AZ ELVESZETT KERESZT

VIII. fejezet A lovagok háza

A jeruzsálemi királyok temetkezési kápolnájában, a Szent Sír oldalában a márványlap lezárta IV. Balduin meggyötört testét a papok komoly éneke, az asszonyok zokogása és a tömjén füstje mellett, mely a földre állított négy nagy füstölőből szállt fel sűrű oszlopokban. Azután minden elcsendesedett, és lassan távoztak a résztvevők: elsőként a pátriárka a Szent Kereszttel, azután fehér gyászfátylában az elhunyt anyja és nővére, az előbbi bottal támogatva testét, melyet meggörnyesztett a hasába nyilalló fájdalom, az utóbbi egyenes háttal és büszkén, kézen fogva vezetve a kis Balduint, ötéves fiát, aki V. Balduinként trónra lép, és másnap megkoronázzák. Mögöttük haladt a régens, III. Tripoliszi Rajmund a királyság nagyjainak és a katonai rendek, a templomosok és az ispotályosok nagymestereinek élén. Őket követték a többiek.

Egyetlen ember maradt…

Sárga viaszú gyertyák égtek a sír körül néma, mégis élő őrséget állva, hisz lángjaik életre keltették a mozaikokat és a boltívek aranydíszeit, és megtáncoltatták a hosszúra nyúlt árnyékokat. Thibaut letérdelt az új márványlap mellé, és ráfektette a kezét, ahogyan sokszor fektette a mártír király ágyára is a tágas, hűvös szobában, a fügés udvar fölött. Így próbált még egy kicsit vele maradni. Olyan üresnek tűnt hirtelen a világ!

Tegnap még itt volt a palota nagytermében, ahová vitette magát, hogy a bárók előtt haljon meg, akiknek jelenlétéhez ragaszkodott utolsó óráiban. Megcsonkított teste egy kemény hordágyon feküdt, fekete fátyollal takarták le, fejére töviskoronát tettek, ahogy kívánta. A vak, de emberfeletti akarattal bíró haldokló elmondta végakaratát a férfiak és nők tömegének, akik csak a halálát várták, hogy vérszomjas farkasokként vessék magukat a királyságra. Mégis csendben hallgatták, szent rémület vett erőt rajtuk a még mindig szép hang hallatán, mely mintha a túlvilágról érkezett volna: holnap megkoronázzák a gyermeket, és nagykorúságáig mindenki engedelmességgel és hűséggel tartozik Rajmund grófnak, akit Balduin visszahívott, amikor látványossá vált Guy de Lusignan tehetetlensége, jelentéktelensége és alkalmatlansága. Megparancsolta a báróknak, hogy esküdjenek fel rá. Mindenki engedelmeskedett, bár csak foghegyről és gyűlölettel a szemében. De megtették. Azután eljött a halál, olyan lágyan, hogy csak abból vették észre, hogy nem hallják többé a hangját…

Thibaut-val is közölte végakaratát, de a szobája meghittségében.

– Vedd feleségül Ariane-t – mondta –, mert veszélyben lesz, ha meghalok. Tudom, kit szeretsz, de tőle már semmit sem remélhetsz, és tudod, mennyire fontos nekem Ariane. A feleségedként védelmet élvez majd.

A fájdalomtól feldúlt lánynak azt mondta:

– Íme, a férjed! Mostantól őt kell követned. Majd ő vigyáz rád…

Ariane azonban szokatlan határozottsággal visszautasította. Most először mondott ellent szerelmének.

– Egy asszonynak szolgálnia kell a férjét, én pedig nem akarok más urat, mint Isten urunk. Bocsáss meg, hogy nem teljesítem az akaratod, drága felség! Szeretnék belépni az ispotályos apácák közé, hogy a betegeknek szenteljem az életem. Így örökre hű

maradhatok hozzád!

– Nem érdemlek meg ekkora szerelmet, de vigasz számomra, hogy Istenre bízhatlak…

Ahogy a lány eltávolodott kissé, hogy friss vizet hozzon, Balduin magához intette Thibaut-t:

– Te magad kíséred majd oda, fivérem, de a feladatod nem ér véget ennyivel…

Féltem őt… Esküdj meg, hogy vigyázol rá… a távolból. És… Isabelle-re is!

– Esküszöm!

A király halálát követő éjszaka Ariane eltűnt a palotából hűséges Teklájával.

Marietta nem tudott magyarázattal szolgálni. Ő is készülődött, hogy visszatérjen Askalonba, ahol volt egy kis háza és egy unokahúga. Thibaut úgy gondolta, a lány biztosan szívesebben ment el egyedül a kolostorba, és nem nyugtalankodott. Éppen elég volt számára a saját bánata, és végig kellett gondolnia a jövőjét, hiszen nem volt mása, csak a lova és a fegyverei. Kóbor lovag lesz, mint oly sokan? Igaz, a királyság régense szívélyesen felajánlotta, hogy a szolgálatába veszi, de Thibaut, bár elismerte államférfiúi tehetségét, nem szerette annyira Tripolisz grófját, hogy hűséget és lojalitást esküdjön neki. Nem tudta elfelejteni a Szaladinnal és emírjeivel fenntartott ügyes titkos kapcsolatokat, és óvakodott a férfitól…

Sokáig ott maradt, térdepelve a hideg márvány mellett, mely a keze alatt átmelegedett, és fájdalmasan arra gondolt, hogy közeledik a húsvét, a feltámadás ideje, de Balduin nem támad fel többé. Homályosan választ remélt a még meg sem fogalmazott kérdésére, amikor egy erős kéz megszorította a vállát. Hátrafordult, és egy templomos lovagot látott maga mögött. Beletelt néhány pillanatba, míg felismerte benne a több éve eltűnt Adam Pellicorne-t.

– Nem maradhat itt – szólította meg a picardiai. – Aki itt nyugszik, és akinek hősi lelke mostanra az örök dicsőség ruháját öltötte fel, nem akarná. Az életre kell gondolnia. Önmagáért, természetesen, de leginkább Isten szolgálatára.

– Senkit sincs kedvem szolgálni többé. Istent sem, azt hiszem! Igaz is, hol volt ennyi évig? Én fogságban voltam, de magának nem kellett volna a királyunk mellett maradnia?

– Ahhoz az kellett volna, hogy megengedjék. Menekülnöm kellett, hogy életben maradjak… vagy legalábbis hasznos lehessek még. El kellett hagynom Jeruzsálemet, és menedéket kerestem…

– A templomosoknál, ahogy a ruhájából látom? Belépett közéjük…

– Már korábban is templomos voltam… régóta. De ne maradjunk itt! Ez a hely túlságosan szent az emberek dolgaihoz, és sok mindent kell elmondanom.

Thibaut örült, hogy viszontlátja a barátját, akiről azt hitte, örökre eltűnt a szeme elől, és elindult vele. Felébredt a kíváncsisága is, egyértelműen bizonyítva, hogy nem áll készen a teljes lemondásra. Végül is csak huszonhat éves volt, és fiatal ahhoz, hogy a halál felé forduljon, kivéve, ha karddal a kezében, a csatamezőn várta.

A két férfi elhagyta a Szent Sír-templomot, melyet a papok másnapig bezártak, hogy senki ne zavarja meg őket az elhunyt lelki üdvéért folytatott imáikban, és megindultak a Füvek utcája felé, mely a naptól védő boltíveivel olyan volt, akár egy alagút. Itt sorakoztak a gyümölcs– és fűszerárusok boltjai, de a gyász napján minden üzlet zárva tartott, nem valamiféle parancsot, hanem az egyhangú népakaratot követve. A város négy kerületének lakói, akár frankok, örmények, görögök vagy zsidók voltak, siratták a fiatal, rendkívüli királyt, akinek hősiessége mindenkiben csodálatot ébresztett – még Szaladinban is, akiről azt beszélték, máris sajnálta a lovagias, emelkedett szellemű ellenséget, akiben néhányan Krisztus megtestesülését látták. A bezárt boltok ellenére a levegőben ott lebegett a fahéj, a bors, a kakukkfű, az alma, a datolya, a sárgadinnye és minden más megszokott árucikk illata. Ugyanilyen elhagyatott volt a Templom utca is, melynek végén a nagy sétatér nyílt, ahol a rend háza állt, valamint a frissen felépített temploma és a kápolnája, mely egykor a Harám esz-Serif, egy régi mecset volt, ahogyan maga a kolostor is.

A kolostort Al-Akszának – a távolinak – hívták, és az első keresztesek királyi palotának használták, mielőtt II. Balduin újjáépítette volna a nagy erődítményt, melynek a Dávid-torony alkotta a központját. A másik, kerek és kupolával fedett tornyot Omar kalifa építtette az Angyal szikla köré: a templomosok Szűz Máriának szentelték, mint minden templomukat. Pellicorne errefelé irányította lépteiket. Széles lépcsők vezettek ide, ahol leülhettek az árnyékban anélkül, hogy bárki megzavarta volna őket.

Útközben egyetlen szót sem szóltak, talán, mert illetlenség lett volna a beszéd a bánatába burkolózó, néma városban. A teraszon könnyű szél fújt, magával hozva a palesztin mezők és dombok tavaszi virágainak illatát: a krókuszét, a vadliliomét, a kardvirágét és a kökörcsinét, az árvácskáét és az aszfodéloszét. Itt nyugodtan beszélgethettek: senki nem hallhatta őket. A napsugár megcsillant a Szűz Mária-templom csúcsának nagy arany keresztjén… Thibaut-t kérdések gyötörték:

– Miért hozott ide? Máshol nem beszélhettünk volna? Csak egyszer jártam itt, a király megkoronázásakor.

– Azért jöttünk ide, hogy itt is maradjon! Ez az egyetlen hely Jeruzsálemben, ahol biztonságban van. Ha a palotában maradt volna, mostanra a legsötétebb cella mélyén ülhetne, ahonnan reménye sem lehet, hogy valaha kikerül. Ezért mentem el magáért.

Nincs többé ura, ne felejtse el, és az udvarnagy még a leprás király emlékét is el akarja törölni, akitől annyira félt. Mindennek el kell tűnnie, és az asszonyoknak, akik szolgálták, igazuk volt, hogy elmenekültek.

– No de hogyan? Nem az udvarnagy a régens, hanem a tripoliszi gróf, aki nem akar rosszat nekem, éppen ellenkezőleg.

– Tudom. Felajánlotta, hogy lépjen a szolgálatába, és Courtenay éppen ezért akarja eltüntetni. Egyetlen esélye van, hogy megmeneküljön előle, barátom: hogy templomos lesz!

– Szerzetes-katona? Ahhoz elhivatottság kellene, bennem pedig nincs.

Adam letépett egy fűszálat, mely két kő közül nőtt ki, és rágcsálni kezdte:

– Barátom – mondta –, meglepné, hányan lépnek be a rendbe mindenféle elhivatottság nélkül, különféle okokból, melyek között a leggyakoribb az, hogy az életüket akarják menteni. Még a bitófától menekülő elítéltek is vannak közöttünk, hiszen a rend templom, tehát menedék. Elég, ha elfogadja a szabályzatot azzal a feltett szándékkal, hogy betartja. Meg tudjuk tartani a titkokat. Minden titkot!

Túlságosan új, túlságosan váratlan volt mindez Thibaut számára ahhoz, hogy vonakodás nélkül igent mondjon. Igaz, ragaszkodott az életéhez, de a szabadság még vonzóbbnak tűnt.

– Ha már a titkoknál tartunk – morogta –, talán beavathatna a magáéba. Aznap, amikor elmondta, hogyan juthatok be Damaszkuszba, azt ígérte, később majd

„elmagyarázza”, és a király mindent tud.

– Nem az én hibám, hogy el kellett halasztani a magyarázatot… néhány évvel –

felelte Adam a mosollyal, melyet Thibaut egykor oly megnyugtatónak talált. – Most már bőven van rá időnk: a Templom kebelében senki sem fogja keresni. És remélem, elfogadja, hogy itt marad.

– Halljuk előbb a történetét.

– Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Az apám megesküdött, hogy elzarándokol a Szentföldre, s éppen indulni készült, amikor egy baleset véglegesen ágyhoz szögezte: leesett a lóról, és olyan szerencsétlenül sérült meg a háta, hogy lebénult a lába. Komoly hátrány a jeruzsálemi úthoz. Az utazásnak azonban nem az lett volna az egyetlen célja, hogy tisztelegjen a szent helyek előtt. A laoni püspök, akinek rokona és bizalmasa volt, rá bízott egy titkos, de nagyon fontos üzenetet az unokatestvérének, Philippe de Millynek, akit nemrég neveztek ki a jeruzsálemi templomosok nagymesterének az illusztris Bertrand de Blancfort helyén…

– Philippe de Milly? A Krak hölgyének rokona?

– Az apja. Picardiai nemesi családhoz tartozott, mely Szíriában – akkoriban Nabluszban – élt, és feleségül vette a Jordánon túli vidék örökösnőjét, ám gyengéden szeretett Isabelle felesége halála után templomosnak állt. De térjünk vissza az apámhoz és a püspök üzenetéhez! Mivel a balesete miatt nem tudta elvinni, a püspök kieszközölte számomra – akkoriban léptem be a Laon melletti Puiseux parancsnokságához – a rendkívüli engedélyt, hogy helyettesítsem. A rendet érintő

kérdésről volt szó, de én természetesen semmit sem ismertem belőle, és közölték velem, hogy rejtjelezve van. Tehát elindultam a Szentföldre. Ott Philippe de Milly nehezen viselte a nagymesterség súlyos terhét, és az alkalmat megragadva elkísérni készült I. Amalrich királyt Bizáncba,

a hatalmát pedig átruházta későbbi utódjára, Odon de Saint-Amand-ra. Tehát nagyon rosszkor érkezett az üzenetem, és mivel Philippe de Milly semmit sem tudott a Templom titkairól és kódjairól, közölte velem, hogy nem érti a püspök levelét.

Mivel azonban illett válaszolnia, rábízott minket, engem és az üzenetet, a legöregebb tisztjére, egy élemedett korú testvérre – akire egyébként utaltak is a levélben –, aki az utolsó élő volt a nyolc lovag közül, akik egykor elkísérték jeruzsálemi küldetésére Hugues de Payns-t, aki azután az első Nagymester lett. Gondemare testvér kora egyik legbölcsebb embere volt, és ismerte a Templom minden titkát. Bár nagyon öreg volt már, amikor megismertem, a szelleme semmit sem veszített élénkségéből és elmélyültségéből. Gond nélkül megfejtette a püspök levelét. Azután mélyen gondolataiba merült, és megkért, hogy hagyjam magára. Később visszahívott, és magamról kérdezett. Eleinte bizalmatlan volt, de azután megkedvelt, és igyekezett betömködni a lukakat a tanulmányaimban, melyek az íráson és az olvasáson nem igazán terjedtek túl. Amikor pedig már teljesen biztos lehetett felőlem, elmesélt egy különös történetet.

Mint minden templomos, akár növendék is, tudtam – vagy tudni véltem –, mik voltak a rend kezdetei: Clairvaux-i Bernát, aki százada legegyetemesebb szelleme és talán legnagyszerűbb embere volt, összegyűjtött kilenc lovagot, és a Szentföldre küldte őket, hogy megvédelmezzék a szegény zarándokokat, akiket mindig megtámadtak és kifosztottak a szent helyeken. Akkoriban II. Balduin uralkodott itt, aki azelőtt Bourg-i Balduin volt, majd Edesszai Balduin, és Bouillon Gottfried unokatestvére. Energikus, nagy uralkodó volt. Szívélyesen fogadta a kilenc lovagot, és a saját palotájában szállásolta el őket, az egykori Al-Aksza mecsetben, melyből nemrég költözött át a citadellába, a Dávid torony-köré épített palotába.

– Ha az volt a feladatuk, hogy megvédelmezzék a zarándokokat Jeruzsálem és mondjuk Jaffa vagy Caesarea között, furcsa gondolat, hogy a végcélhoz költöztették őket, nem pedig a kiindulási ponthoz, a két kikötőhöz. Mindössze kilenc ember ilyen nagy távolságokra, tizenhét mérföldre az egyik irányban, több mint húszra a másikban? Nem sok.

– Valóban, de a küldetés mögött egy másik, hallatlanul fontos rejtőzött. A rendházunk, az egykori mecset, melyet itt lát, a Nagy Templom alapjain emelkedik, melyet egykor Tyrusi Hiram épített Salamon királynak. A templomot 70-ben felégettette a római Titusz, majd 134-ben, a zsidók lázadása után földig rombolták.

Titusz elragadta a templom kincseit, de nem találta meg a legjelentősebbet, a frigyládát, melyben a törvénytáblák voltak, melyeket Isten adott Mózesnek a Sínai-hegyen, egy még távolabbi múltban. Clairvaux-i Bernátot egyetemes tudása arról győzte meg, hogy a Titusz korabeli zsidók elásták a frigyládát a Templomuk alapjaiba, azután így vagy úgy lepecsételték a helyét. Az „alázatos és rettenetes” szerzetesnek, aki előtt a királyok is meghajoltak, a tudása még nagyobb lehetett, mint a hírneve, hisz Hugues de Payns és az emberei megtalálták a frigyládát, és sikerült Franciaországba vinniük, természetesen II. Balduin király cinkos segítségével…

– Franciaországba? Franciaországban lenne? No de hol?

– Azt nem tudom, ahogyan sokan mások sem. Csak a harminc éve elhunyt Clairvaux-i Bernát és egy maroknyi hűséges embere tudta, de annyi biztos, hogy a küldetést sikerrel teljesítették. Clairvaux-i Bernát maga jelentette be bizonyos értelemben a troyes-i zsinaton, melyet – ilyesmire azelőtt sosem volt példa – 1128-ban a Templomos Rend hivatalos megalapítására hívtak össze. Azt írta a Regula előszavában:

„Jót cselekedett velünk Isten Asszonyunk56 és Megváltó Krisztusunk, aki barátait szólította Franciaország és Burgundia határvidékén…” Más szóval a küldetés sikerült.

Normál körülmények között a dolognak ennyiben kellett volna maradnia, amikor azonban megfejtették a láda héber szövegét, felfedezték, hogy a főpap és a segédei még ügyesebbek voltak, mint képzelték, hisz nem Isten szavai álltak ott, hanem egyszerűen egy részlet a Zsoltárok könyvéből. Igaz, Isten dicsőségére, de semmi több!

– Hogy lehet? Kivették a táblákat a frigyládából?

– Pontosan. Úgy gondolták, és nem ok nélkül, hogy ha a rómaiak megtalálják a ládát, benne faragott írásos kövekkel, nem kutatnak tovább. Az igazi táblákat pedig elvitték máshová.

– Természetesen nem tudjuk, hova?

– Nos, nem! A püspök rejtjelezett levelében éppen azt kérdezte, Jeruzsálemben nincs-e valami elképzelésük arról, hol lehetnek a táblák. Sajnos még Gondemare testvér sem tudta, és néhány hónap itt-tartózkodás után visszaküldött Európába egy újabb, saját kezűleg írt levéllel. Visszatértem tehát Puiseux-be, de a történet befészkelte magát a gondolataimba, és nem hagyott nyugodni. Annyira nem, hogy miután néhány évig gondolkodtam mindazon, amit az öreg templomostól megtudtam, vissza akartam jönni a Szentföldre, hogy folytassam a kutatást. Könnyű volt visszatérni: elég volt kérnem, hogy átküldjenek, de szabad is akartam lenni. A templomos testvérek azonban mindig kettesével járnak. Visszamentem tehát Laon püspökéhez – Gérard de Mortagne-nak hívták –, és ő mindent eltervezett számomra. Ekkor fedeztem fel, hogy sokkal nagyobb a hatalma, mint képzeltem: a rendnek van egy titkos hierarchiája, melynek egyik feje volt… és még mindig nagyon szerette volna megszerezni az igazi táblákat. Elhagytam tehát a parancsnokságot az engedéllyel, hogy ide utazzak, és mivel a flandriai gróf éppen indulni készült, más vermandois-i lovagokkal együtt csatlakoztam hozzá. Felruháztak azonban egy titkos méltósággal is, mely lehetővé tette, hogy kedvemre járjam a szentföldi templomos házakat: látogató voltam, aki bárhová bemehet, bárhol kutathat. A többit már tudja, hisz Belinben találkoztunk…

– Nem egészen! Miért lépett Balduin király szolgálatába? így el kellett távolodnia a kutatási területétől.

– Kevésbé, mint gondolná, hisz a palotában ott van a Dávid-torony, melynek nem tudni, hol van a sírkamrája. Gondemare testvér véleménye szerint pedig lehetséges, hogy kapcsolat van a táblák és az ismeretlen kripta között. Nagyon érdekes volt tehát számomra a palota, és azt hiszem, végigkutattam minden pincéjét, árkát és föld alatti 56 Talán a Mi Asszonyunk kifejezést helyettesíti Szent Bernátnál.

járatát. Azután – Adam Pellicorne mostanáig békés és kiegyensúlyozott hangja hirtelen érzelemmel telt meg, és elfojtott zokogás tükröződött benne –, bevallom, hogy őszintén csodáltam és megszerettem ezt a hősies fiút, ezt a koronás vértanút, aki lóháton élte meg agóniáját. Éles fogú vadállatok között kellett járnia a kálváriáját. Így a táblák kevésbé tűntek fontosnak számomra, mint az, hogy őt védelmezzem, és szerény lehetőségeimhez mérten segítsem akaratában, hogy mindenkiért és mindenki ellenében uralkodjon. Mindent elmondtam neki arról, ki vagyok, és a végsőkig mellette maradtam volna, ha nem üldöznek el. Így azonban visszamentem a Templomba. Annál is szívesebben, mert Odon de Saint-Amand nem volt ott többé. Egy olyan természetű

ember, mint ő, bármennyire látogató voltam is, az első pillanattól kezdve pórázon tartott volna. Nos, barátom, most már mindent tud. Döntenie kell a jövőjéről. Az a jövő, melyet én ajánlok egy mindenható rend védelmében, vagyis az Úr törvényeinek felkutatása méltó rá, hogy elkötelezze magát mellette? Thibaut felállt:

– Követem önt! – jelentette ki egyszerűen. – De felvesznek?

– Már fel is vették!

Ezzel Adam testvér megindult a tágas teraszon a fiatalemberrel, aki mostantól

„Thibaut testvér” lett.

Az új nagymester Arnaud de Torroge után a Templom udvarnagya, vagyis az eddigi második legfontosabb személyisége lett. Gérard de Ridefort volt, akinek nevét Thibaut először Szaladinnál hallotta Odon de Saint-Amand-tól. Az egykori kóbor lovag, a bosszúvágyó flamand csak mérgében állt be a rendbe, egy összecsapásban elszenvedett sebesülés véletlene folytán. A rend egyik gyengélkedőjén ápolták, ott maradt, és sokkal inkább ravaszsággal, mint bizonyított vitézséggel gyorsan haladt felfelé. Lelke mélyén egyetlen cél vezérelte: elég hatalmat szerezni ahhoz, hogy bosszút állhasson a tripoliszi grófon, egykori mesterén, aki, bár korábban neki ígérte, végül megtagadta tőle egy hercegnő kezét, akit azután egy pisai kereskedőhöz adott. Csak erre tudott gondolni.

Miután megválasztották, sokkal kevésbé törődött a kolostor belső életével, mint a királyi palota eseményeivel és az udvari intrikákkal. A bár fattyú, de előkelő nevet viselő új testvér érkezése, akiről mindenki tudta, hogy az egész Jeruzsálem által siratott király hűséges fegyvernöke volt, beleillett terveibe. Ráadásul a fiatalember sosem került túl közel Tripoliszi Rajmundhoz, akit IV. Balduin sokáig bizalmatlanul kezelt. Ridefort elég intelligens volt, hogy megértse, ha el ne is fogadja, a régensség csak Sybilla férjének hihetetlen tehetetlensége miatt jutott az ellenségének. Meg kellett fosztania tőle, akár a királyság árán is. Thibaut-t annál is gyorsabban felavatták, mert az elmúlt csaták megritkították a lovagok sorait.

Adam irányításával Thibaut belépett a szigorú szabályok szerint szerveződő, zárt világba, melyet azonban nem érzett félelmetesnek. Beteg királya mellett hosszú éveken át szinte szerzetesként élt. Minden más kolostorral ellentétben a templomosok, akik teljes valójukban csakis Isten szolgálatának szentelték magukat, mindenekelőtt katonák voltak, és bár szegénységi fogadalmat tettek, és egyénileg semmit sem birtokoltak, jobb felszerelésük volt, mint a leggazdagabb lovagoknak. Minőségi fegyvereket viseltek, és Thibaut gyakran megcsodálta lovas egységeik eleganciáját, a nagy, vörös kereszttel díszített köpenyeket, ahogy egy emberként harcoltak páros takaros lovaikon a híres fekete-fehér lobogó alatt. Fegyvereik ragyogtak, lószerszámaik bőrét mindig fényesre viaszolták. Csak szakálluk színe különböztette meg őket egymástól (a templomosok mind szakállt viseltek, és nagyon rövidre, szinte kopaszra nyírták a hajukat), amikor azonban a csatákban az orrvédős sisak fedte a fejüket, lehetetlen volt megkülönböztetni őket, hiszen nem voltak ismertetőjeleik.

Igaz, szerzetesi életüket az imák időpontjai szervezték szigorú rendben, de az élelmük – melynek egy részét mindig meg kellett hagyniuk a szegényeknek – bőséges és változatos volt, ahogyan az a fegyverforgatás nehéz mesterségéhez szükséges. A házuk, az egykori mecset, majd palota, csodálatos volt. Az istállók, talán a világ legszebb istállói, akár kétezer lovat is befogadhattak. És a Miasszonyunk-templomuk, melyet nemrég építettek fel a Szikladóm helyén, melyet kinőttek, a román tisztaság és a bizánci pompa modellje volt.

Adam egy héten át tanította Thibaut-t. A fiatalember azonnal kapott egy cellát a palota és a Templom között álló épületben, ahol a testvérek aludtak. Szűk volt, a bútorzatát egy zsámoly, egy láda és egy faágy alkotta szalmazsákkal, párnával és takaróval.

Miután felveszik lovagnak, kap egy szőnyeget vagy ágytakarót is57, ám számára, aki éveken át egy matracon aludt Balduin ágya lábánál, ez a kis szoba már szinte luxusnak tűnt.

Az őrmesterek – hat– vagy hétszázan voltak a háromszáz lovag mellett – együtt laktak hosszú termekben, ahol egymás mellett sorakoztak az ágyak.

A lovagi ház város volt a városban, volt saját csendőrsége, fegyverkovácsműhelye, vaskereskedése és lószerszámos műhelye, szíjgyártóval, posztóssal és díszítőkkel, valamint konyhája, borkészlete, péksége és baromfiudvara, sertéstenyészete és zöldségeskertje. Nem beszélve természetesen a gyengélkedőről és a rendkívül gazdag gyógynövényes kertről.

Végül eljött a nap, amikor a friss színekben ragyogó, több száz gyertya által megvilágított Templomban Thibaut térden állva, a két nyitott tenyerére fektetett Bibliával a kezében, a nagymester és a gyülekezet jelenlétében elmondta az esküjét, mely mostantól a Templomhoz fűzi, s mely csak az elmúlt napokban feltett, számos kérdés ismétlése.

– Szép testvérünk – kezdte a káplán –, az összes kérdésünkre, melyeket felteszünk, gondosan csak az igazat felelje, mert ha bármiben is hazudik, elveszítheti a házat, ahol Isten vigyáz önre. Tehát, szép testvér, hallja szavunkat. Fogadja-e Istennek és a 57 Fekete-fehér vagy csíkos takaró

Miasszonyunknak, hogy mostantól élete végéig engedelmeskedik a nagymesternek vagy bármely felettesének?

– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.

– Fogadja-e Istennek és Szűz Máriának, hogy mostantól élete végezetéig szűzi életet él?

– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.

– Fogadja-e Istennek és Szűz Máriának, hogy mostantól élete végéig semmiféle tulajdona nem lesz?

– Igen, uram, ha Isten úgy akarja.

Hosszú lista kötelezte Thibaut-t, hogy mindenben, mindenhol a rendet szolgálja, nem árt senkinek sem tanácsaival, sem tetteivel, és sosem hagyja el a rendet egy másik kedvéért, hacsak ki nem zárják.

Végül Gérard testvér, vagyis a nagymester, miután némán rövid imát mondott, bejelentette, hogy Thibaut-t felvették a Jeruzsálemi Templomos Lovagrendbe:

– Isten és Szűz Mária, Szent Péter, a római pápa és minden templomos testvérünk nevében befogadunk a ház minden jótéteményébe, mely azt érte a kezdetektől, és érni fogja a továbbiakban… és fogadjon be minket minden jótéteményébe, melyet cselekedett és cselekedni fog. Kenyeret és vizet ígérünk önnek és a ház szegény ruháját, és sok nehézséget és munkát.

A nagymester ezután az új testvér vállára borította a vörös keresztes fehér köpenyt, és a nyakánál megkötötte a zsinórját. Ezután a káplán testvér belefogott az „Ecce quam bonum et quam jucundum habitare fratres…” kezdetű zsoltárba, majd elmondta a szentlélek imáját, és az egész gyülekezet hangosan elimádkozta a Páter Nostert. Végül a Nagymester és a káplán a hűbéri tisztelgés csókjával pecsételték meg az ajkát…

Minden elvégeztetett, és Thibaut de Courtenay mostantól az erős és félelmetes testvériség tagja lett, mely csak Istent, a pápát és Szűz Máriát ismerte el urának, akinek védelme alá templomait helyezte, és elutasította minden földi uralkodó hatalmát, legyen az király vagy császár. Ami nem volt megvetendő.

A Templomból kilépve Thibaut-nak zúgott a feje. A szentély melletti káptalanteremben fogadta a gyülekezet gratulációit, miután közölték vele rengeteg – és kissé riasztó – feladatát és kötelességét. Adam testvér, aki – különleges kegyként, saját kérésére – lovaglétének társa lett, mivel a templomosok mindig kettesével jártak, csitítani próbálta riadalmát:

– Ne féljen! A regulát Clairveaux-i Bernát szabta meg, akit most már Szent Bernátnak neveznek: nagyon szigorú és rendkívül tiszta életű ember műve, de biztosíthatom, hogy azért vannak könnyítések…

– Biztos benne? Már kezdtem azon tűnődni, jól tettem-e, hogy hallgattam magára, és a rám leselkedő veszélyek nem lennének-e még mindig jobbak, mint ez a fojtogató regula. Legalább szabad levegőn lennék! És nem lennék köteles több száz imát mondani!

Adam olyan jó szívvel nevette el magát, hogy Thibaut is felderült:

– Szabad levegőben, ezt megígérhetem, nem lesz hiány! Ami pedig a szabályzat szigorát illeti, higgye el, hogy – legalábbis ebben a házban – ha tiszteletben tartja a lényeget, nincs mitől tartania. Nézze meg inkább a nagymestert. Tudja, ki a legjobb barátja?

– Honnan tudhatnám?

– Igaz. Olyan sokáig távol élt ettől a világtól! Nos, a kedves Heraclius.

– Tréfál?

– Nem, dehogy! Különben sem tréfás a dolog. Sőt, inkább szomorú, de a hasonló a hasonlót vonzza. Na, üljünk asztalhoz! Megszólalt a harang. Majd meglátja, ugyanolyan jó az étel, mint a palotában. Néha talán még jobb is…

Mielőtt felvették volna a rendbe, Thibaut a szobájában költötte el az étkezéseit, mintegy noviciátusa jeleként. A refektóriumba lépve azonban, melyet a templomosok továbbra is palotának hívtak, felkiáltott csodálatában: az erőteljes oszlopok által tartott boltívek alatt a tágas termet mindenütt az ellenségtől zsákmányolt és remekül karbantartott trófeák díszítették. Aranyozott sisakok, csillogó kardok és lándzsák, festett és cizellált, színes kerek pajzsok, aranyszín sodronyingek, zöld, sárga és fekete lobogók harmonikus egységekbe rendezve sorakoztak a falakon. A nádlevelekkel megszórt kövezeten fehér abroszos asztalok álltak, mint bármely palotában, és bőségesen szolgáltak fel a lovagok fegyvernökei. Egyedül a nagymester széke fölött elhelyezett nagy kereszt jelezte, hogy a pompás terem egy kolostor része. Valamint a benne uralkodó csend, mivel a regula megtiltotta, hogy az étkezések alatt beszéljenek, kivéve a nagymestert, ha vendégei voltak, ami gyakran előfordult.

