AZ ELVESZETT KERESZT

IV. fejezet Egy fehér muszlinfátyol

A király és Guillaume de Tyr reményei ellenére a bizánci követ Nabluszból visszatérve kijelentette, hogy meg kívánja hosszabbítani szentföldi tartózkodását.

Ahogy kedves mosollyal magyarázta a két férfinak, a mediterrán vidéken romlik az idő

– ez igaz volt! –, és különben sem tartaná hasznosnak, hogy visszavigye a gályáit Bizáncba, amikor kora tavasszal újra el kell jönniük. Mivel egyetértenek az egyiptomi hadjáratban, sokkal egyszerűbb, ha nyugodtan bevárja a hadiflotta érkezését. Így legalább lesz ideje tökéletesíteni a hajói holtterét és fegyverzetét. Ezenfelül szeretné szorosabbra szőni a szálakat az özvegy királyné és a szülőhazája között, és ezért többször meglátogatja majd. Először is karácsonykor, hisz a királyné meghívta magához az ünnepre.

– Az a legérdekesebb a bizánciaknál, hogy velük soha semmi nem egyszerű, nem biztos! – sóhajtotta

Guillaume de Tyr egy este, amikor a királlyal sakkozott. – Egyik nap azt mondják, fehér, másnap fekete, és még módot is találnak rá, hogy megmagyarázzák, a legtisztább logikának engedelmeskednek.

– Ennyire nyugtalanítja az a három gálya Akrában? – kérdezte Balduin előretolva egy parasztot, hogy a futója szabadon támadhassa az ellenfele királynőjét.

– Nem igazán, bár a tétlen és szabadon engedett görög tengerészek ritkán hoznak nyugalmat egy kikötőbe. Jobban nyugtalanít a követ nagy érdeklődése az özvegy királyné iránt… Nála tölti ideje háromnegyed részét.

– Mitől tart? Hogy elrabolja, ahogy Andronic „kuzin” Theodora nagynénit, III.

Balduin király özvegyét, hogy tönkretegye a jó hírét?

– Nem. Mária királyné ehhez túl okos. Ráadásul mást szeret. Sokkal inkább attól tartok, hogy veszedelmes vitába keveredik a követ és Ibelin úr. Ő ugyanis reménytelenül szerelmes a királynéba…

Thibaut meglepetésében elejtette a kardot, melynek markolatát tisztogatta, s mely harangként csengve hullott a kövezetre. A játékosok felé fordultak.

– Honnan tudja, nagyuram? – kérdezte a fegyvernök elkerekedett szemmel.

– Úgy látom, te is tudod? – kérdezett vissza ugyanilyen meglepetten Balduin. – És egy szót sem szóltál róla?

– Felség – felelte a fattyú nyugodtan –, ha úgy alakul, hogy egy lovag véletlenül megtudja egy másik lovag titkát, a becsület azt követeli, hogy tartsa meg azt… még a királya előtt is. Azon az éjszakán, melyet Nabluszban töltöttem, véletlenül meghallottam egy… beszélgetést. Meglepett, hogy Guillaume nagyúr, aki sosem mozdul ki innen, szintén megtudta…

– Barátom – magyarázta a férfi –, mint mindenkinek, nekem is van szemem és fülem, de ráadásul – posztom elengedhetetlen részeként – van másutt is néhány szemem és fülem. És éppen Theodora királyné botrányos történetéből okulva bevallom, hogy figyeltetem az özvegy királynét…

– És nekem egy szót sem szólt? – morogta a király.

– Mert ez a szerelem semmiféle veszélyt nem jelent a királyságra. Éppen ellenkezőleg: önnek nem kell magyaráznom, felség, hogy az Ibelinek előkelő nemesi családhoz taroznak, és Balian nagyúr, bár másodszülött, nagy vagyonnal rendelkezik, és tökéletesen méltó egy özvegy királynéhoz. Ráadásul az ön hűbérese. Egyáltalán nem szeretném, ha egy csendes görög kés vagy nyíl elvenné tőlünk.

– Akkor házasítsuk össze őket? Legalább Isabelle visszajönne az édesanyjával Jeruzsálembe – mosolygott Thibaut-ra a király.

– Felség, felség! Azt hittem, megtanítottam olvasni a felszín mögött! Milyen szemmel nézné az édesanyja, ha örök riválisa egyszer csak a sógornője lenne?

– Mióta anyám hozzáment Sidonhoz, nem sógorok.

– Ó, Sidon nem sok vizet zavar. Alig hagyja el a városát, és…

– A többitől kíméljen meg, nagyuram! – szakította félbe hirtelen feszülten Balduin.

– Ha azt akarja mondani, hogy a helytelen viselkedése ezt a férjet is eltávolította mellőle, mint az összes többit, nem szükséges emlékeztetnie rá. Akkor is az anyám. És szeretem!

Guillaume felállt a székéről, és a fiatal király mögé lépve megérintette a vállát.

Érezte, hogy remeg.

– Az édesanyja is szereti önt! Nyugodjon meg, drága gyermekem! Isten a tanúm, nem akartam megbántani. Amikor két asszony annyira gyűlöli egymást, mint ők ketten, a királyság békéjére nézve jobb, ha távol élnek egymástól.

Balduin minden erejét összeszedve mélyeket sóhajtott, és sikerült úrrá lennie felindulásán, sőt, még el is mosolyodott:

– Igaza van. Én is tudom… de mit tanácsol?

– Beszéljen Baliannal! Őszintén! Mondja meg neki, hogy megtudtam a titkát, és ön nem ellenzi, hogy a mostohaanyja hozzámenjen, de csak később, és mint egy szívességre, kérje meg, hogy kerülje a követet, aki nem jelent veszélyt rá nézve… és aki tavasszal úgy eltűnik, mint a téli esők.

– Így fogok tenni! – sóhajtotta Balduin némi gondolkodás után. – Folytathatjuk a partit? – tette hozzá udvariasan az üresen maradt székre mutatva az ében és elefántcsont tábla túloldalán…

Egy szerelmest nehéz meggyőzni. Balian azonban szerette a királyát, és az ígéretében megnyugodva beleegyezett, hogy kerülje a bizáncit, amennyire csak lehet.

Thibaut-hoz eközben egyre közelebb került, és a hetek, hónapok múlásával igaz barátságot kötöttek a több mint tízéves korkülönbség ellenére. Balduin örült. Először is, mert az Ibelin család mindig közel állt hozzá, másrészt pedig, mert szenvedett attól az elszigeteltségfélétől, ahogyan az udvar a fegyvernökét kezelte, amiért az túl szoros és folyamatos kapcsolatban állt vele. Mindig azt lestek, vajon nem mutatkoznak-e a lepra jelei a sodronying alatt, melyet gyakran viselt. Thibaut azonban mindig készen akart állni, hogy felfogja egy esetleges gyilkos kéz csapását, mely a királya ellen irányulhatna.

Keserűen, fázósan és nyugtalanítóan telt a tél. Karácsony éjszakáján valóságos hóvihar zúdult a Szentföldre, Jeruzsálem kupoláit és harangtornyait havas dombokká változtatva, a városi gyerekek legnagyobb örömére, akik számára a hógolyózás remek és szerintük túlságosan ritka szórakozás volt. Legalább ők örültek, miközben a palotában egyre nőtt a nyugtalanság: a karaván, melynek meg kellett volna hoznia Afrikából az enkobamagvakat, a gyógyító kenőcs alapanyagát, amelyre a leprásnak szüksége volt, nem érkezett meg. Bár Guillaume de Tyr ősszel útnak indított egy másodikat is, hogy megtudják, mi történt az elsővel, és ha kell, helyettesítsék, lassan fogytán volt az utolsó adag is. Az „anyakirálynét” mélyen felzaklatta a helyzet, amit mindenki megértett. Sötét hangulatát azonban nem kizárólag az anyai aggodalom szította: fiatal férje most már sosem hagyta el Sidon városát, ő pedig makacsul megtagadta, hogy oda költözzön, ahogy azt férje kérte. Ráadásul rájött, hogy a szép Heraclius – aki sosem kereste fel caesareai birtokát – megcsalja, diszkréten és csak időszakosan ugyan, de mégiscsak megcsalja egy nabluszi – Agnès szerint földig kellett volna rombolni azt a várost! – rőfös csodálatos feleségével, aki Bethániába költözött a nővéréhez, amikor a férje Akrába indult, hogy a nagy kikötő lerakataiban bevásároljon.

Paque de Riverinek hívták az asszonyt, kirobbanó, érzéki szépség volt, és húsz éve felelőtlenségében szívesen díszítette magát messze alacsony rangján felül: olyan öltözetekben parádézott Jeruzsálemben, melyektől Agnès magánkívül volt, Heraclius pedig kínosan érezte magát… Hangos jelenetek születtek a helyzetből, melyeket kéjes élvezettel hallgattak a kíváncsiskodók és a pletykafészkek, s melyek felháborították a király környezetét. Balduin, hogy véget vessen a kínos lármának, utasította a kereskedőt, hogy tartsa a feleségét nabluszi házukban, és vigye magával, amikor Akrába megy üzleti útra. Eközben Amaury de Nesle, a pátriárka Heraclius értésére adta, hogy a kaland folytatása nagyon súlyos kihatással lehet egyházi karrierjére. Az egykori szerzetes túl ravasz volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a rendreutasítást, elfogadta az új helyzetet: tovább mélyült gyűlölete a pátriárka iránt, de visszatért Agnès ágyába, és a fellegvár visszanyerte nyugalmát.

Nem sok időre. A szokatlanul nyirkos tavasz eljövetelével Sybilla hercegnő futára rogyott térdre a király előtt, borzalmas hírt hozva: Guillaume de Montferratot különös betegség támadta meg, melyet az orvosok nem igazán tudnak mire vélni, és haldoklik.

Kétségbeesett felesége levele a mérgezés lehetőségét említette…

Balduin egy pillanatig sem habozott: azonnal parancsot adott, hogy készítsék elő

az utazást Askalonba, és utasította az orvosát, Joad ben Ezrát, hogy kísérje el.

Természetesen nagy tiltakozást váltott ki, melynek Guillaume de Tyr lett a szószólója:

– Felesleges veszélybe sodorja magát, felség! Az askaloni orvosok ugyanolyan jók, mint az ön orvosa, és biztos vagyok benne, hogy jól ápolják a grófot. Gondoljon a saját egészségére!

– Az egészségemre? Mi rosszabb érhet, mint a lepra? Guillaume lélekben és szívben a testvérem. Őt választottam ki, hogy tovább vigye a királyságot. El akarok menni hozzá – jelentette ki nyomatékosan –, hogy amennyire csak tudok, segítsek.

Neki és a nővéremnek, akit nagy bánat ér. Ha méregről van szó, nyomozást rendelek el, hogy megbüntessem a tettest, ha pedig betegség, a lehető legjobban legyőzzük és imádkozunk. Különösen én! Isten tartsa meg a királyság számára a reményt, melyet Guillaume képvisel! A lovamat és kisszámú kíséretet! A nagy csapat csak lelassítana.

Egy óra múlva indulni akarok!

Balduin szerette Askalont, a szülővárosát, és bár kisgyermek kora emlékei elhalványodtak, ahányszor visszatért az apja életében és azután is, ugyanazt a boldogságot érezte a hatalmas, fehér falak koronázta város láttán, mely egészen a kék tengerig ereszkedett, és ahol a lágy éghajlatban egész évben egyforma volt a hőmérséklet. Cédrusok és pálmafák borítottak hűs árnyat a városra, azt az érzetet keltve, mintha a falak ugyanannyi kertet, mint házat fognának közre. A felfordított tál formájú dombokon, amiket az egymást követő városok romjai alkottak, itt-ott előbukkant néhány maradvány, melyeket Balduin meghatónak talált, hiszen a halott civilizációk titkainak nyomát látta bennük. Ideális helyszín volt a hercegi nászúthoz, és a király egy percig sem gondolta volna, hogy Sybillára, aki Askalon és Jaffa grófnője volt, rémálom várhat itt. A grófi palota, melyet egykor az egyiptomi fatimidák építettek, akiktől 1153-ban foglalták vissza a várost, rendelkezett a nagy keleti otthonok világosságával, életszeretetével és bájával. Amikor azonban a király és kísérete beléptek, mintha minden fény eltávozott volna, s még a virágok illata is eltűnt a kellemetlen ürülékszag alatt, melyet a füstölőknek sem sikerült elnyomniuk.

Guillaume szobájában elviselhetetlen volt a bűz. Fekete ruhás orvosok serénykedtek a fekhely körül, melyen a beteg pihent. A cselédek éppen piszkos lepedőit cserélték. Mind egyszerre beszéltek, és a mediterrán világ szokása szerint erősen gesztikuláltak. Középen a szerencsétlen Guillaume erőtlenül haldoklott, bőre megsárgult, lesoványodott teste szinte lebegett a bőrében, mintha egykori szép izmai szétolvadtak volna.

– A király!

A Thibaut öblös torkából felszálló kiáltás úgy hatott, mint a békákkal teli mocsárba dobott kő. A fekete ruhák szétrebbentek, miközben Balduin pillantásra sem méltatva őket odalépett az ágyhoz, és fölé hajolt:

– Fivérem – fogta gyengéden kesztyűs kezébe a beteg kezét. – Igen rossz állapotban találom. Mi a baj?

Állapota ellenére Guillaume mosolyogni próbált:

– A beleim… úgy érzem, mintha szétrohadnának. Megállás nélkül ürítek…

Az egyik orvos összeszedte a bátorságát és közelebb lépett, alulról fürkészve a király arcát, akit leprásnak mondanak… és bizonyára az is, a szemöldöke találkozásánál lévő dudor alapján, melyen felpikkelyesedett a bőr.

– Rosszindulatú hasmenés, felség, de mások is szenvednek tőle a városban. A gróf úr bizonyára fertőzött vizet ivott…

– És a grófné? Ő is elkapta a betegséget?

– Istennek hála nem! Nem lép be ide, mióta… mióta…

Emlékezetében az időpont után kutatott, Balduin azonban, aki együttérzéssel figyelte sógora arcát, hirtelen azt látta, hogy csorognak a könnyei, és azonnal megértette:

– Régóta, nem igaz? A betegség kezdete óta?

– Mi… mi határozottan ezt tanácsoltuk neki! A grófnénak vigyáznia kell a gyermekre, akit a szíve alatt hord – magyarázta az orvos hirtelen bőbeszédűen, megijedve a király metsző hangjától.

Balduin azonban egy mozdulattal csendre intette, és megvonta a vállát:

– Ilyen betegséget senki nem kap el úgy, hogy megtörölget egy izzadó homlokot, vagy vigasztaló, szerelmes szavakat mond.

Nem lepte meg Sybilla viselkedése. Bár szerette a nővérét, ahogy az anyjáról, róla sem voltak illúziói. Tudta, hogy frivol, kéjsóvár és szélsőségesen önző. Az, hogy gyermeket vár, ideális kifogás volt számára: enélkül is távol maradt volna Guillaume-tól már az első tünetek után. Túlságosan ragaszkodott a szépségéhez!

Balduin személyi orvosa, Joad ben Ezra a beteg fölé hajolt, és megvizsgálta. A király megbízott benne, hisz bölcs és nagy tudású ember volt, egy zsidó, akit Juszuf katonái üldöztek el Spanyolországból, ahogyan Maimonidészt is, akivel együtt tanult. Az őszülő, rövid lábú, lágyan kerekedő pocakú, szögletes szakállú, dús szemöldökű orvos keveset és lassan beszélt. Ahogy befejezte vizsgálatát, melybe a többiek nem mertek beleavatkozni, felemelkedett és kijelentette:

– Másról van szó…

– Hogy érted?

– A vérhas nem jár ilyen magas lázzal, véres folyásokkal és vörös foltokkal, melyeket a testén találtam.

A király iszonyodó tekintetét látva Joad ben Ezra kitalálta, milyen borzalmas gondolat fut át rajta, és azonnal megnyugtatóan megérintette a karját:

– Nem. Nem erről van szó. Ha rossz a víz, és mások is betegek, talán azzal állunk szemben, amit görögül rypftosnak neveznek. Ebben az esetben a hercegnő jól tette, hogy távol maradt. És neked is így kellene tenned, felség! De talán inkább… méreg! –

tette hozzá olyan halkan, hogy csak Balduin hallotta.

A király szeme felizzott:

– Ki merészelné? És miért?

– Az örökösöddé akarod tenni. Ez elgondolkodtató, de előbb látni akarom a többi beteget. Ne menj közel hozzá! Addig is tamarinteát írok elő neki – jelentette ki az orvos, és felszerelést kért, hogy megmoshassa a kezét.

Balduin egy magas teraszon találta a nővérét, melyet egy oszlopcsarnok kötött össze a szobával, ahová visszahúzódott. Keleti módra párnahalmon feküdt, és a tengert nézve édességet rágcsált, melyet mellé készítettek egy tálcára. Terhessége inkább karikás szemű, fáradt vonású, szép arcán látszott, mint a testén, melyet kék selyem dalmatikaféleség fedett, mely megvédte a hűvöstől. Öccse érkezése szemmel láthatólag nem okozott örömet számára, és ezt éreztette is:

– Az isten szerelmére, felséges öcsém, mit keres itt? Úgy gondolja, nincs elég bajunk anélkül, hogy idehozná a magáét is? Kérem, ne jöjjön közelebb!

– Nem is állt szándékomban, nyugodjon meg! Csak azt szeretném megtudni, hogy van.

Sybilla egy mozdulattal elküldte a két cselédet, akik tőle nem messze álltak, ugrásra készen a legapróbb kívánságára is.

– Hogy lennék, amikor a férjemből egy bűzlő és undorító folyam maradt, és hányingerem van a tehertől, melyet magamban hordozok? Rosszul vagyok! Sőt, nagyon rosszul!

Balduin összevonta a szemöldökét:

– Ideje lenne eszébe idéznie, kicsoda ön, nővérem. Nem olyan régen még köszönetet mondott, hogy hozzáadtam ehhez a bűzlő folyamhoz, akiről azt mondta, hogy imádja! Ami pedig a terhet illeti, melytől émelyeg a gyomra, az a fiú vagy leány, aki egy nap Jeruzsálem koronáját viseli majd!

– Micsoda szavak! Amikor oly nagy szükségem lenne vigasztalásra…

– Ha egy kicsivel kevesebbet gondolna saját magára, és kicsivel többet másokra, nem lenne akkora szüksége vigasztalásra! Mindenesetre többé ne menjen ki ebből a szobából. Lehet, hogy nem egyszerű hasmenésről van szó.

Ezzel a leprás király visszatért a haldokló lovag mellé, akit fivéréül fogadott, s akitől az örököst várta, aki tőle sosem születhet meg. Négy nappal később Guillaume de Montferrat kilehelte a lelkét, és miközben holttestét sietve koporsóba fektették és leeresztették a Szűz Mária-templom kriptájába, míg Jeruzsálembe nem szállítják, a kór, melyet egyetlen orvosnak sem sikerült egyértelműen azonosítania, Balduint is elérte.

Lázban égve, cseppfolyós belekkel ágynak esett, ez alkalommal azonban nem serénykedett körülötte a fekete ruhák hada, és Joad ben Ezrának nem kellett féltenie királyi orvosi tisztét: abban a meggyőződésben, hogy a lepra és a titokzatos betegség együttesen hamar elviszi a királyt, a helyi gyógyítók nem vágytak a félelmetes beteg közelébe, és szétszéledtek, kijelentve, hogy a város többi betegének kell szenteljék magukat. Thibaut és Joad maradtak a fedélzeten, és a győzelem megveszekedett vágyával vetették magukat a csatába, miközben a várost haldoklók imái töltötték be. A két férfinak nem sok ideje maradt imádkozni, hacsak nem éjjel, amikor a betegnek az ópiumos elixír hatása alatt sikerült elaludnia. Egymást váltva, folyamatosan cserélték izzadsággal és ürülékkel teli lepedőit, növényi készítményekkel, tamarinnal és szarvasnyelvvel, mézzel és fahéjjal itatták, vagy fűszeres bort adtak neki. A tömjén illatához, melyet a betegség szagának és szellemének elűzésére égettek, mirha keveredett, melyet a három királyok ajándékoztak a Gyermeknek a betlehemi éjszakán.

Soha beteg nem vetette alá magát ennél engedelmesebben a kezeléseknek. Soha egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, csak gyengéd szavak, melyekből érezték, hogy lélekben ő is harcol. Egyetlen mondat összefoglalta legbelsőbb gondolatait:

– Meg kell gyógyulnom, mert még nem teljesítettem a feladatomat. Legyen Isten akarata szerint!

Három végeérhetetlen hétig tartott a harc, egy nap azonban végül visszavonult a betegség az elgyötört testből, ahogyan a hullám a partról. A láz elmúlt, és minden elcsendesedett… Sajnos a két hűséges társ néma bánatára a lepra azonban teret nyert.

Puffadások jelentek meg az orrcimpán, a halántékon és a végtagokon, vastagon, rezes barna színben, miközben a testen látható lapos foltok egyre terjedtek. Egészséges, frissítő és erősítő ételekkel igyekeztek erőt önteni a betegbe.

Végre eljött a nap, amikor Balduin felkelhetett: tett néhány lépést a szobájában, és kijelentette, hogy többé ne imádkozzanak érte, hanem adjanak hálát a Mindenhatónak, aki megengedte, hogy még egy ideig teljesítse a feladatát. Az eltelt hetek alatt Sybilla egyetlenegyszer sem ment a betegszoba közelébe. A híreket az egyik cselédlánya vitte neki, akit Thibaut-hoz küldött, kikötve, hogy csakis az ajtón keresztül beszélhetnek, hiszen a fegyvernök sem mehetett a közelébe. Előrehaladt a terhessége, és természetes volt, hogy védeni akarja a gyermekét, a palota hangjai azonban eljutottak Balduin betegszobájába is a takarítással megbízott cselédek révén: a fiatal özvegy, miután elmúlt a hányinger, visszanyerte kicsattanó egészségét, és türelmetlenkedve fogadta, hogy Askalonban kell maradnia. Azt kívánta, hogy Guillaume holttestét vigyék Jeruzsálembe, hogy ott kapja meg végső nyughelyét, és még a nagy nyári hőségek előtt el akarta foglalni a kis jaffai palotát, mely szintén a tengerparton állt: ott legalább semmi nem emlékeztetné a szomorú askaloni napokra.

Önző személyiségéhez tökéletesen illett ez a válasz mások szenvedésére és a gyászra, és Thibaut, aki jól ismerte, biztos volt benne, hogy alighogy megszületik a gyermek, követelni fogja, hogy új férjet adjanak neki, ugyanolyan szépet és bátrat, mint a szerencsétlen Guillaume, akit addigra el is felejt. Mint a Természetanya és Agnès, Sybilla is iszonyodott az űrtől…

Balduin lábadozása lassan zajlott a már addig is erősen meggyötört testben, amikor két hír lépte át Askalon kapuit, melyeket a király parancsára lezártak, nehogy a járvány

– Guillaume de Montferrat után többen is meghaltak – tovább terjedjen. Először is a bizánci hadiflotta Akra kikötőjében csatlakozott a követ hajóihoz, és nagy erőt képviselt: több tucat evezős hadihajó érkezett, hatalmas páncélozott gályák, melyek a csapatokat szállították, valamint súlyos ostromgépek, katapultok és görögtüzet okádó vascsövek, a félelmetes fegyverek, melyek lángjai bármilyen célpontot képesek voltak felgyújtani, és a víz sem tudta kioltani őket, hisz a tengeren is égtek. Jöttek gyors gályák és szállító hajók is, melyek hátsó része lehajtható volt a partra, hogy kionthassa emberi rakományát. A császárság több vezető személyisége parancsnokolt felettük, akik nem titkolták türelmetlenségüket, hogy egyesítsék erőiket az egykor Amalrich király megígérte csapatokkal, és meginduljanak Szaladin támadására Egyiptom földjén.

Addig azonban a sok ember a király hosszas távollétét kihasználva hatalmas kavarodást és rendetlenséget keltett a kikötőben.

A második hír kisebb jelentőségű volt, bár szintén volt köze a király távollétéhez: Étiennette de Milly, a Krak hölgye hozzáment Renaud de Châtillonhoz.

– A jóváhagyásom nélkül! – mordult fel Balduin. – Máris halottnak hisznek, hogy úgy viselkednek, mintha nem is léteznék? Vissza kell mennem Jeruzsálembe!

Méghozzá gyorsan!

– Még nagyon gyenge, felség! – tiltakozott Joad ben Ezra. – Legalább engedje, hogy hintón vigyük!

– Mint egy nő? Mint a nővérem például, aki a férje koporsóját követi? Soha! Főleg nem ilyen körülmények között! Lovon megyek!

Kiadták tehát a parancsot az úti előkészületekre. A király személyesen kíséri majd sógora földi maradványait az ispotályos lovagok kápolnájáig, mely nem messze áll a Szent Sírtól, ahol Guillaume de Tyr celebrálja a gyászmisét, és ahol az elhunyt végső

nyugalomra lel feleslegessé vált hosszú kardja társaságában.

Az elindulás reggelén Balduin betegsége óta most először tükröt kért. Már felöltötte a címerével díszített hosszú köpenyt a páncélja fölé, az egyik ablaknál állt a tiszta reggeli fényben, és vissza sem fordulva nyújtotta a kezét a kért tárgyért. Végül megnézte magát, s nem látszott, hogy megremegne a keze, vagy megborzongana magas alakja. Még csak nem is sóhajtott, mialatt egy végtelennek tűnő percig az arcát vizsgálgatta. Végül visszaadta Thibaut-nak a tükröt, és utasította:

– Hozz egy fátylat!

– Fátylat?

– Igen. Olyan nehéz felfogni? Egy muszlinkendő elég lesz… egyelőre. De fehér legyen!

Egy pillanattal később Thibaut szomorúan meghozta, amire kérték: egy áttetsző

kendőt, amilyenbe a hölgyek burkolják fejüket és vállukat. Balduin elvette a fátylat, mely túl hosszú volt ahhoz, amire használni akarta, kardja pengéjével kettévágta, eltakarta vele az arcát, és megparancsolta, hogy adják rá a rostély nélküli sisakot, melyet olyankor viselt, amikor nem harcba indult.

– Hamarosan – szólalt meg nyugodtan – már nem lesz elfogadható arcom. Jobb, ha mostantól egyáltalán nincs arcom senki előtt. Kivéve Mariettát! Nem vagyok biztos benne, hogy az anyám el tudná viselni: ő, aki számára a szépség az élet egyetlen értelme.

– Én azonban nem ő vagyok! Én tisztelem és szeretem önt – kiáltotta Thibaut hirtelen magánkívül. – Nem rémiszt meg az arca!

– Még nem, mert megszoktad, de eljön az is.

– Soha! Képzelje el, hogy egy csata során tönkremegy az arcom: eltaszítana ezért?

– Tudod jól, hogy nem.

– Akkor miért akar most eltaszítani? Hiszen eltaszít, ha mostantól nem akarja megmutatni többé az arcát. Hogyan ápoljam? Hogyan szolgáljam akkor? Méltatlanná váltam?

– Ne kérdezz ostobaságokat! Napokon át harcoltál, hogy megmentsd a nyomorúságos életemet. Köszönöm a királyságom nevében… ahogyan neked is köszönöm, Joad ben Ezra – tette hozzá az orvos felé fordulva, aki mellkasán összefont karral, szakálla végét morzsolgatva figyelte. – Megkapod a fizetséged az erőfeszítéseidért.

– Ha továbbra is elfogadja az ápolásomat, százszorosan is megkapom a jutalmam.

Ó, nem vagyok érzéketlen a földi javak iránt, felség, de elsősorban orvos vagyok, és ön egész pályafutásom legkáprázatosabb esete – jelentette ki a férfi a szemében huncut csillogással. – És előlem sem rejtheti el az arcát, mert szemtől szembe akarok megküzdeni a betegséggel, és ha a Mindenható úgy akarja…

Balduin egy percig hallgatott, igazi értékén kiélvezve ragaszkodásukat, melyben bizonyára sosem kételkedett volna az érzelmi sokk nélkül, melyet az okozott, hogy a tükörben megállapíthatta, hogy arca megindult a bomlás útján. Talán a lelke mélyén sosem hitte el, hogy ez bekövetkezik, és inkább a kétségbeesését, mint a lepra jeleit kívánta elrejteni a fátyol alatt.

– Köszönöm! – mondta végül, és megindult a lépcső felé.

Ahogy megjelent az udvaron a napsütésben, remegés futott végig fegyveresein, akik az elhunyt koporsóját szállító, fekete drapériával bevont kocsi körül gyülekeztek.

A könnyű, makulátlan és hullámzó fátyol, melyet keretbe font az aranykoronás sisak, és mely havas köddé változtatta az arcot, ostorcsapásként hatott. Néhányan keresztet vetettek, megértve, mit jelent. Nem törődve a hirtelen csípőjébe hasító fájdalommal Balduin felült Szultánra, körbefordult vele, sőt felágaskodtatta, majd selymes szőrét simogatva megnyugtatta. Komolyan, csengőn szállt fel a hangja, ahogy magasba emelte kivont kardját:

– Most is a királyotok vagyok! Ha nem is látjátok a vonásaimat, tudnotok kell, hogy amíg jártányi erőm marad, továbbra is én vezetlek titeket a harcban, hogy megvédelmezzem a koronát, melyet apáimtól örököltem, és főként szent földünket, ahol Krisztus vére ontatott. A segítségetekkel diadalt aratunk még a hitetlenek felett!

Hatalmas éljenzés volt a válasz, s táncra keltek a lobogók. Lovát nekiindítva Balduin a menet élére állt, hogy átszeljék a várost és ráforduljanak a jeruzsálemi útra.

Kezében tartotta a kardját, és a napsugarak, melyek egyszerre verődtek vissza a pengéről és a korona aranyleveleiről, akkora fénybe vonták, hogy az egyszerű emberek azt hitték, Szent Györgyöt látják, és térdre ereszkedtek előtte a porban. Észre sem vette őket. Tekintete a Szűz Mária-templom csillogó aranykeresztjére szegeződött, melyet szinte glóriával övezett a reggeli fény. Vakító bizonyossággal érezte ebben a pillanatban, hogy mindig is ő volt a láncszem a félénk tömeg és a ragyogó ég között, és ennek a kapcsolatnak a végső határokig ki kell tartania. Talán ő volt az engesztelő

áldozat, melyre szüksége volt a népnek, mely, mint ő maga is, törékeny volt az évszázad kísértéseivel szemben, és ebben a pillanatban elfogadta a sorsát…

Ahogy a városkapuhoz ért, egy női hangot hallott:

– Tényleg ő az, vagy már csak a szelleme? Megijeszt…

Egy férfi válaszolt rá:

– Ha ugyanennyire meg tudja ijeszteni a szaracénokat, nagyon jó lesz…

Szultán nyomában lovagolva Thibaut is hallotta a szavakat, és megkönnyebbüléssel, szinte örömmel töltötték el. Talán ez volt a válasz az aggodalomra, mely elszorította a szívét, mióta királya eltűnt a fehér muszlin alatt. Az opálos fátyol élő legendává teheti, mely a titkokból születik. Ahelyett, hogy undor tárgya lenne, a fehér fátylas királyi lovas magához vonzza vagy félelemmel tölti el a csodáért rajongó népet. Bárhogy is lesz, Balduin új erőt meríthet ebből… Az Askalont Jeruzsálemtől elválasztó tizennyolc mérföldön, melyet a halottas kocsi és az özvegyet szállító hintó megkövetelte lassúsággal tettek meg, ugyanez történt: mindenki térdre ereszkedett a halott előtt, akit egy arc nélküli, ragyogó fegyverzetű lovag kísért, akinek láttán azt hihették, nem is a leprás király, hanem az égből alászállt arkangyal.

