– Nem – felelte Balduin kedves mosolyával. – Nem bátorságból mondom. Nem érzek semmit. Már egy ideje észrevettem. Még a láng sem éget meg! Nem csodálatos?

– Csodálatos, valóban…

Guillaume de Tyr semmi mást nem mondott, de elsápadt. Miután bekötözte a sebet, fölkereste Amalrich királyt. Az orvosa még aznap este megvizsgálta a gyermeket, de nem mert diagnózist adni. A király határozott parancsa kellett ahhoz, hogy végre bevallja, mitől tart: a trón örököse, a fénygyermek a legszörnyűbb betegséget kapta el, amely előtt még a legbátrabbak is visszahőkölnek: a leprát.

Elég tudós ember volt ahhoz, hogy higgyenek neki. Az apa lesújtottan, de önmagához hűen úgy döntött, harcolni fog. A titok pecsétje alatt az ország minden sarkából összehívta a tudósokat, orvosokat, papokat és empirikusukat. Balduint elvitték a Jordán folyóhoz abban a reményben, hogy megismétlődik a csoda, melyben Elizeus próféta28 részesítette Naamant, a leprát kapott tábornokot. Hétszer merítették bele, eredmény nélkül. Azt is tervezték, hogy Tours-ba viszik Balduint, Szent Márton sírjához, ahol már gyógyultak meg leprások. Természetesen apa és fia sokat imádkoztak a Szent Sírnál. Semmi nem használt. A gyerek továbbra is ugyanolyan érzéketlen maradt, sőt, egy barna folt jelent meg a testén. Amaury mégsem volt hajlandó megadni magát, és még akkor is kereste a gyógyulást, amikor Egyiptomba utazott, melyet meg akart hódítani, elkerülendő, hogy a királysága harapófogóba kerüljön a kairói emír és a damaszkuszi atabég között. Ott hallott egy rendkívüli orvos tehetségéről. Spanyol Mózesnek hívták, mert Córdobából jött, a legtudósabb városból, ahonnan Juszuf fekete harcosainak győzelme űzte el, ám inkább Maimonidész29 néven ismerték. Amaury magához hívatta, majd erős kísérettel Jeruzsálembe vitette, ahol a tudós orvos megvizsgálta Balduint. Amikor visszatért Amauryhoz, a megállapítása nem mondott újat: valóban leprás a gyermek, de – bár radikális gyógyszert nem ismert a bajra – tudott egy növényt, mely késleltetheti a kórt. Egy olajról volt szó, melyet egy 28 I. e. IX. századi zsidó próféta. Illés próféta tanítványa. (A szerk.) 29 Maimonidész (1135-1204) zsidó orvos, teológus és filozófus, Egyiptomban az Ajjúbidák udvari orvosa. (A szerk.)

„koba” vagy „anko-ba” nevű növény gyümölcséből sajtolnak, amely Afrika szívében, a nagy tavak vidékén terem. Lerajzolta a növényt a királynak.

– Ha ki tudsz küldeni egy karavánt abba az országba, amit mondok majd, elkészítem a fiadnak az olajat, de hosszú az út, és olyan mennyiségű kenőcsöt kell készítenem, amely végül megromlik majd…

– Titkos a recept, vagy megtaníthatod az orvosomnak a gyógyszer elkészítését?

– Ha jó orvos, sikerülni fog. Akkor a karaván útnak indult.

Vissza is tért, és elkészült a kenőcs. A lepra éveken át nem fejlődött tovább, és sikerült megőrizni a titkot. Annál is könnyebben, mert Balduin teljesen normálisan fejlődött. A társaságát azonban leszűkítették, és azzal az ürüggyel, hogy a kormányzás tudományát tanulja, Amalrich király kivonta mindabból, amit a legjobban szeretett.