Azután leborotválták Thibaut haját, ami, mivel a szakállának még nem volt ideje megnőni, egészen új, keményebb külsőt kölcsönzött neki. Majd megkapta a Templom kebelében neki járó javakat, azzal a kiegészítéssel, hogy nem ajándékról, hanem kölcsönről van szó, hiszen minden a rendé. Jogosult volt három lóra, mint minden lovag, egy fegyvernökre, akit nem tudtak adni mellé, a többiekéhez hasonló, vagyis nagyon jó minőségű fegyverre és egy teljes felszerelésre, melyben két ingtől és két nadrágtól kezdve minden megvolt, egészen egy üstig, melyben hadjárat idején főzhetett, és egy tálig, mellyel a lovai élelmét mérhette ki, páncélon, vas lábvérten és két kereszt alakban összeszegecselt lamellás arcvédővel ellátott sisakon át58.

Miután így mindent elrendeztek, az élet visszatért mindennapi kerékvágásába, kissé monotonon Thibaut számára, aki csatákról álmodott, hogy azokba fojtsa bánatát és szomorú gondolatait, melyek éjszakánként gyötörték a kis cellában, ahol nehezen talált nyugalomra. Azonban Tripoliszi Rajmundnak köszönhetően, aki újabb, négyéves fegyverszünetet írt alá Szaladinnal, a királyság békében élt, és igyekezett bekötözni a Balduin életének utolsó éveiben szerzett sebeket.

Amellett, hogy a jaffai utat biztosították a zarándokok számára, akik egész évben érkeztek a genovai, pisai vagy bizánci hajókon – a templomosok felfegyverzett vitorlásai biztonságosabb és olcsóbb utazást nyújtottak, mivel 58 Georges Bordonove: La vie quotidienne des Templiers Akrában volt a fő kikötőjük, ahol a legfelsőbb vezető, az Akrai Egység parancsnoka védelmezte a Szent Városba vezető utat –, a szerzeteskatonák szolgáltatták Jeruzsálem rendőrségét. Ispotályos testvéreik inkább a városlakók és az utazók egészségére ügyeltek, és a közfürdőket tartották ellenőrzés alatt. Így egy reggelen Thibaut és Adam két őrmester kíséretében békésen sétálgatott a fűszerpiacon: mindketten szerették a szegfűszeg, a szerecsendió, a fekete és fehér bors, a gyömbér, a kardamon, a kömény és a fahéj illatát. A Füvek utcájának sarkán kolduló öregasszony egyszer csak követni kezdte őket. Pontosabban befurakodott mellettük a tömegbe, megelőzte, és alaposan szemügyre vette őket. Lassan mentek, fogadták a kereskedők köszöntéseit, akiknek többségét Thibaut személyesen ismerte. Amikor a náddal fedett utca végére értek, az öregasszony elszántan a lábaik elé vetette magát:

– A mindenható Isten és Szűz Mária nevében, hallgassanak meg, nagyurak…

– Elég idős vagy, asszony, hogy tudd, nem osztunk alamizsnát az utcán – szakította félbe Adam. – Menj el a kolostorba, ahol nap mint nap megetetünk mindenkit, aki szükséget szenved.

– Nem kenyérre van szükségem, hanem segítségre. Arra van szükségem, hogy segítsenek megmenteni az úrnőmet. Hiszen ön Thibaut nagyúr, ugye? Először alig ismertem meg, de…

– Az vagyok, pontosabban most már Thibaut testvér. És maga… mintha már láttam volna…

– Az örmény Tekla vagyok, Ariane kisasszony szolgálója… – mondta, és hirtelen kitört belőle a zokogás. – Ó, lovag úr, ha barátságot érez még iránta, siessen a segítségére! Hosszú napok óta kutatom, hogyan segíthetnék, és most végre megtaláltam magát!

– Ariane? Mi történt vele? Nem az Ispotályos Nővéreknél van, ahogy tervezte?

– Nem. Éppen indulni készült, én pedig vele tartottam volna, amikor megérkezett az udvarnagy úr az őrökkel. Megragadták a szegény galambomat, és elvitték…

– Hova? Börtönbe?

– Nem. Nem a börtönbe, hanem a lepratelepre! Az udvarnagy azt mondta, hogy a néhai király lotyó-ja, vele hált és elkapta a betegségét… Ó, mindenható Istenem!

Esküszöm, hogy egészséges volt és tiszta, sosem osztotta meg a szerencsétlen királlyal az ágyát!

– Mit beszél? Oda küldte? No de milyen jogon? A rá törő felháborodásban Thibaut nem törődött az emberekkel, akik kezdtek kíváncsian köréjük gyűlni, Adam azonban nem hagyta figyelmen kívül őket. Megérezte, hogy a társa kész követni az asszonyt a lepratelepre, ezért megragadta a karját:

– Nyugalom! Uralkodjon magán! Maga templomos lovag, ne felejtse el, és nincs joga magánügyekbe avatkozni…

– Magánügy? Amikor arról van szó, akit a királyom szeretett? Aki neki szentelte az életét, és akit most egy nyomorult csúful és aljasul megaláz? Én…

– Semmit sem fog tenni! Befejezzük az őrjáratot, és nyugodtan megbeszéljük ezt az ügyet. Hol lakik, jóasszony?

Tekla keserűen felnevetett:

– Hol lakik egy koldus? Az ispotályosok kolostorának egyik árkádja alatt, más hozzám hasonló nyomorultakkal. Ott legalább kenyeret kapunk és némi védelmet…

– Jól van, most már tudjuk, hol találjuk meg. Most menjen! Épp eléggé magunkra vontuk a figyelmet!

Adam hangja nem tükrözött durvaságot, de határozott és meggyőző volt. Hirtelen felszáradtak az öregasszony könnyei. Megértette, hogy meghallgatásra talált, és megnyugodott arccal köszönt el tőlük, majd beleveszett az egyik utca hűvös árnyékába.

Thibaut is megnyugodott. Ádámnak igaza volt: egy hirtelen kitörés semmit sem használna a lánynak, akit Balduin özvegyének tekintett, és aki iránt testvéri gyengédséget érzett, mely a hatalmas szerelem iránti csodálatából született.

Miután azonban kőrútjuk végére értek, és visszafelé tartottak a rendházba, képtelen volt tovább hallgatni:

– Ugye nem képzeli, hogy ölbe tett kézzel fogom tűrni, hogy Ariane-t ilyen szörnyű

sorsra vetik? Hatalmas a szakadék aközött, hogy a palotában élt, a mélységes szerelemtől elvakultan egy csodálatos leprás mellett, és a között a nyomorúságos, lidérces világ között, melyet lárvák népesítenek be és embernek alig nevezhető

roncsok, akik lassan szétrohadnak, és nem kapnak más ápolást, mint a Szent Lázár-szerzetesek nevetséges kezeléseit. Kihozom onnan! Tartozom ennyivel a néhai királynak: mielőtt megkért, hogy vigyázzak Ariane-ra, azt akarta, hogy vegyem feleségül, hogy tisztes helyzetbe kerüljön. A lány nem akarta.

– Igaza volt, mert még rosszabb lenne a helyzet: önt bizonyára elérte volna egy semmiből érkező nyíl vagy kés… és Ariane mindenképpen a lepratelepre került volna –

jelentette ki Adam a tőle megszokott békés hangon.

– Lehet. Más megoldást kell keresnem. Először is… Minden további magyarázat nélkül sarkon fordult.

Adam megragadta bő, fehér köpenye szélét és visszatartotta:

– Nono! Lassan a testtel! Hova megy, kérném szépen?

– Maga szerint? – mordult fel Thibaut kihívóan.

– Éppen hogy oda nem mehet! Először is, mert nincs joga hozzá. Másodszor, mert ideje visszamenni. A Templom kolostor, nem pedig fogadó!

– A pokolba a Templommal! – vetette oda Thibaut lehalkítva a hangját, nehogy az őket kísérő őrmesterek meghallják. – Ha Ariane-nak szüksége van rám, nem habozhatok!

Adam akkorát sóhajtott, hogy a posztóárus napellenzőjéről, mely előtt éppen elhaladtak, felrebbentek a galambok.

– Szép kis templomost verbuváltam! De én mondom, visszajön a kolostorba, mégpedig most rögtön. Az esti étkezés után majd meglátjuk, mit tehetünk…

– Külön-külön a cellánkba zárkózva, mialatt azt várjuk, hogy hajnali kettőkor imára szólítsanak a kápolnába?

– Pontosan. Épp elég időnk marad, hogy az alváson kívül mást is tegyünk.

– Például elhagyjuk a kolostort? Hogyan? Szerintem elég jól őrzik…

– Igaz, igaz! És tilos éjszaka elmenni, kivéve a nagymester vagy Jeruzsálem parancsnokának határozott utasítására. Ha megszegi a szabályt, kizárják.

Hozzáteszem, ugyanilyen tilos éjszaka máshol elhagyni a kolostort, mint a kapun át.

Azért is kizárják!

– Nos, zárjanak ki! Kit érdekel!

– Ó, ne higgye, hogy ezzel jót tenne a szeretteinek. Ha kizárják, fiam, először jól elagyabugyálják az egész gyülekezet előtt. Azután elküldik egy még szigorúbb, bencés vagy Ágoston-rendi kolostorba, ahová élete végéig bezárják. Ha megpróbál megszökni, visszaviszik, méghozzá in pace… örökre. Ugyan, nyugodjon meg! – tette hozzá Adam csitító mosollyal. – Talán van rá mód, hogy ne a kapun távozzunk, és ne vegyenek észre.

– Honnan tudja?

– Azt hiszi, minden éjszakámat a fekhelyemen töltöm? Emlékeztetem, hogy küldetést kell teljesítenem. Tehát éjszaka kutatok, dolgozom…

– Meséljen! – lelkesedett Thibaut. – Felfedezett talán… egy ismeretlen kijáratot?

– Valami olyasmit, de most hallgasson. Megérkeztünk!

Ott állt előttük a Templom szigorúan őrzött bejárata a „Templomhegy” felé, a megerősített kapu, melyet Ravasz Kapunak hívtak.

Az esti étkezéskor Thibaut-nak a legkevésbé sem esett nehezére, hogy szinte teljes adagját meghagyja a szegényeknek. Nem volt éhes, és gondolatai Jeruzsálem falain kívülre szálltak a csendben, melyet alig zavart meg a testvér rekedtes hangja, aki ájtatos szöveget olvasott fel az erre a célra felállított szószéken.

A szépséges, törékeny Ariane-ra gondolt, és szemrehányást tett magának, amiért elfogadta az Adam Pellicorne által felajánlott védelmet, anélkül, hogy meggyőződött volna arról, a lány is biztonságban van… A Jocelin de Courtenay ellen érzett gyűlölettől remegett a keze, elszorult a torka, és nem engedett át élelmet, csak egy kevéske bort.

Képtelen volt megérteni, hogy lehet, hogy az udvarnagy – mennyire szerette volna elfelejteni a vérségi köteléküket! – még ennyi év után is üldözi a szerencsétlen lányt makacs megtorlásával.

Egy órával később szűk fekhelyén feküdt, és lassan beletörődött, hogy álmatlanul tölti az éjszakát, amikor hang nélkül nyílt a cellája ajtaja. Olajlámpása fényében – a templomosok mindig égve hagytak egy lámpást éjszakára, arra az esetre, ha riasztanák őket, hogy ne kelljen a sötétben tapogatózniuk a ruháik és a fegyvereik után – Adam rajzolódott ki előtte, akár egy fantom, és szája elé emelt ujjával jelezte, hogy hallgasson. Fekete őrmesterruhát nyújtott felé, ugyanolyat, amilyet maga is viselt. A fiatalember nem várt magyarázatra, felöltötte inge és zsinórral rögzített nadrágja fölé, melyet a regula szerint a templomos éjszakára is magán tart. Thibaut egy szempillantás alatt felöltözött, és cipőjét a kezében tartva megindult a barátja nyomában. A kései órán kihalt volt az egykori palota. A nagymester egyébként is távol volt, és a felügyeletet az elöljáró, Ernaut de Saint-Prix látta el, akiről mindenki tudta, milyen mély az álma.

A két férfi csendben, akár az árnyak, elérte a káptalantermet, mely valaha egyike volt a hét hajónak, mely a mecset hét kapujához kapcsolódott. Ebben a teremben egy kőfallal takarták el a mirhábot59. A terem végébe mentek, és jobb oldalon haladtak az egykori kápolna felé, melyet nemrég váltott fel az új templom. A román boltívet négy vastag oszlop tartotta, melyek főit, olajfaleveleket idéző durva faragások díszítették.

Adam kinyitotta lámpása ablakát, kiszabadítva a lángot, felemelte, majd kiválasztotta az egyik levelet és elfordította. Thibaut meglepetésére ajtó nyílt az oszlopban, egy lefelé induló lépcsőt fedve fel. Adam megindult rajta, és utasította társát, hogy csukja be mögöttük az ajtószárnyat.

A lépcső mélyen levezetett a föld gyomrába magas, alig faragott fokokkal, melyek nedvesen nagyon veszélyesek lettek volna, a szikla azonban, melybe vájták őket, tökéletesen száraz volt. Mivel nagyon kicsi volt a valószínűsége, hogy bárki meghallja őket, Thibaut megkockáztatott egy kérdést: – Hogyan fedezte fel ezt a lépcsőt? És hova vezet?

– Gondemare testvér mutatta meg, amikor először itt jártam. Egy galériához vezet, melyet a rómaiak vájtak a nyugati fal mentén. Egykor ezen át lehetett eljutni a Templomból az Antónia erődbe. Krisztus idejében így az itt lakóknak szemük és fülük lehetett a Szentély szolgálóira. A galéria több föld alatti járatot összekapcsolt, melyek nagy részét a zsidók eltorlaszolták a római korszak kezdetén. Valójában azonban a rómaiak építménye csak továbbvitte a Templom levitáinak rendszerét, melyet Heródes épített újjá, és mely csak a rendkívüli építmény bejáratára nyíló nagy lépcső ívéig vezetett. Ezt a kijáratot mutatom meg… sürgős szükség esetére, és hogy tudja, hogy el lehet hagyni a kolostort, és vissza is lehet térni anélkül, hogy észrevennék.

– Ezt fogjuk tenni?

– A legkevésbé sem! Ma éjjel csak megmutatom az utat arra az esetre, ha el kellene hagynia a házat… ha véletlenül nem vagyok itt… vagy már nem vagyok itt.

– Hogy érti? Nem szabadítjuk ki Ariane-t?

– Nem! Azért vezettem el ide, mert éreztem, hogy minden őrültségre képes – és a Templomban az őrültségek helyrehozhatatlanok, sőt halálosak lehetnek. Holnap, fényes nappal megyünk el a lepratelepre. Az a helyzet, hogy ismerem a Szent Lázár-szerzetesek rendfőnökét. Jó ember, aki bizonyára nem nézte jó szívvel, hogy egy egészséges lányt visznek el hozzá, méghozzá erőszakkal.

– Miért nem mondta előbb?

– Mert nem voltunk egyedül… és mert vissza kellett jönnünk. Jobb, ha a lehető

legkevésbé vonjuk magunkra a figyelmet, különösen, ha a szabályzat megszegésére készülünk.

Egy falba vájt lyuk előtt haladtak el, és Thibaut megkérdezte:

– Egy másik föld alatti járat bejárata?

59 Fülkeféleség, mely Mekka irányát jelzi, s mely előtt a muzulmánok imádkoznak.

– Igen. És nem is jelentéktelené. Legalábbis a múltban fontos volt: ennek a mélyén találták meg Hugues de Payns lovagjai a frigyládát egy befalazott pincében, mely pontosan a Szentek Szentje alatt terük el.

– És a törvénytáblák nem voltak benne?

– Nem. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam őket.

– No de miért? Minden keresztény ismeri a szöveget, melyet a Mindenható láthatatlan keze vésett rá tűzbetűkkel.

– Nem tudunk mindent. Isten törvényt adott az embereknek, ez biztos, de van más is. A Genezisben az Örökkévaló azt mondja: „Mérettel, számmal és súllyal teremtettem a világot”, ami azt jelenti, hogy van egy olyan törvény is, mely az univerzum mozgását és összetételét irányítja, és ez a törvény rejtve van, az erkölcsi törvény szövegébe kódolva. Gondemare testvérnek ez volt a meggyőződése, és ő a föld egyik legnagyobb tudású embere volt. Aki el tudja olvasni a törvényt, óriási tudásra, s így beláthatatlan hatalomra tesz szert. Ezért van, hogy miután nagy nehézségek árán elrejtették a frigyládát, az akkori főpap és a levitái még mindig nem ítélték elégségesnek a védelmet, és kicserélték a táblákat egy zsoltárra, az eredetit pedig elrejtették… Isten tudja, hol!

– Talán Jeruzsálemen kívül? Egy másik szent helyen, mely beleveszett a sivatagba?

– Meglepne, ha lett volna rá idejük. Gondemare testvér is úgy gondolta, hogy itt kell lenniük valahol a Mória hegy gyomrában, ahol Bölcs Salamon temploma emelkedett. Csak azt kellene tudni, hol. Ezt kutatom, mióta el kellett hagynom az udvart. Sok éjszakát eltöltöttem a föld alatt. És bizonyára még sokkal többet el fogok…

Most megmutatom, hogyan mehet ki innen, aztán visszamegyünk, nehogy meglepjen a hajnali harangszó.

Thibaut kénytelen volt beérni ennyivel. Nem volt más választása, és Adam különben is azt mondta, hogy reggel elmennek a leprásokhoz. Már csak néhány órát kell várnia. Olyan csendben, ahogyan jöttek, a két barát visszasietett a cellájába…

Másnap Adam és Thibaut valóban elhagyták a kolostort, lóháton, és ez alkalommal őrmesteri kíséret nélkül. Éppen Szent Lázár, a feltámadott ünnepe volt, és gond nélkül engedélyt kaptak az elöljárótól, hogy elmenjenek a leprás király lelki üdvéért imádkozni a Szent Lázár várfolyosó mellett álló kolostor kis templomába. A falakon túl, a várost körülölelő nagy, kiszáradt vizesárkok mögött, egy kis dombon emelkedtek egy egykori perjelség szinte romos épületei, fekete tüskés sövénnyel körülvéve. Itt éltek azok, akiket a borzalmas betegség kitaszított a városból, hogy itt rohadjanak szét lassan. Joguk volt elhagyni a helyet, és koldulni menni, azzal a feltétellel, hogy sosem lépnek be az erődítménybe. Felbukkantak a várfolyosó mellett vagy feljebb, a Szent István-kapunál, vagy lejjebb, a Dávid-kapunál, melyek körülbelül azonos távolságra feküdtek nyomorúságos lakhelyüktől: alamizsnáért könyörögtek az arra járóknál, gondosan ügyelve rá, nehogy szélirányba kerüljenek. Egyik eltorzult kezüket előrenyújtották, míg a másikban kereplőt forgattak, vagy ha már nem volt ujjuk, azt kiabálták vagy nyögték: „tisztátalan!”… Vetettek nekik néhány pénzdarabot a melléjük letett fatálkába, és ez az alamizsna segített javítani kissé az élelmüket. Thibaut-nak mindig elszorult a szíve, amikor ezen az átkozott helyen járt, mert a királyát képzelte a szerencsétlenek rongyai alá. Most Ariane gondolata hajtotta. A Szent Lázár-szerzetesek

– akiknek kis kolostora a közelben állt – amennyire csak tőlük tellett, kettesével vagy hármasával gondozták a betegeket: egymást váltva húzták a vizet a kútból, és az élelem mellett, amennyire lehetett, ápolásban is részesítették őket. Szinte elviselhetetlen szag terjengett a környéken…

Adam ismerte a perjelt: idős ember volt, akinek arcán a világ minden szomorúsága ott tükröződött. Mint a társai, Justin testvér is tudta, hogy egy napon őt is eléri a betegség, vagy talán már el is érte, csak még nem mutatkozott meg. Hálásan fogadta a két férfit és a megrakott kosaraikat. Nem volt jó a termés, és az elkövetkező tél ínséggel fenyegetett. A kápolnába vezette őket, ahol mindketten hosszan, őszintén imádkoztak, mielőtt feltették volna a kérdést, mely ide hozta őket. Nem olyan választ kaptak, amilyet reméltek:

– Egy fiatal lány, akit az udvarnagy hozott ide a király temetésének napján?

Biztosíthatom önöket, hogy nincs ilyen. Senki nem jött ide sem aznap, sem a következő napokon. Különösen nem az udvarnagy úr kíséretében. Ő sosem marad észrevétlen – tette hozzá kis mosollyal. – Milyen az az ifjú leány?

Leírták neki, de a szerzetes lehajtotta a fejét:

– Csak harminc leprás van itt, akik némelyikének van gyermeke, akiken hamarosan megmutatkoznak majd a betegség előjelei. A testvéreim és én mindegyiküket ismerjük, és ha úgy gondolják, titokban, éjszaka érkezett ide a lány, tudniuk kell, hogy bár omladozik az épület, a kapu erős, és napnyugtakor mindig bezárjuk. Megnézik?

Felmérve, hogy ha igent mondanak, azzal kétségbe vonják az öreg szerzetes szavait, akiről tudták, mennyire jó ember, a két látogató nemet intett. Köszönetet mondtak Justin testvérnek, és az üres kosarakkal visszaindultak a Templom felé.

– Hova vihette? – szólalt meg végül Thibaut inkább magában, mint társához szólva. – És miért alkalmazott ekkora erőt, hogy a lepratelepre vigyen egy védtelen lányt, aki soha nem érkezett meg oda?

– Pontosan ezeken a kérdéseken tűnődöm én is – felelte Adam. – Sajnos – az őröket leszámítva, akiket az udvarnagy igénybe vett –, csak ő tudja választ…

– Akkor csak egyetlen megoldás van – mordult fel Thibaut, aki képtelen volt tovább féken tartani a haragját és az aggodalmát. – Meg kell kérdezni tőle!

Megfordította a lovát, és elvágtatott az udvarnagy palotája felé. Adam követte, és sikerült utolérnie:

– Elfelejti a regulát, melyet elfogadott? – kiáltotta a vágta szelében. – Csatán kívül egy templomosnak sosem szabad megtámadnia senkit, sem személyében, sem szavakban. Az ütés és a sértegetés tilos. Udvariasan kell szólnia hozzá!

Vad nevetés volt a válasz:

– Tudom! Udvariasan fogom intézni!

A haragja azonban nem talált célpontot. Jocelin de Courtenay nem volt a palotájában, Jaffába ment beteg húgához, unokahúgához és a kis királyhoz. Így Adam Pellicome, ahogy visszakísérte a nagyon borús, de lecsillapult Thibaut-t, titokban megkönnyebbülten felsóhajtott. A leghalálosabb ostobaság lett volna, ha szemtől szemben megtámadják a mindenható udvarnagyot, és őszintén hálát adott– az Úrnak és Szűz Máriának, hogy megkímélték a barátját. Egyelőre legalábbis, és ez a lényeg.

Ami a későbbieket illeti, nagyon odafigyel majd…

IX. fejezet Sötét fellegek

Isabelle visszatért Nabluszba. Maga sem tudta, örüljön-e ennek. Minden olyan békés, olyan nyugodt volt itt, hogy még egy fecske röpte is eseményszámba ment!

Éppen az ellenkezője volt a moabi Kraknak, ahol mindennapos volt az izgalom és a durvaság. Ott, a sötét várban, mely a Jordán áztatta gazdag földek és a sivatag határán emelkedett, Renaud de Châtillon gondoskodott róla, hogy az övéi néha elcsigázó, de sosem unalmas életet éljenek. A vén briganti a Vörös tenger felől érkező karavánok lesésével töltötte az idejét, és nem törődve sem kiindulási helyükkel, sem úti céljukkal, a jó falatot szimatoló éhező farkas jókedvével vetette rájuk magát. Szétkergették a fegyveres kíséretet, levágtak néhány fejet, és kincsek újabb folyama áradt a kastélyba.

Ilyenkor napokon át ünnepeltek. Sokat ittak, néhányan az asztal alá részegedtek, és szeretkeztek, nem törődve a partner személyével. Így történt, hogy egy éjjelen Isabelle az apósa ágyában találta magát, miközben a férje a mértéktelenül nyakalt nehéz görög bort aludta ki.

Különös tapasztalat volt, nem olyan kellemetlen, mint amilyenre a lány számított.

Először is, mert ő maga is ivott, másodszor pedig mert Renaud, a durva, Renaud, a démon, Renaud, a fosztogató valóságos örvénybe rántotta tudós simogatásai és durvasága egyvelegében, mely szélsőséges, szinte ájulásszerű gyönyörben részesítette.

Amikor kijózanodtak, a lovag nem is próbált mentséget találni, egyszerűen kijelentette, hogy szereti, és őrülten kívánja, mióta csak Isabelle belépett a házba. Mit felelhetett volna a lány? Hogy szereti a férjét? Ez volt az igazság, de a majdnem hatvanéves vadember karjaiban töltött órák után Onfroi-val fakónak tetszett a szerelem.

Nehézzé vált az élet a kastélyban. Étiennette asszony, aki odafigyelt a férjére, már régen észrevette, mit érez a lovag az alig tizenhét éves, imádnivaló kislány iránt. Azon a híres éjszakán Renaud-nak csak azért sikerült kielégítenie vágyát, mert elintézte, hogy a feleségét reggelig bezárják. „Félreértés” volt, melyet egy cselédnek tulajdonítottak. A szerencsétlent megkorbácsolták, a baj azonban megtörtént.

Étiennette a szólást követve, mely szerint aki egyszer csalt, csal máskor is, megértette, hogy Renaud mindenre kész, hogy újra megízlelhesse a csodálatos testet, melynek lassan őrült rabjává vált. Képes megölni Onfroi-t, talán még őt magát is, hogy azután feleségül vehesse Isabelle-t.

Étiennette napokon át nem tudta, mit tegyen. Végül már azt kívánta, bárcsak elindulna a férje szokásos távoli hadjárataira, melyek kiváltották Szaladin haragját, és kétszer is veszélybe sodorták a kastélyt és a várost. Csakhogy ha útnak indulna, magával vinné Onfroi-t is, aki túlságosan félénk ahhoz, hogy ellenkezzen, és csak isten a tudója, mi minden történhetne a sivatag homokjában, ahol könnyű összetalálkozni egy kígyóval vagy skorpióval!

Így áldásként, a buzgó imáira adott válaszként fogadta a Jeruzsálemből érkező hírt: a kis Balduin, a hatéves király megbetegedett a jaffai palotában: ismeretlen kór támadta meg. Étiennette azonnal tüzet fogott:

– Lefogadom, hogy megmérgezték! A Courtenay-k meg akarják szerezni a koronát Sybillának!

– Ne álmodozzon! Agnès a nagyanyja, Sybilla pedig az anyja: nem tennének ilyesmit! – mordult rá Renaud.

– Maga nem tenné meg? – nevetett keserűen a felesége.

– De igen… de nem a saját véremmel!

– Mit tud maga erről?! Sosem volt képes utódot nemzeni. Sem Antiochiai Konstancának, sem nekem nem született magától gyermekünk, pedig mindketten anyák voltunk. Bárhogy is van, a koronának Isabelle-re… és a fiamra kell szállnia. Nincs vesztegetni való időnk: el kell küldeni őket Nabluszba Balian d'Ibelinhez. Biztos vagyok benne, hogy máris maga köré gyűjti a híveit, hogy Jeruzsálembe vonuljanak!

– Nabluszba? Amikor megtiltotta Isabelle-nek, hogy viszontlássa az anyját?

– Ennek semmi jelentősége sem lesz attól a pillanattól, hogy a trónra kerül. Onfroi majd emlékezteti rá, kinek köszönheti a koronáját.

– Akkor én is megyek! – jelentette ki Renaud.

– Maga? Az esküdt ellenségéhez? Épp elég lesz, ha a koronázás napján találkoznak.

Most inkább adjon erős kíséretet a fiatalok mellé, hadd induljanak útnak!

Így történt, hogy Isabelle viszontlátta az édesanyját és a Garizim-hegyet, ahol gyermekkora legszebb részét töltötte. Valamelyest örült, hogy újra rátalál a szép palotára, Nablusz tiszta vizére és kertjeire. Lelkesen fogadták őt is, a férjét is. Ahogyan Étiennette gondolta, Balian d'Ibelin egyetlen percet sem vesztegetett, hogy összehívja azokat, akiket megrémített a lehetőség, hogy a szeszélyes és hiú Sybilla követi a fiát a trónon. Sokan voltak így, köztük a régens is. Tripoliszi Rajmund kimentette magát a kis Balduin temetéséről, és a saját pártjabeliekhez csatlakozott. Súlyos hibát követett el, hisz ellenségei így kihasználhatták távollétét.

A romló egészségi állapotú Ágnesen kívül ellensége volt Heraclius pátriárka, Jocelin de Courtenay és a templomosok nagymestere, Gérard de Ridefort is. Különösen ez utóbbi. Végleg el akarta távolítani örök ellenségét a hatalomból. Egyetlen módot látott erre: a lehető leghamarabb megkoronázni Sybillát Jeruzsálem királynőjévé. Ez azonban nem volt magától értetődő. Először is, mert a bárók gyülekezete távolról sem volt teljes, hiszen sokan Nablusz felé vették az irányt. Másodszor, sokan kétségbe vonták Sybilla jogosultságát, mert bár ő volt az elsőszülött, egy eltaszított, köztudottan erkölcstelen asszonytól született, miközben Isabelle édesanyja királyné volt, amikor a világra hozta őt. Végül valakinek a megkoronázásához szükség van egy koronára is, a jeruzsálemit pedig a Szent Sír kanonokjai őrizték a királyi kincstárban. A kinyitásához három kulcs kellett: az első a pátriárkánál volt, a második a nagymesternél – idáig minden rendben volt –, a harmadikat azonban az ispotályosok nagymestere, Roger des Moulins őrizte, és a feddhetetlen, karakán normann nemes, a templomosok és Heraclius esküdt ellensége, megtagadta az átadását. Tripoliszi Rajmund tudta, hogy rá számíthat, és igyekezett összegyűjteni erőit Nabluszban, mely szokatlanul mozgalmas hely lett…

A nyugalom, mely Isabelle-t megérintette érkezésekor, nem tartott sokáig. Egymás után érkeztek a nagyurak zászlóikkal és embereikkel, akik betöltötték a várost és a palotát. Mindannyian tisztelettel és alázattal köszöntötték, a királynőjüket látták benne, és maga sem tudta, örüljön-e ennek vagy sem. Igaz, büszke lett volna rá, ha a fejére teszik apja és bátyja koronáját, de ahogy visszaemlékezett a nehézségekre, melyekkel Balduinnak meg kellett küzdenie, nem volt biztos benne, hogy alkalmas a feladatra. Még ha egy erős férfi lenne mellette, aki képes vállalni a problémákat, és hatékonyan ellenállna a szultán támadásainak! Szép Onfroi-ja erre képtelen lett volna.

Gyűlölte a tábori életet, nem szeretett nehéz páncélt viselni, és nem is titkolta kifinomult irodalmárhoz illő békés természetét.

– Nem édes és kellemes az életünk, szívem? Boldogok vagyunk együtt, mert minden pillanatomat önnek szentelem. Nincs elég erődünk és vitéz kapitányunk, aki meg tud védeni minket anélkül, hogy uralkodnánk egy nép lármája és haragja közepette, mely sosem tudja igazán, mit is akar? Mondja meg ezeknek az embereknek, hogy nem akar királynő len– ] ni, és menjünk vissza a Krakba!

