AZ ELVESZETT KERESZT

Epilógus AMIKOR A VÉG ÚJ KEZDET

„… Soha többé nem láttam Isabelle-t, csak távolból: ő az elegáns udvar pompájában, én a templomos lovagok soraiban, ahol mind egyformák vagyunk vörös keresztes fehér köpenyünkben, sodronyingünkben és sisakunkban. Mégis öröm volt látnom. Az esküvője után, amikor csak tehette, Akrában tartózkodott. Mintegy nyolc hónappal a házasságkötés után ott adott életet egy újabb kislánynak, akit Mélisande-nak nevezett. Egy kislánynak, akiről később megtudtam, hogy az én gyermekem, s ez gyengéd vigasz volt, míg fájdalommá nem változott…

Az Amauryval kötött házasság az volt, aminek lennie kellett: érdekházasság, melyben a szerelemnek nem volt helye. A férj inkább Montferrat-ra, mint Champagne-i Henrikre hasonlított. Óvatos és kemény politikus volt, nem érdekelte, hogy népszerűtlen, ha úgy hozta a szükség, és könyörtelenül le tudott törni minden cselszövést. A szervezettség modelljévé tette a szigetét. Hozzáfogott, hogy saját képére formálja a Jeruzsálemi Királyságot is: néhány héttel az esküvő után visszafoglalta Bejrútot a muzulmánoktól, helyreállítva a szárazföldi összeköttetést Tripolisszal és Antiochiával. Hálás voltam neki, amiért Jean d'Ibelinnek adta a várost hűbérbirtokul, szeretett Balian barátom fiának, aki nagyon hasonlított apjára, és nem sokkal korábban feleségül vette

Melisande d'Arsufot. Az Isabelle-hez fűződő kapcsolatáról terjedő kevéske hír szerint, mely eljutott hozzám, Amaury büszke volt a szépségére, szívesen látta el szép holmikkal, és tisztelettel bánt vele. Azt, hogy szerette-e akár egy cseppet is, senki sem tudta volna megmondani, hisz zárkózott ember volt. Még Ágneshez fűződő őrült szenvedélye idején is megfejthetetlen volt az arca, hideg és feddhetetlen a viselkedése.

Szép ünnepséget rendezett a lánya születésére, akinek illedelmesen örült, hisz régóta nem volt már gondja a fiú örökösre. Már volt fia ugyanis egy régen megkötött és szinte észrevétlen maradt házasságából, mely Balian egyik unokahúgához, Eschive de Ramlához fűzte, annak a Balduinhak a lányához, aki oly őrülten szerette Sybillát, és aki csalódásában, hogy a hercegnő Guy-hez ment hozzá, hátat fordított Jeruzsálemnek, Antiochiába vonult, és többé semmivel sem törődött. Amaury időközben békeszerződést kötött Malik el-Adil szultánnal. Minden remény újjáéledt a sokáig végveszélyben forgó királyság számára…

Az új évszázad sok változást hozott, és nem éppen jókat. Lothaire de Segni, aki III.

Ince néven lépett Szent Péter trónjára, keresztes hadjáratra szólított, hogy végre elérjék a szent helyek felszabadítását. 1204-ben komoly sereget gyűjtött egybe előkelő urakból és kisemberekből. Sajnos a velencei dózse, Henri Dandolo eltérítésére, akinek rendezni való számlái voltak, a szép gyülekezet Konstantinápolyban kötött ki, és teljesen váratlanul latin államot alapított, annyira meglepő módon, hogy éppen hogy csak sikerült elkerülnie a pápai kiátkozást. Flandriai

Balduin volt az első uralkodója. Azután következtek a Courtenay hercegek!

Az a néhány keresztes, aki makacsul ragaszkodott az eredeti célhoz, a lehető

legharciasabb lendülettől vezérelve folytatta az utat Akra felé. Amaury, aki kitartott a békeszerződés mellett, nem minden erőszak nélkül lecsillapította őket, újabb békét kötött Malik el-Adillal, és megszerezte azt, ami még hiányzott a tengerparti síkságból.