Elválasztotta Isabelle húgától is. Amaury, megerősítendő a politikai szálakat a bizánci császárral, másodszorra feleségül vette az egyik unokahúgát, Komnenosz Máriát, aki még tizenöt éves sem volt, amikor a görög hajók 1167 áprilisában partra tették Tyr kikötőjében. Isabelle egy évvel később született, és elragadó kisbaba volt. Az édesanyja gyönyörű volt, akár egy virág, és világszépen ragyogott fekete szeme. Kedves volt, félénk és szeretetteljes, éppen az ellentéte az eltaszított Ágnesnek, és királyi férje gyöngéden szerette. Balduin pedig, aki most már nem találkozhatott Sybylla nővérével, aki a bethániai30 Szent Lázár kolostorban nevelkedett nagynénje, Yvette apátnő

felügyelete alatt, mélységes szeretetet érzett Isabelle iránt, akit naponta tízszer is meglátogatott, amíg a kór ki nem ütközött rajta. Én is osztoztam ebben a gyöngédségben, hiszen képtelenség volt nem szeretni az elbűvölő kislányt.

A lepra fölbukkanása azonban – melyet nem sokáig titkoltak előle – arra kényszerítette Balduint, hogy távol maradjon. Mária királyné, aki őszintén szerette Balduint, de rettenetesen félt a betegségétől, szintén így akarta, és ettől kezdve én hoztam-vittem a híreket. Leveleket vittem, melyeket a királyné elolvasott, majd elégetett, s melyekre válaszolt: gyöngéden, de eltitkolva a szánakozást, melyet a herceg nem fogadott volna el. Én ugyanis olyan őszinte, erős rajongással viseltettem iránta, hogy természetesnek éreztem, hogy semmit se változtassak az életünkön, mellette maradjak, és megosszam vele élete minden óráját, melyek az évek múlásával egyre fájdalmasabbak lesznek. Csontjátékot, táblajátékokat játszottunk, sakkoztunk, amelyben nagyon erős volt, golyóztunk is, és amikor Jaffában tartózkodtunk, együtt fürödtünk a tengerben, mely iránt nagyon vonzódott, mert úgy érezte, megtisztul benne.

– Ha akarsz, elhúzódhatsz tőle – mondta nekem a király. – Megértem, ha a nagynénédhez akarsz menni Ramlába…

– Nem szeret engem, és én sem vagyok biztos benne, hogy nem gyűlölöm. A hercegemet ellenben szeretem, szolgálni kívánom és segíteni neki mindaddig, amíg ő

el nem küld…

30 Az Újtestamentumban is szereplő Bethania (ma Beit-Aira) helység három km-re Jeruzsálemtől: itt támasztotta fel Jézus Lázárt, akinek a sírja is itt található. (A szerk.)

– Nem félsz a leprától? Szörnyű betegség, tudod?

– A tanítónk, Guillaume fődiakónus nem fél tőle, és nem tudom, miért kellene ijedősebbnek lennem nála. Maradni akarok.

I. Amalrich hideg intelligenciájú, tudatosan távolságtartó ember volt, ez alkalommal mégis megölelt:

– Saját kezemmel ütlek lovaggá, ugyanakkor, amikor Balduint, és a fegyvernöke leszel. Csak gondold meg, hogy nagyon fiatal vagy, és ez komoly kötelezettség!

– Semmi oka nincs, hogy idővel megváltozzak…

Nem sokkal a borzalmas felfedezés után újabb tragédia sújtotta a királyságot, és okozott még több fájdalmat a királynak: a földrengés, mely megrázta a teljes szír partvidéket, számos várost lerombolt, és erősen megrongált olyan városokat is, mint Antiochia, Tripolisz, ahol egyetlen túlélőt találtak, Aleppót, Hamaht31, Baalbeket32, ahol összedőltek a hatalmas Jupiter Heliopolitosz templom magas márványoszlopai, s csak hat maradt állva közülük…