– Gondolja, hogy jól fogadnának? Az édesanyja és Renaud nagyúr mindennél forróbban akarja, hogy mi j viseljük a koronát. Képesek lennének elzavarni, és 1 akkor hova mehetnénk?

– Toronba, a várkastélyba, melyet főparancsnok ősömtől örököltem a libanoni hegyekben. Emlék– j szem, gyerekkoromban jártam ott, gyönyörű hely, nem messze a tengertől…

Ezek a szavak elszédíthettek egy fiatal lányt, akinek mostanáig csupa mosoly volt az élete, bár a lelke mélyén egy kis hang azt súgta, Onfroi távolról sem hős, és talán nem tudná megvédeni, ha arra kerül a sor. Azonban Balian d'Ibelin, a megtestesült lovagi eszmény számára elfogadhatatlan volt.

– Dicsőséges őse mindig is szilárdan emelte magasba a főparancsnoki kardot –

jelentette ki nem válogatva meg a szavait. – Mélységesen szégyellné önt, Onfroi úr.

Megtagadná, ahogyan minden más becsületes ember is, hisz maga gyáva!

A fiatalember a sértésre mégiscsak válaszolt:

– Ugyanolyan vitéz vagyok, mint ön, nagyuram, de csak jogom van visszautasítani a trónt, ahol nem érezném jól magam, és a legkevésbé sem érdekel! Szépséges feleségem sem vágyik rá jobban.

– Mert maga nem engedi – avatkozott közbe Tripoliszi Rajmund. – De vésse az eszébe, hogy nem magát választjuk királynak, hanem őt királynőnek. Ha nem hajlandó nemes szívvel elfogadni az önre váró szerepet, egész egyszerűen elválasztjuk magukat, és olyan valakinek adjuk a királynő kezét, aki méltó rá! Maga nem az!

– Még gyermeket sem képes nemzeni neki, pedig már több mint két éve házasok! –

vetette oda Balian megvetően.

– Majd akkor lesz gyerekem, ha én akarom – üvöltötte a fiatalember magán kívül. –

Ami a koronát illeti, ha azt hiszik, a pátriárka majd a feleségem fejére teszi, csak vesztegetik az idejüket. Sosem lenne hajlandó rá!

– A betlehemi püspök leválthatja a méltatlan pátriárkát. Amint megérkezik, megválasztjuk Isabelle-t, hiszen sokan akarják őt királynőnek. A püspök ma estére itt lesz!

Valóban, az öreg prelátus és a kísérete néhány órával később a nép éljenzésétől kísérve megérkezett Nabluszba. Másnap, miután kipihente magát, összegyűltek a palota nagytermében, mindenki a maga helyén, a maga lobogója alatt, ahogyan egykor Jeruzsálemben. A bárók között ott volt mindenki, aki egykor Amauryt és Balduint becsülettel szolgálta: ők alkották a frank nemesség színe-javát. A terem végén egy üres trónus várta a lányt. A trón előtt pedig, mely mellett a püspök ült, ott állt Tripoliszi Rajmund.

Amikor mindenki megérkezett, kiadta az utasítást, hogy vezessék be a hercegnőt és a férjét.

Isabelle az exkirályné, Mária kíséretében lépett be, aki mintha támogatta volna.

Nagyon sápadt volt sötét ibolyaszín, merev, de ékszerektől csillogó bizánci ruhájában, melyet az alkalomra választott.

Vibráló éljenzés fogadta, de el sem mosolyodott. Anyjával előreléptek a püspökhöz, és meghajoltak, hogy áldását fogadják, azután Mária elengedte a lánya kezét, előbb azonban egy pillanatra megszorította:

– Bátorság! Meg kell mondani nekik!

Isabelle azonban felzokogott, és a kezébe temette az arcát. Képtelen volt megszólalni.

– Mit kell megmondani? – kérdezte felhős tekintettel Tripolisz grófja.

Mária átölelte Isabelle-t, hogy a vállán sírhasson, és tiszta, de felháborodástól csengő hangon megszólalt:

– Hogy az éjjel Onfroi úr titokban elhagyta a palotát, és Jeruzsálembe utazott.

Elment Sybilla hercegnőhöz, és közölte vele, hogy erőszakkal királyt akarnak csinálni belőle, de ő sosem egyezik bele… a védelmét kéri… és azt, hogy tekintse legjobb barátjának!

Az egybegyűlteken dühödt moraj futott végig, és mindenfelől kiáltások hangzottak. Mintha vihar szele söpörne végig a termen, megremegtetve a lobogók sokszínű selymét. A zűrzavar közepén Tripoliszi Rajmund egy pillanatra lehunyta a szemét a katasztrófa súlya alatt. Amikor újra kinyitotta, Mária királyné gyengéden kivezette a lányát. Isabelle szíve szinte kiugrott a helyéről a ruha gyöngydíszei alatt.

Belebetegedett a szégyenbe és a fájdalomba. Pedig az éjszaka keményen harcolt, hogy megakadályozza Onfroi gaztettét, mellyel kizárja magát az övéi közül, de hiába. A férje túlságosan félt! Isabelle nem tehetett többet, mint hogy megtagadja, hogy vele tartson.

Így is meg kellett esküdnie a keresztre, hogy nem fedi fel a szökést a másnapi gyűlés előtt, amikorra már lehetetlen lesz utolérni a férjét.

Amikor a terem valamelyest elcsendesedett, Tripoliszi Rajmund vette át a szót:

– Uraim, Sybillát megkoronázzák, ha nem tették meg máris, és mostantól mindannyian veszélyben vagyunk. Különösen én, akit mindig makacs gyűlölettel üldöztek a Courtenay-k és a nagymester. Elmegyek tibériási erődítményembe, ahol a feleségem és a négy fia tartózkodik, és nem mozdulok onnan. Isten óvja a királyságot, mely szintén halálos veszélyben van!

Később megtudták, hogy hazatérve a gróf titkos tárgyalásokat kezdett Szaladinnal arra az esetre, ha az új királynő megtámadná. Mégiscsak furcsa értelmezése volt ez a frank királyság javának. Rajmund azonban mindig is kiegyezéses politikát folytatott az iszlámmal – ahogyan a királyok is, amikor Aleppo vagy Moszul uralkodójának megvédéséről volt szó a hódítóval szemben! –, és volt néhány barátja az emírek körében, ám magatartása mégis árulásra emlékeztetett.

Jeruzsálemben nagy megkönnyebbülést keltett a jóindulattól csepegő és nyugodt életben reménykedő Onfroi de Toron megérkezése. Azonnal elvezették Roger des Moulins-hez, aki kitartott amellett, hogy nem adja ki a harmadik kulcsot.

– Nos, nagymester?! – vetette oda Jocelin de Courtenay. – Csak egy lehetséges királynő maradt, és önnek nincs többé oka ellenezni a megkoronázását.

Roger des Moulins nem válaszolt. Sarkon fordult, fehér kereszttel díszített nagy fekete köpenye ujjába rejtette a kezét, de egy perccel később visszatért. Arcán undorral az udvarnagy lábához dobta a kulcsot, majd ismét távozott. A kolostort elhagyva Courtenay hallotta, hogy az ispotályosok komoly hangja szomorú Misererét énekel…

Akarata ellenére is beleremegett.

A koronázásra szóló meghívók bejárták Palesztinát annak ellenére, hogy a leprás király végrendeletére alapozva a nabluszi bárók megtiltották a pátriárkának, hogy elvégezze a szertartást. Mégis megtette…

A több ezer gyertya fényében ragyogó Szent Sírtemplomban Heraclius a boldog és büszke Sybilla szőke fejére tette a koronát, melyre annyira vágyott. Amint megkapta, le is vette, és magához hívta a férjét:

– Uram, jöjjön, és fogadja el ezt a koronát, hiszen önnél jobb személyre nem is bízhatnám!

Guy de Lusignan letérdelt előtte, és az asszony csinos, gyengéd mozdulattal a fejére tette a súlyos aranykarikát. Az egybegyűltek éljenezni kezdtek.

Az első sorban Renaud de Châtillon haragja ellenére jó képet vágott a dologhoz.

Végül is ez a király, akit joggal tartott alkalmatlannak a feladatára, nem fogja zavarni.

Ott volt természetesen Gérard de Ridefort is. Buzgott benne a káröröm, máris a bosszút ízlelgette, mely hamarosan utoléri ellenségét, Tripoliszi Rajmundot.

– Ez a korona megér annyit, mint Lucie de Botron öröksége! – morogta a foga között.

Az udvarnagy sötét örömmel figyelt. A jövőben semmi sem áll mohósága útjába, és máris tervezgette a földeket és kincseket, melyekkel megajándékoztatja magát. Hisz Sybilla neki köszönhette a szép koronát, melyre oly büszke volt. Ő mérgezte meg a kis Balduint, hogy megfossza a régensségtől Tripoliszi Rajmundot.

Az érzéki, epekedő és szélsőségesen kacér Sybilla túlságosan lusta volt anyának: nem is siratta meg a fiát, ellentétben Agnès-szel, akinek szívén a gyermek halála igazi sebet ejtett, ő azonban már nem számított. Titokzatos betegség kínozta, melyet talán valamelyik alkalmi szeretőjétől kapott el, és helyzetébe beletörődve csak arra vágyott, hogy kövesse az unokáját. Sybilla nem törődött vele, ujjongott, és szemmel látható örömmel viselte a koronaékszereket és a királynőséget, melynek csakis külsőségei érdekelték. A komoly ügyek untatták, és „Guion”-t megkoronázva nemcsak szerelmét bizonyította, de egyben át is hárított a vállára minden gondot. Jocelin de Courtenay tudta, hogy bár az új király vitéz a csatában, majdnem ugyanolyan ostoba, mint Onfroi de Toron. Szép napok várnak tehát egy éles eszű és vállalkozó szellemű férfira.

Miután Sybillát megkoronázták, a bárók kénytelenek voltak meghajolni és tiszteletüket tenni előtte. Egyedül Tripoliszi Rajmund maradt távol, aki továbbra is bezárkózott Tibériásba, és Balian d'Ibelin, aki képtelen volt elfogadni, hogy ilyen durván megsértik IV. Balduin végakaratát. Renaud de Châtillon nem maradt sokáig: sok dolga volt moabi sasfészkében most, hogy nem kellett többé a leprás szemrehányásaitól tartania… Hazaindult Étiennette-tel, nem is törődve Onfroi-val, akinek viselkedése, s ezt felesége elől sem titkolta, undorral töltötte el:

– Nyámnyila, gyáva alak, egy birka, aki csak annyit akar, hogy hagyják legelészni és sírdogálni a nők szoknyája mellett! Nos, akkor maradjon is ott!

Ugyanakkor haza akarta vinni Isabelle-t, Étiennette azonban könnyű revansot vett: kimérten közölte, hogy a feleségnek a férje mellett a helye, és követnie kell az urát mindenhová. Isabelle vagy Onfroi-val együtt tér vissza a Krakba, vagy sehogy. Renaud, bármennyire is szeretett volna, nem mert tiltakozni. Tapasztalatból tudta, milyen fából faragták a feleségét, és nem szerette, ahogy az asszony félig leeresztette a szemhéját, hogy elrejtse szeme nyugtalanító villámait. Különben is, azt beszélték, hogy Isabelle beteg. Jobb, ha hagyják nyugodtan felépülni.

Nem csak szóbeszéd volt. A borzalmas gyűlés óta, melyen a felháborodott jelenlévők előtt be kellett vallania, hogyan viselkedett a férje, I. Amalrich lánya, a hős Balduin húga a szobájába zárkózva élt, és csak ritkán lépett ki onnan az anyja unszolására, hogy rövid sétákat tegyen a kertben a most is sziklaszilárd Euphémia karján… Leginkább a szégyenbe betegedett bele; alig evett, még kevesebbet aludt, és amikor végre sikerült elszenderednie, borzalmas rémképekre riadt, s izzadságban úszva, üvöltve ugrott ki az ágyból. A szobalányai ilyenkor kicserélték a lepedőket, gyengéden lemosdatták narancsvízzel, és visszafektették, miközben altatódalt énekeltek neki, akár egy kisgyermeknek, hogy nyugodt álma legyen. A palota orvosa kedélybetegséget állapított meg, melyet bonyolult orvosságokkal, imákkal és bőséges tömjénfüsttel próbált gyógyítani, melyek természetesen nem hoztak eredményt. Végül az egyik éjszakán, amikor egy könnyű ópium elaltatta a lányát, Mária leült az ágya végébe és várt.

Az altató gyenge volt, így az álom nem tarthatott sokáig. Nem sokkal éjfél után a lány mocorogni kezdett, és érthetetlen, indulatos szavakat motyogott. Olyan volt, mintha szenvedne, és egy láthatatlan ellenséget próbálna ellökni. Azután hirtelen megnyugodott. A nyögések olyan kéjes sóhajoknak adták át a helyüket, hogy az anya zavarba jött: a lánya azt álmodta, hogy szeretkezik, és amikor egy keresztnevet suttogott, Mária rájött, hogy nem a férjével. Őszintén meglepődött, mert azt hitte, a testiség terén sikeres Isabelle házassága. Nem volt ideje azonban eltűnődni ezen: ismét változott a szín. Isabelle megint szenvedett, könyörgő

szavakat nyögött, majd végül egy szívet tépő üvöltésben felült:

– Ne! Ne öld meg!

A következő pillanatban felébredt, és rázta a zokogás. Mária behívta a cselédlányokat, utasította őket, hogy gondoskodjanak az úrnőjükről, de ne árulják el, hogy ott volt, majd visszatért szobája hűvösébe. Nappal nagyon meleg volt, a helyiség azonban, melyben a muszlinbaldachinos ágy szinte minden helyet elfoglalt, kertre nyíló galériájának köszönhetően kellemesen hűs volt.

Mint nyáron mindig, Balian meztelenül aludt. Mária levetette tunikáját, melybe burkolózott, és odabújt hozzá. Vágyott a melegére, hisz úgy érezte, lelke is megfagyott.

A férfi megfordult és átölelte, az ajkát kereste egy csókra, de megérezte az arcán csorgó könnyeket:

– Mit tudtál meg? Megint rosszat álmodott?

– Igen. Ó, szerelmetes uram, nem is gondoltam, hogy ennyire boldogtalan!

– Hogyan ne lenne az, amikor felfedezte, hogy egy gyáva senkihez ment feleségül?

Az ilyen viselkedésért az öreg főparancsnok egyetlen kardcsapással kettéhasította volna az unokáját!

– Nem erről van szó. Legalábbis nem csak erről. Úgy látom, még nagyobb a baj: már nem szereti a férjét.

– Honnan tudja? Ő mondta?

– Az álmai árulták el. Egykor vonzódott Thibaut de Courtenay-hez. Nem törődtem vele, azt gondoltam, rá vetíti át a nagy szeretet egy részét, melyet beteg bátyja iránt érez. Azután jött Onfroi, és bár nemigen tetszett ez a házasság, kénytelenek voltunk meghajolni az akarata előtt, hogy hozzámegy a fiúhoz, akiért rajong.

– Annál is inkább, mert előkelő család sarja, és nem volt igazi okunk rá, hacsak nem politikai, hogy visszautasítsuk. És most azt mondja, kihunyt a lángolás? El kell ismerni, volt mi kioltsa…

– Bizonyára – folytatta makacsul Mária –, de Thibaut-ról álmodik…

– A cselédei rémálmokról beszéltek. Miért aggódik?

– Mert azok a cselédek semmit sem értettek meg. Isabelle álmai rémképekben végződnek. Olyankor kiabál, és a kiáltásai felébresztik a szolgálólányokat, akik mellette alszanak. De biztosíthatom, hogy az álma elejében nincs semmi fájdalmas, és a név nem hagy kétséget.

– Hogy érti?

– Hogy szeretkezik, egészen egyszerűen. Azután bekövetkezik a tragédia, és Isabelle könyörög valakinek, hogy ne ölje meg „őt”. Nem értem, hogy most, amikor Onfroi-ban csalódnia kellett, újra a fattyúról kezd álmodni. Úgy tudom, soha nem látta viszont.

– De igen, méghozzá a diadal közepén, melyben egész Kerak Balduint ünnepelte, aki ismét megfutamította Szaladint. Isabelle felmérhette a különbséget, bár eleinte azt hitte, a két fiú homályosan hasonlít egymásra. Thibaut nem anyámasszony katonája, mint Onfroi. A damaszkuszi börtön és a csaták megedzették: most már igazi férfi…

méghozzá csodálatos férfi! Láttam, hogy nézett rá Isabelle.

– Édes Istenem! Mit tegyünk? Akár gyáva, akár nem, Onfroi a férje, és ha hívja, Isabelle kénytelen lesz követni. Legalább addig ne engedjük el, amíg meg nem gyógyul.

Képzelje csak el, milyen hatást tenne a férjére, a gonosz Étiennette-re és a durva párjára, ha meglepik ugyanazt az álmot, mint én az imént!

Baliant meghatotta felesége aggodalma, és gyengéden simogatni kezdte szép fekete haját, melybe ezüst szálak vegyültek:

– Ezt megtehetjük, és meg is fogjuk tenni, de vajon meggyógyul-e valaha is? Onfroi csak bolond zárójel volt egy szerelemben, mely most visszaszerezte jogait. Ha biztosan tudnám, hogy jót tesz neki, ha találkozik Thibaut-val, megkeresném… De nem tudom, mi lett vele: mióta Balduin eltávozott közülünk, a fegyvernöke eltűnt… ahogyan egyébként a leprás király többi közeli szolgája is.

– A kis Ariane is?

– Ő is. Senki nem tudja megmondani, mi lett vele. Talán a legrosszabbtól kell tartanunk – tette hozzá Balian elkomorulva. – Tudja, királyném, attól tartok, nagy balszerencse felé haladunk…

– Miért mondja ezt?

– Valójában nem tudom. Egy kis hang kegyetlen időket jósol bennem. Pedig sosem voltak prófétahajlamaim…

Balian d'Ibelin nem tévedett, annak ellenére, hogy Tripoliszi Rajmundnak sikerült újabb négyéves fegyverszünetet kötnie Szaladinnal, melyet leginkább arra szánt, hogy megvédelmezze birtokait a jeruzsálemi klán bosszúvágyától, melynek továbbra sem volt hajlandó behódolni. A zavarkeltő ismét Renaud de Châtillon volt, aki minden eddiginél elszántabban akarta saját törvényeit érvényesíteni a földjén, és nem törődött Guy királlyal, akinek már felmérte tehetetlenségét és jellemgyengeségét.

Néhány hónappal a koronázás után csábító hír jutott a fülébe: egy rendkívül gazdag, Kairóból Damaszkuszba tartó karaván fog elvonulni a birtokai határán. Jól felfegyverzett karaván volt, hiszen Szaladin egyik húgát kellett kísérnie, akit egy nagy hatalmú emírnek ígértek. Egy hercegnő pedig nem utazhat népes kíséret s egyben felmérhetetlen kincsek nélkül. Mindez arany délibábként lebegett a vén bandita szeme előtt, aki képtelen volt ellenállni.

Régóta megszerezte magának a nomád beduinok cinkosságát, akikkel végrehajtott néhány gyümölcsöző fosztogatást. A segítségükkel szélvészként rontott embereivel vágyai tárgyára, megtizedelte a fegyveres kíséretet, és hatalmas zsákmánnyal tért vissza a Krakba, valamint foglyok sokaságával, akiket a börtönébe vetett. A hercegnő eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele, sikerült-e megszöknie, vagy öngyilkos lett, hogy ne kerüljön élve a vén gazember kezei közé.

A szultán mélységes felháborodásában követet küldött Jeruzsálem királyához, és követelte, hogy adják vissza a húgát és a karavánt. Az összecsapás során elesett fegyveresektől hajlandó volt eltekinteni, azzal a feltétellel, hogy szabadon engedik a foglyokat, kereskedőket és másokat, és visszaadják az elrabolt javakat. Guy felmérte az ügy súlyosságát, és azt parancsolta, majd arra kérte Renaud-t, végül pedig egyenesen könyörgött neki, hogy engedelmeskedjen. A lovag azt válaszolta, hogy „ő az úr a földjein, ahogy a király is a magáén”. Elhatározta, hogy a kereskedőket csak akkor engedi szabadon, amikor „kisajtolta már minden aranyukat”.

Ilyen körülmények között egyetlen fegyverszünet sem maradt volna életben.

Szaladin elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a frank királysággal, és nem a szokásos választ adta, nem Châtillont vette ostrom alá, és nem csapatokat küldött ki, hogy dúlják fel a birtokai egy részét: meghirdette a „szent háborút”.

Damaszkuszban, Aleppóban, Kairóban és egész Észak-Szíriában mindenütt mozgósította a csapatait. A mecsetekben az ulémák harcra szólították a népet a próféta zöld és a kalifa fekete zászlaja alatt… hatalmas hadsereg készülődött…

Eközben Guy király, aki azt hitte, Szaladin beéri a bocsánatkérésével, Tripoliszi Rajmund birtokai ellen készülődött, hogy megbüntesse, amiért nem volt hajlandó felesküdni rá. Ezt megtudva a gróf, akinek nem volt tudomása Châtillon hőstetteiről, és továbbra is bízott a szultánnal kötött megállapodásában, hagyta, hogy Szaladin csapdába ejtse. A szultán felajánlotta, hogy galileai portyára küld hétezer mamelukot, hogy megfélemlítsék Guyt. A portyára úgy került volna sor, hogy a lakosságot ne érje veszteség sem vérben, sem fosztogatásban. Rajmund természetesen elhíresztelte a földjein, hogy csak „felderítő hadjáratról” van szó, melyet nem szabad megtámadni.

Akár naivitásról tett tanúságot a herceg, akár az járt a fejében, annyira ráijeszt Guy-re, hogy elvehesse tőle a koronát, finoman szólva is vitatható módszert választott.

Szaladin tudta jól, hogy itt-ott ellenállásra számíthat. Végül a templomosok gondoskodtak erről.

Aznap a nagymester összehívott a rendház előtt egy tucatnyi lovagot, akiknek el kellett kísérniük a küldöttséget, melyet Guy király indított útnak Tripolisz grófjához, hogy jobb belátásra bírják. Az okosabb báróknak sikerült megértetniük az uralkodóval, hogy öngyilkos a vita, és ha fegyverrel a kézben indulnak Rajmund ellen, azzal az ellenség malmára hajtják a vizet. Ez alkalommal Gérard de Ridefort és Roger des Moulins, az ispotályosok nagymestere csatlakozott Balian d'Ibelinhez, aki mint Renaud de Sidon és még néhányan, békét kötöttek. Ez a közeledés a férfihoz, akit a világon a legjobban gyűlölt, éktelen haragra gerjesztette a gőgös templomost, de kénytelen volt meghajolni. Kiválasztott tehát néhány „testvért”, köztük Thibaut-t is. Először azóta, hogy belépett a rendbe, a fiatalembernek el kellett válnia Ádámtól, aki éppen a gyengélkedőn volt: egyik éjszakai kirándulásukon az egykori templom mélyében a picardiai lovag szerencsétlenül elesett, és súlyosan megsebezte a lábát. Társának minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy úgy vigye vissza a cellájába, hogy senki ne vegyen észre semmit. Másnapra Ádámnak magasra szökött a láza, és kijelentette, hogy legurult a rendház számos lépcsőjének egyikén, és kinyílt egy régebbi sebesülése.

Ridefort rossz hangulata mindenki számára egyértelmű volt, ahogy a küldöttség gyülekezett a Szent Sírtemplom előtt a pátriárka áldására várva, aki ugyanolyan kelletlen volt, mint ő maga. Mindketten gyűlölték Tripoliszi Rajmundot, és képtelenek voltak elfogadni, hogy csinos küldöttséget menesztenek hozzá ahelyett, hogy hadsereggel rontanának rá, hogy megszorongassák a nyakát. Szép volt ugyanis a látvány az utolsó áprilisi nap tiszta sugaraiban. A tér két oldalán felsorakozva a vörös keresztes fehér lovagok és a fehér keresztes vörös lovagok úgy álltak egymással szemben, akár egy hatalmas sakktábla bábui. Közöttük állt Guy király három követe fegyvernökével és őrmestereivel kibontott zászlóik selyemsuhogása alatt.

Amikor Heraclius bíborban és aranyban csillogva, akár egy római császár, a Vem Creator énekére széles keresztet rajzolt a térdelő férfiak fölé, mindenki egyazon mozdulattal felállt, nyeregbe szállt, és rendezett sorban elhagyta a teret. A három követ indult az élen, és elhaladt a templomosok és ispotályosok sorfala előtt. Balian d’Ibelin gondterhelt tekintete ekkor megállapodott egy arcon, melyet túl sokszor látott sodronysisakja keretében ahhoz, hogy ne ismerje fel azonnal: Thibaut! Thibaut de Courtenay a templomosoknál! Thibaut szerzetes-lovag lett, vagyis örökre eltávolodott a földi szerelemtől, és örökre elveszett Isabelle számára!

Tapasztalatból tudta, milyen makacs erővel bír az igaz szerelem, és az utóbbi időben komolyan fontolgatta, megkeresi Balduin fegyvernökét, s elviszi a beteg lányhoz, hátha visszaadja legalább a bátorságát és az erejét, hogy harcoljon egy jobb jövőért – hiszen Onfroi de Toron jövőjével kapcsolatban nem táplált illúziókat: a gyávák nem bírják sokáig egy folyamatos háborúkban élő országban. Mária és ő

mindent megtettek volna, hogy közel hozzák egymáshoz a két fiatalt. Most azonban…

Balian d'Ibelin beletörődő mosollyal, melynek értelmét Thibaut nem érthette, vállát rándítva ment tovább… Éjszakára meg kellett szállniuk Al Fula várában, az ispotályosok birtokán. Itt tudták meg, hogy muzulmán sereg járja a környéket, és ami a legkülönösebb, a tripoliszi gróf teljes helyeslésével, aki a hírek szerint megparancsolta a helyieknek, hogy ne csapjanak össze velük, hiszen csak felderítésről van szó.

Természetesen nehéz volt ezt megemészteni, és Gérard de Ridefort képtelen volt rá. Rajmund iránti gyűlöletétől vezérelve szabályosan kirobbant:

– Az az ember áruló, mindig is mondtam, de senki nem akart hinni nekem. Egyszer néhány aranyért megszegte a nekem adott szavát, most pedig elárulja a királyságnak tett hűbéri esküjét. Nem voltunk hajlandók királlyá emelni, ezért szövetkezik Szaladinnal, hogy az ő segítségével szerezze meg a koronát.

– Nem tudok elképzelni róla ilyen álnokságot – tiltakozott Balian d'Ibelin. – Jól ismerem Rajmund grófot: régóta jó kapcsolatokat ápol az aleppói és moszuli uralkodókkal, akiket mi is védelmeztünk, amíg elálltak Szaladin útját. No de attól még nem árasztunk hitetlen hadsereget a királyságra.

– Higgye el, ő megtette. Az orrunk előtt a bizonyíték. Tegyen a belátása szerint, gróf úr, de én hű maradok a Templom szent küldetéséhez, és megvédelmezem a jeruzsálemi utakat minden behatolás ellen: harcolni fogok. Különben is bebizonyosodott, hogy ennek a nevetséges követségnek már nincs létjogosultsága.

Uraim, ha akarják, hazatérhetnek. Lehet, hogy meg kell majd védeniük a feleségüket, a gyermekeiket és a javaikat, amikor a mamelukok rájuk rontanak, hogy rabszolgaként elhurcolják őket!

Azonnal elküldte Thibaut testvért a Templom marsalljához, aki úgy hatvan lovaggal a Kakun melletti kis erődben tartózkodott: kiadta a parancsot, hogy még hajnal előtt csatlakozzanak hozzá. Az utasítást tökéletesen végrehajtották: még nem is hajnalodott, amikor a kért erősítés megérkezett a marsall parancsnoklása alatt.

A marsallt, Jacques de Maillyt határtalanul csodálták minden templomos erődben, különösen a fő rendházban, tántoríthatatlan vitézségéért és kikezdhetetlen lojalitásáért. Hírneve még a hitetlen földekre is eljutott. A hősiesség azonban nem párosult vaksággal. Kakunban ő is összegyűjtötte a híreket: az iszlám harcosok több ezren voltak. A küldöttség tagjait, az embereiket és Roger des Moulins ispotályosait is számítva ők úgy százötvenen lehettek. Kertelés nélkül meg is mondta: több embert kell összeszedni, különben az öngyilkosságba rohannak. Ridefort őrült dühvel támadt rá:

– Túlságosan szereti a szőke fejét, ha ennyire meg akarja tartani! – recsegte, mit sem törődve a lovagok felháborodott morajával.

Jacques de Mailly megvetően végigmérte:

– Én megöletem magam, állva az ellenség rohamát, ahogy kell, maga fog menekülni, mint egy áruló!

Balian d'Ibelinnek alig maradt ideje közéjük ugrani. Ridefort volt azonban a nagymester: a lovagok abszolút engedelmességgel tartoztak neki. Gyors misét hallgattak és meggyóntak, majd felkészültek a harcra. Balian foglalta össze a helyzetet azok számára, akik nem tartoztak a templomosokhoz, de a becsület ide kötötte őket:

– Uraim – mondta, miután felemelkedett a káplán áldása után –, most…

megöletjük magunkat… szépen, ha Isten is úgy akarja!

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csendben nyeregbe szálltak, és megindultak az ellenség felé. Egy arab krónikás azt írja majd a maroknyi férfiról: „Olyan megveszekedetten támadtak, hogy a legfeketébb haj is beleőszült a rémületbe.” Hófehér lován, fényesen csillogó páncéljában Jacques de Mailly olyan bátran harcolt, kalászként aratva maga körül az ellenséget, hogy azok azt hihették, maga Szent György küzd ellenük. Legyőzhetetlennek tűnt, és gyorsan járó kardja magába szívta a vércseppeken megcsillanó napsugarakat. Mégis ember volt azonban, hús-vér ember: egy nyílvessző a mellkasa közepén találta. Megbillent, de összeszedte magát. A mamelukok félrehúzódtak, és meglepő tisztelettel felkérték, hogy adja meg magát:

– A szultán unokaöccse vagyok – kiáltotta egy pompás fegyverzetű harcos. – Add át nekem dicsőséges kardodat! Nem akarunk megölni egy ilyen értékes embert!

– Ha a kardomat akarod, vedd el!

Ezzel rárontott a férfira. Egy pillanattal később Jacques de Mailly nyilak záporában elesett60, miközben Gérard de Ridefort lóhalálában menekült. Roger des Moulins-t minden emberével együtt megölték. Csak három templomos, köztük Ridefort, menekült meg a csatából, és Balian d’Ibelin.

Thibaut neki köszönhette az életét: a csatamező szélén küzdött, és megsebesült az arcán, amikor Balian szélvészként rohant hozzá, megragadta a lova kantárát, és magával vitte a názáreti útra.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy elmúlt a veszély, Ibelin ura megállt.

Meglátott egy kutat, és meg kellett mosnia Thibaut vérben úszó arcát: a nyíl hegyét szerencsére eltérítette a sisak orrvédője, és a sebesülés, mely kissé elkábította a lovagot, nem volt túl mély.

– Egy forradással megússza! – állapította meg Balian, miután felitatta a vért a fehér-piros kendővel, mely a sisakot védte a nap melegétől.

– Miért mentett meg? Nagyon hálás vagyok érte, de…

– De nem igazán örül neki? Nem baj! Nos, ami az okot illeti, megmondom: puszta kíváncsiságból!

– Kíváncsiságból?

– Igen! Szeretném megtudni, mi lelte, hogy templomosnak állt? A király halála okozta bánat? Tudom, mennyire szerette őt, de barátom, számára megváltás volt a halál…

– Tudom, és nem is ez vezérelt. Nem azért léptem be a Templomhoz, mert Isten szólított, sem pedig kétségbeesésből. Csakis azért, hogy mentsem az életem, melyet pedig, mint láthatta, nem sokra tartok. Adam Pellicorne lovag értem jött, amikor szeretett királyomat sirattam!