A Szent Város kapuinál feltűnt az Igazi Kereszt51, a királyság legjelentősebb szimbóluma, melynek a korral törékennyé vált fáját aranyba és drágakövekbe öltöztették. Templomos lovagok állták körbe, mint a csaták napjain, előtte pedig kirajzolódott a nagymester, Odon de Saint-Amand súlyos alakja, akiről Guillaume de Tyr, aki gyűlölte, azt mondta, hogy haragot lélegez ki az orrán, és nem ismer sem istent, sem embert. Eljött Joubert testvér is a jeruzsálemi Szent János Ispotály lovagjaival, akiknek fehér kereszttel jelölt fekete ruhája éles kontrasztot alkotott a rivális templomosok vörös keresztes fehérjével. Az ispotályosok vették át a halottat, hiszen Guillaume de Montferrat, mivel nem volt király, nem kaphatott helyet a királyi sírkamra kálváriáján. Az ispotályosok kápolnájában nyeri el végső nyughelyét. Ott volt a pátriárka és a kancellár is, de ők a király, nem pedig a halott fogadására jöttek.

A nyergében szálfaegyenesen, mozdulatlanul ülő IV. Balduin láttára meglepetés ült ki az arcokra, de Guillaume de Tyré fájdalmat tükrözött: megértette, micsoda szenvedés rejtőzik a fehér fátyol maszkja mögött.

Az édesanyja is megértette, ahogy kilépett a palota lépcsőire, hogy fogadja a fiát és a születendő gyermektől eltorzult alakú lányát. Sybilla maga is fátylat viselt, de égszínkéket, melybe beleburkolózott, s mely reményt rejtett. Balduin láttán Agnès arcán súlyos, néma könnyek csorogtak végig: sokáig ő is hitte, hogy csoda történik majd… Őszintén hitte! Teljes hitével, mely ott szunnyadt lelke mélyén, melyet régen megmételyezett saját szépségének és az abból nyerhető gyönyöröknek a felismerése.

Hiszen azon a földön éltek, ahol a lehetetlen is valóra válik. A Jordán habjai, melyek oly sok leprást meggyógyítottak, tehetetlenek lennének, hogy megszabadítsák a fiát a várható borzalomtól? Tudta, miről suttognak a palotában és a városban: a gyermek az anyja rosszaságáért fizet, de büszkeségében nem volt hajlandó elfogadni, hogy az egyszerű emberek megítéljék, ahogyan nem volt hajlandó kitárni egy pap – egy igazi pap – fülének a szépséges testi bűnöket, melyeket egyetlen pillanatra sem bánt meg.

Képtelen volt bocsánatot kérni, akár Istentől is!

Pedig szerette a fiát, és az elrejtett arccal szembeni fájdalmában ösztönösen olyan 51 A legnagyobb darabja

mozdulatot tett, melyre senki sem hitte volna képesnek. Amikor Balduin leszállt a nyeregből, lassabban és nehézkesebben, mint azelőtt, odafutott hozzá, a karjába vette, magához szorította és a fátylát felemelve megcsókolta az arcát:

– Szeretett fiam! Él, Istennek legyen hála! Balduin a tiszta szeretet pillanatától felkavarva a fejét hátravetve viszonozta az ölelést.

– Anyám – szólalt meg végtelen gyengédséggel –, a születendő gyermekért kell imádkoznunk! Szüksége lesz az ön erejére, sokkal inkább, mint az édesanyjáéra, aki teljesen elgyengült. Vigyázzon rá!

Ezzel Thibaut vállára támaszkodva továbbindult. A fegyvernök ekkor látta meg az Agnès mögött álló két férfit, akiket Balduin meghatottságában nem vett észre. Jocelin de Courtenay és Heraclius tekintetével követte a királyt. Furcsán egyforma tekintettel, mely Thibaut-nak sehogyan sem tetszett: ugyanaz a gyűlölet ragyogott összeszűkült szemükben, érthetetlen gyűlölet, mely csakis a csalódásból születhetett, amiért a király élve tért vissza a halál kapujából. A fegyvernök megfogadta, hogy minden eddiginél jobban figyel majd…

Viszontlátva a fiatalembert, akit „kicsikémnek” hívott, Marietta egy szót sem szólt, de amikor a király levette a sisakját és a fátylat, Thibaut látta, hogy elsápad, és ahogy egymásra pillantottak, mély fájdalom tükröződött a szemében. Balduin semmit nem vett észre: túlságosan fáradt volt. A lassú lovaglás jobban kifárasztotta, mint egy csata.

Talán, mert felmérhette benne, mennyire legyengült, és ismét gyötörte a nyugtalanság a királyság jövője felett. Nyíltan meg is vallotta:

– Nem élem meg, hogy a születendő gyermek uralkodókorba érjen. Montferrat halálával minden összeomlott. Ki kormányoz majd utánam az örökös nagykorúságáig?

Ha egyáltalán fiú lesz! Ráadásul egy kisgyermek nagyon törékeny. Sybillának talán újra férjhez kellene mennie? De melyik herceghez?

– Miért herceghez? – tiltakozott Guillaume de Tyr, aki szokása szerint bejelentés nélkül lépett be. – Hamarosan eljön a szülés ideje, és ha a gyermek életképes, nem kell idehozni valami királyfit vagy királyi unokaöcsöt, hogy felébresszük benne a kísértést, hogy a saját javára tevékenykedjen. Egy helyi előkelőség, egy bátor, eszes és hűséges nemes elegendő lenne.

– Kire gondol?

– Ramlai Balduinra, az elsőszülött Ibelinre. Elemészti a szerelem a hercegnő iránt, akinek a házassága kétségbe ejtette, de értékes ember, és elkötelezett híve felségednek.

– Miért ne? Ha a nővérem beleegyezik…

– Egyáltalán nem találta kedve ellen valónak Montferrat érkezése előtt.

– Talán ez a megoldás… bár nem tudjuk, rendelkezik-e a megfelelő eréllyel. Ha azonban hirtelen meghalok, kinevezhetnek régenst, mint a kiskorúságom idején.

Rajmund unokabátyám remekül végezte a feladatát, és még fiatal… Mivel pedig úgy tűnik, képtelen utódot nemzeni, nem remélheti, hogy a saját családját ülteti a miénk helyébe…

– Ez azért nem zárja ki az ambíciót. Különben pedig ön is tudja, hogy a bárók sosem fogadnák el! Egyébként – tette hozzá gyengéden a kancellár – bőven van még időnk mérlegelni a különféle érveket. Hogy érzi magát, felség?

– Nagyon fáradtnak, de végül is még lábadozom. Egy kis pihenés, és teljesen felépülök. Most pedig beszéljünk arról, ami itt történt. A bizánciak?

– Amint ön megengedi, eljönnek köszönteni.

– Holnap! Vagy inkább holnapután. Várhatnak még huszonnégy órát. Egy másik ügyet kell elintéznem: a királyi engedély nélkül kötött esküvőt. Thibaut – tette hozzá a fegyvernökhöz fordulva –, hívd ide messire Renaud-t!

– Ne mozduljon, Thibaut – lépett közbe Guillaume. – Már nincs itt!

– Nincs itt? – kiáltotta Balduin, akinek a harag visszaadta az erejét. – Olyan ez, mintha dezertálna! Sosem hittem volna képesnek ekkora aljasságra. És ki parancsol helyette?

– Balian d’Ibelin. Zárójelben megjegyzem, remekül boldogul, mert bár hűvösebb természetű, ugyanolyan vitéz, mint Renaud. Ami őt illeti, felkeresett, mielőtt elindult volna Moab földjére a feleségével. Úgy egy héttel ezelőtt…

– Ezt merészelte! És maga nem vetette azonnal börtönbe?

– Nem, felség, és azt hiszem, meg fog érteni. A bizánci flotta érkezése elgondolkodtatta. Ha a tervezett expedíció tengerre száll Egyiptom felé, Szaladin arra a következtetésre juthat, hogy a hatalmas Jordánon túli területek védtelenek maradnak, és miközben az ön csapatait visszaszorítja, sereget küld a Vörös-tengeren, hogy megszerezze a nagy déli hűbérbirtokot, a királyság kulcsát. Renaud büntetést érdemel ugyan, de…

– Nem olyan ostoba az érvelése! És különben is, senki sem gondolta itt, hogy élve viszontlát?! Felejtsük el! Más hírek?

– Vannak, felség, nem is elhanyagolhatóak: Elzászi Fülöp, Flandria grófja jelentős hadtesttel megérkezett Caesareába. Bevallom, nagyon örülök neki: folyamatosan írom a leveleket egész Európának, hogy a királyok és a hercegek törődjenek a Szentfölddel, küldjenek csapatokat, és…

– A Mindenható Istenre, miért nem mondta előbb? Ez a legjobb hír! Égi üdvösség ez, a válasz az imáimra! Flandria grófja nem király, de a keresztény világ egyik legrangosabb ura, közeli rokonunk vér szerint, de a Szentföld szeretete szerint is, hiszen az apja, Thierry gróf négyszer is eljött ide imádkozni és hadakozni. Ráadásul Sybilla d'Anjout vette feleségül, Fulco nagyapám és az első felesége, Aremburge de Maine lányát. Ha Philippe olyan vitéz, mint az apja, megtaláltuk a parancsnokot, aki Egyiptomba vezeti majd a frankokat a bizánci hajókon! Én közben olyan erős védelmet készítek elő, hogy amikor Szaladin Egyiptom zsíros földjéről kiszorítva Szíriában próbálja összeszedni az erőit abban a reményben, hogy hátba támadhat, minden készen áll majd a fogadására! Az apámnak igaza volt: amíg a szultáné Egyiptom, nem lehetséges tartós béke a királyság számára!

A mostanra kegyetlenül tönkrement arcot beragyogó öröm összeszorította a királyt hallgató két férfi szívét, de a kancellár érsek magában hálát adott Istennek: Balduinban még mindig élt a királysága nagyságába vetett hit. A hirtelen oly nehézre változott kálváriája ellenére király maradt, nagy tervekkel és nagy reményekkel. Megértette, hogy Szaladin nem marad örökké a kairói palotájában, akár fegyverszünet van, akár nem, és egyedül úgy kerülhetik el, hogy ne nyújtsa ki karmait ismét a Jeruzsálemi Királyság felé, ha védekezésre kényszerítik. Nem hagyhatta el azonban a királyság éber őrzőjének posztját. Elzászi Fülöp érkezése felszabadította, bár a lelke mélyén sajnálta, hogy valaki más aratja le a győzelem babérjait.

Guillaume de Tyr, aki olvasott egykori tanítványa gondolataiban, akaratlanul is elmosolyodott:

– Ne álmodozzon túl sokat, felség! A hősünk tizennyolc éve nős, Isabelle de Vermandois a felesége.

– Nem erre gondoltam. Egyébként is egy özvegy nem mehet újra férjhez, míg le nem telik a gyászév, és a rokonunk zarándoklata talán nem tart ennyi ideig. Ennek ellenére adjunk hálát az Úrnak, hogy elküldte hozzánk!

Balduinnak hamarosan látnia kellett, hogy kissé elsiette a hálaadást. Nem mintha Flandria grófja első ránézésre nem lett volna kellemes ember. Az erős negyvenes nagyúr, az irodalom és a költők barátja kitűnő szervező hírében állt. Úttörő hajlamai is voltak, hatalmas munkálatokat végeztetett otthon: kiszáríttatta a hatalmas mocsarakat Wattén és Bourbourg között, és több város, köztük Cambrai és Lille megszépítését felügyelte. Felmerült a kérdés, vajon miért hagyta el gazdag földjeit, jelentős hadsereget magával hozva a hosszú és kényelmetlen zarándokútra. Talán az apja, Thierry gróf példáját akarta követni, aki négyszer járt itt, olyan ájtatosan, hogy az akkori pátriárka megajándékozta egy fiolával, mely Krisztus vérének néhány cseppjét tartalmazta, melyet Arimatiai József fogott fel a Kálvárián, és mely Bruges-be szállítva a szentségimádások középpontja lett52. Vagy így akarta kérni az Úrtól, hogy ajándékozza meg az örökössel, akit Isabelle de Vermandois, a felesége tizennyolc éve nem tudott megadni neki? Bölcs emberismerőként Guillaume nem igazán hitt ebben. A gróf csinos arca, előkelő viselkedése és kedélyes, pirospozsgás arcszíne ellenére jéghideg, szürkéskék szeme, ragadozó állkapcsa bizalmatlanságra adott okot… Balduin azonban túl fiatal volt, hogy felfigyeljen ezekre a részletekre. Pompásan, s egyben szeretetteljesen fogadta rokonát a bárók és a bizánci követek jelenlétében. Fiatal kora lelkesedésével nem titkolta előle, hogy a gondviselés emberét látja benne, akinek hála a császárral összefogva megtörhetik Szaladin terjeszkedési törekvéseit, és a frank királyság visszafoglalhatja elveszett földjeit, mint Edessza és Turbessel. Ezenkívül abban az esetben, ha a halál a vártnál előbb elragadná, Elzászi Fülöp kiváló tulajdonságainak köszönhetően remek régens lenne.

Sajnos az ajánlat, mely a királyság sorsáért való aggódásból született, nem a remélt visszhangra talált a grófnál. Az elfátyolozott, aranykoronás arccal szemben, mely bizonyára kellemetlen emléket ébresztett fel benne – sógora, II. Raoul de Vermandois tizenkét évvel azelőtt leprában halt meg –, határozott elutasítás volt a válasza, nem 52 Ekkortól tartanak Bruges-ben minden évben Szent Vér körmenetet.

csak kevéssé keresztényi, de majdhogynem sértő formában: nem azért jött, hogy bármi mellett is elkötelezze magát, és nem marad tovább, mint tervezte. Ami a régensséget illeti, a király bízzon meg vele, akit akar.

Balduin végtelen türelmében nem vágott vissza úgy, ahogyan azt az arcátlan gróf megérdemelte volna, hanem megbízta a bárókat – akiknek nem tetszett a jövevény –, hogy győzzék meg, legalább a kardját állítsa a kereszt szolgálatába, és harcoljon a legnagyobb ellensége, Szaladin ellen. A régensséget hirtelen halál esetén a távollétében rábízhatja egy olyan kipróbált katonára, mint Renaud de Châtillon.

Az eredmény még katasztrofálisabb volt. Fülöp először is kijelentette, hogy hallani sem akar a Krak uráról – aki, miután a körülményekre tekintettel sietve megérkezett, majdnem megfojtotta sértő szavaiért! Ami Egyiptomot illeti, csak azért menne oda, hogy ő maga legyen a király. Ráadásul a beszélgetés során Flandria grófja arcátlanul felvetette, hogy a királyság jövője érdekében miért nem adják hozzá a király valamelyik lánytestvérét egyik hűbérese, Róbert de Béthune, egy artois-i kisnemes fiához, akit magával hozott az utazásra.

– Ezeket a szavakat hallva – írta később Guillaume de Tyr – rádöbbentünk, mennyire aljas ez az ember, és milyen áruló terveket szövöget. O, akit a király végtelen jóindulattal fogadott, megfeledkezett vendég mivoltáról, megvetette az öröklés jogát, és intrikákat szőtt, hogy megfossza Balduint a trónjától.

A király ekkor igen száraz levelet írt neki, emlékeztetve az illemre: az egyik hercegnő csak egy év múlva mehet férjhez, hisz Guillaume de Montferrat csak három hónapja halt meg. Egy király és a császár unokahúgának lánya pedig – Isabelle – nem adhatja magát akárkinek. Fülöp megértette, hogy túl messzire ment, és kérte, engedélyezzék, hogy kiválassza az igazán méltó férjet, de senkit nem nevezett meg. A király és a bárók egyhangúlag elutasították.

Eközben a bizánciak kezdték türelmüket veszteni. A flandriai kontingens érdekelte őket, mivel a császár parancsa az volt, ne kényszerítsék a királyt, hogy teljes saját haderejével elkísérje őket. Andronic l'Ange és Jean Doukas megmutatta a grófnak a császári aranybullát, mely igazolta a hatalmukat. A kiszámíthatatlan Fülöp ekkor újabb kibúvót talált: nem akarta, hogy ő és az emberei „éhhalálnak” legyenek kitéve. Személy szerint csak olyan helyekre szokta vinni a katonáit, ahol bőségesen van élelem:

„képtelenek elviselni a nélkülözést”. Ugyanakkor szívesen segít megvédelmezni Krisztus ügyét kevésbé veszélyes vidékeken…

A folytatás több mint kiszámítható volt: egyhangúan gyávasággal vádolták, ami igencsak felbőszítette – némi joggal, hiszen a Szentföldről szétterjedő hírek hatására könnyen kizárhatta magából a keresztény világ. Úgy döntött, elvégzi a zarándoklat szertartásait, majd meggondolja, hol bizonyíthatná be bátorságát.

Csak két hétig tartott a komédia, de Balduint annyira megviselte, hogy ismét ágynak esett. A bizánci követek, akik együttérzéssel és csodálattal adóztak bátorságának, azt javasolták, hogy halasszák el néhány hónappal a hadjáratot. Ezzel egyidejűleg a király tudomására hozták, hogy Flandria grófja elhagyta Jeruzsálemet, és Nabluszba ment, ami igencsak nyugtalanította őket. Balduin azonnal magához hívatta Guillaume de Tyrt:

– Mit akar ott? Ha már nem tudta rátenni a kezét Sybilla nővéremre, Isabelle húgomat akarja túszul ejteni? Hogy a kedve szerint adja férjhez, és így közelebb kerüljön a császárhoz?

– Könnyen meglehet. Ahogy megismertük, mindenre számítanunk kell nála.

– Mit tanácsol, barátom?

A kancellár barna szemében huncut fény villant:

– Rövid a tanácsom, felség. Egyetlen szó: Ibelin!

– Engedélyezzem Mária királynénak, hogy hozzámenjen Balianhoz? Erre gondol?

– Pontosan, és úgy látom, gyorsan kell cselekednünk: máris el kellene küldenie a házassági engedélyt. Hívjam a titkárát? Ha egyetért, természetesen!

– Micsoda kérdés! Ez a legjobb ötlet… Az özvegyi juss hozománnyá alakul, és Balian mindenkitől meg tudja majd védeni. Máris elküldöm…

– Engedelmével, felség, küldje magát Baliant az embereivel. Ő lesz a leggyorsabb, hisz a szerelem ereje mindennél jobban űzi.

– Vele mész, Thibaut! – fordult a király fegyvernöke felé. – A lobogóm alatt és a címeremmel, hogy mindenki tudja, hogy a házasság az én akaratom. Menj, készülődj!

Majd küldök veled egy ajándékot a menyasszonynak. Azonnal tartsák meg az esküvőt!

A fiatalember nem kérette magát, és egy órával később ott lovagolt a büszkeségtől és boldogságtól ragyogó Balian d’Ibelin oldalán. Őt is boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy viszontláthatja Isabelle-t, akiről egy éve nem kapott híreket. Eszébe jutott Ariane is, és eltűnődött, vajon a királyné szolgálatában áll-e még. Sokáig attól tartott, hogy a lány meggondolatlanságot követ el a Balduin iránti nagy szerelemben.

Annyira remélte, hogy az árnyékában élhet, és soha nem kell elválnia tőle, hogy a nabluszi élet kegyetlen száműzetésnek tűnhetett számára… Mindenesetre arra nem utalt semmi nyom, hogy visszatért volna Jeruzsálembe, ahol Thibaut figyelemmel kísérte az apját. Toros mostanra egy egészen fiatal lány boldog férje volt, akit elhalmozott ékszerekkel, s úgy tűnt, még a lánya létezéséről is megfeledkezett.

A király fegyvernöke hamar megnyugodhatott: amikor Balian nyomában belépett a díszterembe, ahol az özvegy királyné ült teljes háznépe gyűrűjében, meglátta Ariane-t a hölgyek első sorában, akik a kis ezüst és zománc trónus körül csoportosultak, melyen Komnenosz Mária helyet foglalt. Isabelle egy bársonypárnán ült az anyja lábánál, de mosolyuk egybefonódott, és Thibaut kénytelen volt elfojtani kitörő örömét, nehogy megzavarja az emelkedett pillanatot… Mély csend uralkodott, miközben Mária a mostohafia levelét olvasta.

Amikor a végére ért, felállt, kihúzta magát igazgyöngyökkel hintett ibolyaszín ruhájában, odament Balianhoz, aki térdre ereszkedett, és ragyogó mosollyal nyújtotta a kezét:

– Itt a kezem, Balian nagyúr, a hitem és a szívem! Szeretett királyunk nemcsak engedélyezte, de megparancsolta a házasságunkat. Mostantól ön itt az úr!

A férfi felállt, megcsókolta, és megindultak a kápolna felé, hogy hálát adjanak istennek a kapott boldogságért, és imádkozzanak azért, aki annak királyi megvalósítója volt. Azután nyomban megkezdődtek az esküvői előkészületek, a városban és a palotában egyaránt, hiszen a tereken kihirdették a nagy eseményt, hogy mindenki részt vehessen benne. Egész Nablusz tiszta szívvel csatlakozott, mivel őszinte örömükre szolgált, hogy a görög hercegnő, a környék úrnője megerősíti a királysághoz fűződő

kapcsolatát azáltal, hogy az egyik legrangosabb és legvitézebb bárójához megy férjhez.

Egyedül Elzászi Fülöp nem örült. Azt remélte, hogy ráveheti Máriát, hogy hozzámenjen az ő egyik emberéhez, hogy új szálakat szőjön Bizánccal azok mellé, melyeket egykor a frank királysággal szőttek. Ami a kis Isabelle-t illette, egy meglehetősen merev találkozón az édesanyja kijelentette, hogy nemrég a Bazileusz fiának, az ifjú Alexisnek ígérték. Szemenszedett hazugság volt, de még csak feloldozást sem kért érte, hisz ez volt az egyetlen kiút, mely hirtelenjében eszébe jutott.

Amikor az utolsó jeruzsálemi flandriai hírnök, Róbert de Béthune azt jelentette urának, hogy Doukas és l'Ange készek megváltoztatni a terveiket, és megvárni őt, ha felesküszik rá, hogy elkíséri őket Egyiptomba, vagy ha őt vissza is tartja valamiféle betegség, elengedi velük az embereit, dühében amilyen makacs, olyan végleges visszautasítással válaszolt. Majd akkor és azzal háborúzik az iszlám ellen, amikor és akivel kedve tartja!

Eközben a palota kertjében Thibaut ugyanazon ciprusok alatt találkozott Isabelle-lel, melyek fogadalmuk tanúi voltak. A lány megnőtt, és még elragadóbb volt, mint a csók estéjén. Úgy tűnt, a természet elhatározta, hogy megkíméli a kamaszkor szögletességétől és ügyetlenségétől: aminek darabosnak kellett volna lennie, nála törékeny finomsággá alakult. A szavaiban azonban nem volt semmi törékeny:

– Nos, messire Thibaut, mi lett az ígéretével, hogy visszavitet minket Jeruzsálembe? Belekeverte magát az anyám házasságába Ibelin úrral, aki szemmel láthatólag azért jött, hogy itt maradjon.

– Úgy emlékszem, semmi ilyet nem ígértem – tiltakozott a fiatalember a rosszindulatú megjegyzés hallatán. – Csak annyit mondtam, hogy végtelenül boldog lennék, ha újra a bátyja mellett láthatnám. Ami a királyné házasságát illeti, abban az ügyben csak a király tanúja vagyok! Egyébként pedig, lehet, hogy nem maradnak itt.

Lehet, hogy Ibelinbe költöznek.

– Azt sem tudom, hol van. Biztosan egy isten háta mögötti luk. Ott talán még Nabluszt is visszasírom majd?

A lány hirtelen megnyugodott, és hangot váltott:

– Hogy van?

– Ki, madame?

– Ne adja az ostobát! A drága Balduin, természetesen.

Hangja megremegett az aggodalomtól. Szép szeme megnyugtató válaszért könyörgött, Thibaut azonban elfordította a tekintetét:

– Nem jól! A kór, melyet Askalonban kapott el a néhai Montferrat márkitól, majdnem megölte őt, de nem ölte meg a leprát, melytől jobban szenved, mint valaha.

Megtámadta az arcát is, ugyanúgy, ahogy a kezét és a lábát, és most már fehér fátyol mögé rejtőzik.

– Ó, istenem!

Isabelle fájdalmas kiáltására egy másik felelt, melyet szívet tépő zokogás követett…

Egy bokor mögül jött, melyen Thibaut a hercegnővel a nyomában átlépett. Ariane volt ott, térdre rogyva, magába roskadva a sétány homokján, s arcát remegő kezébe temette. A kétségbeesés élő, szánalomra méltó szobra volt. Isabelle azonnal mellé kuporodott, és a karjaiba vette, hogy elringassa, de az arcát Thibaut felé emelte:

– Itt volt, édes Istenem! Nem is sejti, Thibaut, mennyire szereti őt!

– Tudom, madame… talán még jobban, mint ön, de nem bánom, hogy máris tudja, mire számíthat. Bárhogy is van, el kellett volna mondanom neki, és így legalább ön itt van, hogy enyhítse a csapást. Nem, nem bánom, hogy meghallotta.

Egy hosszú percig mindketten hallgattak. Isabelle gyengéden Ariane haját simogatta, melyről lecsúszott a piros kalapka és a fátyol. Mindkét lány sírt, és Thibaut sajgó szívvel nézte őket.

– Nagyon szeretem, tudja? – szólalt meg végül Isabelle. – Eleinte nem kedveltem, mert azt hittem, a maga kis barátnője, annak ellenére…

– Annak ellenére, amit megvallottam önnek, és a gyűrű ellenére, melyet most is a nyakamban viselek? Ó, Isabelle!

– Azt hittem, azelőtt a kedvese volt, és lovagiasságból meg akarja védeni, de egy éjjel hallottam, hogy Ariane sír, és mindent elmesélt. Azóta nagyon kedves nekem, mint egy nővér, hisz teljes szívéből a bátyámé.

Ekkor Ariane könyörgő, elkeseredett hangja hallatszott:

– Vigyen vissza hozzá, nagyuram! Ha ennyire szenved, minden eddiginél nagyobb szüksége van rá, hogy érezze, hogy szeretik…

– Marietta egy anyánál is jobban ápolja, és én is mellette vagyok. Mindketten szeretjük. Elismerem, szüksége is van rá, mert elfogyott az olaj és a magvak, melyek késleltették a betegségét. A karaván sosem érkezett meg, amelyiket pedig Guillaume de Tyr küldött utána, még nem tért vissza. Nos, mindent elmondtam.

– Ha így akarja eltántorítani – jegyezte meg Isabelle keserűen –, rossz úton jár!

Valóban, Ariane felegyenesedett, és harcra készen kihúzta magát:

– Akkor oda kell mennem! Nekünk örményeknek sok orvosságunk van, melyeket a hegyekben tanultunk. Van, amit meg lehetne próbálni…

– Nem – szakította félbe Thibaut, úgy érezve, elég volt, ideje véget vetni a vitának.

– Nem, maga nem fogja ápolni, mert nem fogadná el. Különösen nem magától!

Mondtam, hogy fátyol mögé rejti az arcát: gondolja, hogy megengedné magának, hogy felemelje? Csak Krisztus szent keze törölhetne el mindent, maga pedig nem Krisztus!

Nem tehet semmit, csak növelné a szenvedését!

– Muszáj ennyire kegyetlennek lennie? – csattant fel a hercegnő. – Legalább szánalmat érezzen!

– Érzek szánalmat, de nem iránta! A bátyja, madame, túlságosan emelkedett szellem ahhoz, hogy elfogadja az együttérzést vagy az elérzékenyülést, amikor minden erejét összeszedve folytatja királyi küldetését. És tudja, miért nem fogadná el ettől a lánytól még annyira sem, mint bárki mástól?

– Miért?

– Mert szereti! Ezért, Ariane, ott marad, ahová küldte önt – tette hozzá a lány felé, aki némán figyelt. – Engedelmeskedik neki, mert ez az akarata! És én, Thibaut de Courtenay, sosem segítenék magának, hogy megszegje a király akaratát!

– Akkor sem, ha én kérem rá? – suttogta Isabelle. A lovag meghajolt és távozni készült. Nyílként érte a kérdés. Megállt, majd visszajött és térdre ereszkedett a hercegnő előtt. Előrehajolt, megfogta zöld bársonyruhája szegélyét, melyet merevvé tettek a virágot formázó arany hímzések, közepükön drágakődíszítéssel, és az ajkához emelte:

– Örökre a lovagja vagyok, nemes hölgy, és szentek számomra a kívánságai, akár az isteni törvény… kivéve, ha ellenkeznek uram, a király parancsaival. Mostani állapotában már csak Isten dicsősége és a királyság megvédelmezése érdekli. Ehhez a feladathoz szüksége van minden megmaradt erejére: ne fossza meg tőle!

A kis hercegnő egy pillanatig elnézte a lovagot, aki hódolattal térdepelt előtte. Ha Thibaut felnéz, látta volna, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Végül kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát:

– Isten ne adja, barátom, hogy növelni akarjam bajait. Mondja meg neki, hogy engedelmeskedünk, de ne felejtse el, hogy gyengéden szerető és hűséges húga vagyok…

és magam mellett tartom a szívet, mely csak érte dobog!

– És a saját szívét, madame, meg tudja őrizni számomra? Lehet, hogy sok idő

eltelik, míg viszontláthatom.

– Sosem veszem vissza azt, amit odaadtam, Thibaut. Várni fogok… remélem, maga is?

Meg sem várva a választ előrehajolt, megcsókolta az ajkát, majd megragadva az álmaiba zárkózott Ariane kezét elfutott a palota oszlopcsarnoka felé.

– Örökké, Isabelle – kiáltotta utána Thibaut a szélben. – Örökre a magáé vagyok!

Néhány nappal később, miután Komnenosz Mária és Balian d'Ibelin házasságát rendben megáldották

és elhálták, Thibaut de Courtenay nem sokkal a kapuk megnyitása után elhagyta Nabluszt, abban a pillanatban, amikor a nap első sugara beragyogta a Garizim hegy csúcsát. A szamaritánus város visszanyerte nyugalmát: Elzászi Fülöp és az emberei nem sokkal a „vőlegény” megérkezése után távoztak észak felé…

V. fejezet

A lovag király és a dicsőség

Mivel kíséretének egyik lova elvesztette a patkóját, Thibaut megállt Belinben, hogy rendbe hozzák a jószágot. Miközben az emberei ezen szorgoskodtak, a fattyú egy szép tér közepén álló szökőkúthoz sétált, melyet két szikomorfa árnyékolt be. Egy férfi ült ott egy kövön, darabka kenyeret majszolt fokhagymával, melyet egy római tőr méretű

késsel vékony szeletekre vágott. Nagy kézügyességgel végezte a feladatot, majd lassan rágott, olyan ember tempójával, aki meg tudja becsülni az ennivalót. Thibaut odalépett hozzá, nagy hatást tett rá mind a férfi megjelenése, mind a mód, ahogyan evett. Meg kell hagyni, különös ember volt. Sűrű, rőtvörös haja és szakálla, a napsütéstől hámló orra, s főként hatalmas, vaskos keze láttán parasztnak nézhették volna. Paraszthoz illő

türelemmel mozgott, és ha nem viselt volna páncélinget és sodrony fejvédőt, s ha nem állt volna mellette a fának támasztva, melyhez egy erős lovat kötöttek ki, egy mandula alakú pajzs, melyen három hatalmas zöld lóhere díszlett azúrkék mezőben, Thibaut is annak vélte volna. Kíváncsi lett, honnan jöhetett és merre tarthatott a magányos lovag, hisz nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

Udvariasan köszöntötte, elnézést kért, hogy megzavarja az étkezését, de szeretné megkérdezni, mit tehet érte. A férfi szeme kérdőn meredt rá, ezért bemutatkozott:

– Thibaut de Courtenay a nevem, és van szerencsém felséges IV. Balduin királyunk

– isten kegyelméből Jeruzsálem királyának – fegyvernöke lenni.