Sajnos – és ezen a ponton a Szentföld szülötte beszél belőlem, hisz mint férfinak, semmi okom nem volt szeretni Isabelle férjét – hirtelen, ereje teljében, 1205. április l-jén meghalt II. Amalrich. Az erős egység, melyet Ciprus és Akra alkotott, széthullott.

Hugues de Lusignan, Amaury fia Ciprus királya lett, és a nicosiai palotába költözött.

Ami Jeruzsálemet illeti… nos, megismétlődött az, ami szeretett leprás királyom halálakor történt: Isabelle elsőszülött lánya, Jeruzsálemi Montferrat Mária kapta a koronát az elsőszülöttség jogán. Szerencsére a bárók Jean d'Ibelint választották régensnek, hisz Marié még csak tizenhárom éves volt, és Jean a békét tiszteletben tartva, bölcsen kormányzott.

Számomra eljött a gyász ideje. A nagy Balian d'Ibelin meghalt haifai kastélyában, amikor az évszázad mindössze egyéves volt, és Komnenosz Mária, szeretett felesége a bánattól lesújtva nem élte túl. Azután Isabelle következett, és a keleti ég szépséges kékje kihunyt, amikor lehunyta a szemét.

Őszi este volt, napnyugta, amikor a vörös vitorlás halászbárkák visszatérnek fészkükbe és összecsukják szárnyaikat, amikor a palota mosónői énekelve megjönnek, fejükön tiszta ruhával teli kosarukkal. Isabelle megfázott a fürdőben, és nagyon hamar szétterjedt benne a betegség. A finom és törékeny özvegy anyakirályné – bár még negyvenéves sem volt! – nem tudott ellenállni. Talán nem volt kedve tovább harcolni, hogy kapaszkodjon az életbe, mely érdektelenné lett számára. Én pedig fájdalmam mélyéről köszönetet mondtam isten urunknak, hogy megkímélte a hosszú agónia borzalmától… A Szent Kereszt-katedrálisban temették el, és Helvis de Sidon csak három nappal később küldte el nekem egy szerzetessel, a címerével lezárt borítékot, melyet Isabelle nekem szánt: „Most, hogy messze megyek tőled – írta azt akarom, hogy tudd, csak te vagy a szívemben, és a gyermek, akivel megajándékoztál. Tudja, hogy baj esetén segítségül hívhat téged. Ezért kérlek, ne ölesd meg magad, bármennyire türelmetlenül várom is a találkozásunkat. Sosem szerettelek még ennyire! Soha nem voltam még bizonyosabb benne, hogy a tiéd vagyok az évszázadok végéig, sőt azon túl is. Ezért ez nem búcsú, hanem egy utolsó csók, mintha csak egyszerű utazásra indulnék…”

Isabelle halála után a kolostor szigorú kötelezettségei mellett, melyek a legkevésbé sem voltak terhesek számomra, rám maradt a rend újraszervezésének hatalmas munkája, mely iránt élénken érdeklődtem, és a háború izgalma, melytől, isten a tanúm, nem fosztottam meg magam. 1208-ban, miközben Isabelle második lánya, Jeruzsálemi Alix de Champagne Ciprus királynője lett, miután hozzáment I. Hugues-höz, mostohaapja fiához, a királyság tanácsa hozzálátott, hogy férjhez adja az örökösnőt, Marie-t is, és a férj kiválasztásához a francia király segítségét kérte. A kis, tizenhét éves királynőt Fülöp Ágost – aki változatlanul nagy politikus volt – egy hatvanéves champagne-i báróhoz adta. Jean de Brienne volt az, a lovagi eszmény megtestesítője, az ezer dicsőséget kivívott férfi, aki előtt meghajoltak az emberek, és akiért rajongtak a nők, hisz a kor nem csorbította sem életerejét, sem vonzerejét. A kis Marié is első