Thibaut elmesélte, hogyan történt mindez, hogyan került Balduin közvetlen környezete hirtelen fenyegetettségbe, és természetesen nem felejtette ki a lepratelep ügyét sem.

– Tehát ez történt! Isabelle, aki most nálunk tartózkodik Nabluszban, sokat 60 A Mailly hercegek hagyománya szerint a törökök kivágták a szívét és a nemi szerveit abban a reményben, hogy beléjük költözhet rendkívüli vitézsége.

aggódott Ariane-ért, amikor a király meghalt. A feleségem is, hiszen megszerették azt a lányt.

Balian mintegy mellékesen ejtette el Isabelle nevét, hogy lássa, kivált-e valamiféle hatást, és valóban, a szürke szempár elfelhősödött, Thibaut azonban semmit sem szólt.

A báró tovább folytatta:

– Ha már Isabelle-t említettem, hallott a betegségéről? Ezért nem tért vissza a Krakba. Aggódunk érte.

– Olyan súlyos?

A fiatalember hangjában csengő riadalom mindent elárult. Balian most már tudta, mihez tartsa magát:

– Igen is meg nem is. A lelke szenved, a teste pedig természetesen követi. Meg kell érteni, hogy különös találkozása a sorsnak, hogy valaki egy király lánya és egy gyáva alak felesége.

– Megnyugtat: a büszkesége szenved, az pedig idővel megnyugszik. Isabelle annyira szereti a férjét, hogy végül majd megbocsát neki. Különben is, Moab földje messze van, a Krak pedig bevehetetlen, hacsak nem árulással. Elélhet ott úgy, hogy mit sem hall a világ zajaiból.

Balian óhatatlanul elnevette magát:

– Maga a béke szigeteként írja le azt a helyet, barátom, de szerintem az a vár, ahol Renaud de Châtillon uralkodik, sosem lehet az. Ami pedig a nagy szerelmet illeti, nem vagyok biztos benne, hogy még létezik. Legalábbis szépséges feleségem szerint nem.

Thibaut felemelte a fejét, és mélyen társa szemébe nézett:

– Mit akar ezzel mondani, Balian úr?

– Hogy nagy hiba volt templomosnak állnia, de Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Mindegy, a lovak eleget ittak. A lehető leggyorsabban el kell jutnunk Tibériásba: Rajmund grófnak meg kell tudnia, mi történt.

Már tudta. Amikor a két férfi megérkezett hozzá, a legmagasabb toronyban találták, pontosan ott, ahonnan egykor Balduin nézte fájdalmasan a Jákob-gázló égését.

Egy pillanatra Thibaut úgy érezte, a történelem ismétli önmagát, hiszen Tripoliszi Rajmundnak is könnyes volt a szeme. Ugyanakkor nem egy erőd égését nézte, hanem a mameluk lovasokat, akik lándzsájukat magasba emelve tértek vissza a táborukba, s némelyik végére templomosok fejét tűzték…

– És mindezt az én hibámból! – suttogta elkeseredve. – No de honnan tudhattam volna, hogy egy lovagcsapat közbelép?

– Nem egy templomos csapat volt, hanem a küldöttség, melyet Guy király küldött önhöz, hogy békét kössenek. Én is tagja voltam Renaud de Sidon, az ispotályosok nagymestere és a templomos nagymester mellett, akik tíz-tíz lovaggal érkeztek.

Hogyan képzelhettük volna, hogy ön adott engedélyt Szaladin embereinek, hogy

„békés” portyát tegyenek Galileában?

Hozzáteszem, hogy mivel túl kevesen voltunk ahhoz, hogy rájuk támadjunk, haboztunk, hogy mit tegyünk, de Gérard de Ridefort tüzet okádott, és a kakuni erődből idehívott ötven lovagot a Templom marsalljával. Bizonyos értelemben rákényszerített minket a támadásra. Százötvenen ezrekkel szemben!

Tripoliszi Rajmundnak elfehéredett a szája széle:

– És mennyien maradtak? – kérdezte.

– Amennyire tudom, Ridefort-t leszámítva, aki elmenekült, ahogyan azt Jacques de Mailly megjósolta, csak Thibaut testvér és én maradtunk. A többiek meghaltak…

hősiesen! De mégis, barátom, mit jelentett ez a hirtelen invázió, melyről azt állítja, békésnek kellett volna maradnia? Rákényszerítették, vagy…

Balian d'Ibelin nem fejezte be a mondatát, hisz tudta, hogy Rajmund megérti.

Bizonyára ő volt az egyetlen ember, aki megengedhette magának ezt a kihívással felérő

kérdést a büszke gróf felé. Ez a családi kötelékeknek volt köszönhető, melyek összefűzték őket, mióta a tripoliszi grófnő, Tibériás hercegnője egyik fia feleségül vette Balian egyetlen húgát, Ermengarde-ot.

– … vagy elárultam a királyságot? – fejezte be Rajmund. – Nem. Nem is olyan régen

– éppen azelőtt, hogy Szaladin felbukkant! – békében éltünk muzulmán szomszédainkkal… Meg akartam mutatni, hogy ez még mindig lehetséges.

– Békében? Akkor minden relatív. Nur ed-Din nem volt igazán a barátunk, és még kevésbé az apja, a vad Zandzsi! Bárhogy is van, itt az ideje, gróf úr, hogy eldöntse, hová tartozik… véglegesen. Visszajön velünk

Jeruzsálembe? Bár a küldöttség két főre fogyatkozott, még létezik, és még mindig én vagyok a vezetője!

– Magukkal tartok. De előtte, Balian testvérem, elfogadja még a vendéglátásom?

– Miért ne? Mindkettőnknek nagy szüksége van pihenésre… és egy fürdőre!

– Megkapják… sőt, többet is!

Mialatt Balian d'Ibelin és társai fegyverrel a kezükben védték az életüket a mamelukok ellen, Nabluszban Mária a lányát igyekezett megvédeni a férje mindennapos könyörgéseitől. Onfroi de Toron nemrég érkezett a városba, és könnyeivel, valamint könyörgéseivel, néha dührohamaival ostromolta a palotát. A királyné mindenre azt mondta, hogy Isabelle még túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a Jordánon túli területek májusi hőségét. Amikor pedig a férfi azért könyörgött, hogy legalább látni engedje, megkérdezte a kétségbeesett nyafogót, valóban ennyire sietős lenne-e, hogy szeretett hölgye szájából hallja, hogy az mit gondol róla. Onfroi azonban nem értett a szóból, és másnap újra próbálkozott…

Mária pontosan tudta, hogy a jog Onfroi pártján áll, és a férfi minden valószínűség szerint addig táborozik majd a kapu előtt, míg vissza nem kapja a feleségét. De túlságosan aggasztotta a gondolat, hogy visszaengedje a lányát a keselyűk közé, kitéve az anyósa gonoszságának és Châtillon kéjvágyának. Isabelle nem titkolta előle, hogy az apósa üldözi vágyával, és Onfroi nem képes megvédelmezni. Mária tehát húzta az időt, és nagyon várta Balian visszatérését: ő volt az úr Nabluszban, és senki nem mehetett se ki, se be az engedélye nélkül… Legalábbis ezt mondta a könyörgő férjnek.

Balian éppen Onfroival találkozott elsőként, amikor visszatért Jeruzsálemből, miután elvégezte nehéz követségét. Nagyon rosszul fogadta a férfit. Komnenosz Mária férje fáradt volt a sok küszködéstől, és sötét volt a hangulata, akár az eljövendő napok.

– Visszakapja a feleségét, amint meggyógyult, de jobban teszi, ha itt hagyja, hiszen arról szó sem lehet, hogy visszavigye a moabi Krakba.

– Miért nem? Az az én váram, és végül is az apáim otthona, ahol gyengéd, varázsos napokat éltünk…

– Ébredjen fel, fiam! – morogta Balian. – Mit beszél itt gyengédségről, amikor máris háború van? Harcolnia kell, nem érti? Harcolni! Lecserélni az imádott bársonyait és selymeit sodronyingre, sisakra és páncélra, a szép verseit pedig kardra és lándzsára.

Lovaggá ütötték, gondolom?

– Természetesen! Személyesen Renaud uraság!

– Bizonyára azt hitte, azzá teheti, ami sosem volt, és nem is lesz soha… hacsak csoda nem történik! Mindegy… van háza Jeruzsálemben?

– Méghozzá gyönyörű… igaz, kicsit szűk és… Balian azonban nem hagyta befejezni a mondatot:

– Nos, akkor oda kell vinnie a feleségét, ha hajlandó magával tartani, hogy biztonságban legyen. Mert tudja meg, hogy a most kezdődő háború rosszabb lesz, mint eddig bármelyik…

Ezzel Balian elsietett a feleségéhez. A pálmakertben találta Isabelle-lel. Egy padon ültek egy fa tövében, körülöttük a lombokon áttörő napsugarak nyalábjaival: még bajosabbnak, még törékenyebbnek látta őket, mint eddig, és elszorult a szíve a gondolatra, hogy hamarosan el kell hagynia őket, hogy a sorsát kövesse, mely egyben a királyságé is. Ernoul de Gibelet állt mellettük, aki egykor a fegyvernöke volt, de egy súlyos sebesülése után krónikásává nevezte ki, felismerve írói tehetségét. Éppen felolvasott valamit.

A fiatalember vidám kiáltással sietett ura üdvözlésére, Mária azonban már futott is a férjéhez, és tüzesen megcsókolta. Csak Isabelle nem mozdult, bár nagyon szerette mostohaapját. Még mindig sápadt volt, és még szomorúbb, mint a férfi elutazásakor.

Balian odalépett hozzá, miután megkérte Máriát, hogy egy percre hagyja magukra őket. Leült mellé a kőpadra, és megfogta a kezét.

– Úgy látom, jobban van, lányom. Örülök, hogy fenn látom…

– Valóban erősebbnek érzem magam, de nem eléggé ahhoz, hogy visszatérjek oda!

Nem volt nehéz kitalálni, mit értett „oda” alatt.

– Nem hinném, hogy a közeljövőben visszamenne. Éppen ezt adtam Onfroi úr értésére, aki harsányan kiabálva követeli önt, mint bizonyára tudja… és akinek hamarosan el kell válnia öntől.

– Elválnia? Nem úgy tűnik, mintha erre készülne!

– Kénytelen lesz, ha nem akarja, hogy örökre kitaszítsák maguk közül a rangjabeliek, mert nemsokára háború lesz. Tudja, hogy Jeruzsálembe kell kísérnie magát, ha nem hajlandó itt hagyni.

A főváros említésére a lány mintha új erőre kapott volna:

– Jeruzsálembe? Ó, azt hiszem, szívesen odamennék! Ott talán kaphatnék híreket azokról, akiket szerettem. A kedves szolgálómról, Ariane-ról például, aki azért hagyott el, mert nem tudta elfogadni, hogy fájdalmat okozok apámnak, és hozzámegyek Onfroi-hoz…

– És valaki másról is, ugye? Valakiről, akiről legalább annyit szeretne tudni, él-e, hal-e.

Az elefántcsont-fehér arc kipirult felindulásában, de Isabelle nem kerülte Balian tekintetét. Éppen ellenkezőleg, egyenesen a szemébe nézett, és határozottan kijelentette:

– Egy királylány nem keres kacskaringós kibúvókat, és nem szégyellem bevallani, hogy nyugtalanít Thibaut de Courtenay sorsa, akiről senki nem tudta megmondani, mi lett vele…

– Én meg tudom mondani, mivel az elmúlt napokban vállt vállnak vetve harcoltunk, egy a száz ellen!

– Istenem! Csak nem…

– Nem. Életben van, és a múlt héten visszakísértem a rendházba.

– A rendházba? – suttogta Isabelle ismét elsápadva.

– Igen, lányom! A templomos lovagok fehér köpenyében láttam viszont. Az egyik barátja vitte oda, hogy megvédelmezze, mert ez volt az egyetlen módja, hogy elszökjön az ellenségei, a pátriárka és az udvarnagy elől!

– Az apja elől? A saját apja akarta a halálát?

– Az apaság soha nem jelentett semmit Jocelin de Courtenay-nak. Számára az egyetlen fia csak a „fattyú”, és bár minden oka meglenne rá, hogy büszke legyen rá, sokkal jobban szeretné hat láb mélyen a föld alatt tudni, mint a napvilágon. Ami Thibaut-t illeti, nem hiszem, hogy szerzetesi elhivatottságot érezne…

– Ez nem tartozik ránk – szakította félbe Isabelle könnyekkel a hangjában, melyeket igyekezett visszatartani. – Templomos, ez mindent elmond!

Másnap a lány megengedte az örömben úszó Onfroi de Toronnak, hogy elvigye Jeruzsálembe. Ott legalább a Sion-hegyi utca fölé emelkedő teraszról láthatja a nagy aranykeresztet a Templom tetején. Bár Isten és a Szűzanya állt Thibaut és ő közé, már az is jó volt, hogy a férfi életben van…

X. fejezet A szakadék felé

– „Requiem aeternam dona eis Doraina…

– … et lux perpetuat luceat eis…”

A Templomban a holtak imájának sorai hangzottak a lovagok komoly hangján, akiket őszinte bánat sújtott le. Ezt a misét azok lelki üdvéért mondták, akik becsülettel elestek Cressonnál, azokért a bajtársakért, akiket nem látnak többé, és leginkább azért, akit mindannyian a legvitézebbként és a legtisztább lelkűként szerettek: Jacques de Mailly testvérért. A megvilágított sorokban azonban minden tekintet kerülte a nagymestert, akiről azt beszélték, hogy elfutott a csatából, amint felmérte, hogy őrült kalandba rántotta bele a saját embereit, az ispotályosokat és a többieket. A templomosoknál természetes volt, hogy egyedül két vagy akár három ellenféllel szemben is harcoltak; ez volt a törvényük, hisz mindenben a legjobbnak kellett lenniük. Egy a száz ellen azonban… őrültség volt belevágni ebbe az egyenlőtlen csatába, a nagymesternek pedig kötelessége lett volna felülemelkedni önmagán és kímélni az emberei életét. Mégsem ez történt. Sokan sajnálták már, hogy ezt az őrült és durva, harcias lovagot választották a legfelsőbb posztra a nemes lelkű és bölcs Gilbert Erail helyett, akit azonnal visszaküldték Nyugatra. A legvérmesebb lovagok azonban, akik egykor a legközelebb álltak a hajlíthatatlan Odon de Saint-Amand-hoz, türelmetlenek lettek az öreg Arnaud de Torroge uralma alatt. Olyan aktívak voltak a választáskor, hogy Ridefort, aki jó szónok volt, győzött. Most szinte egyhangú volt a sajnálkozás, és ez érződött a rendház hangulatán is: néhányaknak erősen uralkodniuk kellett magukon, hogy tiszteletet tanúsítsanak a méltatlanná vált nagymester iránt.

Különös módon egyetlen ember képezett kivételt az általános levertségben: Adam Pellicorne testvér, aki kék szemét az oltár nagy keresztjére szegezve olyan erővel és lendülettel énekelte a De profundist, mintha csak De Deumxól lenne szó. Ez azonban senkit nem lepett meg, hiszen Adam testvért mindenki kikezdhetetlen jókedvéről és kimeríthetetlen szolgálatkészségéről ismerte.

A mise végeztével, amikor a lovagok elváltak egymástól, és ki-ki dolgára indult, legtöbbjük az istállóba, a lovak gondozására, Thibaut odament a barátjához, akivel visszatérése óta nem volt alkalma beszélgetni.

– Mintha esküvőn venne részt, nem temetésen. Mitől ilyen vidám? Nem szerette Jacques testvért?

– Dehogynem, de remek okom van a boldogságra: azt hiszem, megtaláltam!

– A… táblákat?

– Pszt! Még nem vagyok biztos benne, de felfedeztem egy átjárót, melynek eddig a létezéséről sem tudott senki, és úgy érzem, ez lesz az igazi.

Miközben minden oldalról alaposan megvizsgálta a lovát, hogy megbizonyosodjon jó egészségéről – a templomosok jó állatorvos hírében álltak –, Adam elmesélte, mit fedezett fel, és mivel töltötte az éjszakáit.

– Hogy csinálta? – szakította félbe Thibaut. – Beteg volt. Még a láza is felment…

– Ó, tudja, bizonyos növények segítségével nem nehéz lázat produkálni. Én pedig nagyon értek a gyógynövényekhez.

– Nagyon ért a tettetéshez is, igaz? Nem éppen jó emléket őrzök az utolsó expedíciónkról…

– Tudom, és bocsánatát is kérem, de egy kissé… akarattal csúsztam meg, amikor megtudtam, hogy néhány lovagnak részt kell vennie a tripoliszi grófhoz induló küldöttségben. Ki kellett használnom, hogy kevesebb lovag lesz itt, és különösen azt, hogy a nagymester távol van. Egy ideje az volt az érzésem, hogy figyel engem.

– És kihasznált engem? Köszönöm a bizalmát!

– Nem erről van szó. Maga még fiatal. Muszáj volt igazinak látszania. Meghallgatja a történetem, vagy hátat fordít nekem?

– Maga is tudja, hogy égek a kíváncsiságtól…

Valójában a szerencse játszott Adam kezére. Emlékezett rá, hogy a cella, melyben egykor Gondemare testvér lakott, a gyengélkedő mellett van, ami élemedett korát tekintve természetes volt. Most Jacques de Mailly foglalta el, tehát a követség útnak indulása előtt néhány nappal már üres volt, hiszen a marsall ellenőrzésre ment Kakunba. Miután a nagymester és hat lovagja távoztak, Adam a következő éjszakán besurrant a cellába. Biztos lehetett benne, hogy nem zavarják meg: mindkét helyiség üres volt, és az ápoló testvér, aki a másik oldalon lakott, mélyen aludt, ráadásul nagyot is hallott.

– No de – vágott közbe Thibaut – miért akart bemenni abba a szobába?

– Valójában fogalmam sincs, de egy ideje úgy éreztem, mintha valami megérzés hívna… hacsak nem Gondemare testvér szelleme súgott. Később szentül hinni kezdtem, hogy ez az igazság.

– Hallotta a hangját? – kérdezte Thibaut, akire akarata ellenére is nagy hatást tett barátja emelkedett hangja.

– Hadd meséljem el, utána megítélheti maga is. Bármennyire nagyok voltak is, akik ebben a kis szobában laktak, nem különbözik a többitől: egyetlen tárgy, egyetlen jelzés sem árulkodik a benne lakó személyiségéről, hiszen a regula szerint mind hasonlóak vagyunk, és semmink sincs. Ebben a cellában azonban rögtön csodálatosan jól éreztem magam, amint lefeküdtem az ágyra. A boldogságban lehunytam a szemem, és Gondemare testvér szellemét hívtam. Ekkor hallottam meg…

– Inkább hallani vélte. Bizonyára álmodott.

– Akkor vannak álmok, melyek valóságosabbak a valóságnál. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy elveszíteném a tudatomat. Úgy éreztem magam, mint a tanítvány, aki mohón várja a mestere utasítását: éber és befogadó volt a szellemem.

A barátját elnézve Thibaut arra gondolt, valóban nincs benne semmi a nélkülözéstől és önsanyargatástól elgyötört aszkétából, akinek leromlott teste nem tudja megfékezni lelkét. Erős volt, szilárd, akár egy fa, és a lehető legkevésbé vonzódott a természetfelettihez.

– Folytassa – mondta egyszerűen.

– Nos, azt mondta nekem… – ó, a szavai tüzes betűkkel íródtak az emlékezetembe!

– azt mondta: „Az áldozat sziklája alatt van a lelkek kútja, ahol Mohamed szerint az igaz hívők lelkei gyülekeznek az ítéletre várva. A bejáratát régen lezárták. Nem annyira régen azonban, mint az útét, mely a törvényhez vezet. Azt Isten keze zárta le, amikor a Főpap felhívására a föld megremegett, hogy a szent kövek ne mocskolódjanak be az aranytokban, mely magába foglalja őket. Keresd a lelkek kútját! Délen, a sziklák mögött van az út, melyet gyenge kezem nem remélhetett megnyitni…” Adam hangja olyan színezetet öltött, hogy a kissé megrémült Thibaut a néhai templomos hangját vélte hallani, és kényelmetlenül feszengett. Bár hívő katolikus volt, és tisztelte az egyház törvényeit, megszokta, hogy szembenézzen a realitásokkal, és ösztönösen óvakodott mindentől, ami az idegen, az érthetetlen és természetesen a túlvilág területéhez tartozott. Igaz, hitt az örök életben. Igaz, hitt a csodákban, a szentek vagy más fénylények esetleges megjelenésében, de a kísérteteket a legkevésbé sem szerette. Az pedig, amit most hallott, furcsán fojtott hangon közvetítve, nyugtalanítónak tetszett.

– Egészen biztos benne, hogy jól hallotta – kérdezte végül –, és főleg, hogy nem álmodott?

– Olyannyira nem álmodtam, hogy tegnap elmentem az egykori mecsetbe, amit kápolnává alakítottunk, és felfedeztem egy egyenetlenséget a kövezeten, mely könnyen lépcsőlejárót rejthet. Éjjel visszamentem egy ásóval, amit a kertész testvértől vettem kölcsön, és megtaláltam a lépcsőt. Látja, ami maga szerint „álom”, nem hazudott.

– És lement a lépcsőn?

– Nem. Közeledett a hajnali ima ideje, és nem akartam kockáztatni, hogy észrevesznek. De ma éjjel visszamegyek.

– Akkor magával tartok – döntött Thibaut, akiben a felfedezés lelkesedése elsöpörte a szorongást.

Néhány órával később, miután a kolostor álomba merült, Adam és Thibaut a falak mentén osonva – nem látszott a hold, de a nyár közeledtével csillagos és világos volt az éjszaka – felsietett a teraszra vezető négy lépcső egyikén, ahol a nyolcszögletű szentély állt csinos kupolájával, melyet a második kalifa építtetett, és melyet a keresztények az angyaloknak szentelt kápolnává alakítottak. Mostanra azonban már nem használták, és Thibaut sosem járt benne. Nagy hatást tett rá a hely nemessége és szépsége, amikor Adam kinyitotta a négy értékes márványoszlop által tartott íves ajtók egyikét, melyek a négy égtájnak feleltek meg. Igazi jeruzsálemiként ismerte az arab művészet gyöngyszemét – de csak messziről, hiszen mivel a Templom területén állt, sosem ment a közelébe, s még kevésbé a belsejébe. Sosem tűnt igazán hihetőnek számára, hogy az egykori mecsetet a keresztény rítusokhoz alakították, hiszen az épület változatlanul az iszlámhoz tartozónak festett. A belsejében volt valami varázslatos elegancia oszlopos kettős kerengőjével, mely egy egyszerű követ vett körül, ami azonban két vallás jelentős pontja is volt: a zsidók hite szerint Isten itt állította meg Ábrahám kezét, aki kész lett volna megölni a fiát. A muzulmánok szerint Mohamed innen indult el az égbe szárnyas lován, Al Borakon. A keresztényeknek be kellett érniük egy részlettel: abban a pillanatban, amikor a Próféta felszállt, a kő követni akarta, de Gábriel, az Üdvözlet angyala megakadályozta azzal, hogy ráhelyezte a kezét, melynek nyomát a kő azóta is őrzi. Az egyensúly megteremtésére a keresztesek oltárt helyeztek a háromszorosan szent kőre. Valójában a kő kézzel fogható tanúja volt a Palesztinában élő különböző

vallásos hagyományok egybefonódásának.

Thibaut szeme hamar megszokta a félhomályt, és gyönyörködve nézte a kék és arany mozaikokat. Nem úgy Adam, aki máris nekilátott az egyik márványlap felemelésének.

– Nem segítene? – morogta. – Bármikor visszajöhet napvilágnál nézelődni. Sosem zárják be az ajtót. Jaj, milyen nehéz!

Az ásó és egy vasrúd segítségével a két férfinak sikerült elmozdítania a követ, mely alatt lefelé vezető lépcső nyílt. Adam felszerelkezett egy fáklyával és egy olajlámpással.

Mindkettőt meggyújtotta, és megindult Heródes egykori nagytemplomának mélye felé.

Hamarosan egy mély és szűk üregféleségben találták magukat, melynek ívében különös módon kéményszerű lyuk tátongott. Thibaut-nak nem maradt ideje kérdezni, a picardiai máris magyarázni kezdett:

– A zsidók idejében az oltár alatt volt a halottégető: ezen a lyukon át szállt el a hamu. Mint láthatja, megfelel annak a másik lyuknak a földben. Mindenesetre úgy tűnik, ez itt a lelkek kútja, és egy föld alatti rejtekútnak kell ide vezetnie.

– Az álmában a hang nem azt mondta, hogy Isten földrengést keltett, hogy lezárja a bejáratát?

– Nem álmodtam! – tiltakozott szárazon Adam. – De igaza van: azt mondta, hogy a föld megremegett. Ha így van, errefelé kell lennie – mutatott a déli falra, ahol a barázdált sziklát mintha egy hatalmas kéz rázta volna össze. – Nem tudom, hogyan tudnánk ketten felnyitni – tette hozzá hirtelen elkedvetlenedve.

Lerogyott a földre, és szemügyre vette a falat, mely úgy tűnt, véget vet kutatásának.

– Miért nem kérünk segítséget a testvérektől? – javasolta Thibaut. – Végül is az ön küldetése az egész Templomot érinti, és gondolom, azt sosem mondták, hogy a legnagyobb titokban kell hegyeket mozgatnia.

A fáklya fényében harag villáma ragyogott fel a picardiai kék szemében:

– Forduljak Ridefort-hoz? Maga megőrült! A szent táblák nem kerülhetnek méltatlan kézbe! Nála rosszabb nagymestere még sosem volt a rendnek.

– Ez igaz. Talán van más megoldás: ez a föld alatti járat – ha létezik – bizonyára egyenesen dél felé vezet, vagyis a rendház felé. Ha megmérjük a lépcső fokait, megtudhatjuk, milyen mélyen fut…

– Csak egyet felejt el. Biztosan nem vagyunk mélyen a terasz alatt.

– De talán van még egy lépcső a sziklák mögött? Meglepne, ha az igazi táblákat nem temetnék legalább olyan mélyre, mint a frigyládát.

– Bizonyára. De ezzel nem jutottunk előrébb. Ha lenne másik út, szerintem Gondemare testvér megmondta volna. Csak annyit mondott azonban: „ott van az út, melyet gyenge kezeim nem remélhettek megnyitni.” Mi sem vagyunk sokkal erősebbek

– morogta a lovag. – Emberekre, szerszámokra lenne szükségünk…

– Miért ne lehetne újabb földrengés? – jegyezte meg Thibaut, akit meghatott barátja elkeseredése. – Kishitű ember! Nekem, a hitetlenkedőnek kell felhívnom a figyelmét egy részletre, melynek pedig fontosnak kellene lennie a maga szemében?

– Melyikre?

– Ha az öregember szelleme idefáradt az ön kedvéért, az azt jelenti, hogy van megoldás. Különben azt is mondhatta volna: a táblák örökre a föld alá temetődtek, és lehetetlenség kiszabadítani őket. Felesleges tehát tovább keresnie. Ehelyett…

– Szavamra, igaza van! Gondolkoznunk kell…

Adam leült a lépcső alsó fokára, hogy megpróbálja rendbe szedni elkeseredés által átjárt gondolatait. Eközben Thibaut fáklyával a kezében lassan körbejárta a barlangot.

Odaért az égető hamunyílásához. A hamvak befogadására gödröt alakítottak ki, mely megtelt, majd a legutoljára ráhullott mennyiség szürkés halmot alkotott, melyben nem teljesen elszenesedett csontdarabok látszottak. Gépiesen előrehajolt és ujja hegyével felkavarta a port, melyben a láng megcsillantott valamit… Hirtelen rádöbbent, hogy amit lehetetlennek gondolt, valóra válhat. Tudta, hogy ez az a kút, melynek megkeresésére a félig szkeptikus, félig komoly Szaladin utasította, hiszen a több évszázados hamuból előhúzta azt a poros valamit, melyet ruhájában igyekezett megtörölni: egy smaragdból farágott gyűrűt, melyen arab felirat állt. A megdöbbenéstől megrogyott a térdre, és leült, kis híján megégetve sarjadó szakállát a fáklya lángjában.

– Adam – szólalt meg elfulladó hangon. – Azt hiszem, megtaláltam Mohamed Pecsétjét!

– Mit mond?

Pellicorne mellé térdelt, és döbbenten nézte az ékszert, mely Thibaut kezében lassanként visszanyerte szép, egyszerre mély és áttetsző zöld színét.

– Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges – suttogta a fiatalember. – Amikor Szaladin azt mondta, hogy keressem meg, biztos voltam benne, hogy gúnyolódik velem. Olyannyira, hogy meg is feledkeztem róla. Olyan sok minden történt azóta.

Most mégis itt van a kezemben! A Próféta Pecsétje, melyet a bagdadi kalifának, minden hívő egyetlen urának kellene viselnie!

Adam elvette a gyűrűt, és szenvedélyes kíváncsisággal nézegette.

– Szaladin beszélt róla? Miért nem mesélt erről?

– Amikor visszatértem Jeruzsálembe, maga eltűnt, és sok idő eltelt, mire újra találkoztunk. Bevallom, meg is feledkeztem erről a történetről… melyben nem is hittem igazán.

– Nos, ennél megfelelőbb pillanat nem is lehetne, hogy elmesélje. Ilyen nyugalomban nem leszünk máskor.

Thibaut a gondolataiba merült, hogy a lehető legjobban felidézze emlékezetében a szultán szavait, majd mesélni kezdett.

Amikor a végére ért, Adam a furcsa ékszert ujjai között forgatva megjegyezte:

– Fel tudja fogni, hogy arra az esetre, ha azt venné a fejébe, hogy áttér az iszlám hitre, a kezében van az eszköz, hogy kalifa legyen? Hiszen akié a pecsét, az Allah kiválasztottja. Minden muzulmán kénytelen meghajolni előtte.

– Nos, maga mindenről tud! De én, aki nem vagyok olyan bölcs, csak annyit mondok, hogy a kezünkben van az eszköz, hogy megmentsük a királyságot, mert most már hiszek Szaladin szavának. A gyűrű ellenében megad mindent, amit csak kérünk!

Meg kell…

Egy egyszerre távoli és közeli harang hangja szakította félbe:

– Hajnali ima? Máris? Ennyire elszaladt volna az idő?

– Lehet. Mindenesetre vissza kell mennünk. Nagy a kockázat, hogy észrevesznek!

– Talán nem! Az a legjobb, ha egyenesen a templomba megyünk. Egy kis szerencsével megelőzzük a többieket.

– A fehér köpeny nélkül? Megbüntetnek… Adam elgondolkozott, s közben visszatette a kőlapot a helyére, és egy sötét sarokba rejtette a szerszámokat.

– Akkor visszamegyünk a lakóépületbe a köpenyekért. Majd az utolsók leszünk…

Ó, valami történt! Ez nem a reggeli ima!

Valóban, nem a hajnali misére szólító békés, szinte diszkrét kongatás hallatszott, hanem erőteljes ha-rangzúgás, mely egyre erősödött, és hazahívott minden templomost, aki ezért vagy azért a városban tartózkodott. Nem egészen vészharang volt, de majdnem olyan. A szerzetes-lovagok pedig nem a kápolnában gyülekeztek, hanem a káptalanteremben, ahol Gérard de Ridefort várta őket. Amikor mind egybegyűltek, a nagymester felemelkedett, egyik kezében parancsnoki botjával. A rá szegeződő kérdő tekintetekre keserű mosollyal felelt:

– Jó testvéreim! – kiáltotta. – Harcolni fogunk Isten dicsőségéért és a Templom becsületéért. A kutya Szaladin, barátja, Tripoliszi Rajmund segítségével most szállja meg Galileát, de becsülettel elálljuk az útját. Az előőrsben harcolni és megvédelmezni a Szent Keresztet, ez a rend kiváltsága, és számítok önökre, hogy ezt nem felejtik el.