I. Amalrich nem tudta, hogyan értelmezze a kettős katasztrófát, és komoly imákat parancsolt, hogy elfordítsák Isten haragját a szépséges országról. Balduin talán mindenkinél többet imádkozott, de nem önmagáért. Csak azokra a szerencsétlenekre gondolt, akiket tönkretett vagy elsodort a földrengés és a szökőár. Ezt leszámítva semmit sem változtattunk a szokásainkon, és mindennap elmentünk valahova gyalog vagy lóháton. Tekintetbe véve, mekkora félelmet ébreszt a lepra, hihetetlen, de Jeruzsálem népe, a fegyveresek, a parasztok soha még csak el sem húzódtak a barátomtól. Személyisége ragyogása elűzte a legjogosabb félelmeket is. Ahogy elvonult, sírtak az asszonyok és különösen a lányok, akiket kétségbe ejtett szépsége fenyegetettsége…

Ekkoriban az iszlám világ két ellenséges táborra oszlott, melyek eltérő

gondolatrendszert és rituálékat követtek: a szunnita33 bagdadi kalifával szembehelyezkedett a kairói fátimida34 kalifa, aki a síita35 rendet hirdette. Az utóbbi annál is jobban gyűlölte Bagdad urát, mert az az Ezeregyéjszaka megtestesült álomvilágát élte, nőkkel, költőkkel, emírekkel és kertekkel körülvéve. A hatalom kemény kötelességeinek teljesítésére török zsoldosokat fogadott fel, akik kiéhezett farkas-csordaként rontottak rájuk kis-ázsiai fennsíkjukról, májukhoz ragadták a parancsnoki pozíciókat, és a kalifának csak a vallási hatalmat hagyták meg. Két úr volt tehát, a Korán száznegyven szúrájának két eltérő értelmezése, melyekből szekták sokasága született. Igaz, a próféta azt mondta: „A változatosság Allah könyörületes”, de 31 Város ókori műemlékekkel Szíria északi részén, az Oronte partján. (A szerk.) 32 Baalbek libanoni város, ahol számos római rom maradt fenn a 11-111. századból, köztük Jupiter Heliopolitosz temploma. (A szerk.)

33 A szunnita olyan mohamedán, aki a Koránon kívül a szájhagyományt is elfogadja, és a három első

kalifát is elismeri. (A szerk.)

34 A Fátimidák (Mohamed lányának és Ali hitvesének, Fatimának a nevéből) muszlim uralkodói dinasztia, mely 973-tól 1171-ig Egyiptomban uralkodott. (A szerk.) 35 A síiták Alinak, a 661-ben meggyilkolt kalifának a hívei, akik szerint Abu Bakr törvénytelenül lett kalifa, mert a kalifátusnak Mi valamelyik leszármazottjára kellett volna szállnia. (A szerk.) most egy kicsit sok lett a változatosságból, és a agy kavarodás közepén Bouillon Gottfriednak nem olt nehéz fölállítania a frank királyságot. Ugyanakkor Zandzsi, majd a fia, Nureddin török szablyái kezdték lefaragni a szép keresztény királyságot.

Így III. Balduin és I. Amalrich királyok Egyiptomra vetették szemüket, mely a bagdadihoz hasonlóan korrupt és túlfinomult udvar gyönyöreinek dekadenciáját élte.

Ugyanezt tette Nureddin Damaszkuszban.

A fivére halála után Amaury megindította első hadjáratát a kairói fátimidák ellen.

Csak razzia volt, de bebizonyította a jeruzsálemi királynak, hogy Egyiptom könnyű

préda lehet. Két újabb hadjárat következett, változó sikerrel. A királynak kétszer vissza kellett térnie, hogy megküzdjön Nureddinnel, aki a távollétét kihasználva növelni próbálta területeit. Ráadásul Damaszkusz ura egy Sirku nevű, nagy tehetségű harcost küldött Kairóba Shaver vezír felváltására, akivel Amaury szinte azt tehetett, amit akart.

Sirku azonban öreg volt, és Shaver remélte, kijátszhatja. Nem számolt azonban az öreg katona unokaöccsével. Ő fiatal volt, éles eszű és nagyra törő, és szélsőségesen szigorú a vallás terén. Sétára hívta Shavert, hogy fölkeressék egy muzulmán szent sírját. Békésen lovagolt a nyomában, ám hirtelen előrehajolt, letaszította a vezírt a nyeregből, láncra verette, majd lefejeztette, azután elfoglalta a posztját. Salah ad-Dinnek hívták, mi, frankok pedig Szaladinként emlegettük. Később a keze alatt egyesül majd az iszlám elszakadt két fele.