találkozásra belehabarodott, de később sokat szenvedett ettől a szerelemtől… és attól, hogy szinte közvetlenül Brienne sarkában megérkezett a szép Blanche de Champagne grófnő, akit olyan őrült szenvedély fűzött a férfihoz, hogy Fülöp Ágost is meg akarta törni azzal, hogy a szeretőt Akrába küldte. Az asszony azonban követte, és nem olyan nő volt, aki elrejti ragyogását, így Marié a poklok kínjait élte át a férje erőfeszítései ellenére. Miután újabb kislányt hozott a világra, akit Isabelle-nek neveztek, elhagyta a földi világot, azoknak a megkönnyebbülésével, akik úgy érzik, rosszul bánt velük az élet.

Maradt a királynőm harmadik lánya, a legkedvesebb a szívemnek, akinek házasságától rettegtem, hisz tudtam, hogy bármire kényszeríthetik. Helvis nagynénjétől, Renaud de Sidon közvetítésével – hisz nők nem léphettek a kolostorunkba – megtudtam, hogy nem feleslegesen aggódtam. Az államérdek a lehető

legrosszabb választást hozta számára. IV. Bohemund talán Antiochia hercege és Tripolisz grófja volt, de rettenetes személyiség. Félszeműsége csak a legkisebb rossz volt benne. Ő is negyven évvel idősebb volt menyasszonyánál. Ráadásul gonosz természetű, hamis és torz jellemű férfi volt, aki szükség esetén kész minden árulásra (jogtalan manőverrel jutott Antiochiához, mely kis híján vérbe és lángba borította Szíria északi részét). Első házasságából Plaisance de Gibelet-vel négy fia volt, így elégedett lehetett volna, de szerette a friss húst, és Mélisande, aki harmatos volt, akár a rózsa, nagyon hasonlított az édesanyjára. Bohemund akarta őt, hogy biztosítsa magának a jogot a trónra – kissé távoli volt ez a jogosultság, hisz Marie-nak volt egy lánya –, de ha sikerül fiút nemzenie Mélisande-nak, mindenkit félresöpörne, hogy utat nyisson számára a koronához…

Megköttetett a házasság… és Mélisande-nak lánya született. Az öreg férj azonnal elküldte feleségét egy kis várba az Oronte partján, szinte cselédség nélkül, egyedül a dajkája, Amena társaságában, aki az édesanyja halála óta vigyázott rá, antiochiai palotájába pedig beköltöztetett magához egy fiatal görög lányt, akit Mélisande ékszereivel díszített fel. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor visszatértem Egyiptomból.

Jean de Brienne erőteljes hadjáratot vezetett ott, hisz akkoriban Jeruzsálem kulcsa Kairóban rejlett. Három évig tartott a harc, megszerezte nekünk Damiettát, és visszakaptuk Jeruzsálemet, melyet a szultán csereként ajánlott fel ezért a Damiettáért, de a pápai követ hibájából minden kudarcba fulladt. Pelage bíboros, egy az ostobaságig gőgös spanyol, aki csizmájától a kalapjáig mindig vörösben járt, nagy stratégának képzelte magát, és kényszerítette János királyt, hogy meghajoljon az egyház villámai előtt. Végül mindenünket elveszejtette, kivéve a becsületet, majd visszatért Rómába, hogy szembenézzen a pápa haragjával. A baj azonban megtörtént.

Egyiptomnak mégis köszönhetek egy barátot. Damietta alatt találkoztam Olin de Courtils-lal, aki kissé döbbenten fogadta, hogy a Nílus partján találja magát, amikor azért indult útnak Hervé de Donzyval, hogy imádkozzon Krisztus sírjánál és kérje az urat, hogy ajándékozza meg őt és feleségét egy fiú boldogságával. Évek óta házasok voltak, és nem akart gyermekáldás mutatkozni.