Most misét hallgatunk, hogy vitézséget és erős szívet kérjünk a csatához. Azután felkészülnek az indulásra. Két óra múlva indulunk. Csak a nagyon idős és a beteg testvérek maradnak itt. A szokáshoz híven Szephoria kútjánál lesz a mozgósítás találkozási pontja. Jó testvéreim, a jelmondatunk:

„Non nobis, Domine, non nobis sed nomini tuo da glóriam61” Mindig ez lebegjen a szemük előtt! Most menjünk imádkozni!

– Leginkább az ő szeme előtt kellene ennek lebegnie! – suttogta Adam, miközben a templomosok kettesével megindultak a kápolnába egy utolsó imára.

61 Ne miattunk. Urunk, ne miattunk, hanem a nevedért adj dicsőséget!” Nem sokkal később a lovagok teljes fegyverzetben, fegyelmezett rendben elhagyták a rendházat a fegyvernökökkel, az őrmesterekkel és a turkopolokkal62, valamint tábori felszerelésükkel, szinte üresen hagyva hátra a kolostort. Az élen az új marsall, Jean de Courtrait tíz lovaggal alkotta a zászlóvivő Baucent testőrségét, akihez a csatában minden bajban lévő lovagnak csatlakoznia kellett. Ő lesz a hadjáratban a templomosok parancsnoka. A nagymester másik tíz lovaggal a Szent Sírba ment, hogy biztosítsák az Igazi Kereszt védelmét, mely Guy király, a bárók és a csapataik élén halad majd.

Kora hajnal volt, a környéken egymásnak feleltek a kakasok, azonban egész Jeruzsálem odakint volt a teraszokon és az utcákon. Furcsán csendes volt a város a perc súlyának tudatában. Mindenki tudta, hogy Szaladin a Szent Város elfoglalását tűzte ki célul, és a dühe előtt nem volt más akadály, csak ez a mozgó acélfal a zászlók suhogása alatt a reggeli hűvösben, mely hamar hőségbe fordul majd, hiszen júliusban jártak.

Egyetlen kiáltás sem hallatszott. Egyetlen hívás sem. Egyetlen szó sem. Néha egy-egy zokogás. A kifulladt Jeruzsálem mintha nehezen lélegzett volna. Csak imádkozott, térdre ereszkedve a magas, arany és drágakő kereszt útja mentén, mely Krisztus kínhalálának fáját tartalmazta. Az akrai püspök vitte a legfőbb relikviát. Ilyen drámai körülmények között a pátriárka feladata lett volna, és a király meg is kérte erre, de Heraclius – mintegy véletlenül – éppen beteget jelentett. Igaz, annyi erőfeszítést azért tett, hogy megáldja a harcba indulókat, de két pap támogatta a karját két oldalról.

Valóban rossz színben volt: a májával lehetett baj, tekintve a naponta elfogyasztott hatalmas mennyiségű bort. Az akrai püspök törvénytelen fia volt, ahogyan azt mindenki tudta. Még Guy király is, akinek pedig nem az intelligencia volt fő erénye.

Ellenben milyen szép király volt!

Hajadonfőtt, aranyhajában játszó napsugarakkal kecsesen viselte páncélját karcsú, izmos testén, s szélesen mosolygott szép fehér fogaival az asszonyokra, akik csodálattal nézték, és néha csókot vagy virágot dobtak neki, arra gondolva, hogy Sybilla királynőnek igaza volt, hogy ilyen szép férjet választott.

Az egyikük azt suttogta:

– Olyan, mint egykor Balduin volt…

– Csakhogy az ő szeme kékje túlságosan lágy, és nem olyan vitéz, mint ő! Távolról sem!

Pedig a király nem volt gyáva, ügyesen bánt a karddal, a lándzsával vagy a csatabárddal. A hozzá hasonlókkal vívott csata nem rémítette – még harci bravúrokra is képes volt –, ellenben iszonyatosan rettegett Szaladintól és a mamelukjaitól. Amint kiléptek a város kapuján, mosolya szertefoszlott, és a rá törő szorongás elfojtására a Keresztre szegezte a tekintetét, belé fektetve minden reményét, hogy élve kikerülhet a borzalmas kalandból, melyre indult. Valamivel hátrébb kifürkészhetetlen, komoly arccal ott lovagolt az öccse, Amaury, a főparancsnok.

A Szent István-kapu felé haladva a templomosok hadoszlopa elhaladt a Toron-62 Muzulmán apától és keresztény anyától született helybéliek, akik önként szegődtek a rend szolgálatába.

palota előtt, melyet nyitva tartottak a fiatal Onfroi távozása után is, aki kénytelen volt csatlakozni a király kíséretéhez. Thibaut ösztönösen felpillantott a teraszra, és hevesen megdobbant a szíve: Isabelle ott volt. Talpig fehérbe öltözve állt a hölgyei gyűrűjében, fátyollal befont haja védelmében, és őt nézte, miközben súlyos könnycseppek gördültek alá az arcán. A tekintete ereje vonzotta Thibaut-t. Hogy szeretett volna megállni, odamenni hozzá! Mert már azelőtt, hogy a lány ujjai az ajkát érintették volna, hogy néma csókot küldjenek felé, tudta, hogy az egykori szerelem visszatért, a házasság Onfroival csak szeszély volt, és ismét övé a szív, melynek elhagyása oly fájdalmas volt annak ellenére is, amit Balian d'Ibelintől megtudott. Tilos volt azonban megállnia. A lovak szép egységben ügettek, és a fegyelmet követve Thibaut hátra sem nézhetett. Hamarosan elhagyták a szép palotát…

A szephoriai kútnál gyülekezett a keresztény sereg. Húszezer ember! A legszebb sereg, melyet a frank királyság kezdetei óta összehívtak! Ott volt Tripoliszi Rajmund és négy mostohafia: Hugues, Guillaume, Odon és Raoul; Balian d'Ibelin, Renaud de Sidon, az ispotályosok az udvarnagyuk vezetésével, mivel még nem választottak új nagymestert, és Renaud de Châtillon, még arrogánsabban, mint valaha: egy percet sem vesztegetett, és azonnal Isabelle férjének értésére adta, hogy legfőbb érdeke, hogy vitézül viselkedjen az elkövetkező napokban, különben ő maga, a mostohaapja tépi ki a beleit.

Alig állt fel a tábor, amikor nyugtalanító hír érkezett egy sebesült lovassal: személyesen Szaladin vette ostrom alá Tibériás várát, melyet egyedül Eschive hercegnő

védelmezett, akit magára hagyott mind a férje, mind a négy fia.

Azonnal összeült a tanács a király nagy vörös sátrában. Hugues de Tibériade, az elsőszülött fiú Guy lábához vetette magát, és kérte, engedjék, hogy az édesanyja segítségére siessen. Rajmund gróf azonban csendre intette, és a királyhoz fordult:

– Felség – kezdte –, Tibériás az enyém. Az úrnője a feleségem. Az embereimmel és a kincstárammal van ott, és senki sem veszítene annyit, mint én, ha elesne. Ha azonban a muzulmánok elfoglalják, nem tarthatják meg. Ha lerombolják a falakat, újjáépítem őket. Ha foglyul ejtik a feleségem és az övéit, kifizetem a váltságdíjukat, mert inkább Tibériás szenvedjen vereséget, mint hogy a Szentföld vesszen el. Jól ismerem az országot. Az egész úton nincs egyetlen vízlelőhely sem, és ha most megindulunk a birtokom felé a száraz dombokon át, az emberek és a lovak szomjan halnak, mielőtt elérnék Szaladin seregeit. Július 4-e van. Holnap Szent Márton napja. A ma éjszaka melegében gondoljanak arra, micsoda hőség lesz holnap napközben!

A tanácsot meghatották áldozatkész szavai. Egyedül Gérard de Ridefort ellenkezett, nyíltan újabb árulás előkészítésével vádolva Rajmundot:

– Érzem rajta az árulás szagát! – recsegte.

A tripoliszi gróf mindössze megvető vállrándítással felelt. Különben is, a bárók mind csatlakoztak a bölcs gondolathoz, és természetesen a király is jóváhagyta: Szephoria friss vizénél várják meg a szultán támadását. Ezzel a tanács szétvált.

Éjfélkor azonban a templomosok nagymestere visszament Guy sátrába, akit egyedül talált, és szabad folyást engedett gyűlöletének:

– Felség, hisz ennek az árulónak, és elfogadja a véleményét? Önt akarta megbecsteleníteni vele, hisz szégyen és lelkiismeret-furdalás gyötri majd, hogy hagyott elesni egy öntől alig hat mérföldre fekvő várost. És tudja meg, hogy a templomosok leteszik fehér köpenyüket és eladják mindenüket, hogy megbosszulhassák a szégyent, melyben a szaracénok részesítenek! Menjen, és kiáltassa ki, hogy mindenki készüljön, és induljon a Szent Kereszt után!

Guy de Lusignan természetesen ezt a javaslatot is elfogadta…

Alighogy kiadták a riadóparancsot, a bárók futottak oda hozzá, hogy jobb belátásra bírják, de a méltatlan nagymester túlságosan meggyőző volt: a király kitartott döntése mellett, és nem volt hajlandó magyarázatot adni. A táborban eluralkodott a zűrzavar.

Sokakat megdöbbentett az őrült parancs, de mindenki tehetetlen volt, hiszen arról szó sem lehetett, hogy ne engedelmeskedjenek a királynak. A megszokott merészsége ellenére még a most aggodalmaskodó Renaud de Châtillon is süket fülekre talált…

– Uraim, ha Isten segít, kemény napunk lesz. Ami engem illet, ha jó kardom le tudja győzni a kutya Szaladint, a világ királyának érzem majd magam, és boldogan halok meg!

A hajnal első sugarai előtt tábort bontottak, és a sereg készen állt az indulásra. Egy utolsó ima az Igazi Kereszt lábánál, egy utolsó áldás a püspöktől és a káplánoktól, és a szép hadigépezet megindult. Ez alkalommal Thibaut nem a templomosok oszlopában vonult. A Kereszt védelmére kirendelt lovagok egyike az éjjel egy skorpiócsípés nyomán meghalt, és a marsall Thibaut-t választotta a helyére:

– Úgy gondolom, önnek jár ez a megtiszteltetés, testvérem – mondta –, hiszen évekig harcolt a legnagyobb relikvia tövében Balduin király oldalán, Isten fogadja be hős lelkét. Ráadásul úgy látom helyesnek, ha egy Courtenay van az első sorokban, mivel az udvarnagy kineveztette magát Akra elöljárójának, és ki sem mozdul onnan.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csak meghajolni és köszönetet mondani lehetett.

Thibaut beállt a tíz lovag körébe, ahol egy hely üresen maradt… Büszke és boldog volt a megtiszteltetéstől, mely őt és Balduin emlékét érte, mégis zavarba jött. Valóban méltó rá, hogy ott legyen, amikor megszegi a regulát, és talán megsérti Istent azzal, hogy a Hitetlen gyűrűjét viseli? Talán valahol el kellett volna rejtenie a cellájában. Azonban attól tartott, valamilyen esemény esetleg megakadályozhatja abban, hogy visszatértekor magához vegye. Másrészt úgy gondolta, talán hasznos lehet a királyság számára, és hátrálásra késztetheti Szaladint abban az esetben, ha az ő fegyverei kerekednének felül. Feltéve természetesen, hogy a szultán hajlandó állni a szavát, melyet egy szabadon bocsátott fogolynak adott, s mely talán csak tréfa volt. Minden eshetőségre egy bőrszíjon a nyakába akasztotta a gyűrűt. Természetesen, ha előre tudta volna, micsoda megtiszteltetésben részesül, átadja a pecsétet Adam Pellicorne-nak, most azonban már késő volt.

Tripoliszi Rajmund, mint a környék ura, a sereg élére állt hercegnője négy fiával. A Kereszt előtt haladt, melyet erősen tartott az akrai püspök. Azután következett a király és a sereg nagy része. Végül az ispotályosok és a templomosok biztosították a hátvédet.

Egy hosszú, száraz völgyben tartottak kelet felé, mely felfelé emelkedett a még szárazabb dombok között a „Hattin szarvig”, egy kopár kettős magaslatig, ahonnan kiindult a tibériási kék tóhoz levezető út. Ott tartózkodott Szaladin serege. Az ostromlott hercegnő kastélya nem volt messze, körülbelül öt mérföldre, ám ahogy emelkedtek, úgy emelkedett a nap is, hamarosan elviselhetetlen hőséget ontva az árnyék nélküli tájon vasba öltözött katonákra… A len kendő ellenére, melynek használatát a keresztesek átvették a szaracénoktól, hosszú patakokban csorgott az izzadság a sodronyingeken és páncélokon. Visszavonulásról azonban szó sem lehetett.

A szultán előőrsét alkotó könnyűlovasok hamar felfigyeltek a hosszú fémkígyóra, mely Hattin felé kúszott, s melynek páncélja villámokat szórt. Támadni kezdték a hátvédet a gyors, íjakkal felfegyverzett lovasok, akár a kirajzott darazsak. Ahogyan azt Tripoliszi Rajmund jelezte, egyetlen forrás, egyetlen kút sem volt a szomorú tájon, ahol az utolsó zöld levelek is régen megégtek már. Az egyetlen esélyük az volt, ha elhaladnak Hattinnál, és lezúdulnak a tó felé, súlyukkal maguk előtt sodorva a muzulmánokat, de esteledett, és mind a lovak, mind az emberek kimerültek. Gérard de Ridefort, aki az ellenséges nyilaktól már elveszítette néhány emberét, azt javasolta, hogy álljanak meg a kis Marescalia erődnél, ahol van víz. Odaérve azonban azt látták, hogy a kutak szárazak…

Mégis megpihentek. Lehetetlen volt lefelé vágtatni a tóhoz a sötétben, veszélyes utakon. Az este hozott némi enyhülést. Nem eleget azonban ahhoz, hogy megfeledkezzenek az embereket és állatokat egyaránt gyötrő szomjúságról. Muszáj volt pihenniük, így aztán táborverés nélkül elhelyezkedtek, ahogy tudtak. Az Igazi Keresztet a földbe állították, és az azt kísérő templomosok két ötfős csoportban váltották egymást, hogy körülállják, ahogyan kell: egyenesen, két kezüket a földbe szúrt kardjuk markolatán nyugtatva. Mindenki másnak is készen kellett állnia, hogy amint világosodni kezd, meginduljanak a tó felé, mielőtt a borzalmas hőség visszatér.

Néhány óra telt el így, és az őrszemek türelmetlenül várták a hajnalt. Már nem volt messze, amikor hirtelen kivilágosodott az éjszaka, de baljóslatúan: a keresztény hadsereg körül Szaladin felgyújtatta a bokrokat és a száraz füvet, éppen abban a pillanatban, amikor kelet felől szél támadt, és szenvedéseiket tovább fokozva füstörvényeket fújt a frankok szemébe és torkába. A tó felé vezető utat hamarosan tűz fala zárta el, hatalmas pánikot keltve a gyalogosok között. Azt hitték, a pokol nyílik meg előttük, és a sok szerencsétlen menekülni kezdett, ki a hegyek, ki Szephoria felé. A parancsnokok tehetetlenül nézték őket.

– Kövessük a példájukat? – kiáltotta Balian d'Ibelin. – Beleestünk a csapdába, melyet Rajmund gróf jelzett. Könnyen meglehet, hogy nem kerülünk ki belőle élve. Mi a parancsa, felség? – tette hozzá Guy felé fordulva, aki szorongva pillantott rá, és szemmel láthatólag képtelen volt döntést hozni.

Tripoliszi Rajmund felelt:

– Meg kell próbálnunk átjutni, uraim! Erővel, Isten kegyelméből! Előbb azonban el kell rejteni a Szent Keresztet: nem kerülhet a hitetlenek kezére, ha alulmaradunk!

Kiadták a megfelelő parancsokat. A templomosok marsallja szétoszlatta az őröket, két lovag, köztük Thibaut kivételével, majd miután utoljára meghajolt az emberei szívében a hit esszenciáját jelképező ereklye előtt, megparancsolta:

– Ássák el. Előbb pedig esküdjenek meg a lelki üdvükre, hogy sosem árulják el, hol nyugszik! Még kínvallatás alatt sem!

– Lovagi becsületemre esküszöm! – jelentette ki kórusban Thibaut és a társa, akit Gérand testvér néven ismert.

Majd mialatt Jean de Courtrait visszatért hadi posztjára, megfelelő hely keresésére indultak, melyet az erőd romjaitól nem messze meg is találtak. Egy öreg, göcsörtös akácia emelkedett ott a homokból, egyetlen növényzetként a szomorú tájban. A makacs akáciák a sivatagban is megélnek, mert gyökereik akár harminc méter mélyen is a földbe nyúlhatnak víz után. Megkeresték a legkedvezőbb, keleti oldalát, majd Thibaut és társa ásni kezdtek az ásókkal, melyek részét képezték a templomosok tábori felszerelésének. Mély gödröt ástak, melybe belefektették a keresztet, ami Thibaut számára elválaszthatatlan volt Balduin emlékétől, aki belőle merített erőt a harchoz.

Beburkolták a lepelbe, melybe bizonyos alkalmakkor csomagolták. Óvatosan visszaterítették rá a homokkal kevert földet, melyen egy pillanatra térdre ereszkedtek egy utolsó imára, s olyan fájdalmas könnyeket hullattak, mintha anyjukat temették volna el. Azután felálltak, és megölelték egymást.

– Most menjünk, és haljunk meg becsülettel! – mondta Gérand testvér.

Thibaut szükségre hivatkozva hátramaradt, és odalépett az akáciához…

A szerencsétlen napon a kérlelhetetlen napsütésben a frank lovagok másodszor is felfegyverkeztek. Táplálék híján a tűz kialudt a Hattin szarv elfeketedett lejtőin.

Először azt hitték, sikerrel járhatnak, hiszen régi taktikájukhoz híven a török csapatok szétnyíltak, hogy utat engedjenek… mely azonban különös módon bezárult, amint a tripoliszi gróf és fiai megindultak rajta. Nem látták többé őket: miután felfrissültek az első kútnál, egészen a partig futottak…

Ekkor csoda történt: rettegését elfeledve Guy de Lusignan hagyta, hogy elragadja kirobbanó vitézsége, mely néha igazi királlyá tehette ezt a jelentéktelen embert.

Hatalmas kiáltásokkal a zászlaja köré szólította a lovagjait, az élükre állt, és kétségbeesett támadásba lendült, mely azonban olyan viharos volt, olyannyira átjárta az őrült vitézség, hogy majdnem elérte magát Szaladint is, aki egy kis magaslatról szemlélte a csatát fia, Afdal társaságában. A mamelukok gyors beavatkozása eloszlatta a veszélyt, és visszaszorította a támadókat a gyilkos hegyek közé… Ellenálltak, amennyire csak tudtak, vállt vállnak vetve küzdöttek, de végül legyőzte őket a túlerő.

Néhányan a tóban lelték halálukat, melyben megtörtek reményeik, s mely utolsó enyhülést nyújtott szomjuknak. Azok, akikből a halál éppen nem kért, fogságba estek.

Thibaut, aki látta, amint Gérand testvér lándzsával átdöfött nyakkal holtan rogy össze, közéjük tartozott. A lova kidőlt alóla, és nem tudta legyőzni az öt mamelukot, akik rárontottak.

Sisakjától és kardjától megfosztva inkább vonszolták, mint vezették a többi, szintén fogságba esett templomoshoz és ispotályoshoz, akiket a nagy sárga sátorhoz vittek, melyet a szultán emberei állítottak fel a csatamezőn, ahol egyre szaporodtak a holtak. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Adam mellé került, aki kötelékeiben úgy harcolt még mindig, mint egy sebzett medve.

– Tartalékolja az erejét a szép halálra – tanácsolta neki. – Már nem várathat sokáig magára! Szaladin gyűlöli a templomosokat, és a vesztükre esküdött.

Valóban, a vörös keresztes fehér köpeny még piszkosan és porosan is jelzésül szolgált a mamelukoknak, akik elkülönítették a templomosokat a többi fogolytól, majd Szaladin elé vezették őket. A szultán a sátra ajtajában állt, és keresztbe font karral nézte őket. Térdre kényszerítették a lovagokat, ám abban a pillanatban, amikor a görbe karddal felszerelkezett katonák odaálltak melléjük, hogy kivégezzék őket, „önkéntesek” egy csoportja lépett elő, szigorú és ájtatos erkölcsű emberek, hívek, a törvény emberei, bölcsek, az aszkézis és a misztikus érzések beavatottai. Mindegyikük azt a kegyet kérte, hogy kivégezhessen egy foglyot: kivonták a kardjukat és feltűrték a ruhaujjukat63…

Szaladin pedig megadta nekik, amit kértek. Iszonyatos volt, ami ezután következett, hiszen még Allah nevében sem lesz valakiből egy csapásra gyakorlott hóhér. Voltak, akik rendesen elvégezték a feladatukat, mások azonban ügyetlenek vagy erőtlenek voltak, és mészárolták áldozatukat, olyannyira, hogy be kellett segíteni nekik. A szerencsétlenek kitartó bátorsággal imádkoztak. Néhányan zsoltárt énekeltek, míg a vas el nem metszette hangjukat.

Ekkor Thibaut hirtelen felegyenesedett, és arabul azt kiáltotta:

– A Próféta Pecsétjére, elfelejtettél, szultán? Thibaut de Courtenay vagyok.

Szaladin karja azonnal felemelkedett, és a kardok megálltak a levegőben. Mondott valamit, és két katona odafutott a zavarkeltőhöz, hogy megragadják és a szultán lábához lökjék. Thibaut azonban azt mondta:

– Parancsold meg, hogy hozzák ide azt is, aki a jobbomon volt, mert a testvérem.

Különben nem mondok semmit!

Szaladin a szemöldökét ráncolta, de két katona Ádámért indult, aki hamarosan a barátja mellett térdelt. Azután belökték őket a nagy sárga sátorba, míg odakint folytatódtak az imák… és a kivégzések.

– Vess véget a mészárlásnak! – nyögte Thibaut. – Azok az emberek mind a testvéreim, és becsülettel harcoltak ellened!

– Ne kérj túl sokat, ha azt akarod, hogy megkíméljem az életed és ezét a testvéredét! Felesküdtem a te istened katonáinak halálára, akik Allahot sértegetik –

63 Al-lmad, a muzulmán krónikás nyomán

örökké áldott legyen a neve! Helyes, hogy hívő emberek végezzenek azokkal, akik nem tesznek mást, csak elárulják a saját hitüket.

Ezzel kiment, hogy tovább elnököljön a mészárlás felett. Thibaut megértette, hogy ennél többet nem érhet el a diadaltól megittasult hódítónál.

– Hagynia kellett volna, hogy megöljenek! Szomjan halok – dadogta Adam, akinek kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat.

– Legyen még egy kis türelemmel! Majd ad inni, ha meg is öl azután…

Hamarosan így is lett. Egy fekete rabszolga tűnt fel kupákkal és egy kancsó vízzel, a két férfi pedig végre enyhíthette szomját azzal a csodálatos érzéssel, mintha az élet forrásából innának. Odakint csendesedett az ének és az ima, felváltotta a szerencsétlenek nyögése, akikre az ügyetlenek miatt gyors halál helyett borzalmas agónia várt. Nemsokára súlyos csend nehezedett rájuk, melyet hamarosan a muzulmánok eksztatikus éljenzése tört meg. Adam és Thibaut imába merültek a nemes harcosok lelki üdvéért, akiket ily csúfosan végeztek ki. Szaladin ebben a helyzetben találta őket.

– Az én sátramban merészeltek imádkozni a háromfejű istenükhöz? – morogta.

– Nevezd, ahogy akarod, csak egy isten van – felelte Adam és azok, akiket most rútul lemészároltattál, a szolgái voltak. Mit gondolsz, milyen szemmel néz arra, amit tettél?

– Elégedett szemmel, remélem. Meg akarom tisztítani a földet a két alávaló rendtől, akiknek praktikái semmire sem jók, akik sosem mondanak le az ellenségességről, és akik nem hasznosíthatók rabszolgaként.

– Adhatnál nekik méltóbb halált is!

– Mi jobbat kívánhattak volna? Allah – áldott legyen a neve! – legfőbb szolgáinak kezétől haltak. A hadseregnek szüksége volt erre az áldozatra, melyet annak mutattunk be, aki győzelemre segített. Most pedig…

Ebben a pillanatban három foglyot vezettek Szaladin elé: Renaud de Châtillont, Gérard de Ridefort-t és Guy de Lusignant. Az utóbbi a szomjúságtól, a félelemtől és a kimerültségtől elgyötörten az ájulás határán állt. Szaladin maga mellé ültette, miután rövid parancsot adott ki:

– Szedd össze magad! Elfogyott az erőd! Csendesítsd el félelmedet is…

Majd amikor egy rabszolga egy hegyi hóval hűsített rózsavízzel teli kupát hozott, megkínálta:

– Igyál! Mindjárt jobban érzed magad… Jeruzsálem szerencsétlen királya először mohón ivott, de a hűsítő itallal visszatért belé a testvériesség, és Renaud de Châtillonnak nyújtotta a poharat, aki kiitta. Szaladin haragra gerjedt:

– Nemes arab szokás – mondta –, hogy egy fogoly életét megkíméljék, ha együtt evett és ivott a legyőzőjével. De ezt a nyomorultat te itattad meg, és a szokás rá nem vonatkozik.

Azután Châtillonhoz fordult:

– A bosszúálló ég a kezemre adott – vetette oda. – Emlékezz az árulásaidra!

Emlékezz az útonállásaidra, az erőszaktételeidre, a megszegett esküidre, az istenkáromlásaidra és a szentségtöréseidre a szent városok, Mekka és Medina ellen.

Megfizetsz bűneidért.

A fékezhetetlen Renaud azonban még legyőzötten, sebesülten, páncéljától és fegyvereitől megfosztva is hű maradt önmagához. Még magasabbra emelte oroszlánfejét, és megvető mosollyal sértette legyőzőjét.

– Így cselekednek a királyok! – mondta. – Én pedig a Jordánon túli földemen király vagyok!

– Nyomorult! Megesküdtem, hogy saját kezemmel vetek véget az életednek…

hacsak nem tagadod meg a hited, és nem hirdeted a Próféta törvényét, a nevét…

– A hitetlen törvényedet hirdessem, amikor azzal jobban sérteném Istent, mintha ezer évig garázdálkodnék? Soha!

Szaladin magánkívül felragadta a kardját és lesújtott Châtillonra, haragjában azonban rosszul számította ki a csapást. A penge lemetszette a lovag karját, mely vértócsában a földre hullott. Két mameluk katona végzett a sebesülttel, aki egyetlen nyögést sem hallatott, és levágták a fejét, melyről még akkor sem tűnt el a mosoly, amikor az iszonyattal eltelt Guy lába elé gurult. Szaladin azonban, miután kiadta az utasítást, hogy a fejet tűzzék lándzsára, a test többi részét pedig dobják ki, visszaült mellé:

– Nyugodj meg! – mondta gyengéden. – Egy király nem öl királyt. Ha kipihented magad, elviszlek Damaszkuszba, ahol beszélhetünk…

Egyetlen szót sem szólt Ridefort-hoz, aki szintén arra számított, hogy kivégzik, mégis tartotta magát. Hamarosan érte jöttek és elvezették a férfival, aki már csak névleg volt Jeruzsálem királya… Azután Szaladin kiküldte a tiszteket és a szolgákat, hogy ők is kivegyék részüket a hatalmas ünneplésből, mely egész éjszaka tart majd, hogy megörökítse a győzelmet, mely megkondítja a lélekharangot a frank királyság felett. Miután elvitték a Renaud de Châtillon vérével átitatott kék és arany szőnyeget, hellyel kínálta két utolsó foglyát a puszta földön:

– Üljenek le, és mondjanak egy jó okot, amiért még két templomost megkíméljek!

– Előbb válaszolj egy kérdésre, kérlek! Miért kímélted meg a nagymesterünket?

Kifinomultabb kínhalált tartogatsz számára?

– Nem hiszem.

– Megkíméled, amikor ő a balsorsunk oka? Amikor ő az egyetlen, aki méltatlanul viselte a fehér köpenyt azok között, akik tiszta és vitéz lovagként hűek maradtak esküjükhöz és a Mindenható Úrhoz, és akiknek vére vörös sárrá változtatta ezt a földet?

A szultán fehér fogai egy pillanatra meghatározhatatlan mosolyban csillantak meg.

– Pontosan ezért kímélem meg. Hasznosabb lesz számomra élve, mint holtan.

Érett gyümölcsként ejti a kezembe azt, ami megmaradt az átkozott rendből!

– Tehát erről van szó! Sejthettem volna, hisz jól ismered az embereket.

– Valóban azzal hízelgek magamnak, hogy jó emberismerő vagyok. Téged is ismerlek! Úgy látom, sokat fejlődtél a zavaró kérdések kikerülésének művészetében, de tudnod kellene, hogy nem végtelen a türelmem. Tehát térjünk a lényegre: megtaláltad, amit Damaszkuszban kértem?

– Igen, ennek a lovagnak a segítségével, akit mellettem látsz.

– Nehezen hiszek neked, mert őszintén szólva egy percre sem gondoltam, hogy lehetséges lenne.

– Én sem hittem, de az én istenem hatalmasabb, mint a tiéd, hiszen téged hallgatva nem egy isten van. A kezemben tartottam a Próféta Pecsétjét.

– Áldott legyen a neve! – kiáltott fel a szultán. – Hol volt?

– A társam elmondja. Beszéljen, Adam lovag, mondja el, hol volt a nagy smaragd.

– Ábrahám áldozati köve alatt, ott, amit maguk a lelkek kútjának hívnak. Ott volt a pecsét. A társam találta meg a hamu között, a Salamon idejében égetésre használt oltár alatt…

– Ott? Tehát nem vizes kútról volt szó? Ebben az esetben Otmán gond nélkül megkerestethette volna…

– Talán nem is vesztette el igazán? – jegyezte meg lágyan Thibaut. – Talán azt akarta, hogy csak… az utódai számára vesszen el?

– Hogy utána ne legyen több kalifa? Ez nevetséges… sőt, értelmetlen. Bár végül is annak alapján, amit tudok róla, nem lehetetlen. Mindenesetre kiérdemelted a hálámat.

Most add ide a gyűrűt!

– Annyira ostobának tartasz, hogy magamnál tartom, kockáztatva, hogy ellopják azok, akik kifosztottak? Én is elrejtettem – magyarázta Thibaut nyugodtan.

A fekete szakáll keretében Szaladin arca bíborvörösre váltott:

– Ha játszol velem, rettenetes lesz a haragom.

– Tudom. Ezért nem is teszem. Az igazat mondtam.

– Valóban a birtokodban van a gyűrű?

– Keresztény lovagi becsületemre és a sírra, ahol a tiszta hős, szeretett királyom nyugszik, esküszöm!

– Akkor mondd meg, hol van!

– Nem. És ne próbáld a barátomtól megtudni: nem tudja.

Ez egyértelműen látszott. Adam nem tudta, mit csinált Thibaut az ékszerrel, mióta elhagyták a rendházat, és meggyőződése volt, hogy magán viseli, így most arcára kiült a meglepetés. Szaladin azonnal megértette, de nem mutatta.

– Tudom, hogy kínzás alatt nem beszélnél, de talán ha a hóhérok a barátodat veszik kezelésbe?

– Hogyan árulhatnám el, amit nem tudok? – vonta meg a vállát a picardiai.

– Igaz, de a szenvedésed talán szóra bírja a társadat.

– Egy lovag nem fél a haláltól, még a legrosszabb haláltól sem. Ráadásul a Templom megesketett, hogy soha, még kínzás hatására sem adjuk ki a titkokat.

Erőszakon kívül mást nem tudsz ajánlani? – folytatta Thibaut.

– Alkudozni akarsz velem?