– A leprás?

– Igen, a leprás, de nemesebb és vitézebb a szíve, mint sok egészséges embernek! –

vetette oda Thibaut felbőszültén.

A másik mintha észre sem vette volna haragját.

– Nem lebecsülően mondtam, amit mondtam, csak hogy ne legyen félreértés –

veregette le a morzsákat a szakálláról, majd felállt. Thibaut úgy érezte magas alakja láttán, mintha ő maga összezsugorodna. – A nevem Adam Pellicorne, a vermandois-i Dury ura vagyok.

– Vermandois? Tehát a flandriai gróf embere?

– Az voltam.

– Volt? Hogy érti?

– Úgy értem, már nem vagyok az, mert nem akarok többé az lenni.

– Valóban? És a hűbéri esküje?

– Nem neki esküdtem föl, hanem Rodolph nagyúrnak, Vermandois grófjának, az apósának… aki már nem él.” és leginkább Istennek! Krisztus királyunk szolgálatába állítani jöttem a lándzsám és a kardom, nem pedig valamiféle tripoliszi gróféba vagy antiochiai hercegébe, aki vissza akarja szerezni a földjeit, melyeket a szaracénok elvettek tőle!

Ezzel elmagyarázta, hogy két nappal azelőtt Elzászi Fülöp Tibériás kastélyába ment, a tripoliszi grófné birtokára, ahol már várták. Magával vitte az embereit, s a királyság számos bárója és fegyverese csatlakozott hozzájuk, valamint vagy száz templomos és még több ispotályos – az ispotályos lovagok közel álltak a tripoliszi grófhoz, aki előszeretettel használta expedíciói kiindulópontjául Kalaat-el-Hosn-i erődítményüket. Az antiochiai herceg, III. Bohemund szintén velük tartani készült, hogy az egybegyűltek visszafoglalják számára Harencot, felesége birtokát. Tripoliszi Rajmund pedig a teljes Oronte-völgy felett kívánta visszaszerezni az ellenőrzést.

– Én pedig – zárta le Pellicorne lovag – azért jöttem ide, hogy imádkozzak a Szent Sírnál, bocsánatot nyerjek a bűneimért, isteni kegyelemben részesüljek, és védelmezzem a Szent Várost és a frank királyságot. Tehát visszamegyek Jeruzsálembe!

Thibaut már nem is hallotta szavait, a hihetetlen hírt mérlegelte magában, melyet az óriás ártatlanul közölt vele. Lehetetlen, hogy ezek az emberek – azoknak az erőknek a java része, mellyel a király rendelkezett béke–, s még inkább háborús időkben –

szíriai kalandra kerekedtek fel a nagyurak személyes haszna érdekében, melyek egyike mintha elfelejtette volna, hogy nem is olyan régen még a királyság régense volt.

Balduin nem adhatta ki ezt az öngyilkos engedélyt… vagy talán haldoklik!

Szinte fojtogatta ez a gondolat, de hamar összeszedte magát:

– A királyságot kívánja szolgálni? Akkor jöjjön velem, de gyorsan! Nincs vesztegetni való időnk!

– Hova megyünk?

– A királyhoz. Valami azt súgja, nagy szüksége van a segítségre.

Már futott is a kíséretéhez, és torkaszakadtából elkiáltotta magát:

– Lóra!

Pokoli iramban tették meg a Belint Jeruzsálemtől elválasztó mintegy másfél mérföldet. Adam Pellicorne nem kért több magyarázatot, szó nélkül velük tartott: meglehetősen lassú ember volt, de szerette azokat, akik képesek voltak gyors döntésekre, és ez a fiú tetszett neki.

A városfal látótávolságába érve Thibaut fellélegzett: Jeruzsálem békésnek látszott.

Gyásznak nem volt jele, és az őszi szélben lágyan lengedezett á királyi zászló a Dávid-tornyon. Tehát Balduin még él. Ugyanezt a nyugalmat tapasztalták az utcákon is, ahol egyetlen templom vagy kolostor nyitott kapuján sem hallatszottak ki a szertartásos nyilvános imák hangjai, melyeket akkor tartottak, amikor egy király haldoklott.

Mindenki végezte a maga dolgát.

A fügés udvarból hallatszó kiáltások akkor értek a fülébe, amikor új társával a nyomában, aki megfogadta, hogy egy lépésnyire sem tágít mellőle, felfelé indult a királyhoz. Vaskos, mégis sipító hang volt, melyet gond nélkül azonosított: Jocelin de Courtenay! Nagyon dühösnek tűnt. Annál is inkább, mert nem volt egészen tiszta a feje: az udvarnagy mindig az alkoholból merítette kevéske bátorságát.

– Elárult minket! – csuklotta. – Elárulta… az egész… családot! Olyan nehéz lett volna… kedvére tenni… Flandria grófjának… aki… hukk… nagyon is élő… míg maga…

félhalott? Nem tudta volna megkérni… hogy az én birtokaimat foglalja vissza…

ahelyett… hogy lepaktál Tripo… Tripolisszal…? Hm, szépséges… rothadó öcsém? De még… rendbe lehet hozni… nem igaz?

Thibaut négyesével szedte a lépcsőfokokat, és szélvészként robbant Balduin szobájába. A haja is égnek állt az elé táruló látványtól: a királyból csak fehér ruhája alól kilógó lába látszott. A többi eltűnt az udvarnagy vörös és arany tömege alatt, aki kést szorított a torkának. A fegyvernökbe visszatért az erőszak éjszakáján érzett harag, és rávetette magát. Meg akarta ragadni a támadó gallérját, de az csúszott a zsírtól, ráadásul Jocelin fél kezével erősen az ébenfa székbe kapaszkodott. Thibaut keze nem talált fogást a csúszós selyemruhán. Ezt látva Adam Pellicorne minden kérdés nélkül a segítségére sietett: egyik súlyos tenyere Courtenay-ra csapott a nyakánál, a másik belekapaszkodott az övébe, és olyan könnyedén emelte föl a férfit, mintha csak egy összetekert szőnyeg lenne. Három lépést hátrált, és szinte a király lábához dobta a terhét, ahol az elterült, akár egy szétnyomódott eper.

– Nem illik így beszélni egy uralkodóval – jelentette ki békésen. – Ki ez a gyilkos?

– A királyság udvarnagya – felelte ugyanilyen nyugodtan Balduin, aki a kisujját sem mozdította védekezésül. – És önben, aki megmentett, kit tisztelhetek?

Thibaut vállalta magára a választ. Adam mindössze térdet hajtott, elnémította a döbbenetes hatás, melyet a fehér ruhás, fehér kesztyűs, fehér fátylas magas alak keltett, aki egy nagy fekete széken ült. Megdöbbent, de nem rémült meg: szinte vallásos tisztelet csillogott a picardiai lovag tiszta szemében. Eközben Courtenay, akit egy pillanatra elkábított találkozása a földdel, megpróbált fölállni, de belegabalyodott tógaszerű, a vállán egy ékszerrel összefogott ruhájába, majd a mértéktelenül nyakalt bor hirtelen felkavarodott benne, és hányni kezdett. Thibaut, miközben az okokat magyarázta, melyek a flandriai hadsereg egyik tagját visszahozták Jeruzsálembe, segített neki talpra állni, de a férfi, amint biztosan állt a lábán, ellökte magától. Vérben forgó szemeiben gyűlölet lángolt.

– Nem először támadsz rám, nem igaz, mocskos fattyú? Felismertem a módszered, de elég volt! Megtagadlak! Nem vagyok többé az apád…

– Soha nem is volt az! Én pedig sosem lennék egy királygyilkos fia, aki felnégyelést érdemelne.

– Még neked áll följebb? Amíg ez a selejt élt, erősnek érzed magad? Nem mindig lesz minden a kedved szerint, féreg, és egy nap…

– Elég legyen! – kiáltotta Balduin, majd még jobban felemelve a hangját hozzátette:

– Őrség, a királyhoz!

A két katona belépett, és pikájára támaszkodva, egyik kezét a mellkasán tartva megállt. Azonnal megkapták a parancsot:

– Vigyék haza az udvarnagyot a városi házába, és ott őrizzék, míg jónak látjuk.

Jocelin de Courtenay túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy ellenálljon: hagyta, hogy elvezessék, de mielőtt távozott, még nagyot köpött. Thibaut tiltakozni kezdett:

– A városi házába? Amikor meg akarta önt ölni? A legmélyebb börtöncellát érdemli!

– Részeg – sóhajtotta Balduin megvonva a vállát.

– Anyám különben sem egyezne bele: addig gyötörne, míg szabadon nem engedjük. De te vigyázz magadra! Meg vannak számlálva a napjaim, te is tudod, és nemsokára az leszek, amit az arcomba vágott: egy emberi roncs… Ami önt illeti, Sir Adam, köszönöm, hogy Jeruzsálemért kíván harcolni! Önnek köszönhetem, hogy életben vagyok. Mondja meg, hogyan hálálhatom meg.

– Azzal, hogy maga mellett tart, felség – felelte a lovag kedves mosollyal. – Nagy kegy lenne számomra, ha a szolgálatába állíthatnám az erőmet. És amikor… amikor eljön az, amit az imént mondott!

– Isten ne adja! –, segíthetek neki vigyázni magára – tette hozzá szakállával Thibaut felé bökve. – Az udvarnagy úr igazán kellemetlen alak!

– Kegy, hogy mellettem maradhat? Biztos benne? Balduin gyors mozdulattal lekapta a fehér fátylat, felfedve puffadásokkal teli arcát, melyben azonban kék szeme változatlanul ragyogott. Adam Pellicorne meg sem rezdült, csak felsóhajtott, megvonta a vállát, és ismét térdre ereszkedett:

– Fiatalabb koromban Raoul de Vermandois grófot szolgáltam. Sokkal rosszabbul nézett ki, de szerettem. Tartson meg, kérem!

Így történt, hogy Adam Pellicorne, a vermandois-i Duryből a leprás király szolgálatába állt.

Guillaume de Tyr személyes elbeszéléséből kitűnt, hogy igen egyszerű és meglehetősen aljas volt mindaz, ami történt. A vérhas rohamokkal küszködő Balduin átmeneti gyengeségét kihasználva a flandriai gróf, elégedetten azzal, hogy két hétig semmiségekkel tartotta fel a királyt és a császár követeit, akik végül elbizonytalanodtak, teljes lelki nyugalommal maga mellé állította a királyság haderejének javát, hogy együtt támadjanak Harenc falai és az Oronte vidéke ellen, hogy elismertessék Antiochiai Bohemund és Tripoliszi Rajmund fennhatóságát, majd miután magához láncolta az urakat, elsöpörje a beteg királyt, és magának szerezze meg a koronát. A kancellár felháborodása leginkább Rajmundot érintette, hisz a flandriai gróf értékeiről sosem táplált illúziókat. Tripoliszi Rajmundnak, akit mostanáig bölcs embernek és komoly államférfinek tartott, nem lett volna szabad ennyire megfeledkeznie arról, mivel tartozik a királyságnak, melynek Balduin kiskorúsága idején régense volt. Talán, mint a flamand, ő is azt hitte, hogy a király haldoklik, és a halála után könnyű lesz megszerezni a koronát?

A legöregebb bárókon kívül egyedül Renaud de Châtillon zavarta el őket, hisz egyformán gyűlölte Elzászi Fülöpöt és Rajmundot: az ő hercegsége semmit sem nyert volna a kalanddal, ráadásul az a néhány emír, akinek a legyőzésére indultak, nem érdekelte. Egyedül Szaladin lett volna méltó ellenfele, és mivel a flamand rosszindulatának köszönhetően az egyiptomi hadjárat terve szertefoszlott, hazatért, hogy tovább felügyelje a sivatagi karavánutakat és a Vörös tenger vidékét.

– Ha a királyságnak szüksége van rám – jelentette ki Balduinnak –, gyújtsanak egy nagy tüzet a Dávid torony tetején. Kerakból meglátom!

Balduin értékelte a gesztusát, mely azonban nem lepte meg: tökéletesen illett Moab új urához, hogy egyedül szembehelyezkedik mindenkivel.

Eközben, míg Harenc falai körül lelkesen lengtek a lobogók, a napfény pedig a kivont kardok pengéjén csillant, a szultán kémei és postagalambjai53 lázasan dolgoztak.

Szaladin kairói palotája mélyén hamarosan megtudta, hogy a fegyverszünetet semmibe véve a flandriai gróf egy frank hadsereggel támadást indított Észak-Szíria termékeny földjei ellen. Nem kellett összehívnia a hadseregét: már akkor megtette, amikor az első

bizánci gályák megérkeztek Akrába. 1177 novemberének közepén villámcsapásként érkezett a hír Jeruzsálembe: Szaladin behatolt Palesztinába, és a tengerpart mentén felfelé halad, hogy elfoglalja a gazdag parti városokat, majd Jeruzsálemet. Mindent felégetett és lerombolt útja mentén.

Szerencsére Balduin jobban volt. Mintha a lepra is pihenőt fújt volna. A helyzet azonban drámai maradt. A templomosok nagymestere, Odon de Saint-Amand, aki a palotával egy időben tudta meg a hírt, és aki, mióta csak a rend élén állt, a pápa alattvalójának tekintette magát és megvetette a királyt, összeszedte néhány megmaradt lovagját és elvágtatott Gáza felé. Ez az erődítmény hagyományosan a templomosoké volt, ők tartották fenn a garnizont. Nem ok nélkül úgy gondolta, Gáza lesz Szaladin első célpontja, és meg akarta védelmezni, de indulás előtt legalább értesíthette volna Balduint.

Komoly problémát okozott a főparancsnok egészségi állapota is. A hadsereg vezére, az öreg és nagybecsű Onfroi de Toron súlyos óvatlanságot követett el egy évvel azelőtt: újra megházasodott, feleségül vette Philippát, Antiochiai Bohemund legfiatalabb húgát, aki szerelmi kalandba bonyolódott Komnenosz Andronikkal, és elemésztette az epekedés. A túl fiatal feleséggel kötött házasság szélsőségei és a fájdalom, hogy az asszony más után áhítozik, lassan a sír felé kormányozták a hadvezért. Balduin azonban tizennégy éves kora óta tudta, hogyan kell seregeit csatába vinni. Nem habozott, összegyűjtötte az összes fellelhető lovagot – két– vagy háromszázan voltak! –, elment a Szent Sír-templomba, elhozta az Igazi Keresztet, melyet Aubert, Betlehem püspöke visz majd, Isten segítségét kérte, máglyát gyújtatott a Dávid-torony tetején, az asszonyok jajveszékelésétől kísérve lóra pattant, és kis csapatával megindult a tengerpart felé, mert a legfrissebb hírek szerint Szaladin arról közelített.

A királyt mániákusan sarkallta az akarat, hogy megelőzze ellenségét, és pihenő

nélkül vágtatott Askalonig, melynek kapui megkönnyebbüléssel nyíltak meg előtte.

Askalon, ezt jól tudta a király, keresztút. Isten megadta, hogy Szaladin előtt érjen oda.

A város már felkészült a védekezésre, és a király úgy gondolta, van egy kis ideje, míg a szultán Gázával van elfoglalva.

53 Elsőként Nur ed-Din használt galambokat a posta továbbítására.

A templomosok kezén, akiknek harctudásához nem férhetett kétség, a város ki fog tartani, és megadja a kellő időt, hogy megérkezzen a remélt erősítés. Mielőtt elhagyta Jeruzsálemet, a király mozgósítást hirdetett: minden fegyverforgatáshoz valamennyit is értő férfi köteles volt csatlakozni hozzá. Nem kételkedett benne, hogy engedelmeskednek, és valóban, a királyság minden sarkából városi milicisták, lovagok, önkéntesek, sőt polgárok is útnak indultak…

Csakhogy Szaladin kiszámíthatatlan volt, annál is inkább, mert senkivel nem közölte előre döntéseit, s ezzel nagyon megnehezítette a frank kémek dolgát.

Jeruzsálemet akarta, és elhatározta, hogy csak annyiszor áll meg útközben, ahányszor nagyon muszáj. Nem törődött Daronnal és Gázával: a város vezértornyáról Odon de Saint-Amand elképedten látta, amint Gázára egy pillantást sem vetve elvonul az orra előtt Allah lovasainak lavinája.

Gáza és Askalon között mindössze két mérföld volt a távolság…

Reggel Balduin, aki az éjszaka egy részét a védelmi rendszerek és a város készletei ellenőrzésével töltötte, még egyszer végigjárta a falakat Thibaut, Adam és Renaud de Sidon, Agnès ritkán látott, vitéz férje társaságában. Hűvös volt, és az égen hatalmas felhők közeledtek a tenger felől. A párkánynak támaszkodva a király levette acélsodrony fejvédőjét, és a táj felé fordulva egy pillanatra félrevonta a fátylát, hogy érezze, ahogy a szél az arcát simogatja. Hátat fordított három társának, és egyedül Isten láthatta arca torzulását. Nemsokára pihen egy keveset, eszik valamit… Renaud de Sidon kiáltása azonban szertefoszlatta ezt a reményt:

– Felség! Nézze, jönnek!

Délen villámok átjárta vastag porfelhő torlaszolta el a horizontot, mely gyorsan közeledett. A lovak vágtázó patája mennydörgésként visszhangzott a földön, és zajosan csörömpöltek a fegyverek a Próféta zöld zászlaja és a fekete lobogók alatt, melyeket hagyományosan a távoli Bagdad kalifája, a Hívők Parancsnoka küldött az illusztris hadvezéreknek, akik a legfényesebben emelték a magasba az iszlám kardját.

Menekültek előttük a parasztok, akik még nem húzódtak be Askalon falai mögé. Látták őket elesni, hallották kiáltásaikat, amikor lecsaptak a görbe kardok, és a hatalmas hullám hamarosan a falakat támadta, miközben a környék, ahol egymás után gyúltak a tüzek, eltűnt a füstben.

Balduin visszavette fehér fátylát, fejvédőjét és koronás sisakját, melyet az imént a párkányra tett. Egyedül volt, mivel már kiadta parancsait a kísérőinek. Magas és büszke alakja kirajzolódott a kék ég hátteréből. Ekkor látta meg Szaladint a fal tövében.

A sodronying felett sáfránysárga tunikát viselő mameluk testőrsége54, valamint az egyikük kezében lengő sárga lobogó jelezte a jelenlétét, de Balduin enélkül is felismerte volna. Tudta, hogyan fest a harminckilenc éves – több mint kétszerese az ő

tizenhét évének! –, napbarnított arcú, enyhén mélyen ülő, barna szemű, két csúcsba sodort hosszú szakállú és kunkorodó bajszú férfi. Kerek sisakját egy csúcs díszítette, és 54 A testőrség iszlám hitre tért egykori hadifoglyokból vagy rabszolgákból állt, akiket kemény kiképzésnek vetettek alá, mint később a török szultánok janicsárjait.

turbán övezte, mely olyan fehér volt, mint arab telivérje. Ruhái és sodronyinge felett viselte a kazagandát, a vastag, steppelt és bélelt szövetből készült páncélféleséget, melyet éjjel-nappal magán tartott.

Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett, a szultán próbálta megfejteni a leprás király arcát fedő fehér muszlin titkát. Ebben a pillanatban Thibaut, aki visszatért a várfalra, látta, hogy a király egyedül van az emberáradattal szemben. Egy fegyverestől elvette az íját, és mellé akart állni, de Balduin határozott mozdulattal megállította.

Azután anélkül, hogy egy percre is levette volna a szemét Szaladinról, felemelte a karját, mutatóujjával az ég felé, mintha Isten igazságszolgáltatását hívná. A szultán ekkor széles mozdulattal körbemutatott a seregén, elmosolyodott, majd megfordította a lovát, és elvágtatott a kis magaslat felé, ahol a sátrát felállítják majd.

Borzalmas volt, ami ezután következett. A mozgósítottak, miután nem tudták, hogy az ellenség a vártnál előbb megérkezett, kis csapatokban közeledtek. Hamar felszámolta őket a hatalmas sereg. A várfal magasából Balduin látta, amint megkötözve, nyájként terelik őket. Képtelen volt elviselni a látványt, és abban a reményben, hogy kiszabadíthatja őket, száz lovas élén megpróbált kitörni, de vitézségük ellenére nagyon egyenlőtlen volt a küzdelem. Ha nem akarták, hogy ott helyben megöljék őket, anélkül, hogy a foglyoknak ez bármiféle hasznára lenne, kénytelenek voltak visszavonulni a városba, ahogy sötétedni kezdett.

Azon az éjszakán Balduin csak azért tudott aludni, mert letaglózta a fáradtság. Így is csak három órát könyörült rajta az álom. Érezte, hogy nagy sárga sátrában Szaladin sem alszik. A szultánnál azonban a közeli diadal izgalma táplálta a virrasztást. Hamarosan, talán már holnap bevonul Jeruzsálembe, miközben a kis király Askalon foglya marad, ahol épp annyi embert hagynak hátra, hogy ne szökhessen el. Még meg sem támadta a kisvárost, máris leválasztotta az előőrse nagyobb részét, és egy Iveién nevű örmény renegát parancsnoksága alatt előreküldte, hogy mindenkit megölve, mindent felégetve tisztítsa meg előtte az utat.

Szaladinnak már csak ki kellett nyújtania a kezét, és leszüretelni a Jeruzsálemi Királyságot, mint egy érett gyümölcsöt… Mire hajnalban kilépett a sátrából, hogy selyemszőnyegén térdelve, Mekka felé fordulva elmondja imáját, már meghozta a döntését. Még aznap elindul, és folytatja az utat. Allah – háromszor legyen áldott a neve! – máris megadta neki a győzelmet. Már csak a babérokat kell learatnia Krisztus sírjánál.

Ugyanakkor, ahogy végignézett az előtte felsorakozott tömegen, be kellett látnia, hogy az előző nap ejtett rengeteg – több száz – fogoly csak zavarni fogja diadalmenetében.

– Öljétek meg mind – adta ki a parancsot.

A szerencsétleneket egymás után a város elé vonszolták – természetesen a nyilak lőtávolán kívül! –, és fejük porba hullott a hóhérok görbe kardja alatt, vérük átáztatta a meggyötört földet. A toronyban Balduin tehetetlen katonái körében sírt fájdalmában és felháborodásában a bűntett láttán, mely megsérti a lovagság, sőt, a háború minden törvényét, s melyet mégis egy önmagát mindenben nagynak és fenségesnek tartó uralkodó rendelt el, aki azonban ebben a pillanatban felszínre engedte kegyetlenségét és az emberélettel szembeni közönyét. Mindössze egy jeruzsálemi polgárokból álló kis csoportot kíméltek meg, akikért busás váltságdíjat reméltek. Őket Szaladin akarata szerint tevehátra kötözve magukkal vitték. A szultán végül ironikusan búcsút intett a városnak, és nyeregbe szállt, hogy folytassa diadalútját észak felé. Tökéletesen megbízott Iveién tehetségében. Mostanra a parancsnok bizonyára felégette Ramlát, Liddát és Arszufot, hogy megnyissa ura előtt az utat a főváros felé. Sosem szabad azonban alábecsülni az ellenséget: talán kissé idő előtt szállt a fejébe a dicsőség, mert miközben a foglyok feje a porba hullott, Balduin nem tétlenkedett. Üzenetet küldött Gázába a Nagymesternek, azzal a paranccsal, hogy csatlakozzanak hozzá, majd a szultán távozását figyelve összegyűjtötte lovagjait:

– Szaladin annyira lebecsül minket, hogy nem vigyáz magára, hisz elaprózta az erőit. Csak a mamelukjai és néhány könnyű egység van körülötte. Ha sikerül kirontanunk és meglepnünk, Isten segedelmével legyőzhetjük. Azután könnyű lesz felmorzsolni a földjeinket dúló csapatokat. Ami engem illet, szívesebben halok meg hősiesen, karddal a kezemben, mint hogy hagyjam, hogy ez a démon hamuvá változtassa a királyságomat, akárhány katonája van is! Aubert nagyúr – tette hozzá Betlehem püspökéhez fordulva –, vegye elő a Szent Keresztet!

Amint a püspök odahozta, mind térdre ereszkedtek az ereklye előtt, Isten segítségéért könyörögve a királyság szorult helyzetében: adjon erőt a védelmezőinek.

Azután a püspök megáldotta őket, a király pedig megcsókolta a kereszt alját.

Mindannyiukat eltöltötte az erő és a remény. A hallatlan veszélyben érintetlenül lelték fel magukban apáik hitét s a tüzes vágyat, hogy isten dicsőségének és a Szentföld védelmének szenteljék magukat. Balduin megint azt kiáltotta:

– Lóra!

Ezzel megindultak a Jaffa-kapuhoz, mely a tengerparti útra nyílt. Olyan hevesen rontottak ki, hogy elsodorták a zsákmánytól és a lakomázástól elnehezült néhány csapatot, melyet Szaladin őrként hátrahagyott. Megindultak észak felé egy, a szultánéval párhuzamos úton. Útjukon nem találkoztak mással, csak az Iveién emberei okozta pusztítással. Balduin elhaladt Ibelinnél, ahová éppen megérkezett Nabluszból Balian, a felégetett Ramlánál, ahol a földesúrnak, Balduinnak, Sybilla reménytelen szerelmesének hála a Mirabel kastélyba és a katedrális tetőire menekült lakosságnak nem esett baja. Azután a kis sereg Jeruzsálem felé vette az irányt, hogy a Júda hegységben keresztezze Szaladin menetét. Ott csatlakoztak hozzájuk Odon de Saint-Amand templomosai, akik most az egyszer engedelmeskedtek. Csak maroknyian voltak, de ez is számított. Felbukkant még egy kis csapat Renaud de Châtillon vezetése alatt. Lova magasából odakiáltotta Balduinnak:

– Itt vagyok, királyom! Istennek hála épségben van! Ketten megfizettetünk Szaladinnal azért, amit a királyság ellen elkövetett!

Ezzel leszállt a nyergéből, odament Balduinhoz, aki követte a példáját, és miután Renaud térdet hajtott, a két férfi összeölelkezett.

– Mindig is tudtam, Renaud lovag – mondta a király –, hogy vitézsége és hűsége sosem hagy cserben a veszély óráiban.

Péntek volt – a muzulmánok szent napja –, november 25., Szent Katalin ünnepe a keresztényeknek. Délután egy óra volt, amikor Ramlától mintegy két mérföldre a király és emberei meglátták, hogy a szétszóródott seregeit egybegyűjtött szultán lobogói feltűnnek a vékony ködben. Amikor Balduin és az emberei rárontottak, éppen megindult az aszó meredek partú ágyában. Tökéletes volt a meglepetés, hiszen a szultán álmában sem képzelte volna, hogy a szerencsétlen jeruzsálemi király, akiről azt hitte, Askalon falainak foglya az alattvalói levágott fejei között, itt lehet, karddal a kezében, egy megveszekedett kis sereg élén. A dühödt támadás alatt hűséges mamelukjai vereséget szenvedtek, és legtöbbjüket lemészárolta Balduin és Renaud, akik utat vágtak közöttük. „Soha Roland és Olivier nem győztek le több ellenséget Roncevaux-nál, mint Balduin Ramlánál Isten és Szent György segítségével, akik mellette álltak a csatában”, írta később Guillaume de Tyr. Igaz, a király mintha egyszerre mindenütt jelen lett volna: por– és vérlepte páncéljában felszította emberei bátorságát. Ha egyáltalán szükségük volt erre. Annyira fáradhatatlannak tetszett a kardja, hogy néhányan azt állították, maga Szent György harcolt a leprás fehér fátyla alatt. Körülötte a hátvédet biztosítva Thibaut és Adam hadakoztak azzal az örömmel, melyet az orrukat megcsapó diadalillat szül. Renaud de Châtillon démonként, csodálatos hősiességgel küzdött, így állt bosszút az aleppói börtönben elsenyvedett tizenöt évért, és kardja csapásai nyomán vidáman repkedtek körülötte a fejek.

Patakokban omlott a vér a mezőn. A kis, ötszáz fős sereg, melyet az Igazi Kereszt ragyogása sarkallt, faltörő kosként ékelődött a muzulmán seregbe, amikor a szél is a csatába vetette magát, és a keresztények mögül hatalmas homokfelhőket fújt, fejvesztett menekülésre késztetve a muzulmánokat. Balduin vitéz kis csapata előtt Szaladin jól felépített hadigépezete szétmorzsolódott, szétszóródott. A szultán hirtelen egyedül találta magát…

Látta, hogy egy ellenséges lovag előreszegezett lándzsával ráront, nyomában két másik harcossal. Az élen álló koronát viselt sisakján. Ebből megtudta, hogy ő, a király fogja megölni, hiszen fegyvertelen volt. Várt. Ezt látva Balduin eldobta a lándzsáját, és kardot rántott, majd lecsendesítette a lovát, és megállt szemközt a férfival, aki oly kemény kihívást intézett ellene. Egy percig, mint két nappal azelőtt Askalonnál, szinte kézzel fogható erővel farkasszemet néztek, és Szaladin szemügyre vehette a leprás király fedetlen, tönkrement arcát, de csillogó szemét is a fém orrvédő felett…

– Adjanak neki egy kardot! – parancsolta Balduin. – Nem ölök meg fegyvertelen embert!

– Felség – tiltakozott Adam –, ez őrültség!

– Így akarom!

Nem volt hiány fegyverekben a holtak mezején. Thibaut éppen lehajolt egy kardért, amikor a mamelukok az első pánik elmúltával észrevették uruk hiányát, és visszavágtattak. A három kereszténynek épp annyi ideje volt, hogy védekező állásba helyezkedjen a támadás ellen, mely végül mégsem érte el őket. A sárga tunikás lovasok mindössze körbevették urukat, és magukkal vitték a szélbe, mely a hazájuk felé sodorta őket. Balduin nem mozdult.

– Felség! – tiltakozott Adam Pellicorne. – Miért nem ölte meg?

– Megmondta – mordult rá Thibaut. – Egy lovag nem öl fegyvertelen embert, a király pedig a legdicsőbb lovag mind között!

Később híre jött, hogy Szaladin serege maradványaival, mintegy száz emberével a Sínai-fennsíkra menekült. Eleiem, vezető, takarmány nélkül bolyongott a homokban, melyet a szakadó eső mocsárrá változtatott. Balszerencséje netovábbjaként fosztogató beduinok támadták meg őket, és a kínzással is felérő út végén a szultánnak szinte egyedül, gyalog sikerült visszajutnia Kairóba december 8-án. Éppen ideje volt, mert a fatimidák hívei, akiket kisemmizett, már a hagyatékán osztozkodtak.

Miközben Balduin dicsőséget aratott, a flandriai és a tripoliszi gróf, valamint az antiochiai herceg szép serege Harencot ostromolta, és gyakorlatilag nevetségessé vált.

Az Aleppótól és Antiochiától egyenlő távolságra fekvő erődítmény, miután az antiochiai hercegnő hozománya volt, Al-Adil, Nur ed-Din szerencsétlen fia birtokába került, akit a frank királyság igyekezett megvédelmezni Szaladintól. Örmény vezírjét állította a helység élére, de rossz választásnak bizonyult: a férfi magának akarta a várost. Így amikor a keresztények a régi megállapodásokra hivatkozva megérkeztek a falai alá, egyszerűen a képükbe nevetett, megtagadta a kapuk megnyitását, és hagyta, hogy megostromolják: nem hadakozott különösebben. Furcsa egy ostrom kerekedett, melyben az ostromlók vígan éldegéltek a táborukban, mely leginkább nyaralótáborra emlékeztetett: kockáztak vagy kártyáztak, dőzsöltek a gazdag vidéken, vagy éppen elmentek Antiochiába, hogy a fürdőkben pihenjenek vagy lakomákat rendezzenek, várva, hogy a vezír végre előzékenyebbnek mutatkozzék. Az ostrom hallatán Al-Adil az ostromlottak segítségére sietett Aleppóból, de zárt kapuk fogadták. A két ostromló csapat meglehetősen nevetséges helyzetben találta magát: udvariasan parádézgattak, tisztes távolból köszöntve egymást a fogyatkozó élelemtartalékú, éhező harenciak pillantásaitól kísérve, akik csak kapkodták a fejüket, és azt sem tudták már, ki kinek az ellensége.