Ügyesen megszabadított egy nyílvesszőtől, mely a vállamba fúródott, és összebarátkoztunk. Még azt is elértem, hogy a fegyvernököm helyére lépjen, akit elveszítettem a csatában. Amikor visszatértünk Palesztinába, segítettem a zarándoklata teljesítésében, és a megengedett távolságból elkísértem Jeruzsálem határáig. Egy újonnan érkezett zarándokcsoporttal felkereshette a Szent Sírt.

Azt hittem, hazatér, de inkább velem maradt. Elkápráztatta a Szentföld, ahogyan a templomos élet is. Jelentkezett tehát az akrai rendházban, és mivel a nagymester Tortosába küldött a legújabb munkálatok felügyeletére, elhatározta, hogy majd onnan száll hajóra hazafelé: talán teljesül a kívánsága, mielőtt a felesége túlságosan megöregedne. Alkalma nyílt imádkozni a tortosai Miasszonyunk-bazilikában Szűz Mária portréja előtt, melyet Szent Lukács festett, s mely kultikus erővel bírt a templomos szentélyben. Ebben a percben ért utol a sorsom.

Két napja tartózkodtunk ott, amikor jelezték, hogy a zarándokok házában egy asszony kíván beszélni velem. Beteg volt, s ráadásul egy néhány napos gyermek volt vele. Találkoztam hát vele, Olinnal az oldalamon, aki a lehető legkevesebbszer vált el tőlem a végső búcsúzásig. Az asszony kimerültnek tűnt. Ismerős volt az arca.

Elmondta, hogy előző este felismert, amikor a házban jártam, és maga Isten szervezte meg ezt a találkozást, hiszen éppen hozzám tartott Akrába, amikor a betegség ledöntötte a lábáról.

– Amena vagyok, Mélisande hercegnő dajkája és hűséges szolgálója. Ő küldött magához, hogy segítsen a gyermekén. A kisbaba nagy veszélyben van, ha Félszemű

Bohemund kezére kerül…

Megmutatta a csecsemőt, aki békésen aludt takaróiba bugyolálva, és úgy tűnt, remek egészségnek örvend. Az asszony hozzátette, hogy Renaud-nak hívják, és megkeresztelték…

– Ebben az esetben miért akarná megölni a férje? Egy fiú áldást jelent…

– Kivéve, ha mástól született… Az anya is belehalhat…

– Mástól? No de kitől?

Magához húzott, hogy biztosan senki se hallja meg, még Olin sem, aki elragadtatva nézegette a kisfiút a takarók között. Amena elsuttogta, hogy egyszerű szerelmi történetről van szó két fiatal között, akiknek sosem lett volna szabad találkozniuk: egy sólymát kereső, eltévedt vadász útján összetalálkozik egy magányos hercegnővel, aki a folyóparton ül a cselédlányával, nem messze egy toronytól és néhány omladozó épülettől. Elmondta, hogyan jött vissza újra és újra a szép vadász, és hogyan történt meg, aminek meg kellett történnie. Azt is elmondta, hogy a háború messzire sodorta a szeretőt, aki nem is tudta, hogy a szerelem gyümölcsöt fakasztott.

Mindenáron tudni akartam a nevét, és amit elsuttogott, mélységesen felkavart.

Megértette velem, mennyire sürgősen el kell tüntetni a gyermeket az antiochiai herceg elől. Végül Amena kijelentette, hogy azt a feladatot kapta, bízza a gondjaimra a kisfiút, hogy juttassam ki az országból, hisz egyedül én gondoskodhatok róla, mivel az unokám.

– Hogyan tehetném? Egy templomosnak nincs vagyona, a rendház pedig nem fogad be gyerekeket, különösen nem csecsemőket.

– Van számára egy kevés aranyam, kecsketejet pedig mindenhol találni… még a nyugatra induló hajókon is…

– Miért nyugatra? Van elég hely itt is, hogy elrejtsük.