– Azzal megsértenélek. Ezt pedig nem akarom. Egyszerűen csak azt akarom, hogy álld a damaszkuszi ígéreted. Emlékezz vissza. Azt mondtad: találd meg a Próféta Pecsétjét, és amíg élek, a frank királyságra hosszú béke vár, mint azelőtt, hogy a szeldzsukok Palesztinára rontottak és elűzték a bizánciakat.

– Megváltoztak az idők, és elsősorban a leprás királyra gondoltam, aki oly nemes lelkű volt! Most én vagyok a győztes, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megkaparintsam az egész királyságot. Az alkud elvesztette a tartalmát. A nagy Balduin utóda csak egy rémüldöző, alkalmatlan alak, aki az életéért cserébe átadja nekem a városait. A rended nagymestere ugyanezt teszi majd a templomosokkal…

– Akkor megölhetsz mind a kettőnket, mert nem adom oda a gyűrűt!

Csend telepedett a selyempárnákon ülő hódító és a végkimerülés határán álló, a kétnapos harctól és az egynapos agóniától elgyötört férfi közé. Thibaut-t mélyen lesújtotta az is, hogy országa, igaz, nemes, de mégiscsak ellenséges kézbe került. A foglyok azt hitték, mindjárt megjelennek a hóhérok véres görbe kardjaikkal, és kihúzták magukat, hogy méltón haljanak meg, amikor Szaladin tapsolt egyet. Fekete szolgák léptek be. A szultán magához intette őket és a fülükbe súgott, majd visszafordult a foglyai felé:

– Ezek a rabszolgák elkísérnek titeket a tóhoz, ahol megmosakodhattok, aztán kaptok egy sátrat, ahol gondoskodnak rólatok. Pihenjetek! Később találkozunk…

Megkönnyebbülésük csak az első léptekig tartott. A földön, a könyörtelen napsütésben ott hevertek a lefejezett testek – kevesen voltak, akikkel gyorsan végeztek

–, majdnem háromszáz lovag, templomosok és ispotályosok, most az egyszer testvériesen elkeveredve. Elviselhetetlen volt a legyek belepte vérfürdő látványa, de talán még inkább a szag, melyet a kánikula megsokszorozott.

– Hogy parancsolhat ilyen szörnyűséget ember? – vetette oda Adam. – Az istene nem kapott elég vért a rengeteg holttesttel, akik elborítják a Hattin lejtőit? És még nemes lelkűnek mondják Szaladint!

– Az, amikor az az érdeke. Mi is ennek a példái vagyunk – sóhajtotta Thibaut vállat vonva. – De emlékezzen vissza Askalonra… és arra, amit ott láttunk!

A pokoli látvány ellenére a tó friss vize, melyről annyit álmodoztak, a paradicsom megtestesülésének tűnt, és amikor belemerültek, a magas nádszálak eltakarták előlük a valóságot, mely elől legszívesebben elmenekültek volna. Jólesően megmosakodtak, majd egy percig hagyták, hogy lebegtesse őket a víz, mozdulatlanul, akár a holttestek.

– Ha nem volnék éhes – vallotta meg Adam –, szívesen megpróbálkoznék a szökéssel, de félek, hogy nincs elég erőm. Tud úszni?

– Régóta. Még kisgyermekként tanultam meg Balduinnal Jaffában, Askalonban és Caesareában. Sokáig bírom, de bevallom, pillanatnyilag nem biztos, hogy képes lennék rá. Talán valamivel később? Szeretnék visszatérni Jeruzsálembe, hogy segítsek Isabelle-nek és az édesanyjának. Balian fogságba esett. Láttam, hogy megkötözve belökik egy sátorba. A hölgyek veszélyben vannak…

– Addig nem, amíg Jeruzsálem el nem esik! De mondja, mit csinált a smaragddal?

Azt hittem, magánál tartotta.

– Így volt… egészen a múlt éjszakai pihenőnkig. Miután Gérand testvérrel elástam a keresztet, elrejtettem.

– Krisztus keresztjével? – szisszent fel Adam, aki szentségtörésnek érezte a párosítást.

– Nem. Csak a közelben.

– És a társa nem látott semmit?

– Tudja, milyen példás udvariasság kötelező a rendben. Gérand testvér semmi rosszat nem látott abban, hogy magamra hagy egy percre, hogy elvégezzem a szükségem…

A fürdés végeztével, ahogyan azt Szaladin jelezte, egy sátorba vitték őket, ahol tiszta ruhát és ennivalót kaptak. Azután nyugovóra tértek. Nagy szükségük volt a pihenésre, s a táborban megtartott ünnep lármája sem zavarta őket, melyet csak az esti imára hívó szó szakított félbe, melynek nyomán a muzulmánok ott, ahol voltak, arccal Mekka felé fordulva letérdeltek.

Thibaut felébredt éjszaka, és egy percig nyitva tartotta a szemét. Ismét erősnek érezte magát, de szíve megtelt szorongással a jövő iránt. A szép hadsereg, mely a nap tüzében és a vérben szétolvadt, az egyetlen fal volt a királyság és Szaladin között. A néhány, még álló kastély és helyőrség nem dacolhat sokáig Allah seregével. És ott volt Jeruzsálem, a szent, a szépséges. Ott volt az istene, Krisztus sírja, és ott volt Isabelle, a szerelme is. Mi lesz velük? Különösen a lánnyal? A szultán, ezt tudta, nem háborúzik hölgyekkel. Gyakran elnézőnek mutatkozik irányukban, sőt, a nemes hölgyekkel még udvarias is. Eschive hercegnőt is, aki a tornya magasából végignézte a tragédiát, bizonyára szabadon engedik, sőt még kíséretet is kap, hogy csatlakozzon a férjéhez. A férjéhez? Ahhoz az árulóhoz! Azért, mert Guillaume de Tyr kedvelte, és dicsérte kormányzói képességeit, Thibaut megajándékozta a bizalmával. Azután ott volt a damaszkuszi találkozás a követével, Plivanival, és a furcsa őrjárat Galileában, melyet Rajmund oly szokatlan körülmények között „engedélyezett”. Végül az átjáró, mely a török sereg soraiban nyílt, hogy befogadja… és lehetővé tegye számára, hogy a part felé elmeneküljön, miközben a többieket megölték. Igaz, megszokott harci technika volt, hogy megnyílnak az ellenség előtt, de azért, hogy utána szorosan köré záródjanak, nem pedig azért, hogy menekülési útvonalat nyújtsanak. Rajmund annyira akarta a jeruzsálemi koronát, hogy az ellenségtől kérte volna?

– Ébren van? – suttogta Adam a mocorgását hallva. – Hogy érzi magát?

– Jól… de elkeserít, hogy itt kell lennem tehetetlenül, amikor minden, amihez ragaszkodom a világon, veszélyben forog. Talán jobbat is tehetnénk.

– Mit? Megkeressük a pecsétet, és átadjuk Szaladinnak, hogy mentsük az életünket?

– Nem. Mit szólna, ha megszöknénk, és Jeruzsálemig futnánk, hogy megvédjük a várost?

– Mivel? Csak Heraclius maradt ott és a polgárok.

– És a kisemberek, akik néha hősként viselkednek. Balduinnak hála a falakat újjáépítették, és mélyek a környező árkok. Ráadásul… szeretnék visszamenni a Templomba is!

– Van valami ötlete?

– Igen. Még messze van az éjszaka vége. Beleereszkedhetünk a vízbe, és elúszunk addig, hogy kikerüljünk a muzulmán előőrs látómezejéből, aztán elmegyünk Belvoirig, az ispotályos erődig, mely a Jordán völgyét felügyeli hat vagy hét mérföldre innen. Kis szerencsével találunk lovat, mely túlélte a vérontást.

– Gondolja, hogy van még valaki Belvoirban?

– Biztosan. A templomos és ispotályos erődöket nem ürítették ki. Csak a két rendházat, és Belvoir a sziklájáról még gondot okoz majd Szaladinnak. Ez az egyetlen esélyünk, hogy hasznosak legyünk még valamire…

– Ha maga mondja!

Thibaut máris talpon volt. Túlságosan vágyott a cselekvésre, hogy ellenkezzen Adam tervével. Különben sem tudott volna mást tenni. A lehető legnagyobb csendben elhagyták a sátrat: nem őrizték őket. Odébb, a nagy sárga sátornál, mely körül az emírek sátrai sorakoztak, akár a kiscsirkék a tyúk körül, tovább folyt az ünnep a fáklyák fényénél, a katonák énekével és a sülő hús illatával kísérve. Egészen közel volt a tó.

A magas fűben, majd a nád között kúszva a két férfi elérte a vizet. Csendben belesiklottak, ügyelve rá, nehogy felkavarják a felszínt… Egy megzavart béka brekegve ugrott odébb. Hűvös, szinte hideg volt a víz a kései órán.

A csillagokkal teleszórt égre felpillantva Thibaut néma imát mondott, majd lassan úszni kezdett Adam után. Szinte a lélegzetüket is visszafojtva dél felé haladtak a part mentén, a legapróbb gyanús jelre is megállva. Nem vették észre az árnyékot, mely elindult a sátruktól, amikor kiszöktek, és követte az útjukat, mielőtt visszament volna a szultánhoz…

A két szökevény sokáig úszott, hogy biztosan maga mögött tudja a sereg elfoglalta területet. Azután kikapaszkodtak a partra, és elnyúltak egy pillanatra, hogy megpihentessék izmaikat, és lélegzethez jussanak. Végül megindultak a Jordán völgye felé.

XI. fejezet Zokogj, ó Jeruzsálem.

Ahogyan azt Thibaut előre látta, Szaladin másnap elfoglalta Tibériás kastélyát, ott találta Eschive hercegnőt, akit előkelő hölgyhöz illően köszöntött, majd közölte vele, hogy csatlakozhat a férjéhez Tripoliszban. Még erős kíséretet is adott mellé, hogy a hölgyeivel együtt biztonságban tehesse meg az utat. Azután leromboltatta a város egy részét, garnizont állíttatott fel a várban, és parancsot adott, hogy dicsősége emlékére emeljenek kápolnát a Hattin szarvon. Aztán visszaindult Akrába, a nagy tengerparti városba, mely a frank királyság kereskedelmi központja volt. Kellemes meglepetés érte: a legenyhébb ellenállásba sem ütközött. Jocelin de Courtenay volt a város elöljárója, vagyis kormányzója. Eljutott hozzá a tibériási események szörnyű visszhangja, és Szaladinnak elég volt felbukkannia, hogy csinos kereskedőküldöttség élén átadja neki Akra kulcsait. A követeknek a szultán felajánlotta, hogy maradhatnak a városban, de szabadon távozhatnak is, s mindkét esetben garantálja biztonságukat. Sokan elmentek, elsőként Courtenay, tudva, hogy bármit is ígér a győztes, minden rendben lesz, amíg itt marad, de amint hátat fordít, az emírjei sietve lemészárolják őket. A bazárok kincsek alatt roskadoztak, és a török katonák elragadták az aranyat, egész Ázsia termékeit, a gyönyörű damaszkuszi selyemkelméket és a velencei bársonyokat. Nagy mennyiségben találtak cukrot, fegyvereket és sok minden mást is. Szaladin hátrahagyta a fiát, Afdalt, és folytatta diadalmenetét.

Ezrével tartottak foglyok Damaszkusz felé, ahol nem isteni fényesség, hanem a legkeményebb rabszolgaság várt rájuk – hamarosan annyian lettek a piacon, hogy leesett az áruk, és egy életerős rabszolga alig került többe, mint egy pár saru. Szaladin két legfontosabb foglyát maga mellett tartotta: Guy de Lusignant és Gérard de Ridefort-t. Szabadságot ígért nekik több erődítmény átadása fejében, és a két hitvány alak szégyenteljesen megtett mindent, hogy meggyőzze alattvalóit és lovagjait, egyetlen kardcsapás nélkül adják át váraikat az ellenségnek. Ez történt Bejrúttal, Jaffával és más tengerparti városokkal, például Haifával és Caesareával. Eközben az emírek feldúlták és kifosztották Galilea városait, melyekben gyakran tárt kapuk fogadták őket, a lakosok pedig elmenekültek a tripoliszi grófság és az antiochiai hercegség felé, melyekre nem várt támadás. Hiszen Tripolisz a szultán barátja.

Antiochiában pedig a tehetetlen Bohemund, Orgueilleuse de Harenc özvegye nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy feleségül vette a szeretőjét, Sybilla de Burzey-t, aki régóta tájékoztatta Szaladint mindarról, ami a környéken történt. Ennek köszönhetően még békében élhettek, a távolból hallgatva a lánccsörgés, a mészárlás és a tűzvészek zaját.

A szultán hadnagyainak kezére került Naim, Arszuf, Dzsenim, Szamária, Nablusz, Jerikó, Fuleh, Maalsa, Sandelio, Tibnin és más városok is, miközben Lusignan és Ridefort tevékenykedésének ellenére a nagy templomos és ispotályos erődök, Château-neuf, Szafed és Belvoir ellenálltak, méghozzá több mint egy évig, míg csak az éhség ki nem kezdte őket.

Gázában és Askalonban szintén nem Szaladin önkéntes segítőinek szája íze szerint történtek a dolgok. Guy de Lusignan névleg még mindig a város ura volt, ahová egykor bezárkózott Sybillával, hogy packázzon a leprás királlyal, aki még haldoklásában is összeszedte az erejét, hogy harcra keljen velük. A helyiek sosem bocsátottak meg neki, és amikor Guy eléjük merészkedett, hogy arra kérje őket, nyissák meg a kapukat a muzulmánok előtt, kövekkel és sértésekkel fogadták: csak egy szerencsétlen alak, aki méltatlan arra, hogy viselje a koronát, melyet egy perverz és félbolond nő ágyában szerzett, és soha többé nem ismerik el királynak.

Megkezdődött az ostrom, és Szaladinnak több mint egy hónapnyi kemény erőfeszítésébe került a győzelem. Már csak Jeruzsálem maradt!

Amikor Thibaut és Adam rövid belvoiri pihenő után, ahol az ispotályosok elszántsága visszaadta bátorságukat, Jeruzsálembe érkezett, zárt kapukat talált, és alig tudott bejutni. Férfiak és nők őrködtek a falakon, és Thibaut hiába kiáltotta oda a nevét, mintha sosem hallottak volna róla. Közeledett az este, de a napközbeni hőség nem enyhült a tenger felől érkező vastag felhők miatt. Az elektromossággal teli levegő

mintha csak tovább szította volna az őrszemek bizalmatlanságát.

Végül, miközben Adam egy öreg göröggel tárgyalt, aki makacsul azt hitte, hogy Szaladin előőrse áll előtte, egy erős férfialak jelent meg mellette, kihajolt a falon, majd azonnal elkiáltotta magát:

– Nyissanak kaput, a mindenségit! A fattyú az! Lemegyek.

Néhány pillanattal később Thibaut Balian d'Ibelin karjaiba omlott. A férfi olyan boldogan ölelte magához, hogy könnyek szöktek a szemébe. Azután magához húzta Adamot is.

– Megmenekültek a pokolból, barátaim? Ó, istennek legyen hála! Nagy szükségünk van jó kardokra és bátor szívekre! De hogyan csinálták? Az az ördög Szaladin aljasul lemészároltatott minden templomost és ispotályost, mintha csak vágómarhák lennének, nem pedig nemes lovagok!

– A tóba vetettük magunkat, és megszöktünk – magyarázta Thibaut, aki nem akart több részlettel szolgálni. – És maga, Balian úr?

– Szaladin szabadon engedett, amikor elmondtam, mennyire aggódom a feleségemért és a lányáért. Elismerem, lovagias a hölgyekkel szemben.

– És elengedte magát anélkül, hogy bármit is követelt volna cserébe? – jegyezte meg Adam ironikus mosollyal. – Nem eskette meg például, hogy sosem emel többé fegyvert ellene?

A gróf szép arcán fájdalmas remegés futott át, de tekintete határozott maradt:

– Megesküdtem rá, bevallom, és viselem a szégyent, de amikor ide érkeztem, rémült népet találtam, csupa öregembert, nőt és gyereket. Szinte minden védő meghalt vagy fogságba esett, és sok menekült érkezett a vidékekről, melyeket az emírek fosztogatnak. Olyan emberek, akik nem akarnak meghalni vagy rabszolgasorba kerülni. Sírva könyörögtek, hogy adjak nekik fegyvert, és tanítsam meg őket a használatukra. Ráadásul… parancsot is kaptam erre.

– Kitől?

A három férfi felfelé haladt a Szent Sír utcán. Balian nem felelt, mindössze fejével Heraclius felé mutatott, aki szokásos pompájával, fején mitrával, kezében pásztorbottal közeledett feléjük.

– Joga van hozzá, hisz még mindig ő a pátriárka, és különös módon mintha a város kritikus helyzete felébresztette volna benne a vágyat, hogy hasznossá tegye magát, és a paraszti ösztönt, hogy megtartsa a földjét. Szerintem ő maga sem volt tisztában ezzel a tulajdonságával. Mióta megtudta, mi lett a hadsereggel, megsokszorozta magát.

így történt, hogy életében először Thibaut szinte baráti fogadtatást kapott a férfitól, aki gyűlölte őt. Kölcsönös volt ez a gyűlölet, hiszen a lovag képtelen volt elfelejteni a rosszat, melyet a pátriárka Guillaume de Tyrnek tett. Heraclius megöregedett. Erőteljes alakja lesoványodott, és a kegyetlen irónia, mely megszokott arckifejezését jellemezte, már nem tükröződött zöld szemében, melynek színe is megfakult. Őszintének tűnő örömmel fogadta az érkezőket és szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Balian:

– Nagy szükségünk van vitéz kardokra, hogy meg nyugtassuk a szegény népet…

Ezzel ment tovább, s hamarosan öreg emberek fogták közre, akikre azelőtt soha egy pillantást sem vetett, most azonban beszélgetni kezdett velük, és megáldotta őket.

– Hihetetlen! – jegyezte meg Thibaut. – Ezek az emberek úgy mennek hozzá, mintha egy szent megtestesülése lenne. Mi történt vele?

– Talán a kor teszi, vagy a lelkiismeret-furdalás? És… a bánat!

– A bánat?

– A palotában Agnès haldoklik. Nagyon egyedül van! Azt hiszem, Heraclius mégiscsak szerette. Annyit tett érte!

– És Sybilla? Akarom mondani a királynő?

– Nincs többé királynő. A helyiek majdnem megnyúzták, mert őt teszik felelőssé a balsorsukért. Azt mondják, elrabolta a koronát Balduintól, hogy egy gyáva senkiházinak adja. Ami még rosszabb: azzal vádolják, hogy megölte a tulajdon fiát, a kis Balduint. Az egyik éjjel elutazott a hölgyeivel és a szolgáival. A palota szomszédos a Dávid-kapuval. Könnyű volt kinyittatnia. Jaffa felé szökött, ahol hajóra szállt Akra vagy Tyr irányába. Ennél többet nem tudok.

Beszélgetés közben a három férfi elérte a Szent Sírt, ahol az újonnan érkezettek imádkozni akartak, mint bármely célhoz ért zarándok, mint bármely jeruzsálemi, aki hosszú utazásról tér meg. Ők a halál torkából tértek vissza, és biztosan tudták, hogy hamarosan újra oda mennek. Ahogyan azonban a templomosok jelmondata hirdette, semmit sem kértek maguknak. Csakis Isten dicsőségére kérték, hogy visszatérjen a béke a legszentebb sír köré épült királyságba… Azután a királyi kriptába mentek, hogy imádkozzanak a márványlapnál, mely alatt a szenvedéstől végre megszabadult leprás nyugodott. Ebben a pillanatban Thibaut hallani vélte Balduin kimerült hangját, amikor a halála előtti estén azt suttogta neki: „Ariane… Isabelle… vigyázz rájuk!” Amikor újra kiléptek a térre, mely az imént még elhagyatott volt, térdeplő tömeg fogadta őket, mely, mint minden este, imában kérte az Urat, hogy fordítsa el tőlük az iszlám dühét. A bazilika előtt állva, pásztorbotját magasba emelve Heraclius vezette a közös könyörgést, szemmel látható meggyőződéssel.

– Tényleg megváltozott! – suttogta Thibaut.

– Nem biztos – felelte Balian. – A világ legnagyobb komédiása, de az is meglehet, hogy nem veszítette el egészen a hitét… sem a félelmét Istentől. Most jöjjenek, pihenjenek egy keveset, biztosan nagy szükségük van rá, és holnap sok dolguk lesz…

Balian d'Ibelin visszatérte óta fegyverforgatásra tanított minden férfit, aki csak alkalmas volt rá, valamint a nemesi vagy polgári családok fiait, akiket tizenhárom éves kor felett lovaggá ütött, örömmel tapasztalva a közös akaratot a város és a szerencsétlen menekültek megvédelmezésére. Istennek hála a citadella készleteit feltöltötték. Egyelőre nem kellett éhínségtől tartani. Ugyanígy nem fenyegetett a szomjúság sem, hála a Gihon-forrásnak, mely az évszázadokkal korábban vájt Ezékiel-alagúton át a Siloé-medencében tört fel. Az ostromlott Jeruzsálemet sosem a vízhiány késztette megadásra…

– Rendezkedjenek be a citadellában! – tanácsolta Balian. – Én is ott lakom, hogy mindig a védvonalak közelében legyek… Nem – tette hozzá válaszul a kérdésre, melyet Thibaut fel sem mert tenni –, a feleségem és a lánya nem csatlakoztak hozzám. Most is az Ibelin-palotában vannak. Így akarta Isabelle. Napról napra ébred benne Amaury király lánya: ragaszkodik hozzá, hogy a nép körében maradjon, mely az ő népe kellene legyen. Onfroi Szaladin foglya, de úgy tűnik, ez nem aggasztja különösebben. Majd később találkozunk!

A gróf egy intéssel távozni készült, de Adam visszatartotta:

– Csak egy percre, nagyuram! Templomosok vagyunk. Tehát a Templomba kell mennünk – mondta komolyan.

– A Templomba – nevetett keserűen Ibelin. – Tudja, ki maradt a Templomban?

Senki, hacsak nem az öreg Thierry testvér, aki a ház őrzését tűzte ki feladatául…

bizonyára a szellemek számára. A Templom nem létezik többé: Ridefort szégyent hozott rá, és Szaladin lemészárolta!

– Ne mondjon ilyet! – háborgott a picardiai. – Safednél, Tortosában és még más helyeken is élnek lovagok a rendből, ahogyan maradtak ispotályosok is Belvoirban és a Lovag lírákban, a tripoliszi grófságban! Jönnek majd Európából is, ahogyan bizonyára jön új keresztes hadjárat is, ha megtudják a királyság szomorú állapotát.

– Újabb keresztes hadjárat? Guillaume de Tyr és a többiek évek óta kérték a nyugati királyok segítségét. Lehet, hogy egyszer megérkezik, de attól tartok, addigra késő lesz… még ha megtesszük a lehetetlent is, hogy kivárjuk.

Ezzel nagy léptekkel távozott, és csak egy pillanatra állt meg, hogy Thibaut-ra mosolyogjon, aki odakiáltotta:

– Engem a citadellában talál, készen rá, hogy segédkezzek.

Thibaut azután a dermedt Ádámhoz fordult:

– Bocsásson meg… de én is úgy gondolom, ahogyan ő. A Templom nem létezik többé!

– Úgy beszél, mint egy tudatlan gyermek. Bár itt üres a hajléka, a rendnek sok lovagja van Európában, akik készek testestül-lelkestül a dicsőségnek szentelni magukat.

– Miért nincsenek itt? Nem azért alapították a rendet, hogy védelmezze és óvja a zarándokokat a szent helyekre vezető úton? Ahelyett, hogy halmozza a gazdagságot és a hatalmat… Ráadásul nem az a nyomorult Ridefort a legfőbb ura ennek a szép kis társaságnak?

– Egy méltatlan nagymester méltatlan nagymester, ennyi az egész! Ha meghal, választunk másikat!

– Addig azonban nem tartozik neki teljes engedelmességgel?

– Teljes engedelmességgel tartozunk neki. Maga ugyanúgy, mint a többiek, hiszen megesküdött Istenre!

– Tudom… de nem teljes szívemből. Maga meggyőzött, ez az egyetlen módja, hogy megmeneküljek a haláltól, mely nem a csatamezőn érne. A küldetése elkápráztatott, és segíteni akartam.

– Már nem akar?

– Nem akarok többé tisztelettel és engedelmességgel tartozni egy nyomorultnak, akinek bizonyára nem Isten szolgálata a legfőbb gondja. Ami pedig a táblák felkutatását illeti, nem hinném, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Hacsak nem akarja Szaladinnak ajándékozni őket? Jobb dolgunk is van, Adam! Utolsó leheletünkig védelmezzük a Szent Várost, és együtt halunk vele.

– Én is védelmezni akarom. Csakhogy ugyanúgy fogok harcolni, mint mindig: vörös keresztes fehér köpenyben…

– Nem mindig viselte. Akkor sem volt magán, amikor Belinben találkoztunk, és elhoztam a királyomhoz, akit sokáig szolgált anélkül, hogy bárki is tudta volna, kicsoda. Még én sem tudtam!

– Volt, és még most is van felmentésem a rám bízott küldetésre tekintettel.

– Ki adta a felmentést, amikor a nagymester itt a legfőbb parancsnok?

Adam habozott, végül azonban elszánta magát:

– Van egy másik nagymester. Titokban, rejtve, és csak néhány beavatott ismeri.

Érje be ennyivel: már így is túl sokat mondtam…

Ebben a pillanatban egy villám hasította át a sötét eget, majd nyomban hatalmas mennydörgés követte, és a két férfi egyazon mozdulattal keresztet vetett. Mintha az ég tiltakozna az ellen, amit a barátság felszakított Adam Pellicorne-ból, és megakadályozná, hogy többet mondjon, ha esetleg erre készülne. Thibaut nyugtalanul megrázta a fejét:

– Nekem ez túl bonyolult, és vissza akarom kapni a szabadságomat. Az imént Balduin sírjánál úgy éreztem, mintha hallanám a hangját, mely megparancsolta, hogy vigyázzak a kedvesére és a húgára.

– A húgának van egy férje, egy mostohaapja, hercegnő, és talán holnap királynő

lesz. Nincs szüksége magára.

– Szegény Ariane-nak azonban ebből semmije sincs. Tudni akarom, mi lett vele.

Tehát ami a Templomot illeti, adjon nekem felmentést, ha már olyan nagy hatalmú, vagy még jobb: mondja azt, hogy meghaltam azokkal együtt, akik elestek Hattinnál.

Ugyanakkor tudnia kell, hogy az ön iránti barátságom mit sem változik! Ha nem kér belőle, tudassa velem.

Thibaut ezzel sarkon fordult, és megindult a citadella felé, pontosan abban a pillanatban, amikor felszakadt a hatalmas fekete felhő. Valóságos vízözön zúdult a kiszáradt földre, bekergetve az embereket házaikba. Hamarosan folyékony függöny állt a két barát közé. Adam, aki nem mozdult, elfordította a tekintetét az utcáról, melyen a barátja eltűnt, és megvonta a vállát:

– Végül is miért ne? – morogta, és megindult az elhagyatott rendház felé.

Amikor Balian visszament a citadellába, már elállt az eső, és az utcákon hosszú folyamokban hömpölygött a víz. Thibaut-t a díszudvar küszöbén találta, ahol egy öreg őrmesterrel beszélgetett, akit, mivel már alig bírta el a fegyvert, hátrahagytak a város védelmére. Tiborc volt a neve, és gyermekkora óta ismerte Thibaut-t. Örömmel fogadta az érkezését, és az arcán még ott csillogtak a könnyek, kontrasztot alkotva szavai keserű szomorúságával, amint a királyi lakosztály egyik kivilágított ablakára mutatott. Elmondta, hogy az oszlopok mögött Agnès haldoklik, határtalan magányban, hiszen egyetlen családtagja sincs mellette, hogy imádkozzon érte és megédesítse utolsó óráit. Sem elmenekült lánya, sem a fivére, aki Akrában volt, sem a férje, Renaud de Sidon, akit hónapok óta nem látott. A hattini pokolból megmenekülve Renaud bezárkózott tengerparti várába, Sidonba, és amennyire csak tudott, ellenállt Szaladin emírjeinek. Nem is törődött a feleségével, akit régen nem szeretett már. Az utolsó –

bevallható szerető, a főparancsnok Amaury de Lusignan Szaladin foglya volt.

– Szánalmas ez a magány egy valaha oly gyönyörű nemes hölgynek, hisz az udvarhölgyei is elmentek Sybilla királynővel. Nem maradt mellette csak a görög öregasszony, Josefa Damianos… és Marietta, akit jól ismer, Thibaut úr.

– Marietta? Visszajött?

– Mint Askalonból mindenki, akit a törökök nem öltek meg vagy nem dobtak a vízbe. Igen szomorú állapotban érkeztek ide, mert ahogy beszélik, a szultánnal előfordul, hogy könyörületes, de az emírjeivel sosem. Allah nevében ölnek, gyújtogatnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és kínoznak. Marietta megsebesült.

Egyenesen a palotába jött, remélve, hogy szorítanak neki egy kis helyet…

– Szeretném látni.

– Ennél mi sem egyszerűbb – szólt közbe Balian, aki eddig a háttérből figyelte az öreg katona szavait. – Csak fel kell mennie… hacsak nincs ellenére, hogy találkozzék Agnès asszonnyal. Ha így van, megértem, hisz emlékszem, milyen mohón használta ki Balduin betegségét, hogy elérje, amit akar.

– Csak arra akarok emlékezni, hogy szerette a fiát, még ha rosszul is szerette.

– Akkor menjen. Nem kísérem el. Ismeri a járást, és én sosem tartoztam a barátai közé… Látni fogja, hogy megváltozott…

Mostanra teljesen besötétedett, Jeruzsálemben azonban ritkán volt néma az éjszaka. Azelőtt Agnès és társai ünnepségeinek zaja töltötte be, a harangok csengésével elvegyülve. A harangok most is ott voltak, most azonban a háttér moraját a citadella hátsó udvaraiban, a templomokban, a kolostorok kertjeiben, az Ispotályban és a Templom külső gyűrűjében táborozó sok száz menekült alkotta.

Thibaut az egyik vaskarikából elvett egy fáklyát, és megindult a királyi lakosztályokhoz vezető lépcsőn, melyet egykor fényesen kivilágítottak, és ahol valaha fuvolák, lantok és dobok zenéje, énekszó hallatszott. Most minden sötét és néma volt.

Agnès ajtajában már nem is álltak őrök: minden fegyverforgatásra alkalmas emberre szükség volt máshol, és amikor Thibaut kinyitotta a súlyos, faragott cédrus ajtószárnyat, suttogó ima ütötte meg a fülét. A szoba sötét volt, alig világította meg a két olajlámpás, mely a hatalmas, azúrkék damaszkuszi szatén borítású ágy két oldalán égett, mely fölé az éjszakai rovarokat távol tartó nagy fátyol borult. Kékes árnyalata remekül illett az úrnő szőke szépségéhez. A környező sötétségben olyan volt az ágy, akár egy hatalmas buborék, akár egy felhő, melyet enyhe arany csillogásba vontak a kis sárga lángok. Mindössze ennyi maradt azonban az ágy egykori kéjes pompájából, ahol Agnès vígan áldozott a test bűneinek a legszebb férfiakkal, akiket a véletlen az útjába sodort. A selyemlepedőkből, a puha matracokból, a lágy, hímzett párnákból nem maradt semmi. A lesoványodott test vékony szalmazsákon feküdt lepedő és takaró nélkül, mindössze fehér apácaruhába öltözve, mely arra emlékeztetett, amilyet Balduin viselt előszeretettel, amikor levetette páncélját. A pompás hajzuhatagot, mely Agnès egyetlen ruhája volt, amikor szeretőit fogadta, rövidre vágták, könnyű kis fürtökben, sisakként keretezte arcát, melyet annyira eltorzított a fájdalom, hogy Thibaut alig ismerte fel. A szerelemre teremtett test széthullott a vadállat harapásai alatt, mely nemi szerveit támadta meg. Hiába füstöltek illatos füveket, a halált előre jelző

betegségszag töltötte be a szobát.