Végül az ostromlók úgy határoztak, szóba elegyednek egymással. Bevezetésként Nur ed-Din fia titokban küldöttséget menesztett a tripoliszi grófhoz, olyan gazdag ajándékokkal megrakodva, hogy Rajmund, miután arra a megfontolásra jutott, hogy Harenc végül is inkább Bohemundnak fontos, mint neki, elhatározta, hogy visszavonul.

Sátrat bontatott, és nyugodtan visszatért Tripoliszba. Nem érdekelte tovább az Oronte völgye.

Ilyen feltételek mellett Elzászi Fülöp a történteket megsejtve tudtára adta Al-Adilnak, hogy ő is szívesen elfogadna egy kis kárpótlást. Amint megkapta, összecsomagolt, és visszatért Akrába, ahol hamarosan hajóra szállt Európa felé. III.

Bohemund teljesen egyedül maradt, és természetesen nem makacskodott tovább: hazament Antiochiába, ahol más veszély nem fenyegette, mint a felesége haragja, akivel már nem sokat törődött, hiszen egy ideje felfedezte Burzey asszony, a kívánatos és veszedelmes, kacér hölgy bájait, aki még sok bajt hoz a fejére… de ez már egy másik történet.

A csata nélküli harcmezőn mindössze Al-Adil maradt. Most már gond nélkül kinyittatta a kiéhezett város kapuit, mely semmi okot nem látott arra, miért halna éhen a vezír kedvéért. Ez utóbbi feje a porba hullott, néhány további társaságában, és visszatért a rend. A templomosok csalódottan és dühösen visszatértek a helyes útra…

Jeruzsálemben eközben eluralkodott a rettegés. Katasztrofális hírek szele söpört végig a városon pánikot keltve. Azt beszélték, Szaladin a vihar sebességével közeledik, és mindent feléget útja során. Az égő falvak füstje, mely jól látszott a városfalakról, megerősítette a hírt, s miközben a város egyik része a templomokat töltötte meg, a másik – sokkal nagyobb – része a fellegvárba sietett, mely a magas és erőteljes Dávid-torony körül remek védelmet nyújtott faragott kövekből épített hatalmas falaival, melyek körbezárták az ostrom esetére szükséges ivóvíz– és élelemtartalékokat. A királyi lakosztályok körül, ahol Agnès igyekezett helytállni és eljátszani az anyakirályné szerepét, melyet megtagadtak tőle, seregnyi nő, gyermek és öreg gyűlt össze csomagokkal megrakodva, melyekben legértékesebb javaikat hozták magukkal. A király anyja bátran próbált rendet teremteni közöttük, magával vonszolva Heracliust, aki semmit sem értett, és sokkal szívesebben visszatért volna caesareai püspökségébe, hisz az kikötőváros volt, és egy kikötőből hajón mindig el lehet menekülni. Agnès megfeddte és jobb – a lelkek, nem pedig a testek pásztorához illendő – belátásra bírta.

Mind a test, mind a lélek csak akkor érdekelte a férfit, ha csinos fiatal lányhoz tartozott, de amikor egy bizonyos kegyetlen fény villant a szeretője szemében, Heraclius inkább nem makacskodott.

A riadó idején Balian, a felesége, Isabelle és Ariane Ibelinben tartózkodtak. Az újdonsült férjnek éppen annyi ideje maradt, hogy Jeruzsálembe küldje a hölgyeket egy kis kísérettel, melyet Ernoul de Gibelet, egy személyben fegyvernöke és titkára vezetett. Nagyon intelligens fiatalember volt, ügyes megfigyelője mind az embereknek, mind az eseményeknek, aki Guillaume de Tyr iskoláján nevelkedett, és arról álmodott, hogy folytatója lesz az Amalrich király idejében elkezdett krónikák nagy munkájának.

A kis csapat néhány perccel azelőtt érkezett Jeruzsálembe, hogy bezárták és az ostromra készülve elbarikádozták a hét kaput.

Mint több nagyúri családnak, az Ibelineknek is volt egy palotája a városban. Szilárd építmény volt a Labdakereskedők utcájában, melyre mindössze néhány, súlyos rácsokkal védelmezett ablak és egy kő-boltíves, vasveretes ajtó nyílt, mely mögött farkasalmával és klemátisszal teli kert terült el. Közeli szomszédja volt a Szent János-kórház, melyet az ispotályos lovagok tartottak fenn a Pátriárka utca sarkán. Ibelin új úrnője Ernoullal egyetértésben itt rendezkedett be annak ellenére, hogy a város többi lakója a fellegvárba futott, mely nem állt ugyan messze, de az egykori királyné számára olyan elérhetetlen volt, mintha több száz mérföld választaná el, és olyan veszélyes, akár egy skorpiófészek, hiszen Agnès, halálos ellensége uralkodott benne.

– Ha a szultán elfoglalja a várost – jelentette ki filozofikusan az asszony –, mi előbb halunk meg, ez minden, hisz Szaladintól nem várhatunk könyörületet.

– Nem a haláltól kell félnie, felség – felelte Ernoul a külső rácsok állapotát ellenőrizve –, hanem attól, hogy elviszik rabszolgának. Ön nagyon előkelő hölgy, és nagyon szép is, ahogyan a hercegnőnk és az udvarhölgye is. A muzulmán hercegek nem ölik meg a szép hölgyeket: a palotájukba viszik őket, hogy a gyönyörük szolgálói legyenek, vagy odaajándékozzák egy vitéz harcosuknak.

– Ebben az esetben, Sir Ernoul, inkább öljön meg, mint hogy ilyen szégyenteljes sorsra jussunk! Ha véletlenül később kiszabadulnánk, hogyan nézhetnék a férjem szemébe?

– Így fogok tenni, felség, de csak ha végképp nincs más lehetőség, és akkor is végtelen sajnálattal…

Ariane és Isabelle képtelenek voltak elképzelni, hogy meghalni tértek vissza Jeruzsálembe. Annyira vágytak erre a visszatérésre, hogy lehetetlennek tűnt ez az eshetőség, hisz a halál gondolata hihetetlen, amikor szerelem tölti be a szívet. A Szent Város falai közé menekülni majdnem olyan volt Ariane számára, mintha a királya karjai közé menekült volna, és az örmény lány csakis rá gondolt, és azért imádkozott, hogy élve viszontláthassa. Ez a makacs remény még közelebb hozta Isabelle-hez, aki zsenge kora ellenére érett gondolkodásával és szerelmével szintén elutasította álmai szertefoszlásának lehetőségét. Naponta kétszer elment édesanyjával és Ariane-nal a közeli Szent Sír-templomba, hogy a többi asszony mellett a kövezeten térdelve könyörögjön az Úrhoz, védelmezze meg szeretett bátyját és azt, aki éjjel-nappal vigyáz rá: egy kék szemű, Thibaut nevű fiút!

A nyugtalan várost szélvészként járták be az ellentmondásos hírek, és az emberekre szorongó várakozás telepedett. Ekkor talált rá Ariane az öreg Teklára. Egy reggel a bazilika előtt, amikor a pátriárka imádásra mutatta fel a szentségtartót a téren összegyűlt kis tömegnek, hirtelen ráismert, bár nem minden habozás nélkül: ez a lesoványodott, nyomorúságos ruhát viselő öregasszony, aki lyukas, szürke köpenybe burkolózott, mely alig védte a reggel hidegétől – közeledett a tél, és Júdea hegyei között nem volt ritka a hó! –, vajon tényleg Tekla? Ő volt az. Az ő vonásait fedezte fel az elszürkült ráncok barázdálta arcon, a sírástól kivörösödött szempárban. Letérdelt mellé.

– Mi történt veled, Tekla, hogy ide jutottál? – suttogta, miközben kezét az asszonyéba csúsztatta. – Az apám…

A fáradt, öreg arc felragyogott:

– Ó, istenem! Kicsikém! Hol voltál ennyi ideig?

– Először a palotában, aztán Nabluszban az özvegy királynénál. Most az ő

szolgálatában állok… pontosabban Isabelle hercegnőében.

– Hogy lehetséges? Nem… nem az anyakirályné jött el érted? Ok ketten gyűlölik egymást!

– Majd később elmagyarázom. Először felelj. Mi történt az apámmal, hogy itt vagy, olyan ruházatban, akár egy koldus?

– Ó, az apáddal semmi nem történt, hacsak nem a fiatal feleség, akivel megajándékozta magát, és aki magával hozott egy rokon nőt, aki gyermekkora óta mellette volt. A feleség ostoba, akit elkápráztat, hogy gazdag férje van, aki elhalmozza ruhákkal és ékszerekkel, de a rokona tudja, mit akar. Rá akarja tenni a kezét az apád vagyonára. Én zavartam a terveiben, ezért úgy intézte, hogy lopással vádoljon, és… az apád kidobott – mesélte Tekla könnyek között. – Azóta a kolostorok jótékonyságából élek, és ott alszom, ahol tudok. Nehéz ez az én koromban…

– No de mindenki ismer téged az örmény kerületben! Senki nem segített?

– Nem. Tudod, milyenek az emberek: mindig készek elhinni a rosszat, amit másokról mondanak. Fényes nappal zavartak el, és hangosan kikiabálták, mivel vádolnak… sőt! Mivel senki nem látott téged távozni azon a híres éjszakán, az a nőszemély azt állította, hogy elvittelek a palotába és eladtalak a királyunknak, hogy töltse ki rajtad a vágyát. Kövekkel dobáltak, ahogy elhagytam a házat, és oda menekültem, ahova tudtam. Kerestelek téged, de senki nem tudta megmondani, mi lett veled.

– Jól vagyok, látod! Ami az eladásomat illeti, valóban eladtak, de az apám. Agnès királyné tudomásomra hozta, milyen feltételekkel hozott magával – vetette oda megvetően a lány. – Most pedig velem jössz. Mária királyné nagylelkű asszony, a kis hercegnő pedig egy angyal. Többé nem hagyjuk el egymást.

Ezzel Ariane magával vitte az örömkönnyeket hullató Teklát a Labdakereskedők utcájába, ahol gond nélkül helyet talált számára a ház népes személyzetében, a kövér Euphémia jóváhagyásával, aki megszerette Ariane-t, és örült, hogy értékes segítséget kap a kiszámíthatatlan Isabelle felügyeletében. Annál is inkább, mert aznap este érkezett a csodálatos hír: Isten ismét megáldotta a fiatal király fegyvereit.

Montgisardnál ezernél jóval kevesebb emberrel szétzúzta Szaladin nagy seregét, és a legyőzött szultán menekült. Máris szövődni kezdett a legenda, s szerteszállt a nép lelkesedése szárnyán. Azt beszélték, Balduin maga száz és száz és még száz szaracént ölt meg, Szent György testesült meg benne pompás páncélzatban, hogy segédkezet nyújtson neki. A félelem alól felszabadult város minden házában örömkönnyek hulltak.

Amikor Jeruzsálem falain az őrszemek trombitái a király visszatértét jelentették, leírhatatlan, még a szíriai diadalt követőnél is részegítőbb lelkesedés tört ki. Hatalmas éljenzés szállt az ég felé. Egymást lökdöstek az emberek, hogy megérinthessék a lábát, a kengyelét vagy Szultán oldalát. Senkit nem érdekelt, hogy leprás, akár pestises is lehetett volna: a kardja a Mindenhatóé volt, és a fehér fátyol, melyet a sisak acélja fogott keretbe, csak titokzatossá tette a nép képzeletében. Néhányaknak meggyőződése lett, hogy Balduint felszólították a mennybe, és maga Szent György rejtőzik a vastag muszlin alatt, mint az ostya a tabernákulumban. Miközben a Szent Sír felé léptetett az Igazi Kereszt mögött, melyet visszavitt helyére, lova pálmaágak és babérlevelek szőnyegén lépkedett. A harangozok frenetikus munkája nyomán diadalmas halleluja zengett a tornyok között…

Csuklyás köpenybe burkolózva – hideg volt a november vége – Ariane első

találkozásuk helyén várt rá. A felvonóhidat leeresztették, a rácsokat felvonták, s a fellegvár szabadjára engedte a menekültek áradatát, melyet eddig keblében őrzött.

Sokan tolongtak ott, és az őrök igyekeztek visszafogni a tömeget, de nem lehet visszafogni a hurrikánt… Amikor feltűnt a király, mindenki a közelébe akart jutni.

Ariane-t elsodorták, majdnem eltaposták, de maga sem tudta, hogyan, sikerült visszajutnia az első sorba. Előrenyújtotta kezét a köpeny alól: három szál kissé hervadó, de még szép rózsát hozott – csak ezt találta a kertben! –, és letette a király elé.

Balduin összerezzent, odafordult, az arcát kereste, majd vaskesztyűs kezébe fogta a virágot, láthatatlan ajkához emelte, majd a földre ejtette és ment tovább… Ariane könnyben úszó szemmel követte. Elszorult szívvel látta, hogy Balduin homlokáról szinte teljesen egyenesen hullik alá a fátyol: az orr büszke vonala bizonyára már csak emlékeiben él…

Zokogva csatlakozott Isabelle-hez és Euphémiá-hoz, akiket nem tudott rávenni, hogy egyedül elengedjék, és a hercegnő karjába omlott. Isabelle is sírt, de örömében és büszkeségében. Élvezte imádott fivére győzelmét:

– Milyen büszke és pompás! – kiáltotta. – A legtisztább lelkű hős! És az éljenző

tömegnek igaza van! Vitézsége a legcsodálatosabb győzelmet hozta! Isten megáldotta…

– De nem gyógyította meg! Ó, asszonyom, látta?

– Mit?

– Az… az arcát! Olyan boldogtalan lehet!

– Boldogtalan? Most, amikor az egész népe térdet hajt előtte? Ami a fátylat illeti –

Isabelle hangja hirtelen ércesre váltott –, csak azért viseli, hogy megóvja királyi megjelenését… és nem szabad arra gondolnia, mi van alatta! – tette hozzá kitörő

haraggal. – Ha így tesz, azzal… megsérti!

– Megsértem, én? Nem tudja, mennyire szeretem? A fájdalmára gondolok, attól szenvedek! Annyira szeretném, ha engedné, hogy megosszam vele! És látta… eldobta a rózsáimat…

– Miután megcsókolta őket! Ez azt jelenti, hogy ő is szereti magát, de nem engedi, hogy messzebbre menjen. A gyűrűjét viseli, próbálja beérni ennyivel! Ne gyötörje azzal, hogy közeledik hozzá nyomorúságában.

Ehhez nem volt mit hozzátenni, és Ariane is megértette. Voltak olyan napok, mint ez a mai, amikor a kislány zavarba ejtő érettséggel beszélt, és Ariane tudta, hogy a józan ész szólt belőle. No de mit ér a józan ész, amikor a szív túlcsordul a szerelemtől…

Nem sejtette, hogy fiatal társnője nyitott könyvként olvas a gondolataiban, ám rá kellett döbbennie, amikor rövid hallgatás után Isabelle hozzátette:

– Gondolja, hogy én, szerető húga nem szeretnék odamenni hozzá? Még a palotája küszöbét sem szabad átlépnem, mert az anyja uralkodik ott, és olyan éber a gyűlölete, hogy habozás nélkül kidobatna.

– Nem kérhet… meghallgatást a királytól?

– Hogy szertartásosan elé járuljak a kíséretem gyűrűjében, melynek maga is tagja lenne? – mosolyodott el Isabelle. – Végül is miért ne… de nem most: hagyjunk időt Ágnesnek, hogy kiélvezze a fia dicsőségét. Egy darabig biztosan nem tágít mellőle.

Legyen türelemmel: majd később meglátjuk…

Karon fogta udvarhölgyét, és visszaindultak a Labdakereskedők utcája felé. Balduin bevonult a palotába. A tömeg szétoszlott, hogy igyon a győztes egészségére… és a Szaladin összegyűjtötte hatalmas hadizsákmányra, melyet megszereztek.

Kirobbanó győzelme feltételezni engedte, hogy a király végre megpihenhet kissé a szélsőséges fáradalmak után, melyeket beteg testére kényszerített, de a hozzá közel állók tudták, hogy nem így lesz. Amint visszatért a fővárosba, elfogadta és megkötötte a Szaladin felajánlotta fegyverszünetet. A királyság békés időszakba lépett, mely talán elég hosszú lesz néhány terv megvalósításához, hisz a csúfos vereség után, Egyiptom visszaszerzésének gondja alatt Szaladin várhatóan sokáig nem vállalkozik újabb kalandra. Balduin, akit továbbra is gyötört a halála gondolata, és a vágy, hogy a lehető

legjobb helyzetben hagyja királyságát a kis hercegre, akit Sybilla világra hozott, kézbe vette a védelmét.

Először is meg kell erősíteni Jeruzsálem falait. Nagy szükségük volt erre, mert bár a Dávid-torony és az erős fellegvár szinte bevehetetlen volt, a régi falak, melyeket egy évszázaddal korábban Bouillon Gottfried építtetett újjá, figyelmes gondoskodást igényeltek.

Ezenkívül királyi elődeihez hasonlóan Balduin is meg kívánta őrizni az erődítmények impozáns láncolatát, melyet a hódítás óta építettek fel, s mely a királyság határait és a fő útvonalak kereszteződéseit védte Egyiptommal szemben.

Tehát délen ott volt Daron, Gáza, Askalon, Blanche-Garde, Hebron és Kumul.

Délkeleten és a Vörös-tenger mentén Akaba,

Mózes-völgy, Montreál, Tafila és a moabi Krak Kerak városa mellett, melyekre most már Renaud de Châtillon vigyázott féltékenyen, ahogyan máshol a többi hűbéri joggal bíró báró. Néhány erődítmény a templomosok és az ispotályosok felügyelete alatt állt. A fantasztikus építmények némelyikét azonban, melyek meghonosították Palesztinában a frank építőmesterek művészetét és tudását, elfoglalta az ellenség: Paneast és Beit-Jint például. Meg kellett védelmezni az utakat is, melyek a Jordán völgyétől a tengerhez vezettek. Igaz, északon ott volt Toron, az öreg hadseregparancsnok erődítménye, délen pedig Saphed, melyet a templomosok védelmeztek: két csodálatos erőd. Balduin mégis úgy döntött, megerősíti pozícióit, és újabb erődítményt építtet a Hunin dombon, Paneasszal szemben. A súlyos betegségéből felépült hadvezérre bízta a munkálatokat. Ez lett az Új Erőd. Délen a Jordán védelmére elrendelte még egy erőd felépítését a Jákob-gázlónál. Nagy gondot fordított az építkezésre, bár a templomosoknak szánta az épületet, akik így teljes hosszában ellenőrizhetik majd a Damaszkuszból Akrába vezető utat. Oda is utazott, hogy személyesen felügyelje a munkálatokat.

Eközben Guillaume de Tyr Rómába utazott. Élete alkonyán III. Sándor pápa összehívta a zsinatot, és magához szólította a keresztény világ minden püspökét. Tyr érsekeként és a királyság kancellárjaként Guillaume vezette a küldöttséget. 1178 őszén hajóra szállt Betlehemi Aubert-rel, Sebaste-i Raullal, Akrai Joce-szal, Tripoliszi Romainnel, Sión hegyi Renaud-val és a Szent Sír-templom perjeljével, aki a kemény utazáshoz túlságosan öreg Amaury pátriárkát képviselte. Titkos ujjongással magával vitte Agnès rossz szellemét is: éppen ideje volt, hogy Heraclius komolyan vegye caesareai püspöki címét. A szép prelátus zúgolódva indult útnak, de nem volt módja kibújni a kötelesség alól. Guillaume de Tyr azt remélte, sikerül alapvető előnyöket nyernie szeretett királysága számára, és elérheti, hogy a nagyurak elkötelezzék magukat, és eljöjjenek harcolni Krisztus sírjáért. Ezenfelül a király egészen rendkívüli küldetéssel bízta meg Akra püspökét, Joce-t: el kellett mennie Burgundiába, hogy felajánlja III. Hugó hercegnek Sybilla hercegnő, Montferrat márki özvegye kezét. Az édesanyjára hasonlító fiatal özvegynek feltétlenül szüksége volt egy férfira az ágyában.

Szívesen elkacérkodott Ramlai Balduinnal, de szenvedélye ellenére kissé unalmasnak és korosnak találta a férfit, akit nagyon régóta ismert. Ezért döntött úgy az öccse, hogy külföldit keres számára.

A királyság békében élt, és Ariane kénytelen volt visszatérni Nabluszba Mária királyné és a lánya kíséretében.

Hosszú hónapok teltek el így.

VI. fejezet Damaszkuszban

Joad ben Ezra tehetetlenül széttárta a karját: – Elfogyott! Kimerült a készlet, és mivel a két karaván nem tért vissza a magokkal, tehetetlen vagyok.

Összeráncolt szemöldökkel, kezével idegesen turkálva fekete szakállában kétszer-háromszor körbejárta a hűvös termet, ahol a látogatóját fogadta. Odakint a július forrósága telepedett Jeruzsálemre, vakító napsugarai súlya alatt fojtogatva a teraszokat.

A zsidó városrészben, melyet gyékények védtek, a sűrű árnyékok szinte mind összegömbölyödött, alvó embereket takartak. A zeniten álló nap lehetetlenné tett minden tevékenységet az iparosbódékban, melyek egy időre csendbe burkolóztak. Ben Ezra házában azonban nem nyílt ablak az utcára, és a belső udvarban, ahol egy öreg fügefa és babérbokrok dacoltak vitézül a hőséggel, kellemes volt a hőmérséklet. Még kellemesebb volt a tágas teremben, ahol a vastag falak egy része, mint sok óvárosi házban, még Heródes idejéből származott. Thibaut, aki előző este érkezett vissza a királyi városba, ezt az órát választotta a zsidó orvos meglátogatására, amikor szinte senkivel sem találkozott az utcákon. A palotát elkerülve – mely egyébként üres volt, hisz Agnès úgy döntött, hogy a lányával és az unokájával Jaffában, a tengerparton tölti a nyarat –, a Dávid királyban, a város legöregebb és legjobban ellátott fogadójában szállt meg. Este, ha lehűl kissé a levegő, újra útnak indul.

Az orvos a fiatalember mellé lépve felhagyott sétájával, és töltött egy kupa hűvös libanoni bort, a fegyvernök kedvencét.

– Hogy áll a betegség?

– Rémisztő bizonyossággal és sebességgel halad előre. Felismerhetetlen az arca, barna és puffadt az orr körül, mely már nem is létezik. Már nem nő a szakálla, és kihullott a szempillája. Csak a haja nő döbbenetesen dúsan, nem győzöm vágni.

Természetesen a szeme megmaradt, olyan, akár a ragyogó ég, és tántoríthatatlan intelligencia és akarat tükröződik benne.

– Sajnos lehet, hogy megvakul. A végtagok?

– Már elvesztette két ujját és négy lábujját. Egyetlen barna folt az egész teste.

Vastag, pikkelyes a bőre. Azt mondja, lehet, hogy… elveszíti a látását?

– Lehetséges, sőt, valószínű, ha nem jutunk sürgősen enkobamaghoz. Még lovagol?

– Ismeri annyira, hogy tudja, azon az átkozott napon, amikor már nem tud nyeregbe szállni, a halál már egészen közel lesz. Ő vezette a sereget az egész hosszú hadjáraton, mely a templomosok nagymestere hibájából oly rosszul végződött, pedig a király újabb győzelemre számított.

Másfél évnyi béke után kiújult a háború. Szaladin visszatért Damaszkuszba, és nagyon rossz szemmel nézte az építkezéseket, különösen a Jákob-gázlónál épülő

példás erődítményt. Egész télen éhínség uralkodott szíriai földjein. Úgy szaglászta körül Galilea gazdag dombjait, akár egy kiéhezett farkas, de ürügyre volt szüksége, mert túlságosan vallásos volt ahhoz, hogy csak úgy megtörje a fegyverszünetet.

Elhagyta hát Damaszkuszt, hogy közelebb menjen Paneashoz, melyet akkoriban az unokaöccse, Faruk sah tartott a kezében, és várta az események alakulását. A várva várt ürügyet egy beduin pásztor csapat adta meg, melyet a hunini új erőd közelébe küldött legelni, a főparancsnok Onfroi de Toron érzékeny orra alá… aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy növelje a készleteit. Balduin éppen nála tartózkodott néhány lovagjával. Bár a király ellenezte, az emberei követni akarták az öreg katonát, és amikor a kis csapat éppen két völgy között vonult, Faruk sah az összes rendelkezésére álló katonával rájuk zúdult. Ritka kegyetlen harc következett. A minden oldalról támadott, nyílzáporba fogott frankok dühödten küzdöttek, de néhányuk elkerülhetetlenül ott maradt a fűben. Maga Balduin is megsebesült. Ezt látva a főparancsnok eléje ugrott, hogy megvédelmezze. A muzulmánok ekkor mind ellene veselkedtek, akinek Krisztus szimbólumával díszített kardja legendás volt: egy nyíl leszakította az orra hegyét, behatolt a száján és átdöfte az állát, egy másik a lábába fúródott, egy következő a térdébe, miközben az oldalán is sebesülés érte, és betörtek a bordái. Balduin kitépte a vállából a nyílvesszőt, maga mellé szólította a lovagokat, és sikerült visszavinnie a hőst a várba, ahol több napig haldoklott, mielőtt elvitték volna Toronba, a városába, ahol a Szűz Mária-templomban temették el Balduin jelenlétében, aki nem titkolta fájdalmát.

Őszintén szerette az öreg katonát, aki három király alatt is becsülettel viselte főparancsnoki kardját.

Szaladin azonban még nem vett elégtételt montgisard-i szégyenéért. Keresztények vérével kellett lemosnia a foltot. Májusban ostrom alá vette az Új Erődöt, de miután egyik kedvenc emírjét megölte egy szemébe fúródó nyílvessző, az ostromlók gyászba borultak és visszavonultak. Szaladin haragja nem ismert határt. Felverette sátrát Teli al-Qadinál, nem messze Paneastól, és onnan küldte ki számos csapatát, hogy arassanak a sidoni síkságon, majd útjuk során mindent a földdel tegyenek egyenlővé. Heteken át tartott a fosztogatás. A királyság északi része ugyanazt szenvedte el, mint a déli Montgisard előtt. Toron várából, ahol továbbra is tartózkodott, a király fegyverbe szólította hűbéreseit. Tripoliszi Rajmund és Odon de Saint-Amand, a templomosok nagymestere felelt hívására, és megindultak Paneas felé. Egy dombról megpillantották a síkságot, ahol Faruk sah végezte szörnyű munkáját: lendületesen gyújtogatott, rombolt és fosztogatott. Megpillantották a másik oldalon a szultán táborát is, mely békésnek és nyugodtnak látszott. Balduin megindult a feldúlt mezők védelmére.

Villámként rontott Faruk sahra, és mindössze hatszáz emberrel lemészárolta a sereget, melyet elnehezített a fosztogatás nyereségével megrakott karaván. Teljes volt a győzelem. Eközben azonban ahelyett, hogy támogatták, és a hátvédet biztosították volna, Odon de Saint-Amand és Tripoliszi Rajmund megostromolták Szaladin táborát, melyről azt hitték, gond nélkül legyőzhetik. Szaladint a Marj Ayun síkságon találták, ahol sietve csatlakoztak hozzá azok, akik megmenekültek Balduin támadásától. A szép reggeli győzelem pedig katasztrófába csapott át. Balduin, aki a segítségükre sietett, és Renaud de Sidon, aki most csatlakozott embereivel a királyi sereghez, csak menteni tudta a kevéske még menthetőt. Mindenfelé holttestek hevertek, és Szaladin rengeteg hadifoglyot ejtett, köztük Odon de Saint-Amand-t és Ramlai Balduint, Sybilla szerelmesét. A király megmaradt embereivel Tibériásba ment, a tripoliszi gróf és az övéi pedig a tengerparton Tyr felé menekültek.

– Tehát így állunk – sóhajtott fel Thibaut. – A király még inkább szenved lelkében, mint testében. Azt hiszem, nála nagyobb hittel, nagyobb odaadással soha nem mondta még ember: „Legyen meg a te akaratod!” Mostanáig csak a győzelmet ismerte, és azt gondolta – talán, hisz erről sosem beszél –, alattvalói boldogságának az ára, hogy elviselje iszonyatos sorsát. Másnap azonban a királyságának egy részét feldúlták, és Szaladin diadalmaskodik, pedig a fizikai ereje csökken. Higgye el, Joad, a király kész lenne még több szenvedésre is a népe megmentésére. Ezért imádkozik! A kereszt előtt térdepelve imádkozik, az éghez kiált, és ez a néma kiáltás szívszorítóbb minden zokogásnál…

– És én semmit sem tehetek! – kezdte újra ideges sétáját az orvos. – Vagy legalábbis nagyon keveset, most, hogy elfogyott a fő gyógyszer. Hogyan ápolják?

– Marietta, aki mindenhová követi, levendulakivonatokkal mossa, azt itat vele, és olívaolajat, mellyel kenegeti is a testét. Kakukkfűteát is alkalmaz. Amíg Balduin harcol, ő illatos füveket keres, és mirhával elégeti őket… Mert sajnos a betegségnek most már szaga is van… Bocsásson meg, Joad mester, nem a tudását akarom kétségbe vonni, de arra gondoltam, megkeresem hittestvérét, azt a Maimonidészt, hátha időközben felfedezett valami új gyógyszert. Ha még életben van. Ha jól tudom, Kairóban lakott.

Készen állok…

– Felesleges olyan messzire mennie! Maimonidész most Szaladin nélkülözhetetlen orvosa. Ahol a szultán van, ott van ő is… De hacsak nincs nála enkobamag, nem sok oka lenne, hogy magával hurcolja a lepra gyógyítására szolgáló készítményeket…

– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk tőle! – jelentette ki Thibaut, és felállt.

A szemében tükröződő elszántság megrémítette Joadot:

– Ha azt tervezi, hogy elmegy Szaladin táborába, felesleges őrültséget követ el, mert nem az orvossal fog találkozni, hanem a hóhérral. Könnyebb lett volna Kairóban megkeresnie, hiszen népes város, ahol észrevétlen maradhat. Egy táborban azonban ez lehetetlen. Kudarcot vallana, és egy katapulttal küldenék vissza a fejét a királyának.

– Szaladin még nem ostromolja Tibériást! – csattant fel dühösen Thibaut. – A pokol kapuját is felfeszíteném, hogy rávegyem Istent, segítsen rajtunk!

– Ez őrültség! Megfosztaná az urunkat leghűségesebb barátjától, attól, aki megesküdött, hogy sosem hagyja el? Már az is meglepett, hogy itt látom magát, tőle távol. Ki szolgálja most?

– A másik fegyvernöke, Pellicorne lovag. Félelmetes az ereje, és minden próbát kiáll a hűsége… ahogyan a barátsága is! Köszönöm, hogy meghallgatott, Joad mester!

Miután elhagyta a zsidó városrészt, a fiatalember megvárta, míg az alkonyattal enyhül a hőség, s csak azután indult vissza Tibériásba. Nehéz, de elszánt volt a szíve.