– Nem. Nagyon messzire kell küldeni, ha meg akarjuk menteni. Készen álltam rá, hogy elkísérem, de lám, beteg lettem. Az édesanyja azt akarja, hogy keresztényként nevelkedjen, és itt a származása miatt senkire sem bízhatjuk rá. Ne utasítsa vissza!

Maga az egyetlen, akiben bízik, mert az édesanyja, Isabelle királynő mindig azt mondta, hogy baj esetén magához forduljon…

Isabelle! Amena kiejtette az egyetlen nevet, mely legyőzhette az ellenállásomat! Ez a gyermek az unokája… és az enyém. Bár beleszédültem a felismerésbe, igyekeztem gondolkodni, és hogy időt nyerjek, megkérdeztem:

– Hogyan jött idáig, és hogyan akart eljutni Akrába? Gyalog, egyedül?

– Mélisande-ért megtettem volna, de voltak öszvéreim, és elkísért az öreg szerzetes is, aki a hercegnő elkötelezett híve, és aki megkeresztelte a kicsit. Most éppen a templomban van. Ó, Thibaut úr, elhagyna minket, és hagyná, hogy visszatérjek dolgomvégezetlenül, ha meggyógyulok?

– No de miért nem gondolt Mélisande inkább a nagynénjére, Sidon grófnéra vagy Tiberiade hercegnőre?

– Helvis asszony a férjét siratja, és senkit sem akar látni. Marguerite asszonynak pedig túlságosan kemény a szíve… Csak maga maradt…

Szó nélkül előrehajoltam és elvettem Olin karjából a gyermeket. Ahogy ránéztem, megtelt a szívem szeretettel. Mennyire szerettem volna a szárnyaim alá venni, magam mellett tartani! De hogyan? A fejemre vonnám a Templom haragját, és örökre elválasztanának tőle?! In pace nekem. És neki? Valamelyik kolostor… vagy isten tudja, mi?

– Nyugat! – ismételtem. – De hol? Kinél?

– Az úrnőm azt mondja, maga Courtenay, és a Courtenay-k hercegek a hazájában.

– Az én hazám itt van… azt sem tudom, hol van Courtenay.

– Én tudom – szólt közbe békésen Olin. – Nincs messze az otthonomtól. Ha akarja, szívesen magammal viszem a kisfiút, hisz úgyis indulni készülök. A feleségem boldogan fogadja majd, ebben biztos vagyok. Ráadásul van egy kis vagyonom, ha nem is vagyok Courtenay. És azt hiszem… ez Isten válasza az imáimra. Már nem vagyunk fiatalok…

A jó barátnak könnyek szöktek a szemébe, és hálásan megöleltem, de máris fájt, hogy örökre el kell válnom Renaud-tól. Egy pillanat alatt meghoztam a döntést, hogy vele tartok, mindent feladok, az eddigi életemet, a hazámat, azok sírját, akiket szerettem, sőt, ha kell, a lelkem üdvét is, hogy kövessem ezt a pici fiút, aki visszaadja kissé Isabelle-t. Mit számítanak a következmények… Igen, én is elutazom!

Ha még mindig Gilbert Erail lett volna a nagymester, azonnal Akrába sietek, hogy megkérjem, küldjön Franciaországba. Most azonban Pierre de Montaigu, egy kemény, durva és együttérzés nélküli férfi töltötte be a posztot. Nem értene meg, és visszautasítana, sőt, talán meg is büntetne! Ezért úgy határoztam, miután biztonságban elhelyeztem Renaud-t Courtils-ban, elmegyek és meggyónom a bűnöm a legközelebbi parancsnokságon, hogy hű maradjak az eskümhöz, mely az idő múlásával egyre fontosabb lett számomra. Legalább azon a földön kapom majd meg a büntetésem, ahol Renaud él… így léptem ki a Templomból.