Thibaut-t Balian figyelmeztetése ellenére is váratlanul érte a látvány, és először észre sem vette a két ősz hajú asszonyt, akik a fekhely két oldalán ültek: egyikük még szikárabb, még aszottabb volt, mint valaha, a másik pedig tömzsi, de életerősebb. Ő

vette észre elsőként a belépőt, és meghatottan ismert rá:

– Thibaut úr! – suttogta, és lendületesen felállt, hogy hozzá siessen. – Valóban maga az?

Marietta halkan beszélt, a haldokló mégis meghallotta, és megpróbálta kinyújtani a kezét, mire a görög cseléd azonnal türelmetlenül tiltakozott:

– Csönd legyen! Megzavarja szegény betegünket!

– Nem – suttogta Agnès. – Egy nevet mondott… A Fattyú lenne?

– Ő az, úrnőm – szipogta örömkönnyekkel Marietta.

– Hozd ide! Ó… isten küldte hozzám! Talán… a könyörület jele! Lépj közelebb, Thibaut, gyere…

A fiatalember odament az ágyhoz, és meglátta a nagyra nyílt kék szempárt, mely ugyanolyan volt, mint Balduiné, melyet megfakított a betegség, mielőtt megvakult volna.

– Itt vagyok, úrnőm és néném. Elszomorít, hogy ilyen fájdalmas állapotban látom…

– Nem fájdalmas… Csak haldoklóm… de örülök, hogy látlak. Istenem, milyen szép vagy! – suttogta javíthatatlanul. – Igaz, az unokaöcsém vagy… az egyetlen Courtenay, aki megmutathatja, milyen szép család voltunk!

– Maga még most is gyönyörű! – felelte rá Thibaut, és majdnem őszinte is volt, annyira felragyogott a kihunyni készülő tekintet, miközben az asszony kiszáradt ajka könnyed mosolyra húzódott.

– Köszönöm… a hazugságot. Te leszel az utolsó, aki dicsér. Nagyon fáradt vagyok, és meg vannak számlálva a napjaim – tette hozzá elhaló hangon. – Pedig szeretném…

meghallgatni a történeted… hogy mit csináltál…

Egy pillanatra elhallgatott és levegő után kapkodott:

– Csak annyit mondj: hány éves vagy?

– Szent Simonkor lettem huszonhét.

– Máris? És hány nő volt az életedben?

– Asszonyom!

Josefa felháborodott csuklása mosolyt csalt az arcára:

– Ugyan! Ismersz, Josefa! Mindig is vonzott a szerelem… még az életem végén is…

Tehát, szép lovagom?

– Egy sem.

Agnès rebbenő tekintete megdermedt:

– Hogyan? Egy sem? Sosem szerettél?

– De igen, méghozzá olyan nagy szerelemmel, hogy senki más nem kaphat meg sosem!

– Egyetlen szerető…? Nem sok.

– Nem a szeretőm. A szenvedélyem és az életem, de nem az enyém.

– Úgy érted, soha nem… A te alkatoddal?

Thibaut megvető mosollyal felelt a döbbent tekintetre:

– Emlékezzen vissza, Agnès! Azt az évet kivéve, amikor fogoly voltam, sosem hagytam el Balduin uramat. Számára a betegség lehetetlenné tette a szerelmet.

Bujálkodtam volna, és tértem volna vissza hozzá piszkos szerelmekben bemocskolt lélekkel? Nem volt nehéz az önmegtartóztatás: a szívemben élő szerelem megvédett a kísértésektől.

Agnès feléje nyújtotta a kezét, a fiatalember pedig megfogta a láztól tüzelő ujjakat.

– És azóta? – folytatta a királyné.

– Még mindig szeretek.

– A lovagi tisztaság! Létezik még ilyen a királyságban?

– Jobban, mint hinné. A templomosok és az ispotályosok mind erre esküsznek fel…

Elhallgatott, mert az asszonyban újra felébredt a fájdalom, melyet az ópium átmenetileg elcsendesített. Josefa orvosságot töltött egy aranykupába. Marietta mozdulatát megelőzve Thibaut lehajolt, és feltámasztotta Ágnest, hogy inni tudjon. Az egész teste megmerevedett, megbénította a fájdalom, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, melyet Josefa egy kendővel megtörölt. Agnès felsóhajtott, amikor Thibaut gyengéden visszafektette az ágyra.

– Egy férfi karja! Milyen csodálatos! Álmodoztam rólad… egykor!

– Asszonyom! Gondoljon Istenre! – lépett közbe ismét a görög asszony.

– Arra bőven lesz időm… és a megbánásra is… melyet, attól tartok, sosem fogok igazán érezni… a testi bűneim miatt… De, szép öcsém… eljöttél, és szeretném…

megédesíteni az ittléted… és adni neked valamit… egy emléket. Mit kívánsz?

Thibaut letérdelt az ágy mellé, és megfogta a haldokló kezét.

– Semmit… hacsak nem választ egy kérdésre: tudja, mi lett Ariane-nal, az örmény lánnyal, aki az udvarhölgyei közé tartozott?

– Őt… szereted?

– Nem. A királyom szerette, és a halála előtt nem sokkal megparancsolta, hogy vigyázzak rá. Amikor kerestem, azt mondták, hogy az ön fivére, az udvarnagy katonákkal ment érte, és a lepratelepre vitte… ahová sosem érkezett meg. Tudja, mit tett vele? Megölte? Önnek tudnia kell! Önnek mindent elmondott.

Agnès nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, és Josefa megkérte Thibaut-t, hogy hagyja magára, hogy békében készülhessen az utolsó kenet felvételére. A betlehemi püspököt várták. Thibaut kénytelen volt felállni. Agnès azonban kinyitotta a szemét:

– Azt a lányt… egyszerre kívánta… és gyűlölte. Azt hiszem… a házába… vitte…

A rebbenő tekintet a fiatalemberét kereste, aki könyörgést vélt kiolvasni belőle:

– Ne menj a közelébe! Jocelin rossz ember! Régóta tudom. Sokkal rosszabb, mint én, és ráadásul gyűlöl téged! Téged, a tulajdon fiát!

– Én sem szeretem őt. És vigyázni fogok. De… köszönöm, hogy elmondta…

Lehajolt, hogy búcsúzóul megcsókolja a felé nyújtott kezet, Agnès azonban visszatartotta:

– Várj még! Adni akarok valamit… egy emléket… Josefa! A zománcos ládikámat…

– Asszonyom! Mindjárt itt lesz a püspök! Nincs ideje, hogy…

– Azt mondtam, a ládikámat! Vagy menj innen!

Az asszony kénytelen volt engedelmeskedni: odavitte a kis kék és arany dobozt, úrnője parancsára kinyitotta, és elővett belőle egy csodálatos, súlyos aranyláncot, melybe igazgyöngyöket és karbunkulusokat foglaltak. Az ékszer egyaránt illett férfiakhoz és nőkhöz.

– Vedd el, Thibaut! Nincs vagyonod, és már nem él a királyod, hogy megjutalmazzon!

Mivel a lovag elutasító mozdulatot tett, Agnès tovább kérlelte:

– Mondom, vedd el! így akarom… És imádkozz értem! Azt hiszem… nagy szükségem… lesz rá.

Thibaut engedelmeskedett.

Odakint harang csengése hallatszott, és még mielőtt őszinte meghatottsággal köszönetet mondhatott volna, kinyílt az ajtó a prelátus előtt, akit két gyertyavivő és egy tömjénező kísért. Aranyszövettel letakart kelyhet hozott a kezében. Térdre ereszkedtek előtte, majd Thibaut távozott. Marietta szeretetteljes pillantással kísérte, melyből a viszontlátás ígéretét olvashatta ki.

Agnès az éjjel meghalt, még több feladatot róva Balianra, aki igyekezett méltó temetést szervezni az asszonynak, aki királyt hordott a szíve alatt. Gyorsan kellett cselekednie, mivel a nyári hőség nem tett lehetővé hosszas várakozást.

A holttest még aznap este megkapta az utolsó áldást az ispotályosok templomában. Személyesen a pátriárka tartotta meg a szertartást. Mindenki tudta, milyen kapcsolat fűzte az elhunythoz, de mindig is jó szónok volt, és megtalálta az egyszerű, mégis megkapó szavakat, hogy leírja a szép hölgy kegyetlen utolsó napjait, aki egész életében a kéjt hirdette, mégis bűnbánatban és szegénységben tudott meghalni. Mindenki megértette, hogy azzal, hogy neki megbocsátott, magának is feloldozást adott, de senki sem mosolyogta meg. Azután a fáklyák fényében Agnès de Courtenay-t, Sidon grófnéját a kriptába fektették végső nyugalomra első veje, a régen halott Guillaume de Montferrat mellé… Amint elindultak a palotából, megszólaltak a lélekharangok.

Thibaut őszinte szívvel imádkozott Ágnesért, akinek rossz életmódja és mohósága oly sok bajt okozott a királyságnak, de aki Thibaut szemében megváltotta bűneit a szeretettel, melyet leprás fia iránt tanúsított.

Azután követte Baliant a falakra, ahol egymásra halmozták a köveket, a szurkot, a rőzsét és az olajos fazekakat, melyet az ostromlókra öntenek majd, h felbukkannak.

Már nem lehettek messze: Szaladin seregei egymás után szerezték meg a Jeruzsálem körül településeket, s végül vas és tűz harapófogójába zárták a várost, melyet – ezzel mindenki tisztában volt – külső segítség nélkül nem képesek sokáig megvédelmezni.

Segítséget pedig nem várhattak. A nyugati királyok süketek maradtak a folyamatos segélykérésre. A tripoliszi grófot és az antiochiai herceget túlságosan lefoglalta a saját –

már megcsonkított – birtokaik védelme, nem törődtek Jeruzsálem megsegítésével.

Ugyanakkor a menekültekkel, akik folyamatosan érkeztek, és akiket lassan már nem tudtak befogadni, fegyverforgatásra alkalmas férfiak is jöttek, és a templomos és ispotályos rendházba visszatértek a lovagok, akik a különböző parancsnokságokról menekültek: hátrahagyták állásaikat, hogy a Szent Sírt védelmezzék. Újra benépesült a Templom, és nagymester híján, aki változatlanul fogságban volt, udvarnagyot választottak. Thierry testvér hatalmas megkönnyebbüléssel adta át kezébe a birtok és a vagyon feletti felelősséget. Az elkövetkező napokban Thibaut nem is látta Adamot.

Biztosan sok dolga volt. A regulájukhoz híven a templomosok mindennap bőségesen jótékonykodtak, befogadva és megvigasztalva mindenkit, aki szükséget szenvedett. A betegek és a sebesültek az Ispotályban tolongtak, ahol a vörös köpenyes lovagok mindent megtettek értük, ahogyan mindig is 1048 óta, amikor még csak egyszerű

gyógyító rend voltak a Szent Sír árnyékában.

A város éjjel-nappal tevékenykedett. A fáradhatatlan Balian d'Ibelin egyszerre volt jelen mindenütt, döntött, szervezett, irányított, csodálatos és lelkesedést ébresztő

magabiztossággal. Szó sem lehetett róla, hogy engedelmes birkákként megadják magukat, hogy önként a hitetlenek kardja alá hajtsák a nyakukat! Halálig harcolni fognak! Egyedül a görögök nem tanúsítottak lázas lelkesedést, de ez nem volt újdonság: mindig is türelmetlenül viselték latin hittársaik uralmát, és nem lett volna ellenükre, ha szélesre tárják a kapukat a szultán előtt. Balian azonban szemmel tartotta őket, és kedvesen elmagyarázta a vezetőiknek, hogy a legapróbb gyanús mozdulatot is halállal bünteti.

Eközben Thibaut nem felejtette el Agnès utolsó szavait. Az asszony azt mondta, hogy Jocelin egyszerre imádja és gyűlöli Ariane-t, és „a házába” vitte. De melyikbe? Az udvarnagyi palotába a Szent István utcában, vagy a montfort-i kastélyba, hét vagy nyolc mérföldre Akrától, melyet Agnès közbenjárására Balduintól kapott, netalán az akrai kormányzói palotába, melynek kulcsait engedelmesen átadta Szaladinnak szinte a hattini dráma másnapján?

Thibaut, ahogy jobban belegondolt, apja természetét ismerve Montfort-ra szavazott. Már látta a sötét erődöt, mely Galilea szívében emelkedett, vad, nehezen megközelíthető vidéken. Ideális hely volt egy „imádott és gyűlölt” lány elrejtésére, hiszen távol feküdt minden lehetséges segítségtől. Lehet, sőt valószínű, hogy mostanra a vár valamelyik emír kezén volt, hiszen Szaladin egész Galileát meghódította. Ebben az esetben a szép örmény lány – ha egyáltalán még életben volt! – egy török hatalmába került a háremébe vetették, vagy isten tudja, hová. Lelkiismerete megnyugtatására Thibaut mégis úgy döntött körülnéz a jeruzsálemi palotában is. Jól ismerte, hisz többször járt ott Balduinnal Amalrich király uralma idején, amikor Milon de Plancy volt az udvarnagy Étiennette de Milly második férje, akit 1174 karácsonyán gyilkolt meg egy akrai utcán a tripoliszi gró: embere. Milonnak akkoriban volt egy öccse, aki azóta meghalt, gyerekkorukban azonban a barátjuk volt, és gyakran meglátogatták a betegsége alatt, mely végül elragadta.

Odaérve Thibaut szélesre tárva találta az ablaktalan falba vágott ajtót, mely a belső

kertre nyílt. Silány kis csomagokat cipelő tömeg tolongott Khoda, az etióp rabszolga erőfeszítései ellenére, aki izmos volt és fekete, akár az éjszaka, és akit Jocelin nagyon drágán vásárolt, amikor fogságából visszatért, s azóta bizalmas embere lett. Bizonyára rá bízta a ház őrzését, amikor akrai kormányzóságába utazott. Mivel nagyon magas volt, Khoda tiszteletet parancsolónak tűnt, a jelenlegi helyzetben azonban nem sokat tehetett a szerencsétlenek sokasága ellen, akik mohón kutattak egy hely után, ahol pihenhetnek, élelmet találhatnak, és megszabadulhatnak félelmüktől. Az itteniek Jerikóból érkeztek, de az egész város tele volt menekültekkel, akiket többé-kevésbé befogadtak, és akik előtt a kétségbeesett pillanatokat jellemző jótékonysági hullámban általában megnyíltak a nemesi otthonok. Miért zárták volna be keresztények előtt azokat a házakat, melyek holnap talán a török kezére kerülnek?

Khoda szemmel láthatóan nem így gondolkozott. Rá bízták a ház őrzését, hát őrizte, ez minden. Éppen egy asszonnyal tárgyalt, akiből megérkeztekor Thibaut csak cizellált ezüstgyűrűvel összefogott kék fátylas fejét látta. Hallotta az asszony erős, parancsoló hangját:

– Ezek a szerencsétlenek kimerültek, fogytán az erejük, és segítségre van szükségük. Be kell engedned őket, mert ez az elöljáró, Sir Balian d'Ibelin parancsa!

– Engedelmeskedni fognak önnek, nemes hölgy, különben ez a férfi megtanulja, mi az ára, ha ellenszegül a kormányzó parancsainak.

Ó, a gyönyörű, a csodálatos fény, mely a felismerésben felragyogott a fiatal hölgy kék szemében! Majdnem kinyújtotta felé a kezét, de visszafogta magát: nem tartozik erre a veszett őrkutyára a felindulása. A rabszolga különben is tiltakozni kezdett:

– Khodának egyetlen ura van, aki azt mondta, vigyázzak a házra. Más urat nem ismer!

– Nos, akkor most megismersz – vágott vissza Thibaut, és kivonta a kardját, melynek hegyét a rabszolga nyaka felé irányította. – Beengeded őket, vagy…

Khoda bizonyára a halálát olvasta ki a szürke, hideg és kérlelhetetlen szempárból, mely rá szegeződött, mégis megpróbált alkudozni:

– Mit fog szólni a gazdám, amikor visszajön? Tudod, nagyuram, kegyetlen tud lenni!

– Nem annyira, mint én, erről biztosíthatlak! Ráadásul nem hiszem, hogy a gazdád valaha is visszajön ide. Én pedig az örököse, a fia vagyok. Tehát add ide a kulcsokat, és engedj be!

Az etióp legyőzötten engedelmeskedett, leakasztotta az övéről a kulcscsomót, és felé nyújtotta, majd mélyen meghajolt, és félrehúzódott. Thibaut visszatette kardját a hüvelyébe, és örömteli remegését elnyomva a karját nyújtotta Isabelle-nek, hogy bevezesse az udvarba. A menekültek a nyomukban haladtak. Férfiak, nők, gyerekek és öregek lepték el a földszinti termeket, örömkiáltásokkal és hálatelt szavakkal. Az asszonyok még Thibaut kezét is megcsókolták, aki mielőtt megízlelte volna a sors nyújtotta néhány boldog pillanatot, elkiáltotta magát:

– Miután kipihenték magukat, az egészséges férfiaknak a citadellába kell menniük, hogy megkapják utasításaikat Balian nagyúrtól! A veszedelem, mely elől ide menekültek, közeledik, és minden erős karra szükségünk van.

– A miénkre miért nincs? – kiáltott vissza egy szép lány, akinek merész tekintete nem titkolta, hogy kedvére valónak találja a lovagot. – Mi is hasznosak lehetünk: követ hordunk, olajat forralunk, összegyűjtjük a nyilakat, segítünk a sebesülteknek…

– Köszönet érte! Minden segítséget elfogadunk – felelte Thibaut egy mosollyal, melyet azután Isabelle felé fordított.

A hercegnő azonban máris egy terhes asszony fölé hajolt, aki éppen elvesztette az eszméletét. Thibaut ekkor látta, hogy nincs egyedül, ahogyan először gondolta, hanem három cseléd kíséri tépésekkel, kötésekkel, balzsamokkal, olajokkal és minden elsősegélyhez szükséges eszközzel megrakott kosarakkal. Az egyikük a kövér Euphémia volt: ő kenyeret és bort hozott, melyet máris osztani kezdett.

Miközben Isabelle Thibaut számára meglepő szakértelemmel ellátta az asszonyt, utasításokat adott, hogy húzzanak vizet és keressenek szénát, hogy fekhelyet készítsenek a legkimerültebbeknek. Hirtelen felemelte a fejét, és Thibaut-ra nézett:

– Tegye hasznossá magát, barátom! Enni kell adni az embereknek: kell lennie raktárkészletnek a palotában!

A lovag magához intette Khodát, és kikérdezte. A rabszolga beletörődő

mozdulattal egy ajtóra mutatott, mely mögött lépcső nyílt. Természetesen kulcsra volt zárva. Isabelle elkérte a kulcsot, és felállt:

– Magával megyek. Látni akarom, mi van ott!

A lépcső ugyanolyan volt, mint minden pincelépcső: meredek és csúszós, különösen egy hercegnő finom cipellője számára. Isabelle-nek Thibaut-ba kellett kapaszkodnia. Annyira meredekek voltak azonban a fokok, hogy a támasz ellenére mégis majdnem elesett, de a lovag elkapta, és egymás karjában találták magukat odalent. A lány testének érintésére a fiatalemberen úrrá lett a káprázat. Vászonruhája, mely ugyanolyan kék volt, mint a szeme, bizonyára poros és piszkos lett, Isabelle-ből azonban csodálatos illat áradt, melyben rózsa és jázmin keveredett. Ráadásul a test, melyet a ruha vékony szövete takart, már nem egy kislányé volt, hanem egy tizennyolc éves nőé, édes hajlatokkal, melyeken Thibaut türelmetlen keze felfedező útra indult.

Isabelle ösztönösen válaszolt a csókjára, melyben ott égett a sokáig elfojtott szenvedély, közben mégis azt suttogta, „ne… ne…”, ám egyre gyengébben, egyre kevesebb meggyőződéssel.

Thibaut tekintete máris a pincét fürkészte valami után kutatva, mely akár egészen távolról is emlékeztethetett nászágyra, amikor nyögést hallott… és azonnal megállt.

Isabelle is hallotta, és a pár természetesen szétvált.

– Arról jön! – mutatott Thibaut egy folyosóra, mely olajoshordók, boroshordók és különböző élelmiszeres zsákok között nyílt előttük.

Felragadta a fáklyát, mely a pincelejáróban égett, és oda sietett. Egy elég rossz állapotú, de vadonatúj lakattal lezárt ajtót látott. Mögüle érkezett a nyögés.

– Vigyázzon! – suttogta Isabelle.

– Adja ide a kulcsokat, és tartsa a fáklyát!

Lázasan végignézte a kulcscsomót, kereste a megfelelőt, kipróbált kettőt, melyek nem illettek a lakathoz, majd végül megtalálta az igazit, mely a legújabb volt mind között. A jól megolajozott zár nem kérette magát, és az alacsony, vastag ajtó kinyílt.

Kellemetlen szag áradt ki mögüle.

– Maradjon itt! – adta ki az utasítást Thibaut. – Talán egy beteg és veszélyes állat van odabent…

– Nem zárnak így be egy állatot, bármilyen értékes legyen is! – felelte logikusan gondolkodva a lány, miközben visszaadta a fáklyát.

A lovag lehajolt, hogy beléphessen, és tekintetét a homályba fúrta a levegőtlen, ablaktalan kis lukban, ahol képtelenség volt felegyenesedni. A fáklya lángjában elé táruló látványra iszonyattal felkiáltott:

– Istenem!

Egy nő feküdt rongyokban a rothadó szalmán, melyből a bűz áradt. Az egyik bokájára hegesztett vaskarika kötötte a falhoz, ami azonban nyomorúságos állapotát tekintve felesleges óvintézkedés volt. Piszkos, meggyötört, tragikusan sovány és férgek lepte testén kívül Thibaut csak hosszú, kócos fekete haját látta, mely eltakarta az arcát.

Úgy tűnt, nem veszi észre a fiatalembert, és továbbra is halkan nyögdécselt.

Thibaut előérzettől vezérelve félre akarta húzni a haját, Isabelle azonban, aki a nyomában belépett, megelőzte:

– Édes Jézusom! Ariane az! – kiáltott fel, ahogy meglátta a sovány, sápadt arcot, melyen alvadt vér borította sebhelyek látszottak.

A lány szeme csukva volt, vonásait elmélyítette a szenvedés.

– Eszméletlen – nyögte Isabelle. – Ápolnunk kell, de legelőször is kivinni innen.

Kell lennie egy kulcsnak ehhez a karikához!

Nem volt: a vasat meghegesztették, jelezve, hogy a szerencsétlent arra ítélték, hogy haláláig itt senyvedjen. Azután elég lett volna befalazni az ajtót.

– Az a szörnyeteg az életével fog fizetni! – mordult fel Thibaut. – A kardomra esküszöm!

– Az a szörnyeteg… az apja, barátom – jegyezte meg szomorúan Isabelle.

– Talán tőle kaptam az életet, de attól még nem apám. Megesküdtem haldokló bátyjának, hogy vigyázok Ariane-ra. Ne mozduljon! Elküldöm Khodát egy kovácsért.

Először is el kell vágni a láncot. Aztán majd meglátjuk…

Az etióp azonban, jól tudva, hogy elsőként őt érné a lovag haragja, eltűnt. Thibaut megállt a menekültekkel teli udvar közepén:

– Van maguk között kovács?

Egy szakállas férfi jelentkezett, aki egy nagy bőrzsákban magával hozta az üllőjét, egy kisebben pedig a szerszámait.

– Hishami Simon vagyok Jerikóból.

– Jól van. Várj meg itt!

Thibaut felsietett az emeletre, az egyik ágyról levett egy bíborszín selyemtakarót, és visszament a kovácshoz. Együtt mentek le a pincébe, ahol Simon gond nélkül elvágta a láncot.

– A karika nehezebb lesz, de azt hiszem, le tudom venni anélkül, hogy megsebezném a szerencsétlent. Micsoda állapotban van, istenem! Micsoda állapotban!

Thibaut leterítette a takarót a folyosó kövére, és fel akarta emelni Ariane-t, hogy oda fektesse. Simon félénken tiltakozott:

– Engedje, hogy én csináljam, lovag úr! A páncélinge fájdalmat okozhat neki.

Thibaut csak a gyors mosakodások idejére vált meg sodronyingétől, s mint a város minden védője, abban élt és aludt. A nagyon erős embereket néha jellemző végtelen gyengédséggel Simon felemelte Ariane-t a fekhelyéről, és átfektette a pompás takaróra, ahol Isabelle gyengéden, csorgó könnyekkel betakarta.

– Felvigyem egy szobába? – kérdezte Simon.

– Nem. Elvisszük az anyámhoz, az Ibelin-palotába. Orvos kell! Kerítsen egyet, Thibaut! Én mutatom az utat… Kapsz aranyat, kovács, a segítségedért. Főleg ha sikerül levenned a karikát úgy, hogy nem töröd el a bokáját.

A további intézkedést Isabelle-re hagyva Thibaut futva indult a zsidó kerület felé, némán imádkozva, hogy ott találja Joad ben Ezrát, akiről semmit sem tudott.

Az ügyes zsidó orvos még mindig a Füge utcai házában lakott, de nem volt otthon.

A menekültáradat a végtelenségig sokszorozta a munkáját. Thibaut mégis rátalált a Jozefát utcában, nem messze az ugyanezt a nevet viselő vesztőhelytől: éppen egy asszony égési sérüléseit kezelte egy balzsammal, aki megégette magát az üstjével.

Kénytelen volt fékezni türelmetlenségét, míg az asszony megfelelő kötést nem kapott.

Joad nem volt hajlandó azonnal vele tartani, hiszen súlyos betegek vártak rá.

– Majd várnak még egy keveset! – jelentette ki Thibaut. – Ariane, az örmény lány nagy bajban van, és szüksége van magára. Emlékszik rá, remélem?

– Akit Balduin király az angyalának nevezett? Igen, emlékszem rá, de nem tudtam, hogy beteg: a leprás halála óta nem hívnak a palotába!

– Már nincs a palotában.

Menet közben Thibaut amennyire tudta, elmesélte, hogyan találtak rá, és milyen állapotban van a lány. Isabelle szobájában találták, ahol Simon még mindig mellette volt: apró kis ütésekkel óvatosan levette a karikát, miután amennyire csak tudták, beburkolták a sebesült lábat.

– Úgy gondoltam, jobb, ha addig végezzük el, míg eszméletlen – magyarázta Isabelle. – Úgy tűnik, semmit sem érzett… vagy nagyon keveset.

Simon jól megtömött és jól megérdemelt erszénnyel távozott. Az orvos mindenkit kiküldött, még Thibaut-t is, és csak Isabelle-t tartotta maga mellett, akiről tudta, hogy hatékony segítsége lehet. Thibaut lement a kertbe, hogy köszöntse az asszonyt, akit továbbra is mindenki Mária királynénak hívott, és aki éppen imára tanította legkisebb lányát, Marguerite-et, a kétéves babát, a Baliannal kötött házasságából született negyedik gyermekét. A kis Helvis, a harmadik ott téblábolt körülöttük, igyekezett megzavarni a tanulást, és egy jázminvirággal a húga orrocskáját csiklandozta. A két idősebb fiút, Jean-t és Philippe-et már férfiak kezébe adták, hogy megkezdődjék lovagi nevelésük.

Bájos volt a látvány a kis, viráglepte kert díszletében. A kicsik nevetése ragadós volt, és Komnenosz Mária különben sem volt szigorú anya. Velük nevetett, tudta nélkül is megnyugtató képet küldve az érkező felé, akinek szemét még eltöltötte az iménti borzalmas látvány a könyörtelen ostromra készülődő város mindennapos nehézségei után.

Mária mindig is kedvelte Thibaut-t. Úgy fogadta, mint egy régen szem elől tévesztett barátot. Bemutatta neki a lányait – akik hozzá hasonlóan most már frank divat szerint öltöztek –, majd miután a dajka gondjaira bízta őket, egy percet sem várt tovább, és feltette a kérdést, melyet a férje jobbnak látott elhallgatni:

– Hogy lehet, Thibaut, hogy nem tért vissza a Templomba, és nem vette vissza a köpenyét? A férjemtől pedig úgy hallottam, felesküdött.

– Megtettem, felség, de csak foghegyről és szükségből, egy jó barát tanácsára és támogatásával. Most, azok után, amit megismertem a nagymester tetteiből, képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy vakon engedelmeskedjem neki, ahogyan azt a szabályzat megköveteli. Ha a Templom nagy is volt valaha, ma nem az, és úgy határoztam, mostantól a magam módján imádkozom Istenhez. Ráadásul megesküdtem Balduin királynak, hogy vigyázok az egyetlen nőre, akit valaha is szerelemmel szeretett.

Ma Isabelle kisasszony és én megtaláltuk. Ha életben marad, gondoskodnom kell róla…

– Miért ne gondoskodnánk róla mi? Ariane éveken át élt a lányom mellett. Őszinte szeretet fűzte össze őket, és megtartotta helyét a családunkban…

Ebben a pillanatban Isabelle tűnt fel a kert bejáratánál, és intett Thibaut-nak, hogy menjen oda. Az alacsony teremben, ahová a lépcső vezetett, Joad ben Ezra nagyon komor arccal várta.

– Nos? – kérdezte Thibaut.

– Nagyon gyenge, és a halál nem sokat váratott volna magára, ha nem sietnek a segítségére… De nem tudom, nem lett volna-e jobb.

– Miért? – tört ki Thibaut.

– Harag nélkül hallgasson végig, kérem, mert csakis rá gondolok. Iszonyatos, amit el kellett szenvednie. A szerencsétlent verték, megsebezték, megégették, bizonyára többször megerőszakolták, ritka kegyetlenséggel, hisz szétszaggatták a bensőjét. Azt hiszem, éheztették is: félelmetesen sovány, és az utolsó napokban az őrzője, aki bizonyára pontos utasításokat kapott, elfelejtett inni adni neki.

– No de mindez helyrehozható?

– Igen… de nem ilyen körülmények között. Megfertőzte a lepra…

– Nem!

Isabelle kiáltott fel, és arcát a kezébe temetve térdre rogyott a kövezeten. Thibaut úgy érzete, kifut a föld a lába alól.

– Ben Ezra mester! Tudja, mit beszél?

– Sajnos nagyon is tudom! Thibaut úr, és ön, nemes hölgy, nem tarthatják itt. Ez a ház tele van emberekkel, akik mind élni akarnak.

– Talán hamarosan Szaladintól kell kérniük az életüket… Leprás! – suttogta maga elé Thibaut, és a borzalmas pillanatban meg is feledkezett a többiekről, akik azonban hallották a szavait. – Az lehetetlen!… Balduin sosem érintette… kivéve egyszer, de az nagyon régen volt!

– Az elég lehet – felelte halkan az orvos, kitalálva, mire utal a lovag. – Valójában nem sokat tudunk a betegség terjedéséről. Bizonyos, hogy érintéssel fertőz, de talán nem csak úgy. Így például egy gyermek, aki egészséges szülőktől születik, mint Amalrich király és Agnès volt, megbetegedhet. Azt sem tudjuk, mennyi időbe telik, míg megmutatkozik a kór…

Beszélt, most már lélegzetvételnyi szünet nélkül, mintha a szavak áradatába próbálná fojtani a pillanat borzalmát. Thibaut már nem is hallotta, süketté tette fülét a szívét feszítő harag. Tehát Ariane, akit megkínoztak, tönkretettek, csak azért talált menedéket, hogy onnan is elűzzék? Isten megengedné, hogy ez az élet, melyet teljes egészében a legtisztább szerelemnek szenteltek, a falakon kívül, egy lepratelep rémségében végződjön, melyet a törökök, ha ideérnek, biztosan sietve felégetnek majd?