Tibériáshoz közeledve ki hitte volna, hogy alig hét mérföldre onnan a halál és a háború járt tüzet és dühöt okádva, feldúlva mindent útja mentén? Az azúrkék és smaragdzöld tó, melyet szinte trópusi növényzet vett körül, a derű és a béke képét sugározta. Az áttetsző víz, melyet Krisztus lába érintett, mintha örökké az ő tekintetét tükrözte volna, a cölöpökhöz kikötött kis halászbárkák pedig mintha mindig Péter apostol halaktól duzzadó hálóját várták volna, és annak a jelenlétét, akinek hangja elcsendesítette a vihart, és felkavarta a lelkeket… Az a Galilea volt ez, ahol az idők végezetéig a Hét boldogság csodálatos szavai visszhangzanak.

A hercegi kastély ókori alapjai a tó vizéből és az idők hajnalából emelkedtek.

Megélték Heródes Antipast, a római légiósokat, a bizánci katonákat, Mohamed szaracénjait, majd az Európa négy sarkából érkezett frank lovagokat.

A máskor békés és csendes Tibériás most. zúgott, akár egy felbolydult méhkas, amikor Thibaut visszaérkezett, és az arcokon a tehetetlenség vad fájdalma tükröződött.

A kastély közelében egy félszemű katona, akinek ép szeme könnyben úszott, felvilágosította:

– Chastelet! Ég! Odafentről látni a lángokat és a füstöt – mutatott fel a falak tetejére.

– Tudod, hol van a király?

– Azt hiszem, ott fenn! Nézi, és úgy tesz, mint én: sír.

Valóban ott volt. A párkányra vezető lépcső tetejére érve Thibaut először csak Adam Pellicorne hatalmas sziluettjét látta. Tetőtől talpig fegyverben volt, szétvetett lábbal állt, vaskesztyűjét a kétkezes nagy kardon nyugtatva, mellyel mindenki másnál ügyesebben bánt. Eltakarta Balduin fehér szerzetescsuhás alakját. A király nyugat felé fordulva, hátát a fal csipkéjének vetve ült, és teste minden porcikája fájdalmat tükrözött. Ahogy fegyvernöke mellé ért, nem fordította felé az arcát, de kinyújtotta a karját:

– Nézd! Szaladin legyőzte a váramat. A Jákob-gázló ég!

A horizonton hatalmas, vörös villámok átjárta füstoszlop emelkedett a beköszöntő

éjszakában. A távolság55 ellenére olyan volt, mintha a völgy mélyén hirtelen kapu nyílt volna a pokolra. Olyan hatalmas volt a tűz, hogy a három férfi a várfalon szinte érezte a melegét és az elszenesedett holttestek bűzét. A helyszínen valóságos kemence lehetett, melynek pusztítása messzire nyúlt.

– Hogy lehet? – nyögte Thibaut. – Hatalmas kövekből épült, melyeket olyan szépen faragtak, hogy szorosan illeszkedtek. Négy aranydinárt fizetett darabjáért. Mégis lángra kaphat?

– Borzalmas robbanás volt – lépett közelebb Adam. – Szaladin utászai bizonyára bejutottak a falak mögé, és hatalmas bombát helyeztek el. Vagy talán többet is.

Valószínűleg semmi sem maradt a védőkből. Az az ember maga az ördög!

55 Körülbelül tíz mérföld

– Én pedig csak egy szerencsétlen király vagyok, akit elhagyott az ég! Most már nyitva áll előtte az út Akrába. És semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam. Pedig meg kell mentenem, amit még lehet!

– Semmi sem sürget, felség – nyugtatta Adam.

– A szultán nem indul meg a tengerparti úton, a háta mögött a tripoliszi gróf és az antiochiai herceg birtokaival. Ráadásul úgy hallottam, a táborában pestis ütötte fel a fejét. Most, hogy felégette Chastelet-t, talán egy időre megelégszik ennyivel. Ahogyan nekünk, neki is szüksége van a fegyverszünetre…

– Ő a győztes, és sosem fogja kérni! – felelte keserűen Balduin. – Tehát nekem kell megtennem, és meg is teszem Isten és a népem miatt: az emberek már így is túl sokat szenvedtek!

– Ebben az esetben, ha követeket küld hozzá, felség, kérem, küldjön el engem is –

szólalt meg Thibaut.

– Téged? El akarsz távolodni tőlem? Pedig tudod, milyen nagy szükségem van rád.

– Igen, de még nagyobb szüksége van arra, hogy a lehető legjobb ápolást kapja, és találkozni akarok Maimonidésszel. Tudom, hogy Szaladin mellett van.

– Ó! Tehát Joad már semmit sem tehet értem?

– jegyezte meg Balduin furcsa nyugalommal a hangjában.

– Nem rendelkezik a szükséges alapanyaggal, míg a másik orvosnak talán még van belőle…

– Elmehetek én is – ajánlkozott Adam.

Ebben a pillanatban Balduin fel akart állni, de cserbenhagyta az ereje, és fájdalmas, dühödt nyögéssel térdre rogyott. Ezt látva Adam eldobta a kardját, mely zengve dőlt a földre, odaugrott hozzá, és a karjába kapta, olyan könnyedén, mintha csak egy szénacsomó lenne.

– Ágyba kell feküdnie, felség – jelentette ki. – Tűzforró a láztól.

Az óriás megindult a királlyal a lépcsőn, Thibaut pedig aggódó szívvel követte őket:

– Te hasznosabb vagy itt, mint én – szólalt meg. – Azt hiszem, nem is várom meg a követeket. Még ma este elmegyek Szaladin táborába…

Balduin megpróbálta visszatartani:

– Nem fogod megtalálni az orvost. Úgy hallottam, Damaszkuszba indult.

– Akkor elmegyek Damaszkuszba.

– De nem addig, míg meg nem hallgattál, hisz segíthetek… Isten a tanúm, hogy soha nem tennélek ki ekkora veszélynek, ha nem lennék ennyire rosszul, de még élnem kell, méghozzá lábon! Tehát ha az a Maimonidész visszaadhat valamennyit az erőmből…

Másnap Thibaut még mindig könnyes szemmel hagyta el Tibériást, de a vágta szele felszárította a könnyeket, és hajtotta a vasakarat, hogy elhozza a gyógyszert, mely lehetővé teheti, hogy a hős király még éljen egy keveset.

A harmadik napon a völgyek közt kanyargó ösvény hirtelen széles úttá terebélyesedett, és felfelé futott a sziklák között. A magaslatról a lovas egy virágzó, kertekkel és ligetekkel teli síkságot pillantott meg, melyben szögletesen rajzolódtak ki a termőföldek és egy nagyváros a libanoni hegység vad lejtőjén. Damaszkusz, a „nagy, hallgatag fehér város” terült el előtte.

Egy pillanatra megállt, és elnézte a kétszázötven mecsetes szent várost, az oázist, melyről az arab költők azt írták, a föld négy legszebb helyének egyike, melyet a Barada, az „arany folyó” öntöz, mindenütt jelen lévő vizével táplálva a fürdőket, a szökőkutakat, az imahelyeket és a kereteket. Itt futottak össze a karavánutak a sivatag kapujában, s ez volt a tudás városa, ahol Szaladin legszívesebben időzött, hogy egy szikomorfa árnyékában tanuljon.

A sápadt téli napsütésben az Omejádok nagymecsetjének kupoláját borító meleg színű mozaik szaténként csillogott, és a csúcsos, kőcsipkés városfalakat leszámítva a szépséges látvány akár a paradicsom is lehetett volna. A fák alatt, a suttogó vizek mentén azonban mennyi csapda, mennyi kúszó vadállat rejtőzött!

Vizsgálódása végén Thibaut arra gondolt, ő is a föld alatti lények közé tartozik, melyeket a hajnalban nyíló, alkonyatkor záródó kapuk ki-be ontanak Damaszkuszban.

Újdonság volt ez számára. Mostanáig ha küldetést teljesített a király nevében, fedetlen arccal, a saját neve alatt, fegyvereit és címerét büszkén viselve tette. Most azonban már nemigen tudta, kicsoda. Thibaut de Courtenay egy kis templomos „csűrben” Qunetrában eltűnt, és Bekir Hamas lépett elő, egy bejrúti kereskedő fia, aki Damaszkuszba tartott, hogy vásároljon a város különleges termékéből, a szép tárgyakból, melyeken az arany– és ezüstszálak harmonikus mintákat rajzoltak a fémben. A kereskedelem még a háborús időkben sem veszített jogaiból ezen a levantei vidéken, ahol a tárgyak értéke gyakran felülkerekedett a vallási vagy faji hovatartozáson.

Thibaut most már azt sem tudta igazán, kicsoda az az Adam Pellicorne, aki legkedvesebb barátja lett, és aki felfedte magát az ájult Balduin ágya mellett, miközben Marietta elsősegélyben részesítette a királyt. A világ legtermészetesebb hangján Adam pontos instrukciókkal látta el arról, hogyan teljesítse küldetését anélkül, hogy az életébe kerülne.

– Szívesebben mentem volna én helyetted, de te könnyebben kiadhatod magad muzulmánnak. Alkalmasabb hozzá a külsőd. Ráadásul beszéled a nyelvüket. Megállsz tehát Qunetrában…

– Honnan tudsz ennyi mindent, amikor csak nemrég érkeztél a flandriai gróf embereivel?

– Majd később elmagyarázom! Most csak annyit, hogy nem ez volt az első

zarándoklatom. Jártam már itt tíz évvel ezelőtt… és majdnem olyan jól ismerem az országot, mint te – jelentette ki széles mosolyával.

Thibaut azonban nem érte be ennyivel. Úgy érezte, becsapták, és hangot is adott elégedetlenségének.

– Lovag vagy, és mégis hazudtál? Hagytad, hogy bemutassalak a királynak…

– Mindenképpen bemutatkoztam volna neki, és emlékeztetlek, hogy nem ismertelek, bár rögtön rokonszenvesnek találtalak.

Ebben a pillanatban Balduin hangja hallatszott:

– Mindent tudok róla, Thibaut, és megbízhatsz benne, ahogyan én is megbízom.

Azért hagytalak tudatlanságban, mert egy igazi király nem mondhat el mindig mindent. Még azoknak sem, akiket szeret…

A fiatalember kénytelen volt beérni ennyivel, de gondolataiban csupa kérdőjellel, kíváncsiságban égve, mégis megnyugodva indult útnak: királya szava ugyanolyan szent volt számára, mint az evangélium igéje. A qunetrai házban semmit sem kérdeztek tőle, miután átadta az Adam írta kis üzenetet, és gördülékenyen zajlott minden: megkapta a pontos utasításokat arra vonatkozóan, hogyan viselkedjen Damaszkuszba érve. Most megérkezett.

Áthaladt a hatalmas kapu alatt, melyet vad tekintetű, kerek, csúcsos végű sisakot viselő férfiak őriztek, unott tekintettel figyelve a piacnapokon megszokott tömeget, megbízva a falakra kitűzött, frissen levágott két fej elrettentő erejében. Az álkereskedő

a kapott utasításokat követve, öszvérét kantáron vezetve megkereste a Barada egyik ágát, a Torát, melyre csendes házak sűrű farostélyos ablakai és kertjei nyíltak, tett még néhány lépést, majd megállt egy alacsony, zöldre festett kapu előtt. A kezében tartott bottal hármat kopogott az ajtón és várt. Nem sokáig. A kövezeten lépések koppantak, és a kis kémlelőnyílás kinyílt: egy fehér szőr borította öreg arc jelent meg benne.

– Csak a csend erős… – suttogta az utazó.

A túloldalon az öreg köhintett, majd az ajtót kinyitva kijelentette: a többi csak gyengeség! Gyere be, és légy üdvözölve!

Thibaut egy kis, alacsony mennyezetű, döngölt föld padlójú helyiségben találta magát, melynek fehér falait keskeny szőnyegek borították. A kupolát élénk színű

oszlopok tartották, a közepén pedig kis nyílás látszott, melyen át távozhatott a pontosan alatta elhelyezett parázstartó füstje. Körülötte lapos párnákat rendeztek el, hogy kényelmesebb legyen a melegedés. Az egyik sarokban egy nagy, kovácsoltvas veretes ládában sárga gerincű könyvek látszottak.

A benti megvilágításban Thibaut jobban láthatta vendéglátóját: a turbán alatt szikár, görnyedt hátú öregember volt. Mielőtt hellyel kínálta volna, bizalmatlanul végigmérte látogatóját.

– Régen nem hallottam már ezt a mondatot – sóhajtotta. – Te pedig fiatal vagy. Ki vagy?

– Előbb mondd meg, az vagy-e, akit keresek: Rahim, a másoló?

– … a nagy szultán, Nur ed-Din titkára, Allah áldja meg százszorosan! A fia, a szerencsétlen Malik al-Adil nevében jössz, aki felől régen nem hallottam?

– Én sem sok hírt tudok róla, hacsak azt nem, hogy a bevehetetlen Aleppóba zárkózva nem adja át az öröksége maradványát Szaladinnak.

– Az a kurd sakál végül le fogja győzni. Nemrég tért vissza Damaszkuszba, miután nagy csapást mért a keresztény királyra, aki szegény uram utolsó szövetségese. Ha Szaladin elsöpri a leprást, övé lesz a frank birodalom, és Al-Adil megfullad…

– Éppen azért jöttem, hogy Balduin tudjon még harcolni.

– Frank vagy?

– Igen. A fegyvernöke vagyok, Thibaut de Courtenay, és az orvossal, Maimonidésszel akarok találkozni. Tudsz ebben segíteni?

– Segíthetek bejutni a palotába, hisz a gyanú engem még nem érintett meg fekete szárnyával, de azután…

Thibaut megértette: azután egyedül kell boldogulnia az ellenséges területen. Hogy segítsen Balduinnak nehéz keresztje cipelésében, mindenre késznek érezte magát, még a kínhalálra is, pedig tudta, hogy a törökök nagyon ügyesek ezen a téren. Az öregember tapsolt egyet, mire egy fiatal szolga lépett be egy nagy tálcával, rajta lepényekkel, mandulás süteményekkel, szőlővel és cukrozott sárgadinnyeszeletekkel. Azután ugyanaz a fiatal szolga réztálat és kancsót hozott, majd vizet öntött a tál fölé tartott kezükre. Végül egy finom szalvétával leültek, és csendben ettek, ahogy illik. Amikor végeztek, az öregember pihenni küldte Thibaut-t.

Este, jóval azután, hogy a minaretek tetejéről a müezzinek imára szólították a híveket, Rahim köpenybe burkolózott, és felébresztette vendégét. Hideg volt az éjszaka, és valamivel kevesebben voltak a sötét utcákon, melyeken haladtak. Csak a szűk, boltíves járatok átszőtte bazárban maradt némi élet, de a két férfi elkerülte útban Nur ed-Din egykori palotája felé, melyen most Szaladin sárga lobogója lengett. A palota, mely egyaránt épült védelmi rendszernek és egy kifinomult úr örömeinek szolgálatára, bástyák, kupolák és kertek különös egyvelege volt, amolyan kis világ, melyben tisztviselők, szolgák és rabszolgák tették a dolgukat. A rabszolgákat a lábukon cipelt vas különböztette meg a többi cselédtől… Mivel nem volt muzulmán, a szultán orvosa a palotán belül egy távol eső pavilonban lakott, melyet az utcától csak a kert fala választott el. Alacsony ajtó nyílt a falban, mely előtt gyakran betegek sokasága tolongott, akik mind a csodatévőnek tartott orvos kezelésére vágytak. Szaladin nem ellenezte, hogy orvosa gyógykezeléssel és tanácsokkal lássa el legalacsonyabb rangú alattvalóit is. Ez mindig nagy mozgolódással járt, és általában őrök terelték mederbe a tömeget, de a kései órán már senki sem volt ott, az esti ima mindenkit vallásos kötelességére szólított.

– Bent is van őrség – magyarázta az öreg másoló –, de elvezetnek a zsidó orvoshoz, ha azt mondod, hogy Bar Jakubtól, egy bejrúti kollégájától hozol üzenetet.

– Levelet? És ha megkérnek, hogy mutassam meg? Nincs nálam levél.

– Dehogy nincs. Magam írtam meg héber betűkkel, és tettem a kabátodba, míg aludtál.

– Mi áll benne?

– Hogy Bar Jakub szeretettel üdvözli, és neked nagy szükséged van a gyógyítására.

Légy nyugodt: odavezetnek a zsidó orvoshoz. Most magadra hagylak, mert figyelmeztettelek: a szerepem itt véget ér! Védenem kell magam, hogy hasznára lehessek Al-Adil gazdámnak, Allah száz áldása hulljon fejére…

– Nem vársz meg? Sosem találom meg a házad… sem az öszvérem. Gyalog menjek el?

– Ha elmész egyáltalán! Ha így lesz, menj a karavánszerájba, melyet a kapunál láttál, ahol beléptél Damaszkuszba. Az egyik unokatestvéremé, Abu-Jajáé. Mutatkozz be mint kereskedő, és megkapod az öszvéred. Ha nem térsz vissza, az enyém lesz a jószágod!

Ezekkel a megnyugtató szavakkal a magas, görnyedt alak sietve beleveszett a tömegbe. Látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy leléphessen a színről. Kellemetlen érzést hagyott hátra Thibaut-ban. Nem attól félt, hogy elárulják, hisz elég lett volna beszélnie, hogy az öregember ugyanolyan súlyos helyzetbe kerüljön, mint ő maga, de ha ilyenek voltak a cinkosok, akikkel a keresztények rendelkeztek az iszlám világban, nem sok jót remélhettek. Mégis kénytelen volt beérni ennyivel, és bátorságát összeszedve tüzes imával fordult védőszentjéhez, majd megindult az alacsony ajtó felé, és bekopogtatott.

Meglepetésére könnyebb dolga volt, mint gondolta, és rövid kérdezz-felelek után a kis őrhely egyik embere nyomában találta magát egy kis árkádsor alatt, mely egy udvart fogott körül, ahol egy cédrus-fa tárta szét széles ágait. Thibaut vezetője ököllel bezörgetett egy faragott ajtón, mely kinyílt, és egy szürke ruhás férfit fedett fel, aki egy mellette álló ezüstlámpás fényénél pergamenre írt. Thibaut – bár tíz éve volt már, hogy a zsidó orvos megvizsgálta Balduint – habozás nélkül felismerte a magas homlokot a kis sapkával, a durva szálú hajat, a nagy és érzékeny orrot a dús szemöldök alatt, mely sötét szempár fölé borult. Ő volt az, Maimonidész Mózes, és a fiatalember magába fojtotta megkönnyebbült sóhaját.

Eközben az orvos elvette a levelet, melyet az őr nyújtott felé, akit egy kézmozdulattal elküldött. Elolvasta és letette, majd felállt, és komótosan szemügyre vette a látogatóját:

– Azt írják, beteg vagy. Nem látszol annak.

– Nem vagyok az, és valaki más szenved, talán lelkében még inkább, mint testében.

– Beszélj világosabban! Először is ki vagy? Mindenesetre zsidó nem… és a ruhád ellenére arab sem…

– Frank vagyok. A nevem Thibaut de Courtenay, és a jeruzsálemi király fegyvernöke vagyok.

Hirtelen fény villant a cordóbai tekintetében:

– A leprás! Nagyon rosszul lehet, hogy ide merészkedtél a halálos ellensége házába.

Már nem hat az orvosság?

– Egyetlen uncia sem maradt belőle, és a magvakért Afrikába küldött karavánok nem tértek vissza. Most már gyorsan terjed a betegség.

– Nem úgy fest!

A gúnyos hang a küszöbről érkezett, de Thibaut-nak nem kellett visszafordulnia, hogy kitalálja, ki áll ott: elég volt a látvány, hogy Maimonidész mélyen meghajol.

Megfordult, és Szaladint látta maga előtt.

A meglepetés elszorította a torkát, és képtelen volt megszólalni. Csendben hajolt meg előtte. A szultán közelebb lépett, valós, nem túl magas, de a fehér turbán megnyújtotta méretéhez képest hatalmas árnyékot rajzolva a falra. Leült a könyves ládákkal teli helyiség sarkában álló, párnákkal bélelt díványra… Arannyal átszőtt, elöl felhasított barna ruhát viselt, mely látni engedte finom csizmás lábát. Kemény tekintete a fiatalembert méregette:

– Kivel akarod elhitetni, hitetlen kutya, hogy a gazdád olyan beteg, hogy az én orvosomtól koldul segítséget? Velem nem fogod: nem olyan rég láttam harcolni. Tehát mit keresel itt?

– Semmi mást, mint amit mondtam! – jelentette ki Thibaut, akinek a harag visszaadta magabiztosságát. – Egy lovag nem hazudhat: sosem hazudok! Ahogyan nem is koldulok. Ami a királyomat illeti, a vitézsége és Istenbe vetett hite felülkerekedik a testi szenvedésén, amikor eljön a csata ideje, de már a páncél súlya is fájdalmat okoz számára… Te, akinek egészséges a teste, nem értheted meg.

– Azt mindenesetre értem, hogy nekem nem érdekem segíteni neki, hogy jobban legyen, és ha az Istene lehetővé teszi, hogy így felülmúlja önmagát – elismerem, jól harcol! –, semmi szüksége más segítségre! Be kellene érned azzal, hogy imádkozol érte… De akaratlanul is eszembe jut, hogy most én győztem, és leromboltam a szép várat, melyet a „beteg” merészelt építtetni a fegyverszünet ellenére…

– Egyetlen fegyverszünet egyetlen záradéka sem tiltja az építkezést és a felkészülést a jövőre.

– Én nem így látom a dolgokat. Ami téged illet, valami azt súgja, hogy bár azt állítod, hogy sosem hazudsz, biztosan van még sok minden, amit elárulhatnál nekem.

Például azt, hogyan jutottál el ide.

– Álöltözetben, mint láthatod…

– Ez egyértelmű, de kellett legyen segítséged. Én pedig pontosan erre a segítségre vagyok kíváncsi. Ezért…

Tapsolt, mire két őr lépett be, és megragadta a felháborodott és dühös Thibaut-t.

Maimonidész megpróbált közbelépni:

– Felséges uram, mindig bölcsen cselekszel, de most zavarba hozol. Egy orvos, aki kiszolgáltatja azt, aki életét kockáztatva felkeresi őt, hogy gyógyszert vigyen beteg testvérének, becstelen és rossz ember! Csendesítsd el haragodat, kérlek, és engedd, hogy visszatérjen az urához, aki egészen bizonyosan nagyon, nagyon beteg…

– Annál jobb! A legjobb ellenség a halott ellenség. Te pedig nem szolgáltattál ki senkit. Én kerestelek fel bejelentés nélkül. Tehát megnyugodhatsz!

– Nem tudok! Ez a fiatalember úgy jött el hozzám, hogy nem titkolta a nevét, sem a posztját. Nem próbált becsapni…

A párbeszéd folytatása Thibaut számára elveszett, mert a fekete őrök minden szelídség nélkül elvonszolták a kerteken, majd egyre kevésbé szép udvarokon át, egészen egy magas és sötét toronyig, mely a palota és a város határánál állhatott. Két emelet mélységbe taszigálták egy meredek és csúszós lépcsőn, majd egy cella sötétségébe lökték. Nem kötözték meg, hisz ahogy napfelkeltekor megállapíthatta, az alacsony és erős ajtón kívül nem volt más nyílás, mint egy szűk kis négyzet a hatalmas kövek közé ékelve, melyen egy gyermek sem fért volna át, s ezt is két vasrúd zárta le.

Ott felejtették…

Legalábbis így érezte, ahogy napok és éjszakák, majd újabb napok és éjszakák teltek el anélkül, hogy bárkit is látott volna a szudáni fogláron kívül, aki fekete volt, akár az éjszaka, és hatalmas izmoktól duzzadt. Naponta egyszer ő hozott egy tál csicseriborsós gyökérlevest, egy darab kemény kenyeret és egy kis kancsó vizet. Talán néma volt, mert sosem felelt egyetlen kérdésre sem, melyet a fogoly az általa ismert összes nyelven feltett. Mintha meg sem hallotta volna.

Kezdetben néha éjszaka zajosan kinyílt az ajtó, felébresztve a foglyot, aki a falba faragott kőpadon aludt. Ilyenkor hevesen dobogott a szíve, mert azt hitte, érte jönnek, hogy a kínzókamrába vigyék, mellyel a szultán megfenyegette, de semmi nem történt: egy fegyveres férfi lépett be egy fáklyával, melyet szinte az orra alá tartott, egy percig gúnyosan nevetve elnézte, majd távozott, és Thibaut bár szégyellte, megkönnyebbülten rogyott le kemény és hideg fekhelyére. Azután csak a foglárt látta, és lassanként eluralkodott rajta az elkeseredés, majd hamarosan a reménytelenség, amikor gondolatai Balduin felé szálltak. Nemhogy a lepra nem hátrál meg, de annak az eltűnése, akit testvérének tekintett, tovább növeli szenvedését. Ráadásul a gyakran borzalmas étel és a bezártság következményeként Thibaut érezte, hogy elhagyja az ereje, hiába igyekezett mindent megenni és annyit mozogni a szűk térben, amennyit csak tudott. Előfordult, hogy teljes testében rázta a tehetetlen düh. Megszakadt szívvel gyűlölte Szaladint, akiről tömjénezői azt állították, lovaghoz illő lélek lakozik benne, miközben damaszkuszi palotájában kéjesen nevet az ellenfele agóniáján, akit pedig állítólag becsül. Ó, bárcsak inkább a kard megszokott súlyával a kezében, a nap dicsőséges sugarai alatt, harcban halhatna meg, ahelyett, hogy lassan elemészti a börtön mélye, ahol talán hamarosan táplálni is elfelejtik, és soha többé nem nyílik ki az ajtó… Talán le is pecsételik az ürülékétől bűzlő sírkamrája ajtaját.

A szerencsétlen teljesen elvesztette időérzékét.

Mégis egy este, amikor éppen végigfektette sajgó testét a kövön, hogy az egyre kevésbé gyógyító álmot várja, belépett a fekete foglár, súlyos kezét a vállára tette, és olyan könnyedén talpra állította, mintha kisgyermek lenne. Azután az ajtóra mutatott, mely mögött Thibaut két őr görbe kardjának csillogását látta. Megindultak, ismét megtéve az ide vezető út egy részét… mikor is volt?

A kihallgatásokhoz szolgáló nagy galériára vezették, ahol úgy érezte, tömeg van, mert mindenfelé színes turbánokat látott. A helyiség mélyén egy szőnyeggel borított emelvényen Szaladin ült egy rövid lábú, arany tálcaféleségen, melyet kis balusztrád vett körül. Keresztbe tett lábai látni engedték a trónszéken fekvő sötét bársonypárnát.

Gyönyörű, bíborszínű brokátruhát viselt nagy, sötétebb árnyalatú csigamotívumokkal, melynek ujját a felkaron két széles aranyhímzés szorította össze. A fekete, csillogó ékkővel díszített turbán még sötétebbnek mutatta telt, piros arcát, melyen a csüngő

bajusz kihangsúlyozta a szája sarkában húzódó megvető ráncot. A hatalmas csillárok és arannyal díszített üveglámpások fényében, melyek az emelvényt vették körül, úgy ragyogott, akár egy isten.

Az őrök a lába elé lökték Thibaut-t: térdelve, arccal a márványkövezetnek, melyet a trón előtt egy darabon nem borított szőnyeg. Gyengesége ellenére nem tűrte a méltatlan bánásmódot, és felállt, ruha-ujjába törölve az orrából szivárgó vért. Ekkor meglátta, hogy még egy fogoly van mellette, egy magas, ősz hajú és szakállú, arrogáns tekintetű férfi, akit azonnal felismert, bár most nem piros keresztes nagy fehér köpenyét viselte: Odon de Saint-Amand volt, a templomosok nagymestere. Thibaut elszégyellte magát, mert Saint-Amand, bár régebb óta volt fogságban, mint ő, jobb állapotban volt láncai ellenére. Talán egészségesebb volt a börtöne? Nem maradt ideje végiggondolni a kérdést, mert megkezdődött a párbeszéd a szultán és a templomos között:

– Gondolkoztál a vezírem javaslatán?

– Nem emlékszem, hogy bármit is javasolt volna. De felelj! Mit tettél a testvéreimmel?

– A testvéreid a próféta – százszor legyen áldott a neve! – legádázabb ellenségei, és nem terhelem velük a börtöneimet, ezt te is tudod: meghaltak. De te, aki mindannyiuk ura vagy, te nagy kereskedelmi értéket képviselsz…

– Nem többet, mint ők. Mindannyian Krisztus szegény lovagjai vagyunk.

– Ugyan! A rended mind között a leggazdagabb. Gazdagabb, mint sok király. Ezért felajánlom, hogy váltságdíj fejében kiadlak. Mondjuk…

– Ne fáradj a számolással! Egy templomos nem adhat más váltságdíjat, mint kését és övét, akár a nagymester, akár egyszerű lovag. Ez a szabály. Hiába kérsz, semmit sem kapsz, és nem látod viszont a követeidet.

Szaladin barna szemében harag villant, de tökéletesen ura volt önmagának, és csak akkor engedett szabad utat indulatainak, amikor úgy látta jónak.

– Nézd meg ezt a lovagot! Ismered? A templomos megvonta a vállát:

– Természetesen. A király árnyéka, a Courtenay fattyú. Csak azt nem értem, mit keres itt. Nem foghattad el harcban, mert sosem távolodik el a királyától.

– Maga fogatta el magát. Gyógyszerért jött az orvosomhoz, melyre az urának szüksége van.

– A soha meg nem érkező karavánok? – nevetett fel kegyetlenül az öregember. –

Tudom, hisz én magam gondoskodtam róla, hogy ne érkezzenek meg… Nyugalom, te taknyos! – tette hozzá a felbőszült Thibaut felé, akit az őrök alig tudtak lefogni, annyira magánkívül volt. – Semmi rosszat nem akarok annak a szerencsétlennek, hisz tiszteletet parancsol a vitézsége. Igazi hős, de a templomosoknak, akik nem ismerik el a királyokat, nincs mit kezdeniük egy hőssel, aki Jeruzsálem trónján haldoklik. Egyedül a rendre kellene bízni a Szent Sírt és a várost, melyet megszentel jelenlétével!

– Balduinnak halála után lesz örököse!

– Egy néhány hónapos csecsemő, aki talán nem él sokáig? Ami pedig a nőket illeti, csontjuk velejéig romlottak, és nagy szégyen lenne, ha ők viselnék a koronát. Isten nem engedné meg! Csak a templomosok uralkodhatnak!

Szaladin hirtelen felemelte a hangját:

– Lépjen közelebb, Plivani úr, akit a tripoliszi gróf küldött hozzám! Úgy tűnik, Rajmund herceg, aki bölcs és kormányzáshoz értő ember, osztja a nagymester véleményét, de nem ugyanazok az indokai.

Egy gazdagon öltözött férfi lépett szemmel látható habozással a trónhoz. Jóképű, negyven körüli ember volt a dúsgazdag kereskedő, akinek az apja hosszú évek óta élt Tripoliszban, és akinek tanácsait III. Rajmund nagy becsben tartotta… Láttára Saint-Amand vadul felnevetett:

– Senki előtt nem titok, hogy Rajmund a trónt akarja, és azt hitte, a régenssége koronázással ér majd véget. A régenssége, melyért megölette Milon de Plancyt, aki előtte töltötte be a posztot. Mindenki tudja azt is, mennyire ajnározza ezt a kereskedőt: annyira, hogy feleségül adott hozzá egy nemes kisasszonyt, akit a templomos rend udvarnagya, Gérard de Ridefort testvér kívánt nőül venni, amikor a Szentföldre jött, hogy vagyont szerezzen. A szépség szerette őt, de ez a… kereskedő –

köpött ki Saint-Amand – nagyon vonzó érveket vonultatott fel: felajánlotta, hogy a kisasszony testsúlyával azonos mennyiségű aranyat fizet érte… és Lucie de Botron signora Plivani lett! Felesleges megkérdezni, mit keres a férje Damaszkuszban!