Néhány nappal később a szerzetes és a felépült Amena visszatértek Mélisande-hoz, míg mi Tripoliszban zarándoknak öltözve felszálltunk egy provence-i hajóra, magunkkal hozva egy kecskét a gyermek táplálására. Egy becsületes marseille-i özvegyasszony, aki zarándoklatáról tért haza, a szárnyai alá vette a kisbabát az úton, mely számomra az ismeretlen felé vezetett. Isten, Szűz Mária és a tenger kegyes volt hozzánk, és minden baj nélkül elértük a provence-i partokat…”

Régen lement már a nap, sőt, végéhez közeledett az éjszaka is, mire Renaud az utolsó oldalhoz ért. A gyertya, melynek fényénél olvasott, még mindig égett. Elfújta, és egy pillanatig csak ült a téli hajnal bizonytalan, derengő fényében, kezét a lapokon nyugtatva, melyekből úgy emelkedett ki, akár egy furcsa, kissé félelmetes álomból.

Beleszédült a mély gyökerek felfedezésébe, melyek a Szentföldhöz és az előkelő

személyiségekhez kötik…

Továbbra is a könyvre támaszkodva, mintha félne, hogy elveszíti az egyensúlyát, ha elszakad tőle, felállt, megnézte az elhamvadó tüzet, és a segítségére sietett. Azután a fekhely felé fordult. Az öreg Thibaut mellkasán összefont kézzel aludt, s annyira katedrálisbeli sírkőre emlékeztetett, hogy Renaud megijedt, hogy meghalt álmában.

Igazán megijedt, hiszen ez a nemes öregember titokzatos módon nagyon kedves lett a szívének… és a beszámoló annyi kérdést hagyott megválaszolatlanul! Lehajolt, és a lélegzetét fürkészte. Megnyugodva felvette a kancsót, és kiment vizet húzni…

Enyhült a hideg. Olvadni kezdett a hó, kibukkant alóla a zöld moha, sőt néhány fűcsomó is. Renaud egy percre leült az öreg torony küszöbén, hogy elnézze az újjászületés jeleit. Bár nem tudta, mit hoz számára a jövő, jó előjelként értelmezte a látottakat. Bement, nagyot kortyolt a hideg vízből, hogy elűzze a hosszú virrasztás ködét, feltette melegedni a leves maradékát, és imára térdelt a kereszt elé…

Amint kimondta az utolsó áment, visszafordult, és látta, hogy Thibaut az ágyán ülve őt nézi. Felragyogott az arca:

– Jobban van… atyám?

A gyengéd és tiszteletteljes megszólításra felragyogott az öreg lovag szeme, mosolyra húzódott a szája:

– Azt hiszem… Isten újabb pihenőt engedélyez. Örülök, mert így még egy kicsit veled maradhatok…

– Meleg a leves. Egyen, jót fog tenni.

– Köszönöm. Előbb imádkozni szeretnék. Megpróbált felállni, de nem tartotta meg a lába.

Ugyanakkor éles fájdalom görnyesztette kétrét, és arca mély barázdái eltorzultak a szenvedésben. Keserűen, halkan felnevetett:

– A pihenő, attól tartok, nem lesz hosszú, de… legyen Isten akarata szerint – tette hozzá, s Renaud segítségével visszafeküdt.

Magas, sovány teste reszketett, és a fiú saját takaróját is odavitte, hogy azzal is melegítse. Azután itatott vele egy kevés orvosságot.

– Mindent elolvastál? – kérdezte Thibaut megkönnyebbült sóhajjal.

– Igen, mindent… és vannak…

– Dolgok, amiket még tudni szeretnél? Fogadjunk, hogy kitalálom az első

kérdésed: ki az apád?

– Azt hiszem, ez természetes.

– Nagyon is. Bár nem biztos, hogy örülni fogsz neki, mert amellett, hogy az én szeretett unokám vagy, leszármazottja vagy… Szaladinnak is!