Körülnézett, és rémült arcokat látott a lépcsőn és az ajtókban. Látta, hogy Isabelle még mindig térden állva, meggörnyedt vállal imádkozik, lehunyt szemmel és akkora tűzzel, hogy összekulcsolt keze ízületei kifehérednek bele. Hallotta a csendet. A félelemből született csendet, mely máris a kinti árnyak közé taszította a fent pihenőt…

Ekkor hatalmas harag, szent düh vett erőt rajta. Félrelökte a cselédeket és a szolgákat, felrobogott a lépcsőn és berontott a szobába, majd az ágy végénél állva a beteget figyelte. Megitatták, megmosdatták, fehér inget adtak rá, és így kevésbé nyomorultul festett, nyugodtabb is volt, de Thibaut tudta, micsoda kegyetlenséget szülhet a félelem és az ostobaság, hisz a homlokon, melyet megszabadítottak az alvadt vértől és a mocsoktól, a fekete haj tövében két barna folt látszott, mely más foltokat idézett emlékezetébe.

Mit tegyen, hogy megkímélje Balduin szerelmét a legnagyobb borzalomtól? Ölje meg, itt, ebben az ágyban? Keze gépiesen a tőre markolatát kereste. Abban a pillanatban azonban, amikor kivonta volna, valami, egy ismeretlen erő, mely ellen semmit sem tehetett, lefogta a kezét. Hirtelen, mint a beáramló fénysugár, őrült, emelkedett ötlet hasított belé, mely igazán méltó volt a szép szerelmi történethez, melyből mindössze ez a beteg test maradt!

Az ágy fölé hajolt, felnyalábolta Ariane-t és a lepedőjét, melybe beburkolta. Nagyon könnyű volt a lány, és Thibaut ereje megkétszereződött. A lépcsőhöz vitte.

– Hátra mindenki! – kiáltotta, és megindult lefelé.

– Thibaut! – sikoltotta Isabelle. – Mit akar tenni? A férfi már az udvart szelte át, és nem felelt.

Isabelle a nyomába vetette magát, összefogva szoknyáját, hogy ne zavarja a futásban. Egymás nyomában siettek a Szent Sírhoz, s egyetlenegyszer sem botlottak meg az este félhomályában. A megveszekedett elszántság előtt mindenki félrehúzódott, keresztet vetett, majd az első meglepetés elmúltával a nyomukba szegődött, kíváncsian várva, mi fog történni A bazilika előtt emberek térdeltek, és Heracliu vezette az imát. Látva, hogy a szokatlan csoport bejárat felé siet, a pátriárka útjukat akarta állni.

– Hátra! – üvöltötte ismét Thibaut. – Engedj át, h: tétlen pap, és egy időre elfelejtem, hogy megöletted Guillaume de Tyrt!

Futás közben a lepedő félrecsúszott, felfedve Ariane arcát, melyet az utolsó napsugár ragyogott be.

– No de ez a nő… leprás! – dadogta rémülten a pátriárka. – Hova akarod vinni?

– Oda, ahová mennie kell. Utat, pátriárka! Vagy rettegj Isten haragjától, de legalább az enyémtől!

Meghajlott háttal, kidülledt szemmel, akár a vadállat az idomárral szemben, Heraclius hátrált, és mögötte engedelmesen megnyílt a kanonokok és diakónusok sora, akik elálltak a bejáratot. Thibaut hirtelen emelkedett léptekkel bevonult a templomba, térdet hajtott anélkül, hogy karja megremegett volna, majd a kriptába vezető

lépcsőhöz ment, ahol Jeruzsálem királyai nyugodtak. Mint Krisztus sírját, ezt is éjjel-nappal megvilágították, de szerényebben: két nagy viaszgyertya égett IV. Balduin sírhelye két oldalán, mely mellett oly kicsinek hatott Sybilla gyermekének koporsója.

Thibaut habozás nélkül letette terhét a márványkő lapra, melyen a két sárga láng különös mélységeket keltett életre, majd térdre ereszkedett, és addig hajolt lefelé, míg homloka a jéghideg kövezetet nem érintette.

– Itt vagyok, királyom! – suttogta olyan halkan, hogy senki nem hallotta, még Isabelle sem, aki most már a sír másik oldalán térdelt. – És itt van, aki annyira szeretett téged, hogy azt kívánta, veled együtt haljon a legborzalmasabb betegségben. És itt vagyok én, a szolgád, akire bíztad, és aki nem tudott vigyázni rá. Ezért elhoztam hozzád, hogy te gondoskodj róla, és ha Isten úgy akarja, mondd meg, mi legyen a sorsa.

Imádkozni fogok, imádkozni, és még mindig imádkozni, míg csak meg nem hallom a hangodat! In nomine Patris et Filii et Spiritus Sanctus…

Thibaut imádkozott. Hosszan. Észre sem vette az idő múlását, olyan lázasan könyörgött a megfeszített és feltámadt Megváltóhoz és minden élő Atyjához. Semmi válasz nem érkezett. Az itt nyugvó király bizonyára nem hallotta őt, hiszen a remélt hang nem szólalt meg a lovag fejében. Még elszántabb, még sürgetőbb lett az imája. Ha kell, utolsó leheletéig imádkozik… Hirtelen egészen közelről egy hangot hallott, Isabelle-ét:

– Nézze!

A sír kövén a gyertyák lángja életre keltette a mozdulatlan arcot, melyről minden seb eltűnt, a barna foltokkal együtt. A lány homlokán a bőr újra tiszta elefántcsont volt, és mellkasán összefont kezei tisztán ragyogtak.

Thibaut nem hitt a szemének, és felemelte a fejét. Tekintete Isabelle elragadtatott pillantásával találkozott. Az örömkönnyekben a lány szeme úgy ragyogott, akár egy csillag.

– Istennek legyen hála! – suttogta. – Eltűnt a betegség! Isten megengedte, hogy Balduin szolgája sírján a lány, akit szeretett, megszabaduljon a leprától. Meggyógyult!

Meggyógyult!

A diadalmas kiáltás végigzengett a boltívek alatt, felfutott a lépcsőn, melynek tetején a bazilika emberei tolongtak. Egyikük továbbkiáltotta, aztán még egy, még egy és még egy hang visszhangozta. A csodát és Isten dicsőségét hirdető kiáltás lett belőle, hatalmas halleluja, mely betöltötte a templomot, kitódult a térre, és tűzbe hozta az ott imádkozó tömeget. Olyannyira, hogy a pátriárka sietve bezáratta a Szent Sír bronzkapuit, hogy megakadályozza, hogy betóduljanak a sírokhoz, majd maga is lement á kriptába. Az álla is leesett a látványtól: Isabelle hercegnő és a Courtenay fattyú örömtől ragyogva az iménti leprás fölé hajoltak, akin egyértelműen látszott, hogy hihetetlen isteni kegyben részesült. Lesegítették a sírról, de hamar kiderült, hogy még túlságosan gyenge ahhoz, hogy megálljon a lábán, és Thibaut a karjába emelte, hogy kivigye a friss levegőre. Heraclius előrelépett:

– Bezárattam a kapukat, hogy a tömeg ne zúduljon be. Menjenek ki…

– A főbejáraton megyünk ki – szakította félbe Thibaut, akit elszánttá tett az öröm.

– Isten erejének ekkora megmutatkozását nem szabad elrejteni. A népnek joga van látni. Különösen most, hogy baj közeledik felé.

Heraclius összezavarodott, nem tudta, mit felelhetne. Inkább kiadta a kért utasítást, és Thibaut karjában Ariane-nal, nyomában Isabelle-lel megjelent a kapuban, melyet most már több tucat fáklya világított meg. Ismét feltámadt a kiáltás, majd hirtelen elült, akár egy elfújt láng, és a fiatalok térdeplő, néma tömeg között szelték át a teret, melynek végén ott találták Balian d’Ibelint, akinek fáradt arca szintén boldogan ragyogott.

– Csodálatos gyógyulás! – kiáltotta. – Nem remélt öröm, mely mindannyiunkat megerősít bátorságunkban. Szükségünk is lesz rá…

– Az Úr talán tesz még egy csodát! – szólalt meg Isabelle.

– Talán. Ha igen, hamarosan meg kell tennie. Az őrszemek tüzet jeleznek a város környékéről.

Jeruzsálem népe egész éjjel a Szent Sír körül gyülekezett, reményteli dalokat énekelve és lázas imákat mondva. Amikor azonban felkelt a nap, megvilágította Szaladin seregét, erős egységeivel és ostromgépeivel, melyek felsorakoztak a falak előtt…

Közeledett a harc ideje, ám most már mindannyian megújult bátorsággal készültek rá…

Ariane, akit a pátriárka tiltakozása ellenére, aki az ispotályos apácáknál kívánta elhelyezni, visszavittek az Ibelin-palotába, csak másnap tudta felvázolni Isabelle-nek és Máriának, milyen kálvárián ment keresztül Courtenay karmaiban. Elmondta, hogyan kötözte ki a férfi az első napokban az ágyhoz, hogy újra és újra kitöltse rajta szörnyű

vágyát, mely azonnal újjáéledt, amint beteljesült. Durva, pusztító düh hajtotta, melynek semmi köze sem volt a szerelemhez. Amikor pedig az udvarnagy megszerezte Akra kormányzóságát, megláncoltatta a pincében, és pontos utasításokkal látta el Khodát. A foglyot éppen csak annyira táplálhatja, hogy éhen ne haljon, és a legkevésbé sem ápolhatja: Courtenay azt akarta, hogy Ariane még képes legyen a szenvedésre, amikor visszatér. Ha azonban a várost veszély fenyegeti, Khoda nem nyitja ki többé a pincerekeszt, és hagyja, hogy a lány éhen és szomjan haljon. Amikor megmentették, Ariane már nem is tudta, mióta nem látta az etiópot…

– No de valamit nem értek. Azt mondják, az udvarnagy nagyon fél a betegségektől: annyira, hogy összegyűjt minden orvosságot, amiről csak hall, sőt, saját gyógyszerészt foglalkoztat. Hogy lehet, hogy leprás létedre mégis többször megerőszakolt?

– Még nem voltam leprás, amikor a magáévá tett. Ő fertőzött meg. Régóta benne lakozik a kór… bár több évig nem voltak jelei.

– Ezek szerint az átok, melytől a mostohafiam annyit szenvedett, a Courtenay-któl ered?

– Az udvarnagy nem így gondolta. Szerinte én, egyedül én voltam a kiváltó ok, amikor Sybilla királynő esküvőjének éjszakáján megtámadott a palota udvarán.

Emlékezzen csak, asszonyom, épp akkor éltem meg a testi szerelem egyetlen pillanatát, melyben a királyom részesített, és véreztem…

– És továbbadtad volna a bátyám betegségét, anélkül, hogy te magad megkaptad?

Ugyan! Szerintem az udvarnagy inkább a rengeteg nő valamelyikétől kapta, akiket az ágyába vitt. Amíg nem válik láthatóvá a betegség, ki tudja? Biztosan nem minden leprás van a lepratelepen…

Lehetséges azonban, hogy Courtenay-nak volt igaza. Amikor Isabelle elmondta Thibaut-nak Ariane szavait, a fiúnak eszébe jutottak Marietta panaszai, aki azt tapasztalta, hogy megmagyarázhatatlan módon fogy a

Damaszkuszból elhozott enkobaolaj készlete. Sosem sikerült elkapni a tolvajt, a gondolatra azonban, hogy Jocelin de Courtenay ezzel megrövidítette a király életét, a fattyúban tovább növekedett a gyűlölet:

– Ezért, és azért, amit Ariane-nal tett, tulajdon kezemmel ölöm meg, ha Isten az utamba sodorja!

– Apagyilkos lenne, Thibaut! Halálos bűn… a földön pedig máglyával büntetik.

– Mit számít? Isten ismeri a lelkem, és megért.

– Nekem sokat számít, barátom – suttogta Isabelle. – Mi lenne velem, ha örökre eltűnik?

– Ez azt jelenti, még mindig szeret? Ó, szívem hölgye, könyörgöm, mondja!

– Nincs rá jogom. A férjem fogságban van, talán halálos veszedelemben forog, és bár nem vitéz jellem, gyengéd, kedves és minden gonoszságtól mentes férfi, aki nagyon szeret engem.

– Tehát megbocsátotta a… szökését?

– Mi mást tehettem volna? Annyit sírt, hogy megsajnáltam. Tehát… nem, lovagom, nem mondom, hogy szeretem… még ha ez is az igazság! – tette hozzá felé nyújtva a kezét, melyet Thibaut tüzesen megcsókolt, majd futva távozott.

Balianhoz csatlakozva a falakon a lovag úgy érezte, szárnyai nőttek…

Jeruzsálemmel szemközt Szaladin hosszasan elnézte a város – az iszlám harmadik városa – szépségét, melyet a kora ősz megenyhítette napsütés aranyszínbe vont. Nem akarta lerombolni, egyszerűen meg akarta szabadítani a tisztátalan keresztényektől, akiknek szemében az égi királyság képe volt. Üzenetet küldött a védőknek: ha megadják magukat, ő, Szaladin megkíméli a lakók életét és javait. Mióta győzelmet aratott a Hattin szarvnál, nagylelkű győztesként viselkedett. Ha személyesen jelen volt, az emírjei is egészen más magatartást tanúsítottak. Jóságosan bánt a meghódított területek lakóival, különösen a görög vagy szíriai eredetűekkel, hogy megértesse velük, hogy felszabadítóként érkezik hozzájuk. Nincs miért félteniük tőle az életüket vagy a javaikat. Természetesen a görögök azonnal a megadásra szavaztak. Ezt látva Balian, aki nem akarta, hogy esetleg hátba támadják, összegyűjtötte és javaikkal együtt a falakon kívülre küldte őket. Komnenosz Mária görög eredetű volt, Szaladin pedig írásban felajánlotta neki, hogy helyezze magát és gyermekeit az ő védelme alá, de az asszony nem volt hajlandó elhagyni gyengéden szeretett férjét.

Ezután megkezdődött az ostrom, és hamar egyértelművé vált, hogy nehéz idők következnek. Szaladin vissza akarta szerezni a szent helyeket: a Harám esz-Serifet (a Sziklatemplomot), és a Távolit. A frankok meg akarták védeni a várost, mely számukra nem a harmadik, hanem az első, az egyetlen volt, a hely, mely Krisztus koporsójának háromszor szent helyét magába foglalta. Nem adták meg magukat ellenállás nélkül, hiába voltak alig hatezernél többen a harcosok – egy olyan városban, mely Hattin előtt körülbelül százezer lakost számlált! – a hatalmas sereggel szemben. Szívüket megacélozta a hit, és ezt hamarosan a törököknek is látniuk kellett.

Már azelőtt, hogy a Próféta lobogói megjelentek a hegyekben, Balian d'Ibelin és emberei tevékenykedni kezdtek. Elmélyítették az árkokat, megerősítették a kapukat, kő– és nyílhajítókat állítottak fel a falakon, ahol halomba rakták a köveket, a fahasábokat és az üstöket a forró olajnak, valamint jelentősen leszűkítették a legszélesebb járatokat. A nők és a gyerekek is segédkeztek. Az egyházi énekek hangjára mindenki tette, amit tudott, hogy megvédje a várost.

Elég rövid – kéthetes –, de ritka kegyetlen ostrom volt. Szaladin két nagy ostromgépet vetett be, melyre a falakon felállítottak válaszoltak. A frankok kitartottak, és több ponton is ellentámadásba kezdtek. A szultán egy pillanatra megingott a vállalkozása sikerében: az ellenségeiben valóban hegyeket mozgatni képes hit lakozott.

Ráadásul azt beszélték, csoda történt, ami mindig a legjobb bátorítás. A falakon papokat láttak, akik a veszélyt semmibe véve szegezték előre a keresztet, hogy felszítsák a bátorságot.

Sajnos csak egy pillanatig tartott. Szaladin egyiptomi utászainak, akik az ostromgépek védelmében dolgoztak, sikerült rést ütniük a falban. Ekkor a védők vezérei amilyen merész, olyan kétségbeesett tervet eszeltek ki: megpróbálnak tömegesen kitörni a sötétedés árnyai közt, hogy utat törjenek vagy karddal a kezükben haljanak meg.

Heraclius ellenszegült. A sokk ellenére, melyet Agnès halála és a csoda gyakorolt a szinte teljesen hitetlen papra, annyira azért nem változott meg, hogy a mártírhalál glóriájára vágyakozzon. Mint minden gyáva, ő is remek érveket talált: a kirohanás védelem nélkül hagyná a nem harcolókat, különösen a gyerekeket, akiket Szaladin bizonyára áttérítene az iszlámra, és ezzel elveszejtené a lelküket.

Balian beletörődött, hogy tárgyalást kérjen a szultántól, és a táborába ment, egyedül Thibaut és a krónikása, Ernoul kíséretében. A megadást jött felajánlani.

A követeket meglepetés várta, ahogy bevezették őket a nagy sárga sátorba: a szultán tolmácsot alkalmazott, és ez a tolmács nem volt más, mint Onfroi de Toron, Isabelle nem különösebben vitéz, de nagyon művelt férje. Lágy hangján továbbítva Szaladin válasza olyan különös csengést nyert, hogy a szultán nyugtalanul maga fejezte be válaszát, mely visszautasítás volt: feltétel nélküli megadást akart, és hozzátette:

– Nem fogok másként viselkedni önökkel, mint ahogyan az önök apái viselkedtek az enyéimmel, akiket mind lemészároltak vagy rabszolgaságba taszítottak.

Balian d’Ibelin dühét elfojtva válaszolt:

– Ebben az esetben magunk fojtjuk meg a fiainkat és az asszonyainkat, és felgyújtjuk a várost. Leromboljuk a Templomot és minden szentélyt, mely egykor az önök szentélye is volt. Lemészároljuk az ötezer muzulmán foglyunkat és a haszonállatokat, azután mind kitörünk, és higgye el, egyikünk sem hal meg anélkül, hogy ne ölt volna meg legalább egyet az ön emberei közül. Akkor bevonulhat Jeruzsálembe, szultán, de a városból csak egy vérben fürdő romhalmaz marad.

A beállt csendben több ezer ember élete került mérlegre. Mindkét oldalon visszafojtották lélegzetüket. Végül Szaladin bársonyosságát visszanyert hangon felsóhajtott:

– Talán módomban áll, hogy meggondolásra bírjalak, ha úgy szereted istenedet, ahogy mondod…

Tapsolt egyet, és azonnal felemelkedett a függöny, utat engedve egy nagydarab mameluknak, aki két kezével a cizellált arany mesterművet tartotta előre, melyben Krisztus kínhalálának fáját őrizték: az Igazi Kereszt állt a frank vezérek előtt.

Thibaut elfojtotta döbbent kiáltását, miközben ő és két társa egyazon mozdulattal, szinte gépiesen, hisz annyira megszokott és természetes volt, térdre ereszkedtek.

Fájdalmas könnyek tolultak a szemükbe, melyeket minden erejükből igyekeztek visszafojtani', hisz rettenetes csapás volt ez számukra: biztosra vették, hogy isteni jelképüket biztonságosan elrejtették. Thibaut szíve őrülten dobogott, miközben napbarnított arca hamuszínre váltott.

– Visszaadom a városért cserébe! – jelentette ki Szaladin halálos nyugalommal. –

Elveheted és elmehetsz, ahová csak akarsz, azokkal, akik elkísérnek. Ne félj, gondoskodom a feleségedről és a gyermekeidről, akiket biztonságban az övéikhez kísérünk.

Balian azonban máris felemelkedett, és a kegyetlen helyzetben minden ízében remegett. Sötét, könnytől csillogó tekintete azonban határozott volt és elszánt, ahogyan a hangja is:

– Hívő embernek mondanak, szultán, aki féled istened és őt követed minden lépésedben, minden gondolatodban. Az alkud elfogadhatatlan számomra. Nagy fájdalom, hogy a kezedben látom a szent keresztet. Ha valóban olyan nemes a lelked, mint néhányan állítják, nem teszed olyan alku tárgyává, melyben megszakad a szívem…

Szaladin válaszolni készült, amikor Thibaut közbeszólt:

– Egy percet, kérem, Balian nagyúr!

Közelebb lépett a drágakövekkel díszített nagy aranykereszthez. Először térdet hajtott, majd egy pillanatig elnézte, és felemelkedett:

– Nyugodjon meg, Balian d'Ibelin. Nem kell a mérleg serpenyőjébe tennie a hitét és a becsületét. Ez nem az Igazi Kereszt!

Szaladin azonnal felcsattant:

– Szemtelen hitetlen kutya! Hazugsággal mersz vádolni?

– Nem. Lehetséges, hogy téged is becsaptak… valamelyik emíred, aki tetszeni kívánt neked.

– Egyik sem merészelne… De honnan veszed a bátorságot ekkora ostobasághoz?

– Abból az egyszerű tényből, hogy jól ismerem az Igazi Keresztet. Éveken át, mióta csak fegyverforgató korba léptem, alatta harcoltam Balduin király mellett: ha veszély fenyegette a királyságot, a magasba emeltük, és a királyt csak azon a napon tudták legyőzni, amikor a kereszt nem volt velünk! A halála után még közelebbről láthattam, mert a sors úgy hozta, hogy a közvetlen védelmére rendeltek ki…

– És akkor?

– A damaszkuszi ékszerészek messze földön híresek, uram, és csodálatos munkát végeztek itt is. A legtisztább aranyat használták fel. Minőségiek az igazgyöngyök és a drágakövek is. Csakhogy túlságosan új, túlságosan tiszta ez az arany: az Igazi Kereszt aranyán horpadások és apró karcolások vannak. Ráadásul a kidudorodó oszloptörzset, melynél fogva vinni lehet, három rubin és három topáz díszíti: itt csak rubinokat látok.

Mi következik ebből, uram?

– Hogy ügyes vagy, lovag. Nem most tapasztalom először, de becsületesnek tartalak: kész vagy megesküdni a becsületedre, a lelki üdvödre, hogy az igazat mondtad?

Thibaut mélyen a szultán szemébe nézett, vaskesztyűs kezét a szívére szorította, és megesküdött:

– A lelkem üdvére, a becsületemre és a hitemre esküszöm, hogy ez a kereszt nem az, mely alatt oly sokáig harcoltam!

Balian elszorult mellkasa hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal szabadult fel, miközben Szaladin egy intéssel kivitette a keresztet. Az imént hallottak, valamint Balian vad elszántsága mély hallgatásra indították, melyet senki nem mert megtörni.

Végül meghozta a döntést: a jeruzsálemi keresztények megvásárolhatják az életüket: tíz arany egy férfi, öt egy nő, egy egy gyerek.

– Igaz, sokan meg tudják fizetni – vetette ellen Balian –, de nem mind. Sok szegény ember van, aki képtelen ennyi pénzt előteremteni. Vannak nők és gyerekek, akiknek már semmijük sincs, mert megöltétek vagy elhurcoltátok a védelmezőiket.

– Legyen. A városnak kell megfizetnie százezer aranyat húszezer ilyen szerencsétlenért… ez alá nem megyek.

Kénytelenek voltak beérni ennyivel. Balian összességében elégedett volt mindazzal, amit meg tudott menteni, és távozni készült, amikor a szultán türelemre kérte: szeretne néhány percet beszélgetni a kísérőjével. A lovag vállát rándítva beleegyezett, de visszautasította a felkínált frissítőt, és kijelentette, hogy inkább odakint várakozik.

– Állítod, hogy még mindig át tudod adni nekem a Pecsétet? – kérdezte Szaladin. –

Nem mentél el érte, amikor elhagytad Tibériást.

– Honnan tudod, uram?

– Követtek téged és a barátodat. Parancsot adtam, hogy hagyjanak nektek annyi szabadságot, hogy megkísértsen a szökés gondolata.

– Miért tettem volna? Számomra az a tárgy nem jelent semmit attól a perctől kezdve, hogy nem tudom megszerezni vele Jeruzsálem szabadságát.

– Honnan tudod?

– Ne próbálj félrevezetni, felséges szultán! Túlságosan régóta akarod már a Szent Várost, hogy most elengedd. Igazam van?

– Igazad van. Mégis fájdalmas a tudat, hogy pusztán a te makacsságod miatt nem húzhatom az ujjamra a Próféta – az idők végezetéig áldott legyen a neve! – gyűrűjét.

– Számomra pedig még fájdalmasabb, hogy látnom kell, amint a csapásaid alatt összeomlik a világ legszebb királysága, melynek az életemet szenteltem, és mely a hazám. Amit te nem mondhatsz el magadról, hiszen kurd vagy. Gondolj erre, uram, és ez vigasztaljon meg a hatalomnak azért az elenyésző szeletéért, melyről még álmodtál.

Uralkodó vagy: nem kell pápának is lenned!

Ezzel anélkül, hogy Szaladin akár tiltakozni próbált volna, csatlakozott Balianhoz.

A falak közé visszatérve a parancsnok összehívta a kerületek vezetőit, a templomosokat és az ispotályosokat, a két rend vagyonára számítva a szegény emberek százezer aranyának kifizetésében, de be kellett látnia, hogy nem lesz könnyű dolga: biztos gazdagságuk ellenére azt állították, képtelenek ekkora összeget kifizetni.

Mindössze annyit adtak össze, amennyivel hétezer ember szabadságát vásárolhatták meg. Nem használt sem a parancs, sem a kérlelés. Amikor Balianból, aki mindenét odaadta, kitört a harag, Thibaut megjegyezte, hogy a templomosok vagyonának nagy része valószínűleg már elhagyta Jeruzsálemet.

– Ki lehet jutni a Templomból a kapuk használata nélkül is, úgy, hogy senki sem vesz észre… A kincs már messze jár, le merném fogadni!

Meggyőződése szilárd alapra épült: az ostrom alatt egyetlenegyszer sem látta Adamot a falon harcoló testvérek között. Amikor pedig Szaladin feltételeinek megismerése után elment a rendházba, és kereste, a kapus őrmesterek azt mondták, hogy Adam és két további testvér a törökök érkezése. előtt elhagyta a Templomot: elkísértek egy csapat jeruzsálemit, akik távozni kívántak a szíriai part még szabad kikötői felé, talán hogy Bizáncba induljanak.

– Miért ne Nyugatra? – gondolta magában Thibaut. Nem értette, mit keresne Adam Bizáncban, mely Manuel császár halála óta bizonytalan hely lett. Azt ellenben remekül el tudta képzelni, hogy a menekülők kísérete mellett titokban magával vitte a rend kincseit is. És miért ne lehetnének közöttük a kőtáblák?

A küldetése teljesítése után Adam mostanra bizonyára Provence felé hajózik, ahonnan visszatér szülőföldjére, Picardiába. Thibaut, bár belátta, hogy a barátja mindent megtett, hogy magával vigye őt, mégis mélységes bánatot érzett a gondolatra, hogy bizonyára sosem látja viszont. Olyan fájdalmas volt a gondolat, mintha a fivérét veszítette volna el! Vagy talán még többet!

Eközben a lehető legtöbb aranyat gyűjtötték össze, hogy a lehető legtöbb keresztény életét mentsék meg. Szaladin állta a szavát. Kíséretet küldött Komnenosz Máriáért, Isabelle-ért és a többi gyermekéért, hogy először a szultánhoz kísérjék, ahol nagy megbecsüléssel fogadták, majd Tyrbe, mely a mediterrán partvidéken az egyetlen lehetséges menedék volt Tripolisszal és a Szent Simon kikötővel, mely Antiochiához tartozott. Ezenfelül a szultán szigorú parancsokat adott, hogy a fő közlekedési útvonalakat a csapatai őrizzék, határozottan megtiltva, hogy bárkit is zaklassanak vagy fosztogassanak. Végül engedélyt adott az ispotályosoknak, hogy még egy évig a városban maradjanak a betegek ápolására. A Szent Sírt a görögökre és a szíriaiakra bízta.

Végül eljött a nap, amikor Szaladin bevonult Jeruzsálembe. Mély csend övezte az útját, mely fájdalmas kiáltásokkal és a muzulmánok örömteli éljenzésével telt meg, amikor ledöntette a nagy aranykeresztet a Templom csúcsáról, majd rózsavízzel lemosatta a sziklatemplomot, mely újra Hiram esz-Serif lett. Beköltözött a citadellába, és akik el akartak menni, engedélyt kaptak a távozásra.

Jeruzsálem összes kapuját bezárták. Csak a Dávid-kapu maradt nyitva…

Heraclius haladt a menet élén, ahogyan az a pátriárkához illik. A papság követte…

és a csomagjaik, melyek annál is tömöttebbek voltak, mert vitték magukkal a szent edényeket, az ékszereket, a szőnyegeket és a Szent Sír minden kincsét. Szaladin, aki a falak magasáról nézte a jelenetet, közbeléphetett volna. Nem tette.

Azután jött Balian d'Ibelin a frank nemesség és az előkelőségek élén.

Megmerevedett az akarattól, hogy büszke és határozott maradjon, egy kézzel vezette lovát, a másikban pedig a jeruzsálemi királyok zászlaját vitte, mely nem lobog többé a Dávid-tornyon. Thibaut de Courtenay és Ernoul de Gibelet léptettek a nyomában, majd a többiek követték őket. Mindenki igyekezett tartani magát, de túlságosan nagy volt a fájdalom, és nem egy asszony siratta mindazt, amit hátrahagyott, és mindazokat, akik itt maradtak, és akikre bizonyára a rabszolgaság várt, hisz nem vásárolták ki őket.

Leginkább rájuk gondolt Thibaut, miközben megindult a már sokszor megtett úton.

Rájuk és Ariane-ra, akit kénytelenek voltak az ispotályos apácákhoz vinni, akik közé továbbra is vágyott. Semmi mást nem akart, csak Balduin sírjának közelében maradni.

Thibaut nem tudta, vajon viszontlátja-e még, de tudta, hogy csodával övezett személyének jelenléte vigaszt jelent mind a közösségének, mind a gondjaira bízott betegeknek… Hiába tudta, hogy Szaladin védelmének hála Isabelle sincs veszélyben, és Marietta sem, akit a gondjaira bízott, mégis nehéz és haraggal telt volt a szíve, és elszorult a torka. Szaladin ott volt fenn, Balduin palotájában, talán éppen Balduin lakosztályában vagy a teraszon, és nézte a hatalmas és szánalmas menetet, azokat, akiket elűzött, bár engedte, hogy néhány morzsájukat magukkal vigyék! Néhányan Jeruzsálemben maradtak, például a zsidó kerületbéliek, köztük Joad ben Ezra, aki beleőszült a bánatba, és sírva ölelte meg búcsúzóul. És ott maradtak a halottak, akiket szeretett, és akiknek holtteste a kereszttől megfosztva a muzulmánok kezében marad: a királyok, a királynék, a rokonok – Elisabeth nagynénje, aki Bethániában nem sokkal azelőtt halt meg, hogy ő visszatért Hattinból, és a többi apátnő mellett nyugodott az üres kápolnában, melyet holnap talán megszentségtelenítenek. A városba menekült néhány apáca bizonyára beleveszett a hatalmas tömegbe… Thibaut könnyek felhőzte tekintete még egyszer végigsimogatta a zuhatagokat, a hegygerinceket, a dombokat, ahol oly sokszor vadászott, futkározott, vágtatott Szultán fekete, lobogó farka nyomában… a rendkívüli csődör életének a lovász saját kezűleg vetett véget, hogy ne kerüljön az udvarnagy karmai közé, majd maga is öngyilkos lett.

Mégis ragyogott a nap a Szent Városra, mely talán örökre elveszett, ugyanúgy ragyogott ezen a gyötrelmes órán, mint a boldogság pillanataiban, nem törődve az emlékekkel, melyeket felébresztett, a sebekkel, melyeket felszakított.

1187. október 2. volt, az Angyalok ünnepének napja, a hedzsra 583. éve, és Jeruzsálemnek nem volt többé királya! Akik most útnak indultak, nem hitték már, hogy létezik még király valahol a világban, hisz senki nem sietett a segítségükre.

Pedig ekkor uralkodott Isaac l'Ange, a bizánci császár, Rőtszakállú Frigyes, a nyugati császár, Fülöp Ágost, a francia király és II. Henrik, az angol király…