Rajmund az ördöggel is szövetkezne, hogy király legyen!

Most Szaladinon volt a nevetés sora:

– A Próféta szakállára, mindez igazán szórakoztató. Most távozzon, messire Plivani, majd később tárgyalunk. Előbb a nagymesterrel végzek. Tehát, Odon de Saint-Amand, megmondod, mennyi váltságdíjat érsz?

– Már megmondtam: a kést, melyet már elvettek tőlem, és az övemet, melyet itt látsz.

– Ha visszautasítod az ajánlatom, kínhalált halsz. Az öregember teljes magasságában kihúzta magát, és megvető mosoly ült ki arcára:

– Így is, úgy is meghalok. Tégy kedved szerint. Isten embere vagyok, és Istenhez térek meg, bármilyen legyen is az út!

Gyors volt, iszonyatosan gyors. A szultán intésére két férfi ragadta meg a templomost, aki nem ellenkezett. Lemeztelenítették sebhelyek tarkította felsőtestét, és térdre kényszerítették. Saint-Amand imába merült. Mögé lépett egy hóhér széles pengéjű, görbe karddal. Az első csapás mély sebet ejtett a nyakán.

Fel sem nyögött, csak előreesett, miközben vére a fehér márványkövezetre folyt. A második csapás lemetszette a fejét, mely Thibaut lábához gurult, aki belesápadt a látványba. Szemét a szultánra szegezve szélesen keresztet vetett. Azt hitte, ugyanez a sors vár rá is, ám Szaladin intett, és elvezették.

Ezután az idő visszatért nyomasztó és monoton múlásához, olyannyira, hogy a fogoly már nem is érzékelte. Teltek a napok, az éjszakák, mind egyformán, a börtön zajainak és a keskeny kis ablakon beszűrődő fény változásának ritmusára. A cella még mindig ugyanolyan mocskos volt, de az étel valamivel jobbnak tűnt. Ő, nem sokkal, de a bedobott kenyér kevésbé volt penészes, a leves kevésbé híg. Még az is előfordult, hogy húsdarabok, igazi húsdarabok, nem csak nyesedékek úsztak benne. Thibaut olyan nyomorúságos állapotban volt, hogy már ezt a kevéske változást is érzékelte, és valamivel kevésbé gyengének érezte magát. Időről időre, mindig éjszaka, nagy zajjal nyílt az ajtó, és feltűnt a foglár, mögötte a kint maradt fegyveresekkel. A fogoly szíve heveset dobbant ilyenkor a gondolatra, hogy ha nem is kínzásra – ha Szaladinnak kérdései lettek volna, mostanra elvesztették sürgősségüket! –, legalábbis a kivégzésére viszik. Nem félt a haláltól, néha kívánta is, csak azért imádkozott, hogy ne nagyon lassan érje el, és egy frank lovaghoz illő méltósággal fogadhassa. Az ajtó azonban mindig visszazárult, Thibaut pedig a kőágyra rogyott homályos, sajnálatra emlékeztető

érzéssel. Minden jobb lett volna, mint itt maradni ebben az odúban!

Végül egy éjjel nem zárult vissza az ajtó. Kivezették, és fölkísérték a csúszós lépcsőn. Az őrei között

Thibaut kihúzta magát, némán imádkozott, s felkészült rá, hogy szembenézzen a rá váró eseményekkel. Különös helyre vitték: egy apró, ablaktalan helyiségbe, melyet a mennyezetről lelógó rézlámpás világított meg, s melynek falait és padlóját sötétvörös szőnyeg borította. Nagy, még sötétebb foltokat látott rajta. Felszólították, hogy készüljön a halálra, és magára hagyták…

Baljóslatú hely volt, s még baljóslatúbbak voltak a foltok, melyek csakis vértől származhattak, de Thibaut mindazok után, amiken keresztülment, ereje végére ért.

Annyi képzelőereje még maradt, hogy kitalálja, a helyiség nem a pihenést szolgálja –

hacsak nem az örök nyugodalmat –, de annyira fáradt volt, annyira átjárta az iszonyat és az elkeseredés, hogy csak egyetlen dolgot érzett: hogy a szőnyeg, akár foltos, akár nem, puha a talpa alatt. Megpaskolta, és süppedősnek találta. Annyival puhább volt, mint a kőpad, melyen eddig aludt, hogy először térdre rogyott, majd teljes testében elnyúlt, és régóta nem tapasztalt mély álomba merült. Nem érdekelte, mi történhet vele: csak aludni akart és felejteni, és arra vágyott, hogy fel se ébredjen arra, amikor a másvilágra küldik.

Amikor azonban órákkal később kinyitotta a szemét, azt hitte, máris a paradicsomba érkezett… Kárpitokkal és selyempárnákkal teli díványon feküdt egy galérián, melynek nagy, íves ablakai egy kertre néztek, ahol almafák nőttek, akár egy gyümölcsösben. Ezzel egy időben csodálatos, nagyon is földi illat simogatta meg az orrát: zöldfűszerekkel sült bárány illata, mely eszébe idézte, mennyire éhes.

Felkönyökölt: mellette egy alacsony asztalon nagy réztál állt különféle ételekkel, köztük báránysülttel. Csakhogy a tálca túlsó oldalán ott volt Szaladin is, egy hasonló díványon ült, és őt nézte. Thibaut-nak szinte elment az étvágya.

– Nem haltam meg? – kérdezte csalódottan.

– Dehogy. Előbb egyél! Majd később beszélünk. Egy rabszolga lépett oda a kézmosáshoz szükséges felszereléssel. Thibaut végrehajtotta a szertartást, majd hatalmasakat harapva nekifogott az illatos sültnek. Olyan lázasan, hogy a szultán csitítani próbálta:

– Ne túl gyorsan és ne túl sokat. Az éhezés után nem szabad sietni.

Thibaut igyekezett megfogadni a tanácsát, de túl sok finomság volt előtte, és szinte mindent megevett, majd felhajtotta a kancsó bort, mely a lakomát kísérte. Azután eszébe idézve Guillaume de Tyr leckéit a keleti udvariasságról, hatalmasat böfögött.

Vendéglátója elégedetten figyelte.

– Régóta vagyok éhes? – kérdezte Thibaut.

– A ti számításotok szerint majdnem tizenkét hónapja. Mint láthatod, közeleg a tavasz.

A templomos véres halálára visszagondolva Thibaut elfojtotta remegését:

– Miért hagytál életben?

– Mert csodálom a bátorságod. Haboztam, hogy próbára tegyem-e, de az, aki a szőnyeges szobában olyan nyugodtan alszik, hogy a kedvenc párducom szuszogása és közeledése sem zavarja meg, csak bátor lehet.

– Sovány az érdemem – jegyezte meg megvetően a fiatalember. – Hónapok óta alig alszom, és olyan fáradt voltam! A pokol tornácán is elaludtam volna.

– Nem. Amikor az emberben ott a félelem, az uralkodik felette, undorító szaggal tör elő belőle, melyet mindig felismerek. Holnap elmehetsz.

Thibaut-t szorongás töltötte el.

– Ez azt jelenti… hogy a királyom meghalt… vagy haldoklik?

– Nem. Még él. És elviheted neki, amiért ide jöttél. Maimonidész parancsot kapott, hogy készítse el a balzsamot, és csomagoljon magvakat.

– Rendelkezik mindazzal, ami kell?

Szaladin élénk tekintete elfátyolosodott egy fájdalmas gondolatra:

– Igen. Egyiptomban könnyebb beszerezni, és akár hercegi, akár nem, egyetlen család sem védett az átkozott betegségtől – sóhajtotta anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna. Thibaut meg sem próbálta faggatni, hisz a szultán máris folytatta.

– Holnap tehát elutazol. Fegyverszünetet kötöttünk. A magam részéről tiszteletben kívánom tartani: Egyiptomnak szüksége van rám, és visszamegyek oda. De addig is szeretném, ha megtennél nekem egy… szívességet!

– Szívességet? Én neked? Csak két urat szolgálok: Istent és a királyomat!

– A kettő nem zárja ki egymást. Ha el tudod hozni nekem, amit hosszú évek óta keresek, és természetesen, ha a tieid nyugton maradnak, és tiszteletben tartják a fegyverszünetet, hagyni fogom, hogy a királyod békében uralkodjon és haljon meg. És talán azt is, hogy békében nőjön fel a nővére gyermeke.

– Mit kívánsz?

– Hogy találd meg nekem a Próféta pecsétjét. Ne nézz rám ilyen rémülten! Engedd, hogy elmagyarázzam: a hedzsra negyvenedik évében, mely az ötvenhatodik a ti Krisztusotok születése után, meghalt Otmán ibn Affan, a harmadik kalifa Mohamed –

áldott legyen a neve! – és Omar után. Mekkában született, melynek az első olyan fontos személyisége volt, aki az iszlám hitre tért. Az Omejádok családjához tartozott. A Próféta – áldott legyen szent neve! – két lányát vette feleségül egymás után.

A szultán ezután elmagyarázta, hogyan választották ki Otmánt Ali, a Próféta másik veje ellenében, hogy a nagy Omar kalifa utóda legyen, aki azzal, hogy Mezopotámiát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot elhódította a perzsáktól és Bizánctól, megteremtette az iszlám birodalmat, mielőtt egy perzsa rabszolga, Firuz meggyilkolta volna a medinai mecsetben. Az utóda, Otmán Ali Aisa vádjainak célkeresztjében találta magát. Aisa Ali felesége volt, és a Próféta kedvenc társának, Abu-Bakrnak a lánya. Az asszony azt állította, hogy előnyben részesítette a rokonait, és megtartotta magának a hatalmas zsákmány egy részét, melyet Perzsiában, Afrikában és Kis-Ázsiában szereztek. Végül az egyik pribékjével megölette. Otmán nagy balszerencséje azonban, amiért nem tudta legyőzni vádlóit, az volt, hogy már nem volt birtokában a gyűrű, Mohamed Pecsétje, melyet Gábriel angyaltól kapott az egyik éjszakai látogatásán.

– Ellopták tőle? – kérdezte Thibaut.

– Nem. Mielőtt kilehelte lelkét, épp annyi ereje maradt, hogy elárulja az egyik emberének, elvesztette egy kútban…

– Egy kútban? No de miért nem kerestette meg?

A szultán fenséges arca ritka mosollyal ragyogott fel, melytől egy csapásra megváltozott, és meglepően nyájasnak látszott.

– Talán nehéz kiadni egy ilyen parancsot, és még nehezebb teljesíteni egy csata közepén. Nem sokkal később elkövetkezett a gyilkosság, így nem maradt ideje visszatérni a helyszínre, hogy rabszolgákat eresztessen le a mélybe.

– Legalább arra maradt ideje, hogy elárulja, hol van az a kút? Ezrével lehetnek kutak az egykori birodalmában. Talán…

– Jeruzsálemben van. Csak ennyire maradt ideje, ennyit árult el annak, akinek kiöntötte a szívét abban a reményben, hogy az majd továbbadja a hallottakat a fiának.

Az az ember sietve menekült el Medinából a Tigris partjára, Takritba, ahol születtem.

Az őseim közé tartozik, és a legendássá vált titok apáról fiúra öröklődik. Az apám azonban a hit embere volt, és nem törekedett hatalomra. Bagdadba emigrált, és az akkori kalifa szolgálatába állt, majd Baalbek kormányzója lett, ahol szufi kolostort alapított. A szufik mélyen hívő muzulmánok, akik az iszlám aszketikus kezdeteihez térnek vissza. Ezen az iskolán nevelkedtem, és ezért akarom követni az ideálját, az emberi lélek tökéletesítését…

– Akkor a szultánság helyett miért nem vagy imám? – gúnyolódott Thibaut.

– Sokkal jobban elérhetném a célom a Hívek vezetőjének legfőbb posztján. De ezt a posztot egy olyan ember foglalja el, akit sokkal jobban érdekelnek a kertjei és a költői, mint az iszlám dicsősége. Ezért akarok kalifa lenni a kalifa helyett! Ehhez kell a gyűrű. Hozd el nekem, és a frank királyságra hosszú békés időszak vár, amilyen azelőtt volt, hogy a szeldzsukok 1071-ben elsöpörték az ország felett uralkodó bizánciakat és megszerezték Jeruzsálemet.

– És megesküdnél, hogy ha megkapod a gyűrűt, soha többé nem próbálod visszaszerezni Krisztus királyunk városát?

– Amíg élek? Bizonyosan nem, de tudnod kell, hogy előbb vagy utóbb Jeruzsálem újra a miénk lesz, mert a Próféta – százszorosan legyen áldott a neve! – azt írta:

„Dicsőség annak, aki szolgáját éjjel a szent Mecsettől a nagyon távoli mecsetbe küldi, melynek szentélyét megáldottuk.” A nagyon távoli mecset – Al Aksza – az, melyet egykor Omar kalifa építtetett fel, s melyet az első keresztes király a palotájául választott, mielőtt a templomosok lakhelye lett volna, ahol a lovaikat tartják! – tört ki Szaladinból hirtelen a megvetés átitatta harag.

– Ha nem hozod el a gyűrűt, melyen a szent Mohamed kézjegye látható, visszafoglalom Jeruzsálemet!

Thibaut szomorúan felnevetett, töltött egy kevés bort, és megitta:

– Miért nem indítod útnak máris a csapataidat? Tudod, hány kút van Jeruzsálemben? És azt beszélik, vannak köztük felmérhetetlenül mélyek is. Talán ha százával veted beléjük a rabszolgáidat, megtalálod a gyűrűdet, de én egyedül vagyok…

– Hamar feladod! Pedig fiatal vagy, és az ajánlatomnak fel kellene szítania a bátorságodat…

– Nem mondtam, hogy nem próbálom meg, sőt, mindent meg fogok tenni, hogy megtaláljam a pecsétet. Isten segedelmével talán sikerül is. Milyen az a gyűrű?

Gondolom, arany?

– Rosszul gondolod – vetette oda megvetően Szaladin. – Ami Allahtól – a Nagytól, a Megbocsátótól, a Mindenhatótól, százszor áldott legyen a neve – ered, nem lehet hasonló a földi királyok kincseihez: a gyűrűt egyetlen smaragdból faragták, és az ég tüze égette bele a Nevet. Az iszlám hívei, legyenek bár szunniták, síiták vagy bármi mások, mind térdet hajtanak a viselője előtt. Én pedig az akarok lenni, hogy Perzsiától Maghrebig senki se vitassa többé a hatalmam!

Beszéd közben felállt, fölébe emelkedett az őt hallgató frank lovagnak, a palotája kereteinek, Damaszkusz falainak és a tengereknek, a hegyeknek, a sivatagoknak.

Tekintete diadalmas fényesség felé révedt, melynek előjeleit máris megízlelhette.

Thibaut hallgatott, tiszteletben tartotta álmodozását. A szultán hamar visszatért a földre, és természetes hangon folytatta:

– Holnap elmész – jelentette ki. – Megkapod az orvosságot, és mást is… arra az esetre, ha túlságosan előrehaladott lenne a betegség. A lepra okozta halál borzalmas dolog, melyet saját szememmel láthattam. Maimonidész ad neked egy elixírt, mely megédesíti a véget.

– Köszönöm a nagylelkűséged, de ismerem a királyomat: sosem egyezne bele, hogy megédesítsék a szenvedését, éppen ott, ahol Krisztus megváltó kínhalált halt…

– Azért csak vidd el neki… és tolmácsold a tiszteletemet! Igaz is, majdnem elfelejtettem: Jeruzsálemben aggódnak Ramla uráért, Balduin d’Ibelinért, aki a foglyom. Váltságdíj fejében kiadom. Kétszázezer dinár.

Thibaut beleremegett a hatalmas számba:

– Az Ibelinek gazdagok, de ennyit sosem tudnának kifizetni. Ez királyi váltságdíj!

– Királyként is bántam vele – gúnyolódott Szaladin. – Sürgetett, hogy tűzzek ki váltságdíjat, hogy hazamehessen, és feleségül vehesse Sybilla hercegnőt, aki állítólag várja. Tehát kitűztem – sóhajtott fel Szaladin, nem nézve a beszélgetőtársára, aki nehezen értette, hogy lehet az, hogy Szaladin az álmok fellegei után úgy alkudozhat, akár egy bazári kereskedő.

– Még mindig itt van?

– Nincs. A szavát adta, hogy kudarc esetén visszajön, ezért elengedtem Bizáncba, ahol az állítása szerint a Bazileusz kifizeti a váltságdíjat… De bevallom, szívesen megismerkednék egy nap azzal a hölggyel, akinek a szépsége ekkora őrültségre ragadtat egy férfit! Az unokatestvéred, ha jól tudom?

– Igen, és valóban nagyon szép. Csakhogy nincs szíve, és félek, ezt Ramla is tapasztalni fogja…

– Az az ember, aki hagyja, hogy egy nő irányítsa, aki akkora hatalmat ad egy nőnek, hogy az leláncolja minden gondolatát és cselekedetét, nem méltó arra, hogy férfinak nevezzék… még kevésbé királynak! Pihenj még egy keveset, mert holnap hosszú lesz az út – tette hozzá Szaladin kezét a fogoly vállára téve.

– Szinte barátként bánsz velem, felség – lepődött meg Thibaut.

– Mert felmérhettem, milyen értékes ember vagy.

– És mert reméled, hogy elhozom neked a gyűrűt. Bolond kell legyek, hogy beleegyeztem!

– Nem. Jobban kell szeretned az uradat, mint saját magadat. Ha a király tiszteletben tartja a fegyverszünetet, érvényben marad, ameddig csak él!

VII. fejezet Tűz a torony tetején

Az út utolsó kanyarulata után Jeruzsálemet megpillantva Thibaut tudta, hogy utolsó leheletéig, utolsó csepp véréig szeretni fogja a várost. Egy magas fennsíkon emelkedett az ég és a Hinnom vízmosásai között, újjáépített ciklopszfalaival hatalmas aranygömbre hasonlított a csak rá jellemző áttetsző, tiszta fényben. A Júdea sivár hegyeiben megtett nehéz út után csodálatos látványként tárult elé a harangok, tornyok, teraszok és szépséges kupolák sokasága: baloldalt a Templom kék kupolája, melyet a török megszállók idejében Omar-mecsetnek hívtak. Jobboldalt a Szent Sír-bazilika aranykupolája, mögötte a Dávid-torony erőteljes körvonalával, a királyi toronyéval, melyen szabadon lengett a lobogó, mosolyra fakasztva az érkezőt: istennek hála Balduin még itt van, még él! Minden csillogott, ragyogott a meleg napsugarakban, akár egy Krisztus dicsőségére felajánlott korona, és Thibaut elragadtatott szívvel szállt le a nyergéből, majd térdre ereszkedett az út kövén, hogy hálát adjon mindenek teremtőjének. Lágy, fényes, reményekkel teli idő volt a feltámadás városában. Miért ne támadhatna fel Balduin is?

Olyan boldoggá tette, hogy elhozta a fellelhetetlen orvosságot, hogy azt hitte, minden lehetséges, miközben lova utat tört magának a város élettel teli utcáin.

Olyannak látta Jeruzsálemet, mint mindig is, sokszínű forgatagával, mely a napszaktól vagy az éppen ünnepelt szent fontosságától függően hol szószátyár volt, hol zsoltárokba mélyülő. Voltak szentek, akiket csak bizonyos kerületek ünnepeltek, másokat az egész város. A hazatérő azonban nem maradt észrevétlen: régóta ismerték a király fegyvernökét, gyermekkori társát, és neve megelőzte az utcákon és a tereken:

– A Courtenay fattyú! Visszatért! A törökök nem ölték meg!

Megszólították, gyümölccsel, süteménnyel kínálták – egy lány virágot dobott felé.

Mosollyal mondott köszönetet, de csak ment tovább. A hír elérte a fellegvárat is, és a vasrács felemelkedett anélkül, hogy szólnia kellett volna. Az udvarokba érve körülvették, mindenfelől kérdésekkel ostromolták: mindenki híreket akart, hogy ő

mesélhessen a legtöbbet a városi tavernákban. Eszükbe sem jutott, hogy itallal kínálják, vagy megkérdezzék, hogy van. Thibaut senkinek sem válaszolt: az első beszámolóval a királynak tartozott.

– A király – jegyezte meg valaki – szinte el sem hagyja már a szobáját, csak a tanácsba vagy a kápolnába megy.

– Annyira beteg? Akkor honnan hallatszik az énekszó, a hegedű hangja, ünnepség zaja?

– Az anyakirálynétól! Bált ad Henri de Champagne gróf és Courtenay herceg tiszteletére, akik nemrég érkeztek…

– Velem! – kiáltotta Guillaume de Tyr, aki a gyorsabb haladás érdekében papi ruháját két kézzel felemelve futott elé. – Ne tartsátok fel a kíváncsiskodásotokkal, ostobák! Menjetek a dolgotokra!

Ahogy Thibaut elé ért, az őrök és szolgák máris szétrebbentek. A férfi egy pillanatig elnézte tanítványát, örömkönnyek gyűltek a szemébe, és meghatottan ölelte magához a csodálatos visszatérőt.

– Istennek legyen hála, Thibaut! Végre te vagy az! Hol voltál? Mi történt veled?

– Szaladin foglya voltam. Damaszkuszban. Nem tudták? Igaz, nem kértek értem váltságdíjat, hisz nem harcban fogtak el.

– Sőt, titokban tartották, hogy fogoly vagy. Damaszkusz egyetlen érdeklődésünkre sem felelt. De gyere a királyhoz! Ó, istenem, milyen boldog lesz!

– Annál is inkább, mert végre meghoztam az enkobát. Hogy van?

– Nem tudom, milyen volt, amikor elutaztál, de amikor nyugatról visszatérve viszontláttam, sokként ért a látvány. Marietta szerint a betegség látható jelei nem sokat terjedtek. Mindig is bízott a visszatérésedben, és azt állítja, hogy a lepra visszafojtja a lélegzetét, és megvárja, hogy meghozd azt, amivel harcolhatunk ellene. A láz azonban gyakran gyötri a királyt.

– Mit keres itt Champagne gróf és Courtenay herceg, akiknek a zenészek játszanak?

– Keresztesek, akik a helyüket akarják megtalálni a nap alatt azzal, hogy negyvennapos zarándoklatot tartanak, remélve, hogy közben kardélre hányhatnak néhány hitetlent. Csalódottak, hogy fegyverszünet van. Champagne gróf, I. „Liberális” Henrik a francia király, VIII. Lajos sógora. A másik, Courtenay nem rokonod: VI., Kövér Lajos legfiatalabb fia, és azért viseli a te nevedet, mert a hűbérbirtok utolsó és nagyon gazdag örökösnőjét vette feleségül, és hercegnői rangra emelte. Cserébe felvette a nevét és címerét. Sötét, kegyetlen és arrogáns ember, de az apád, az udvarnagy nagyra becsüli: remekül megértik egymást…

Ahogy megindultak a Balduinhoz felvezető lépcsőn, Thibaut meglepetten tapasztalta, hogy lantzenét hall, melyet végtelenül lágy női hang kísér. A kancellár mosollyal felelt a szemében tükröződő kérdésre:

– Nagy változásokat fogsz tapasztalni. Vannak közöttük egészen sajnálatosak, sőt gyűlöletesek is, de… amit hallasz, talán az Úr vigasztalása Szűz Mária közvetítésével.

Valóban, a látvány, mely a szolga keze nyomán kinyíló ajtó mögött elé tárult, meglepően bájos, szinte irreális volt, s ezt a hangulatot erősítette a földön álló füstölőből áradó mirha illata. Balduin fehér árnya, aki elfátyolozott arccal, magas támlás karszékén hátradőlve, kesztyűs kezét a térdén nyugtatva ült, szép kontrasztot alkotott a zenész lány kecses alakjával, aki vidám, világos piros ruhájában egy párnán foglalt helyet a leprás bekötözött lába mellett. Furcsa, de szép volt a kép, és beragyogta az őszinte szerelem, mely Ariane hangjában és tekintetében tükröződött… Úgy ült a pusztuló férfi mellett, ahogyan Magdolna a kereszt lábánál: a test nyomorúsága eltűnt egy emlék káprázatos fényében, mely vakká tette.

A kancellár és kísérője beléptére a lány boldogan felkiáltott:

– Messire Thibaut! Ó, látja, édes uram, visszatért önhöz!

Balduin a mankóját keresve megpróbált felállni. Thibaut máris a térdénél termett, és megpróbálta kivenni az arcot a fátyol alatt, mely most már vastagabb volt. Balduin eközben előrehajolt és spontán mozdulattal átölelte a visszatérőt. Hangjában könnyek érződtek, ahogy megszólalt:

– Áldott legyen az Úr, hogy megengedte, viszontlássalak! Azt hittem, meghaltál.

– Pedig itt vagyok, felséges királyom, és készen állok a szolgálatára! Sőt, hoztam enkobát is…

– Tényleg? Attól tartok, késő, barátom, túlságosan fáradt vagyok…

– Soha nem késő. Ön olyan remekül tud küzdeni! Együtt indulunk újra csatába.

Nem javaslat volt ez, még kevésbé kérdés, sokkal inkább az akarat kinyilvánítása.

Thibaut újra a báty volt, mint annak idején a kilencéves fiú mellett, akit lesújtott a betegsége. Támogatást keresve körbepillantott, és tekintete Ariane-on állapodott meg, aki félrehúzódott.

– Hogy kerül ide? – tolult ajkára szinte akaratlanul is a kérdés, majd azonnal folytatta is: – És hol van Isabelle, úgy értem, a hercegnő, akinek szolgálója volt?

– Ne illesd szemrehányással – avatkozott közbe Balduin. – Ha valaki azt érdemel, hát én vagyok az, mert nem volt erőm elküldeni, amikor visszatért a palotába. Te nem voltál itt, és senki nem tudta megmondani, visszatérsz-e valaha. Ariane könyörgött, kérlelt… nekem pedig olyan nagy szükségem volt egy kis gyengédségre! Ezért beleegyeztem, hogy itt maradjon, azzal a feltétellel, hogy sosem láthat fedetlen arccal.

Mariettával lakik, és elmegy, amikor megkérem rá. Ahogyan most is megkérem.

A lány felé fordult, aki mosolyogva megcsókolta kesztyűs kezét, majd a beteg pillantásától követve távozott.

– Gyávának találhatsz – sóhajtotta a király –, de tudod, ha valaki oda jut, ahová én, csodálatos azt hallania egy ilyen szép lánytól, hogy szereti. Az anyám is ezt mondja, de őt nem úgy szeretem, ahogy Ariane-t… Énekel, beszél, és a betegség elszunnyad.

– És – bocsássa meg a kérdést – nem szenved ettől a közelségtől… a teste? Egykor ettől tartott!

– Tudom, de Isten megkönyörült rajtam, és kioltotta bennem a vágyat.

Felfedeztem, hogy létezik olyan szerelem, melyben egy életen át csak nézzük, hallgatjuk azt, akit szeretünk, és nem kérünk tőle mást, csak azt, hogy jelen legyen. Azt hiszem, Ariane is ugyanezt érzi. Amit egy bizonyos éjszakán elszenvedett ebben a palotában, undorral töltötte el.

– Istennek legyen hála! – felelte gyengéden Thibaut. – Ha már felidézte azt az éjszakát, mely hatalmas veszélyt fedett fel számára… megszűnt volna? Már nincs ok félelemre?

– Igen. Az anyám biztosított róla. Ismét a védelmébe vette Ariane-t.

– Az… édesanyja?

Thibaut-nak a meglepetéstől a szava is elakadt. Guillaume de Tyr ezt kihasználva közbeszólt:

– Hagyd egy kicsit pihenni a királyt! – tanácsolta. – Majd én elmagyarázom. Sok minden megváltozott ebben a palotában és a Jeruzsálemi Királyságban… ahogyan a világban is, ahol gyors egymásutánban meghalt a francia király, VII. Lajos, Manuel Bazileusz, a barátunk, és III. Sándor pápa.

Enyhe kifejezés volt, hogy sok minden megváltozott, és Thibaut hamarosan lesújtva tapasztalta, egyéves távolléte alatt mekkora pusztítást hoztak a változások megszokott környezetébe. Jeruzsálem most is ugyanolyan szép volt, de úgy, mint egy gyönyörű gyümölcs, melyet belülről kukacok rágnak: felfalják a tápanyagait és megrohasztják a húsát. A legszembetűnőbb példát Heraclius szolgáltatta.

Fontosságától eltelve tért vissza a zsinatról, és sikerült megszereznie, amire régóta vágyott: a pátriárka székét, mely Amaury de Nesle halála után üresen maradt.

Guillaume de Tyr erőteljes tiltakozása ellenére, melyet az érintett sosem bocsátott meg neki, gond nélkül kinevezték, hiszen a háttérből az anyakirályné irányította a csatát.

Agnès, bár öregedett, új szeretőt talált magának, ám továbbra is szenvedélyes gyengédséggel viseltetett Heraclius iránt: ostromolta Balduint, aki éppen betegsége egyik legsúlyosabb rohamával küszködött. Agnès igazi anyai gondoskodással vette körül, és a király egy pillanatra újra szomorú kisgyermek lett, akit a gyengéd anya elringat. Beleegyezését adta a botrányos választásba, melyre a Szent Sír kanonokjai kényszerültek, részben a király parancsára, részben a Jocelin de Courtenay vezette fegyveres nyomás hatására a választás pillanatában. Voltak olyanok is, akiket megvásároltak…

Azóta Heraclius betöltötte a várost pompájával és túlzásaival. A szeretője, Paque de Rivery, a nabluszi kereskedő felesége aktív segítségére volt ebben, és egyre hosszabban időzött a pátriárka palotájában.

Agnès nem látott ebben semmi kivetnivalót, lekötötte legújabb szerelme, melynek később katasztrofális következményei lesznek a királyságra nézve. Nem közvetlenül azonban: a szerencsés kiválasztott – természetesen – nagyon szép férfi volt, vitéz a harcban és a szerelmi csatározásokban, s nem volt ostoba sem. Amaury de Lusignannak hívták, ősi poitier-i családból származott, melyről úgy tartották, Meluzin tündértől ered. Évekkel azelőtt érkezett a Szentföldre, hogy teljesítse fegyveres zarándoklatát, és feleségül vette Ramlai Balduin, Sybilla örök kérője első házasságából származó lányát.

Nem jellemezték olyan mesterkedések, mint Heracliust vagy Jocelin de Courtenayt. Mint a királyt, őt is az utódlás kérdése foglalkoztatta, mellyel valószínűleg hamarosan szembe kell nézni: az örökös egy kisbaba. Védelmezőre van szüksége, hogy fel tudjon nőni, tehát Sybillának férj kell, aki tetszik neki, és aki egyben természetesen vitéz lovag is… ha nem is túl intelligens, ez pótolja a hiányosságokat.

Guillaume de Montferrat özvegye is férjet akart. A „vőlegénye” távolléte szerinte túlságosan hosszúra nyúlt, és örömmel fogadta Amaury öccsének felbukkanását: Guy de Lusignanét, aki kétségkívül kora legszebb férfija volt, és bátyja hívására érkezett Jeruzsálembe. Elszédítette a tüzes fiatalasszonyt, aki a karjaiba omlott, és késedelem nélkül a szeretője lett. Ezután nyíltan kijelentette, hogy hozzá szándékozik menni, hogy ő legyen a király, ha valamiféle szerencsétlen véletlen folytán a fia meghalna, és az ő fejére szállna a korona, ahogyan azt az öröklés törvényei előírják.

Amauryt magát is meglepte a siker, hiszen el sem tudta képzelni, hogy a gyermek király nagybátyjánál magasabb rangra juthat, és csak nevetett:

– Ha Guion király lesz, akkor én Isten leszek! – jegyezte meg a kancellárnak, akivel jó viszonyban volt. – Az Úr segedelmével azonban a gyermek élni fog, remélem, és nem jutunk el idáig!