– Hogyan? Az nem lehet! – kiáltott fel iszonyodva Renaud.

– Miért ne? Palesztinában minden lehetséges, még a hihetetlen is. Az eltévedt vadász Al-Aziz volt Aleppóból, aki az apját, Al-Zahirt váltotta fel két évvel az édesanyád Bohemunddal kötött házassága előtt. Ahogy megtudtam, akkor találkozott Mélisande-dal, amikor Kellában tartózkodott, nem messze az Orontétől. Szerette édesanyádat, és édesanyád is szerette őt…

– Egy hitetlen szaracént? Hogy tehette?

– A szerelem, talán egyszer megtapasztalod – bár nem biztos, hogy ezt kívánom neked! – nem törődik a határokkal, a vallással, bőrszínnel… még a legszörnyűbb betegségekkel sem. Ha nem így lenne, mondd, miféle varázslat tehette volna, hogy Ariane, az örmény lány az irtózat legvégéig szeretett egy leprást?

– Gondolom, a lelkét látta a tönkrement testben.

– Szép megfogalmazás! Pedig a teste szétrohadt.

– Igen, de olyan rendkívüli férfi lehetett! Kár, hogy nem ismerhettem. Igaz is, a könyv semmit sem mond Ariane-ról. Mi lett vele?

– Egy évvel Jeruzsálem eleste után az ispotályosoknak – a szerzeteseknek és az apácáknak egyaránt – el kellett hagyniuk a Szent Várost, és Akrába költöztek, ahogy azt Szaladin és az angol király megállapodása kikötötte. Induláskor a nővérek sehol sem találták, és keresni kezdték. A csodával meggyógyult lány kincs volt számukra, és már kezdtek aggódni, amikor a Szent Sír gondozásával megbízott egyik görög szerzetes jelentkezett a rendfőnök anyánál, hogy megmutassa, mit talált: Ariane Balduin sírján feküdt. Holtan!

– Holtan? Miben halt meg?

– Senki nem tudta megmondani! Nem látszott rajta sem sebesülés, sem méreg nyoma, mely az árnyak világába taszíthatta volna. Semmi! Egész egyszerűen csak meghalt, és olyan öröm ragyogott az arcán, hogy a kő alá temették, a férfi mellé, akihez végre csatlakozott. Látod, a szerelem, az igazi szerelem, mely nem is olyan ritka, mint gondolnánk, csak tudni kell kivárni és felismerni, mindent elérhet a férfinál és a nőnél, mindent megadhat…

– Egy hitetlen?

– Aki egyetlen istenben hisz… mint mi. Másképp nevezik, más törvényeik vannak és más erkölcsük, mely azonban nem zárja ki a szeretetet. Számukra a paradicsomot a görbe kard csapásával lehet elérni. Elismerik prófétának Krisztust. Az ő prófétájuk pedig azt mondta: „Az üdvösség a forgó szablyákban van, a paradicsom a kardok árnyékában. Aki azért harcol, hogy az igém uralkodjon mindenek felett, a nyomomban jár…” Ebben tévednek, és félek, azért ragaszkodnak ennyire a tévedésükhöz, mert ez a törvény jobban megfelel az emberi természetnek. Te mihez vonzódsz? A háború csörömpöléséhez vagy a kolostor csendjéhez?

– Úgy szerettem volna lovag lenni! – sóhajtotta Renaud.

– Miért is ne? Nem, ne mondj semmit! Nem szabad félbeszakítanod, amíg a betegség még érintetlenül hagyja a szellemem, hisz a jövődről van szó…

Kegyetlen köhögés rázta meg az öreget. Ivott egy kevés olvasztott mézet, de így is időbe telt, míg visszanyerte a lélegzetét. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd, mégis sikerült folytatnia:

– Figyelj ide! El kell mondanom… most rögtön… mert fontos… Amikor elmész…

hamarosan, menj a joigny-i Szent Tamás parancsnokságra! Ebben az öltözékben gond nélkül eljutsz odáig. A parancsnok… már régen… kapott tőlem… egy fontos levelet számodra…

– Ha olyan régen volt, talán már nem is ugyanaz a parancsnok? – vetette fel Renaud.