Komoly csapást jelentett ez I. Amalrich Egyiptommal kapcsolatos reményeire, a bölcs politikus azonban kihasználta a helyzetet, és megerősítette kapcsolatait Komnenosz Manuellel36, a bizánci császárral, akinek hatalmas flottája és hadserege figyelemre méltó segítséget jelenthetett.

Eközben Kairóban a fiatal Szaladin folytatta megtisztító politikáját, és egészen egyszerűen félreállította a régi fátimida kalifát, majd kijelentette, hogy ő az ország ura.

Ez nem tetszett Nureddinnek. Az öreg damaszkuszi atabég egyszerű lázadó alattvalót látott benne, és büntető hadjárat szervezésébe fogott. Szaladin ekkor I. Amalrichhoz közeledett, akinek országát kitűnő ütközőnek tekintette Damaszkusz és az „ő

Egyiptoma” között. Jeruzsálem királya azonban jó politikus volt, és átlátott a szitán.

Annál is inkább, mert Nureddin 1174. május 15-én Damaszkuszban meghalt, és egy tizenegy éves fiú, Malik al-Szalih maradt utána. Jeruzsálem királya pedig azt tervezte, hogy a gyermek védelmezőjévé lép elő, hacsak nem sikerül megállapodnia Szaladinnal Szíria megosztásáról, amikor két hónappal Nureddin halála után, 1174. július 11-én őt is elragadta a tífusz. Még negyvenéves sem volt.

Három nappal később, július 14-én a fiút, akit öcsémnek tekintettem, fölszentelték a Szent Sír-bazilikában, és IV. Balduin37 néven király lett. Tizennégy éves volt. Nem volt sokkal idősebb Malik al-Szalihnál, de volt közöttük egy nagy különbség: a betegség, melyben Balduin szenvedett, megedzette a lelkét, és a fejére helyezett koronát könnyekkel a szemében, de mindenkit meglepő méltósággal fogadta.

36 A Komnenoszok híres bizánci arisztokrata család, mely hat császárt adott Bizáncnak. I. Manuel (1143-1180) hűbéresévé tette a Jeruzsálemi Királyságot. (A szerk.) 37 IV. (Leprás) Balduin 1174 és 1185 között volt a Jeruzsálemi Királyság feje. (A szerk.) Hangja, mely a mutálás nyomán megváltozott, energikus és elszánt férfi hangja volt, ahogy kijelentette:

„… fogadom, hogy megőrzöm a régi kiváltságokat és igazságokat, a régi szokásokat és hagyományokat, ahogyan igazságot szolgáltatok az özvegyeknek és az árváknak.

Megőrzöm a királyok, az elődeim szokásait és a törvényt és az igazságot a királyság minden keresztény népének. Mindent hűen megőrzők, ahogyan az egy keresztény, Istenhez hű király kötelessége!”

Isten a tanúm, sosem szegte meg esküjét, csodálatra méltó bátorsággal viselte a koronáját, és élete utolsó pillanatáig az emberi korlátokat felülmúlóan jó volt, gyöngéden szerette a szép királyságot, ahol született, és a népet, melynek szeretetét megismerhette.

Alighogy Amaury szeme lecsukódott, Jeruzsálembe sietett a legrosszabb keselyűpáros, mely valaha is holttestre lecsapott: a fiatal király anyja, Agnès nagynéném és a „gyóntatója”, Heraclius szerzetes. Az örökkévalóságig égjenek a pokol tüzében!

Ami téged illet, aki e sorokat olvasod, egyet még tudnod kell: ebben az elbeszélésben azt találod, amit a szemem látott, de olyan képeket is, melyeket néhány, hozzám közel álló élt meg és mondott el nekem. Mivel nem adhattam tollat a kezükbe, inkább belefoglaltam szavaikat a történet folyásába, mintha magam is átéltem volna, amit meséltek. Ne lepődj meg hát, és tudd meg végre, amit tudnod kell…”