Mindenesetre a házasságot megkötötték, és nem volt visszaút. Azon a napon Guy de Lusignan megkapta Jaffa és Askalon grófságát, és az ifjú pár szenvedélyes nászútra indult a jaffai palota pálmafái alá.

Ahogyan Heraclius megválasztásakor, Guillaume de Tyrnek most sem volt szíve kimondani a véleményét Balduinnak. Egy másik esemény sokkal jobban nyugtalanította: megint csak Agnès hatására, aki heteken át ügyesen adagolta a mérget, Balduin megneheztelt Tripoliszi Rajmundra, akit Agnès azzal vádolt, hogy türelmetlenül várja a halálát, hogy Jeruzsálemre rontson, és megszerezze magának a koronát.

– Rajmund gróf ideutazott az esküvőre, de parancsot kapott, hogy távozzon. Nem alaptalanul dühösen bezárkózott tibériási kastélyába – fejezte be Guillaume de Tyr sóhajtva –, és bevallom, ez nagyon nyugtalanít. Főként azért, mert azt mutatja, mekkora befolyásra tett szert Agnès szegény királyunk felett. Folyamatosan azt duruzsolja, hogy Rajmund tárgyalásokat folytat Szaladinnal, és mondjuk ki nyíltan, elárulja a királyt. A visszatérésed új reményekkel tölt el…

– Ágnest talán tisztánlátóvá teszi a gyűlölete: tudja, Damaszkuszban, a szultánnál láttam az egyik emberét, signor Plivanit, akit nagy megbecsüléssel fogadtak…

– Ó! – jegyezte meg szemmel láthatólag meglepetten az érsek. – És ebből arra következtettél, hogy Rajmund a saját ügyei előmozdítására használja fel a fegyverszünetet, és bizonyos értelemben kibékül Szaladinnal?

– Mi mást gondolt volna a helyemben? Ugyanazon a napon történt, amikor a templomosok nagymesterének feje a porba hullott. Igaz is, ki lépett a helyére?

– Arnaud de Torroge, egy idős és bölcs ember, akinél nem kell Odon de Saint-Amand – Isten fogadja be a lelkét! – szélsőségeitől tartanunk. Még az ispotályosokkal való szinte mindennapos összezörrenések is megszűntek. Végre! Látod, ha nagyon keresünk, csak sikerül jó hírt is találnunk – jelentette ki, és indulni készült a kápolna felé. Thibaut-nak azonban még voltak kérdései.

– Még egy pillanatra, kérem, nagyuram! Megígérte, hogy elmondja, hogy került Ariane a királyhoz, ráadásul Agnès áldásával.

– Ó, nincs sok mesélnivaló. Annyit tudok, hogy egy este, az esküvői ünnepségek után eljött a palotába, egyenesen a király anyjához. Azt nem tudom, mit mondtak egymásnak, de Agnès személyesen vezette Ariane-t az urunkhoz, és a saját szemeddel láthattad, hogy állunk…

– Igaz, igaz! No de miért hagyta el Isabelle hercegnőt? És miért éppen az esküdt ellenségéhez ment? Ennek semmi értelme…

– Ezt, fiam, tőle kellene megkérdezned. Nekem fogalmam sincs!

Guillaume de Tyrnek hirtelen furcsán sietős lett, és Thibaut arra gondolt, hogy a szent férfiú talán éppen a diplomatáknak oly fontos művészetet gyakorolta, melyet az erkölcs csúnyán elítél: a hazugságot. Szívesen tovább faggatta volna, de tudta, hogy ha a kancellár-érsek hallgatni akar, a legkegyetlenebb kínzás sem tudná szóra bírni.

Kérdés, hogy miért hazudott. Thibaut úgy döntött, megfogadja a tanácsát, és megkérdezi a lányt, akit a hátsó udvarban talált: Mariettának segített kiteregetni a mosott ruhát.

Megszokott kedvességével és a boldog mosollyal fogadta, mely úgy tűnt, állandó arckifejezése lett, ám amikor a fiatalember – igaz, nagyon óvatosan – a visszatéréséről kérdezte, elfordította a tekintetét, és beletemetkezett a ruháskosárba:

– Egyszerű volt – vonta meg a vállát. – Képtelen voltam tovább távol élni tőle.

Tehát elhagytam Nabluszt…

– Senki nem tartotta vissza?

– Senki. Miért tették volna?

Az ő viselkedése sem volt természetesebb, mint a kancelláré, és Thibaut elvesztette a türelmét:

– Azt hittem, barátok vagyunk! – vetette oda haraggal, vegyes keserűséggel –, és úgy bánik velem, mint egy távoli ismerőssel, mint egy kellemetlenkedővel. Egy éve senkiről nem tudok semmit, és talán jogom van ennél valamivel több hírre. Történt valami maga és Mária királyné között?

– Az égvilágon semmi. Mi történt volna? Mondtam, azért jöttem vissza, hogy a király mellett legyek.

Tudtam, hogy rosszabbra fordult a betegsége, és képtelen voltam elviselni a gondolatot.

– És helyesnek tartotta, hogy egyenesen Agnès asszonyhoz menjen az ellenségétől, aki befogadta magát? Szerintem ez elég méltatlan dolog, nem?

Ariane fülig pirult, és könnyben úszó szemmel nézett fel a fiatalemberre:

– Ha vissza akartam jönni a palotába, muszáj volt hozzá fordulnom. Végül is ő jött el értem az apámhoz! Ráadásul az emberek és a dolgok megváltoznak egy év alatt, és a királyné és a hercegnő sajnálat nélkül fogadták az elutazásom! Most pedig hagyjon, és ne zaklassa a királyt se a kérdéseivel! Így is elég boldogtalan! Érje be annyival, hogy újra elfoglalja mellette a helyét. És vésse eszébe, hogy nagyon beteg, és bizonyára soha többé nem harcolhat!

– Csak ő parancsolhat nekem! – csattant fel dühösen Thibaut. – És ha már a helynél tartunk, maradjon meg a magáén! Ha jól tudom, nem vette feleségül!

Felesleges kegyetlenség volt a kirohanása, és rögtön meg is bánta, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Hisz mindannak ellenére, amit Ariane mondott, az a kényelmetlen érzése támadt, hogy nincs meg a helye, melyet egykor elfoglalt, amikor csak Mariettával ketten osztoztak Balduin közelségében. Igaz, senki –

a legkevésbé a király – nem vonta meg tőle a kiváltságát, hogy a királyi hálószobában aludjon, de hamar ráébredt, hogy az most már a nők birodalma. Már visszatérte másnapján ezt kellett tapasztalnia. Joad ben Ezrán kívül, aki azonnal odasietett, hogy ismét megkezdje a beteg kezelését a meghozott orvossággal, négy nő váltotta egymást Balduin mellett: Marietta és természetesen Ariane, valamint Tekla, az örmény szolgáló, akit Thibaut nem ismert, és főként Agnès, aki naponta többször is eljött, és eddig soha nem tanúsított gyengédséggel vette körül a fiát. Balduin vigaszt merített belőle, és észre sem vette, hogy az anyja gátlástalanul kihasználja meggyengült ellenállását, és előretolja bábuit a politika sakktábláján, előnyöket és javakat szerez hűséges embereinek, miközben diszkréten megpróbál félreállítani mindenkit, aki támadást jelenthet a hatalmára, ha a halál elvégezte munkáját. Így történt, hogy éppen akkor, amikor a válságos időszakban Balduin alig volt eszméleténél, és jóváhagyta Heraclius botrányos kinevezését, az anyakirályné és fivére, az udvarnagy felkérték Adam Pellicorne-t, hogy költözzön máshová, azzal az ürüggyel, hogy éjszakára csak teljesen megbízható emberek maradhatnak a király mellett. Ő pedig nem volt az, hiszen a gyűlöletes emlékű flandriai gróf hadseregével érkezett. Amikor pedig a roham elmúltával a király érdeklődött felőle, azt felelték, hogy elment, és nem tudják, mi lett vele… Habozás nélkül elhitte.

– Sajnáltam – sóhajtott fel Balduin –, mert te hoztad el hozzám, és a bizalmába avatott, de nem lepődtem meg igazán. Magasrendű küldetéssel érkezett a Szentföldre, és bizonyára a miatt a küldetés miatt távozott.

– Beszélhet nekem erről a küldetésről?

– Nincs hozzá jogom, Thibaut. Meg kell értened. Csak ő…

– Pedig amikor elmentem, azt mondta, majd elmeséli. Talán egy nap visszatér?

Thibaut nem igazán hitt benne. Barátsága a nála tíz évvel idősebb férfi iránt hirtelen, egyszerűen és spontán módon született, és sosem képzelte volna, hogy egy ilyen vidám társ olyan titkot őrizhet, melyet vele nem oszthat meg, a királynak azonban elárulja. Bizonyos értelemben jó volt így, hisz urának vallotta meg a titkot, de a fiatalember akaratlanul is arra gondolt, hogy az igazi barátság, a testvériség, mely a csatákban és a halál közelségében szövődik, olyan szálakkal köti össze az embereket, melyek között a bizalom a legerősebb. Adam azonban talán még túl fiatalnak találta, hogy mindent megosszon vele. Thibaut ugyanakkor pontosan tudta, hogy ő habozás nélkül, sőt örömmel megosztaná vele a terhet, melyet Szaladintól való szabadulása óta cipel: Mohamed pecsétjének felkutatását, mely egy jeruzsálemi kútban pihen.

Balduinnak természetesen nem szólt róla. Úgy érezte, a picardiai lovag kikezdhetetlen józan eszével az ügylet vagy méltó lenne a megfontolásra, vagy – és ez volt a valószínűbb – besorolódna a lehetetlen küldetések közé, melyek nagyrészt nevetségesek, s melyeket a hercegek szoktak kitűzni előre is tudva, hogy soha senki nem fogja a teljesítésükkel keresztezni a terveiket. Szaladin végül is értésére adta, hogy előbb vagy utóbb megszerzi Jeruzsálemet, és ez ellen senki nem tehet semmit.

Adam eltűnésétől még terhesebb lett az új, zavaró és fojtó hangulat, melyben Thibaut vakon tapogatózott. Igaz, Balduin szíve nem változott meg. Éppen ellenkezőleg: megható hálát tanúsított a fegyvernöke iránt a gyógyszerért, melybe kapaszkodott, és mely minden reménységgel ellentétben kezdett eredményt hozni: csökkent a láz, és lassan visszatért a király ereje. Ennek köszönhetően a hősies fiatalember ismét megjelenhetett a tanácsban, hangot adhatott akaratának, és végre uralkodhatott, de közben hosszas pihenésekre volt szüksége. Már nem vadászott, nem járta lóháton a környező dombokat, és Szultán csak azért nem unatkozott az istállóban, mert Balduin parancsára Thibaut visszatérése előtt Roger Le Dru, a királyi istálló főlovásza különös odafigyeléssel foglalkozott vele, és ügyelt rá, hogy kielégíthesse mozgásigényét. Balduin kérésére azután Thibaut váltotta fel, aki a szép telivér napi gyakorlatoztatásában némi megnyugvást talált háborgó lelkének. Egészen addig a reggelig, amikor abban a pillanatban, amikor Roger felnyergelte a számára, Jocelin de Courtenay lépett a nagy istállóba, és megindult feléjük azzal a nehézkes járással, mely néhány hónapja jellemezte. Egy pillantást sem vetett a fiára, és lekicsinylő hangján a főlovászhoz fordult:

– Látom, Szultánt nyergeled! Remek, éppen érte jöttem.

Thibaut azonnal közbelépett, és örömmel állapíthatta meg, hogy egyéves fogsága alatt megnőtt, és most már az udvarnagy fölé magasodik:

– Senki nem használhatja a király lovát… hacsak nem ő maga adott rá engedélyt.

Az pedig meglepne!

– Miért? Nem vagyok a nagybátyja, s egyben a királyság udvarnagya? Állj félre!

– Szó sem lehet róla. Felséges királyunk rám bízta Szultánt, hogy tehermentesítse kissé Le Dru mestert. Egyébként sem ülhetne fel rá: túlságosan nehéz, nem bírná el magát! Levetné a hátáról.

Nem tette hozzá, hogy úgy látja, Jocelin túl rossz fizikai állapotban van ahhoz –

sárga, megvastagodott

volt a bőre, szeme pedig vérben úszott –, hogy uralja a csodálatos jószág tüzes természetét.

– Még mindig jobb lovas vagyok, mint te valaha is leszel, te tejfelesszájú! – vetette oda a férfi gúnyos mosollyal. – Egyébként pedig nem én ülök föl rá, hanem az új lovászom, Géraud de Hulé: úgy lovagol, akár egy isten!

– A lányos arcával és az antilopszemével? – nevetett fel Thibaut, aki már látta a bájos fiút az udvarnagy mellett. – Lovagolhat akár úgy is, mint maga Szent György személyesen, akkor sem érintheti a király lovát sem maga, sem ő!

– Ostoba! Jobban tennéd, ha igyekeznél megbékélni velem. A királyodnak már nincs sok hátra, és szükséged lesz a védelmemre, ha meghal.

– Nincs szükségem a védelmére sem most, sem a jövőben! A kardom mindig elég lesz. Ami pedig Balduin urunk állapotát illeti, fogadjunk, hogy hamarosan újra ő üli meg Szultánt!

– Hogy lovagolna? Kéz és láb nélkül, hisz azt beszélik, már nincs neki! Te mindig is álmodozó voltál!

– Én, álmodozó?

– Igen, te. Hát nem arról álmodtál, hogy herceg leszel, feleségül veszed az urad húgát? Úgy hallottam, neked is ígérte.

Thibaut megvonta a vállát:

– Nem tudom, kitől szerzi a híreit, nagyuram, de ha fizet értük, tudja meg, hogy meglopják. A király soha nem ígért nekem ilyesmit!

– Akkor annál jobb. Legalább nem okoz bánatot neked a közelgő házassága. Sok víz lefolyt a folyón a távolléted alatt, és a szépséges Isabelle-nek megszólalt a szíve…

éppen abban az irányban, amelyikben Agnès és én kívántuk.

– Rébuszokban beszél. Kihez megy hozzá és mikor?

– Mikor? Nem most rögtön: még meg kell győzni az exkirálynét, Máriát és a királyt is, de ő nem sokat tehet…

– Megmondja végre, hogy ki az illető? – kérdezte a fiatalember, és minden igyekezetével azon volt, hogy elrejtse a benne dúló vihart.

-Az ifjú Onfroi de Toron, Étiennette de Châtillon asszony fia. Sybilla és Lusignan esküvőjén találkoztak!

– Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy Mária királyné elhozta az esküvőre?

– Nem ő, hanem a férje, Balian d'Ibelin, aki parancsot kapott rá… a királytól! Agnès igazságtalannak tartotta, hogy a szerencsétlen gyermeket mindig távol tartják az udvartól, és örömet kívánt szerezni Étiennette asszonynak, a barátnőjének. Meg kell hagyni, nem volt könnyű kierőszakolni a királyi parancsot, de Balduin olyan beteg volt, hogy siettettük a szertartást, nehogy a gyász meghiúsítsa. A gyönyörűséges Isabelle tehát eljött. Találkoztak Onfroival, és a szerelem gondoskodott a többiről. Az a két fiatal bolondul egymásért. Igaz, szebb párt képzelni sem lehetne, és nehéz volt szétválasztani őket. Isabelle-nek a bethániai kolostorban kell kivárnia, míg az édesanyja beleegyezését adja, ami már nem késhet sokáig, a fiú pedig visszatért Kerakba, hogy folytassa lovagi feladatait a mostohaapja mellett. Egyébként nem hiszem, hogy nagy hasznára lenne Renaud-nak, mert bár szép, mint egy görög isten…

igaz is, hasonlít rád egy kicsit… sőt, nagyon is, hisz idióta!

– Én nem vagyok idióta! – vetette oda dühödten Thibaut. – Isabelle pedig sosem szeretne egy idiótát.

– Pedig ezt teszi! Onfroi épp arra képes, hogy egy lant húrjait pengesse, és szerelmes dalokat dúdoljon, de egy karddal már nem tudna bánni. Bájos kis nyámnyila!

– Nyámnyila? A vitéz főparancsnok unokája? – jegyezte meg megvetően Thibaut. –

Alig hiszem! És Renaud de Châtillon nem szól semmit?

– Kímélni akarja a feleségét, hiszen rajta keresztül az övé a birtok, és Onfroi szerelme végül is az ő politikáját szolgálja… és a miénket. Most már a szerencsétlen leprás minden örököse a kezünkben van. Nos, ideadod azt a lovat?

Thibaut éppen válaszolni készült, hogy szó sem lehet róla, de Roger Le Dru magára vállalta a feladatot.

– Minden tiszteletem ellenére, udvarnagy úr, míg király urunk él, senkinek sem engedem, hogy elvigye egy lovát. Különösen nem Szultánt! Ez a kötelességem!

– Ugyan! Egy kicsit előbb vagy egy kicsit később! Én tudok várni. Mindig is tudtam.

Rosszindulatú nevetése végigzengett az istálló gerendái alatt.

Három perccel később Thibaut felpattant Szultánra, és elvágtatott a bethániai úton. Ha Isabelle már nem őt, hanem valaki mást szeret, a szemébe kell mondania.

Ismerte apja álnokságát, és nem hitt fenntartások nélkül a szavának. A férfi, akitől egykor az életet kapta, úgy tűnt, most azt tűzte célul maga elé, hogy megmérgezze ezt az életet. Nagy sikerrel járt, hisz megveszekedett harag lüktetett Thibaut mellkasában, ahogy a kolostor kapujában leugrott a nyeregből, és megrángatta a csengőt. Elhagyta azonban a harag, ahogy bevezették az illatos fűszerekkel beültetett csendes kertbe, ahol magas ciprusok szegélyezték a kolostor hűs galériáját. Olyan béke honolt itt, hogy minden durvaság, még a lélekben dúló is, szentségtörés lett volna, és Thibaut érezte, hogy elcsitul a fájdalma.

Nem Isabelle sietett azonban hozzá. Személyesen az apátnő volt az, akinek fehér ruhája és fekete fátyla közeledett felé a kakukkfüvet, levendulát, majorannát söpörve. A nyakában lógó nagy aranykereszt jelezte a rangját, és Thibaut szinte meglepetés nélkül ismerte fel a szigorú fehér gallér felett nem Yvette anya, hanem Elisabeth de Courtenay, nevelőanyja vonásait. Feltörő szeretetében a nyakába ugrott volna, de az asszony olyan méltóságteljes volt új posztján, hogy inkább térdre ereszkedett és fejet hajtott előtte:

– Nagytiszteletű anyám…

Elisabeth élénk mozdulattal felsegítette, és magához ölelte:

– Fiam! Isten megadta, hogy viszontláthatlak, és örökké hálás leszek, ahogyan örökké a bocsánatát kérem, hogy túl hamar elsirattalak. Hogy vagy? Megnőttél… és érettebb lettél. Ilyen kegyetlen volt a fogság?

– Semmiség volt ahhoz képest, ami itt várt: a királyom olyan emberek kezében van, akik máris az örökségén osztozkodnak… ráadásul, amit Isabelle-ről hallottam…!

Bocsásson meg, anyám, először önt kellett volna kéretnem, de…

– De őt akartad látni. Nem fogod, mert ő nem akar látni téged.

– Miért?

– Azt hiszem, szégyelli magát.

– Miért? Az új szerelemért, mely, azt beszélik, a szívébe költözött, s engem távol taszít tőle? Tehát igaz?

– Kitől tudod?

– Az… udvarnagytól. És micsoda kárörömmel mesélte el!

– Képtelen vagy az apádnak nevezni? Bevallom, nekem is nehezemre esik fivéremként gondolni rá, ahogyan nővéremként a király anyjára. A Courtenay-k olyan fenségesek, olyan nemesek voltak egykor, és most… Miért van, hogy éppen a legnagyobb, de egészen bizonyosan a legtisztább Courtenay szenved a legborzalmasabb kórtól? Isten útjai kifürkészhetetlenek…

– Anyám, könyörgök, egy pillanatra felejtsük el a királyt, és beszéljen Isabelle-ről!

– Mit mondhatnék? Hogy sajnálja, hogy hagyta, hogy a szíve a fiatalemberhez szálljon? Téged ez nem vigasztalna. Ahogyan az sem, hogy a bocsánatodért esedezzen.

Olyan fiatal! És még fiatalabb volt, amikor neked ígérte magát. Gyerekszerelem volt, melyet az idő gyakran elsöpör…

– Nem mindig, anyám, nem mindig! Tudom, hogy az én szerelmem sosem huny ki, és szeretni fogom, amíg csak élek… De nincs többé jogom megőrizni ezt.

Hirtelen mozdulattal leszakította nyakából a vékony láncot, melyen az Isabelle-től kapott gyűrű függött, és Elisabeth kezébe adta:

– Ezzel a gyűrűvel visszaadom a szabadságát. Csak arra kérem, hogy ne adja oda a másiknak!

Ismét térdre ereszkedett, megfogta anyja fehér ruhájának szegélyét, megcsókolta, majd az apátnő szomorú tekintetétől kísérve futva elmenekült. Elisabeth azt hitte, csupán múló gyermekszerelemről van szó, s most azt kellett látnia, hogy mélységes fájdalmat okoz egy érett férfinak.

A kolostort elhagyva Thibaut leereszkedett a Cedronhoz, és miután kikötötte Szultánt, leült egy fűzfa alá. Szerette ezt a helyet, és gyakran eljött a puszta örömért, hogy nézze a víz csobogását, és belemerüljön azzal az érzéssel, hogy mind a test porát, mind a lélek mocskát lemossa magáról. A fájdalom napján azonban a víz semmit sem tehetett, képtelen volt eloltani a haragból, szenvedésből és féltékenységből született mérgezett tüzet, mely belülről emésztette. Eletében először sírt…

Villámként érkezett a hír: a fegyverszünet ellenére Renaud de Châtillon nekilátott régóta dédelgetett tervének, hogy bosszút álljon az aleppói börtönben elsenyvedett tizenhat évért: összeszedte a csapatait, és behatolt Arábiába. Hedzsasz felé indult, hogy elfoglalja Mekkát. Meg akarta semmisíteni az iszlám szent helyeit, össze akarta törni a Kábát, a fekete követ, mely felé minden évben zarándokok sokasága tart, a Haramban, a medinai mecsetben akarta megitatni a lovát, ahol a Próféta élt, imádkozott és tanított. A zarándokútvonalat követte, mely Petrán, Hizsmán és a Nefud sivatagon át a Teima oázishoz, „Mekka előszobájához” vezet.

Már majdnem célhoz ért, amikor elértek hozzá a rossz hírek. Kairóban, ahová visszatért, Szaladin iszonyattal szerzett tudomást Renaud tervéről, és munkához láttak postagalambjai: utasítást vittek Faruk sahnak, az unokaöccsének, Damaszkusz kormányzójának, hogy indítson azonnal hadjáratot a Holt-tenger keleti partjának javíthatatlan ura ellen. Faruk feldúlta Châtillon földjét. Ezt megtudva Renaud dühödt szívvel letett a tervéről, és visszafordult, hogy megvédelmezze a birtokát. Nem találta meg Faruk sahot, aki már visszavonult muzulmán földre, de Keraktól nem messze összetalálkozott a nagy karavánok egyikével, melyek több száz méter hosszan fűzik sorba a kincseket, embereket és teherhordó állatokat, szőnyegeket, parfümöket, szöveteket és fűszereket szállítva. Minden törvényt, minden megállapodást félresöpörve Renaud rájuk rontott, lemészárolta a férfiakat, elhurcolta a nőket és a gyerekeket rabszolgának, és zsákmányul ejtette a teljes rakományt, mely mintegy kétszázezer bizánci arany értéket képviselt.

Szaladin most az egyszer türelmes volt, és Balduinhoz fordult igazságtételért, aki a

„királyi hivatásában” mindig tanúsított erővel utasította Renaud-t, hogy az adott szó nevében adja vissza a zsákmányolt javakat és a foglyokat.

Renaud a túlságosan magabiztos emberek szemtelenségével azt felelte, szó sem lehet róla, és ha a király azt akarja, hogy visszaadja, amit elvett, jöjjön el, és vegye el maga.

A választ Szaladin vállalta magára: seregével elhagyta Kairót, és megszállta Transzjordániát. Amikor a sárga lobogók megjelentek a horizonton, Renaud megértette, hogy túl messzire ment, és elveszett. Ekkor felment a Krak kerek tornyának tetejére, és parancsot adott, hogy gyújtsanak hatalmas tüzet, és éjjel-nappal táplálják…

Jeruzsálem falainak magasáról az őrszemek észrevették a máglyát, és értesítették a királyt. Balduin nem habozott: segélykérés volt ez, a testvére annak a tűznek, melyet ő

gyújtatott a Dávid-tornyon Montgisard előtt. Magához hívatta Amaury de Lusignant, és megparancsolta, hogy szedjen össze akkora sereget, amekkorát csak tud:

– Maga mellett leszek az élén!

– Felség – tiltakozott a főparancsnok –, ez lehetetlen. Vagy nem bízik bennem?

– Tökéletesen megbízom önben, de Renaud lovag egy nap segített megmenteni a királyságot, és nem hagyhatom magára akkor sem, ha ő a hibás. Nyugodjon meg, jobban vagyok. Oda kell mennem. De hogy ne aggódjon, kocsin megyek, és csak az ellenség közelébe érve szállok nyeregbe!

Semmi nem tántoríthatta el. Átadta a kormányzást sógorának, Guy de Lusignannak, hogy őrizze a várost távollétében, és helyet foglalt egy erős lovak vontatta kocsiban. Thibaut Szultán nyergében lovagolt mögötte: egyszerre töltötte el öröm, hogy a király Maimonidész orvosságának köszönhetően jobban van, és aggodalom, hogy mi lesz, ha az iszlám harcosainak közelébe érve Balduin megkéri, hogy segítse nyeregbe. Bár meg sem merte fogalmazni a kérdést, Balduin válaszolt rá:

– Nagyon egyszerű: majd felkötözöl. Készíttettem egy elöl és hátul megmagasított nyerget, melyhez erős bőrszíjak tartoznak. Azok majd megtartanak.

– No de hogyan fog harcolni?

– Igaz, a bal kezemen nincs már ujj, de a karom még megtartja a pajzsot. És istennek hála a jobb kezemben még tudom forgatni a kardot.

– Felség, ez őrültség!

– Azt hiszed? Az erővel, melyet neked köszönhetően visszakaptam, Istent és a királyságot kell szolgálnom. A katonáim élén a helyem, és az utolsó leheletemig megpróbálom vezetni őket. Talán a Mindenható kegyesen megadja, hogy lóháton haljak meg, egy nyílvesszőtől vagy egy lándzsától eltalálva. Ez az utolsó álmom.

Irtózom a gondolattól, hogy ágyban szétrohadva haljak meg.

Balduin azonban ez alkalommal nem találkozott az ellenséggel. Szaladin elkerülte a csatát, átmenetileg sorsára hagyta Renaud-t, és Damaszkusz felé sietett, hogy a frank hadsereg mozgását kihasználva megtámadja Galileát. Átkelt a Jordánon, elfoglalta Beizant, és megostromolta Belvoir erődítményét, mely a názáreti utat védte. Balduin azonban visszafordult és utána indult.

A hadsereg éljenzésétől kísérve Belvoir előtt újra megjelent csapatai élén a fehér fátyolmaszkos lovag király. Ismét a páncélingét és sisakját viselte, melyet a muzulmán seregektől kölcsönzött fehér kendő védett a nap melegétől. És ismét megtörtént a csoda: az embereit megacélozta a bátorsága, és meggyőződésükké lett, hogy maga Szent György küzd a hősies leprás alakjában. Szaladin vereséget szenvedett, és visszavonult a Jordánon.

Ugyanakkor még nem dőlt el minden, és a szultán merész huszárvágásra szánta el magát: megszerzi Bejrútot, és ezzel elvágja a Jeruzsálemi Királyságot a tripoliszi grófságtól. Ennek érdekében átszelte Libanont, miközben egy egyiptomi flotta közeledett sebes gályákkal.

Balduin megsejtett valamit, és nem tért vissza Jeruzsálembe. Nagy, vörös és arany sátrában, mely pompás virágként ragyogott a galileai dombon a tábora közepén, várt…

Amikor kétsége sem maradt afelől, milyen célt követ az ellensége, útnak indult és Bejrút alá vágtatott, miközben parancsot adott minden keresztény hajónak, hogy siessen a fenyegetett városhoz. Olyan gyors volt a közbelépése, hogy Szaladin ismét meghátrált, ám sajnos mindent feldúlt útja mentén. Balduin diadalmasan vonult be Bejrútba, melynek lakói hősiesen ellenálltak. Még ahhoz is volt ereje, hogy üldözőbe vegye Szaladint, aki erőit ismét Aleppó és Moszul, a két utolsó város ellen fordította, mely makacsul hűséges maradt Nur ed-Din utódaihoz. Mivel a köztük és a frank királyság között megkötött szerződéseket sosem bontották fel, Balduin tiszteletben tartotta őket, és ismét meghátrálásra kényszerítette a szultánt, aki ezután bezárkózott Damaszkuszba. A leprás király szinte boldogan, hogy Isten ismét megáldotta a fegyvereit, Tyrbe vonult, hogy ott ünnepelje a karácsonyt egykori nevelőjével, aki ilyenkor minden évben félretette a kancelláriát, hogy újra csak a régi föníciai város érseke legyen. Azonban a vitéz lovagjai körében eltöltött szeretetteljes ünneplés helyett, melyben azt remélte, megmártózhat a lelke, és új erőt meríthet harcához, olyan kegyetlen, olyan váratlan csapás érte, hogy kis híján újabb lázroham tört rá.

Miután áthaladt a félszigeten elterülő nagy bíborgyapjú és cédrusfa kikötő

kapuján, és fogadta a tömeg tisztelgését, mely a megszokottnál hűvösebbnek tűnt, megindult a tiszteletet parancsoló székesegyház felé, ahol egykor az apja feleségül vette Komnenosz Máriát. Arra számított, hogy a küszöbén a papság élén szeretett Guillaume-ját találja ragyogó mosollyal és kitárt karral. Mindössze egy maréknyi feszengő pap várta, akik nem mertek a szemébe nézni, és nagy bánatba merültek arany és ezüst ruhájuk alatt. Mégis behívták a templomba misét hallgatni. Balduin visszautasította:

– Hol van Guillaume nagyúr? Hol az érseketek? – kérdezte olyan kemény hangon, hogy a többiek még inkább zavarba jöttek. – Beteg talán?

A fődiakónus előrelépett:

– Nem beteg, de… nagyon rossz az állapota. Tegnap óta nem hagyta el az érseki palotát. Legalábbis egyelőre nem…

– El kellene hagynia?

– Kénytelen lesz, felség. Kénytelen lesz…

– No de miért, ha szabad kérdeznem?

A fődiakónus szinte a pánik határán, idegesen pillantott a koronás fantomra, akit gyaloghintó-féleségen szállítottak, és alig bírt megszólalni:

– A… kiközösítési bulla tegnap este érkezett. Azóta… nem láttuk a…

Nem találta a megfelelő szót, de nem is számított, hisz a hangja beleveszett a királyt kísérő lovagok felháborodott kórusába. Balduin lecsendesítette őket:

– Kiközösítési bulla? Ki bocsátotta ki? Még nem választották meg az új pápát, és ha igen, más dolga is lehet, mint hogy ekkora igazságtalanságot kövessen el! Nem is beszélve arról, hogy időbe telne, míg megérkezik a bullája.

– A nagytiszteletű pátriárka bocsátotta ki a nevében!