– De igen… Adam testvér nagyon öreg… de még él. Különben értesítettek volna…

– Adam testvér?

Bármennyire szenvedett is, Thibaut elnevette magát:

– Igen, ugyanaz az ember! Adam Pellicorne testvér! A Templom egyik rangos tagja, aki nem fogadott el más tisztséget, mint egy egyszerű parancsnokság. Ő majd eligazít téged… akár templomos akarsz lenni, akár világi lovag. De szeretném, ha elmennél oda… a Szentföldre, hogy megkeresd, amiért én sosem mentem vissza. A Keresztet! Az Igazi Keresztet!

– Miért? A királyságnak nagy szüksége lett volna rá!

– A királyságnak igen… nagyravágyásukban azonban a királyok csak magukra gondoltak. Egyedül Champagne-i Henrik érdemelte volna meg, és meg akartam mondani neki, hogy hol van, de meghalt. Azután inkább hagytam, hadd pihenjen a földben, melyet Krisztus lépte, később pedig a Hattinnál elesettek vére szentelt meg.

Menj el érte… Lajos királyunk számára, aki már megmentette a töviskoszorút, és mindenkinél méltóbb rá!

– Isten segedelmével engedelmeskedem… atyám! Boldog mosoly ragyogta be a szenvedéstől eltorzult arcot:

– Nagyon édes ezt hallanom, tudod? De még mondanom kell valamit: intézd úgy, hogy a Kereszt soha ne kerüljön a templomosok kezébe! Soha, érted?

– Miért? Maga is templomos… és tiszteli a rendet.

– Igen, igen! Mégis… nincs sem időm… sem jogom… felfedni előtted a titkait!

Tedd… amit mondtam… és Isten… legyen veled!

A szép, kiszáradt kéznek éppen annyi ereje maradt, hogy az áldás jelét rajzolja a fiatalember homlokára. Visszatért a köhögés, és szívet tépően, vége-érhetetlenül rázta az öreget. Renaud órákon át igyekezett enyhíteni a fájdalmas agóniát. Ő is szenvedett, hisz csak azért talált rá a nagyapjára, hogy azonnal el is veszítse, s ebbe belesajdult a szíve…

* * *

Thibaut de Courtenay a következő éjjelen meghalt. Az öreg ládában, melyből a neki adott fekete ruhát elővette, Renaud megtalálta a nagy fehér köpenyt a kifakult vörös kereszttel. Beleburkolta a halottat, mintha csak lóra szállni készülne. Amikor tiszteletteljesen kihajtogatta a nemes ruházatot, egy kis tekercs gurult ki belőle.

Tollal rajzolva – bizonyára ugyanaz a kéz rajzolta, mely a lapokat teleírta –, végtelenül finom, tökéletes vonalakkal egy fiatal női arc tűnt elő: szebb volt, mint a legszebb álom, olyan káprázatos, hogy a fiatalember hosszasan nézte, míg eldöntötte, mit tegyen vele. Biztosan Isabelle arca volt, és egy pillanatig arra gondolt, a halott kezébe csúsztatja a rajzot, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megváljon tőle.

Végül is a nagyanyja volt, és a rá váró bizonytalan életben ez lesz az egyetlen kincse, mely a múlthoz köti. Útravaló, s egyben homályos remény… Megtartotta a tekercset.

Azután a köpenybe burkolta az öreg lovag megpihent testét, leakasztotta a falról a kis keresztet, a halott kezébe adta, és letérdelt. Hosszasan imádkozott.

Végül kiment a tiszta reggelben, hogy megássa a sírt…

Saint-Mandé, 2002. április