– Heraclius? Milyen jogon? Kinek képzeli magát? Beszélni akarok Guillaume érsek úrral – tette hozzá Balduin erősen hangsúlyozva a címet.

A palota üres volt, hideg és baljóslatú… mindenki elhagyta, ahogyan az egy kiközösítéssel sújtott házhoz illik. Guillaume-ot a kápolnában találták. Szerzetesi csuhát viselt, arccal a földnek feküdt a kövezeten, keresztbe font karral az üres tabernákulum oltára előtt, felborult, kialudt gyertyák között. Annyira lesújtotta az aljas ítélet, hogy szinte eggyé vált a fekete márvánnyal. Mintha nem is élt volna a félelmetes magányban.

– Mindenható isten! – zokogott fel Balduin. – Mindenki maradjon kint! Egyedül megyek! Egyedül! Segíts, Thibaut! A karodat! A mankómat…

A fegyvernök máris kiemelte székéből. Akár karban is vihette volna, hisz az egykori izmok semmivé olvadtak, Balduin azonban még ép kezével megragadta a mankót, és odabicegett a mozdulatlan testhez. Lerogyott mellé, miközben Thibaut felemelte Guillaume-ot, aki elaludt a balsors súlya alatt, miután egész éjjel imádkozott Istenéhez, akitől eltiltották. Egy pillanattal később együtt sírtak a királlyal egy ölelésben, melyben ott érződött a hosszú évek alatt szövődött szálak minden ereje.

– Bocsásson meg – könyörgött Balduin –, bocsásson meg, drága mesterem, öreg barátom, bocsásson meg, hogy bűnös gyengeségemben megengedtem, hogy az a szörnyeteg, az a méltatlan pap, az a csaló megszerezze a hatalmat, mellyel megtörhette önt!

– Nem az ön hibája, gyermekem… hanem azoké, akik ki merészelték használni a betegségét. Heraclius gyűlöl engem, mert szembe mertem helyezkedni a megválasztásával. Most bosszút áll.

– Isten embere nem áll bosszút – szólt közbe Thibaut –, ő azonban sose volt az.

Mivel vádolja önt, nagyuram, hisz indok nélkül senkit sem lehet kiközösíteni?

– Megsértettem a becsületét azzal, hogy elé álltam, és nyilvánosan megvádoltam, hogy elősegítette Isabelle hercegnő elrablását a bethániai kolostorból.

– Isabelle-t elrabolták Jeruzsálem kapujából? – kiáltott fel Balduin. – Kicsoda?

– Egy maréknyi fegyveres, akiket személyesen Renaud de Châtillon vezetett.

Nyugodjon meg, az apácákat nem molesztálták, és a házat nem érte baj. Valójában, felség, a húga örömmel hagyta, hogy elrabolják – tette hozzá Guillaume keserűen –, és nagy hibát követtem el, amikor beleavatkoztam valamibe, amit az egyház elleni támadásnak véltem, valójában azonban csak szerelmi ügy volt.

– Egy kolostor kapujának a betörése mindig szentségtörés, és ha Heraclius védelmébe vette, azzal megbocsátotta ezt a botrányt. Őt kellene kiközösíteni, nem magát! Számot kell adnia! Ön továbbra is a királyság kancellárja marad.

Guillaume de Tyr felállt, és Thibaut segítségével felsegítette a királyt is: két oldalról támasztották a vállát:

– Ön is tudja, hogy ez lehetetlen, felség! A Jeruzsálemi Királyság nem olyan, mint a többi, és a pátriárkának nagyobb hatalma van, mint a királynak, hisz Istent, szent földünk igazi uralkodóját képviseli. Számomra nem marad más, mint a sivatagban vezekelni, amíg csak a Mindenhatónak úgy tetszik.

– Nem! Ezt nem engedhetem! Igazságtalanság lenne!

– Muszáj lesz – felelte szomorú mosollyal Guillaume. – A pátriárka képes lenne önt is kiközösíteni!

Ebben a pillanatban a kápolna bejáratánál maradt néhány báró közül egy magas, délceg templomos vált ki, és odalépett a szinte összeölelkezett három férfihoz. Jacques de Mailly, a templomosok marsallja volt, aki a lovagok, őrmesterek és vadászok impozáns csapatát irányította, mely a király minden hadjáratában részt vett. Hite tisztaságához és elkötelezettségéhez harminc éve ellenére máris legendás vitézsége ért fel. Térdre ereszkedett Balduin előtt:

– Engedelmével, felség, az egész templomos rend és főképpen a nagymester véleményét szeretném tolmácsolni, mert szemernyi kétségem sincs afelől, mit mondana.

– Tegye, marsall, és legyen áldott, ha segíteni tud ebben az ügyben, mely oly fájdalmasan érint.

– A templomos lovagok, akik nem vettek részt a pátriárka megválasztásában, és egyedül szentatyánk, a pápa irányítása alá tartoznak, Krisztus köpenyének bemocskolásaként értékelték egy bűnöktől rothadó rossz pap kinevezését, akit minden jó ember elítél. Ugyanakkor nem áll hatalmunkban feloldani a felavatott pátriárka kibocsátotta kiközösítést. Egyedül a pápa teheti meg.

– Ezzel egyetértek – mondta Balduin. – Ezért is indítok követet azonnal őszentségéhez…

– Követet, akit megölnek, még mielőtt hajóra szállhatna? Bocsásson meg, felség, de jobbat is tehet. Az új pápa, II. Luciusz, akitől a római közösség továbbra is megtagadja a belépést az államába, bejelentette, hogy a zsinathoz fordul, melyet Veronában tartanak, a városban, melynek érseke volt. A nagymesterünk, Arnaud de Torroge néhány napon belül indul. A nevében azt javaslom, hogy Guillaume érsek úr kísérje el, és maga vigye el az üzenetet. A templomosok hajóján, a templomosok védelmében biztosan célba ér. És szerintem ezzel sokkal inkább szolgálná Isten dicsőségét, mint azzal, hogy éhen hal a sivatagban.

A széken, melyre visszaültették, a leprás nyomorék keze megremegett a felindulás alatt, mely tükröződött hangjában is:

– Áldott legyen, marsall úr, és önnel együtt a templomosok is, hisz kihúzzák a tüskét a szívemből, és reményt adnak annak, akit mindig is apámként tiszteltem. Az elválás kevésbé lesz kegyetlen. Jeruzsálembe érve magam kísérem majd a hajóhoz…

Két héttel később Akra kikötőjében Balduin és a bárói a partról figyelték, ahogy a templomosok hajója a hosszú evezők csapásai alatt távolodik, akár egy nagy százlábú a kék vízen. Azután a mólót elhagyva a templomos kereszttel díszített nagy vitorla felsiklott az árbocra. Már nem lehetett kivenni Guillaume de Tyr alakját, aki mellett védelmezőn ott emelkedett az öreg nagymester magas, szikár alakja hosszú fehér köpenyében. A fátyol alatt, melytől most már sosem vált meg, s mely egész testében takarta, a leprás király felzokogott, de körülötte sem a fiatal, sem az idősebb bárók –

Belin, Arszuf, Ashod, Engaddi és egyéb grófságok urai – nem titkolták felindulásukat.

Thibaut nyíltan siratta az elutazó férfit, és talán a lányt is, aki hagyta magát elrabolni.

Még a főparancsnok, Amaury de Lusignan is dühödten rágcsálta a bajsza végét.

Lelkében a kormányzat embere volt, és gyűlölte Heracliust. Nem annyira azért, mert továbbra is lassan megunt, idősödő szeretője kedvence maradt, sokkal inkább azért, mert botrányos életével besározta a Szent Sírt.

– Felség – szólalt meg –, megakadályozhatjuk, hogy az az ember még többet ártson? A pátriárkái palotában nyíltan együtt él a szeretőjével, azzal a Paque de Riveryvel, akit a nép csak pátriárkanének gúnyol!

– Megválasztották – sóhajtott fel Balduin –, és én is hibás vagyok ebben. Királyabb nálam a városban, és ha el akarnám mozdítani, engem is kiközösíthet… Menjünk! A hajó messze jár…

Valóban, a csillogó horizonton már csak egy kis fehér pont látszott, mely hamarosan eltűnik. A királyság elveszítette legbölcsebb tanácsadóját, és Balduin érezte, hogy sose látja viszont, hisz nyomorúságos teste már nem bírja sokáig, és közeledik a halál…

Sajnos egy olyan vérmérsékletű ellenféllel, mint Szaladin, Balduinnak szinte lovon kellett volna élnie. A következő tavaszon végül Moszul és a bevehetetlennek tartott Aleppó elesett a kormányzóik ügyetlensége miatt, akik talán túlságosan is számítottak a frank királyra, aki annyiszor a megmentésükre sietett már. Most már az egész muzulmán Szíria Szaladiné volt, aki Damaszkuszba ment, hogy kiélvezze diadalát. A nagy, csendes fehér város kitörő örömmel fogadta.

Balduin becsülete ezt nem tűrhette. Ismét hadba szólította báróit, és megindult Szephoria szökőkútjai felé. Hagyományosan itt gyülekeztek a keresztény urak Galileában, Názárettől északra, a tibériási úton. Sok évszázaddal korábban itt állt Jákob és Erzsébet háza, ahol Keresztelő János meglátta a napvilágot, és ahol Szűz Mária csodálatos várandósságának három hónapját töltötte. Minden megkeresztelt ember számára szent volt ez a hely. A lepra mégis itt taglózta le a fiatalembert…

Pedig diadalmas reggel volt, melyen Galilea dombjai, a Hermon hegy lankái új fűvel és mezei virágokkal teltek meg. Balduin azonban lázban égett. Nem akart engedni a betegségnek, összeszedte minden erejét, és azt akarta, hogy a fehér fátylas lovag még egyszer megjelenjen fegyveresei és harcostársai előtt. Abban a pillanatban azonban, amikor a nyeregbe emelték, hörgésszerű kiáltást hallatott… és Szultán lábához esett. Amikor levetkőztették, iszonyattal látták, hogy az egyik lába térdnél magától levált…

Azt hihették, közel a vég. A szerencsétlen betegre élete legsúlyosabb rohama tört.

Názáret kastélyában, ahová vitték, annyira végzetesnek tűnt az állapota, hogy oda sietett Agnès, Sybilla és a férje. Amíg még a király valamennyire eszméleténél volt, el kellett érni, hogy megnevezzen egy régenst a kis Balduin kiskorúsága idejére. Sybilla, aki máris anyakirálynőként látta magát, szokatlanul ékesszóló volt. Kihasználva sógora távollétét, aki a szephoriai kutaknál maradt a hadsereggel, sikerült meggyőznie a beteget imádott férje kiváló tulajdonságairól. Balduin alig ismerte Guy de Lusignant, a roham pedig elhomályosította a gondolatait, és hagyta, hogy rávegyék, hogy arra az ostoba alakra bízza a régensséget, akit a természet szokatlan szépséggel áldott meg.

Első ránézésre így volt természetes, hisz a haldokló egyidejűleg kijelentette, hogy a szokást követve maga mellé emeli a trónra a kis Balduint, aki utódja lesz majd. Miután ezt elérték, és a király valamivel jobban lett, Agnès megparancsolta, hogy vigyék jeruzsálemi palotájába, miközben az új régens csatlakozik a főparancsnokhoz a sereg élén. Ahogy a férfi gőgösen és arrogánsan megérkezett, a főparancsnok nem titkolta, mit gondol:

– Ha beleavatkozik az irányításba, a katasztrófába menetelünk – sóhajtotta. – Isten oltalmazza a királyságot!

A jövő hamarosan őt igazolta.

Eközben Jeruzsálemben, míg a város a nagy közös imádságoktól zúgott, és a Szent Sír-templomban a pátriárka, aki elragadtatva fogadta az események alakulását, hisz így elkerülhette az összecsapást a királlyal, miséket mondatott, melyek álszentsége csak sérthette az Urat, a fügés udvar feletti lakosztályban Balduin emberfeletti akaratával ismét felülkerekedett az emésztő kóron. Lement a láza, és visszanyerte tiszta tudatát és ítélőképességét. Az ágya mellett egymást váltó Thibaut, Marietta, Ariane, Joad ben Ezra és Agnès, akinek önzése mögül őszinte fájdalom sütött át, érték el a csodát. No de milyen áron! A király többé nem tudott felkelni, lába és karja felpuhult, szinte megvakult, és hullaszagot árasztott, melyet balzsamokkal, illatos vizekkel és arábiai füstölőkkel próbáltak elnyomni.

– Az eredményt látva eltűnődöm, igazunk volt-e, hogy mindenáron ki akartuk szakítani a halál karmaiból – mondta egy este Ariane-nak Thibaut, aki sokat gondolt a végső „gyógyszerre”, melyet Maimonidész-től kapott, amikor elhagyta Damaszkuszt. –

Megváltás lenne a gyengéd halál…

– Talán, de Balduin még nem kívánja, hiszen tudja, hogy a királyságnak még szüksége van rá. És nekem is, azt hiszem…

– Magának is? – mordult fel Thibaut. – Azt merészelné állítani, hogy még így, élő

halottként is szereti?

– Mindig is szeretni fogom, mert a lelkem megismerte a lelkét, és egymásnak születtünk. Az örökkévalóságban, ahol egyszer csatlakozom hozzá, örökre együtt maradunk. Ez a szerelem! A szerelem, melyet Isten elvár tőlünk.

Thibaut keserű irigységgel vegyes csodálattal nézte a lányt. Bárcsak Isabelle is így szerette volna őt! Mialatt teljes egészében ura szolgálatának szentelte idejét, sikerült távol tartania magától a hercegnő képét, de most megerősödve tört rá ismét, és megmérgezte álmait. Mi többet tudhatott nála az az ismeretlen fiú, hogy Isabelle mindent megtört, mindent feladott, mindent elárult, olyannyira, hogy még azt is hagyta, fegyveres férfiak szállják meg szeretett kolostorát, hogy elvigyék a Moab sivatagba, ahol megélheti új szerelmét? Erre nem talált választ. Nem sokkal később mégis magyarázatot kapott.

Eközben a javíthatatlan Renaud de Châtillon nem maradt tétlen. Mivel a királyság határvonalainak védelmével bízták meg, nem vett részt a legutóbbi északi hadjáratban.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy semmit sem csinált. Éppen ellenkezőleg: egész egyszerűen újra szövögetni kezdte terveit az iszlám szent városaival, Mekkával és Medinával kapcsolatban, ez alkalommal azonban mind a szárazföldön, mind a tengeren el akarta vágni a zarándokútvonalakat. Ennek érdekében hagymázas tervet dolgozott ki: megszerzi a Próféta holttestét, egy ládába teszi, és elviszi Kerakba, ahol a muzulmánok csengő aranyak fejében nézhették volna meg, busás jövedelmet biztosítva a Jordánon túli területek urának.

A tengeri ellenőrzés biztosítására Renaud nem habozott hajókat ácsoltatni, melyeket darabokban, teveháton szállítottak Akabába. Ott összeállították és vízre bocsátották őket a Vörös-tengeren az egyiptomi és hedzsaszi partok felé: megtámadták a muzulmán hajókat, feldúlták a kikötőket, megakadályozták a karavánok útnak indulását, és leállítottak minden kereskedelmet, ami nem Renaud hasznát szolgálta, aki soha nem látott pompával kívánta megülni mostohafia, Onfroi de Toron és Jeruzsálemi Isabelle hercegnő esküvőjét…

Az őrült vállalkozás természetesen elbukott, és a pompa nem éppen olyan lett, amilyennek Renaud szánta.

A moabi Krak, melyet negyven évvel korábban építettek kemény, vörös és fekete vulkáni kövekből, hatalmasan és nyugtalanítóan emelkedett a fennsíkon, melynek koronája és kikezdhetetlen védelmi bástyája volt, s mióta Renaud volt az úr, állandó fenyegetést jelentett a Szentföld és a Vörös-tengert a mediterrán vidékkel összekötő

karavánutak számára. Egy gigantikus, mindössze néhány lőréssel ellátott, lobogókkal teli négyszögletes torony alkotta fő elemét, mely fenyegető ujjként meredt a völgy felett a kék égre. Innen indultak ki az erős falak, melyeket további tornyok szabdaltak.

Ezek fogták közre a vár életét: a víztárolót, mely az ég kékjét tükrözte, az istállókat, a hátsó és első udvarokat, a dísztermeket, ahol azon a napon a mesés lakomára készültek, melyen nemsokára a gyakran messziről, akár Jeruzsálemből érkezett nemes vendégek foglalnak majd helyet. Pompás ünnepséget terveztek, mely teljesen felforgatta a kastély életét. Mindenfelé szolgák szaladtak, zenészek hangolták hangszereiket, és a hatalmas konyha úgy zúgott, akár egy felbolydult méhkas.

A hölgyek lakosztályában Isabelle az udvarhölgyek segítségével felöltötte a pazar, arannyal átszőtt korallszín brokátruhát, melyet este a férje ágyába lépve vet majd le. Ez volt a jele az átmenetnek a gyermekkor gondtalan napjaiból az asszonyi élet felelősségébe, de legfőképpen a szerelemről szőtt magányos álmokból a testi valóságba.

A valóságba, melyet alig tizenöt éves teste vágyott, hiszen a férfi, aki oda vezeti, szíve választottja volt, s egyben a világ legszebb lovagja. Isabelle tudta magáról is, hogy nagyon szép, mindenben méltó a vőlegényéhez, és az öltöztető lányok egymással versengve áradoztak a párosukról és a nászúkból születendő gyermekekről.

Első pillantásra beleszeretett Onfroi-ba. Kissé meglepett volt ez az első pillantás, mert nagy hasonlóságot fedezett fel Thibaut de Courtenay-val, akit addig szintén szeretni vélt. Mint a fegyvernök, Onfroi is barna hajú és szürke szemű volt, Onfroi tekintete azonban, igaz, még csak tizenhét éves volt, csak életörömtől, simogató gyengédségtől csillogott, míg a fattyúéban néha az acél hideg villanása látszott. Azután Onfroi beszélt hozzá, elragadó dolgokat mondott, szép szerelmes dalokat énekelt, és amikor Isabelle engedélyezte az első csókot, selymesen lágy volt az ajka, akár egy rózsaszirom. A hercegnő nem értette, hogyan történt, hogy egy csapásra megszűnt szeretni Thibaut-t, hogy testestül-lelkestül Onfroi-nak ígérje magát, elviselje anyja haragját, a mostohaapja, Balian szomorúságát, aki nemes és vitéz lovag volt, és akiben igazi apára talált, Ariane bánatát, aki nem értette, hogyan változhat meg ilyen hirtelen a szerelem, és elhagyta őt, hisz ez a szerelem eltávolította királyi fivérétől, és természetes ellenfelei táborába állította.

Néha azonban még gondolt Thibaut-ra, de olyan régen nem látta már, hogy végül elhalványodott a képe. Valójában kényelmes volt ez a feledés: ezért nem volt hajlandó viszontlátni a kolostorban, ezért nem is próbálta megpillantani. Gondolataiban furcsa módon Onfroi ellen vétett volna ezzel. Nem véletlenül volt félig bizánci…

A kisasszonyok csodálatos ékszerekkel díszítették, aranyos árnyalatokban csillogó, hosszú barna haját mellére hulló vörös fátyollal borították, melyet széles, igazgyöngyökkel, gyémánttal és rubinttal kirakott aranypánttal rögzítettek. Hirtelen azonban félbeszakadt vidám csacsogásuk. A toronyból teli torokból elharsogott kiáltás visszhangzott végig a kastélyon:

– Riadó! Riadó! Jönnek a törökök!

Ez volt az igazság. A sárga és fekete lobogók alatt muzulmán harcosok özönlöttek a kastély és Kerak városa felé, melyet egy zúgó felett átívelő kétlyukú híd kötött össze egymással. Szaladinnak elege lett Renaud próbálkozásaiból, és hadsereggel, ostromgépekkel vonult ellene.

A Krakban hatalmas riadalom támadt, kivéve a várúrnál, aki miután megvizsgálta a helyzetet, kiadta a parancsait: először is rombolják le a kastély és a város közötti összeköttetést, mivel az első csapás a várost éri majd. Azután torlaszolják el a Krak kapuit, és ne nyissanak utat a védelmet kereső városiaknak.

– Így időt nyerünk, hogy jobban felkészülhessünk – jelentette ki –, és először is megüljük az esküvőt, mintha mi sem történt volna. Istennek hála elég raktárkészletünk van, hogy hosszú ideig kitartsunk.

– Normál időszakban talán – vetette ellene a felesége –, de sok vendégünk van…

– Akik mind védők lesznek, hiszen nem tesszük ki őket. Ami a fia házasságát illeti, minden készen áll, és nem látom okát, miért halasztanánk el. Álljon fel a menet, és induljunk a kápolnába!

– Drága uram, tudja, milyen hatalmas sereg közeledik? Nem titkolom, hogy aggódom…

– Rosszul teszi. A kastély minden másnál erősebb. Sokáig kitarthat egy hadsereg ellen. Különben is segítséget hívunk.

– Kit? A király szinte már halott!

– Ha ő nem is tud eljönni, majd ideküld valakit! A szavát adta. Különben is vannak barátaink Jeruzsálemben. Máglyát rakatok a nagy tornyon.

Ezután megtartották az esküvőt, az eltervezett pompával, ám igencsak nyugtalan jelenlévőkkel. Isabelle öröme megfakult, ahogy a pap összefont kezük felett elmondta az áldást, az Isten dicsőségét hirdető énekesek hangját elnyomta a borzalmas lárma, mely a külvárosokból szállt fel, ahol a mamelukok lemészároltak mindenkit, akinek nem sikerült elmenekülnie vagy menedéket találnia a városban. Onfroi ügyet sem vetett rá. Akár maga az ördög kopogtathatott volna az ajtaján, akkor is egyszerűen csak boldog lett volna, és szélesen mosolygott újdonsült feleségére.

A lakomáról azonban hiányzott a vidámság. Mindenki azon tűnődött, elég erős-e a kastély, hogy megvédje őket a muzulmánoktól. Különösen az asszonyok, hiszen a férfiak közül sokan inkább a csatát választották volna, de a ház ura mindenkit megnyugtatott: a vár készleteivel hónapokig kitarthatnak.

Étiennette asszonynak támadt egy ötlete, melyet a férje megkérdezése nélkül azonnal meg is valósított: megparancsolta néhány szolgának, hogy egy kosárba készítsenek össze ételeket és italokat, a lakoma egy részét, és elküldte őket Szaladinhoz üdvözletével és egy levéllel együtt, melyben emlékeztette a szultánt arra az időre, amikor egyszerű kapitányként a moabi Krak foglya volt. Fogoly, akivel meglehetősen jól bántak, hiszen akkoriban igencsak udvarias volt a viszony keresztények és muzulmánok között, és aki a karjára ültetve sétáltatta a kislányt, aki Étiennette volt akkor. Ezeknek a pillanatoknak az emlékére kérte, hogy ne rontsa el a fia esküvőjét a király húgával. A szultán kikérdezte a szolgák vezetőjét:

– Tudod, hogy a kastélynak melyik részében található a nászszoba, vagyis melyik lesz az ifjú házasok lakrésze?

A férfi a kápolnához legközelebb álló épületre mutatott.

– Mondd meg a nemes hölgynek, hogy a múlt emlékére, mely kedves nekem, a fia nyugalomban élheti meg a nászéjszakáját: ma éjjel nem fordítom arra a toronyra a katapultjaimat és az ostromgépeimet!

Az éjszaka ezután valóban olyan békés lett, mintha egyetlen hadsereg sem ólálkodna a vár körül, amikor azonban kivilágosodott, Szaladin, miután nagy sárga sátra előtt a felkelő nap felé fordulva elmondta imáját, kiadta a parancsot a támadásra.

Nyolc erős ostromgép kezdett hatalmas köveket lőni a várra, miközben az íjászok olyan sűrű nyílzápor alá vették a falakat, hogy szinte képtelenség volt kiemelkedni mögüle és viszonozni a lövéseket.

Eltelt néhány nap, és bizonytalanságot hozott a díszruhás vendégeknek, akik már az esküvő másnapjától kimért fejadagokat kaptak, hogy spóroljanak a készletekkel.

Akik tiltakoztak, azt a választ kapták, hogy örüljenek, hogy nem zavarták ki őket a falakon túlra, mint felesleges éhes szájakat. Isabelle felfedezte, hogy szépséges férje gyengéd szerető, és elvarázsolt percekben részesíti, de a legkevésbé sem ég a vágytól, hogy a vár védelmére siessen.

– Elsősorban önt kell megvédenem, drága királynőm, és ehhez maga mellett kell maradnom.

Isabelle gondolatait hamar elterelték az újabb simogatások. Mégis előfordult, hogy a hősies leprás húga azon tűnődött, vajon a bátyja… vagy valaki más képes lett volna-e ennyire elfeledkezni arról, hogy egy ostromlott várban a lovag helye nem a felesége hálószobájában van, bármennyire friss házasok is… Onfroi azonban olyan szép volt, és olyan gyönyörűen beszélt a szerelemről!

Jeruzsálemben eközben az őrszemek észlelték a Krak segélykérését. Összeült a tanács, hogy eldöntsék, mit tegyenek, de fizikai gyengesége ellenére a király senkinek nem engedte, hogy helyette uralkodjon, legkevésbé a sógorának, akinek hamar megítélhette bizonytalanságát és teljes alkalmatlanságát a kormányzásra. A tanács ezt akkor értette meg, amikor a lovagteremben hirtelen megjelent a hordszékféleség, melyben Balduin a palotában és a városban közlekedett. Figyelemre méltó volt a jármű: két óriás néger vitte, és fekete volt a fátyol is, melybe a leprás burkolózott, halotti szobor benyomását keltve. Nem sokáig tartott a vita:

– Kiadtam a parancsot, hogy gyújtsanak tüzet a Dávid-torony tetején. Így a krakbéliek tudhatják, hogy a segítségükre sietünk.

– No de felség – próbált közbelépni Heraclius –, éppen azt vizsgáltuk…

A fekete szobor felé fordult:

– Ki merészel vizsgálatról beszélni, amikor azt mondom: „akarom”? Összehívjuk az embereket, és indulunk.

A pátriárka gúnyos mosolyt engedett meg magának: azt hitte, semmit sem kockáztat, mert azt beszélték, a király gyakorlatilag megvakult.

– Ön nem mehet, felség! Nincs abban az állapotban…

A következő pillanatban hátrahőkölt, mintha találat érte volna. A király hangjában csengő megvetés felért egy ökölcsapással:

– Bármilyen legyen is az állapotom, Isten segedelmével még harcba tudom vezetni az embereimet. Ami magát illeti, Heraclius, törődjön egyszer az életben azzal, ami magára tartozik! Imádkozzon, ha még képes rá!

– De felség…

– Megmondtam! Uraim – tette hozzá a tanács többi tagjához fordulva –, Renaud de Châtillon megsegítette a királyságot Mongisard előtt a Dávid-torony tetején égő tűz hívására. Megesküdtem, hogy bármit is tegyen, viszonzom a tettét, ha bajba kerül. Ez becsület kérdése, bár a pátriárka nem ismeri e szó jelentését!

Másnap a hadsereg, melynek élén a beteget szállító kocsi haladt, elérte először Segort a Holt-tenger déli csücskénél, megállt egy kis időre, míg megitatták a lovakat, és megpihentek a talpasok, majd folytatta az utat Moab földje felé, mely egykor nagyon gazdag volt cukornád–, gabona– és gyümölcsültetvényeivel, s ahol azonban ma a pusztítás széles barázdái látszottak. Balduin a lázzal küzdött, és két oldalról mindig támogatta Thibaut és Balian d'Ibelin, aki szinte fanatikus rajongással vette körül királyát, akiben vértanúságot szenvedő szentet látott. Végre látótávolba kerültek a Krak fekete falai, de Szaladin sárga sátra nem volt sehol, és az északi horizontot ellepő

sűrű porfelhő jelezte, hogy az ostromlók összecsomagoltak és elmenekültek.

Megtudva, hogy a leprás király ellene indult, Szaladinra sötét gondolatok törtek: a fiatal király, akit régóta haldoklónak mondanak, és aki mégis mintha természetfeletti erővel bírna, lenyűgözte és megfélemlítette. Úgy döntött, inkább későbbre halasztja a bosszúját a Krak bajkeverője ellen… Ennek ellenére Damaszkuszba visszaérve elfogadta a díszruhát, melyet az új kalifa küldött neki.

Krak városában, ahol a lakosok a kocsija nyomát csókolták, Balduint diadalünneppel fogadták. A fátyol ismét fehér lett, nehogy túlságosan megindítsa a nép képzeletét. Renaud de Châtillon és Étiennette asszony térdre ereszkedve várták, a hölgy hálakönnyekkel szemében, melyeket a király a tőle megszokott jósággal fogadott, és melyeknek köszönhetően a javíthatatlan férj elkerülhette az egyébként jogos haragot. Azután Isabelle lépett évek óta nem látott fivére elé férje karján. Ő is térdet hajtott a furcsa fehér fátyolalak előtt, akiből tömjén és mirha füstje szállt fel, mintha csak az újszövetséget kívánná megpecsételni. Végtelenül gyengéd és szeretetteljes volt a hang is:

– Ha boldog, Isabelle, nincs mit megbocsátanom. Mindig is drága kis húgocskám volt, és szeretném, ha megölelhetném. Bár ez lehetetlen, tudnia kell, hogy a boldogsága mindig is sokkal többet számított nekem, mint a politika követelményei.

Egyszerűen csak azt reméltem, máshol találja meg…

A fiatal feleség lehajtott fejjel, könnyes szemmel hallgatta. Most felemelte az arcát, és tekintete összetalálkozott Thibaut-éval. A fegyvernök annyira megváltozott, hogy Isabelle alig tudta elfojtani kiáltását. Az emlékeiben élő fiatal lovag még a kamaszkor jegyeit mutatta, most azonban egy férfi állt előtte, egy férfi, aki szenvedett. Még magasabbnak tűnt, mint a múltban, a büszke arc vonásai elmélyültek, megkeményedtek, lebarnultak a csatamezők napsütésében. A mélységes kétségbeesés, mellyel őt nézte, rettenetes szépséget kölcsönzött neki, és Isabelle képtelen volt elfordítani a tekintetét a szürke szempártól, melyet oly gyengédnek ismert, most azonban kemény volt, akár a kő…

Gondolatban azzal mentegette szerelme elfordulását, hogy Onfroi hasonlít kissé Thibaut-ra, de ha létezett is ez a hasonlóság, csakis a képzeletében, és amikor újra a férjére tekintett, szinte megdöbbentette, mennyire mesterkélt, ahogy hálás köszönetet mond királyi sógorának. Igaz, még nagyon fiatal volt, hisz éppen annyi idős, mint Thibaut volt a szerelme idején, de a hercegnő érezte, hogy az évek múlása nem fogja közelebb hozni a csodálatos és hallgatag lovaghoz, akit azt hitte, már régen elfelejtett.

Képtelen volt tovább elviselni a jelenlétét, mely kegyetlen megbánást ébresztett fel benne, felzokogott, és visszafutott a kastélyba. Onfroi gyengéd szavakkal, és mivel félreértette, és Balduin rossz állapotának tudta be az elkeseredését, elkerülhetetlenül ügyetlen vigasztalással sietett utána, de a hálószobájuk előtt zárt ajtóba ütközött.

– Hagyjon, kérem! – felelt szólítására sírós hangon a hercegnő. – Bocsásson meg, de muszáj egyedül maradnom.

A fiatalember megvonta a vállát, és duzzogó beletörődéssel csatlakozott azokhoz, akik vendégségbe érkeztek az esküvőre, de egy ostrom fogságában találták magukat, melyben az életük is veszélybe kerülhetett. Ittak, koccintottak, énekeltek örömükben, de mindenkinek csak egy vágya volt: hazamenni!